Magányos tölgy a park egy távolabbi részében

Hektor, a bájitalok mestere

- Dehogy hittem - nézett fel Amy vigyorogva kezében a holdkőporos tégellyel. - Sejtettem, hogy nem mersz magamra hagyni.
Az előírás szerint fél kiló holdkőport szórt az üst aljába, bár mintha pöttyet több került volna bele, mint amennyi az üvegben maradt. Nem baj, egy keveset ki lehet belőle venni. A szemmértékkel viszont már gond volt, hiába tudta a lány egészen egészen jól felbecsülni a távolságokat, a bájitalfőzésnél nem a távolságot kellett nézni, hanem a tömeget. Amy szerencséjére némely üvegen volt mérce, hogy könnyebb legyen a hozzávaló adagolása, ám a holdkőporosról speciel hiányzott ez a fajta súgás.
Joy feszülten koncentrált saját üstjére, észre sem vette hol tart Hektor. Mindent aprólékos gonddal intézett, igazgatott, nehogy bármit is elrontson. Két valeriána szálat tett az edénybe, azután megtöltötte esővízzel. A valeriána szálakat sikerült még időben kihalásznia az üstből, azután egy másodpercig tétován nézelődőtt, hogy most hová is tegye őket. Végül egy üres üveget keresett és abba tette bele, mivel nem akart szemetelni a parkban és azt sem tudta, hogy többször is felhasználhatóak-e a szálak avagy immár használhatatlannak minősülnek. Beletette a három szál vélahajat, megvárta, amíg a főzet kékké vált és a por előírásosan leülepedett, aztán felkavarta, végül tüzet rakott az üst alatt.
Mire elértek idáig és Amy felkapta a fejét, már szakadt róla a víz, hála a feszült figyelemnek. A dicséret hallatán elmosolyodott, ám egyáltalán nem számított rá, mivel a füst nem volt a legtökéletesebb lila.
A mandragóragyökér következett. Amy megvárta, amíg Hektor felaprította a saját főzetéhez valót, s csak azután látott neki ő is, megpróbálván tökéletesen leutánozni a fiú mozdulatait, ami vagy sikerül vagy nem.
- Oké, esővíz... - sóhajtott halkan a leányzó, mialatt kézfejével letörölte a verejtéket homlokáról. Hiába, csak nem olyan könnyű dolog ez a bájitalfőzés, mint ahogy sokan állítják. A lány főzetének füstje enyhén narancssárgás volt inkább, mint rózsaszín, de azért Amy tovább próbálkozott.
- Szóval ellentétesen kell kevernem - értelmezte az utasítást Amy, majd megmagyarázta, nehogy Hektor félreértse. - Évet vesztettem a Roxfort előtt, így már 17 vagyok.
Szorgalmasan kevert, mígnem már alig érezte a kezét a fáradtságtól. Újabb homloktörlés következett, ezúttal már a tűz melege is megizzasztotta a lánykát, nem csupán a koncentrálás. Végre ezüstössé vált a főzet, a gőz pedig immár fehéren szállt fel, habár inkább piszkosfehérnek lehetett volna nevezni, ám sehogyan sem akart tisztább színezetűvé válni.
Amy tovább olvasta a receptet, azután elgondolkozott.
- Hektor, akkor most hogy is kell a tojásokkal? Egyenként feltöröd, beleborítod a tartalmát, utána meg a héját is? És több is kell vagy csak egy darab? Mert azt nem írja sehol, legalábbis én nem találom.

Amy

[/color]   


-Addig rakosgasd bele a tojások héját és belét, amíg a főzet maga gyöngyház színű nem lesz. Amint eléri a meghatározott színt kész a főzeted. - mondtam Amynek, de ekkor én már kész voltam a főzetemmel, és az Amortentia gyönyörű gyöngyház színben pompázott, a füstje pedig spirálisan kúszott felfelé az égre.
-Gyere nézd meg. Valahogy így kellene kinéznie. - invitáltam Amyt. A főzetemben én anyám illatát véltem felfedezni minden egyes alkalommal, amikor éreztem, vagy csak egy pillanatra megszagolhattam az Amortentiát.
-Hogy állsz? - kérdeztem. -Ha kész vagy, akkor a béke elixírje lesz a következő. Ha az is sikerül, akkor elárulom a titkom, amit nagyon kevesen, vagyis csak apám tud, és megkapod a szerencsédet is. - biztattam Amyt, majd vártam, hogy feleljen. Épp azt készülök neki bemutatni, hogy animágus vagyok, amit, mint mondtam csak apám tud rólam és senki más. Érdekes lesz végre megmutatni valakinek. Épp eleget titkoltam már, és ez a teher kezdett egyre súlyosabb lenni, és egyre nehezebben viseltem el. Remélem, hogy Amyben megbízhatok.
-De ha ezt elmondom neked, soha senkinek nem mondhatod el. Ez olyan titok amit nem szívesen kötök más orrára. - nyomatékosítottam Amyben, hogy valóban nem szeretném, ha ez kitudódna.

