Fűz a tó keleti partján

Joanna

Joanna szorgosan feljegyezte amit diktáltam neki. Így sokkal könnyebb volt, ketten. Hamarabb végzünk, mintha egyedül görnyednénk a tankönyv felett. Mint kiderült nem csak én vagyok a hülye, Ő is felkiáltott a növény neve hallatán
A zsenge fűben üldögélve, vártam, hogy Joanna rájöjjön a leckénk alanyának a hatására.
- Valószínű, hogy a tökléhez nincs köze- mosolyodtam el- Igen, valószínű ez lesz az- bólintottam feltevésére.
Egy laza mozdulattal hasra fordultam, majd a zsebemből előkaptam az öníró pennám, s diktálni kezdem neki a tulajdonságait, majd a felhasználását.- ...a boszorkánydudor a nyílt sebek gyors gyógyítására alkalmas kenőcsnek az egyik legalapvetőbb hozzávalója.
Pennám halkan sercegett. Nem a leckeírás az erősségem, az esetek többségében azt se tudom, mi a feladat, nem hogy még megcsinálni. Joanna feltett egy kérdést, ami bizonyítja, hogy nem nagyon figyelt előbb rám. Ott bíbelődtem a boszorkánydudorral előbb a víznél, de észre se vette. Most vagy gyenge felfogású, vagy máson jár az esze a csajnak.
- Nem, nem kérdezted- adtam az egyszerű választ- De előbb egy hasonló növényt piszkáltam, amire látszólag ráillenek a tulajdonságok.
Miattam bevihetjük, ha elvégzed a nemes feladatot, hogy leszakítsd- fintorogva néztem a hozzávalóra, arra fele,ahol előbb láttam. Nem volt ínyemre, hogy leharapja az ujjamat egy csúszós, nyálkás növény. Nagy nehezen feltápászkodtam a helyemről, s visszatértem a helyemre, ahol előbb guggoltam, majd egy semmihez sem hasonlítható zöld növényre mutattam az ujjammal, tisztes távolságra.
- Itt, ez a boszorkánydudor. Én ugyan hozzá nem nyúlók. Ne érts félre nem vagyok finnyás, sőt, de nem akarok húsznál kevesebb ujjal visszatérni a kastélyba. Bevihetjük órára, de én nem vállalom a leszakítását, esetleg a tárolását magamra veszem.- az egész növény tenyérnyi méretű volt, de ki tudja mire képes, ha piszkálod.- Ilyenkor ismerem fel újra és újra a tényt, hogy miért is nem szeretem a gyógynövénytant.
Vártam, hogy Joanna is idejöjjön, s megszemlélje a gyógyító virágot vagy mi ez, esetleg le is szakítsa.

Barbi^^

Barbi elővette az öníró pennáját és ő csak lediktálta annak a jegyzeteket. Nagyon megkönnyebbültem, mikor közölte, hogy nem kérdeztem meg még, hogy itt található-e a növény. Ezt egy kicsit ingerülten mondta, s mint később kiderült, eddig azt vizsgálta, így nem csoda, ha mérges volt, hiszen eddig nem is figyeltem oda a kutatómunkájára a jelek szerint.

Az viszont kevésbé sem dobott fel, hogy nekem kell majd kiszednem a növényt a vízből.
- Na jó. Vállalom, hgy kiszedem.- válaszoltam, bár a hangomon érezhető volt, hogy nem annyira rajongok az ötletért.
Letelepedtem Barbara mellé, és én is szemügyre vettem az állítólagos boszorkánydudort.
- Ez tényleg az.- fejtettem ki én is a véleményemet. Felpattantam és kerestem a fatövében egy hosszú botot, majd visszaültem a lány mellé.
Megpiszkáltam a növényt, s hirtelen, mintha csak arca lenne, előbukkant a szája és leharapta a bot végét.
- Na azt hiszem az ujjamat nem akarom bedugni oda.- mondtam, és fintorogva az undormányra tekintettem.

Körbenéztem. Nem láttam semmilyen dolgot, amivel kipiszkálhattam volna. Így arra került a sor, hogy bemásszak a vízbe érte. A jó jegyért most bármit megteszek.
- Bemegyek, és leszakítom.- fordultam Barbi felé, majd ismét a vízre tekintettem. A lábaimat kibogoztam a törökülésből, majd egy hirtelen mozdulattal már a vízben is teremtem. Elkezdtem úszni a növény felé. Vigyáztam, hogy ne kerüljön semmilyen veszélyes dolog a közelembe.
- Látod ez nem is volt olyan nehéz.- mondtam Barbinak, amikor a növényhez értem. Visszafordultam, s egy rémisztő pofával találtam magamat szemben. Ekkor a boszorkánydudornak hirtelen nagy csápjai nőttek ki a dudorokból és, mint polip karja, úgy himbálóztak.- Erről a tulajdonságáról nem is tudtam.- mondtam ijedten, majd menekülőre fogva a dolgot elkezdtem úszni. De a csápok elkaptak és visszahúztak a lábamnál fogva. Én tehetetlenül kapálóztam. Majd mikor teljesen visszaértem körém csavarodtak a csápjai és elkezdtek szorítani.
És ekkor jött az érdekesebb rész, ugyanis lehúzott a víz alá. Próbáltam levegő után kapkodni, de hiába, a vízből nem nyertem sok oxigént. Fuldokoltam. Hiába rángatóztam a növény szorítása egyre erősebb lett, de az én erőm gyengült. Már annyi erőm sem volt, hogy megpróbáljak levegőt venni. Éreztem, hogy a tüdőmet lassan elönti a víz és éreztem, hogy ebből már nem jöhetek ki élve. Mindenem fájt. A kezemmel a növény rám csavarodott szárát fogtam, de nem bírtam tovább és elengedtem. Egyszer csak minden homályosodni kezdett. Nem, nem halhatok meg! Élnem kell! Élni akarok.
A gondolatok össze-vissza cikáztak bennem, s egyre homályosabbá vált minden. Próbáltam elővenni a pálcámat, de nem sikerült, így azt a reményt is feladtam. De hátha, hátha Barbi már jön és segíteni fog. Éreztem, hogy egyre nehezebb a testem a sok víztől, amit lenyeltem. A boszokánydudor fáradhatatlanul szorított, kipréselve belőlem azt a maradék levegőt is, ami bennem volt, és visszaszorítva kétségbeesett próbálkozásaimat is, melyet a szabadulás reményében próbáltam elkövetni.
Végül bizakodva vártam a segítséget, ami majd megment, miközben teljesen elsötétedett minden.

