Visszatértem hozzád, hozzátok… Több, mint két éve vártuk ezt a pillanatot…-

-Még a nagyteremben-
Összpontosít a lány összes rezdülésére, minden kimondott és kimondatlan mondatára. Ahogy felpillant, rögtön ráfókuszál. Látja felpöndörödő fekete szempilláit, kicsi, de határozott állát, csodás ajkait, melyről bizonyosan sok fiú álmodozik. Vikitria Mirol…az Ő kis Mayaja.
És itt volt ennek a lánynak Ő…
Egy álomliliom. Egy lidérc, akiben van valami hátborzongató. Aki nem tűnik sem ridegnek, se gonosznak, mégis majdnem úgy kell félni tőle, mintha az lenne. Mert a látszat sosem a valóság, mert az igaz mindig hirtelen szakad ránk és tart velünk örökké…akkor derül ki, hogy Ő a pokolból való.
- Hát igen…nem tudom, hogy gondolhattam, hogy az alapvető szolgáltatás része lenne egy-egy dzsúsz a nap valamelyik részében. Az esetleges fogyókúráimat sem tartják számon igaz? Nincs remény…
Még mindig nevet. Olyan, mintha valamiféle átkot szórtak volna rá, melyet a boldogságból és gonoszságból egyesítettek. Csakhogy ez születése pillanatában történhetett meg.
- Őszintén? Akinek olyan jó alakja van, mint neked és nekem, azoknak akármilyen ruhadarab jól áll…Még egy ilyen seszínű, fakó, márkátlan, ocsmány ócskaság is.
Cseppet megtapogatja az ing és a szoknya szélét, persze mindezt szemöldök ráncolva.
- Olyan érzés ha hozzáérsz, mintha valami agyonhasznált mosdószivacsot fogdosnál…Senki nem szólt még itt az igazgatónak, hogy ezek förtelmesek?
A többi kérdésre nem válaszol rögtön, megengedi, hogy Vikitria elvezesse arra a bizonyos helyre.
-Park-
Miután letelepszik, tekintetét újra a lányra emeli.
- Peter nagyszerű parti, gondolom mondanom sem kell, hogy iszonyatosan gazdagok, világszerte hat kúriájuk van, és persze aranyvérűek…amolyan Nagykutya. Ezenkívül pokoli jól csókol, a nyelvével pedig csodákra képes…DE…Én? Elkötelezni magam?! Szegény nagynéném még nem is tudja, hogy nem megyek el a kerítőpartijára. Hogy jó pasi-e? Abszolúte… De tudod, hogy nekem az izgalom a kaland és a szenvedély a lételemem…Crasso, nos szegény fiú….rég húztam valakinek ennyire az agyát. Az biztos, hogy hiányozna az életemből, de hát Ő is csak egy pasi…bár fantasztikusan csókol. Legenda lehetett volna ha sikerül megkaparintania a suliban, de így csak vicc tárgya volt…még pedig mert sokszor húztam fel a győzedelmi zászlót, aztán hagytam magára az árbocot….mióta végzett a Dumstrangban összesen kétszer láttam csak…mind a kettő forró éjszaka volt.
Kacsint, és mintha elkomorulna egy pillanatra, de ezt is csak Maya vehetné észre rajta…
- Na és a híres Draco? A te Rómeód? Mesélj mi van veletek?
Tudja, hogy nem őrizheti meg a titkát, és Vikitriának joga van Tőle értesülni a történtekről…de csak azután, hogy a lány mindent elmesélt amit csak szeretett volna.
- Nem hiába vagyok most itt Maya. Azok, akiktől annyira tartottál, kivetették rám a hálójukat. Emlékszel? Meggyőztelek, hogy az a helyes ha bólintasz és csatlakozol…hogy beletörődsz…én is ezt fogom tenni. Hogy miért? Miért akarnak s miért állok be a sorba?
Elhallgat..baljóslatú a csend. Nyomasztó. Érezni lehet, hogy Tyana most érkezett el mondanivalója legnehezebb részéhez.
