Fűz a tó keleti partján

Theo

*Mit is csinálna a sárga, ha nem álmodozna? Nem hazudtolja meg önmagát, az már szent. Átmegy denevér pozícióba, és ő csak vigyorog rajta. Mennyire tele van élettel, és pozitív életképekkel... Végülis csak szempont kérdése, nem? Ha ő is úgy fogná fel, hogy a réten cuki kis nyuszik ugrálnak, és nem léphet bele mindenféle tüskébe meg mibe... Akkor valószínűleg valami nudista csoport vezetője lenne valahol Dél Amerikában. Miért ott? Mert miért ne! Végigmérik, és ő meg büszkén kihúzza magát, és hagyja, hadd röntgenezzék őt végig. Közben ajkain nagy vigyor, ami csak Theonak szól. Köszönnek, és máris rázúdítják a napi jót-rosszat... Megcsóválja a fejét, és hagyja, hogy a nagy áradat magával sodorja. Hadd essen ki egy picikét a Mardekáros felsőbbrendűségből.... Csak pár pillanat kedvéért... Aztán beleborzolnak a hajába, és ő meg cicát játszva odabújik, és finom torokhangot hallat, mint egy vadmacska, ami a nagyobb uralkodóknak volt mindig a történelemben. *
- Na, gondolom kitett magáért a szellem... Szellemes... - szófordulatokat ízlelget, majd újra a Hugrás fiúra néz- Nos, akkor már ketten vagyunk, akik halálra unják magukat. De most megmentelek ettől a csúnya haláltól...
*Kacsint, és két mozdulattal a kis villámhárítókat a fején elsimítja. Tulajdonképpen ehhez a frizurához nem kell semmi készülődés. Reggel felkel, és vizes fésűvel átszalad rajta, és késznek van nyilvánítva. Semmi extra. Fájdalmas, hogy ennyi a nagy titok? Bocs. Könyvét nézik, nem érdekli túlzottan. Csak unaloműzőnek hozta. De lám... Van kint, akivel ezt a mumust elűzze. Aztán érdeklődve hallgatja a beszámolót a pacsirtás akcióval kapcsolatban, és vigyorog. *
- Javíthatatlan vagy... -mondja ki korábbi gondolatát- Miért pont pacsirtát fognál? Kalitkában ritkán énekel... Ne várd el tőle, hogy daloljon, ha elvágod a torkát...
*Na igen... Lehet mégsem képes annyira ezt a Mardis dolgot elzárni? De hiába. Realista. Lehet, Theo optimizmusban szenved, de az idő még lehet meggyógyítja. De nem igaz, amit mondott? A pacsirta szabad madár, és arról énekel. Rákérdeznek a szerelmi ügyeire, és csak a fejét csóválja. *
- Lovag vagyok, nem hős... Néha még szőke is, és ha kívánják, fehér lovat is előhúzok a zsebemből. Vagy felhőcskéből gyúrok... A sárkányok meg leszoktak a hercegnőkről... Muszáj velem beérniük, bár belőlem is sajna egy van... A lányok meg futnak, vagy éppen ájulnak... Mikor hogy..
*Vállvonással intézi el, majd a fiú kezébe nyomja a könyvet, és ajánlja neki a tizenharmadik oldalt, mert ott van az ő kígyófajtája is... Királypiton... Fennséges... Ahogy a képnél megállnak, szinte gyönyörködve nézi, tekintetével simítja a vékony alakot.*
- Hát nem csodálatos?
*Szusszantja, és Theora néz zavartan. Nem szokott ennyire közvetlen lenni, de nagyon elfogult a kígyókkal szemben, el kell neki ezt nézni. Megveregeti a vállát a másiknak, és a fejét csóválja. Aztán öt ujjával beleszánt a mézszín fürtökbe, amik lágyan, selymesen omlanak közöttük. Nyakán felvillan öt nyakék, rövidebb és hosszabb, de nem bánja. Sőt... Tulajdonképpen őket is ,,szereti"...*

Dash

*Kicsit félredöntöm a fejem, és kérdőn pillantok rá.*
-Kalitka? Miért akarnám elzárni? El akartam fogni, de csak hogy megsimogassam, és adjak neki egy puszit a fejére. Na meg…mi mást fogna egy cica, ha nem pacsirtát?
*Húzom ki magamat büszkén, azzal a mozdulattal, ahogy a lányok a hajukat rázzák hátra. Egy levélke elreppen a fejemről, nem baj a többi azért még tartja a frontot.*
-Énekeljen csak idekint, én majd éneklek helyette is, nem kell ahhoz rabot tartanom, legfeljebb társat üdvözölni aki segít.
*Kuncogok, majd picit gonoszkásan pillantok el feléje.*
-Valóban? Micsoda kis kéjenc sárkányok, hogy bármivel beérik már manapság. Bár nem rossz préda az bizonyos, Hercegecske.
*Merészen pillantok rá, remélem nem veszi nagyon a szívére a viccet, de nem sértődékenynek ismerem. Bár a Mardekáros büszkeség…hajaj. Sokuk már a puszta kedvességtől is mérges lesz, nem értem őket. Felcsillannak a szemeim, és elkapom a kezét, bár így lehet kicsit ingatag a helyzetünk.
-Felhőből? Igazán? Kis pamacsfarkú, szellősörényűt? Nekem is megmutatod majd? Nah, kérlek…
*Hajolok közel, ahogy kérlelem. Hiába, olyan szép lenne. Puha, bársonyos, de benne lenne a ló acélos akarata. Szilaj tekintet, és illékony test, milyen nemesen festene rajta bárki, aki megülné!
Közelebb húzódok, hogy mindketten láthassuk a könyvet, érdeklődve szemlélem, gyorsan végigfuttok a leíráson, bár nem is annyira az a lényeg, inkább a kép. A karcsú alak, a szelíd sikamlás, ahogy kicsavarodik a leghihetetlenebb pozíciókba, akár erotikusnak is mondható ez az alak. Vibráló színek, az aranyszínű foltok, amik kiemelik, hogy igen, valóban koronázott királya a hüllőknek, gyilkos, nyájas vadász, mégis fenséges és tiszteletre méltó.
Dash felé pillantok, ahogy kifejezi tetszését irántuk. Egész aranyos ahogy lemállik róla a szokásos arroganciából és büszkeségből készített máz, még ha csak egy pillanatra is. Nem minden Mardis gonosz, van aki csak szereti a kígyókat…*
-De, az. Régen sok siklót fogtunk a tónál a húgommal. Szerinted itt is vannak?
*Pislantok amikor vállon vereget, egy picit meg is inog az egyensúlyom, de csak nevetek. Szeretem, ha megérintenek, ha csak így is. Felvidít, nem tudom miért.*
-Ne fogjunk párat? Úgyis itt vagyunk a tónál.
*Tér vissza a szokott huncut fény a szemeimbe, és megélénkül megint a hangom.*

