Kis sziget

A lemenő nap narancssárgává varázsolja a horizontot, feljebb a vörösből indulva a lilán át, pedig lassan kezd besötétülni, ahogy a földet megvilágító égitest percről percre lejjebb süllyed a kastélyt körülölelő hegyek közé. Csodálatos látványt nyújt, főleg innen, a puha füves tóparton ücsörögve, ahogy még a víztükrön is láthatóvá válik, a lenyugvó nap. De leginkább a csendet élveztem, ritka pillant az iskolában, hogy bárhol is csend veszi körül az embereket, de jelenleg mindenki a Nagyteremben tartózkodik, és vacsorázik. Hogy miért nem vagyok ott?
Egész nap kerültem mindenkit, az órákat is kihagytam, és mindig próbáltam az iskola azon helyein tartózkodni, ahol egyedül lehetek. Mindez amit, mert képtelen voltam elviselni a társaim megvető tekintetit. Nem régiben kiderült, hogy a neve nincs leányzó Mirol, már akkor kezdtek sokan ferdén nézni rám, de a tegnap este után...
A DS edzésére készültünk és igaz, meglepően kevesen voltunk, de ki gondolta volna hogy olyan pocsékul fog elsülni? Draco és a bandája ránk támadt, már az is óriási hiba volt, hogy anno elárultam neki a titkot, már azért is szembe tudtam volna köpni magam, de tegnap este ennél szörnyűbb dolgot is elkövettem. Egy aljas utolsó kis senki módjára árultam el a barátaimat és fordultam ellünk. Rájuk támadtam, és igaz nem önszántamból, de nem küzdöttem az Imperio ellen, pedig megtehettem volna. Ha akarom legyőzhettem volna, csak nem akartam. Minden olyannyira egyszerűbben tűnt akkor úgy, csak aztán kijózanodva döbbentem rá, hogy mit is tettem. Soha nem fogom elfelejteni azokat a tekinteteket. A barátaim, a szeretteim, a gyerekkori játszótársaim...
Túl sok volt már ezzel együtt a rovásomon, túl sok. És hiába Draco intézte az akciót, hiába, hogy ő szórta rám az átkot, még sem tudtam őt okolni. Mert Én voltam az aki kifecsegte a DS titkát, és én voltam az aki nem harcolt azzal az átkozott átokkal és hagytam magam a hatása alá keríteni.
Ültem a fűben és egyszerűen képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, összekavarodtam és nem találtam magamat. Hova lett a Mardekárt gyűlölő lány?
Ó, Rómeó mit tettél velem? De legalább James büszke lesz majd rám. Legalább Ő.

[~ J ú l i a]

~  J ú l i a   
1997. május 12., hétfő délután
(a vasárnapi DS-rajtaütést követően)

