Fűz a tó keleti partján

A tó keleti partja az egyik legtávolibb csücske a birtoknak. Akad itt egy hatalmas, többszáz éves szomorúfűz, állítólag éjjelente sóhajtozni is szokott, néha szipogást hallani az ágai közül. Nyáron hosszú indái mind a tó fölé borulnak, egy rejtett is kupolát képezve rejtekül saját bánatának.

Wade

Vajh mi is lehet az, ami egy diákot ilyen messze sodor a kastélytól? Talán el akar bújni? Rejtegetni valója van? Meglehet, Shaelynn-nek azonban semmi ilyen célja nincs a hellyel, kivéve persze a prefektusokat és tanárokat, de ennyire messzire még ők sem jönnek el. Legalábbis nagyon reméli a leányzó. Hosszú napon van túl, még hosszabb héten. Kezd már kicsit elege lenni az RBFekből, meg a vizsgadrukkból, de főleg abból, hogy hiába tanul, akkor is úgy érzi, hogy nem tud semmit. Általában kreol bőre most elég sápatagnak tetszik, pedig a lemenő nap fénye mindent narancsos fénnyel ajándékoz meg. Ez rajta nem segít. Unottan pakolgatja lábait egymás után, nem is törődve azzal, hogy mi lesz ennek a vége és hol fog kikötni. Nincs még késő, bár már elég régóta jön, így ha nem akar megint éjszaka kint bóklászni, majd figyelnie kell az időre. De ez ilyenkor nagyon becsapós, hiszen sokkal később sötétedik, és még Asztronómia órán is tanultak erről valamit, de az egyszer biztos, hogy most nem fog ezen gondolkodni, mert megint csak felzaklatja saját magát, ha véletlenül nem jut eszébe valami. Pedig eddig is így volt ez vele, sokszor mondta társainak, hogy nem tud semmit, ám amikor odakerült szinte megvilágosodott és majdnem hibátlan teszteket írt, vagy feleleteket mondott. Aztán persze kapta a megjegyzéseket, amelyek egy része sértődött is volt, hogy nem segített, amikor kérték. Pedig próbált, de elég nehéz itt súgni meg puskázni, de a Weasley-ikreknek hála ez sem kivitelezhetetlen már. Mondjuk ő maga nem az a csalós fajta, így inkább szenved és tanul mintsem puskázzon. Most már nem törődnek társai azzal, ha sopánkodik, hogy nem tud semmit, inkább csak legyintenek és ráhagyják, mondván úgyis megint K-t fogsz kapni. Ez persze nem érvényes gyógynövénytanból sem pedig bájitaltanból, de Neville és Foley prof segítségével komoly esélye van rá, hogy összekaparja azt az elfogadhatót, de akár még a V-re is esélye lehet, ha sikerült túlszárnyalnia önmagát.

Észre sem vette, hogy lassan már körbejárta a tavat, és tényleg lassan a birtok csücskére ér. Sóhajtva ül le az első útjába kerülő lehetőségre, ami nem más, mint a fű, vagyis a fűben elterülő talárja, és sóhajtva figyelgeti, ahogyan a narancsosan izzó nap lassan eltűnik a hegyek mögött. Ez még egy darabig nem következik be, de kellemes látvány, melyet csak szebbé tesz a víztükrön táncoló ezernyi fénysugár, különös fényjátékot kialakítva a meg-megelevenedő szellővel. Shay elmélyülten figyeli a tüneményt, miközben agya végre képes kikapcsolni és nem törődni a közeledő nehézségekkel. Lábait törökülésbe helyezi, egyen szoknyáját is megigazítja, bár nem tart attól, hogy bárki is feltűnne itt és most. Túl messze van a kastély, bár őt ez nem zavarja, pedig talán az életével játszik, és ismerve őt ez nem csak egy alaptalan feltételezés.

[-Nem veszélyes ilyenkor egyedül itt kint ülni? Hisz mindjárt sötétedik...]

Shaelynn

Ismét egy hosszú nap, nagyon hosszú nap. Már a tanulásból kezd kissé elegem lenni, főleg így év végén, mikor az embernek ennyire össze kell szednie magát. Fontosak az év végi jegyek, hisz hamarosan elhagyom roxfort falait és valamit kezdenem kell magammal, és a kivalló helyekre csak jó eredménnyel van lehetőségem bejutni. Habár nem árt egy-két ismerős sem, én nem az a kivételezett típus vagyok. Nem szerettem ha kivételeztek velem, akkor túl könnyű bármit is megszerezni, és akkor az elveszi a kedvét az embernek. Abban nincs szellemiség. Sokan máshogy gondolják, de én be merem vallani hogy más vagyok mint a többiek. És nem is akarok olyan lenni mint mások, az átlag, én inkább maradok különc a magam módján. És az a szakma amit én szeretnék meg úgysem kell akkora befolyás, hisz egy aurornak bárki elmehet. Ebben a világban szükség van az aurorokra. Vorldemort és emberei rettegésben tartják a fél világot. A nevét sem merik kiejteni, pedig azért akkora oka nincs senkinek sem a félelemre. De lehet hogy nekik más a szemléletük, elvégre csak egy diák vagyok még akiből lehetséges hogy csak a vakmerőség beszél. Még keveset láttam az életből, de amit láttam az elég volt hogy megismerjem az igaz gonoszt. Ezek nem a mumusok vagy a szörnyek hanem az emberi sötétség. Az emberek a legrosszabbak, az emberi gonoszságnak nincs párja. Voldemort is ember, valamint vannak olyan emberek akik a hanyagságuk miatt tesznek gonoszat. Például az acramantula az erdőben, aki engem is kis híján felfalt, és megölte azt a lányt akit valaha is igazán szerettem. Ezt feldolgozni lehetetlen és el sem tudom azt a fájdalmat mondani amit érzek. Egy ilyen érzés nem szavakba önthető. Lehet hogy ettől vagyok bátor, vagy ettől vagyok vakmerő, mert láttam a legrosszabbat ami valaha is megtörténhetett.*

Ekkor megálltam egy pillanatra és megtöröltem a szemem. Mély levegőt vettem és letérdeltem. Csak most eszméltem fel hogy nagyon eltávolodtam a kastélytól, pedig csak a tó mentén sétálni akartam és gondolkozni, kipihenni ezt a kemény napot. Hamarosan pedig vissza kell menni hisz sötétedés után tilos errefelé járkálni. Közel van a tiltott rengeteg, és nem lenne jó ha megint bajba keverednék. Én soha sem keresem a bajt, de a baj mindig megtalál. A sors iróniája. Én rendkívül békés voltam, ám ha valami igazságtalant, láttam, vagy épp olyasvalamit amit nem tartottam helyesnek akkor közbeléptem, és ebből gyakorta adódott félreértés, amit nem egyszer pálcahasználattal kellet megoldani. De mostanság ezeket az atrocitásokat is kerül, vagy megpróbálom kerülni. Bár ez ritkán sikerül, de a szándék a fontos. Ilyenkor pedig tuti hogy csak én járok errefelé, hisz valakinek ekkora különcnek is kell lenni mint én. Lassan már inkább hulla jelölt leszek ha így folytatom, de inkább egy szép és hasznos halál mint egy semmirevaló élet.

Felálltam és körbe néztem. Meglepő látvány tárult elém, ami nem a gyönyörű lenyugvó nap volt ahogy megcsillan a víztükrön, hanem egy még egy ennél is csodálatosabb kinézetű lány. Ott ült a fűben és és ahogy láttam a naplementét nézte. De feltettem magamnak azt a kérdést hogy vajon mit kereshet itt ilyenkor egy lány? Főleg egyedül. Lehet hogy csak a barátját várja? Nem hiszem hisz akkor látnám a srácot is, valószínűleg egyedül ül itt kint. El is indultam, csak a földbe gyökerezett a lábam. Ismét eszembe jutott Anna, de tovább kell lépnem, nem élhetek a múltban és ő is ezt tenné. Erőt vettem magamon és elindultam a lány felé. Láttam már ezt a lányt, de a nevét nem tudtam. Sok diákkal voltam így...
Gondolom a lány észre vehette hogy felé tartok, és reméltem hogy nem néz szatírnak. Felé sétáltam, ám megtartottam egy bizonyos távolságot hogyha esetleg le akarna koptatni akkor azt könnyen tegye meg kínos pillanatok nélkül. Én még a tó partjánál álltam és felé néztem kis távolságból majd pedig halk, ám mégis magabiztos hangon megszólaltam:
-Nem veszélyes ilyenkor egyedül itt kint ülni? Hisz mindjárt sötétedik... -megpróbáltam mélyen a szemébe nézni hogy lássa a szándékaim tiszták, és semmi hülyeséget nem akarok, csupán társalogni. Reméltem hogy nem küld el a fenébe, hisz jó lenne valakivel beszélgetni. A társaság elől jöttem ki ide, és itt talán hasznosabb kapcsolatot találok...
Ha nem küld el egyből akkor közelebb megyek és fél térdre ereszkedve hallgatom a szavait.