Hektor, a bájitalok mestere

A lány engedelmesen odaballagott Hektor üstjéhez, azután csodálkozva szemlélte a tiszta gyöngyházszín főzetet. Gyorsan és biztos kézzel készítette el háztársa, s még csak nem is kapkodott közben, hogy időben beletegyen minden hozzávalót. Amy egy újabb sóhaj kíséretében bólintott, majd a saját üstjéhez lépve elkezdte adagolni az Ashwinder tojást a majdnem kész főzetébe.
A végeredmény egy nem tökéletesen gyöngyházszínű bájital lett, ámde a füstje legalább szépen spirálisan szállt fölfelé és Amy kedvenc illatait idézte fel a lányban. Ennek ellenére senkinek nem merte volna beadni, még kipróbálásképpen sem.
- Kész vagyok - szólt lámpalázas halkan Joy, várván Hektor "ítéletét", majd tréfásan megkérdezte a fiútól az üstben passzívan gőzölgő készítményére mutatva: - Kérsz egy kortyot, Hektor?
Végül elszemlélte egy darabig a kettőjük műve közti különbséget. Szemernyi büszkeséget sem érzett, tekintve a sok apróbb-nagyobb eltérést. Amy képtelen volt megérteni mi történhetett, hiszen mindketten pontosan ugyanazt csinálták végig, azonos receptből dolgoztak és mégis...
- Huhh, jöhet a béke elixírje, aztán meglátjuk a titkodat - mosolygott Amy csillogó szemmel.
Bizony, a titok hallatán csillant fel a szeme, azonban nem azért, mert esélyt kapott rá, hogy megtudja, hanem mindössze azért, mert mindig is imádta a titokzatos srácokat. Volt bennük valami rendkívüli, éppen ezért könnyebben ki lehetett jönni velük. Habár izgatta a titok volta, mégsem kérdezett rá, a témát sem kerülgette, mivel nem akarta esetleg elhamarkodni vagy erősködve kihúzni háztársából.
- Úgy fest, ha ügyes vagyok dupla jutalmam lehet. De azt ne várd, hogy esküdözni kezdjek, hogy én aztán isten bizony el nem mondom senkinek meg hasonlók. Utálok esküdözni. Beéred azzal, ha megígérem, hogy nem adom tovább a titkodat? - érdeklődött Amy őszintén nézve Hektor szemébe.
Időközben a béke elixírjéhez lapozott a könyvben, s most a kötetet a kezében tartva állt Hektor előtt a leányzó.

Amy

 



Odahajoltam megnézni Amy főzetét. Kezdetnek egész jól nézett ki, bár a színévben lett volna kifogásolni való, de biztos, hogy hatásos. A füstje viszont szépen spirálisan szállt felfelé.
-Ez nagyon remek. Kezdetnek nem is rossz. - dicsértem meg Amy-t.
-Na akkor a Béke elixírje. Elmélet? Mehet? - kérdeztem, mert a nevéből is rá lehet jönni, hogy mire használják. Ráadásul maga a főzet sem túl bonyolult.
-Már ki is találhattad, ha csak józan paraszti ésszel gondolkodsz is. - mondtam és vártam, hogy Amy válaszoljon, addig én előkészítettem a Béke elixír hozzávalóit.
-Nos? És igen. Te csak jól jársz. - mondtam. -Egyelőre adok a szavadra, de ha megszeged, akkor rettegj. - mondtam és összehúztam a szemöldökeim, de hogy ne ijedjen meg nagyon egy pillanat múlva elnevettem magam.
-Csak viccelek. Csak nem szeretném, ha ez ki tudódna. Túlságosan nagy titok ahhoz, hogy az egész Roxfort erről beszéljen. - remélem ez az érvelésem meggyőző volt.
-Nos a Béke elixírje nem egy nehéz főzet. Nem is kell hozzá, csak két összetevő. Szóval szerinted mire jó ez az elixír? - tettem fel ismét a kérdést, majd arra, gondoltam, hogy vajon mit fog Amy szólni a titokhoz, amit el akarok mondani neki? Mit szól ahhoz, hogy az egyik barátja, remélem nevezhetem így magam, animágus.

Hektor, a bájitalok mestere

Amy enyhén belepirult a dicséretbe, egyáltalán nem erre számított. Azért halovány mosollyal és egy bólintással megköszönte, azután hirtelen lecsapta a kezében tartott könyvet, mielőtt bármelyikük is belenézhetett volna.
- A béke elixírje tupírozott idegek megnyugtatására való. Túladagolásnál émelygés, lebegés fordulhat elő. Holdkő és hunyorszirup kell az elkészítéséhez, a kész főzet füstje fehér, a szagát avagy illatát nem tudom megmondani - darálta le a leányzó, akárha könyvből olvasta volna fel.
Naná, a béke elixírje azon kevesek közé tartozott, melyet merő véletlenségből átnézett, ráadásul ezt éppen tegnap este olvasgatta unalmában. Úgy fest, elég jól megragadt neki a lényeg, habár az elkészítést nem tudta volna fejből rögtönözni.
- Ne aggódj, tényleg nem fogom kikottyantani - ígérte egy újabb sóhaj kíséretében Amy.
Valahogy kezdett kissé unalmassá válni Hektor folytonos aggódása a lány számára. Ha ennyire nem bízott benne, akkor miért akarta egyáltalán elárulni a titkát Joynak? Kissé értetlenül állt a probléma előtt a griffendéles, azonban sejtette, hogy nem az lenne a legjobb megoldás, ha mindezt közölné a sráccal. Végül lélekben vállat vont, s ezzel elintézettnek tekintette a problémát.
A megismételt kérdésre Amy is megismételte a választ, bár némileg "előkelőbben" fogalmazott formulában:
- Idegesség, nyugtalanság ellen használják - és kábé eddig tartott a lánynál a finomabb fogalmazás. - De aggodalom és vizsgadrukk ellen is dzsal, bár utóbbi esetben, azaz vizsga előtt nem tanácsos bevenni, mert kötve hiszem, hogy bármely vizsgáztató pozitívan értékelné, ha émelyegve belibegne az ember a terembe.
Joy meghallgatta oktatója értékelését a feleletét illetően, azután rögvest belebújt a könyvbe, hogy átolvassa az alig pár soros receptet.