Attól eltekintve, hogy a tegnap estét Dumbledore, majd Piton irodájában kellett töltenie, és végighallgatnia előbb pár öregemberes idiótaságot, majd jópár keresetlen kioktatást az ostoba módszereiről és arról, hogy az erőszak a gyengék végső menedéke - a tegnapi napja jobb nem is lehetett volna. A karját fel kellett kötni, mert kificamodott a válla, és pár horzsolást is összeszedett, de ezeket a sérüléseket szándékosan nem kezeltette Pomfreyvel. Büszkén viselte a harci sebeket, mivel győzött. Ő. Potter ellen. Végre, egyszer, ő kerekedett felül.
Tapsvihar fogadta a Mardekárban, azóta pedig többen is odajöttek, kezet fogni, gratulálni, vagy csak kurjongatnak a háta mögött, éljeneznek, fütyülnek. Nem volt nehéz hozzászoknia a figyelemhez. Végre egyszer tényleg sikerült neki valami, csakhogy pont nem volt mellette Pansy-n kívül senki, akivel a dicsőségét megoszthatta volna. Tyara duzzogva bezárkózott a szobájába, mivel ő, ha tehette volna, inkább a DS oldalán szállt volna be a harcba, már ha hinni lehet Parkinson kósza véleményének, amit akkor súgott Draco fülébe, mikor a fiú jegyese szó nélkül felállt, és távozott a klubhelyiségből. Viki pedig...
Vacsora után az ifjú Malfoy-örökös egyedül indul sétálni, hátrahagyva végre az újdonsült rajongók őszintén fárasztó hadát. Hónapokon keresztül a hét minden napjának minden egyes percét szorongó gyomorgörccsel és páni félelemmel élte túl, mivel küldetésének teljesítésére irányuló folyamatos próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak, most viszont elérte első sikerét. Igaz, ez nem tartozott szorosan a rábízott óriási feladat teljesítéséhez, de ez a parancs is a Nagyúrtól érkezett, és ennél büszkébben nem is állhatna majd elé legközelebb.
Soha senki nem tudja, mikor is van az a legközelebb. Most először reméli, hogy hamar.
Derűs gondolatokkal ballag keresztül a parkon, két keze a zsebében, léptei könnyűek, ahogy leereszkedik a tó partjára. Itt rendszerint szerelmesek szoktak andalogni, vagy egy-egy fa jótékony takarásában enyelegni, most azonban kihaltak a lankák. Valamiért senkinek sincs kedve most búfelejteni, és ezt egy fanyar-gúnyos félmosollyal veszi tudomásul elhaladtában.
Egy alakon azonban mégis megakad a pillantása. Már az első percben észre vette Őt, és ezért is vette errefelé az irányt. Vikitria a tó partján ücsörgött, egyedül, illetve nyilván saját gondolataival, hálátlan társként.
Draco léptei hátulról közelítik meg.
- Jó estét, szerelmem - köszön rá mindenféle szemérem nélkül. Egy pillanatra megáll a lány mellett, mintha csak szemügyre akarná venni, hogy a hely megfelelő-e a panorámában való gyönyörködéshez. Igaz, valójában csak azon habozik, hogy vajon letelepedjen-e a Mirol-lány mellé, ám végül úgy dönt, lejjebb sétál, egész közel a víztükör széléhez. Igaz, ez csupán pár lépés, alig három méter. Innen fordul vissza, és néz föl a háta mögött kuporgó lányra.
- Csak így magányosan? - kérdi, mintha az égvilágon minden rendben lenne. Mintha nem tudná, hogy miért is üldögél most Júlia itt mindenkitől távol, kitaszítva, egyedül. 
De mégis mit vártunk...
Ő Draco Malfoy.

Egy hang törte meg a természet monoton csöndjét, egy hang mely azonnal visszarángatott a gyűlölt gondolatok világából a valóságba, melybe nem akartam volna most tartózkodni. Nem véletlenül ücsörögtem magányosan a tóparton. Egyedül akartam lenni.
De az élet mint mindig most sem úgy alakult, ahogy én azt kívántam volna. Komolyan kezd elegem lenni belőle. Miért nem tud békén hagyni? Állandóan keresztbe tesz, mikor már minden kezdene helyreállni, akkor jön valami hatalmas káosszal és felfordít mindent...
Rómeó volt az, akit most az élet rám küldött, pont őt, akivel még nagyobbat rúghatott belém. Komolyan mit követtem el?
Vagy talán most inkább helyre akarná tenni a tegnap szörnyűségeit? Talán ráébredt, hogy ennyire nem kellene büntetnie? Hogy túl messzire ment?
Figyeltem, ahogy Draco árnyéke mozog körülöttem, hogy elém állt, és onnan üdvözölt, de nem néztem rá. Továbbra is csak az egyenetlen fűszálak hosszúságát tanulmányoztam, mert könnyebb volt ezt figyelni, mint rátekinteni az arcra, mely képes meglágyítani.
Fogalmam sem volt mit akar? Miért jött ide? Miért nem ünnepli inkább a dicsőségét? Nem volt neki elég, amit tegnap művelt velem? Az orrom alá akarja dörgölni? Büszkélkedni akar?
De ami ennél is rosszabb volt, hogy most csak ültem előre meredve a semmi érzetével, miközben tegnap még dúlt bennem a szenvedély. Le akartam volna átkozni azt a jóképű fejecskéjét, de most... Nem volt más bennem csak üresség. Mértéktelen üresség, amivel nem tudtam mit kezdeni.
Szerelem... Szerelmem... Vajon mit is jelent ez az átkozott szó? Miért szólít így? Miért neveztem annak? Lehet e egy számunkra fontos emberrel ilyet tenni? Megtört. Megalázott. Tönkretett...
- Szia - köszönök rá semleges hangon, továbbra is a pázsitot kémlelve ő helyette.