- Azon az estén, mikor a vérfarkasok az erdőnkben diákokra támadtak a kastélyunk mellett…azon az estén én is köztük voltam. Ne…ne félj. Én nem változok át farkassá, csupán a testem minden pórusából azt árasztja, hogy fenevad vagyok. Ha újra összetalálkozok velük, eszükbe se jut majd, hogy nem közéjük tartozom…illetve a teliholdra mindig másként reagálok. Nem tudom, fogalmam sincs, hogy hogyan úszhattam meg ezt az egészet. Talán aranyvérűek szerencséje. Sajnálom, hogy csak így, most avathatlak be a titkomba, de újra magamra kellett találnom, mert mikor először pillantottam teliholdkor a tükörbe..olyan volt, mintha egy bestia nézne vissza rám. Mondjuk nincs nagy változás, mindig is az voltam…
Ismét nevet. Dallamosan, csilingelően.
- Ezentúl ígérem annyi problémád lesz csupán, hogy kiválaszd, hogy kanári vagy okkersárga blúzt vegyél fel. XP Apropó…ha már ennél a nyavalyás ruhánál tartottunk 10 perce, akkor hadd vidítsalak fel picit. Az egyik ajándékom egy ruha, mely a legmárkásabb üzlet nevét viseli, s több mint 70 galleont ér. Hadd irigykedjenek majd rád azok az esztelen kis sárvérűek, illetve a szerencsétlen félvérek, akik még nem tudják mi a jó nekik…Rám férne egy pasi már igaz? Apropó… Szólj majd, hogy keressem meg Keith-t. Beszélnem kell a drágával.

* Vége van az óráknak. Megkönnyebbülten megyek ki a teremből és azon gondolkozom,hogy mit kéne most csinálnom. Kicsit fáj a fejem, így a többiek társaságát most próbálom kerülni. Ilyenkor nem vagyok valami bő beszédű, és nem akarok senkit sem megbántani, azzal hogy nem beszélgetek. Elindulok kifelé a kastélyból a friss levegőre, hátha az elmulasztja a fejfájásom. Haladok valamerre, minél messzebbre a kastélytól, a zsivajtól, a diákoktól. Már sötét van, de nincs késő, így nem vétek szabályt szerencsére. Kicsit még a szél is fúj, de nem vészesen így nem fázom a farmeromban, a fehér ujjatlanomban és a tornacipőmben. A szél picit belekap a szőke hajamba amit most kiengedve hagytam. Végül úgy döntöttem, hogy a magányos tölgyhöz megyek ami a park egy távolabbi részében van. Itt mindig csend és nyugalom van és nekem pont erre.....De nem tudom befejezni a gondolataimat mert egy pillanatra valami fényt látok a tölgynél, majd eltűnik. Vajon van ott valaki? Elindulok arra lassan, és a zsebemben lévő pálca markolatát szorongatom. lehet,hogy szükség lesz rá. Nem vagyok ijedős alkat félreértés ne essék, de volt már olyan, hogy egy egyedül sétáló DS tagra egy két mardekáros rászállt, ezt pedig nem akarom. Mikor kicsit közelebb érek előveszem a pálcámat*
- Lumos! - *mondom mire a pálcám végéből egy kis fénycsóva kezd el világítani. Észreveszem a tetőtől talpig feketébe öltözött lányt. Látom, hogy feldúlt ezért is nem viccelek azzal, hogy ilyen ruhában temetésről jött e. Kell egy kis idő amíg felismerem Amethistet aki griffendéles *
- Szia Amethist. Leülhetek ide? - * kérdezem barátságosan és ha megengedi, hogy mellé telepedjek akkor leülök és nekidőlök a fának. *
- Ő.. tudom, hogy nem az én dolgom, de tudok segíteni esetleg valamiben? Eléggé feldúltnak tűnsz. - *mondom halkan és figyelem a lány arcát. Nem akarok tapintatlan lenni, vagy ilyesmi, éppen ezért kérdezem óvatosan. Lehet, hogy ha beszélne a dologról akkor jobb lenne neki. Én ha feldúlt vagyok valami miatt segíteni szokott ha beszélek a dologról. De nem akarom, hogy azt higgye, hogy mindenbe bele akarom ütni az orromat.*
- Persze nem muszáj elmondanod ha nem akarod. Csak gondoltam hátha könnyebb lesz utána a dolog. Ha a terhet nem cipeled egyedül.