Joanna

[vigyázat megyek! ]

Némiképp örültem, hogy nem nekem kell kiszedni onnan a növényt. Nem egy veszélyes növény, maximum megharap, ennél több észveszejtő tulajdonsága nincsen, tudomásom szerint. Joanna mellém ült, s úgy szemlélte a gyógynövényt. Megállapította, hogy valóban ez a boszorkánydudor, majd fel is pattant, s egy bottal a kezében tért vissza. Ez egy jó ötlet. Joanna a bottal piszkálni kezdte.
Kíváncsian néztem a fejleményeket. A növény egyszeriben leharapta a fahasáb felét. Kikerekedett szemmel, néztem Joanna mit tervez.
- Jól teszed- helyeseltem. Nem azért, de nem szeretném a gyengélkedőre vinni kilenc ujjal. Egy óvatos lépést hátráltam, kitudja mire képes ez a "dög".
- Bemegyek, és leszakítom- mondta határozottan barátnőm.
- Mi?! Eszednél vagy?! Csukló nélkül térsz vissza!- na jó egy hangyányit eltúloztam a kétségbeesést, de hát, nem akarom hogy Joannának baja essen. Megkedveltem a lányt a két találkozásunk alkalmával. Nem azt mondom, hogy legjobb barátnők vagyunk, akik mindent elmondanak egymásnak, de már vagyunk egy "barát-barát" szinten.
Barátnőm mit sem törődve figyelmeztetésemmel, úgy ahogy volt bele vetette magát a vízbe. Kikerekedett szemmel néztem, mi a terve. Kezdtem megnyugodni, ahogy visszafelé vette az irányt, de elhűltem a következő pillanatban.
A növény dudoraiból, csápok nőttek ki, ami bilincsként szorultak Joanna lábára. Rémültem felpattantam ülőhelyemről, s zakatolt az agyam a lehetőségek között, mit kéne lépnem.
A következő pillanatban Joannát elnyelte a víz.
- Te jó ég!- kiáltottam fel. Kétségbeesetten néztem körbe, hát ha valaki van a környéken, aki segíteni tudna- Na tessék, kellett nekem egyedüllét!- előrántottam a pálcámat, a Joanna után vetettem magam.

A hűvös víz megcsapta az arcomat, a látásom kissé homályos volt, de tisztám láttam, hogy egy alak vesződik valamilyen karokkal. Az kizárásos alapon diáktársam volt, amint a tananyaggal küzd.
Nonverbális módon, Stupor-t küldtem a növényre, ami látszólag görcsbe rándult, majd elengedte áldozatát. Odaúsztam a látszólag eszméletlen lányhoz, s belekarolva kihúztam a partra.

Lihegve kifektettem, s reménykedtem, hogy túlélte a támadást.- Hát...ez nem az a... nyamvadt boszorkánydudor volt...- levegőért kapkodtam- A fenébe is a gyógynövényekkel!

Barbi^^

[Miss Megmentőnek ]

- Hol vagyok?- kérdeztem egy nagy fehérséget látva, ami a sötétség után következett. Hirtelen mindenféle emlékkép jutott az eszembe. Ewar, és amint játszom vele kiskoromban, anya és pa, a roxfort, és az ott töltött éveim, az emberek akiket megismertem, Barbi, a növény... Barbi, növény? Hol vagyok? Talán megölt az az átkozott gaz? Az nem lehet! Nem halhattam meg!
Ekkor ismét tudtam lélegezni, éreztem, hogy a szívem még mindig a helyén van és dobog. Köhécselni kezdtem, s az edig lenyelt vizet most köhögtem ki. Lassan kinyitottam a szemem és Barbi mellett találtam magam, aki aggódva figyelte, hogy élek-e még.
- Köszönöm.- mondtam neki, és hálásan elmosolyodtam, mert nagy valószínűséggel ő mentett meg, mivel tiszta víz volt. Felkelni még nem volt erőm, ezért csak felültem. Körbenéztem és a övény ismét az eredeti formájában a víz felszínén lebegett.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen?- kérdeztem és a lányra néztem. Vártam válaszát, hogy mióta feküdhetek itt kint. Ezek után már teljeen a barátomnak tekintem. Hálás lehetek neki, mert ha ő nincs, én rég a víz felszínén lebegnék, holtan.
Az ég felé pillantottam. A fűz lombján átszűrődött a napsugarainak, és hagytam, hogy megszárítson. A meleg átjárta a testemet, jól esőenszárítani kezdte vizes ruháimat. Behunytam a szemem és boldogan gondoltam rá,h hogy élek és ezt mind Barbinak köszönhetem.

Ekkor hirtelen rosszullét fogott el. A hasam kavargott, szédültem. Éreztem, hogy oda kell futnom a fa tövéhez, mert különben nem lesz jó vége ennek. Még mindig egy kicsit gyengén, de felugrottam, és odaszaladtam épp jókor. Ismét vízet ökleneztem fel és még bőven maradt a gyomromban. Ne lehetett valami szép látvány. Visszavánszorogtam Barbi mellé.
- Bocs, de túl sok vízet nyeltem.- néztem rá bocsánat kérő szemekkel. Erős késztetést éreztem arra, hogy egy baltával fejbe dobjam a növényt, ami majdnem a halálomat okozta.
- Na folytatjuk a házit?- mosolyogtam el, mert eszembe jutott, hogy a házit abbahagytuk. Ismét becsuktam a szememet a választ várva, és élveztem a nap sugarainak melengetését.