Theo

*Na igen... Theo nem Mardekáros, ennélfogva nem biztos, hogy olyan nézeteket vall, amiket ő is. Bár... Lehet ha ő is mondjuk más családba született volna, és más nézeteket vallana, ő is csak megfogni szeretné, és puszilgatni, meg nyomorgatni... De ő a zöldeket gyarapítja, és az alap, hogy máris a gyilkolás jut eszébe. Halálos.. Halálosan... Na jó, neméppen szeretni,mert azt nem tud, de... Halálosan ragaszkodni. A cica hasonlaton azonban félmosolyt ereszt meg, és mivel elgondolkozott, kissé olyanra sikerült, amivel a kiszemelt,,áldozatait" szokta elcsábítani. Szegény Theo! Aztán észbekap, és kuncog.*
- De a cica megeszi... És ez ellentétes azzal, amit te mondtál, nem? - kihívó mosoly, és sármos pillantás. - Nem hallottalak még énekelni, de... Ha nem éppen a legjobb a hangod, akkor kíméld meg az iskola lakókat...
*És ijedt arcot vág  rá, mintha tényleg félne a fiútól. Pedig amúgy nevetséges lenne. Hiszen gondoljunk bele! Ő végzős Mardekáros, és ez már elég ok arra, hogy ne ijedjen meg a saját árnyékától. Nem? Aztán újabb bók, meg egy kis piszkálódással fűszerezett kihívás érkezik, amire szélesen vigyorog, és kacsint, majd megkócolja a másik haját. Vigyorog, és nem veszi fel. Elég időt töltött már itt, nem fog mindent komolyan venni!!! Aztán elkapják a kezét, és ő kissé megbillen, szóval belekapaszkodik a kézbe, ám arca továbbra is nyugodt marad. Aztán enged a szorításon, és hallgatja a kis kérést, amit természetesen nem tud megtagadni.*
- Igen... Majd előtte kikérem a véleményed, hogy milyen felhőből érdemes sörényt csinálni... És persze, a lábakat sem mindegy, miből csinálom, mert elesek, és akkor oda a nagy belépőm...
*Halálkomoly szemeket mereszt, hiszen ez nem vicces. Hogy nézne ki, ha nagy belépőkor egyszer csak a lova szétesik??? Aztán a könyv kerül terítékre, és Dash szemei odatapadnak a képekre. Aztán Theora pillant, hogy annak a véleményét lássa, és meglehetősen sokplusszt kap a fiú a látottak után. Hiszen látja a csodáló pillantást, és ez neki elég. Aztán felé fordulnak, és ragyogó szemek néznek rá. És a válasz is meglepi. És az ajánlat... Dash szemei elragadtatva villognak Theóra, és bólogat. *
- Szerintem vannak! Miért ne foghatnánk? Gyere! Vízisikló szerintem biztos van erre! Segítsek lejönni?
*Azzal energetikusan lehuppan a földre, és a két kezét a fiú felé nyújtja, hogy segítsen lejönni. Szemei csillognak, mosolyog, és mármár kicsattan az örömtől. Gondolatban végigfutja, hogy vajon merre keressék először a kígyót, vagy a siklót... Már a gondolattól majd elszáll. *

Dash

*Nocsak micsoda mosolyok röppenek itt át a légtérben! Igazán, erre 18-as karikát kéne ragasztani. Bár ehhez az kéne, hogy a varázslónk is tudja mi az, amit, aranyvérűről lévén szó nagyon kétlek. Pedig milyen vicces lenne! *
-De ÉN jó cica vagyok, én csak játszok. *Nevetek huncutul.*-Kímélni? Nem kell kímélnem senkit. Nem vagyok egy Pavarotti, de szerintem kellemes. Szerintem. *Fűzöm hozzá majd közelebb hajolok és suttogok*
-Csak neked, csak most, csak itt meg is mutathatom… *Halk fojtott a hangom, ahogy a régi dallamba kezdek, amit még egész kicsinek tanultam téli éjszakán, ropogó tűz mellett, és alig bírtam kiejteni elsőre. Mennyi próbálkozás és gyakorlás van ebben, és mennyire szeretem a kis abszurd, elsőre értelmetlennek tűnő rímeket.*
-Twas brillig, and the slithy toves
  Did gyre and gimble in the wabe:
All mimsy were the borogoves,
  And the mome raths outgrabe…
*Elhajolok, a mosolyomban ott a nosztalgia és az otthon által kiváltott meghatottság. Milyen jó is volt, Carollal egymásnak dőlve félálomban mormogni, és veszekedni ki mondja helyesen. *
-Nah? Folytassam, vagy menekülsz? Nem ajánlom a második opciót. Gyorsan sprintelek, és nagyon rossz ha én álok bosszút ám!
*Ez mintha nem hangzana olyan fenyegetően, mint ahogy akartam. Sebaj, majd meglátja milyen halálosan tudom megcsiklandozni.
Nahát, végre komolyan leszek véve, remek, sőt csodás! Már kezdtem azt hinni itt mindenki betokosodott, és egy apró könnyedséget is leír őrületnek, elmebajnak. Pedig csak néhány ember szabadabban értelmezi a valóságot, mint mások. És ez jó is így, mi lenne, ha mindenki egyformán tekintene a világra? Nem tudom a választ, de biztosan nem lenne szép a végeredmény.
-Rendben, addig utánanézek melyek a legszilajabb; és melyek a legpelyhesebb felhők. *Bólintok nagy komolyan. Hamarosan a könyv lapjairól a tettek mezejére lépünk, és én bátran állók fel a faágon két lábra, bár a törzsbe kapaszkodva Dash feje felett*
-Ugyan, engem sose félts! A kérdés inkább az-e, hogy utol tudsz-e érni?
*És ezzel fel is ugrok a felettem levő ághoz, és elkapom amazt kézzel, így nem kell átmásszak Dashon, hanem csak oldalra lengjek, és már be is akaszkodtam lábbal a törzsbe, ahonnét már gyerekjáték lecsúszni, még ha egy pár kézhorzsolás is jár hozzá. Leugrok a fáról, és a tó felé futok, bár a nyirkos füvön majdnem akkorát esek mint a ház, de mi másra jók a kezeim, ha nem vészféknek, hogy magam elé csapva őket érjek le, és lökődjek vissza. Cipőm, zoknim repülnek a jobblét felé, ezek után feltűrt szárú nadrágban és egy „Muse” együttest hirdető fehér pólóban tapicskolok a vízben. *
-Aki előbb talál egyet az nyer! Díjat nyertes szab!
*Kurjantom hatalmas vigyorral, és máris az árnyékos részeket kutatom át, a vízinövények gyökere táját, vagy a tündérrózsák alját. Jaj, annyi hely, annyi ehetőség, piciny elmémben szinte el sem fér ez a sokaság! Halkan mormogok magam elé, a túltengő ötletár miatt.
-"Who killed Cock Robin?" "I," said the Sparrow,
"With my bow and arrow, I killed Cock Robin."