Elnevetem magam, mikor az iskolai kiszolgálásról kezd panaszkodni.
- Édesem, nem tudom milyen luxus vett téged körbe a Dumstrangba, de tudod ez egy olyan iskola, ahol nem számítanak a társadalmi rétegek, itt nincs külön bejárónőd és csicskásod.
Nem gúnyolódni akartam vele, eszembe se jutott, de tudom, hogy a legszívesebben tartana maga mellett állandóan valakit, aki lesi minden kívánságát. Annyira úrilány. De engem nem zavar, élvezem, hogy ilyen, főleg mert nagyon sok mindenre megtanít az aranyvérűek világával kapcsolatban.
- Na, majd meglátjuk, akkor mit mondasz, ha neked is viselned kell! – célzok megint csak a nevetséges egyenruhára.
Tényleg röhejesnek tartom, hogy még mindig egy ilyen cuccot kell hordanunk. De észrevehetné már végre, magát az iskola, hisz minden második tanuló lázadozik.
- Sajnos a hagyomány ezt a förtelmet diktálja…
És fogjuk magunkat és átvándorolunk a park egy távoli részébe, ahol csak ketten lehetünk. Ahol folytatjuk a csevegést és végre kitárgyalhatunk mindent, amit levélben eddig nem lehetett.
- Oh, egyre kíváncsibb vagyok már erre a Crassora – mosolygok cinkosan -  Peter… hmm… nem is hangzik rosszul és mikor mutatod be nekem is? Tudod jól, hogy egy új jelöltet mindig le kell csekkoltatni egy barátnővel – és huncutul mosolyogok – Ha akarod akkor még a hűségét is leellenőrizhetjük – és rákacsintok.
Sokszor csináltunk olyat nyaranta, hogy kinéztünk egy fiút és míg az csapta nekünk a másikunk rányomult, hogy megtudhassuk mennyire is komolyan a szándékai. Ha belesétált a csapdánkba, akkor pedig két bomba nő állt rajta bosszút, hűtlenségért.
Azonnal feltűnik, hogy elkomorul a tekintete, de nem értem pontosan az okát, és most úgy is döntök, hogy inkább hanyagolom a rákérdezést. Ha akarja úgy is elfogja mondani, és ismerem annyira Tyát, hogy tudjam komoly oka volt annak a pillanatnyi elkomorulásnak.
Dracoról kérdez, én pedig azonnal körbe nézek. Igen, óvatosság és egy kis paranoia, ami egyre inkább hatalmába ragad, de talán nem is baj. Ennyi jó, ha van bennem, hisz az életem… a legnagyobb jóindulattal sem lehetne biztonságosnak és unalmasnak nevezni…
- Maradjunk inkább az orosznál – mondom az adott nyelven – Itt még a falnak is füle van, nem lenne jó, ha bárki értesülne Rómeóval való afféromról, főleg mert megesküdtem néhány embernek, hogy nincs köztünk semmi…
Hát igen… Dracoval kapcsolatom jobb ha titokban marad, méghozzá minél tovább… Eleinte Tyara miatt, most pedig már a pletykák miatt is, és a DS-ben történt incidens miatt is.