Joanna

[a kis öngyilkosmerénylőnek]

A rohadék életbe, persze, hogy nem az a sz*r gyógynövény volt! Miért is lenne az?! Hiszen persze, hogy mindig  ki kell fognom ,az ilyen eseteket! Miért is ne?!
- Jahj...- fújtam ki a levegőt. Jonanna még mindig eszméletlen volt, de még élt, legalább is pulzusa volt, tehát él. Hagytam, hadd szundítson egyet.
Öt perc után kissé már aggasztott a dolog, így fölé hajoltam, s mintha megérezte volna, hogy ott vagyok, felébredt- Ah...Hál' Merlinnek!- majd ismét hanyatt vágtam magam a fűben- Hol vagy? Hát az életben. Üdv, ismét az élők soraiban!- kezdtem visszanyerni normális légzéstempómat, így felültem, s törökülésbe vágtam magam. Hát kérlek szépen nagyjából öt percig. Nem akartalak felébreszteni, olyan aranyosan aludtál- természetesen ez poénnak szántam. Visszanéztem a vízre, amibe már egyáltalán nem kívánkoztam. A sz*rnak kellett nekünk piszkálni azt a húsevő akármit. Újból Joannára pillantottam, hogy eszméleténél van-e még mindig. Nem volt ott, ahol az előbb, körbenéztem és megleltem a fűzfának a tövénél állt és...hányt. Áh! Gyorsan elfordítottam tekintetem. Rosszul vagyok a hányás szagától, látványától. Mindjárt én is kidobom a taccsot.
- Nem, nem semmi gond- mondtam, ahogy illedelmesség megkívánta- Házi? Menj a tudod hova- és ránevettem. Egy életre elegem van a növényekből.

Valami csordogálni kezdett a vádlimon. Nem víz, azt már a Nap sugarai felszárították. Odasandítottam.
- Remek!- nyilvánultam meg- Valami elvágta a lábamat- valóban, a térdemnél egy kisebb heg éktelenkedett, s abból csordogált a vér. Nem volt mély seb, de kell egypár hét mire begyógyul teljesen, Madame Popfrey-nak nem akarom megmutatni, mert magyarázhatom ki. Nem. Szépen begyógyul majd- Nézd, valami megvágott- odamutattam a térdem Joannának- Neked semmi bajod?- kérdeztem, látszólag semmi baj nem lett a csajjal, csak benyelt egy-két deci vizet.

Barbi^^

még mindig Miss Megmentőnek

- Az élők soraiban?- értetlenül néztem Barbarára. Hogy érti ezt?- Hisz éltem eddig is. Ugye?- egy percre sem halhattam meg. Vagy igen, csak visszatértem az életbe? Hát ez már nem nagyon fog kiderülni szerintem. Ezt sohasem tudom már meg, ha csak Barbi nem tud valamit. Kíváncsian vártam, hogy mit felel majd.

A házifeladat folytatása nem is volt olyan jó ötlet, így utólag, és nem is baj, hogy Barbi nem egyezett bele. Most egyébként sem tudtam volna gondolkodni, de nem is volt kedvem már hozzá. Ekkor vette észre a lány, hogy vérzik a lába. Nem volt nagy seb, így nem kellett rögtön az ovosira futni, meg ott magyarázhatta volna ki magát, hogy egy szerencsétlen és esetlen évfolyamtársát kellett kimentenie egy NÖVÉNY karmai közül. Szép kis mese mondhatom.
- Nem tudom, egyenlőre nem érzek semmit, de átnézem magam.- válaszoltam neki és már el is kezdtem kutatni magamon a kisebb-nagyobb sebeket. Úgy tűnt nincs semmi bajom, de hirtelenjében megpillantottam egy mély és hosszú vágást a lábam hátsó részén, ott ahol nem is csoda, hogy eddig nem vettem észre. Ekkor éles fájdalom hasított végig a testemen, míg nem az agyamhoz elért, hogy ez tulajdonképpen mennyire fáj. Ordítozni volt kedvem. Fájt, szúrt és még csípett is. Vérezni már nem vérzett annyira, de a fájdalom egyre hatalmasabb lett. A táskámat magamhoz húztam és elkezdtem keresni benne. Hosszas keresgélés után, viszont megtaláltam azt a régi rongydarabot, amit még év elején dobtam bele a táskába. Körbetekertem vele a lábam és megkötöttem. Egy kis darabot letéptem belőle és Barbi felé nyújtottam.
- Kell? Szívesen odaadom.- mondtam és kedvesen rámosolyogtam még mindig felé nyújtva a rongydarabot.- Azt hiszem, hogy a fürdést inkább otthonra hagyom, és a biztonságos medencékre.- vigyorodtam el mégjobban egy kicsit poénkodva. Körbenéztem. Nem láttam senkit és ekkor ismét eszembe jutott az a szörnyű dolog, ami az imént történt velem. Mivel nincs senki más a közelben, így Barbinak ismét hálát kell adnom,hogy megmentett, mert itt aztán senki nem vette volna észre, ha egy diáklány eltűnik.
- Még egyszer köszi, hogy kihúztál.- mondtam hálás képpel.

