+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | |-+  Egyéb helyszínek
| | | | | |-+  Kenneth Kúria (Moderátor: B. Lizandra Kenneth)
| | | | | | |-+  Kert
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kert  (Megtekintve 16084 alkalommal)

B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2010. 06. 01. - 14:10:41 »
+1



Egy lány megváltozott. Egy lány nem tudja mit csinál. Egy lány csak áll egy óra előtt és lehunyva szemét csak mereng.
Tizenegy óra.
Az óra hangtalanul kattog.
Pedig a másodpercek észveszejtő gyorsasággal peregnek.
Nem néz senki az órára.
Pedig egy lánynak mindent jelent ez az éjszakai óra.
Az óra csak ráérősen lóg a falon.
Pedig a gazdája elhagyni készül.
Negyed óra holt mozdulatlansággal telik el.
Pedig egy lányt sürget az idő.
Az óra üt egyet, és elhalkul örökre.
Pedig még jár.

Ki gondolta, hogy ez a lány itt köt ki, valaha? Hogy ez a lány, elhagyni kézül meleg családi fészkét, még azelőtt, hogy felnőtt volna. Mert nem nőtt fel. Ez a lány, még nem érett nő, még nem komoly döntéseket hozó felnőtt, ő még csak egy kislány, belül. Minden itt kezdődött, és talán itt is ér véget. Hangok, illatok, színek villannak be. "Boldog születésnapot!" (...) a kerti rózsák tavaszi, nyíló illata (...) "Jól van Zephyr, elmondalak anyának!" (...) a meleg, ropogós karácsonyi kenyér illata (...) "Szeretlek Kicsim!" (...) egy könnyed érzés, boldogság.
Lehet egyszerre több dolgot érezni, több dologra gondolni, több dolgot érzékelni? Ha eddig nem is volt lehetséges, ez a lány átlépve a lehetetlenség határát, megcsinálta. Emlékek, érzések, ölelések, csókok, nevetés búgása. Mintha egy óriási hangzavar zavarná meg a tudatos gondolkozásban a lányt. Mintha a lány egy röpke pillanatig megőrült volna. De a lányt visszaragadta a valóság, majd még utoljára kegyetlenül egyszer földbe döngölte. Ez a lány megváltozott.

Életében két dolgot tartott a legfontosabbnak: család és a barátok. Eleinte sablonosnak, és átlagosnak tűnhet, de a lényegen ne változtat: nehezen tud nélkülük élni. És ha a kötelékek bomlanak, és oszlásnak indulnak, szembe száll vele, a maga módján...
...de most gyáva. Megfutamodik. A lány szeretné azt hinni, hogy eközben visszatámad, vagy csak védekezik. Ez a lány, ez én vagyok.


*   *   *   *   *

Visszazárom az óra üvegét, ami immáron áll. Bár az óra állt, az idő pergett, így készülődnöm kellett. Attól függetlenül, hogy senki nem volt itthon, hangtalanul, a legkisebb zajt keltve markoltam fel a konyhából a hátizsákomat, és az előszobába hurcoltam. Visszatérve a nappaliba a tükör elé álltam, és még egyszer megnéztem magam rendbe szedve aggodalmas arcvonásaimat. Tenyeremet végighúzva arcomon, mély levegőt vettem. Akárhogy is, de biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem, senki nem tudott eltántorítani a tervemtől, még Zephyr se... Zephyr. Nem akartam rágondolni, se senki másra, még a családomra se...
Hirtelent gondolva elálltam a tükör elől, mintha csak undorodtam volna a látványtól, és a kanapé mögött álló komódhoz léptem. Fényképek sorakoztak a kifaragott bútordarabon, és egy tálca, tele gyertyákkal. Egy gyűrött levelet előhalászva zsebemből kiraktam az egyik fényképtartó elé. A képen mi voltunk. Mi. Én és a családom. A medencénél készült, egy pillanatkép, ahogyan Chloe elég érdekes pózban áll a medence szélénél kinyújtott karokkal, én pedig a levegőben esek épp a víz felé. A háttérben apa nevet, anya, pedig ijedten akar utánam nyúlni. Érdekes kép, de az egyik kedvencem...
Őrültség vezérelt, de egyszeriben kikaptam a keretből a képet, és zsebre vágtam. És mintha csak attól féltem volna, hogy "rajtakaptak", ijedten rezzentem össze az ezüstös fénytől, ami ablakon szűrődött át. Megjöttek.
Pálcámat megragadva, az ablakon át kiküldtem a saját patrónusomat, jelzésképpen, hogy pillanatokon belül kint leszek. Míg az ezüst róka kiszökkent a házból, eszeveszett gyorsasággal hátrafutottam szüleim hálószobájához, majd feltépve az ajtaját, az ékszerdoboz rohantam. A titkos kamrácskáját feltárva kivettem belőle a tartalmát.
Másodpercek alatt felkaptam táskámat, és kisiettem a többiekhez.