- Egyébként nagyon jól vagyunk. Egyre jobban zúgok bele, és szerintem, még ha nem mondta ki, akkor is belém szeretett – és kiül az arcomra egy tipikus szerelmes mosoly – Olyan dolgokat tesz értem, hogy arról álmodni sem mertem volna
Nem említettem Tyának még, hogy Draco is Voldemort seregéhez tartozna, de szerintem sejti, hisz ha én ott vagyok, akkor a Malfoy örökös miért ne lenne…
Aztán Tya is belekezd a mesélésbe és ledöbbenve hallgatom a szavait. Észre se veszem, de közelebb húzódok hozzá a puha fűben és a kezembe veszem az övéit, hogy bátorítóan simogatni tudjam. Szóval Ő is… Fogalma sincs milyen a gárdához tartozni, fogalma sincs milyen a ”beavatás”. Többek között ezt sem részleteztem neki. Nem mondtam el neki, hogy többen kínoztak meg, mert nem akartam megtörni és a Nagyúr jót szórakozott, vajon melyik emberének fog sikerülni. Nem mondtam el neki, hogy először pálcát szegeztem Voldemortra, mert Keith-t kínoztatta. Nem mondtam el neki, hogy végül csak azért álltam át, mert meg fenyegetett, ha nem teszem meg, a családom és Draco bánja. De mikor is tehettem volna? Levélben mégsem mesélhettem neki részletesen mindenről. De nem is akartam, mert az egy kérdés hogy rólam tud, de másokat nem adhatok ki, de ezek szerint hamarosan megint nem lesznek egymás között titkaink…
Elhallgat…
Érzem, hogy csak most jön el a történet java. De mi lehet még? Nem elég nagy gond, hogy Ő akit nem nevezünk nevén magának akarja?
Hallottam a vérfarkas támadásról. Tudtam, hogy ő is ott volt a bálon, de az esetet két nappal kaptam tőle egy levelet, hogy ne aggódjak. De most… Mégis csak ott volt?
Kiülhet az arcomra az összes érzelmem, mert nyugtatgat. Pedig nekem kellene őt. Egy vérfarkas támadás… De akkor hogyan lehetséges? Nem értem… És ezek szerint ő sem…
- Annyira sajnálom – és átölelem.
Nem érdekel a nevetése. Átlátok rajta. Tudom, hogy ezzel próbálja palástolni a valódi érzelmeit, akárcsak én szoktam.
 – De ne aggódj, tőlem akár ki is szőrösödhetnél minden hónapban, akkor sem tudnál levakarni magamról – és elmosolyodok – Nekem nem számít, hogy vérfarkas vagy e, vagy hogy rád kerül e Jegy, ne adja Merlin kiderül rólad, hogy férfi vagy, akkor is az én drága Chelseam leszel
És komolyan is gondolom. Szükségem van rá. Nagyobb szükségem mint azt ő valaha is gondolhatta volna.
Újra visszatérünk a hétköznapibb témákhoz. Sosem értettem, hogy tud ilyen gyorsan váltani, irigyeltem érte, mert így tényleg könnyebb. És egyszerűbb…
Erre muszáj elnevetnem magam. Ez a lány szörnyű, komolyan szörnyű… De imádom!
- Oh bárcsak igazad lenne! – és továbbra is maradok az orosznál, jobb ha megszokjuk, biztonságosabb .
Mi? Egy ruci? Imádom az orosz flancos göncöket! Egyediek és elegánsak, méghozzá tökéletesen tükrözik, ki hova tartozik.
- Nem mondod? – és csillog a szemem – És milyen színű? Mond, hogy nem kanárisárga! – mondom nevetve.
Tényleg örülök neki, és nagyon jól tudom, hogy remek ízlése van és így egyáltalán nem tartok attól, hogy gond lenne vele.
- És igen nem ártana neked egy, de ott van az a Peter, nem? Amúgy ki kell, ábrándítsalak, sajnos az angol fiúk nem igazán lesznek a kedvedre.
Aztán mikor Keith szóba kerül leolvad az arcomról a mosoly.
Keith… Tya jobban ismerheti nálam, hisz egy iskolába jártak, de az utóbbi időkben… Keith szinte teljesen elvesztette önmagát, azzal, hogy a gárda tagja lett, mintha megszűnt volna létezni. Nem azt mondom, hogy én túl jól fogadtam volna a tényt, de unokabátyám… Félek valójában, nem szeretném ha bármikor is valami ostobaságot követne el.