Theo

*Látja ám azt a kis villanást a szemekben, de nem teszi szóvá. Hiszen minek zúzza szét egy gyerek álmát? Olyan édes, amikor így csodálkozik mindenre... Az ő szemein keresztül bizony minden szép. Mindennek van megannyi színe, és a szívecske orrú macik is szivárványról csúszkálnak lefelé... Minek? Ám nem tudja elfojtani azt a furcsa kis hangocskát odabent... Kissé meglepődik, hiszen a vadászösztön... De hát istenem.. Ha kell valami, meg fogja szerezni... Legyen akármilyen ára! Bár... Először is fel kellene mérni, mennyit is ér meg. Ha nem sokat, nem éri meg. A huncut nevetésen csak a fejét csóválja, majd alulról felfelé pillogva hallgatja a fiút, ahogy az énekbe kezd. Tényleg nincs rossz hangja. Ahogy közelebb hajolnak hozzá, kis hang ordít fel, hogy menekülni, vagy támadni, vészcsengő, mentő, helikopter, tűzoltók, de Dash kívülről csak ül, a nyugalom megtestesítőjeként. Az énekecske halk, mégis hallható, lehet csak a szellőcske sodorja felé... Mosolyog és a pillantása is elgyengül egy pillanatra. Hiába, az emlékek lehetnek szépek... Melegséget ugyan még nem érzett, legfeljebb a kandallóból, de neki az pont elég, hogy ne fázzon. A kis dalocska véget ér, és Dash belül sajnálja, de más dolguk is van. Elhajolnak tőle, és bár legszivesebben utánanyúlna, hogy a pillanatot meghosszabbítsa... Nem teszi. *
- Nem menekülök... Jó hangod van, de ez nem azt jelenti, hogy operába járj ám!
*Majd kacéran kacsint, és egy olyan ,,megeszlek, ha mégis" pillantást küld Theo felé, majd nem sokára már lentről nézi a kicsi csimpánzt, ahogy az lehimbálózik a fáról. Rugalmas, tele életerővel és vidámsággal, ami az embert is elragadja... Nézi a bukdácsoló fiút, ahogy a tó felé szalad, és ő is késztetést érez erre, de aztán belegondol, és úgy dönt, méltóságon aluli lenne, ha végzősként hülyegyereknek álcázva magát rohangálna a réten... Szóval csak ráérősen ballagott utána, zsebre vágott kézzel, széles mosollyal. Aztán megüti a fülét a kis mondatocska, és ő is valami nagyobb kéztetést érez az iránt, hogy kígyót leljen... Vagy siklót. Magában kuncogva hajol le, és halkan, mint egy vadászó macska, elmerül. Kicsit távolabbról hallja a fiúcska hangját, ahogy énekel, vagy csak dünnyög, ki tudja... Már csak kis háttérzajjá halkult időközben... Mint egy lapuló gepárd, megfeszítve izmait várt, mozdulatlanul fürkészett, nem csapott zajt, és nem mozgott. Várt. Aztán mikor semmi sem mozdult, tett pár kacsalépést előre, és elhajtotta a sást. Odanida! Itt valami kígyófészek volt nem rég... Késztetést érzett, hogy a tojások héját megfogja, és elrohanjon velük, de aztán nem tette. Visszahajtotta a növénykéket, és tovább kúszott. Vagy öt perc telt el... Zizzenés. Dash megáll, és szemeit tágra nyitja, egy pontot néz, megfeszülve, és fókuszálva. Aztán lassan kinyújtja a kezét, és valami hideg, pikkelyesbe ütközik, ami máris megmoccan, és elkezd siklani. Mosolyodik el Dash, és előrelendül, majd két kézzel kap a kígyó után. Majdnem hasra vágódik, de utolsó pillanatban elkapja a vékony testet, ujjai rátekerednek a kissé hullámzó vékonyságra, és felemeli. A kígyó addigra a halott pozíciót vette fel, vagyis a száját kitátotta, és a nyelvét kidugta, szóval egyik kezével biztosabb fogást keresett rajta, majd felállt. Jó méteres példány volt, sötét szürkés, és Dash elégedetten kiáltott Theo felé, aki ki tudja, merre volt már.*
- THEEOOOOOO!!! Hogy is volt az a mondatod arról, hogy aki előbb talál kígyót..
*Kiálthatott, hiszen már megvolt a kezei között újra tekergőző kígyó, és nem kellett félnie. Kivéve, ha el nem szökik. De akkor pálcával hívja vissza. Kis önelégült vigyor, hiába, valamire csak jó volt a sok kígyókönyv olvasása! Na, most jön majd a ,,jutalom"...*