Nem vár igazából semmit. Pontosan tudja, hogy Vikitria végtelenül dühös rá, de valami ostoba oknál fogva Malfoy azt képzeli, hogy ez is el lesz nézve neki, mint minden más. Csak azért, mert szerelem, meg satöbbi, amiben ő maga ugyan nem hisz, de Viki egész valószínű, hogy igen, hisz eddig minden egyes tette erről árulkodott. Még a tegnapi is, ó igen. Malfoy szereti azt hinni, hogy az Imperiusa elég erős volt ahhoz, hogy Vikitria ne is tudjon vele szembeszállni, de valahol mélyen tisztában van vele, hogy a lány túl makacs ahhoz, hogy bárki befolyását csak úgy a nyakába vegye. Persze, egy erősebb varázslóval szemben talán esélye sem lenne. Draco pedig erős varázslónak tartja magát. Hiszen a vér az erő forrása, az övé pedig színaranyból van.
A lányra hunyorog. Csak egy egyszerű szia? Az arcáról leolvasható, hogy ez bizony nincs ínyére. Legalább ugrana a lány a torkának, mondaná el minden szemét görénynek, közölné vele, hogy gyűlöli, és aztán lépjenek túl ezen, de... nem ez történik, és ez bosszantja.
Merlinre, hát Mirol szerint volt választása?! Felesleges játszania itt a megbántott szüzet! De jó, legyen. Ha ő így, akkor Malfoy sem lesz sokkal kedvesebb.
Csak a felszínen. Mert a kifogástalan úri modorát akkor veszi elő legszívesebben, amikor épp dühöngeni lenne kedve Az udvariaskodásba mártott penge aljasabb a leggusztustalanabb méregnél is. Visszasétál hát, ujjhegyeit puhán Vikitria arcához érinti, miközben gyengédségnek álcázza a kegyetlenséget.
 - Valami baj van?
Ha tényleg nem tudna semmiről, ez az ártatlan kérdés akár kedvességnek is beillene, így viszont csak valami szemtelen, pimasz szarkazmusként értelmezhető.

Gyengéden az arcomhoz ér és a jól ismert álcázott kegyetlen hangján megszólal.
Fel kellene csattannom. Dühöngenem kéne. De nem teszem, mert nem látom értelmét. A tegnap este után, már nem tud érdekelni, tegyen tőlem, amit csak akar. Lényegtelen.
Életemben először nem tud érdekelni. Ha a hajamba akar túr, túrjon, ha hozzám akar érni tegye, ha nyakam kell, neki hajrá, ha csókolni akar, csókoljon. Mit számít? Semmit. Hisz úgy sem vagyok több egy senkinél, akivel azt tehet, ami akar. Egy játékszer vagyok a számára, nem? Egy szimpla báb, amit úgy mozgathat, ahogy akar. Bedőltem neki, de ami ennél is rosszabb nem tudom gyűlölni.
A barátaim gyűlölnek, és csalódást okoztam neki. Elárultam őket, oda dobtam őket a kígyóknak. Bíztak bennem, bennem, aki meg sem érdemelte volna. A legszívesebben szembe köpném magam. Hisz én vagyok a hibás. Én adtam ki a titkot, amit sosem lett volna és aztán… Azóta nem merek a szemül elé kerülni, képtelen vagyok rá. Mert ha akartam volna legyőztem volna az Imeriust, HA akartam volna…
Dracora nézek. Lassan és kiábrándultam. És ha még mindig az arcomon pihennek ujjai, elfordítom a fejem, hogy ne érezzem az érintését.
Utálom mikor ennyire pimasz és érzéketlen. És a kérdése is… Mi baj is lehetne? Tudja jól, miért vagyok ilyen, mégis kedveskedik, közben pedig inkább csak szórakozik.
- Mit akarsz? - kérdezem vissza, hisz mi értelme lenne válaszolnom.
Megbocsáthatatlan, amit tett. De pont azért vagyok talán ilyen, mert hiába megbocsáthatatlan a bűne, egy részem, és a részem nagyobbik része tudja, így kellett lennie…

[- Csak nem haragszol?]