Kint álltak már a ház előtt mindketten. Mikor odaértem hozzájuk, csak ennyit mondtam:
- Menjünk innét, minél hamarabb.
Naplózva

ced
Vendég

« Válasz #46 Dátum: 2010. 06. 15. - 09:41:52 »
0



Az egy hangú magánynak gyorsan vége lett, akárcsak a jó, tiszta levegőnek. A település belseje felöl egy női alak közeledett, a lámpák csak épp megvilágították koszos, nedves arcát. Valószínűleg sírt. Ahogy a lány közeledett egyre jobban megcsapott a kuka szag. Még nem ért oda hozzám, de már elengedte a patrónusát, valamiféle kutya volt. Elég nehéz volt eldönteni, hogy egy jól fejlett agár-e vagy pedig egy anorexiás vizsla. A négylábú, ezüstös valami futott egy félkört majd a semmiben eltűnt. Tudta a jelet, tehát csak Emma lehet. De vajon mi történhetett? A Roxfortban olyan volt, mint Barbi, egy vigyorbanya. Most pedig tiszta kosz és bűz ráadásul a patrónus sem valami „cukcsi”. A lány odalépett mellém és halkan köszönt, közben nem nézett rám. Érdekes. – Öhm. Hello én pedig Caleb -. Talán jobb lenne, ha próbálnám oldani a hangulatot? –Öőöő Mizu? -. Ez rossz ötlet volt.

Fejemet gyorsan Emmáról a házra kaptam, valami ezüstös villanás végett. Megjelent Barbi patrónusa is. Nagyszerű ez azt jelenti, hogy hamarosan indulhatunk. A barna hajú, ismerős kinézetű lány furcsán gyorsan kiért a házból. Nem is köszönt egyikünknek sem, csak kijelentette, hogy lépjünk le minél gyorsabban. Ezt teszik ezek a nehéz idők? Hogy a föld legboldogabb emberei sírnak, sietnek, nyomottak és elhagyják önmagukat? Ezt teszi egyetlen egy sötét varázsló? Voldemort és a követői reménytelenséget és kételyt szülnek mindenkiben, de azt hittem még is vannak olyanok, akiket nem lehet megtörni! Például Barbi, a lány, aki mindig mosolygott, a lány, aki felgyújtotta Flitwick professzor haját, a lány, aki mindenkiben a jót látta, a lány, akit szeretek. Képtelenség. Még élnie kell ebben a sietős, mogorva, bánatos testben valahol a régi Barbinak. Úgy ahogyan biztos benne van ebben a mocskos, könnyes arcú lánykában is a boldog, felszabadult, pink hugrás. Ki kell őket szabadítani.