Dash

*Rohanás közben elpillantok oldalra, jólesően tudom le, hogy bizony a nagy mardekárost is rá lehet venni a játékra, csak megfelelő motiváció kell hozzá. És mi lehetne nagyobb motiváció a cselesek, ravaszak, és agyafúrtak elitjének, hacsak nem a jog, hogy parancsolhasson más felett? Hiába, egyszer mardis örökre mardis. Na de hagyjuk ezt, van ám sokkal fontosabb dolgunk is! A felajánlás egy dolog, de nem fogunk mindent megengedni neki, oh, dehogy, hiszen én nyerek úgyis! Bár ez ügyben előbb még tennem is kell valamit.
Nah nézzük csak. A víz mélyebb részeit kíméljük inkább, ott nem lehet, ha mégis lenne, akkor sem látnám. A vízililiomok kis lebegő szigetecskéit, akarom mondani leveleit emelgetem fel egymás után alattuk civilizációkat, öhm, mármint siklót keresve. De nem lelek semmit kivéve azt a kis tündéri halat ami rám nézve dobott csókot felém. Vagy tátogott, de én inkább az előbbiben hiszek, hiszen olyan szépen nézett rám, és én is rá, ha nem választana el egy fél világ ez egy gyönyörű barátság kezdete lehetett volna. Milyen ismerős ez a mondat… Tovább csodálkozok, ahogy alámerülök a mélybe, a nagy és fenséges Loch nessi szörny után, a tengeralattjárómban, amivel bejártam már… megrázom a fejemet, és mély levegőt veszek. Ez így nem jó, egyáltalán nem tudok koncentrálni. Na jó, ha nem figyelek, akkor a végén még ő fog nyerni. Gyorsan kapkodva pillantok körbe, Dash is feltűnik egy pillanatra. Megállok, és végigmérem ismételten. Jólesik nézni, ahogy virágot vagy tündért is a réten. Pedig nem virág, nem is ártatlan, és éppen ettől olyan érdekes.
Pár pillanat után elrántom a tekintetemet, és határozott tekintettel masírozok a tó széléhez, ahol a növények már lassan keményé vastagodó gyökerei keverednek az iszappal. Leguggolok és meredten figyelek a vízre, már éppen a róla visszaverődő fényekből látom ki a tündérek táncát, amikor valami-mármint valami valós- ragadja meg a figyelmemet. Nem mintha nehéz volna amazt elvonni, de ennek most különösen jól és hatékonyan sikerült. A gyökerek között ugyanis egy vékony, de izmos testre lelek, ami finoman megmoccan, lassan odébb csúszva. Nem kell más, egyre növekvő feszültséggel nyúlok utána, majd puskagolyóként vetődök rá, be a víz alatti indák közé, és erősen rászorítom a kezeimet a törékeny kis alakjára, csupa vonagló izmára. Megrántom, hogy kiszedhessem, de nem mozdul, hát ismét nekiveselkedek, majd megint és megint, de az álnok csak nem jön. Nocsak, tán baziliszkuszt fogtam, vagy magát a világkígyót? Hogy lehet ilyen pici test mágia nélkül ilyen erős? Utolsó erős rántást kísérlek meg, most már erőszakosan-ilyen bestiát nem kímélünk- mire alattam a sikamlós iszap kicsúszik, vele együtt a lábaim is, és hatalmas toccsanással a vízben találom magamat. Felülök a sekély vízben, és megrázom a fejemet, kicsit kutyaszerű a mozdulat, ahogy megszabadulok a víztől. Ekkor Dash kiáltása csendül fel, én meg a kezemet a zsákmányra szorítva boldogan felugrok, és karomat meglengetve kiálltok felé. Legalábbis kiáltanék, de ekkor érzem, hogy a hüvelykujjam alatt egy része a pikkelyeknek lemállik. Riadtan engedem le a kezemet, és nézek rá szerencsétlenre, én nem akartam bántani én csak… Egyszerre suhan át rajtam a megnyugvás és a csalódottság is, ahogy meglátom az igazságot. Egy darabka gyökér az mind ami megmaradt nekem a kezeim között. A sikló elszökött, miután a helytelen kis görbület akadt a kezembe. Sóhajtok, és Dashhez sietek, kicsit morogva nézek rá*
-Nyertél, az enyém elszökött, mielőtt elkaptam volna… *Jó vesztes szoktam lenni, a hiszti távol áll tőlem, azért kicsit megbántottan nézzek rá. Valamelyest enyhít ezen a tényen a kígyócska jelenléte, ami az igazi cél volt. Óvatosan nyúlok feléje, a fejét hátulról simogatom meg. Mármint a kígyónak, nem Dashnak.*
-Nagyon szép példány! Rakjuk ki a napra egy kicsit? *Tovább szemlélem, és megállapítom, hogy élőben minden szebb, mint képen. És még mindig a siklóról beszélek. Aztán felpillantok a díszmardisunkra, ártatlan mosollyal.*
-Nos, akkor mit szeretnél jutalomnak? *Essünk túl rajta, minél előbb. Gondolom, közben kifele indulok a vízből, a pólómat leveszem, és a fűre terítem, hogy megszáradjon a napon, úgyse jár erre senki, ki látna?*

Theo

*Nagy loccsanás, milyen szerencse, hogy ő már megfogta ezt a karcsúságot! Megbabonázva nézte, és szinte odatapadt a tekintete a kígyóra. Istenien gyönyörűek, és... Megborzongott, ha belegondolt, mire képesek ezek a szépségek. És még kérdés, miért került a Mardekárba? Aztán elszakad a látványtól, és arra néz, amerről a vizes hangok származtak. Loccsanás, majd valami motyogás... Odanéz, és félmosoly villan fel arcán, látva, hogy a Hugrás egy ágacskát szorongat. Meglógtak előle... Na, csak jó volt ez valamire... Ám felmerül benne, mit is kérhetne Theotól. Felhőcskés párnát? Vagy szivárványról lecsúszdázó macimintás paplant? Nem... Nézte, ahogy amaz vizesen felkászálódik, és ahogy a csöpögő felső hozzátapad... Élete eddig is tele volt extrém dolgokkal, miért ne tehetné még különlegesebbé, ha csak egyszer élünk? Miközben melléér Theo, és Dash nem tudja megállni.*
- Fel a fejjel... Legközelebb majd mókust vadászunk... Én meg ahhoz nem értek annyira.. Szóval én itt tényleg otthonos terepen vagyok... A kígyók között... Kölyök, fel a fejjel!
*Észre sem vette, hogy a másikat lekölyközte, pedig igaz volt. Ő végülis végzős, és utolsó évét tölti itt... Míg a másik... Mennyi is? Öt, talán... Lényegtelen... Ahogy kinyúlnak a kígyó felé, hogy megsimogassák, végig figyeli Theo arcát, és a vékony ujjait. Megfogalmazódott benne az ötlet. Megrontani egy ilyen szép, és gyöngécske ártatlanságot? Hiszen nem az első lenne... Kissé oldalra hajtja a fejét, majd bólint. *
- Ugye? Miért ne? Ha gondolod, neked is adom őt...
*Mosolygott, majd a nyakába csapta, mint egy bizarr, élő nyakkendőt, vagy sztetoszkópot, és nézte, ahogy a srác kicuppog a vízből, hogy a pólót levegye. Először szólni akart, hogy meg tudja szárítani neki, de... A látványtól a torkára forrt a szó. Inkább csendben maradt, és nézte... Ami elé tárult. Aztán kérdezték, mi legyen a jutalma, és ő tudta, hogy az élete végéig tartó csokikészlet már a listán nem szerepel... *
- Nos, én csak annyit kérnék, hogy titok maradjon, és semmilyen körülmények között ne fuss el...
*Szemei még hozzátették, hogy amúgy sem tudna az ifjú elszaladni, mégha rakétalövő is van beleépítve, majd odalépett hozzá. Sosem jutott ilyesmi eszébe, és most... Ilyen közelről, hogy a vízcseppek rá is hullottak... Ő belefúrta a tekintetét Theoéba, fogva tartotta a világos íriszeket, majd elengedve az ajkakra siklott. Megállapodott, és nem mozdult egy röpke pillanatig. Mint egy kígyó, úgy mozdult meg, egyik kezével átölelte a nyakánál, közelebb húzta, és ráhajolt, majd arcuk lassan összeért... És belekóstolt az ajkak gyümölcsébe. Először csak ízlelgetve, óvatosan, ismerkedve, aztán felbátorodva, követelőzve. Finoman megrágcsálta Theo ajkait, és közben a másik keze is ölelésébe zárta. Furcsa íze volt... Ha nem lett volna Dash, talán azt mondta volt, szivárvány ízű. De most neki inkább tuttifrutti nyalókaíze volt... Nyelvével bebocsájtást kért, előbb végignyalva a kecses ívű szájon, majd a fogsoron, és végül felkérte a másik nyelvét egy tangóra. Egyre közelebb húzta magához Theot, jobban elmerülve a csókban, és csak pár pillanattal később vette észre, hogy a sikló közben szépen körbefonta őket. Az ő válláról átsiklott a Hugráséra, majd annak hattyúnyakát megkerülve vissza Dashéra. És elölről. Végül gyűrűbe zárta őket. Iell játékosan beharapta a finom, puha, húsos alsó ajkat, és kinyitotta a kacéran villogó zöldjeit. Így elmerengett ezen, hogy vajon kí@ülről hogyan festenek, de... Nem izgatta.. Senki sem járt erre ilyenkor...*