Amy

Figyeltem, ahogy Amy szorgalmasan átolvassa a Béke elixír rövidke receptjét.
-Az elmélet helyes. - kacsintok, és kipakolom Amy elé a hozzávalókat.
-Ezt most egyedül csinálod. Nem fogok veled párhuzamosan dolgozni, nem segítek, így ne is kérdezz. Most magadra vagy utalva. - adtam ki az utasítást. Tudom, hogy Amy képes egyedül is megcsinálni a főzetet, csak nem bízik a saját képességeiben és ezért bénázik folyton. Amy tett vett, alaposan követte a bájital recept leírását. Végül befejezte. Kicsit tovább tartott mint gondoltam, de kész volt vele. Odahajoltam megnézni, hogy hogy áll. A főzet remek volt. Nem tökéletes, de jobban sikerült mint az Amortentia. Közelebb állt a normális főzethez.
-Amy. Ez remek. Jobban sikerült, mint az Amortentia. Bár ez valamivel könnyebb főzet is. - mosolyogtam rá.
-Nos, akkor ahogy ígértem. Egy adag szerencselé. - és már ki is pakoltam a hozzávalókat. Tettem-vettem kavargattam melegítettem. Néha fel-fel pillantottam Amyre és ha jól láttam, akkor elképedve bámulta, ahogy szinte villámgyorsan készül a szerencséje. Végül elértem a főzet utolsó fázisához, és a folyadék víz színű lett. Kitöltöttem egy fiolába és átnyújtottam háztársamnak.
-Tessék. Remélem ennyi elég lesz. - mondtam neki. -És akkor most jöjjön a lényeg. Apámon kívül eddig még senkinek sem mutattam meg. - felálltam és a víz felé indultam.
-Gyere. Nyugi semmi gond. - megálltam a víz előtt a parton. Erősen koncentráltam, majd végül éreztem a változásokat. Először az érzékeim, aztán a testem. Szőr nőtt mindenhol, a méretem összement, és vízszintesen lapos farkam nőtt. Hóddá változtam. Majd amikor biztos voltam, hogy Amy felfogta mi történt gyorsan a vízbe rohantam és felhoztam neki egy apró halat, hogy bizonyítsam, nem képzelődik. Majd visszaváltottam emberi alakba.
-De ez maradjon kettőnk között. Kérlek. - mondtam Amynek könyörgő hangon, majd mintha valaki figyelne körbe néztem.

Hektor, a bájitalok mestere

- Danke schön - vigyorgott vissza a kacsintás hatására Amy.
Egyedül kell megcsinálnia a főzetet? Nem túlzás azt állítani, hogy a kijelentés hatására inába szállt a bátorsága, ámde a recepten végigtekintve önmaga bátorítására megállapította, hogy ez nem lehet túl bonyolult feladat. Valahogy majd csak elboldogul vele.
Beleszórta a hunyorszirupot az üstbe és a recept szerint kavargatta, majd meggyújtotta a tüzet alatta. Amikor sűrűsödni kezdett beleszórta a holdkőport is, azután tovább kavargatta, amíg zöld nem lett. Tovább követte az utasításokat, mígnem végül kapott egy viszonylag halovány kék főzetet fehér füsttel.
- Hát igen, picit könnyebb - mosolygott szerényen a dicséret hallatán Amy Hektorra.
Ja, a Felix! Erről egészen meg is feledkezett a leányzó, csak amikor tanára megemlítette, akkor villant az eszébe a dupla jutalom. A szerencselé és a titok.
Joy dermedtre hökkenten nézte a fiú magabiztos, gyors mozdulatait, amivel a szerencsét kotyvasztotta neki. Annyira könnyedén és simán művelte az egészet, mintha csak a vasárnapi ebédet dobná össze otthon a konyhában, akárha egy szimpla zöldséglevesről volna szó. Amy meglepődve nézte, amikor viszonylag rövid idő után Hektor egy fiolába töltötte a bájitalt és a kezébe adta.
- Hű, köszönöm! Ez piszkosul gyorsan ment, ugye tudod? - nézett tisztelettel a fiú szemébe, miközben átvette "nyereményét".
Joy nem értette miért kellett elmenniük a tópartig, hogy elárulhassa neki mestere azt a bizonyos titkot, azonban nem tiltakozott, engedelmesen lépdelt a bájitalszakértő srác után. Némileg meglepődött ugyan, amikor Hektor némán állt mellette, de viszonylag hamar felfogta a helyzetet, ahogy háztársa elkezdett átváltozni.
- Hektor... hód? Te, izé, mi van?! - dadogott nem túl értelmesen, miután végbement az átalakulás.
És az állat már el is tűnt a vízben, hogy kihozzon egy halat bizonyítékképpen a lány számára. Amy úgy érezte sürgősen le kell ülnie, így aztán ott csücsült Hektor előtt a bizonyíték-hallal a kezében, amikor a fiú visszaváltozott önmagává. A döbbenettől alig bírta kinyitni a száját.
- Wow, gratulálok! De te mióta vagy animágus? - pislogott fel ámulva Joy.

Amy

-Hát, őőő. Nem tudom. Kiskoromban is érdekelt a dolog. Apám is sokat mesélt róla, szóval szerintem 3. vagyn 4. óta próbálkozom vele. És még mindig nem tökéletes. - válaszoltam a kérdésére. Láttam rajta, hogy nagyon meglepet a dolog, de nem is számítottam másra.
-De ez egyenlőre még titok. Nem tudja csak apám. - ismételtem el megint. A halat felvettem és visszadobtam a tóba. Végtére is nem vagyok állatkínzó. Csak amolyan bizonyításként hoztam fel, hogy tuti legyen abban, hogy nem képzelődik.
-Nagyon nehéz elsajátítani az animágiát. - eléggé le lehetett döbbenve, mert azt hittem, hogy jobbnál jobb kérdésekkel kezd majd el bombázni. De nem így lett.
-Na van egy javaslatom. Folytassuk a beszélgetést, és az esetleges kérdezősködést az ebédnél. Mit szólsz hozzá? - vetettem fel, majd felálltam elpakoltam a bájital cuccomat és megvártam, hogy Amy, hogy reagál.