Elvileg mindenki kész volt. Legalább is én biztosan. A sietésből ítélve Barbi is és Emma sem tűnt annak, aki még teázna egyet az út előtt. A komorságtól leblokkoltam. Egyetlen hely sem jutott az eszembe, ahová menekülhetnénk első körön. Annyi biztos, hogy a ház előtt nem kéne hopponálni. Ha hopponálunk és meglátják, egyből leszűrik, hogy elsietünk. Barbiról tudják kicsoda és a nyáron engem is láthattak a faluban elégszer. Túl felt ünő lenne ezekben a megbízhatatlan időkben. Gyorsan ajánlatot is teszek a többieknek: - Menyünk arrébb, így szem előtt nem okos hopponálni!- súgtam halkan – egyébként, van valakinek valami ötlete, hova mehetnék először? -. Agyam még mindig zakatolt és jöttek sorra a butábbnál butább ötletek. Áh, ha itt lenne James, biztos tudna valami jó helyet. De nincs itt. Nincs. Ő fontosabbnak találta visszamenni a suliba, mintsem velünk tartani. Pedig tudom, hogy a Roxfort sem lesz az, mint régen.

Még egyszer végig néztem a két lányon, majd remélve, hogy követnek elindultam kifelé a faluból. Ahogy elnézem őket, ebben az állapotban vezetésre lesz szükségük. Nem szabad megerőltetni őket…

Naplózva

† Emma H. Gray
Eltávozott karakter.
*****


† Halott

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2010. 06. 16. - 22:19:44 »
0


   Amint a patrónusomat szem elől vesztettem, egy hang szólított vissza az életbe, melyet már olyannyira unok, és melyet legszívesebben eldobnék magamtól. Saját kezemmel, de egyrészt tudom, sosem lennék ilyenre képes, másrészt pedig nem lenne semmi értelme, azon kívül, hogy mélységes fájdalmat okoznék a bátyámnak. Lehet, hogy nem érné meg a dolog.
   Calebre néztem. Kissé furcsán, hitetlenkedő kifejezéssel arcomon. Ez most komolyan azt akarja, hogy itt álljunk neki a bájcsevejnek? Heh? Ez tiszta hülye? Nem látja, hogy nézek ki? Nem is azt kérdezi meg, hogy mondjuk segíthetne-e, hiszen elég szarul nézhetek ki, neem. Mizu? Ennyire telik a férfiaktól. Töketlen… nyugi Emma! Nem akart ő semmi rosszat, csak… nem is tudom, oldani a feszültséget. De ezt nem lehet oldani. Végül nem szólalok meg, mivel meglátom Barbi patrónusát, miszerint vette a jelet, majd magát a lányt is megpillantom. Furcsán viselkedik, mármint hozzá képest szokatlanul komoly és talán kissé ideges is, de ez érthető. Én sem vagyok valami túl jó hangulatban. Amint közelebb ér hozzánk, azt mondja, induljunk, amibe úgy néz ki, a fiú bele is egyezne, de én még nem állok készen, viszont ezt nem tudom, hogyan közöljem velük. Ahhoz át kéne öltöznöm és meginnom a főzetet, de vajon jó ötlet-e most meginni, és nem csak majd ott, de ott se lenne túl nagy szükségem rá, mivel miután felállítottuk a sátrat, és megcsináltuk a védő-bűbájokat, úgyis teljesen mindegy lesz, mivel senki nem fog látni, így hát lehet, hogy nem kéne pazarolnom.

   Végül úgy döntök, hogy hagyom ezt az egész, kellemetlen procedúrát és inkább elgondolkozok a lehetőségeken. Valami erdőbe szeretnék menni, ahol vannak aranyos kis őzikék, meg cuki nyuszik és hasonlók. Azt úgy szeretem. A lényeg, hogy minél távolabb legyünk Londontól, meg mindenféle mágusok által lakott várostól. A lehető legmuglisabb falut kéne megtalálni, de ez igen nehéz dolog, mivel a halálfalók az egész országban járkálhatnak, ki tudja mi célból. És azt is figyelnem kell, hogy olyan helyre sem mehetünk, ahol valaha nyaralni voltunk, mivel azokat a helyeket Brandon egész biztosan figyelteti.  Na meg a nevezetességeket is kerülni kell. Hmm… valahova északra kéne menni, a hegyek közé. Egy kis falu. Megvan! Az egyik osztálytársam, Heidi, akit annyira utálok, mert olyan gusztustalanul öltözik és tájszólással beszél. Ő arra felé lakik, valami… Beauly-ban, azt hiszem. szerintem az jó lesz.
- Hé, várj Caleb, azt hiszem, én tudok egy helyet. – szólalok meg lelkesen, körülbelül öt perc elteltével, talán a kelleténél kissé hangosabban, remélvén, hogy a fiú visszafordul. – Északon van egy kisfalu, a neve Beauly, szerintem ott nem fognak megtalálni. És… - habozok, megfelelő hoppanálási hely után kutatva agyamban. – Szerintem, ha a hátsó kertbe megyünk, ott nem fognak észrevenni minket. Onnan nyugodtan hoppanálhatnánk.  – egészen fellelkesedtem, most, hogy a dolgok kezdenek jóra fordulni. Vagy legalábbis azt a látszatot nyújtják. Körbepillantok a többieken, majd tekintetem elidőzik Barbin, aki borzasztó szomorúnak látszik. Még ha próbálja is titkolni, s remélem, tudja, nem fogja megúszni a beszélgetést, az érzelmekről, hiszen akkor könnyebb lesz neki, ha mindent kiadhat magából. És lehet, hogy nekem is.

Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2010. 06. 24. - 10:31:58 »
+1



Hogy félek-e?
A válasz: igen.
Sok mindentől félek.
...bűnt követtem el azzal, hogy elhoztam a házból... A kezembe sem szabadott volna vennem, meg kellett volna várnom vele édesanyámat, de én éreztem,  hogy magamhoz kellett vennem. A késztetés gyötört... kínzott. Nincs szükségem rá, de én elvettem, és nem is bánom. Bűntudatomnak kellene lennie, azért, hogy elvettem, de az érzés egy cseppje sem ért el a szívemig. Talán féltem, hogy kiderül. Féltem.
...mi lesz velük? Nélkülem? A kishúgom nem fogja felfogni a történteket, vagy remélem, hogy nem fogja felfogni. Sokkal jobb lenne neki. Nekik, ha úgy tudnák elutaztam. Könnyebb lenne, de nem volt erőm felejtés-átkot szúrni rájuk. A búcsúlevél megteszi, én pedig beelégszek a fényképpel...

"Nektek szólok, drága jó családom!
A legfontosabbak ti vagytok ez az első szabályom,
Először a sorban te Édesanyám, ki nekem soha nem mondta azt hogy talán.
Mindig mindent azonnal megtettél,erődön felül önzetlenül szerettél,
Soha nem kértem hogy gondoskodj rólam, de mégis ott pihentem vigyázó karodban.
Mennyi idő, mennyi áldozat, és nincs más csak egy, csak egy változat,
Ami arról szól hogy én szeretlek téged, és tudom jól te ezt viszont érzed.
Lehet néha szemtelen voltam és jó pár dolgot nagyon eltoltam,
De látom már hiába szidtál, mert szíved még akkor is szeretetet diktált.
Köszönöm neked azt a rengeteg időt, hogy vigyáztál rám míg a lányod felnőtt,
Bár a szemedben most is gyerek vagyok, így tudom tőled még rengeteget kapok.
Hiába nem kérek te mindig is adsz majd, engem az életben nem más csakis az hajt
Hogy ezt a sok jót tudjam visszaadni, ígérem így lesz még ha bele is fogok halni!
Édesapám a legjobb tanárom, neked is ezt a levelet szívemből ajánlom,
Éjjel és nappal dolgoztál érte, hogy a családodnak mindig legyen étke.
Mikor hazaértem telt asztal várt, de ezért mind mennyi véres verejték szállt.
Mindent megkaptam amiről álmodtam, és tudom néha a dühöt rád hoztam.
Te voltál ki engem megtanított arra, hogy soha senkit ne hagyjak bajba.
Köszönök mindent mit adtatok nekem
És higgyétek el mindig boldog vagyok, még akkor is amikor nem mosolygok.
Nagyszüleim mennyi történet, csak kering a fejetekben mint az örvények,
Rengeteg élménnyel gazdagodtam,mikor veletek sokáig tartózkodtam.
Rengetegszer óvtatok vigyáztatok rám, és csak egy köszönet ez a rövidke levél.
Drága jó Húgi, téged is imádlak, sokszor a fejedhez vágtam a hibákat,
Amit úgy véltem te okoztál, de persze mindent helyrehoztál.
Rengeteget hülyültünk, játszottunk éveket, jó látnom újra a régi képeket.
Keresztszülők, köszönöm nektek, elvállaltátok hogy mellettem lesztek,
Ott voltatok mikor víz alá tettek, és esküdtetek hogy második szüleim lesztek.
Köszönöm nagybátyám a rengeteg segítséget, hogy ez a hülye gyerek a medencében evickélhet.
Amikor csak kellett támaszt nyújtottál, és a vizsgákra engem jól felturbóztál.
Nagynénémnek köszönöm szépen, aki akkor gondozott amikor csak kértem
Ha kellett mindig elláttál, hogy távozzak tőled erre soha nem vártál.
Unokatesóim számtalan élmény, sokszor ott voltatok ahol csak én,
Bianca te védtél, mivel nagyobb voltál, én meg védtem a kicsit, ki megnőtt most már.
Köszönök mindent, a sok jót az egész családnak,
Remélem ezek a szavak valamikor talán célba találnak.
Egyetlen levél csak ez az egy irat, mit mindenkire ráhagyok.
Hogy tudjátok értsétek meg, nincsen nincs fontosabb nálatok!"