Wade

Szemei szinte falják a látványt, pedig nem az első, hogy végigkövetheti a lemenő nap útját, persze akkor valamivel korábban volt kint. Az idő valahogy teljesen hidegen hagyja most, hétvége van már, bár ettől a takarodó még takarodó marad, ilyenkor többen választják a szabályszegést, így talán kevesebb esély van rá, hogy őt is rajtakapják. Legalábbis őszintén reméli. Miközben az egyre sárguló horizontot nézi, kezei önkéntelenül kezdik el szoknyája szélét piszkálni. Igazán szereti, hogy egyenruhát kell hordani, legalább nem kell nap, mint nap azon agyalni, hogy mit is vegyen fel, elég csak azt eldönteni, hogy ma nadrágot akar-e felvenni vagy szoknyát, lévén nyár van és meleg, bár olykor nyálkás és nyomott az idő ez sem igényel nagy fejtörést.  Shay ezt szereti, ha valami ilyen egyszerű, persze azt tudja, hogy az élet sajna egyáltalán nem egyszerű, főleg most, de igyekszik elvonatkoztatni ezektől, habár nem egyszerű, főleg, ha folyamatosan hallják és olvassák a híreket, és többeket már most kivettek a suliból, mintha otthon nagyobb biztonságban lennének.

Biztonság… ma már szinte sehol sem biztonságos, majdhogynem mindegy, hogy hol van az ember. A hugrás mégis biztonságban érzi magát, pedig Dumbledore nem úgy tűnik, hogy nagyon a toppon lenne, egészségügyileg főleg. Egyre többet tűnik el napokra, a vacsorákon szinte sosincs ott. A tavalyi évnyitó vacsora óta csak olykor tűnt fel, mégis amíg az ember hisz benne, hogy velük van és vigyáz rájuk, addig senki nem kezd el komolyabban aggódni azon, hogy mi történt a kezével, és miért vacsorázik velük, szinte soha. Persze sok a dolog, ezt nem lehet vitatni, mégis így sokkal jobban érezni, hogy valami, sőt lassan már semmi nem stimmel a világban. Tavaly legalább érezték, hiszen itt volt Umbridge, de most azt sem tudják, mitől kell tartani. Neki jobbára semmitől, hiszen ő csak egy jelentéktelen diák, heg nélkül, félvér családból, ahol ráadásul mugli felmenőiről nem is tud semmit, jó pár generációval korábban haltak ki. Senkinek nem ártott, persze ez valahogy nem feltétel. Ezért ilyen nyugodt? Mert ő maga értelmetlennek találná a saját halálát? Mert ő úgy gondolja, senkinek nem származna abból előnye, ha meghalna. Talán, talán tényleg ez az oka.
Gondolatai most pihennek, ő maga csak bámul ki hihetetlenül zöld lélektükrein, és gőze sincs arról, hogy figyelik. Persze attól, mert nem gondol semmire, még érzékszervei működnek, ahogyan ösztönei is. Valami kis bizsergést érez arcán, nem nagyon csak egy kicsit, mint amikor az ember érzi egy pontján, hogy figyelik, általában a hátán szokta érezni, de talán most nem onnan figyelik. Erre az érzésre zökken ki, a következő pillanatban, pedig már hallja is a neszezést, amikor a cipő talpa és oldala súrlódik a fűszálakkal. Nem rezzen össze, de izmai megfeszülnek és észrevétlenül nyúl pálcájáért, ám ez sem olyan egyszerű feladat, hiszen meggondolatlanul a talárjában hagyta, amin meg most rajta ül. Lassan, megfontoltan fordul a hangok irányába, s smaragd tekintete kezdi el fürkészni a közeledőt. Fel kell mérnie, hogy kell-e tartania tőle. Megkönnyebbült sóhajt hallat, amikor felismeri, vagyis csak tudja, hogy iskolatársa és abban is bizonyos, hogy hatodéves. A hatodéveseket arcról szinte mindet ismeri, be tudja azonosítani őket, még azt is meg tudja mondani, melyik órán vannak együtt a mardekárosokkal. Hogy miért épp Mardekár? Ez már maradjon az ő titka.

- Már nem vagyok egyedül… - jegyzi meg mosolyogva, engedve, hogy a fiú tekintetét az övébe fúrhassa. Mosolya nem apad, s a megbízhatónak tűnő, talán ártalmatlan szemektől valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalom telepszik rá, pedig alapjáraton nem ilyen. – De ezt szerintem én is kérdezhetném tőled, nem? – kérdez vissza, vékony barna szemöldökét feljebb tornászva homloka közepére, ezzel néhány pici ráncot előidézve rajta. Ajkain kissé bizonytalan vagy inkább bizalmatlan mosoly. Tesz egy apró mozdulatot, mellyel azt próbálja sugallni, hogy jöjjön nyugodtan közelebb.
- Egyébként nem sejtettem, hogy más jár erre, ilyenkor – ez egy burkolt célzás volt arra, hogy az ifjú griffendéles vajh mit keres itt, hol még a madár is csak ritkán. Épp itt, ahol ő is feltűnt. Ilyenkor.

[-Igen, kérdésed jogos hogy vajon én mit keresek errefelé. Gondolom neked is volt olyan érzésed már hogy meg akarsz szabadulni néhány pillanatra mindentől. Ez az érzés irányított és csak akartam menni egy kis ideig a többiek társaságától, hogy egyedül tudjak maradni a gondolataimmal.]

Shaelynn

A lány barátságos volt, és a mosolya csodálatos. Mikor láttam hogy rám mosolyog akaratlanul én szám is mosolyra húzódott. Elképesztő hogy itt mindenkitől ilyen távol egy ilyen lányba botlok. Ez talán a sors fintora ám nagyon meglepő. De lehet hogy csak nézőpont kérdése ez az egész. Most valószínűleg ő jobban furcsálja a feltűnésem itt a tó másik végén ahol senki sem jár hogy pont sötétedéskor jelenek meg, és megállok vele beszélgetni, de próbáltam nagyon barátságos arcot vágni.  Furcsa számomra is ez a találkozás, de általában az ilyen furcsa dolgok jól szoktak végződni. Remélem hogy ez sem lesz másképp.
De ilyen ritkán fordul elő velem, ez a lány megbabonázott. Mikor megszólalt kedves hangja minden porcikámat átjárta. Mélyen gyémánt szép szemébe néztem, és ugyanolyan halk, magabiztos hangon válaszoltam kérdésére.

-Igen, kérdésed jogos hogy vajon én mit keresek errefelé. Gondolom neked is volt olyan érzésed már hogy meg akarsz szabadulni néhány pillanatra mindentől. Ez az érzés irányított és csak akartam menni egy kis ideig a többiek társaságától, hogy egyedül tudjak maradni a gondolataimmal. -Ekkor kissé szélesebb mosoly lett úrrá rajtam, és szinte nevetve mondtam a folytatni valóm- És itt kötöttem ki.