Dash

-Ah, tündért kéne fogni, azokat az igazán jó. És nem vagyok kölyök, fiatal vagyok és friss, nem mint egyesek. *Kacéran pillantok felé, és nevetek, megérdemli. Na jó nem, de nekem is kijár a tisztelet. És nem, nem viccelek, tényleg kijár. Hogy miért is? Mert olyan kis kedves vagyok, azért. Aztán jön a felajánlás, és hirtelen egy vizes, hideg, pikkelyes cukorzsineget, raknak a nyakába. Halálian édes. Felé hajtom a fejemet, és megsimogatom.*
-Köszönöm, de nem tarthatom meg, már van macskám.
*Pedig legszívesebben csillogó szemekkel köszönném meg neki, és bordaroppantó öleléssel. Bár ahogy az eddigi reakciókat elnéztem, ezt a Mardisok nem szeretik, sőt. Kínozni-ölni képesek érte. Szegények, túl büszkék, hogy bevallhassák, valójában jólesik nekik. Lehámozom a nyálkás felsőt, hiszen ez a mozdulat ragadt belém az évek folyamán, amikor húgommal a tóban fürödtünk. A kis édes fürge kígyó közben érdeklődve szaglászik a nyelvével, meglepően nyugodt. Hiába, szeretnek engem az állatok, én is őket.
Megállok előtte és várom a választ. Mi lesz az, egyéves házi feladat? Háziszolga? Adja neki valamijét? Anyagiakban annyira nem gondolkozik, nem szorul rá, és nem is jut eszébe mi lehet az amire igazán vágyhat tőle. Ha hosszúlábú, szép szemű hölgyemény lenne egyértelmű lenne, de így?
És akkor jön a konkrét kérés. Felugranak a szemöldökeim, és erőst meglepődök.*
-Jó, de miért? *Érkezik az ártatlan és naiv kérdés, szemlélve, hogy vajon mit akarhat? Fel sem eszmélek, és jön a csalódás.
Nocsak, nocsak, tehát a nagy nőcsábász ráfanyalodott a fiú húsra. És már azt hittem barátot leltem, erre csak arra kelek neki mint a lánykák. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a helyzettel volna baj. Még nem próbáltam ki, de már egy jó ideje kapom magam azon, hogy az egyes szebb férfi tanárokon is megakad a szemem. De ez korántsem az, amire vágytam, hogy egynapos cafkaként félredobják majd. Márpedig ő ilyen, meglát, megszerez, eldob. Ezt még én is felfogom.
Nem! Vagy megkapok mindent, vagy nem adok semmit, szerelem nélkül nem tud nálam célt érni. A csók maga nem rossz, de már kisgyerekként is felnőtt nő csókjához voltam szokva, nincs benne semmi új, talán csak a kis birtokló él, vagy dominancia, amiről még nem döntöttem el, hogy élvezem, vagy utálom. Kedvtelenül csókolom vissza, szívesen húzódnék el, de köt az ígéret, hát maradok. Azonban nem lesz beengedve a kis bitang, annyira olcsóak nem vagyunk. Szegény kígyócska hogy el van veszve, és kavarogva, de lassan elfogy a türelmem, nem szeretem ezt, nagyon nem. Végül elvonom magamat a csókból, és összeráncolt szemöldökkel nézek rá.*
-Gyerekes… befejezted végre?
*Nincs él a hangomban, nyugodt vagyok, de valóban gyerekes ez a még érő keménység, és akarás, ami nem teljesedett ki benne, és az éretlen gyümölcs gyakran savanyú, hiába van benne potenciál. Ettől a testem még egy fiúé, sőt kamaszé, reagál az, ha az elme nem is akarja. Enyhe pír gyűlt az arcomra, a szellőtől-így vizesen- lúdbőrzök, talán egy kicsit attól is ahogy magához vont.*

Theo

*Érti a célzást, és tudja jól, hogy hogyan nevezik a kisebbek a végzősöket a hátuk mögött, szóval egyáltalán nem is ellenkezik. Csak csintalanul összeszűkíti a szemét, és elhúzza a száját, hogy jelezze, ezzel nem megy sokra, sőt, még valami extra bónuszra is számíthat, amiből persze csak Dash jöhet ki jól... Nézi, ahogy Theo kissé sóvárogva néz a kígyó felé, és kijelenti, hogy van egy macskája. Dashban felmerül, ha azt a szőrös dögöt szereti, akor bizony nem túl jó, mert még ez a szépség fel találja falni.. A másik verzió még csak fel sem merül benne. Lehet, kissé elfogult velük szemben, de... Jól tudja, hogy az ő két óriási kígyója mire képes... És lám, a kis vékony test szép lassan tekergőzik közöttük, és Dash még mindig rendíthetetlen nyugalommal áll a másik előtt, aki még mit sem sejtve, naivan vissza is kérdez. Ugyan, mi lenne? Takarítás, meg... Táskacipelés? Neeeeeeem... Szemei már sóvárogva szűkülnek össze, szíve kissé talán felgyorsul, hiszen az ismeretlen kapuját készül átlépni Theoval karöltve... És amikor átlépik,  bizony érzi a megtorpanást, a kis tétovázást, aztán a remegést, és az azt követő furcsa megmoccanást... Persze Dash erre is fel volt készülve, és nem bánta... Ha valaki túl könnyen adja magát, általában kisebb esélye volt a maradásra.. Valahol mindig is szeretett betöni... Persze, ezt csak titokban ismerte be még önmagának is. Nem igazán rajongott azokért, akik minden nélkül az ölébe hullottak... Túl érettek voltak... A másik kényelmetlenül mozdul ajkaival, és épen csak annyit ad, amennyiről úgy döntenek, kell... Se többet, de kevesebbet sem... Eltávolodnak, és Dash csak kis mosollyal válaszol a kis mondatocskára. Látja ám a szavakra hazudtoló kis jelecskéket, lehet ezért is nem akarja feladni... Közel húzza Theot, érzi ám minden rezdülését, látja a kis libabőröket, és a pírt... Amitől olyan édes... Kissé oldalra dönti a fejét, és úgy méregeti a másikat, mint egy vevő a portékát. Aztán a kígyó akcióba lendül, és elkezdi az áldozatát becserkészni... A szíve dörömböl, zöld szemei pedig egyre jobban odatapadnak Theora. *
- De nem tudod, mennyire új...
*Nem tudni, mire is értette ezt... Izgalom? Valószínű... Kíváncsiság? Lehetséges. Vagy csak játék? Nos... Erre már nem tud  biztos nemmel válaszolni... Ez valami más... Persze, még mindig hidegen verdes a szíve, és a ,,kell" érzése lüktet benne. Íriszeiben már csak ez villog, és hiába küzd ellene. Bizony, nem vette észre, és egy kis fácska nőtt ki a kertjében. Késő kigyomlálni? Hát mit tenni vele? Kivágni, eltüntetni? Nem. Megvárni, míg beérik... Hiszen ő csak felismeri a szépet, és elveszi, ha tudja. Önző dolog, de ha egyszer élünk? Egyik kezével Theo derekát húzza közelebb, a másikkal meg lágyan simít végig annak arcán, mintha a pírt akarná onnan így letörölni. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyom a puha arcra. Mint a méz... Illata is vonzó, csalogató, és ő, mint egy buta légy, ráröppent, és ottragadt... Nyel egy nagyot, és végignyal az ajkain. Hihetetlen, milyen ereje van... Hiába, hogy az ö karjai között volt a másik, ő érezte magát kissé legyőzöttnek... Ezért közelebb hajolt, és szinte pár centire az arcától, a puha, selymes arctól, egyenesen a világos szemekbe nézve suttogta.*
- Gyerekes volna? Ez is?
*És finoman moccant meg, a másik csípőjéhez érve, jelezve, hogy nem csak a másik reagált úgy, ahogy... A légzése lassan de biztosan gyorsult, szemeiben pedig valami buja láng lobbant... Nem tudta, mikor kezdett melegedni, mikor izzott fel a parázs, mikor pislákolt fel az első láng... De kellett neki! Azonnali hatállyal, visszavonhatatlanul... És ha a fiú most el is akarna menekülni... Azt bizony nem engedi... A lenge ingén keresztül is lehet érezni a forróságot, amit ont, és amivel a másik vizes bőrét melegíti. *
- Nos?