... mi lesz velem? Velem, Emmával, és Calebbel? Lehet valamelyikünk túl sem éli... Szomorú vele szembesülni, sőt rémisztő, de muszáj lesz, ha neki akarok állni ennek az útnak. Vajon mindig ennyire összetartunk majd? Rettegek, a vitáktól, ezekben az időkben a legkevésbé vannak szükségünk a vitákra. Na meg ott vannak az üldözések. Most még nem fognak keresni minket, mert nyár van, de majd a tanév kezdetekor mindenkinek fel fog tűnni a diákok tömeges eltűnése, illetve meg nem jelenése, és akkor kezdődik az őrjárat. Félek.
Sok mindentől félek.
Pedig nem szabadna.

Észrevétlenül megmarkoltam a zsebeimet, hogy ellenőrizzem a tartalmát. Most már elénk állt az első akadály: hova menjünk? Be kell hogy valljam, kicsit felkészületlennek tartom magunkat, hogy csak így bele a sűrűjébe. Jó, persze a felszerelések össze vannak pakolva, de egyéb dolgok... Honnan szerzünk ételt, italt, feltűnés nélkül, hova megyünk... Sokáig elgondolkoztam azon, hogy lehet külföldre kéne mennünk. Vagy akár elég Skóciába.
Még mielőtt felvetettem volna az ötletemet, megelőztek. Beauly... Hallottam már róla, de sosem voltam még ott. Érdeklődve fordultam Emmához.
- Én nem voltam még ott, és szerintem Caleb sem. Tudsz egy biztos támpontot? Mert a hoppanálásnál nem nagyon szeretném hátrahagyni az egyik végtagom se... - ezt nem megrovóan mondtam, hanem inkább kételkedően az üggyel kapcsolatban. Nem tudom, hogy jó-e olyan helyre menni, ahol egyikünk sem járt. Ha Emma járt, akkor pedig ellenvetésem nincs.
- Akkor gyertek! - szólok most mindkettejüknek, és bár vonakodva de visszaindulok a ház felé. Most nem a bejárati ajtó felé veszem az irányt, hanem a kis kapu felé, ami a hátsó kerthez vezet.
Naplózva

ced
Vendég

« Válasz #49 Dátum: 2010. 06. 28. - 21:50:33 »
0



Beauly. Még nem hallottam róla. Érdekes. Az elmondás alapján jó: észak, hegyek és alig ismert falu. De biztos jó lakóterület közelébe hopponálni? Mármint kitudja milyen varázslók élhetnek a faluban. Ős aranyvérűek vagy akármi. Ki tudja. De gondolnom kell a lányokra is, sok mindenre felkészültem, de jobban belegondolva… fogalmam sincs, honnan szerzünk ételt. Teremteni nem tudunk, maximum átváltoztatással, de én speciel egyetlen átváltoztatást sem tudok, ami egy kavicsból levest csinálna. Pedig kéne. Biztos jó ez így? Felkészületlenek vagyunk. Az étel hatalmas úr tud lenni az emberek között. Mást nem tehetek, minthogy vadászok kábító átkokkal. Legalább gyakorlok. Én egyedül. A főzés részt meg a lányokra hagyom, csak reménykedni tudok, hogy konyhatündérek…