Igen, mostanság az emberre ráfér a nyugalom. Főleg ebben a rohanó és mindentől félő nagyvilágban. A sötét varázslók száma megszaporodott Voldemort feltűnésével, és ez a szám folyton folyvást csak nő. Van aki félelemből csatlakozik, mások hatalomvágyból. Végül is az emberek jórészének a politikája azt határozza meg hogy azzal legyen aki az erősebb és aki nyerni fog. Szánalmas egy taktika, de tény hogy ha valaki ilyen állásponton van akkor túléli. Ezért is van előítéleteim a mardekárosokkal szemben. Csak arra pályáznak hogy minél nagyobb vagyonra, hatalomra tegyenek szert, valamint a legtöbbje gyáva semmire kellő alak. De van kivétel természetesen. És a házvezető tanárjuk, Piton..., na tőle kiráz a hideg. Kétszínű halálfaló aki biztos hogy Voldemortot szolgálja, csak azt nem tudom hogy Dumbledore miért bízik meg benne. De mivel az igazgató úr a kor egyik legnagyobb varázslója és az egyik legbölcsebb embere, én teljes mértékben megbízom benne. Habár én csak egy Griffendéles srác vagyok aki hatodéves és a véleményére senki sem kíváncsi. De nem is akarom magam ilyen dolgokkal törni, hisz most itt vagyok kint egy csodálatos lánnyal, a nap lenyugvóban van mögöttünk és az egésznek olyan furcsa hangulata volt. Megértem hogyha a lány nem bízik meg bennem, hisz csak most beszél velem először, de nekem olyan érzésem volt mintha mindig is ismertem volna a lányt. És az benne a legabszurdabb hogy még a nevét sem tudtam. És jelenleg fölöttébb kínosan éreztem maga, de próbáltam arra koncentrálni hogy ne érdekeljen. A napfény utolsó sugarai a velem szemben ülő lány arcát megvilágították és az a szépség nem volt szavakba önthető. De összeszedtem magam, és őszinte mosollyal néztem rá, közben pedig közelebb léptem. Tudtam hogy egyedül van, és valami témát is fel kellene vetni mert egyre kínosabb hogy csak nézzük egymást, és egyértelműen nekem kellene kezdeményezni ezért én kezdtem el a beszédet:

-Nem gond ha csatlakoznák a napnyugta nézésében? -elég hülye szöveg, de még így ilyen zavarban egy lánytól soha sem éreztem magam. Gondoltam ez elég égő, és mielőtt még választ kaphattam volna hátranéztem majd pedig újra a lány szemébe. -De ha zavarok akkor tovább megyek.

Ilyen hülyeséget hogy a napnyugta nézésében csatlakozni, ezen is gondolom jót fog nevetni, de hirtelen más nem jutott eszembe és a csendet meg kellett valamivel törni hisz ez elég kínos volt. Valami megfogott ebben a lányban, pedig tényleg nem ismerem..., érdekes ez az érzés. Egyre valószínűbbnek tartottam hogy a mosolygós lány elküldjön a fenébe, hisz tényleg elég érdekes lehettem, de a remény hal meg utoljára..., de meghal. Ám most nagyon örültem volna ha nem néz bolondnak és egy kellemeset tudnánk beszélgetni. De ahogy nézem lassan vissza kell indulni, de ebben a percben ez nem érdekelt igazán...

Wade

Általában ilyen hatással van az emberekre. Sokszor elgondolkodott már azon, hogy milyen jó halálfaló lehetne egy ilyen arccal. Hát gondolatban be is mutatott Voldemortnak. Rengeteg dolog megfordul ebben a barna buksiban, amiről jobb nem is tudni, mert még a végén félreértenénk. Ő és családja azon kevesekhez tartoznak, akik csak túl szeretnék élni ezt a egészet, és leginkább csak akkor harcolnak, ha nagyon muszáj. Ha a saját, vagy barátaik élete a tét. Addig nem keresik a bajt, na jó Shay talán most nem épp olyan, mint aki nem keresi a bajt, de talán Wade feltűnése garancia a mai napra.
Tekintetét többször végigjáratja a fiún, miközben hallgatja, amit mond neki. Tény, nagyon is helyes, és erre igazán csak most jön rá, pedig sokszor látta már, de általában akkor, amikor a mardekárosokkal együtt várakozott valamilyen órára. De akkor a Josephben való gyönyörködéssel volt elfoglalva és azzal, hogy ha valami oltári nagy csoda folytán ráemelné csodás zöldjeit, az ő kocsonya állagúvá változó lábai még éppen elvigyék a sarokig, ahol aztán már kedvére összeeshet, de a csoda minden alkalommal elmaradt. Joeval ellentétben azonban egy másik mardis igen is felfigyelt rá, kár, hogy neki meg olyan híre van, hogy az embernek előbb jut eszébe elrohanni, mintsem flörtbe bocsátkozni. Hát ez sem így történt. Shay érdekes lány, kiszámíthatatlan gondolkodása van, mintha mindig épp pillanatnyi kedve szerint döntene mindenben. Ami így is van. Akkora butaságokat szerencsére eddig nem követett el, amiket bánnia kellene. És eddig azt sem bánja, hogy közelebb invitálta a griffist, így még jobban meg tudja nézni, tekintetét kissé gátlástalanul járatja a fiún, talán túl sokat lógott Lunával tavaly, kicsit hatással volt rá a lány, mert néha teljesen úgy viselkedik. Hálás neki, mert ha mást nem is, azt biztosan megtanulta tőle, hogy mennyire nem számít, mit gondolnak mások, mit gondolnak olyanok, akiket nem kedvel, vagy akik őt nem kedvelik.

Szemeit kissé összeszűkítve hallgatja a griffist, s mikor Wade megmagyarázza neki, miért is van itt, vagyis, hogyan keveredhetett ide, száját elhúzza, fejében, s már nyelve hegyén is ott a válasz, és még csak az sem érdekli, hogy a fiú egy évvel idősebb, s ami még fontosabb ugyanennyivel tapasztaltabb legalább, már formázná is a szavakat, hogy akkor nyugodtan menjen csak tovább, ő nem tartja fel, és nem szívesen rondít bele senki gondolkodásába, ha ő azt akar tegye nyugodtan, elég nagy a birtok, bár tovább már nem igazán van, mert kezdődik az erdő, ami felvisz a hegyekbe. Ajkai szólásra nyílnak, amikor a fiú ismét megszólal, s önmagának ellentmondva kérdezi meg, hogy csatlakozhat-e hozzá a naplemente nézésében. Hangja elakad, talán néhány pillanatra, hiszen a kitalált mondandója némi korrekciót igényel. Elég hülyén festene, ha most beszólna, hogy menj, csak tovább gondolkodj nyugodtan estébéestébé. Ajkát beharapva, csak, hogy még véletlenül se mondhasson semmi gorombának hatót, futtatja még egyszer végig drágakő hatású szemeit rajta, mintha csak azt próbálná meglátni, hogy valóban nem-e egy életére törő HF esetleg. Persze ezt teljesen kizártnak tartja, de hallottunk már értelmetlen halálokról, szóval az ember lánya sosem mehet elég biztosra. Végül aztán bólint egyet, és picit arrébb húzódik talárján, persze előbb leellenőrzi, hogy nem maradt-e semmi törékeny a zsebében, mint egy csomag nasi, vagy valami hasonló
- Maradj csak nyugodtan – mondja mosolyogva, miközben „biztonságossá” varázsolja talárját, s kíváncsian figyeli, hogy a fiú elfogadja-e. Nem ő lenne az első, aki nem, de ő aztán nem szól bele, ki hogyan koszolja a ruháját.
- Van, valami konkrét dolog, ami miatt mindenkit próbálsz elkerülni – a mindenkit kicsit erősebben megnyomja, elvégre őt nem szándékozik itt hagyni. - …vagy csak most így hozta a kedved? – nála az utóbbi sincs kizárva, nem egyszer van úgy, hogy lekoptatja az éppen társaságában tartózkodó barátnőjét, mert úgy érzi túlcsordul és kell egy kis magány.

[-Kicsit besokalltam és kellett egy kis vérfrissítés hogy kiürítsem az elmém és néhány kérdésre választ találjak..]