Ha szeretnéd folytatni, akkor a következő reagot a nagyterembe írd egy ebéd keretén belül

Dwayne

Magány. Egy olyan dolog az életben, amihez mindig másként viszonyulok. Valamikor utálom, és nyomaszt, máskor pedig szükségem van rá, hogy egy kicsit távolabb legyek az emberektől, akik idegesítenek. Van, hogy bármilyen idiótával leállok beszélgetni, ha társaságra van szükségem, de néhanapján mindenki társaságát kerülöm.
Ilyen napom van ma is. Ez az oka annak, hogy elvonultam ide, a magányos tölgy tövébe, ahol végre egy kis csendet találtam. Itt nem zavarhat senki, ugyanis szerencsére nincs itt rajtam kívül senki.
Hogy miért is vagyok itt? A válasz egyszerű, sőt az egyetlen ok, amiért ezen a szerdai délutánon nem a kastélyban tartózkodok. Az a helyzet, hogy tanulok, és ha erről van szó, akkor utálom, ha hátráltatnak. Köztudott, hogy mindenből kiváló eredményeim vannak. Az egyik oka ennek, hogy bizonyos tantárgyakból nagyon jó vagyok, és elég pár perc, hogy megtanuljam az anyagot, de sajnos akadnak olyan tárgyak is, amikkel sajnos nekem is meg kell szenvednem. Igaz, ezt nem kell tudnia senkinek. Had higgyék csak azt, hogy én mindenből tökéletes vagyok, és semmi nem okoz problémát. Imádom nézni az irigy tekintetüket, és az valahogy kárpótol a magolással töltött percekért.
Szerencsére nem sok olyan tantárggyal kell annyit szenvednem, mint a mágiatörténelemmel. Azt egyszerűen utálom, utáltam és utálni is fogom, amíg csak ide járok. Szerintem fölösleges az egész. Kit érdekel, hogy a sok száz évvel élt boszorkányok és varázslók mit csináltak? Hülyeség az egész. Beledöglök, amíg megtanulom ezt a pár oldalt. Nem hosszú az anyag, viszont olyan mértékben nem bír érdekelni ez a sok egymás után következő betű, hogy az nem kifejezés. Csodálom, hogy nem aludtam el eddig rajta. Pedig úgy ülök, hogy ha egy kicsit lejjebb csúsznék, akkor már a fa tövében feküdnék. Lehet, hogy ez lesz a vége.
Lassan, de biztosan haladok az anyag megértésének rögös útján. Közben azon gondolkozok, hogy talán nem ártana egy kevés szünetet tartani, de mindig elvetem az ötletet mondván minél gyorsabban túl vagyok rajta annál jobb.
Már csak egy oldal, és vége. És persze, hogy ez megy a legnehezebben. Legszívesebben elégetném a kezemben lévő könyvet, amit már több mint két órája szorongatok a kezemben. Ezt pedig meg is fogom tenni, amint vége ennek az évnek. Már alig várom, hogy végre lássam elégni ezt a sok lapot. Már látom is magam előtt a lángoló lapokat. De az is lehet, hogy valami kegyetlenebb módszerrel kellene tőle megszabadulnom. Igaz, ez csak egy könyv, tehát fölösleges olyan sok időt tölteni azzal, hogy kitaláljam miként szabaduljak meg tőle, hiszen nincsenek érzései. Ha ember lenne, akkor sokkal élvezetesebb lenne elpusztítani.
Mindenesetre most egyelőre azzal foglalkozok, hogy ezt az utolsó egy oldalt bevéssem az agyamba.

[Zephyr]

Gondolataim a társaim körül jártak s magamban jót mulattam azon, hogy milyen könnyedén átvertem őket, még ha nem is volt ez komoly dolog, csak amolyan füllentés. Arra hivatkozván, hogy Hagrdihez megyek segiteni az állatai körül, könnyedén le tudtam rázni őket s meglépni előlük, holott korántsem erről volt szó. Soha életemben nem szerettem, ha valaki körülöttem legyeskedik, amikor tanulok, ezért világ életemben a magányt kerestem, amikor ezen tevékenység elvégzésére kényszeredtem . Talán ezért terjedt el rólam a pletyka az évfolyamtársak körében, hogy valójában soha semmit nem tanulok, gyárilag tudok mindent… s én nem álltam útját a pletykáknak annak ellenére sem, hogy sajnos nem ez volt a helyzet. Igenis rá voltam kényszerülve a tanulásra, még ha nem is minden tantárgyból: az SVK és a bűbájtan ment, mint a karikacsapás, bájitaltanból is megfelelő volt a teljesitményem, szerencsére örököltem anyám tehetségét... de a többi dolog azért tudott volna nehézséget okozni, ha csak úgy kútfőből mennék be okoskodni az órákra. Száz szónak is egy a vége: azért léptem le a társaságtól, hogy a LLG-tankönyvet elővéve felkészüljek a következő órára. Szerencsére volt néhány hasznos búvóhelyem, ahova csak ritkán vetődtek emberek: ezek egyikéhez igyekeztem most, miközben a könyv talárom egyik mély zsebében pihenve várta, hogy használatba vegyem. Sajnos az utóbbi időben számomra is aktuálisabbá vált a tanulás: közeledtek az RBF-vizsgák s mindenki azt sulykolta a fejembe, hogy ezen múlik az életem további része.