Rémisztő belegondolni. Így fogunk élni? Mint a vad emberek? Lehet, tényleg ajánlatosabb lenne lakóterület közelében meghúzni magunkat… De egyáltalán van valakinél mugli pénz? Vagy lopunk? Egy griffendélesből és egy hugrásból nem nézném ezt ki. Hát nekem kell ezt is csinálnom? Ezeknél a gondolatoknál ténylegesen úgy érzem, mintha ez a két lány csak kolonc lenne a nyakamon, semmi más. Fura. Pedig lelkesedtem, hogy velem tartsanak,sőt még most is lelkesedem valahol. Elvégre az is szempont, hogy nem leszek magányos. Hogy lesz kikre támaszkodnom. Bár ahogy végig nézek a két nőstényen lehet, én leszek mindkettejüknek a nagy lelki támasz. Így kéne lennie? Hogy ők szépen kisírják, magukat a sátorban én pedig szerzem a kaját és gondoskodom róluk? Nem túlcsábító. De ezt kéne tennem. Assz’em ez jó cselekedetnek minősülne. Fúj. Mármint öhm, de jó! Legyünk jók.

Akárhogy is érzek meg kell húznom magamat. És ez azzal jár már, hogy ők ketten is velem jönnek. De miért ilyen letörtek? Nem értem. Mármint persze én is menekülök, de ők miért ilyenek? Lehet, hogy én is ilyen voltam az elején?  Ha úgy vesszük, én már hónapok óta bujkálok. De nem, nem hiszem. Én nem voltam ennyire elkeseredve. Mármint tudom, hogy Rosali és James épségben megússzák. És én is. Miért szomorkodnék? Nehéz lesz, de az élet már csak ilyen nem igaz? Csak menni kell tovább.
Mi kötheti őket ennyire? A család? Fura. Nem hiszem. Vagy is hát nem tudom. Csak az én szememben ilyen jelentéktelen ez a szó? Semmi haszna. Volt családom. Nem törődtek velem. Gyűlöltem őket. Meghaltak. Én élek, ők nem. És én így vagyok boldog. Boldog, mert tudom, hogy nélkülük is épp oly jól megvagyok. Rosalit tekinthetném egyedül családomnak, de őt ismerem, tudom, hogy jól marad. Hát akkor? Ennyit ér a családi kötődés. Fölösleges. Kolonc. Mint minden más ember ezen a földön akihez „hozzá kényszerítenek”. A Roxfortos társak, a tanárok, az emberek az utcán… mindenki. Jelentéktelen férgek és koloncok, akik lehúznak, és nem engedik, hogy beteljesüljön az akaratom. Nem más akarata… az enyém.

Hátsó kert. Remek. Megállok és a lányok is megállna velem együtt. Barbinak igaza van, nagyon remélem, hogy a szőke tudja hova megyünk. Az ampuportálás nem igazán csábító. Persze, ha jól hopponálunk nem feltétlen szükséges a végtagvesztés, esetleg csak pár sebünk lesz. Ez kell hát. Biztos izgi lesz.
– Rendben. Ha jártál ott, te vezetsz. Ha nem, akkor én. - Mondtam már sokkal komolyabb hangfekvésben az eddigieknél Emma szemébe nézve. Valahogy magamban jobban bízok, mint egy „idegenben”. Várom a válaszát. Ha Ő akar vezetni, megfogom a kezét, ha rám hárul, a feladat megragadom a két lány karját és minden erőmmel koncentrálva hagyom, hogy beszívjon a feketelyuk és kidobjon Beaulyban. Ha oda jutunk.
Naplózva