Shaelynn

Csak egyre kínosabb lett a helyzet és nem éreztem magam valami kellemesen, habár itt voltam a tóparton egy csinos lánnyal és épp ez okozta ezt a kellemetlenséget. Furcsán éreztem magam, ráadásul elég nagy bohócnak is képzelhet ez a lány akinek még a nevét sem tudom, és megkérdezem hogy leülhetek-e mellé. Ez már nagyon enyhén szólva is röhejes.Az én részemről természetesen. Tegyük fel hogy most a velem szemben álló csaj mit gondolhat rólam. Jön egy idegen srác egy ideig figyel, majd pedig csatlakozna az itteni pihenésemben és a gondolatmenetem megszakítja ráadásul értelmetlen indokkal. Ez így átgondolva a legjobb esetben is egy tűnj a francba várható. De szánalmas vagyok, de most tényleg. Teszem máskor a nagyképű szépfiút, aki azt hiszi hogy a lányok bálványa és amikor egy ilyen vonzó szép csajba botlik megáll minden tudománya és annyira rosszul érzi magát hogy legszívesebben már el is futna. Igen, legszívesebben elfutnék, messzire, olyan messzire hogy senki sem találna meg. Elbújnék a gondok elől, és gondtalanságban élnék valahol. De ezt nem tehetem meg. Sokan számítanak rám ezért nem futamodhatok meg. És ha már William nagybátyám felnevelt akkor ne vesszen kárba az amit tanított. Valamint ha elfutok a problémáim elől akkor csak gyáva leszek. Ez olyan mint az öngyilkosság. A gyávák sportja, de ha jól csinálod csak egyszer kell végrehajtanod és a profi ligában vagy. Ennél nagyobb bűn szinte alig van, ha már valaki tényleg saját kezével vet véget keserű sorsának. Habár lehet hogy ha olyan helyzetben van akkor az csak megváltás, de ezt nem tudhatom és elhamarkodott véleményt szűrök le megint úgy mint általában szoktam. Ez az én bajom, ha valami rosszat látok akkor vagánykodok és teszem az önbíráskodót, vagy ha egy olyan lánnyal flörtölök aki iránt nem érzek semmit csak heccből flörtölök akkor én avgyok a nagy macsó, ám most meg sem tudok szólalni, főleg nem értelmes mondatot. Még mindig eléggé furcsa ez az egész, főleg hogy itt a senki földjén vagyunk szinte. Talán tovább kellene mennem, igen az lenne a legjobb, de már megkérdeztem hogy maradhatok-e. Akkor csak még nagyobb égés lesz a végén ha elrohanok most valami hülye indokkal. De úgy érzem hogy az lenne a legjobb. Gyorsan átgondoltam és megfogalmaztam valami észveszejtséget magamban ami így hangzana: "Ne haragudj, de inkább most megyek." Már épp levegőt vettem hogy ezt a mondatot mondjam amikor arrébb húzódott helyet adva maga mellett. Ajaj, ez így csak rosszabb lesz. Nem szabad feszültnek lenni, de már az vagyok. De nyugi Wade ennél rosszabb úgy sem lesz ez a találkozás egy ismeretlen lánnyal. Talán lehet hogy jól jön ki minden, de kevés rá az esély, azonban ha nem próbálom meg soha sem tudom meg a kimenetelt. Csak lazán kell venni a dolgokat.
A lányra mosolyogtam és leültem a számomra felajánlott helyre, hisz mit veszíthetek? Semmit, eddig sem ismertem a lányt és maximum ha rosszul sül el kicsit le fog nézni, nem fog változtatni semmin, na jó talán a saját megbecsülésemen, de nézzük a pozitív oldalát. Ha jól telik el ez a néhány pillanat akkor egy újabb barátot szerzek. De valahogy ez az ártatlan leányzó tekintete magával ragadt. Ilyet nem éreztem azóta amióta...
Inkább nem is gondolok arra az estére, most nem, ez más dolgok napja. Eddig minden nap viszte visszasírom azt a pillanatot hogy talán ha nem térek ki a seprű elől, vagy az acramantulával valahogy elbánok..., de kudarcot vallottam. Pedig egy ideig arra fogtam hogy mindent megtettem amit lehetett, de ez nem igaz. Talán máshogy is végződhetett volna, és ezerszer adtam volna Annáért az életem, de a sors nem úgy akarta, más a végzetem. Nem tudom hogy mi rendeltetett nekem, de én is lennék egyszer átlagos diák, és meg kellene próbálnom nem a világ dolgaival törődnöm. A nagybátyám így is néha azt hitte hogy Voldemort szimpatikus számomra, mivel nem félek kimondani a nevét és rengeteget kutattam utána. Hogy megértsem miért is csinálja azt amit. Kétségtelen ő a legnagyobb és leghatalmasabb varázsló és ha a helyes úton járt volna az erejével szinte csodát tehetett volna. De nem ezt tette hanem a sötétség rabszolgája lett, érthetetlen okokból számomra hogy miért. De most ezeket a dolgokat el kell felejtenem és ezzel a lánnyal kell foglalkoznom. A lány mellett olyan furcsán éreztem maga. Igaz a kilátás egyre szebb lett ahogy a nap lenyugvóban volt és pompás arany fénybe borította a kastályt. Ez festői látvány, nem minden nap találkozik az ember ilyennel. Most valami okosat kellene mondanom, de amint leültem a lány kezdett el beszélni. Arra volt kíváncsi hogy miért kerülöm az embereket most. Ha elmondanám az összes gondom akkor valószínűleg őrültnek tartana és elfutna. Goyrsan átgondolva zavar a világ problémái, zavar a múlt, és félek. Félek attól hogy ebben a varázsló habárúban a jelenleg meglévő szeretteimet is elveszítem. Valamint az év végi drukk is aggaszt, de ezeket ebben a pillanatban nem mondhattam, azonban nem is állt nagyon szándékomban titkolózni hisz az a bizalmatlanság jele. Igaz nekem sem lenne reális megbízni ebben a lányban hisz csak most ismertem meg, de nem érdekelt a bizalmatlanság. Nem vagyok én ügynök hogy titkolózzak. Mondjuk igaz nem lenne jó ha minden titkom kifecsegné, ezért most valami frappáns válasszal kellene előállnom:
-Kicsit besokalltam és kellett egy kis vérfrissítés hogy kiürítsem az elmém és néhány kérdésre választ találjak.. -na ez nem is annyira kínos válasz csak össze kellett magam valahogy szedni, valami okosat kellene most nekem mondani, de talán nem lenne rossz kezdés ha megkérdezném hogy mit keres ő itt ahol a madár se jár. És még a nevét sem tudom ennek a mosolygós lánykának.
-És te mit keresel errefelé ilyen későn? A naplemente csábított ki ide? -beszéd közben mosolyogtam, és próbáltam olyan látszatot kelteni aki nem is feszült, és valahogy sikerült ezt a feszültség érzést elfelejteni egy időre. Reméltem hogy kellemes beszélgetés alakul ki itt, habár vissza kellene lassan indulni a kastélyba azonban ebben a pillanatban ez nem érdekelt. Csak az számít hogy pozitív legyen ez a találkozás.

Wade

Talán arcán nem látszik, de meglepi, hogy Wade leül, vagyis nem az, hogy leül, hanem az, hogy elfogadja a talár felajánlott részét. Ő az első, aki a felkínált anyaggal. Na most jöhet az agyalás, hogy vajon azért ül-e le oda, mert sajnálja a ruháját és nem szeretné, hogy beletörjön a fű, bár kétli, hogy a manók ne tudnák kiszedni, vagy akár ő maga. Akár az sem kizárt….
~ Áhh az hülyeség… ~ veti el azonnal magában a még végig sem gondolt lehetőséget, így marad az, hogy sajnálja a szerelését, vagy pedig a harmadik lehetőség, hogy ő nem olyan, mint a többiek. Na jó itt azért nem gondoljunk ám méteres listára, de történt már ilyen, olvasott is az ilyesmiről, hogy a férfiak így akarják férfiasnak feltűntetni magukat, persze nem ők mossák a saját ruháikat, így megtehetik. Mindenestre hamar túlteszi magát a traumán, amit a fiú okozott közvetlen megnyilvánulásával, s őt magát sem zavarja az eset, hiszen ő ajánlotta fel a talárt, milyen már, hogy ő lepődik meg, amikor a másik elfogadja.
Figyelmét még az is teljesen elkerülte, hogy Wade mondani akart valamit, és a szája is szólásra nyílt, ez ő, figyel az emberekre, mégis kihagy pillanatokat. Nos, talán nem is kell bánnia, hogy nem vette észre, és nem tudta meg, hogy mit akar mondani a hatodéves.
Olykor zöldjei elidőznek az arcán, mintha próbálná megismerni, amit eddig elmulasztott, vagy éppenséggel kitalálni mire is gondolhat. Zavartságot lát a szemeiben, mintha tanácstalan lenne, a fiú úgy érezheti Shay a veséjébe lát, ha éppenséggel összeakad tekintetük is, pedig a hugrás csak találgat. Természetesen magában, így a griffisnek erről fogalma sincs, de azok a zöldek…