Dash

*Ritkán nehéz művelet feldühíteni, keveseknek sikerült csak, és keveseknek is fog. De lassacskán Dash kezdi elérni ezt a határt, egyelőre még tartom magamat. Az a kis önelégült mosoly cseppet sem javít a helyzetén, sőt! Főleg nem a tekintete. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy úgy nézzenek rám, mint egy darab húsra. Érdekes, de nem túl kellemes érzés, inkább hanyagolnám. Mondtam már, hogy zavarban vagyok?*
-Nem új, ős régi. Már Newton is ezt csinálta. *Nah itt egy ritka gyöngyszem, amit fizika tanárom megpendített nekünk. Tipikusan az a dolog, amiről az ember nem tudja, hogy akarja-e ismerni, vagy nem. Mármint a nagy fizikusok szexuális életét. Hm, Dash közelsége nem tesz jót a gondolatritmusomnak, valahogy nagyon elcsúszok a lényegtől; mint mindig?
Ellen tartok a vonásnak, nem akarok még ennél is közelebb kerülni, nem akarok hamuvá égni, hogy pernyeként a sok-sok másik közé keveredve lesöpörjön majd a kandallóról, amikor új vendég jön.
Erre közelebb hajol, és érint, megint. Elfordítom a fejemet, a kis pír lassan pipacsvörösbe vált, de most már ott a dühös fény is a szememben, ami felvillan. Mérgesen fújtatok, kicsit talán gyerekes megmozdulás, de ösztönösen jön, ugyanúgy, mint ahogy a másiktól a jöhet a kérdés. Akár még azt a kis megmozdulást is annak nevezhetjük, amivel felém nyomul, megjegyzem nagyon-nagyon nem szemérmes módon. Ez még egy dolog, amit inkább nem akarok tudni. Nagyra tágulnak a szemeim egy pillanat alatt, és most telt be a pohár legutolsó cseppje is. Hogyan merészeli ezt? Ellököm magamtól, nem mérik rajtam mázsában az izmot, de méretemhez képest erős vagyok, és most hajt a düh.
Korántsem látszok nyugodtnak, ahogy nézek rá, a hangom viszont talán még az. Talán nyugodt, talán szelíd, talán pamacsos kisbari, de inkább tűzet éppen hogy fújogatni tanuló kissárkány. Miről is volt szó? Jah igen, éppen készültem verbálisan keresztre feszíteni… nem az nemes lenne, fájdalmas, de nemes. Verbálisan máglyára vetni? Hm…inkább.*
-Igen, gyerekes, ahogy nem vagy képes magadnál tartani a kezeidet, vagy az ajkaidat. Nem vagyok a szeretőd, se a játékod. Csalódtam benned, azt hittem barátok vagyunk. *Elfordulok, és menni készülök, ha maradok csak egyre komplikáltabb és zűrösebb lesz minden*
-Megígértem, hogy nem szólok senkinek, és nem futok el, de azt nem mondtad, hogy nem sétálhatok, legközelebb fogalmazz pontosabban.
*Még ott érzem a bőrömön a foltot, ahol a kezét simította nekem az előbb. Furcsán bizsereg, és kirázz a hideg a testének a melege nélkül vizesen. Lenyúlok, az átázott pólómért, így félig ruhátlan nem mehetnék vissza az iskolába.
De jó ez így. Én máshoz tartozom, ő meg senkihez. Senkihez… Valahogy annyira lehangoló ez a gondolat, hogy bár futnak utána, mégis magányos lehet, hiszen senkit sem tart meg. Csak maszkot gyúr magának a sok kis kalandból, és fellép, mint világfi, amikor lehet, elevenen falja fel a bánat. Pár lépés után megállok, és felé fordulok, az arcomon kicsit sajnálkozó, illetve szomorkás pillantás ül.*
-Most dühös vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy soha nem akarlak látni többet, csak nem így, érted?