Draco érintése életet visz a szép, szomorú arcba, bár ha precízek akarunk lenni, talán inkább azt mondjuk: a nyakba. Hiszen Vikitria csak a fejét emeli fel és ezzel együtt üres, rideg tekintete is a fiúra vetül. Draco elveszi a kezét, amint szembesül ezzel az ellenséges tekintettel. Ejnye, ennyire rossz lenne a helyzet?
Hát hol van az ő griffendéles amazonja, aki sose tétovázott, ha le kellett őt kapni a tíz körméről? Néha már-már azt hitte, hogy Viki jobban élvezi a veszekedéseket, mint bármi mást, amit együtt csinálhatnának, erre pont most, amikor tényleg, igazán nyomós oka lenne kiborulni, nem tesz semmi mást, csak ül és néz? Hát ez teljességgel érthetetlen.
Kicsit meg is rémíti a helyzet. Más helyzetben most talán gúnyosan felkacagna, és közölné a lánnyal, hogy bizony így jár az, aki ellenszegül Draco Malfoynak, és azt hiszi, túl tud járni az eszén, vagy ami még rosszabb: azt hiszi, hogy csak úgy vérig sértheti a mardekáros fiú büszkeségét, és az incidens megtorlatlanul marad... Még akkor is, ha ez az egész rajtaütés nem csupán Draco személyes bosszúja volt Viki pimaszságáért, és azért, hogy faképnél hagyták úgy, akár annak is beillett, és ezt nem is habozott a Mirol-lány tudtára adni. Főleg az Imperiusszal aznap.
De mit kell tenni egy ilyen helyzetben, amikor ennyire nem édes a bosszú? Még csak nem is keserédes. Szinte bánja a dolgot, bár á, nem, kizárt. Egy Malfoy nem érez megbánást. Soha.
Félig elfordul a lánytól, bár nem veszi le róla a szemét. Zsebre dugja a kezét, ami visszatartja őt attól, hogy újra hozzáérjen a búskomor archoz, és letörölgesse a könnycseppek maradékát.
Pedig a legrosszabb még hátra van.
Végül dönt: felmarja és savat locsol a lány tegnap szerzett sebeibe, hisz nem tud mást. ez az egyetlen mód, amit ismer arra, hogy kimutassa a törődését.
- Csak nem haragszol? - Kis csönd. - Őszintén, ki mellé álltál volna?

Ismerem. Annyira már ismerem, hogy azonnal feltűnjön, hogy hiába maróak a szavai több van sokkal mögöttük, de elhinni most nem megy. Valahogy abszurdnak tűni a számomra, hogy fel fogta volna azt a tényt, hogy talán most túl messzire ment. Valahogy fura ez a viselkedés tőle mindezek után.
Hogy haragszom e… Nem tudom. Talán ez az egészben a legrosszabb, hogy nem tudom erre a választ. Fogalmam sincs.
Nem. Tévedtem. Van rosszabb is.
Egy apró csöndet követően teszi fel a második kérdését, és nem tudok felelni rá. Mert mit?
Ki mellé álltam volna?... Ki mellé kellett volna állnom?... Mellé vagy melléjük… Jó döntés nincs, és képtelen is lettem volna dönteni.
- Fogalmam sincs – hagyják el ajkamat a szavak, és továbbra sem nézek rá csak bámulom a hosszú szálú zöld füvet.
Bármelyik kérdésére érkezhetett a felelet. És igaz is mindkettőre. Összezavarodtam.
- Tudom, hogy választanom kellene, hogy muszáj lenne végre eldöntenem melyik oldalhoz is húz a szívem, nem megy – mondom ki hangosan a gondolataimat – Ezt senki sem kérheti tőlem. Ez túl bonyolult és túl nehéz.
Továbbra is a földet kémlelem és nem miatta vagyok ennyire szétesett, hanem azoktól a gondolatoktól és képektől amik lassan felemésztenek. Hogy képes voltam minderre még akkor is ha bűbáj alatt álltam. Ez… megbocsáthatatlan. De… ellene sem tudtam volna küzdeni.
Érzem, ahogy kicsordul az első könnycsepp a szememből és lassan szánkázik le az arcom gödröcskéin. Egész áldott nap gyötört és most végre kibuggyant, de mégsem hozott magával megkönnyebbülést.
- Mirol vagyok és Griffendéles. Ez… Nekem ez nem megy…
Kétségbeesett és elveszett szavak.