- És sikerült? – érdeklődik kissé talán pofátlanul, de valamiért Shaelynn számára nem igazán léteznek kínos témák, azon kívül természetesen, hogy mennyire ég be Joseph előtt. Vékony ujjai, lányosan kecses, szikár kezei háta mögött nyújtanak neki támasztékot, így kissé hátrébb is dől, de hogy a felvett póz ne sugalljon semmi kihívót, kinyújtja lábait maga elé, és igyekszik úgy fészkelni magát, hogy a szoknya is rendben maradjon. Ő Wade-del ellentétben egyáltalán nem feszült, megszokta már jelenlétét az DS-edzéseken, s bár nem kommunikált vele, egyáltalán nem feszélyezi a társasága. Fura, hogy az emberek hónapokat töltenek együtt, mégis alig jutnak tovább annál, hogy tudják egymás nevét és persze az alapdolgokat, hogy hanyadévesek és melyik ház tagjai.
- Én nem keresek semmit… - válaszol mosolyogva - …csak a mólónál már megtalálnak a prefektusok, de itt eszükbe sem jut keresni, ha mégis, el tudok bújni – int fejével a közeli fűz alkotta kis kupola irányába. Tekintete csak most vetődik vissza a naplementére, hamarosan végleg elköszön a nap az égbolttól, hogy az ő örök táncukban most a Holdnak adja át a helyet, egy sötét színpadon. Szemeit összeszűkítve figyeli a narancssárga égitestet, természetesen nem belenéz, hanem kicsit odébb, de a lényeg ugyanaz. Sóhajt egyet kicsit nosztalgikusan, majd halkan intézi a fiúhoz szavait.
- Te szoktad még nézegetni a galleonod? – utal itt a Hermionétól kapott hamis galleonokra, melyeket még tavaly kaptak. Tavaly. Minden olyan más volt, már érezték a változást, de sokan még akkor sem fogadták el, hogy a NagyÚr visszatért. Shay elhitte, fogalma sincs miért, Harry sosem tartozott a belső köreihez, de mégis mi oka lett volna hazudozni, és tessék. Itt vannak, a kastély falain kívül az életveszély általános lett, s még csak az is vajmi keveset segít, hogy csoportokban járnak az emberek. A suli falain belül is olyan furcsa a légkör, de nem tudja, miért érzi ezt. Miért futkározik a hideg a hátán? Csak nagyobb bajok előtt szokott.
Ajkai csak alig nyíltak ki a kérdés feltételekor, mintha maguktól suhantak volna ki száján a szavak.

[-Hogy megtaláltam-e a kérdéseimre a választ az csak nézőpont kérdése]

Saelynn

Én még mindig feszült voltam, és ahogy ott ültem mellette csak elgondolkoztatott hogy mégis mi a fenéért izgulok ennyire, hisz tényleg egy szinte ismeretlen lány. A DS-ből ismertem, de soha sem beszéltünk. Nem is tudom hogy miért, de valahogy mindig is kerültük akaratlanul is egymást. De mi van ha nem is véletlen az hogy nem találkoztunk hanem ő kerül valamiért engem. De vajon miért kerülhetett. Ha ez igaz akkor komolyan kínos helyzetbe hoztam mindkettőnket hisz ha nem kedvel akkor elég kényelmetlen lehet neki ha én leülök mellé és csak magam járatom le. Ez roppant kínos, most akkor tényleg idő szerű lenne mennem. De hogy mondjam meg neki hogy bocsi de most lépek, egy ilyen hablatyolás után? Jó kérdés nagyon jó kérdés, de már elegem van ebből a feszült helyzetből. Mindig csak aggódok, túl sok gond veszi körbe a gondolataim és nem látok tisztán, elvakult vagyok. De az a legrosszabb tudom hogy mi a hibám mégsem tudok ellene semmit sem tenni. A sors fintora. De a lényeg hogy most ne törődjek semmivel ám ez nehéz egy ilyen világban. Amikor mindent átjár a gonosz és mindent az uralma alá hajt. Ezekben az időkben az apa fiút a testvér testvért öl. Na jó ez kicsit drámaian hangzik, de a helyzet súlyos. Senkiben sem lehet megbízni. Ott van amikor a DS lebukott, az necces helyzet volt. Azóta nem nagyon volt edzés, nem tudom miért. Talán Harryék fontoskodnak..., na jó ez kicsit túlreagált gondolat, de akkor is. Mondjuk a DS úgy indult mint egy olyan gárda akik szembe mernek szállni a Halálfalókkal. Én szeretek párbajozni, és azt tudok is. Párbaj közben minden gond elfelejtődik általában és csak az ellenfelemre koncentrálok. Ösztönösen tudom hogy mit kell tennem, milyen varázslattal kell hárítanom és milyen varázslattal kell támadnom. Ez a véremben van. Talán ezért is vagyok a DS-ben. Nem vagyok hatalmas animágus sem pedig különleges erejű hős. Egyedül csak egy párbajozni szerető diák aki szívesen edz az ismerőseivel. Köztük Shaelynn-el. Mondjuk vele nem is nagyon párbajoztam. Ő a terem egyik végében szokott lenni én a másikban. De ezt inkább múlt időben kellene ezt mondanom. De én nem azért jártam a DS edzésekre hogy megvédjem magam hanem azért mert azt hiszem segíteni tudok másoknak a felkészülésben és jó gyakorlás számomra is. Habár a célja a DS-nek lehet hogy nem helyes. Vegyük például a nevet. Dumbledore Serege, ez úgy hangzik mint egy párthadsereg akik Dombledore-ért az életüket adnák. Az tény hogy az igazgató nagyszerű ember és példás az élete, de meglátásom szerint nem az a lényeg hogy ki jó ember és kit kell követni hanem azon az úton kell járni amit a szíved diktál. De ez az én meglátásom ami lehet hogy nem helyes. De nem lenne szabad ezen gondolkoznom jelenleg. Most itt vagyok Shaelynn-el kettesben és a lány jelenleg elég érdeklődő. Talán gúnyt űz belőlem ezekkel a kérdésekkel? De már megint csak a pesszimista énem bújt elő. Ezeket el kellene felejtenem. Az első kérdésére először megpróbáltam választ adni.
-Hogy megtaláltam-e a kérdéseimre a választ az csak nézőpont kérdése. -ekkor elnevettem magam, hogy én ilyen rejtélyesen beszélek. Általában nyíltan megmondom azt amit gondolok, de ez a találkozás kivételes alkalom, és nem igazán tudtam hogy mit mondjak.
Ezután érdekes választ adott hogy ő miért is van itt. Ő is elmenekült ezek szerint a világ elől ismeretlen okok miatt. Nem rám tartozik hogy miért van elege az emberekből vagy miért jön ki ide, nyílt választ legalább is nem kaptam, de nem akarok tolerálatlan lenni hogy ezzel zaklassam amihez semmi közöm sincs.
Ezután az újabb kérdésére fókuszáltam. Arról a galleon-ról van szó amit kaptam és a többiek is kaptak Hermionétől. Ezen tájékoztatott minket a DS gyűléseiről. Hát mondhatom ez szép emlékeket idézett fel, de már sajnos nem hiszek a DS-ben. Szerintem túlfajult a dolog. Harry nagyon befolyásolható és ő a vezetőnk. Én tisztelem a srácot meg minden csak az a gondom vele hogy arra megy amerre lökdösik, de a szíve a helyén van.
-Az igazat megvallva mostanság nem igazán. -de miért beszélünk erről? Előttünk a naplemente utolsó sugarai és mi ilyen dolgokról beszélgetünk. Most kapok észbe hogy ennek a naplementének nagyon nagy a feelingje, és em akarom ilyen dolgokkal elrontani hogy mi a DS-ről beszélgessünk. Valószínűleg ezzel a lánnyal soha sem lesz, hogy is mondjam, komolyabb érzelmi kapcsolatom hisz valahogy nem illünk össze, de ebben a pillanatban nem számít. Miutána  válaszoltam neki a kérdésére a naplemente felé néztem, mélyet sóhajtottam majd pedig Shay-ra néztem. Ismét mélyen a szemébe. Olyan érzés fogott el amilyen ritkán szokott. A feszültségnek vége és már olyan természetesen éreztem magam. Ha valamit mondani akarna most Shay akkor a szája elé emelem a kezem ezzel jelezve hogy adja át magának ezt a hangulatot ami most én is érzek itt a naplementében, aztán pedig olyan dolgot tettem amit magam sem értem hogy miért. Mélyen a szemébe néztem és megcsókoltam. Hogy miért azt nem tudom, és csak akkor eszméltem fel amikor az ajkain összeértek. Nem tudom hogy miért csináltam de most már csak a pofont vártam, hisz alig ismerjük egymást és mégis megcsókoltam. A pofon jogos lesz...