Akármerre nézett az ember, a vizsgák közeledte az egész Roxfortban érezhető volt.  A tanárok még a korábbinál is kiméletlenebb tempót diktáltak, a diákok még a korábbinál is többet görnyedtek a tankönyveik fölé: hogy ki melyiket részesitette előnyben, az forditottan arányos volt a korábbi eredményével, hiszen mindenki abból akart javitani, amiből a legrosszabb volt. Kevés ötödéves volt, akit ezen késői délutáni órákban a parkba vetett az élet, de azért nem volt teljesen példa nélküli a dolog: aki kinézett, egy középmagas ifjút láthatott, amit sietős léptekkel szelte át a füves pusztát, célirányosan haladva. Aki ismerte, az nagy távolságból is megállapithatta kilétét: hosszú köpenye uszályként siklott utána, jobbjában pedig egy fekete sétapálcát tartott, minek ezüst, sólyomfejet mintázó feje csillogott a napfényben. Talpig feketében volt, ruhái anyagi jólétet sugalltak, oldalára pedig pálcatartója volt erősitve, melynek aljáról rövid ezüstláncon egy apró, ovális érme lógott. Messziről nem lehetett ugyan megállapitani, de ez családjának a cimere volt: egy keresztbetett kard s pajzs, utóbbin pedig egy lángok által ölelt W betű.
A park nagynak tűnt ugyan, de messze nem volt olyan hatalmas, mint az ember első ránézésre gondolta volna, igy útja nem tartott túl sokáig, hamarosan elérte célját, a magányos tölgyfát. A probléma itt kezdődött, hiszen egy, addig példátlan helyzet kerekedett a dologból: valaki már volt itt. De úgy tűnt, ez nem keseritette el: amint észrevette a fa tövében olvasgató fiút, rögtön mosoly terült szét az arcán ami csak szélesebbé vált, amikor fel is ismerte évfolyamtársát s a tankönyv boritójára irt cimet is el tudta olvasni: Mágiatörténet. Úgy látszik, nem ő volt az egyetlen, aki de szokott elvonulni tanulni, bár furcsa, hogy korábban még soha nem találkozott vele. Egy pillanatra megtorpant, mintha elbizonytalanodott volna, de végül folytatta az útját, egyenesen a társát célozva meg. Hamarosan oda is ért, s még mindig mosolyogva kezet nyújtott neki.
- Szép napot, kedves barátom! Mi szél hozott erre e pompás délutánon? – feltett egy olyan kérdést, amire tudhatta a választ, de ez volt a legegyszerűbb módja egy beszélgetés megkezdésének. Modora elsőre mesterkéltnek s műnek tűnhet, ezért sokáig pletykák és találgatások övezték, de ő sosem foglalkozott ezzel, s egy idő után társai is elfogadták olyannak, amilyen. Ritka az, hogy kiszakad ebből a modorból, egy kézen meg lehetne számolni azokat, akiknek igazán kinyilt s másként viselkedett velük. A többiek?
Ők egy hóbortos ifjoncot láttak, akit akár a középkorból is szalajthattak volna.

Dwayne

Egy hatalmas sóhajtással adom a körülöttem lévő világ tudtára, hogy végre kész vagyok. Az utolsó betűt is megtanultam, és el is mondtam magamban. Persze átköltöttem a könyv szövegét egy kicsit, hogy ha a számonkérésre kerül sor, akkor senkinek eszébe se jusson, hogy én esetleg csak bemagoltam az anyagot. Nem, ilyen nem történhet meg. Csak továbbra is gondolják azt, hogy én minden tantárgyból tökéletes vagyok. És tényleg majdnem teljesen az vagyok, ez a tárgy az egyetlen gyengepontom. Átkozom is az életet miatta, de ez a probléma nem állíthat meg.
Most, hogy végeztem, azon kezdek gondolkozni, hogy vajon mit csináljak szabadidőmben. Sok ötlet megcsillant csodálatos elmémben, de nem tudtam dönteni. Viszont abba biztos voltam, hogy bármit is kezdek magammal, azt a kastély falai közt fogom tenni, ugyanis itt nincs semmi szórakoztató dolog. Lássuk csak, van itt egy fa, aminek éppen támaszkodok, vannak sziklák, van fű, van levegő, vannak rovarok és van még egy olyan tárgy a kezeim között, amit legszívesebben most rögtön apró darabokra szaggatnék. Lássuk be, ilyen körülmények között nem éppen lehet jól érezni magamat. Néhányan azt mondják, a természet megnyugtat, de én jelen pillanatban elég nyugodt vagyok. Ennél nyugodtabb már csak a föld alatt lehetnék, oda meg jelenleg nem vágyok. Elég a csendből és a nyugalomból! Eleget kaptam belőle addig, amíg itt olvasgattam eme förtelmes iromány lapjait.
Erről jut eszembe, talán jobb, ha csak a biztonság kedvéért még egyszer átolvasom a leckét csak, hogy biztos legyek a tudásomban. Ezért kis undorral ki is nyitom a könyvet, lapozok benne párat, majd mikor a keresett oldalhoz értem, újra belemerültem az olvasásba. Már szinte kívülről tudtam melyik szó után mi jön és már kívülről tudtam a tartalmat, de azért csak folytatom tovább.