Theo

*A másik karjai között vergődik, nem tetszik neki, és ez elég egyértelmű, de Dash hirtelen nem akarja ezt figyelembe venni. A máskor figyelmes, és kedves, biztonságot árasztó Dashiell hirtelen változik valami akaratos, önző lénnyé, aki bármi áron meg akarja kapni azt, ami kell neki, és hirtelen elvakultan kapkod a másik után. Nem tudja mi ez. Ez a furcsa kell, ami hajtja, mert nem érzés, ez inkább valami ösztön... De hogy honnan, vagy miért, azt nem tudná megmagyarázni. Egyszerűen... Csak kell, és kész! Ellökik, és ő a két kezét még mindig felemelve hagyja. Kapkodja a levegőt, szépen kidolgozott mellkasa nagyon gyorsan süllyed és emelkedik újra, zöld tekintete követi Theo minden mozdulatát, sóvárogva. A két keze csak akkor hanyatlik le, mikor szó szerint szemére vetik tettét, és ekkor bizony nem csak a fejében megtörtént kép lesz, hanem valósággá válik, és Dashban tudatosul, hogy most ez nem csak a képzelete szüleménye, hogy ez nem csak egy illúzió. Ez a hideg valóság. MEgrebben a szeme, és az eddigi kissé tébolyult tekintet lecsillapodik, a világos szemek kissé tétován néznek a másikra. Aztán a pólóért kapnak, és elindulnak. Áll... Nem érti. Nem érti, hogy tehette, mi volt az, ami erre ösztökélte. Odabent sűrű köd, és zűrzavar, mindenki fejvesztve rohangált,és kereste a válaszokat, amiket sehogy sem talált. Csak pislogott, és nézte, ahogy Theo utolsó mondatai után megfordul, és elindul. MIÉRT? Hogyan... Hol... Ki... Mikor...?? És annyi kérdés,meg töredék, hogy a feje belefájdult. Két keze esetlenül lógott mellette, és még mindig nem tudta elszakítani a tekintetét Róla. Hirtelen a szája kinyílik, és arra lesz figyelmes, hogy beszél.*
- Theo... Ne haragudj... Ne menj el...
*Az elején még elég érthetően mondta, de az utolsó mondatot szinte már suttogta, elég halkan mondta, de a másikhoz eljuthatott még, ha nagyon akarta. Egy ideig még bűvölte zöldjeivel Theo szürkéit,aztán valami megmoccant a nyakában. Összerezzent, és tétován nyúlt a kígyó után. Megsimogatta ujja hegyével a fejét, kissé kockás mozdulattal. Nem volt boldog, de nem is volt dühös... De... Ez még csak nem is szomorúság. Akkor mi ez az érzés? Csalódás? Nem... Érzett már ilyet, amikor egy lányról kiderült, hogy nem olyan, amilyennek tűnt... Ez valami új... Végül csak a tóra nézett, és próbálta a látványt magába szívni, a nyugalmat, hogy a belül saját magát ostorozó gondolatok megnyugodjanak. Állt, nézett maga elé, a hullámokat kapta el, miközben arcán is látszott, hogy odabent valami nincs rendben. Bűntudat? A szemöldöke halvány ráncokat rajzolt szeme felé, és közben ráharapott a nyelvére, mert francia szavak tódultak nyelére. Nem akart szólni. A húrt elszakította, és meg kel várni, míg új kerül helyére. Anélkül hamis lenne a zene. Valami sürgősen kell, ami lenyugtatja... A másik keze ökölbe szorult, és fejét még inkább elfordította. Fájt... Nem is az, hogy elutasították. Nem mindenki egyforma. Hanem... Valami más. Eddig nem ismerte volna önmagát? Mit csinált? Miért tette, amit tett? Mi volt az az érzés, ami elhatalmasodott rajta, és ami magával ragadta, és vitte, vitte őt az őrületbe? Hogyan történhetett ilyen? Nem akarta, hogy ez legyen a vége. Nem akarta, hogy egy barátság így végetérjen... Theo...*

Dash

*Nézzem, ahogy kicsit csüggedten áll, valahogy, mint egy madárijesztő, amit túl sokáig fújt a szél és vert az eső, túl sokszor fagyott meg, és tűzött rá a nap, mára már vígan ülnek rajta a varjak, mert senkit sem tud elijeszteni, minden dicsősége, és tekintélye elillant az idő során. Csupán Dashnek nem kellettek évek, pillanatok műve volt. Ma már másodszor mutatta nekem olyan arcát amit még sohasem láttam ezelőtt. Érdekes volt, és valahogy riasztó is. Valahol mégis ott ült bennem egy kis reménysugár, hogy a folytonos lazaság mögött valóban egy érző szív van, és vágy a szeretetre, gondoskodásra, ami ily módon próbál kitörni, csak nem tudja, hogyan tegye ezt. Gyermek, aki a játékát kérleli anyjától. Ez a kép váltotta fel a bukott szalmakirályét bennem lépésről lépésre. Nem mentem el, maradtam, és néztem, elemeztem, az arcomon egy ritka jele a komolyságnak, érettségnek. Milyen furcsa nap, ma mindenki szerepet cserél…
A hangja is más, ahogy lassan elhalkul, és szépen kér, kicsit fájdalmasan, valahogy nem tudok már mérges lenni rá. Sőt, visszakúszik egy mosoly az arcomra, bár csak halovány, de legalább őszinte. Pár lépést teszek megint felé, előrehajolok, a kígyóra lehelek egy apró puszit, de csak a csúszkálóra szigorúan. Próbálom logikusan végiggondolni, de ez nálam úgysem működik, helyette inkább megérzéseimre hallgattam. Nincs olyan ok, amiért most oda adnám magam neki, semmilyen formában, az én szívem másé, még ha az a személy talán soha nem is fog rám úgy nézni, ahogy én rá. De persze az emberi lélek folyton változik, meg kell adni az esélyt, meg kell tudnia ítélet előtt az embernek, hogy valóban őszintéek-e a másik szándékai. Másként viselkedik, mint eddig valaha, de ez ügyes trükk is lehet. Akarok hinni benne, hogy jó, és kedves, éppen ezért merek most kockáztatni, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni, ha egyszer megérti, Én hogyan is gondolkozok.*
-Dash, MOST megyek el, azért hogy lenyugodj, de nem megyek el örökre. Találkozhatunk még. Vacsoránál, ha odajössz az asztalunkhoz, akkor beszélhetünk. *Már szélesebb a mosolyom, talán a hangomon is hallatszik a kis jókedv is. Ez így jó lesz, sőt tökéletes! Ha tényleg nem csak játszik velem, hanem őszinte, akkor nem fogja bántani a büszkeségét, hogy hugrások között mutatkozzon mindenki előtt, és ott elég sokan vannak, hogy ne jusson semmi furcsa se az eszébe. Sőt, időm is lesz megfigyelni egy kicsit. Valahogy elfog egy fojtott izgalom, kicsit olyan mind egy játék, detektívesdi… de nem, komolyan kell vennem, ha azt akarom, hogy ő is komolyan vegyen engem. Ebből viszont nem fogok engedni semmilyen körülmények között sem. Még egy pillanatig szemlélem a hátát, azután megfordulok, és halkan elsétálok vissza a parkba.
Annyira furcsa volt ez a délután, mintha egyenest belezuhantam volna a nyuszi gödörbe, át a világ másik felére, ahol fejjel lefele sétálnak az emberek. Útközben előkapom a pálcámat, és gyors suhintással szárazzá varázsolom a pólót és a rajtam lévő nadrágot is, a forró gőz kicsapva majdnem megéget. Hiába, ezt még gyakorolni kell. Felhúzom a felsőt, és már észre se lehet venni nem is olyan rég még mik történtek közöttünk, talán csak az a kis fura fény árulkodik a szememben, vára az estét, és az igazságot.*