[Laetitia]

Laetitia

Az órák szorításából kitörve, a gyerekek az udvarra rohannak, vagy éppen csak csoportokban sétálgatnak kifelé. Csupán jómagam sétálgatok most magamban, mostanában egyedül marad-tam a problémáimmal. A mélabú nem visszajáró vendég az életemben, most sem vagyok szomorú, csak a gondolatok… Úgy kavarognak a fejemben, mint a zavaros víz, aminek hiába próbálsz, az aljára nézni sohasem látod meg a köveket.
Mostanában leginkább a családomon gondolkozok. Apámon, aki anno halálfaló volt, s meg-ingása miatt az életével fizetett. Azon, hogy bizonyos nézeteim nekem is megegyeznek azo-kéval, akik sok barátom életét készülnek tönkretenni. Tartom magam ilyenkor is, ahogyan azt megkövetelte mindig is Lawrence, kihúzom magam, s akár egy ódon kőszobor mereven, s tekintélyt parancsolóan haladok a birtok egyik legtávolabbi zuga felé.
El kell mennem, hiszen ilyenkor, nincsen senki, aki megértene, legalábbis még nem találkoztam ilyennel. A tó keleti partján lévő fűzfához megyek, ott találom meg ilyenkor a békémet, ott tudok gondolkozni.
Ahogy megérkezek, a fa tövébe letelepszek, s az mintha csak érezné, hogy micsoda dilemmá-val küzdök, hogy milyen rég szunnyadó s most ismét feltépett sebeket nyalogatok, akár egy ragadozó a nagy harc után, ő is velem sóhajt.

~ Mit lehet ilyenkor tenni? Hiszen szívem szerint a barátaim oldalára állnék, de az eszem azt súgja, hogy a másik oldalon is van keresni valóm, a vérem is odaköt, ott lehet jövőm. Ott a magam fajta ember megtalálhatja azt, amit keres, de van sok minden, amivel nem értek egyet, egyáltalán nem. Mi van, ha egy nap azt kell megölnöm, aki régen oly sokat jelentett nekem.
Talán majd az idő eldönti, vagy az adott helyzetben, amikor döntenem kell, majd akkor eldön-ti a sors, hogy mit szán nekem.
Hol van az a hűvös közöny most? Mond, merre bujkál, álarc volt csupán egy elromlott élet torz, rettenetes álarca. Ám végtére, az mégis csak én vagyok, talán csak én érzem néha úgy, hogy nem vagyok önmagam. ~

- ELÉG VOLT! –

Kiáltok végül fel. A mindig kimért és megfontolt énem most valahol mélyen nyugszik. A helyzet, amelybe kerültem nem engedi, hogy a felszínre törjön. Itt magam vagyok, itt tombol-hatok, s talán itt megtalálom a magam békéjét is. Olyan jó lenne, ha valaki a kezét nyújtani, valaki, aki megérti azt, amit érzek, mint az éhezőnek egy falat kenyér, mint aszály idején az eső, de egyenlőre nekem, még várnom kell.

[- A frászt hoztad rám a kiabálásoddal.]

Ment, ment, és ment. Amerre a lába vitte.
Végre ennek a napnak is vége volt. Nem kellett rohanni ebédelni, le a pincébe, azt csinálhatta, amihez épp kedve volt.
Ahogy kilépett az ajtón kellemes borzongás futott végig rajta. Már nincs sok vissza az iskolából, és azt teheti, amihez kedve van. Ha ugyan nem alakulnak másképp a dolgai, mint ahogy szeretné. Ismerte a mondást, amit az apja hajtogatott gyakorta otthon: Ember tervez Merlin meg végez.
- Érdekes lesz ez a nyár. Minden szempontból. – gondolta keserűen. Még mindig nem tudta, mitévő legyen, ha válaszút elé kerül. Ha egyszer választott nem lesz visszaút, és félt attól, hogy olyat kell tennie majd, amit mélységesen meg fog bánni. A vér kötelez, a család úgyszintén, nincs menekvés.
Ha valóban ezt akarja.
Felszegte a fejét, és hagyta, hogy a nap sugarai simogassák a hófehér arcot. Hiába a nyár, semmi színe nem lett még, és volt egy olyan érzése, hogy idén sem lesz. Na de nem probléma. Ha eddig nem foglalkozott vele, ez után sem kell.
Vett egy mély lélegzetet, és a tó felé kanyarodott. Halvány emlékei szerint annak keleti partján ágaskodik egy szomorúfűz, mely tökéletesen elvágja mindenki szeme elől. Ha valahol, ott biztosan nyugalma lehet. Oda csak azok járnak ki, akik nem félnek a kétes eredetű fától, sem annak szipogástól, vagy sóhajaitól. Ha valaki, pedig biztosan nem fogja elárulni a titkát, akkor az a fűz lesz az, hisz szerencsére beszélni nem tud, mint az iskola falai közt lógó festmények.
Álmatagon pislogott egyet az irányába, mintha látott volna eltűnni egy fekete talárt a levelei között. Megdörzsölte a szemeit, de látomás eltűnt. Megkönnyebbülten folytatta tovább az útját égig a tóparton egyszer se nézve hátra.
Senki nem tudja, hogy ide készült, már csak azért is, mert senkivel nem áll olyan viszonyban, hogy számot kelljen adnia, mit, mikor, hol, és miért csinál. Ha volt valami kivételesen jó a magányban, nos, az ez volt. A teljes háboríthatatlanság nyugalma.
Teleszívta a tüdejét a friss illattal, amit a víz sodort feléje, és lassított léptein. Ki akarta élvezni a látványt, amíg nem bújik el a fa tövében. A pillanat megédesítette minden mozdulatát, a szoborszerű arc kisimult, és visszanyerte emberi vonásait. Azokat a vonásokat, melyet nem láthatott meg senki, akinek nem volt szabad.
A szél halk beszédhangot sodort felé. Mélybarna tincsei megrázkódtak, és a lány megtorpant. Figyelmesen hallgatott, hátha meghallja újra a susogást, de semmi.
A maszk visszatelepedett az arcára, homloka mély ráncokba szaladt. – Hallucinálok? – tette fel a kérdést tétován magának. Újból hallgatózni kezdett de csak a levelek surrogását hallotta, ahogy a szélben lágyan egymáshoz dörzsölődnek.
Vállat vont, és újból útnak indult. Hajtotta a kíváncsiság a maga igazáért, még akkor is, ha valóban nem lenne üres a hely. Be kellett bizonyítania magának, hogy igenis nem hallucinált.
Már csak néhány méter volt vissza a lombkoronától, amikor egy kiáltás törte át a megnyugtató csendet.
„Elég volt!”
Akaratlanul is megszaporázta a lépteit. Arra gondolt, talán valaki bajba kerülhetett? De ha nagyon nagy a baj, és Őt itt találják, mi lesz vele?
Szörnyű gondolat futott át rajta. Pontosan tudta, lehetetlen lenne, hogy bárki abból a körből itt legyen, de mégis…
Elhúzta az ágakat, és megpillantotta az üldögélőt.
A satu lehullott a gyomrától, helyét a megkönnyebbülés vette át. Csak egy diák. Ezerszer jobb, mint amit várt. Tekintve azonban, hogy kár volt túlreagálnia, és magányra vágyott némileg bosszús volt egy cseppet.
- A frászt hoztad rám a kiabálásoddal. – szólította meg köszönés helyett. Ha eddig nem vette észre a fiú, az azért lehetett, mert pont mögötte állt. – Azt hittem ölnek, vagy kínoznak. – tette hozzá csípősen. Mivel háttal állt, nem tudta ismeri-e az üldögélőt. Se azt, akarja-e ismerni.