Joanna

[hát igen, Én ]

Látszólag nem értette a poént, ráhagytam.
- Mindegy,- legyintettem- vedd úgy, nem is mondtam.- nem volt erőm magyarázkodni. Joanna-nak látszólag semmi baja nem volt, örültem, legalább nem kell meglátogatni a gyengélkedőt, semmi kedvem sincs álldogálni a gyógyszerszagtól bűzlő kórteremben, Madame Popfrey rikácsolását hallgatni.
Reményeim szerte foszlottak, s lehet az életképem valósággá válik, mivel Joanna a lábán egy körülbelül húsz centis vágást talált.
- Ajjaj, elég csúnya vágás. Mutasd csak!- közelebb hajoltam, nem nagyon akartam bántani, de ezt ki kell tisztítani- Ezt sajnos fel kell vinnünk Madame Popfrey-hoz. Elég csúnya seb, és le kell fertőtleníteni, különben elfertőződik. Nyugalom, a javasasszony egy pár bűbájjal hamar rendbe hozza- egy biztató mosolyt küldtem neki.
- Nem, nem kell köszi- utasítottam vissza a rongydarabot- Mellesleg megjegyzem neked se kéne rákötnöd a sebre. A táskádba kitudja milyen bacilus, por lepte meg, és ha rákötöd a friss sebre nem lesz szép. Ne érts félre, nem arra célzok, hogy piszkos aGyere Joanna a gyengélkedő vár.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT

Wade


Shay számára furcsa, hogy valakit, akivel ennyi közös kis titka van, ennyire nem ismer. Nem sok olyan DS-es van, akivel nem ismerik túlságosan egymást. Továbbá az is elég érdekes, hogy rá nem jellemző módon rengeteg griffendéles barátra tett szert. Élvezte azokat a napokat, bár megviselte, hogy Nadinenak sem igazán beszélhetett róla. Barátnéját nem érdekelte a dolog, ő már a Szárnyas Vadkanban nemet mondott és Shayt is próbálta rábeszélni. De a barnaságot nagyon is vonzotta a DS.
Annak az időszaknak egyelőre vége. Bánja is meg nem is. Jó volt, hogy tulajdonképpen idén alig kellett már SVK-t tanulnia, és ez legfőképp abban hegyeződött ki, hogy Piton agyára mehettek. A vigyorinak ugyan sosem volt ellenszenves a prof, pedig amikor még BITet tanított bizony többször megesett, hogy közröhej tárgyává tette az órán művét. De aztán egyszer-kétszer megcsillant valami, a szemein kívül és egészen kivételes munkákat adott le a profnak. Sosem értette, hogyan működik ez nála, egyszer nagyon jól megy, aztán meg sehogy. Na, de mindegy is.
Most az a lényeg, hogy itt ül Wade-del és végre talán megismeri. Úgy indul a szitu, bár nem épp hagyományos módon. De minek is beszéljenek elcsépelt dolgokról, ha van téma, ami nem más mint maga a griffis. Miss Scarborough előszeretettel beszél másokról, mármint mindig az éppen társaságában levővel szívesen beszél az illetőről. Kíváncsi fajta, és olykor túlzásokba esik, vagy nem kicsit indiszkrét, de úgy, hogy ő egyáltalán nem érzi magát annak. Nem buta lány, sőt minden rendben van neki odabent, többnyire. De szeret kikapcsolni, egy másik egy jobb világban lenni, legalábbis erről álmodozni, ahol nem repkednek pillangók, hogy a frászt hozzák rá, de vannak mások, amik őt megnyugtatják. Kevés repülő dolog van, ami megnyugtatja.
Kuncog Wade válaszán. Nem tudta, hogy ennyire titkos a dolog, mintha valami katonai titokról lenne szó. Persze ez kizárt.
- Nem kell elmondanod a titkaidat… - mondja mosolyogva. Olyan természetes ez nála, hogy ha akarna sem tudna máshogyan viselkedni, a mosoly az ő mentsvára. Mögé rejtőzik, ha nem akar a bajairól beszélni, ha csak kínos helyzetbe kerül, az évek során volt alkalma egy tökéletes posztermosolyt kifejleszteni, ami mögé minden fájdalmát elbújtathatta, anélkül, hogy valaki is észrevette volna. A szeme árulkodhatott volna, de egy ilyen zöld pillantást kevesen állnak sokáig. Pedig szép, csak különös/különleges. Most nem rejteget semmit, tényleg jól van, csak egy kis egyedüllétre vágyott, amit meg is kapott, s most már a társaság ellen sincs kifogása.
- Szerintem hamarosan megint fel fog izzani… - hogy honnan veszi? Nem lett jós, fel sem vette a jóslástant, egyszerűen csak reménykedik. - …hidd el – inkább önmagát akarja meggyőzni róla, mintsem valóban Wadere próbál hatni. A naplemente tényleg csodás, számára ezek a merengés pillanatai, ezért is lehet az, hogy ilyet kérdezett, és erről beszél, nem pedig elmélyülten bámulja az egyre narancsszínűbb, lassan vörös nap búcsúját.
Kezeivel maga mögött támaszkodva nézelődik ő is, ahogyan társasága, végül a zöldek megtalálják ismét a fiút, majd jól meg is lepődik.
- Minden oké…? – kérdezi elbizonytalanodva, ahogy a szemeibe néz. ~Mi van? ~ kérdezi magában, de nincs ideje ezen gondolkodni, mert a srác feje megindul felé. Csak megkövülten követi, a mozdulatot, ami nem lassú, eszmélni sincs ideje, csak akkor, mikor az ajkak az övére tapadnak. Ahhoz túlságosan is le van döbbenve, hogy átadhassa magát első csókélményének, ez nem lehet túl nagy élmény a másiknak sem, de kit érdekelnek az ő élményei? Balja reflexszerűen emelkedik el a földtől és csattan szinte egy pillanattal később az arcán. Nem szól semmit, nem képes, csak néz rá meredt szemekkel. Nem volt erős a pofon, csak ijedtében csapott oda, tudna ő erősebben is, ha akart volna. Jelenleg azonban azt sem tudja mi van. Sosem gondolta, hogy az első csókját lopni fogják, főleg nem így.