- Rendben szólok neki…
És próbálok gyorsan témát váltani.
-Ja és tényleg! Mit tervezel a tizenhétre? Gondolom lesz nagy banzáj!
Vannak témák, amikről jobb nem beszélni….

Hektor, a bájitalok mestere

Amy kezében mindössze egyetlen könyvet lóbálva sétált a birtokon évszázadok óta álldogálló magányos tölgy felé. Ezúttal a lányhálóban hagyta kedvenc hátizsákját, elvégre minek cipelne az ember folyton gigászi pakkokat magával?! Neki is jár egy szabadnap, mégha ezt a szabadnapot történetesen a bájitaltan nemes tudományának szenteli is. Hát igen, Pitonnál elég rossz volt ebből a tárgyból, s azóta sem változott a helyzet. Tanárok jöhettek-mehettek, ő változatlanul bájitalhülye volt, holott ez is kellett volna a hőn áhított auror szakmához.
Egyfelől ezért kérte fel hektort, hogy ha teheti, segítsen neki megtanulni a bájitalfőzést. Másfelől pedig azért éppen őt választotta, mert a fiú hírhedetten jó volt ezen a téren. A harmadik ok pedig az volt, hogy Hektor biztosan nem próbálna kikezdeni a lánnyal, ami meglehetősen nagy előny a tanulásnál.
- Hali! - kiáltott vidáman Joy már messziről.
Az első kérdésre nem is válaszolt, helyette meglobogtatta a kezében hurcolt könyvet háztársa orra előtt.
- Köszönöm, hogy segítesz, igazán rendes tőled - mosolyodott el Amy. - Mások nem fordítanák arra az idejüket, hogy fafejű társaik tudását csiszolgassák a szabadidejükben. Tartozom neked.
Csak a köszönet után kezdett el gondolkozni a hallottakon.
Szerelmi bájital, szerelmi bájital, úristen, mit kéne tudnom rólad? Megvan, te vagy az Amortentia! Jól van, eddig rendben volnánk, de mik a jellemzőid? Valami pirosas szín, vagy talán sárga... nem is, hanem rózsaszín. Oké, ez még kevés lesz Hektornak, össze kéne kaparni a maradék tudásomat. Mi a bánatot lehet tudni még rólad? Hopplá! Megszállottságot ébreszt, nem valódi szerelmet, a kettő azonban könnyen összekeverhető.
A lány kissé hebegősen adta elő a nehezen összeszedett információkat.
- Először is pi... illetve rózsaszín maga a bájital. Nem vezet valódi szerelemre, helyette megszállottságot okoz és... és nem tudom milyen tulajdonságai vannak még. Kell hozzá vélahaj és holdkőpor is.
Amy elszégyelli magát tudván, meglehetősen foghíjasak ismeretei. Ez pedig azt jelenti, hogy felkészületlenül jött az "órára", még arra sem volt képes, hogy átnézzen néhány receptet vagy egy pár bájital leírását. Mindenesetre reméli nem kap túl nagy dorgálást és nem is lesz kinevetve minimális tudása miatt.
- Oké, kezdjük - egyezett bele Joy egy fintor kíséretében.
Immár ő is kinyitotta könyvét, azonban mielőtt hozzákezdene a bájitalhoz, végignéz a kisebb-nagyobb üvegcséken, hogy tudja mit merre talál, ne legyen vele gondja meló közben. Végül megadó sóhajjal olvassa végig a receptet, majd tanácstalan tekintettel fordul a fiúhoz.
- Akkor hogy legyen? Nekem kell kapásból végig megcsinálnom, vagy előbb megmutatod, azután én újrakezdem?

Hektor, a bájitalok mestere

- Cifra-cifra - értett egyet a leányzó tanárával. - Ellenszere...? Úgy tudom nincs, habár a varázsvilágban kétpercenként kitalálnak valami újat, szóval semmiben nem lehetünk biztosak.