Már éppen az utolsó oldalhoz érek, mikor hirtelen felnézve megpillantok egy alakot, ami egyenesen felém közeledik. Nem szentelek neki túl nagy figyelmet, fölösleges lenne elkezdeni találgatni, vajon ki lehet az, ugyanis ebből a távolságból nem szinte lehetetlen megállapítani. Majd idejön és megtudom, vagy pedig meglátja, hogy van itt valaki és elmegy. Ide általában azok járnak, akik egyedül akarnak lenni, és ha valamelyik magának való gyereknek ez a törzshelye az nem biztos, hogy örül a jelenlétemnek. Viszont, ha azt akarná, hogy elmenjek, azt a vágyát nem teljesítem. Próbáljon meg eltávolítani innen, ha annyira akarja. Én addig fel nem állok innen, amíg be nem fejeztem, amit elkezdtem. Az se érdekelne, ha tűzvész ütne ki közvetlenül mellettem.
Ezek után egyre gyorsabb tempóban kezdem el olvasni a könyvet, mert úgy tűnik, az illető tényleg ide akar jönni, és valószínűleg már észre is vett. Ezt csak azért feltételezem, mert ha én látom, akkor ő is engem. Ha csak nem egy nagyon rövidlátó illetővel van dolgom.
Szóval, hogy tudjak foglalkozni, ezzel a bizonyos személlyel, most a teljes figyelmemet a betűkre összpontosítom. Már nem is nézek fel egyszer se. Pár perc múlva már hallom is a lépteit, ami egyre közelebbről hallatszik. De én még mindig nyugodtan böngészem az oldalt, és ugyanolyan tempóban rágom a rágómat. Igen, mint mindig, most is a számban van egy. Egyszerűen muszáj rágnom valamit. Ez az egyik olyan talán nevezhetjük rossz szokásnak, amiről nem tudok lemondani. Már többször is próbáltam pedig, de akkor meg vagy a körmömet vagy mást rágok, így jobbnak látom minden ilyen próbálkozásom végén, ha inkább minden marad a régiben.
Hirtelen a lépések abbamaradnak, és az érkező alak árnyékot vet rám. Így már tudom, hogy megérkezett. Mond is valamit, de erre csak annyit reagálok, hogy felemelem a bal kezemet és a mutatóujjammal intek, amivel azt akarom kifejezni, hogy egy pillanat múlva végzek. Ez pedig így is történt igaz, hogy nem egy pillanat volt, hanem tizenöt másodperc, de ki számolja?
Ekkor átpörgetem a fejemben az előbb hallott mondatot. Egy kedélyes üdvözlést hallottam, a hang és a stílus alapján pedig csak egy ember lehet, aki előttem áll, ez pedig nem más, mint Dwayne Winterburn.
Mikor bezárom a könyvet és felnézek, meg is bizonyosodok róla, hogy tényleg ő az. Úrias öltözködés, sétapálca. Igen, ez ő. Ráadásul nem sok ember hív engem a barátjának. Egy mosollyal üdvözlöm évfolyamtársamat, igaz még magam se tudom eldönteni, hogy örülök-e a találkozásnak. Mindenesetre, ha a legnagyobb ellenségem lenne, akkor is ezt csinálnám. De persze ő nem tartozik ebbe a kategóriába. Igaz, hogy griffendéles, de semmi bajom nincs vele. Az első pár évbe még megszakadtam a röhögéstől a stílusa miatt, de mostanra már megszoktam, sőt bizonyos mértékig tisztelem is benne, hogy nem volt hajlandó megváltozni annak ellenére, hogy a viselkedése olyan, mintha most szalajtották volna a középkorból.
- Hogy a barátod? Egy kicsit erős kifejezés, bár attól függ, ki mit hív barátságnak. Egyébként, szia! – Viszonzom a köszönést a szokásos stílusban, majd kezet ráztam vele.
- Hogy mi szél hozott? – Felemelem a kezemben tartott tárgyat és szabad kezemmel a borítóra mutatok – Annyira érdekel a mágiatörténet, hogy már élni se tudok nélküle. Tisztára a függője lettem. – Mondom teljesen ironikus stílusban. – Ezért jöttem ide ezen a… hogy is fogalmaztál? Pompás délutánon.
Közben észreveszem a kezében tartott könyvet, és rögtön sikerül megállapítani, hogy a Legendás Lények Gondozásáról szól. Micsoda érdekes egybeesés: ez az óránk is közös.
- És te mi járatban? Csak nem tanulni készültél? – Az arcomon lévő mosoly még szélesebb lesz – Pedig mindenki azt mondja, hogy te sose tanulsz, alapból tudsz mindent. Csak nem megdől ez a híres elmélet? Persze tudom én, hogy a pletykáknak nem mindig lehet hinni.
Hangomon enyhe gúny érződik, de ezt már megszokhatta, tekintve, hogy öt éve ismer ráadásul szinte minden óránk közös. Viszont nem tudom tagadni, hogy fellelkesít a tudta, hogy más is szenved nem csak én. Ráadásul nekem az a tantárgy sose jelentett gondot, így ez külön boldogság.
- Nyugodtan foglalj helyet. Biztos már régóta sétálhatsz, ha azt is magaddal hoztad – Nézek a sétapálcára.
Sose értettem mire jó. Mármint tudom, hogy mire használják, csak nem látom értelmét. Attól nem érek oda gyorsabban sehova, ha van nálam ilyen. De ő tudja, ha neki ez kell, használja egészséggel. Én majd csak akkor akarok bottal járni, ha elmúltam hetven.