Theo

*Végtelenül hosszúnak tűnt az a pillanat, amig Theo megfordult teljesen, és lassan visszasétált. A kis kígyócskának, ami a nyakában volt, puszit adott, de Dash nem kapott. Nézte a másik arcát, de semmit sem tudott onnan kiolvasni. Nos, így járt... Mindennek ára van, és ezen a világon bizony még talán a lélegzetvételt sem mérik ingyé... Akkor az ő tettéért mi lesz az ár? Hogy mondja meg Theonak, hogy ő alapjáraton gyári hibás, és hogy szeretni nem képes, viszont van benne valami, ami sokkal több, mint kíváncsiság... Hogy mondja el, hogy... Nos, biztos hogy nem ez a pillanat, amikor ezt el kell mondania. Hogy letisztázza... Mielőtt még a másik sikátorban fog bolyongani. Most ez viszont nem számít. Theo figyelmesen vizsgálgatja, és ő nem rejt el semmit sem, kivéve talán azt a keserűséget, ami bent marja szét, hiszen... Ő nem ilyen, ő nem ez, és mégis... Megtette, de most már túl késő bánkódni. Theo viszont úgy tűnik, valahogy kibogozta az arcát, és látta, hogy kissé fel van zaklatva. Igen.. Magány kell most neki, és mégis fél, hogyha egyedül marad a gondolataival, akkor el lesz veszve. Sok volt ez így... Ám Theo megint csak képes volt a gondolataiból kizökkenteni. Vacsoránál? A szemöldöke felcsusszant, és a smaragdzöld szemei kivillantak. Mosollyal megtűzve kapta ezt. Aztán a Hugrás eltűnt, és ott maradt Dashiell egyedül. Kétségekkel, gondolataival, kérdéseivel, és hatalmas zűrrel a fejében, amik rosszabbak voltak, mint a rinocéroszok, amik a gyomra helyén jártak csárdást. Lassan leült a földre, egyik lábát felhúzta, és a kezét rátette, míg a másik kezével hátul támaszkodott, és a másik lába meg kinyújtva maradt. Elnézett a tó felett, és hagyta, hogy a kígyó lassan lecsusszanjon róla, és a sás között újra eltűnjön. Sóhajtott, és a térdén pihentetett kezével előhúzott egy csokiszeletet, és azt kezdte el rágcsálni. Eszébe jutott, hogy egyszer valamelyik lány azt mondta neki, a csoki a szeretetéhség jele... Valóban az volna? Szeretetéhes? Mikor azt sem tudja, mi fán terem az ilyesmi...
Aztán gondolatai új iránt vettek, és a vacsora körül kezdtek forogni. Egy Mardekáros, aki a Hugrásoknál ül... De ha annak a fiúnak ez olyan fontos, ám legyen. Szóval kicsit később megy le, hogy Theo már biztosan lent legyen, mert hogy csak úgy odaüljön, az roszabb volt, mintha egy éhes medve barlangjába rohant volna be ordítozva... Az ottani lányok...Erre a gondolatra már elnyúlt a földön, és hagyta, hogy a délutáni nap sugarai cirógassák... A fűszálak simogatták, és ő meg illuzionált magának valakit a természet helyére... Hogy nézzen ki? Jó kérdés... Lényegtelen... Egyik pillanatban még égkék szemek néztek rá, másikban acél... Hogy hosszú, szőke és puha fürtök lengtek a szélben, hol meg kis felzselézett tüsi ugrott be egy koboldszerű archoz. A Nagy Ő kérem változó. Szóval nem létezik... Létezik ilyesmi?
Hirtelen ült fel, és körbenézett... Elaludt kint. Hűvösödött, és erre ébredt. Órára pillantott, és megállapította, ha most elindul, még lesz ideje ruhát is cserélni a vacsora előtt. Feltápászkodott, leporolta magát, majd francia nyelven káromkodott egyet, mikor egy zöld foltocskát látott meg egyik kedvenc ingén... Majd kivarázsolja... Aztán nem sokára ő is eltűnt a kastélyban...*

Adelicia

Mitch Grosieanról köztudott volt, hogy imádja a társaságot, és bárkivel el tud beszélgetni függetlenül származástól vagy háztól. Ez elég furcsa vonás főleg egy olyan mardekáros fiútól, aki az egyik legnevesebb francia aranyvérű család sarja, és akit a sárvérűek megvetésére neveltek éveken át. Ebből is látszik, hogy a nevelés nem minden. Mindig is sajátos elképzelésekkel rendelkezdett, és úgy volt vele, hogy az életben semmi sem kötelező. Kedvesség, megértés, közvetlenség, mézesmázos stílus és szerénység. Ezekkel lehetne őt jellemezni. Sokat dolgozott azon, hogy mindenki úgy tekintsen rá, mint egy földre szállt angyalra, mint egy igazi szentre, pedig az álarc mögött valójában egy beképzelt, elkényeztetett kisgyerek van, aki imádja manipulálni a körülötte lévő embereket.
Igaz, a jó kisfiú szerepet egy évvel ezelőtt sikerült elrontani azzal, hogy csatlakozott a főinspektori különítményhez, amit a diáktársai nem fogadtak túl pozitívan. Sokan még mindig emlegetik , hogy mikor Umbridge hatalomra került, ő rögtön mellé állt. Természetesen azzal védekezik, hogy nem önszántából csinálta, csak kényszeríttették. Ezt pedig a nagy részük be is veszi, mivel elég jó színészi képességei vannak, így nem jelent számára nehézséget eljátszani az ártatlan báránykát, a szegény áldozatot.
Bár szereti, ha emberek veszik körül, néha úgy érzi, hogy jobb lenne, ha bezárkózhatna a szobájába, ahogy azt otthon teszi. Ez azonban a Roxfortban nem megoldható. Mikor idekerült nagyon meglepődött azon, hogy nem egy ötcsillagos lakosztályt kap, hanem több emberrel kell együtt aludnia egy olyan helyen, ami kisebb volt, mint a londoni szobája. Ezen gyorsan túltette magát, de az egyedüllét utáni hiánya ettől nem oldódott meg. Még elsőéves korában felfedezte a tó kelti partján fűzfát, ami tökéletes hely arra, hogy egy kicsit elvonuljon a tömeg elől.
Azon a pénteki délutánon is éppen a fűz alatt ücsörgött. Kezében egy penna, térdére pedig egy kis könyvecske volt támasztva. Igen, ez nem volt más, mint a naplója, amiben leírja minden fontos élményét és persze a legtitkosabb gondolatait. A naplót nagyapjától kapta az egyik születésnapjára olyan bűbájjal van védve, ami megakadályozza, hogy bármilyen illetéktelen személy beleolvasson. Mitchnek viszont még ez a bombabiztos védelem se volt elég, ezért csak francia nyelven írt bele biztos, ami biztos.
A fa ágai tökéletes takarást biztosítottak, így már csak azt kellett remélnie, hogy nem jár arra senki, aki megzavarhatja. Már egy órája ott üldögélt, és folyamatosan csak írt. Mellette a földön két elnyomott cigi csikk hevert. Kicsit már fájt a háta a kemény fától. Mindig azt tervezte, hogy majd egyszer hoz egy párnát, amitől majd kényelmesebb lesz , de eddig folyton elfelejtette, így maradt neki a kemény talaj és a kemény kéreg na meg persze az összekoszolt ruha.