Amy ártatlanul pislogott Hektorra. Ezzel mindössze azt akarta elleplezni, hogy fogalma sincs a valódi válaszról, ám ujjai zavart ropogtatásával és ajka rágcsálásával csak még jobban kihangsúlyozta. Örült a témaváltásnak, rögtön kapott az eshetőségen, mellyel talán elkerülhette a "sanyargatását".
- Nem baj, ha szigorú vagy, akkor legalább megtanulom a leckét. Egyébként nem azért néztem szét, mert nem bíztam volna benned, hanem így mindennek tudom a helyét, bájitalfőzés közben nem kell majd keresgélnem, kapokodnom.
Azt már nem tette hozzá, hogy habár meg lett fosztva könyvétől, a hozzávalók megszemlélése legalább egy minimális támaszt adott neki. Legalább azt tudja mi van a főzetben, így már könnyebb lesz elindulnia. Mégis habozott néhány másodpercet, mielőtt belefogott volna a válaszba.
- Szóval nincs ellenszere, füstje viszont van, az majdnem minden bájitalnak van. Ennek különleges a füstje, mert ööö... mindenki más illatúnak érzi attól függően, hogy mit szeret. A magam részéről enyhe mandarin illat keveredik a vadonatúj seprűével, no meg halovány csokival és a virágok, fák tavaszi illatával. Összetettnek hangzik és nem is ide tartozik, tudom. Bocs a kitérőért. Megfelelő a válasz?
Rossz kérdés. Amy gyanította, hogy valamit kihagyott, de egyszerűen képtelen volt rájönni mi lehet az. Ha néhány percre kikapcsolódna, másfelé figyelne, akkor rögvest beugrana a hiányzó részlet is, azonban mivel megfeszül azon igyekezéten, hogy rájöjjön mit felejtett el, nem jut eszébe. Jellemző, mindig olyankor blokkol le az agya, amikor a legkevésbé sem kéne.
- Amúgy szerintem, kár reménykedned. Ha már az elmélet is ilyen tréül megy, akkor mitől menne jobban a főzése? Attól biztos nem, mert lesz egy recept a kezemben. Habár te itt vagy velem, hátha végre megtanulom ezt is. Még mindig történhetnek csodák - nevetett fel Amy jókedvűen.

Hektor, a bájitalok mestere

Amy úgy érezte magát a kérdések kereszttüzében, mint akit épp most vetnek alá valami rafinált inkvizíciónak. Egyszóval szemernyit sem élvezte a tanulást, azonban még mindig nem bánta meg a döntését, miszerint bájitaltant fog tanulni. Vágyakozón nézett elkobzott könyve felé, s igazán nem értette minek kellett idecipelni azt, ha egyszer egyáltalán nem is használhatja. Közben azon járt az esze, hogyan tudná kicselezni Hektort és valahogy mégis magához kaparintani a tankönyvet.
Hamar rájött azonban, ez nem a helyes taktika, ezért aztán győzködte magát, hogy nincs szüksége a könyvre, meg tudja oldani a feladatot, képes megtalálni a megoldást. Amy szinte kétségbeesetten nézett Hektorra, mintha ő tehetne az egészről, mármint arról, hogy neki itt és most nem jut eszébe a megoldást. Nem mintha valaha is tanult volna bájitaltanra... a háziját mindig pedánsan elkészítette, csakhogy az kevés lesz az RBF-re.
A lány kíváncsian és kissé furcsállón szemlélte oktatója arcvonásait, nem értette miért lesz egyre dühösebb a hatodéves fiú. Szótlanul fürkészi Hektor tekintetét, mire végre magához tér a srác.
- Dehogy ijesztettél meg - mosolyodik el Amy kedvesen.
Nem kérdezi meg mi lehetett az előbb a porbléma, ugyanis sejti, hogy nem kapna rá egyenes választ. Vagy egyáltalán semmilyet se. A fiúk már csak ilyenek, semmi pénzért nem beszélnének az érzéseikről, a gondolataikról, csak süketelnek, ezért Joy nem is próbálkozik kihúzni Hektorból az iménti elbámészkodás okát.