Barbi^^

Lili látszólag azt hitte, hogy nincs semmi bajom, ezért eléggé megijedt, mikor észrevette a húsz centis sebet a lábamon. Nem csodálom, mert elég rosszul nézett ki. Erre ő kitalálta, hogy menjünk fel Madame Pomfreyhez. Na nem, ezt nem! Én fel nem megyek oda. Akkor majd magyarázhatom ki magam, hogy hogy történt ez és majd jön az is, hogy neki áll rikácsolni, hogy miért nem vigyáztam jobban magamra. Nem, nem kell ez nekem.
- Hát ezt nem tartom jó ötletnek, mert akkor el kéne mesélni, hogy mit kerestem én a tóban és az nem lenne szerencsés.- Barbara ragaszkodott hozzá, hogy menjünk fel. A rongyot sem fogadta el, mert hátha koszos. Na jó, ebben igaza volt, így én sem kötöttem rá a sebemre az én darabomat.
- Nem akarok felmenni!- erősködtem, mint egy óvodás, de végül is Lili győzött, s feltápászkodtam- Na jó, menjünk.- s elballagtunk a gyengélkedő irányába.

Én is köszönöm a játékot!

Évforduló. Erről a szóról általában kellemes emlékekre asszociál az ember, azonban Sebastian esetében ez közel sincsen így. Az örökké vidám, ötödikes Griffendéles most akkurátus, szomorkás, megkeseredett léptekkel sétál ki a kastélyból – hiszen nem sok emberrel találkozik, így senki nem látja, hogy a mai napon éppen nem a legjobb hangulatában van. Kevés diák sétálgat ma a birtokon. Bizonyára ez a marha nagy hőségnek tudható be, ami már kezd elviselhetetlen méreteket ölteni. A szőke fiú egy piros, csőszárú nadrágban, fehér tornacipőben és fehér pólóban szedi lábait egymás után, miközben mindenféle gondolat kering fel s alá, össze és vissza az általában hülyeséggel tömött, szőke koponyában.
Hosszú ujjaival díszített, jobb kézfeje zsebében pihen, szemeivel a földet pásztázza. Ismét megtörténik minden a szemei előtt, de... nem engedheti, hogy ismét eluralkodjon, ezért is pillanthatunk meg bal kezében egy üveg ínycsiklandozó skót whiskeyt. Ez nála mindennapos, hiszen – ahogyan ő mondja – kell az ihlet, noha most közel sem erről van szó a fiúnál. Kell valami vagy valaki, aki elveszi gondolatait a történtekről. Kevint nem találta sehol sem egész nap, így az üveg lesz a szemetesláda.
- Add ide azt a kést, drágám. Nem lesz semmi baj... csak add ide. – hallatszik egy férfi hangja a Llewelyn-ház konyhájából. Csapkodás, menekülés zaja is tanyát vert ott, de már senkinek a hangja nem szólt többé... egy ideig. Aztán kiabálás, káromkodás, ellenkezés. Egy kisfiú állt az ajtóban. Bájos képét ekkor halálsápadt, félelemmel teli arckifejezés csúfította el. Kékes szemeivel bambán, hitetlenkedve meredt a férfira, s a nőre, akik történetesen az ő szülei voltak. Nem vették észre a gyereket, de az nem is akarta, hogy ő legyen a figyelem középpontjában. Most az egyszer nem. A nő a magasba emelte a kést, majd a férfi nyakának irányába engedte le, mire az megfogta az asszony kezét, megcsavarta, így kiesett a finom ujjak szorításából a „fegyver”. Úgy érezte a kisfiú, mintha a szíve lett volna a padló, s azon ért volna földet. Könnyek szöktek a világos szemekbe, de szó nélkül állt ott tovább.
- Rohadj meg, te szemétláda. – kiáltotta el magát sírva az asszony, miközben elfordult és az ajtó irányába nézett. Gyönyörű, most azonban meggyötört fénnyel csillogó szemei kitágultak, ahogyan megpillantotta a kisfiút. – Sebastian... kisfiam. – ennyi volt csak, mi kijött a vékony, színtelen ajkak közül, mire a gyerek megfordult, s eltűnt játékmackójával együtt a folyosó sötétjében.

A fűzfa irányába tereli gólya virgácsait, miközben csupán maga elé bámulva hümmög valami gyerekkori mesedallamot. Mindig is elvont gyerek volt, de ilyenkor, amikor egy évben egyszer rájön a rosszkedv, akkor teljesen elvarázsoltan viselkedik, mint aki semmit nem érzékel a körülötte lévő világból. Megáll a fűzfa alatt, majd hosszú ujjaival letekeri az italos kupakját. Halványan elmosolyodik, majd lehúz belőle jó néhány kortyot. Mit tesz a művész élet egy emberrel? Sok jót és sok rosszat egyaránt, noha nem lehet megfogalmazni egyik jelzőt sem igazán. Valakinek „ez” a jó, valakinek „az” a jó. Az ital szélsebesen száguld végig Bastian nyelőcsövén, utat égetve magának ezzel a torokban, annak rendje és módja szerint. Megrázza szőke üstökét, majd egy fintor kíséretében ledobja a földre az üveget, amiből máris elkezd kifelé folyni a barna színű lötty, mire a fiú leül a fűbe, felhúzza lábait, s ujjait összekulcsolja térde előtt, így összefogva magát, hogy még véletlenül se essen alkotóelemeire a jelenleg túl gyenge test.
Csöngettek az ajtón másnap. Az apa fürdött, az anya... valahol a kertben kószálhatott. Nem volt más, aki ajtót nyisson; Bastian ment ki, hogy megtegye ezt. Két magas alak volt. Komor képpel, és furcsa tárgyakkal kezeikben. Volt egy... bilincs? Bizony, az nem is lehetett volna más.
- Szevasz, öcsi. A mamádat és a papádat keressük. – szólalt meg a nyurga alak, a mellette lévő fánkgyűjtemény csupán a bilincset lóbálta a kezében. Biztosan félt, hogy elveszik a szájából is az édesség maradékait, ezért csukva maradtak az ajkak. Bastian csupán kigyújtotta kezét, majd apró ujjával az emeletre mutatott. Aztán másik kezét is a magasba emelte, így azzal kimutatott az udvarra.
- Apa fenn, anya kinn... – mondta halkan, szinte alig érthetően, de a rendőrök már el is indultak két felé.
Szörnyű, szorongó érzés tör Bastianra, azonban, amikor elsétál előtte egy ismerős, szélesen, idétlenül vigyorogva int neki egyet. Elvégre az imidzsén semmilyen kedv nem ronthat... egy kicsit sem.