[Laetitia]

Laetitia

Ahogy így magamban üldögéltem, nem is sejtettem, hogy társaságom is lesz a mai napon. Úgy véltem, hogy elég eldugott ez a hely ahhoz, hogy csak a csend legyen s jómagam.
Ám feltételezésem, hamar megdőlni látszott, amikor egy női hang kiáltott rám. Tekintetemet lassan a hang irányába fordítottam, s tekintetem azonnal összefut a fagyos kékekkel. Ismerem ezt a lányt, hiszen amellett, hogy a háztársam még egy évfolyamba is járunk. Arcomra unott és kissé meglepődött vigyor ül ki, majd lassan ismét a víz felé fordulok.
Talán még őrültnek is nézhet, hiszen mindabból, amit eddig látott, az általa megkezdett, mondjuk úgy beszélgetés alatt, az többre nem igen enged következtetni. Aztán ajkaim lassan szóra nyílnak.

- Szép napot! – kezdem így. - Ölnek? Kínoznak? Talán így is van. Hisz ha jobban meggondolom, a kínzásnak s a halálnak nem pusztán a fizikai léten kell megvalósulnia. Az elmére is hathatnak, de nem most valahogy mégsem ez a helyzet áll fent. Egyszerűen csak mostanában túl sok minden történik, és ehhez néha jól esik, ha kitörök magamból, s nem kell a jól nevelt úri fiú álcája mögött rejtőzve tűrnöm.
Itt magam vagyok, vagy legalább is azt hittem, hogy magam lehetek, s úgy gondoltam, hogy ha máshol nem, itt egy pillanatra elfelejthetem a maszkabált, s ahelyett, hogy most is a szabályoknak megfelelően viselkednék, inkább kivetkőzök magamból.
Remélem kellő magyarázattal szolgáltam kegyednek. –

Hangomban nyoma sincs gúnynak, s haragnak, talán csak némi monotonitás bújik meg a néhol üres rigmusoknak mutatkozó sorok között. Ám nem azok, koránt sem. Valóban azért vonultam el a többiek elől, mert olykor itt kicsit könnyebb, itt előhozhatok egy keveset abból, ami akkor lehetnék, ha a vér és a különböző szabályok nem köteleznének.
Nem kényszerként élem meg, sőt minden más helyzetben élvezem is, s még magamat is felismerem ebben a viselkedésben. Ám olykor, ha belenézek a tükörbe sokkal inkább látok egy koszos, másodkézből vásárolt ruhákba öltözött gyereket, aki boldog. Igen szégyen vagy nem, sokkal boldogabbnak látszik abban a helyzetben, mint én valaha is. Persze ez is csak egy tűnő gondolat, hiszen másnap már lehet, hogy a hátam közepére sem kívánnám a hasonló létet. Szeretnék néha kicsit szabadabb lenni, egy kicsit kibújni, de csak ideig, óráig. Ez az, ami ismét csak a másik iránya billenti a dilemmámat, miszerint ne álljak oda ahol atyám sem találta a helyét.
Egy pillanat múlva aztán visszazökkentem magam a megkezdett beszélgetésbe, hiszen modortalan lenne, ha nem figyelnék arra, amit a lány mondani akar. A lány is aranyvérű akár csak én, bár ehhez nem kell ismernem, ha ránézek, akkor a vonásaiból, az öltözékéből megmondom. A mértani pontossággal élére vasalt ruhák, s azokon sehol sem ül meg szemernyi kosz sem. Vajon miért jöhetett? Hiszen ide az emberek elég ritkán járnak. Talán a hely magányossága, talán a fűz miatt, bár ezt fejtegetni talán felesleges is. A lényeg, hogy ha valaki egyedül jön, akkor véleményem szerint nem puszta jókedvéből teszi azt.
A fagyos íriszek találkozása egy percig sem enged, nem olvad, csak a csontig hatoló hideg érzés az amit érzek, ez a lány, van benne valami…

[- Micsoda meglepetés. Te, itt?]

Ennyit a nyugodt helyekről, és a zavartalan magányról. Mostanában valahogy minden visszafelé sül el, bármit is próbált.
De miért?
Elege van. Unalmas, utálatos hétköznapok. Képtelenség kimozdulni, egyedül lenni, és pihenni. Miért kell mindig valakinek arra tévednie, amerre őt viszi a lába?
A kék íriszek dühös szikrákat hánytak a fiúra. Igazából nem is rá volt mérges, hanem arra, hogy semmi nem úgy történik, ahogy lennie kellene, de valahogy muszáj megnyugodnia.
Még akkor is, ha nem ez a legjobb módszer.
Ahogy ott állt az ismeretlen háta mögött, tombolni tudott volna. Melegen remélte, valaki olyannal találkozott, akit legalább ismer valahonnan, és kellőképp el tudja hajtani a közeléből.
Aztán tátva maradt a szája, amint meglátta kivel van dolga.
- Micsoda meglepetés. Te, itt? – vonja fel a finom ívű szemöldököt. Álmában nem gondolta volna, hogy pont az évfolyamtársával fog összefutni.
Sylvain kitörését hang nélkül engedi el a füle mellett. Már a nyelve hegyén lenne a csípős megjegyzés, miszerint jókor, és jó embernek panaszkodik az ilyen. Hát nem tanulta meg, egy aranyvérűnek lehet a világ minden baja a vállán, akkor is csendben tűr? Hát nem az különbözteti meg őket a többi embernek nem nevezhető valamitől, hogy nem fognak porba hullani, és ott siránkozni mindenen?
Hát nem az az első szabály, hogy tűrj csendesen, vagy ha nem, hát senki ne lássa?
- Ugye tudod, hogy ezért bármelyikünk megbüntethetne. Szégyent hozol Mardekár Malazár házára. Mi van akkor, ha nem Én jövök ide, hanem valaki más? – sziszegi leplezetlen dühvel. – Minket az különböztet meg a többiektől, hogy képesek vagyunk magunkban tartani a titkaink, és a fájdalmaink. – teszi hozzá fagyosan. –Ismered a mondást: minden döntésünknek ára van… az ár, pedig a tetteinktől függ.
Félrebiccentett fejjel tekint a fiúra. Már megint sikerült túl sokat mondani. Kis híján elárulta magát. Az egyetlen szerencséje, ha Sylvain figyelmes is, hogy többféleképp lehet értelmezni a szavait. Ebből könnyedén ki tud keveregni, ha szorítóba kerül.
Háztársára pillant, hidegen, hűvösen. A szemeiből képtelenség lenne bármit is kiolvasni. Pedig ha tudná, milyen háború dúl a maszk alatt még Ő is megrettenne az erejétől.
A mardekárosnak pontosan sikerült kimondania azt, amit Ő már napok óta mormol magának.
Kitörni, mások lenni, mint önmagunk, másik mint ami várnak tőlünk, másnak mint ami a sors által meg van írva. Más, mint amiből választhatunk.
Másnak lenni…
Ha tudná, előtte mi áll, de nem. Ezt a titkot magának kell hordoznia. Egyedül kell a döntést meghoznia. Ha van valami, amiben nem számíthat senkire, az a döntés. Egy életre szóló döntés, ami hozhat jót, vagy rosszat, életet, vagy halált, azoknak, akiket megismer.
Az élet könyörtelen. A hibákat pedig el kell követni, hogy tanuljon belőlük. Neki is, mának is. Egyetlen szabályt adtak induláskor. Egyetlent, amelyen túl sok minden múlhat. Egyetlen, amit bármit is tesz, szem előtt kell tartania. Egyet, amely alól bármit is hoz az élet, soha nem szabad kibújnia.
A fájdalmat, az örömöt, s a kínt, soha, senki nem tudhatja meg… Védtelenné, szabad prédává válna. Olyanná, akit előbb megkínoznak, végül megölnek…

[Laetitia]