Ekkor a leányzó ledermed egy pillanatra. Bevillan emlékezetébe a bájitaltan teremben álló jócska tárolószekrény, azon belül egy dobozka a felső polcon, tele mindenféle kövekkel. Bezoárkő, ez volt ráírva. Az hatástalanít minden mérget és ha úgy nézzük, akkor a szerelmi bájital is tekinthető méregnek, nemde?
- A bezoárkő hatásos ellene? - érdeklődik tétován Hektortól a lány, majd sajnálkozón folytatja. - A füstöt sajnos nem tudom. Van benne valami nagyon spéci, valami különleges, de egyszerűen nem ugrik be. Nagy baj?
Amy igyekszik végiggondolni mit tudott meg az elmúlt közel öt év alatt az amortentiáról, pontosabban a füstjéről.

Hektor, a bájitalok mestere

A lány egy pillanatra megrettent Hektor kitörésétől, fejét a vállai közé húzva azon filózott vajon hátráljon-e vagy inkább mégse meneküljön. De hát ő kérte, hogy nyugodtan legyen szigorú tanár a fiú, ezek után gyávaság lett volna meghátrálni, nem griffendélesre valló dolog.
- Oké, akkor gyöngyházszín - vont vállat végül beleegyezően Amy a füstre célozva. - A két a felszereléssel nincs gond, idehívhatjuk az én holmijaimat is, így akár együtt is dolgozhatunk. Habár ha tényleg ilyen veszélyes a füstje, akkor jobb, ha engem figyelsz és még időben közbelépsz, mielőtt kinyírom a fél Roxfortot.
Joy gyanította, hogy ezzel cseppet sem nyugtatta meg háztársát, ám a könyvet felütve nekilátott a recept átböngészésének. Magában bőszen jegyzetelt, nehogy esetleg elrontsa valamelyik lépést vagy kihagyjon egy hozzávalót, elvégre mestere iménti szavai szerint ennek katasztrófális következménye lehet. A biztonság kedvéért többször futotta át a receptet, ám végül tétován nézett fel a betűkből.
- Hektor... lehet, hogy hülye kérdés lesz, de nekem nem egészen egyértelmű ez a rész. Az elején nem írja, hogy tüzet kéne rakni az üst alatt, csak a vélahaj után. Akkor tehát egész addig nem kell tüzet gyújtanom, ugye?
Talán csökkent értelműnek hangzott a kérdés, azonban Amy nem akarta már rögtön a legelején elszúrni az egészet, ezért biztos ami biztos alapon inkább rákérdezett, minthogy azután Hektor újabb kitörésre ragadtassa magát. Továbbá nem akart leégni tanítója előtt és élénken hitt abban a mondásban, hogy "Az a hülye, aki nem kérdez".
- Egyébként ne izgulj, nem áll szándékomban kipróbálni az Amortentiát. Pláne, hogy az ellenszerét sem tudom. El tudsz képzelni, ahogy egy srác italába vagy kajájába csenek ebből, hogy utána le se vakarhassam magamról a krapekot?! Akkor azt is képzeld hozzá, hogy rögvest feltalálok valami rapid módszert a bájital hatásának elmulasztására; erre pedig vajmi kevés esély van. A szerencseitalt viszont megköszönném, biztosan megszépítene néhány napot - mosolyodott el ábrándosan a leányzó. - Csakhogy azt hiszem inkább én tartozom neked elég sokkal a fejtágításért, nem pedig te nekem. De azt is szívesen megtanulom, semmi jó elől nem zárkózok el.
Ezzel a lány visszamerült a betűtengerbe, hogy még utoljára átfussa az utasításokat, mielőtt hozzálátna a főzet elkészítéséhez. Végül hatalmas, vértanúi sóhajjal emelkedett fel, hogy végre belekezdjen a munkába, természetesen Hektor utasításainak megfelelően.