[- Muszáj lenne]

Türelmetlenül és minden megértés nélkül szemléli a lány csendes szenvedését. Merlinre, mit agonizál ezen folyton? "Fogalmam sincs"? Ez mégis milyen válasz? Az ember tudja, hogy mit kell tennie, és azt teszi, ez ilyen egyszerű!
Miközben ezek a szigorú gondolatok megfogalmazódnak Dracóban, eszébe sem jut, hogy ő maga is kezdi utálni az egészet, hogy fárasztja, hogy idegesíti a kötelességteljesítés - általában. Jelenleg épp mámorosan boldog attól, hogy este a Nagyúr színe elé járulhat, és eldicsekedhet győzelmével. Eszébe sem jut, hogy az este már borzalmakat is tartogat. Eszébe sem jut, hogy a Nagyúr nem szokott csak úgy dicséreteket osztogatni minden apróságért. (Bár ez nem apróság! Legyőzte Pottert és a többi nyámnyila Dumbledore-hívőt!)
- Muszáj lenne - ért egyet flegmán. - Méghozzá elég sürgősen - teszi hozzá kegyetlenül. - Igazából nem nagyon van választásod. Főleg a tegnap után.
Főleg a ma este után.
- Mert nem hiszem, hogy az úgynevezett barátaid túl megértőek lennének. Elvégre, rájuk támadtál. Megjegyzem, briliáns voltál.
Mintha tudomást sem venne arról, hogy Vikitriának most épp nem újabb rúgásokra van szüksége, hanem egy pici támogatásra esetleg... Nem. Ő parancsokat osztogat meg ultimátumokat, és valójában hidegen hagyja, hogy erre nincs semmiféle joga.
Bár egy mardekáros ezt trükkösebben is csinálhatná.
Kicsit lehalkítja a hangját, barátságosabbá tesi - tudatosan.
- A Griffendélről abban a pillanatban lemondtál, hogy felvetted a neved. Ezt te is nagyon jól tudod, Júlia.
Feltűnt már valakinek, hogy amikor befolyásolni akarja a másikat, mindig egy kedves becenéven nevezi?

[- Szerinted nem vagyok vele tisztában?]

Tisztában vagyok vele, hogy össze kéne szednem magam, hogy sürgősen döntenem kéne, mert olyan helyzetben vagyok, ahol valójában nem vacillálhatnék. Ahol tudnom kellene, mi a helyes és mi a helytelen, de hiába vagyok a Griffendél ház tagja, hiába lakozik oroszlánszív bennem a Süveg szerint, mások az értékrendjeim, mint a házambelieknek. Én a szeretteimet előbbre helyezem mindennél, mint magát az emberiséget, a világot.
- Szerinted nem vagyok vele tisztában? – kérdezek vissza és kezdek kicsit idegesebbé válni.
A kegyetlen megnyilvánulása dühít. Méghozzá azért, mert tudom, hogy igaza van. Valóban nincs választásom, már nincs, de talán pont ezért érzem magam így. Mert bekövetkezett az amitől a legjobban tartottam, és amiről tudtam hogy előbb vagy utóbb úgy is be fog következni.
- Tudom, hogy vége. Már nagyon régóta tudom, de ezzel véglegessé vált minden. Végleg elvesztettem őket… Érted?
Már őt figyelem. Nem érdekel, hogy látja e a könnyeimet, nem érdekel mit gondol. Most nem vagyok kíváncsi a kioktatására, hisz valójában miatta van az egész, de valamiért akkor sem tudok rá haragudni. Nem megy.
A dicsérete sem tud vigasztalni. Briliáns voltam… Miben voltam jó? Hogy olyan emberekre támadtam, akikre sosem lett volna szabad, akik az életüket kockáztatták volna értem, és én is értük. A gond csak az, hogy a kockáztatás nem jelenti azt, hogy meg is haltam volna értük, míg Dracoért igen. Viszont mégis valami arra késztet, hogy ne fogadjam el a dicséretet, hogy mondjak valamit, amivel pont az ellenkezőjét bizonyítom.
- Le tudtam volna győzni az átkod… – közlöm vele.
Tisztában vagyok vele, hogy ez sérteni fogja a büszkeségét, de azzal is, hogy a következő szavamnak köszönhetően azt fogja hallani amit akar. Hogy akármi történik, én már mellette állok.
- … ha akartam volna…
Júlia… Megint csak Júliának hív. Akárhányszor amikor csak akar valamit. Tudom. Tisztában vagyok vele, de mégis, ha így szólít, megdobban a szívem. Aj, miért szeretem ennyire? Miért érzem azt, ha hogy ő érte tényleg mindenemet odaadnám?
- Minden gyerek megrendül, mikor ráeszmél, hogy a valóságnak hitt mesék, nem többek csupán a képzelet szüleményeinél – válaszolom neki.
Ezzel kb elmondtam mindent. Egyszerűen csak időre van szükségem.