[Zephyr]

Ugyan a névmemóriám sokszor nem állt a helyzet magaslatán, azért azokét meg szoktam tudni jegyezni, akikkel éveken keresztül össze vagyok zárva órákon; most sem volt ez másként. Zephyr Devoux. Ha azt mondanám, hogy ezzel le is zárult a tudományom a fiút illetően, nem járnék messze az igazságtól, de a negativ tulajdonságokat túlozni nem túl költői, én sem nyúlok eme eszközhöz. Mardekáros, jó tanuló s a zöldektől oly szokatlan módon csendesebb, magának valóbb tipus, de azért nem esett oly messze az alma a fájától: egy kis gúnyolódási hajlamért vagy izléstelenebb beszólásért neki sem kell a szomszédba mennie. Makacsa, akaratos fajta; szereti, ha minden úgy van, ahogy ő akarja… de ez engem nem zavart, mint ahogy az sem, hogy nem viszonozta egyből az üdvözlést, hanem a kezét feltartva jelezte, hogy várjak egy kicsit… minden ember olyan, amilyen; apró különbségekért nem itélhetem el őket. Ha ő úgy látja jónak, hogy visszaköszönés előtt még befejezze, amit csinál: ám legyen! Időnk mint a tenger…

Mosolyogva, sétapálcájára támaszkodva figyeli, ahogy társa a könyvet bújva falja a betűket, miközben ösztönös mozdulatokkal forgatta szájában a rágógumit. Eleinte legalább annyira rácsodálkozott erre az édességre, mint társai a viselkedésére: amennyire nem volt ismert előttük a nemesi életforma, annyira maradt ki az övéből a rágógumi és még sok más dolog, ami mások mindennapi életéhez hozzátartozott. Kipróbált minden ilyesmit, de ezek közül semmi nem épült bele a személyiségébe. Létezhet, hogy semmi olyasmi nem tudta belopni magát kifinomult izlésvilágába, ami egyszerű, mindennapi? Vagy szándékosan tartja fent azt őt körüllengő aurát, ami egy kicsit kiemeli a diákok szürke forgatagából? Kevesen vannak, akik tudhatják és ők sem adják tovább senkinek; hosszú folyamat volt, mire Dwayne beavatta őket a bizalmába s néhány felelőtlen illető hibájából azt is megtanulták, hogy nem érdemes visszaélni ezzel. Kérdezhetné az egyszeri ember, hogy mire jó ez? Hiszen apró dolgok ezek, már-már jelentéktelenek: még akkor sem törődne vele senki, ha történetesen a fülébe jutna… de neki igenis számit ez is, mint sok más, ami az átlag ember szemében érdektelen. Belenevelték, hogy annyi az ember, amennyinek a közösség elismeri: ügyel a tökéletes képre mindig, mindenkor.
Végül Zephyr becsukta a könyvet s viszonozta a köszönést egy iróniától csöpögő mondat kiséretében, de a griffendéles fiúnak szeme sem rebbent. Egy pillanatig sem habozott: miközben társa arcát nézve megrázta a kezét, már válaszolt is ugyanabban a kedélyes, közvetlen hangnemben, amelyet a köszöntésnél is használt.
-  Dehogynem, dehogynem! – Nem ragozta túl a dolgot. Már az elején rá kellett jönnie, hogy hiába osztja meg világnézeteit társaival, maximum egy kacaj a jutalma, ezért leszokott erről, de a piszkálódós játékokba is ritkán ment bele, lévén az nem volt az ő világa.
- Ah, a tanulás – bólintott egy sóhaj kiséretében, majd újabb pillantást vetette a könyvre. – Ráadásul mágiatörténet, Merlinre! Sosem értettem mi szükség van arra, hogy a fejünkbe véssük ezeket a felesleges dolgokat. Elismerem, hogy van a történelemnek olyan szakasza, amit illik mindenkinek tudni, de miért fontos az, hogy Ütődött Ulrich mikor rabolta el Idióta Ingridet? – utalt a koboldlázadásra s tekintetét az égre emelte, mintha onnan várna választ. – Ameddig Binns professzor volt, addig el lehetett viselni, de mióta felvették ezt a Raimbourg-ot… kész katasztrófa. – hangjából kicsengett, hogy melyik tanerő iránt mit érzett: amig a megboldogult Binns-et mérsékelt tisztelettel a hangjában emlegette, addig a hús-vér tanerő iránti megvetését nyiltan kimutatta. Hogy ez a tantárgynak szólt-e elsősorban, vagy magának a férfinek, esetleg mindkettőnek, az ismét az ő titka maradt.
- Mi? Tanulni? – nézett meglepetten Zephyrre, majd követte a tekintetét a LLG-tankönyvre. – Erre gondolsz? – kérdezte, felemelve a tankönyvet, majd a választ meg sem várva felnevetett s folytatta. – Dehogy, ez Hagrid professzor könyve. Elkértem tőle amikor feladta az utolsó házi dolgozatot, mert én elhagytam az enyémet valahol, a könyvtár pedig… nos, Madam Cvikker nem kedvel túlzottan. – előrelép, Zephyr mellé, majd felcsapja a könyv boritóját s láss csodát, az első oldal legtetején ott diszeleg az R. H. monogram. Miután szemügyre vette, egy biccentés kiséretében helyet foglaltam az egyik magasabb gyökéren, a sétapálcát nekitámasztva s a csipkelődő megjegyzést ismét figyelmen kívül hagyva. – Azért jöttem le a kastélyból, hogy visszaadjam neki, de tudod hogy megy ez: gyönyörű idő, röpdöső gondolatok… aztán az ember már azt sem tudja, hogy merre jár.

Nem szeretem a hideget, bár ez a dolog kicsalogatott kiváncsi természetemnél fogva. Ameddig nem esik, addig kinn maradok, hisz nem lehet ebből nagy baj, sőt. Lehet végül magbarátkozom ezzel is. Leginkább azt szeretem, mikor a szél játszik hajszálaimmal, s az az érzés, mikor léletisztulásként csak az arcomba. Igen, azt hiszem, megszeretem ezt is.

 Legalább van valami, amit élvezek. A kastélyon belül nagyjából nem sokmindent, hisz nem figyelnek fel rám, s ezesetben rossz tulajdonságom, hogy szeretek a középpontban lenni.

 A helyet, ahova most igyekszem, már másodikos koromban felfedeztem. Olyan nyugalmas... olyan, ahova sokszor ellátogatok, mikor nincs épp jó hangulatom, s kikapcsolódni akarok, mint ahogy most is. Mert nincs itt senki - legalábbis ahányszor voltam itt, senki sem zavarta meg nyugalmas pillanataim. Igaz is, van mikor kijövök, de nem sokáig, hisz az sem tesz nekem jót, ha nagyon elkapnak a gondolataim, s elvisznek innen távol. Olyan érzés, mikor repülök. De mégis rosszabb, hisz akkor még azt is érzem, hogy minden súly, nehézség ottmarad a földön, én meg önfeledten repülök. Mai rosszhangulatom okát igazából nem is tudom - nem is tudom szavakba önteni. Még magamban sem tudom. Persze valahol mélyen vágyom arra, hogy valaki kövessen ide ki, s történjen valami. Akár egy hosszas elbeszélgetés. Akár egy párbaj. Akármi, hisz utálom a tehetetlenséget, amibe éppen most is elsüllyedtem.

 A tölgyemhez érve végihúzom a kérgének rajzolatán eddig jéggé fagyott kezem. Most gondolkodok el azon, hogy milyen csodálatosan tud a természet néha jó, néha rossz lapokat osztani. Zsebem mélyére csúsztatva kezem fordulok meg, s ülök le a tölgy törzséhez lapulva. Hiába hideg a föld, most lusta vagyok máshová menni, s hogy megvalljam, nincs is nagyon aminek. Szemem néha összeszűkül, hogy tisztábban lássak a messzeségbe - az én szemem sem tökéletes, akármennyire is bölcsen csillog.

 Ha eddigis nem tudtam a rosszkedvűség okát, egyszerűen villámként belémhasít a fejfájás szörnyű érzése - mondjuk még mindig jobb ez másnál. Felhúzom egyik térdem, s karjaimmal körülfonom. Aztán merengek tovább...