[Sebastian ;;]

Sebastian ;;

Napok.
Ugyan mit számítanak? Hiszen egymás után következnek, s szinte mind-mind ugyanolyanok, leszámítva persze a nevüket. Ám az, hogy a napok egymás követik nincs hiába. Minden napnak saját gyümölcse van. Olyan, ami nem terem hiába. Még ha olykor teljesen rohadt is…
A hatalmas hőség egyre érezhetőbb volt, ahogyan az ember elhagyta kastély falait, és a birtok felé vette az irányt. Léptei némán csengtek a kőpadlón, a kinti folyosó kőpárkányai között, melyeken át beragyogott a nap, tündöklő fénye. A fény, mely megcsillogtatta a smaragdzölden díszelgő leveleket, a fény, ami oly sokszor ragyogta be a diákok napjait.
Hét hosszú év napjait.
Kék íriszeit körbefutatta a falon, és az azokat összeállító kőtömbökön.
Hét hosszú év…
Más emberként jött ide, és más emberként távozik. Talán így van rendjén, mindenesetre az idő csak sürget. Dönteni kell, nincs mese. Egyre jobban érzi, ahogyan közeledik a pillanat, hogy szemtől szembe álljon bátyjával. Hogy talán szembeforduljon. És bizony sokszor elkapta egy érzés.
Egyre többször...
Mely több a félelemnél, és a bátorságnál.
Egy érzés, mikor majd egyszerre kell hallgatnod az eszedre, és a szívedre. És az ilyen pillanatok, nem mindennaposak…
Hangtalan sóhaj futott végig tüdején, majd léptei átértek a kőből épített boltív alatt, és egyetlen másodpercnyi idő, annyi sem kellett, hogy árnyéka elfeküdjön a fűszálak között. Szemei hunyorogtak, s mikor megpillantott egy távolban pöszmögő alakot, tenyerével - mintha csak szalutálna - úgy nézett utána, eltakarva íriszei elől a nap lángoló sugarát.
Léptei megindultak, s egyre jobban vették ki a fűben ülő alakot, aki mellet, mintha valami hűséges eb lenne, oly nyugodtan fekszik egy italosüveg. Egy italosüveg, amiben biztosan nem tök lé van.
Letaposva a fűszálakat, leguggolt, s finom női ujjai közé szorította az üveg nyakát
- Tudod, ha már az ember ilyen drága holmikkal enyhíti a szomját nem érdemes így pazarolnia…
Majd lassan arrébb sétált, és remélve, hogy nem küldik el Merlin háta közepére, helyet foglalt a fűben a fiú mellett. Térdeit csakugyan felhúzta, ahogyan a fiú tette, ám ő a kalácsok tetejére az üveg talpát támasztotta. Kezei között egyszer kétszer megfordult, s itt-ott hunyorogva elolvasta az üveg testét körülölelő címkét, melyet apró betűkkel illettek. Majd kerekded tekintete a fiú felé fordult, íriszei végigfutottak a vonásokon.
Vonásokon, hajtincseken.
Azon az ősz hajtincsen, mely a szalmaszőke hajtincsek között bújt meg, melyet már biztosan látott azelőtt…
- Sajnos azt kell mondjam, én nem vagyok gondolatolvasó… de azt hiszem eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam ha valaki iszik, azt nem holmi szórakozásból teszi… - szünet - Vagy igen?
Mosoly, kérdő tekintet.
Mikor az ember lelkét nyomja valami, a legidétlenebb vigyora sem hasonlít az eredetire...bár megeshet, hogy csak ő maga téved.

[Hű, nem tudtam, hogy ennyire beindítalak!]