† Emma H. Gray
Eltávozott karakter.
*****


† Halott

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #50 Dátum: 2010. 06. 30. - 20:37:58 »
0

a 100. csak nektek szív

Félek.
Pedig még sehol sem járunk.
Félek.
Pedig még oly keveset kaptam az élettől. Saját mércével mérve, persze borzasztóan soknak tűnik, ám ha mások életébe tekintünk, akkor az én szenvedésem csupán bolhányi az elefánt mellett. Ám van egy igen fontos szempont. Én két hónap alatt veszítettem el mindenem, ami csak volt nekem. A szüleimet. A bátyámat.
Brandon.
Az emléke fáj.
De inkább csak félek.
Még nem kezdtük el az igazi bujkálást ám én jól tudom, még ha a többiek nem is hogy pontosan mit várhatunk a halálfalóktól, akik előbb vagy utóbb felfigyelnek a Roxfort rohamos létszámcsökkenésére, s bizony akkor beköszönt egy még rosszabb korszak. Mintha most minden olyan vidám lenne.
De őket is féltem.
Vagyis inkább csak Barbit, a fiút még nem ismerem. Hiszen engem már most üldöznek. A bátyám égen-földön kerestet. Talán hiányzok neki? Talán valóban azért keres, hogy újra a karjába zárhasson, arcát vállamba fúrja, s azt suttoghassa, szeret. Vagy csak egy újabb trófeával díszíteni akarja a nem létező kis dicsőségtábláját? Én is olyan sorsra jutnék, mint a szüleim? Vajon Brandon merne bántani? Nem, nem is. Képes lenne egyáltalán hozzám érni?
És félek a jövőtől.
Egyrészt, ha elszabadul a pokol, melyet már emlegettem. A vadászokat, akik a szökött prédát keresve szétdúlnak, mindent mi csak útjukba akad. Vajon csak velük kell megbirkóznunk vagy a saját magunk rossz szokásaival is? Egymás hibáival, gyenge pillanataival, Mi lesz, ha összeveszünk s egyikünk elmegy. Elmegy, föladja magát, visszamegy a Roxfortba, s minket pedig beköp. Vajon hármunk közül egyikünk képes lenne ilyenre? Vagy… mondok én még jobbat. Három fiatal, egyedül, felnőttek nélkül egymásra s legfőképp magukra utalva egy erdő közepén a falu mérföldekre, s étel pedig sehol. Vajon mihez kezdünk egy ilyen szituációban? Gombákat meg mindenféle undi dolgokat eszünk, mert ha igen akkor inkább a Roxfort, s Brandon gyilkos karmai semmint hogy én egyetlen bogárhoz is hozzányúljak. Nem nem, soha!
De leginkább a jelen az, ami aggaszt.

Bal kezemmel jobb karomat dörzsölgetem, mely tehetetlenül lóg testem mellett. Az imént félresöpört szőke tincs most újra visszahullik szemem elé. Lábammal egy kis kavicsot csuszatolok az úton miközben mindenfelé nézek csak a többiekre nem. Néha – néha egy szippantást hallatok, de nem több.
Az aggodalom csak úgy süt rólam még a vak is észrevenné szokták mondani, s most ez egész biztosan így is lenne. Én nem próbálok erősnek mutatkozni. Nem próbálom meg elrejteni az érzéseimet, mert úgy vélem nincs, értelme ezt tennem, hiszen akkor már nem lennék önmagam. Igen, Emma Graynek vége. Én már egy más ember vagyok… külsőleg, de a belső lényem az, amit semmi pénzért nem adnék oda senkinek. És senkiért. Azt nem nyomhatom el és ezért nem is próbálkozok. Én szeretem magam. Szeretek élni, vagyis… szerettem. Éppen ezért is aggódok annyira, éppen ezért érzem magam olyan rosszul. Mi lesz, ha valamelyikünk megsérül? Mi lesz, ha én sérülök meg, s a sérülés csorbát ejt a lelkemen? Mi lesz, ha örökre egy belső sebbel kell járkálnom? Járkálnom? Mi lesz, ha eme kis kaland után soha többet nem járkálhatok? Mi lesz, ha meghalok?

