Nadine
Ahogy fordulok Nadine felé, már magamban elképzelem, hogy milyen arcot vágat, vagy épp mit gondolhat a csodálatos bemutatkozásomat illetően. Hát igen, kissé hülyén viselkedtem, de ha egyszer ő nem mutatott be, akkor nekem kellett elintézkednem. Főleg, hogy egy ilyen helyes srác előtt nem szabad névtelennek lenni, különben észre sem vesz, az meg kinek jó? Se neki, sem nekem.
Miután felteszem Nadinenak az összes kérdést, ami eszembe jut, kisebb szünetet tart a válasz előtt, és én ez alatt az idő alatt ki is fújom magam, de a hallottaktól sem leszek túl boldog.
- Hogy mi?!- sipítom szinte megütve a magas C-t, úgy, hogy szinte az egész kávézó meghallhatott minket, így halkabbra véve hangomat folytatom tovább a kiakadásomat- És én erről miért is nem tudok?! Ezt eltitkolni előlem!- hitetlenkedek, s durcásan hátradőlök a székemen keresztbefont karokkal. Az agyam szüntelenül kattog, hogy ez meg hogy lehetséges, meg erről miért nem szólt mielőtt még teljesen beégettem volna magamat a PASIJA előtt.
- Ezt nem hiszem el!- csattanok fel végül, és ez volt az utolsó kijelentésem a témát illetően, mert hát örülnöm kéne a barátnőm boldogságának, így próbálok lehiggadni a sokkból, és Nadine csak ekkor közli velem a teljes igazságot. Abban a pillanatban újabb sokk ér. Ez túl sok nekem egy napra. Én ezt nem bírom, azt hiszem, szívinfarktust fogok kapni ennyi izgalomtól.
Szerencsére a következő mondat egy kicsit lenyugtat, s fel is nevetek rajta, de még mindig nem tért vissza eredeti állapotom.
- Ki ne akarna abba beleharapni?- nevetek vele együtt, majd meghallgatom, hogy mit tud a pasikánkról. Szem forgatva hajolok ismét közelebb hozzá, mert tudom, hogy a „Mint már mondtam…” kiemelése az előzményekre utal, amikor nem igazán figyeltem rá, mert lekötött a srác bámulása, de ezúttal érdeklődve hallgatom.
~ Hm… nem egy észkombájn. Nem a legjobb tulajdonság, de el lehet nézni neki. Húsz éves. Négy év az nem olyan sok. És végül énekel. Nagyszerű!- elemezgetem magam az információkat, majd egy pillanatra megakadok Nadine újabb közlendőjén, de most már sejtem, hogy csak ugrat.
- Ugye tudod, hogy imádlak?- kérdezem nevetve, és hát megölelném, ha nem az asztal túl felén ülne- És mi a terved? Elrángatjuk magunkkal vásárolni, és majd cipelheti a cuccainkat, miközben jobban megismerjük egymást?- kérdezem vigyorogva, addig is lekötve magunkat, amíg nem ér ide a kávéjainkkal.
Roxfort RPG
Szerző