Laetitia

Figyelek Laetitiara. Valóban igaza van mindenben, ám valahogy nem mindennel tudok azonosulni. Ahogy egymásra tekintünk, s a lány szemei villámokat szórnak felém, az én szememben tűz gyúl égető vad tűz, s ezt a tudtára is hozom, érezze, égesse.
Amint visszagondolok arra, amit mondott, hirtelen eszembe jut, hogy miféle dolgok hagyták el száját. „Minket az különböztet meg a többiektől, hogy képesek vagyunk magunkban tartani a titkaink, és a fájdalmaink.” Vajh’ miféle titkai lehetnek? Miféle fájdalmak gyötrik őt? Talán neki is vannak, s nem csak ő szórja két kézzel a körülötte állókra. S feltűnik még valami: ”minden döntésünknek ára van… az ár, pedig a tetteinktől függ.”  Mit tehettél? Mire készülsz? Min hezitálhatsz jéghercegnő?
Korai még erre rákérdezni, várjunk addig, amíg még jobban elárulja magát, addig pedig megvédem magamat. Magamban a szavak lassan összeállnak egy egésszé, addig azonban a rideg szemek vad harca csupán a beszélgetés…

- Büntetés? Ugyan… - a korábbiakhoz képest, most sokkal inkább hallható, hogy hangom tele van gúnnyal. Majd így folytatom: - Mi lenne a büntetés? Mit szeretne kegyed? Nem gondolhatja ezt komolyan. Nem riadok meg a fagyosságától. Nem vagyok holmi bugris hugrás, aki egyetlen hideg pillantástól az első rejtekhelyet veszi célba. Engem nem tud befolyásolni, - ekkor felállok, s egészen közel megyek a lányhoz, mélyen a szemébe nézzek, had lássa miféle tűz, miféle vad állatias szenvedély ül meg ilyenkor benne – mert az én vérem erős, erősebb, mint az övék. Ezt soha ne kérdőjelezze meg senki! – majd egy vad mozdulattal hirtelen elfordulok tőle s a part felé veszem az irányt, ott ismét felé fordulok. –
Színjáték az egész, hisz ön kedves, ön is csak eljátszik egy szerepet, a fagyos jéghercegnő, aki érinteni sem lehet, senkit sem enged közel magához. Tudja kedves Laetitia mit gondolok erről, talán fél, hogy mi lesz, ha közel kerül valakihez. Igen jól gondolja, bár nem is sejtette mégis elég sokat tudok önről, ez bizony így van. – itt tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy a lánynak is legyen ideje tudatosítani magában, amit mondtam. –
Valóban a fájdalmainkat magunkban tudjuk tartani, de erre nem jár senki, legalább is úgy gondoltam, hogy nem jár senki, s azt gondoltam, hogy mindez lehet a fűz, s az én titkom, s a vízé, amely elnyeli a gondjaimat, s nem engedi ki a mélyből. Higgye el, jót tenne kegyednek is Miss Morrison. Igazán jót. Csak attól tartok, hogy már nem lenne elég mindössze ez… - itt utalok az elszólására, de alig észrevehető, hisz talán csak ostoba találgatásnak vélheti, ám így próbálok hatni rá, hogy mondjon még többet. Talán nem veszi észre. –
Tudom, hogy a döntéseinknek ára van, de nem kell, hogy csak ezt az árat tartsuk a szemünk előtt.
Sajnálom, ha hosszúra nyúlt a beszédem, de ezt el kellett mondanom, ahhoz, hogy megértse mindazt, ami a korábbi tetteim mögött állt. –

A rövidnek éppen nem nevezhető kis monológ után, a hideg szemek lágyulni látszanak, ám most sem engedek annyit, hogy úgy érezze, ő irányítja a beszélgetést. Figyelem a reakcióit, hiszen a beszédemben elég sok mindent említettem, ezekre adott reakciói is sokat mondanak nekem.
Talán kissé sötéten látom a helyzetet, de lehet, hogy ez így van rendjén. Nem kételkedek magamban, tudom, ha eljön a döntés ideje, akkor úgy fogok cselekedni, ahogy az meg vagyon írva.
Várok, tartásom most is tekintélyt parancsoló és határozott, éppen olyan vagyok amilyennek egy nemes vérű varázslónak lennie kell. Tekintetem barátságos, mégis kissé távolságtartó, de azt sugallja, „engedd, hogy megismerjelek, s én is engedek…”

Kemény, halk szavak, semmi más nem tükrözhetné jobban a véleményét. Azt hitte, teljesen egyedül van ezzel az élethelyzettel, és útközben kiderül, hogy mégsem…
Nagyon meglepte, még ha nem is mutatta.
- Én semmit, de azok akik nem kedvelnek szíves örömest kipróbálnának rajtad ezt-azt. – nem magázza, egyszerűen képtelen rá, még akkor is, ha Őt magázzák. – Befolyásolni? Ugyan kedvesem, te el vagy tájolva. Miért akarnálak pont én befolyásolni? Ha a véred erősebb, büszke legyél, ne menekvő, bújdosó, és kiabáló. – mondja haragosan. Majdhogynem a fejéhez vágja: Viselkedj már aranyvérű módjára, különben én magam átkozlak meg!
Bennakad a levegője a fiú szavaira.
Színjáték… szerepet játszik…nem enged közel senkit magához… félelem…
Az arc porcelánná keményedik haragjában. A hófehér kezei ökölbe szorulnak, a hidegkék szemek, ha eddig szikrát hánytak, most semmi ahhoz képest, ami a lelkében dúl. Ismerik, na de hogy ennyire? Úristen, mit nem vettek még rajta észre? Le kell rombolnia ezt a képet, hogy egy hamis Laetitia-t ültessen el benne. Még jó, hogy a szüleit nem is említette. Arról nem tud. nem szabad, hogy tudjon. Ha mégis, azonnal szólnia kell az apjának.
Szédülni kezdett, annyi gondolat árasztotta el hirtelen az elméjét, Honnan tudja mindezt? Ennyire tökéletes megfigyelő lenne? Van egy besúgója? Mi…a…?
Végül úgy döntött, nem fogja meghazudtolni önmagát.
Mint egy véres harc utolsó életben maradt embere, szedte össze a darabjait, hogy újra egy egésszé forrjanak össze. Megerősítve, és olyan kemény páncéllá verve, melyen nincs élő ember, aki képes lenne átjutni bármilyen szavakkal, vagy tettekkel. Ez… tökéletes lesz.
A képzeletbeli önmaga kiegyenesedésével egyszerre szólal meg. A maszk rásimul, immáron teljesen védett az iménti robbanás után.
- Elég! – kiált fel jeges hangon, dühtől izzó szemekkel. – Nem tudsz Te semmit!- veti oda, és oldalra fordul, hogy profilból láthassák, miközben lassan, és tagoltan beszélni kezd.
- Félreértettél. Háború van. Sokkal jobban számít, miből mi fog következni. Szerinted mennyivel könnyebb kiereszteni a gőzt ott ahol senki sem lát, és ott ahol bárkibe belefuthatsz? Mi lenne akkor, ha teszem azt keresnének, szántszándékkal, és Te egyszer csak úgy gondolod, felülemelkedsz magadon, és felkiáltasz? Van fogalmad róla, hogy… - azonnal megölnének? Nem mondta ki hangosan, hagyta, hogy Sylvain lássa meg az értelmét az iménti szavainak. nem szabad csak így esztelenül viselkedni, mert könnyen megfizethet érte az ember. ha pedig félreérti, és s tekinti, az az ő baja. – Még ha lennének is problémáim, sem itt hirdetném ki. – jelentette ki hűvösen. – Mondtam már, mi különbözőek vagyunk a többiektől. Nálunk más szabályok uralkodnak, melyek betartása mindennél fontosabb. – Légy észnél Sylvain… - pillant rá a szeme sarkából.
Felé fordul, és lesétál hozzá. A hideg szemek most kevésbé hatnak oly jegesen, mint eddig.
- Ha életben akarsz maradni, nincs más mód. – suttogja halkan. – Ha a hozzád nagyon nagyon közel állókat kellene megölnöd egy rossz döntés miatt, képes lennél megtenni? Szem előtt kell tartanod az árat, amit fizetsz érte. Nemcsak a magad, de a mások érdekében is. Azokéban, akik megbíznak benned. – nem tudta, a fiúnak milyen kapcsolatai vannak a többiekkel, de ha vannak barátai, és olyan személyek az életében, akiket félthet, talán megérti.
A pillantása elveszett a másikéban. Mintha látott volna benne valamit. valamit, ami azt sugallta, hogy…
Nem. Nem lehet. Nem szabad…