Bocs, meggondoltam magam...xD

Előzmény


A kívánt hatás elérése megtörtént, mikor Hannah annyira megijedt attól, amire készül, hogy mozdulni sem bírt. Belül, valahol a lelkében hangos kacarászás tört ki, de vajon mi lett volna, hogyha tényleg megcsókolja? Valószínűleg elkulloghatott volna a gyengélkedőre egy hatalmas kézlenyomattal az arcán, ami - valljuk be - eléggé viccesen hatott volna...de ez nem volt tervbe véve. Egy ilyen jó barátságot nem szabad megrontani csókokkal vagy bármi mással, ami talán többre utalhat annál. A fiú-lány barátságok több mint fele azzal köt ki, hogy a lány szerelmes lesz a fiúba, a fiú pedig - jobb esetben - ezt viszonozza, de volt már rá példa, hogy ez nem így történt. Még vele is.
- Hű, nem tudtam, hogy ennyire beindítalak! - Ült ki ravaszkás mosolya arcára, s viszonozta a puszit, ami egy kicsit arrébb csúszott az arcától, pontosabban a fülére, hiszen ha megmozdult volna annyi lett volna a meglepetésnek. Ugyan az arcán semmi sem látszódott, belül mégis mintha valaki sikítana. Nem a bosszútól, nem a gonoszságot...a meglepettségtől. Ennyire lazán kevesen tudják kezelni a humorát, ami olykor elég erősre szokott sikerülni. Még egy dolog, amit szerethet benne.
- Igyekszik az ember a másik kedvében járni. - Kuncogott még mindig azzal a nagy vigyorral az arcán, amely az előbb a nagy kacarászást okozta. Felhúzva szemöldökét, hegyes fogai a száj takarásában megvillantak. Persze nem véletlenül, az egész csak egy színjáték része lesz, amiben ő, a nagy vámpír megfosztja vérétől az ártatlan leányzót. - Én tulajdonképp most egyetlen egy dologra gondolok és az pedig a véred, ami a nyakadban csörgedezik... - Próbált minél elmebetegebb fejet vágni, pontosan olyat, ami elérheti azt a hatást, amire vágyik, amire szükség van a jókedv fokozásához.
Hangos nevetése talán még a griffendél toronyig is felhallatszott, amikor olyan szöveggel vágott vissza a lány, amire egyáltalán nem számított. Két kezét összecsapva nevetett, mint akinek most ment el az esze. Giles még sose talált ilyen kiváló "ellenfélre", mint ez a leány. Mostanában kevés embernek van ideje viccelődni, mindenki sodródik az árral és kevés az olyan ember, aki tudja, hol kell megállni. Na nem mintha ők ketten tudnák hol kell, de ők egészen máshol nem tudnak. A hülyeségben.
- Ó baby, ha befestjük a hajadat hidrogénszőkére, a pasik olvadni fognak mikor meglátnak és nem győzöd majd őket feltörölni a padlóról.
Mikor mondta a monológot, amely agyában megszületett két mardekáros ment el előttük lenéző pillantásokat vetve rájuk, ámde ez sem tudta elvenni a jókedvét, inkább csak még lazábbá tette. Az ilyenekkel nem szokott foglalkozni és szerencsére a jókedvét sem tudják elvenni. Nem, ahhoz egy olyan személy kell, akit ténylegesen utál, az pedig remélhetőleg nem készül itt megjelenni. Tanárok masíroztak jobbra balra, avagy Hagrid, aki a kertész munkát végezve kezdte nézni őket, majd mikor látta, hogy Giles észrevette integetett neki, amit persze a griffendéles viszonzott egy bökéssel egyetemben, ami Hannah oldalában talált célt.
Vicces vagy komoly téma? Úgy tűnik mindkettőről tökéletesen tudnak beszélgetni.
- Én nem bókolok, csak őszinte vagyok. Hidd el, ha csúnya lennél már nem beszélgetnék veled. - Fogta egy kicsit viccesebbre a helyzetet, hátha ez odatesz a másik fél önbizalmának. Fejét vakarva nem tudta, hogyan is közölje a lánnyal a hírt. Próbálta úgy vakarni a fejét, hogy közben tekintete kerülje a másikét, s ekkor elhadarta a szöveget, ami talán túlságosan is betegre sikeredett.
- Egyik éjjel felnézett a hálómba. - Majd a hatásszünetet várva nézett rá, s próbálta hatalmas vigyorát elrejteni, de abból csak egy eszméletlenül idétlen arckifejezés keletkezett. Szemét becsukva némán nevetni kezdett a maga hülyeségén, majd nekiindult a tényleges válasznak. - Griffendéles, ráadásul ő is ötödéves. Vele járok órákra.
Fejét csóválva elsöpörte a Draco Malfoyos témát, hiszen a véleménye már a nyelvén volt, de képtelen volt kimondani. Ahhoz túlságosan is el kellett volna mennie neki otthonról. Vajon az ő sajátos sötét titkát ki fogja felfedezni? Még egy hónap sincs hogy megtörtént, ő mégse bánja...Az az éjszaka felettébb jóra sikeredett. Talán ha eljő az alkalom, megemlíti ezt a kis "szösszenetet" neki, amit még senkinek sem.
- Megtiszteltetés, hölgyem. - Majd karját tartva a másiknak elindultak úgy, mintha esküvői meneten vennének részt. A távolba meredve vette csak észre, hogy a sétát, amit úgy gondolt megtesznek a domboldal körül hatalmasra sikeredett. Talán a túl sok nevetés volt az oka, hogy ennyire letértek az útról?
Leengedve saját karját elindult a tó felé, ahol egy fűzfa állt őrt, s néhány ágát a vízbe lógatta. Maga sem tudja miért, de ezeket a jelenségeket csak szeretni tudja.
- Gyönyörű. - Nézett rá Hannahra mosollyal arcán, s leült a víz felett lévő buckára, s lábát lógatni kezdte.

Dashiellnek

 Ábrándozva álldogálok a fűzfa alatt, melyet mindenki szomorúnak tart, pedig szegényke nem is szomorú. Csupán egy kicsit talán magányos, hogy itt kell nőnie mindenkitől távol. Milyen jó, hogy itt vannak a tóban a halak, és a vízinövények, hogy felvidítsák néha, és társaságot adjanak neki. És itt a lágy szellő is, amely simogatja az arcomat, ahogy lehunyom a szemeimet, halkan susogva szalad át a fa ágain. Beszélnek, énekelnek, játszadoznak. Nem, ez a fűz egyáltalán nem szomorú, csak az emberek látják bele saját csüggedtségüket. Nem tehertől meghajlott hátat formálnak számomra az ágai, hanem elegáns ruhát, könnyed selymet. Bálba hívja a szellő...
  Elkalandozok, ahogy mindig, de nem is baj. Várakozok, és ilyenkor mást nem nagyon lehet tenni. Hogy kire várok? Hercegecskére, apró koronás kígyóra, aki édesen tekeri körbe a finom áldozatait.
  Nem tartozok áldozatai közé, csupán egy ismerős vagyok, talán akár barát is. Annyira eltérőek vagyunk. Egyik oldalon ott van az említett aranyvérű és bűbájos mosolyú ragadozó, és itt vagyok én az egyszerű származású, jóhiszemű gyermek. Mégis, talán éppen az ellentét miatt nőt a kíváncsiság, ami a mostani találkozó alapja is.
  Én viszont így elmélkedve is unatkozok. Felméregettem a büszke hölgyet, drága fűzet, majd apró madárkát találok ágai között. Nos, nézzük vagyok-e én is olyan jó vadász? Lassan lehetőleg csendben kúszik fölfelé az ágakon a sok éves gyakorlatnak hála, de a préda elreppen, mielőtt elérhetném. Morcos nyávogás marad csak nekem, mint porul járt kiscica. Elhelyezkedek egy faágon, és fütyörészve várakozok tovább a felhőket szemlélve ezen a meleg délutánon.