[ Rebbyy. ^^ ]

Egy újabb magányos alak jelent meg ott, ahol az előbb Rebecca is. Szintén lány, csak épp a ház nem egyezik - az előbb említett Hugrabugos, aki meg az érkező, az Mardekáros.
Méghozzá Arleth Gresham. Középmagas, fekete taláros - ami persze nem meglepő - , szőke, ötödéves leányzóról van szó, aki házához méltően undok, magának való jellem, és fent hordja az orrát, naa. Kezei zsebre téve -  de még ígyis jéghidegek -, feje leszegve , csuklyája ma sincs, sosem szerette, így szőke tincsei bizonyára már messziről jelezték, hogy valaki közeledik.
Kétséges, hogy ha tudta volna, ki lesz ott, ahova elég rendszerességgel szokott járni, bizonyára nem jött volna most ide. Vagy mégis? Attól függ, hogy van-e kedve kötekedni, mert másképp nem állna szóba a lánnyal. A vér az rendben van, de az, hogy hugrabugos ...
Lassan odért a tölgyhöz, miközben gyengén szemerkélni kezdett az eső. Nem volt vészes, egyenlőre még nem. Felszegte fejét, és észrevette évfolyamtársát. Be kell vallani, meglepődött, de pár másodperc múlva arcára gúnyos mosoly ült ki. Nem szokott kötekedni, ha nincs úgy kedve, meg ok nélkül sem szokott belekötni másokba, de most nem fordulhat vissza, viszont kedves sem lehet. Akkor jöjjön a gúnyolódás.
- Rebecca Garn. - sziszegte gonoszan, miközben elvigyorodott. Jól ismerte a lányt, még talán barátnők is lehetnének, ha ezelőtt öt évvel nem a hugrabugba került volna. Azóta, ha véletlenül összetalálkoznak, rendszerint szekálják egymást, de órákon nem nagyon veszik észre a másikat, vagy talán nem is akarják?
- Hogyhogy egy hugrabugos, ilyenkor, itt? Tán kikergettek a klubbhelyiségből? Annyira a középpontba akarál lenni? - kérdezte, színpadiasan megjátszva, hogy nagyon érdekli a lány sorsa, meg természetesen nagy hangsúllyal mondva annak háza nevét. Közben csak állt, és a lányra szegezte jéghideg tekintetét, miközben dörrent egyet az ég. 

Fejem hátradöntöm, élvezem, ahogy az eső parányi seppekben esik az arcomra. Az ilyen eső tökéletes, mikor ilyen kis cseppekben esik. Elkalandozásom alatt egy lány is megjelenik, akit már csak akkor veszek észre, mikor már megáll nemmessze tőlem. Esőben talán kicsit nehezebb a lépteket meghallani, nekem is nhéz volt. Semmilyen kifejezés nem látszik arcomon, pillogtatok a lányra.. nem mással van dolgom, mint Arleth Greshammal, akivel nem nagyon tudunk úgy elmenni egymás mellett a folyosón, hogy "véletlenül" egymástba ne ütközzünk. A folyosón megszoktam, de minek jön ide ki, megzavarni? Fejfájásom erősödik, talán a rossz előérzetem váltotta ki ezt. Hogyne, mikor sziszegi a nevem... legalább ezt tudja. Kis mardekáros beképzelt lány, ki mindenkihez hozzászól - ha az illető nem háztárs, akkor gúnyosan, mert ez a menő, nemde? Arcomon továbbra sem funkciónál a mimikám, esetleg szájam széle pár miliméterrel elhúzódott. Ha tudná, hogy ehhez mennyi kedvem van... akkor talán mégjobban feszítené a húrt? Meglehet, hisz ezt a lány még sosem láttam mardekárosokon kívül mással jól elszórakozni. Na de azt hittem amikor hugrabugba kerültem, hogy ez az ellentét csak a griffendél me a mardekár között van. Ezekszerint tévedtem.
 
 Némaság követi ezt, nemakarok a nevemre reagálni. Csak az esőcseppek zaját hallom, s előttem a vigyorgó lányt. Valahogy nekem olyan érzésem van, mintha feketefehér némafilmben lennénk. Ez azért durcsa, hisz hang is van, színek is vannak - már amennyire. Majd tovább nyúlik a húr. Megint.. már megint gúnyolódik. Kezem ökölbeszorul, még szerencse, hogy ülök, hisz ha nem, akkor hamar nekifutamodnák. Elkalandozok pár percre. Gondolkodom valami jó átkon... Cöh, ide nem kell átok.
 
-Talán privát terület? - morgom, nem tudtam most jobbat kitalálni... Ez a lány, részemről nem is érdemli meg, pont ugyanúgy, ahogy a többi mardekáros sem.. ez van. Hogy bevalljam, még sosem futottem össze rendes mardekárossal, szóval még mindig keresem a kivételt. Vagy csak velem ennyire goromba az egész? De lényegében mindegy, csak játszák nyugodtan az eszük, nem az én káromra megy ez az egész. Ezután megint az eget figyelem - megint kedvem lett egy kis repülésre, még esőben is. Nem is tudom, mi lett velem, egyszeribe megszerettem a hideget meg az esőt. Az egész szép összképet elrontja Arleth. Jobban örülnék egy akármilyen más házból való emberkére, hisz érdekes, hogy van három ház, amibe rendes emberek járnak, a mardekárban meg játszák a menőt. Van aki vérből az, aranyvérűségét megkoronázva ezzel, na meg a szülei is ezt tanították neki. Na meg van aki csak a háza miatt lett nagymenő. Nem is egyszer gondolkozom el ezen, mikor emglátok egy mardekáros diákot, hogy ezek közül melyik kategoriába tartozik - na meg milyen lenne egy másik házban. Nos, Arleth. Szerintem vagy határeset, vagy nem is tudom mi, hisz az egy leszögezett téma, hogy aranyvérű, szűk családi köre is halálfaókból áll - szép kis család. Egyik nap meg arra fogok feleszmélni, hogy ez a lány is az. De felőlem, legyen, nem félek én az ilyenektől. Szinte érzen a felém táplált negatív érzéseit... Hogy ennek az úgymond beszélgetésnek mi lesz a vége, sejtelmem sincs, de nem futamodok meg - azt sosem. Főleg, mit is csinálna? Egy dolog biztos, a rossz előérzetem távol áll a gyávaságtól...