Lehet, hogy eddig nem adtam jelét, de tökéletesen észleltem mindent, ami körülöttem zajlott. Amit Barbi, majd azt is, amit Caleb mondott. Csak nem reagáltam. Hát itt az ideje.
- Nem. Nem jártam még ott. – vallom be keményen, hangom ezúttal erőt sugároz, melyet arcomról aztán végképp nem lehet leolvasni. Nem tudom, honnan jött ez az indíték, de… nem is volt olyan rossz ötlet.
Lehajtom fejem ismét. Nem szívesen mondtam, amit mondtam ugyanis nem bízok a fiúban de Barbinak igaza van. Nem engedhetünk meg egy ekkora baklövést az én óvatosságom miatt. Ő bízik Benne és ez a lényeg. Akkor nekem is meg kell tanulnom bízni benne.
Aztán szó nélkül indulok el Barbara után. Mikor elhaladok a fiú mellett, konok módon direkt más felé tekintek. Nem igazán kedvelem, de azért egy valamit meg kell hagyni.
Egészen aranyos.



~ end
Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #51 Dátum: 2010. 07. 09. - 10:52:37 »
+1




   Egy kis kavicsos út vezet hátra a teraszhoz, onnantól pedig, egy lépcső vezet le a medencéhez. Mennyi emlék köt ide, csak ehhez a medencéhez már. A családi bulik, a baráti összeröffenések, egy-egy mély elbeszélgetés Corneliával a parton, vagy egyedüli esti úszkálás. Ahogy lepillantok a medencére, felvillan a legfrissebb emlékem innen.
   Wade-re nem akartam gondolni. Egy remek nyarat tölthettünk volna el, de ő önző volt. Nagyon. Nem hagyta, hogy gördülékenyen és egyszerűen lemenjenek a dolgok, neki túl kellett bonyolítania, aminek az ára a szívem apróbb cserépdarabjai voltak. Ha jobban belegondolok, ő is adott egy lökést, hogy szembe szálljak a Halálfalókkal.
   Mert nem azért bujkálok én, mert sárvérű lennék, vagy véráruló, vagy csak lógni akarnék az iskolából. Aranyvérű vagyok, még kivételt is élvezhetnék a Roxfortban, de nem fogok, mert a céljaim útjai nem a kastélynál futnak össze. Talán botor cselekedet, hogy ilyen kevés tudással állok neki Halálfalók üldözésére, sőt egyenesen őrült ötlet. Megmondta nekem ezt Wade is, James is, Zephyr is. Kevés tudás. Sokat tudok, igenis tudom forgatni a pálcát a kezemben, de ez messze nem elég, ahhoz hogy könnyedén elbánjak egy Halálfalóval, ahogy egy auror tenné. aurorképzőbe sem mehetek, hiszen ahhoz feltétlen a R.A.V.A.SZ., amitől én olyan messze állok, mint Caleb a rózsaszín ruháktól.
   Elfordítom a tekintetem, mert már James arca tolakodott a képzeletbeli szemeim elé. Nem tudom mi lenne velem, és ez még rosszabb, annál a ténynél is, hogy ha egybe lennék zárva a Roxfortban, kerülne. Csak tudnám, hogy jól van-e, csak tudnám, hogy egy haja szála sem görbült, és nem csinál semmi butaságot. Lobbanékony természet, és nagyon nem szeretném, ha bajba keverné magát, mert nem egy rossz hírű új tanár fog érkezni az iskolába. Vigyázz magadra James!

   - Caleb - szóltam hozzá komolyan - Bízom benned!
   Reméltem, hogy eltalálja a kívánt helyet, vagy nem is muszáj eltalálnia, csak épségben végtagvesztés nélkül éjük túl az utazást. Behunytam erősen a szemem és koncentráltam. Jött a szokásos fojtogató sötétség.


Fin -
Naplózva
Oldalak: 1 2 3 [4] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 05. - 05:37:02
Az oldal 0.155 másodperc alatt készült el 51 lekéréssel.