Theo

*Elegáns fehér ing, fehér csőnadrág, zsebre vágott kéz, és hozzá egy szépen fésült, ebben a pillanatban még vállig érő mézhaj. Hozzá még jön az a távolba meredő tekintet, ahogy a hóna alatt egy kis könyvecske valami lényekről, bár ha az ember figyelmesen elolvassa, láthatja, hogy kígyókról szól. Lassan lépkedett, és szinte ábrándozva bandukolt, nézve a kis tájat, és már-már rugózott. A másik mancsában valami csokiszelet, vagy valami és, mindenféleképpen ragacs. *
~Az óráknak vége, és csend van. Kell ennél több?~
*És odafent óhaja meghallgattatott, mert még a magányát enyhítendő társaságot is megrendeltették neki vala. Ó, kegyes istenek... Ez Theo! Felvillan valami mosolyféle, mert rég látta ezt a kis bakfist. Nem olyan rossz, sőt egész jól bírja, ahhoz képest, hogy melyik házból van. Furcsa... Eddig sárgák meg pirosak voltak ismerősei többségét kitöltendő, ám újabban már a Mardisokkal is egyre többet beszélget. Arra vette a lépésit, merre a fiú van, ám az éppen egy fűzfán lóg. Megcsóválja a fejét.*
~Javíthatatlan...~
*És igen. Ilyen ismerősök is kellenek, akik kirángatnak a hétköznapok szokásos helyzeteiből, és kicsit a realitás felé emelnek. Néha a való világ sok tud lenni... Hát még olyan tömény mennyiségben, mint a hetedik évfolyamban! Szörnyű egy cucc tud lenni... *
- Szia, Theooo!!
*Rikkant fel neki, a fa alá érve, ha az a felhőket bámulva nem venné észre. Int neki, majd kezét fellódítja, és egy pár mozdulattal felemelkedik a legalsó ágra, és ott huppan le, majd a könyvet megigazítja a hóna alatt, és visszanéz a srácra.*
- Vége az óráknak? Jó időnk van ma...
*Azzal rámosolygott, és megveregette maga mellett a helyet.*

Dash

*Éppen egy nyuszika kergeti meg az oroszlánt az égen azokból sűrű puha bolyhos pamacskákból, amikbe olyan jó lenne elmerülni, és álmodozva aludni egy kicsit, amikor ismerős hang üti meg a füleimet. Végre! Egy könnyed mozdulattal elengedem az ágat a kezeimmel, és hátralendülök, már csak a lábaim tartanak meg abban a denevéres függésben, amiben levigyorgok rá, nyakamban a pólómmal. Végigfuttatom a szemeimet rajta. Elegáns, mint mindig, bár ma egy kicsit élénkebbnek tűnik, mint amikor az épületen belül látom. Hiába a természet mégiscsak más fényt ad az embereknek. És ki ne virulna ki egy olyan szép napon, mint a mai? Már csak méhecske döngés hiányzik az idillből.*
-Ahoj Dash! Jaham, vége a bezártságnak, és unalomnak. Ma még csak érdekes óra sem volt! Ráadásul mágiatőriből is írtunk!
*Borzolódik fel a pihe a hátamon, ahogy kiráz a hideg visszagondolva rá. Huncut fény csillan a szemeimben, és bár sejtem mennyi idő lehetet abban, hogy a finom hajszálakat így rendezzék el, mégse tudok ellenállni, és belekócolok a szőke tincsekbe. Apró kuncogás után átkapaszkodok, és lehuppanok mellé az ágra, a hajamba sok apró falevél akad bele mutatványozás közben. Érdeklődve pillantok a könyve felé. Kígyók? Igen, mintha mondta volna, hogy van neki kígyója. Sokak szerint ijesztőek, de csak meg kell ismerni őket, és meg is látja az ember mennyire szelíd, büszke és finom lények. Ez az egyik dolog, amit kedvelek benne, meglátja a szépet abban, amit sokan rútnak tartanak. Oh és mennyire kedveli a szépet, főleg a szebbik nemet! Helyreigazítom a ruhámat, de a levelek elkerülik a figyelmemet, inkább érdekesebb dolgokkal foglalkozok, például Dash-sal.*
-Képzeld, az előbb majdnem elkaptam egy pacsirtát!
*Nevetek, a kezemmel elmutogatom neki mekkora is volt, és hogy hogyan lopakodtam utána, igazi kismacskás a mozgásom közben, ahogy felé lépkedek apró „mancsaimmal” majd a vállát letámadom, mintha madárka lenne. Apró nevetés után elengedem, és visszadőlök a magam részére az ágon.*
-És, veled mi van? Futnak még a lánykák utánad, óh nagy herceg? Hány sárkány hullott karod által, s hány hercegnő sóhajt utánad éjszaka a tornyában?
*Dallamos a hangom, szinte énekszerű, ahogy lóbálom a lábaimat játékosan.*
-Megnézhetem a könyvedet amúgy?
*Kérdezem kicsivel komolyabban, de még mindig mosolyogva tőle. Ha már nem volt ma legendás lények gondozása, és a madárka is elszökött, akkor had pótoljam magamat legalább ezzel az aprósággal a veszteségért.