Kert

Egy lány megváltozott. Egy lány nem tudja mit csinál. Egy lány csak áll egy óra előtt és lehunyva szemét csak mereng.
Tizenegy óra.
Az óra hangtalanul kattog.
Pedig a másodpercek észveszejtő gyorsasággal peregnek.
Nem néz senki az órára.
Pedig egy lánynak mindent jelent ez az éjszakai óra.
Az óra csak ráérősen lóg a falon.
Pedig a gazdája elhagyni készül.
Negyed óra holt mozdulatlansággal telik el.
Pedig egy lányt sürget az idő.
Az óra üt egyet, és elhalkul örökre.
Pedig még jár.

Ki gondolta, hogy ez a lány itt köt ki, valaha? Hogy ez a lány, elhagyni kézül meleg családi fészkét, még azelőtt, hogy felnőtt volna. Mert nem nőtt fel. Ez a lány, még nem érett nő, még nem komoly döntéseket hozó felnőtt, ő még csak egy kislány, belül. Minden itt kezdődött, és talán itt is ér véget. Hangok, illatok, színek villannak be. "Boldog születésnapot!" (...) a kerti rózsák tavaszi, nyíló illata (...) "Jól van Zephyr, elmondalak anyának!" (...) a meleg, ropogós karácsonyi kenyér illata (...) "Szeretlek Kicsim!" (...) egy könnyed érzés, boldogság.
Lehet egyszerre több dolgot érezni, több dologra gondolni, több dolgot érzékelni? Ha eddig nem is volt lehetséges, ez a lány átlépve a lehetetlenség határát, megcsinálta. Emlékek, érzések, ölelések, csókok, nevetés búgása. Mintha egy óriási hangzavar zavarná meg a tudatos gondolkozásban a lányt. Mintha a lány egy röpke pillanatig megőrült volna. De a lányt visszaragadta a valóság, majd még utoljára kegyetlenül egyszer földbe döngölte. Ez a lány megváltozott.

Életében két dolgot tartott a legfontosabbnak: család és a barátok. Eleinte sablonosnak, és átlagosnak tűnhet, de a lényegen ne változtat: nehezen tud nélkülük élni. És ha a kötelékek bomlanak, és oszlásnak indulnak, szembe száll vele, a maga módján...
...de most gyáva. Megfutamodik. A lány szeretné azt hinni, hogy eközben visszatámad, vagy csak védekezik. Ez a lány, ez én vagyok.

* * * * *

Visszazárom az óra üvegét, ami immáron áll. Bár az óra állt, az idő pergett, így készülődnöm kellett. Attól függetlenül, hogy senki nem volt itthon, hangtalanul, a legkisebb zajt keltve markoltam fel a konyhából a hátizsákomat, és az előszobába hurcoltam. Visszatérve a nappaliba a tükör elé álltam, és még egyszer megnéztem magam rendbe szedve aggodalmas arcvonásaimat. Tenyeremet végighúzva arcomon, mély levegőt vettem. Akárhogy is, de biztos voltam benne, hogy ezt kell tennem, senki nem tudott eltántorítani a tervemtől, még Zephyr se... Zephyr. Nem akartam rágondolni, se senki másra, még a családomra se...
Hirtelent gondolva elálltam a tükör elől, mintha csak undorodtam volna a látványtól, és a kanapé mögött álló komódhoz léptem. Fényképek sorakoztak a kifaragott bútordarabon, és egy tálca, tele gyertyákkal. Egy gyűrött levelet előhalászva zsebemből kiraktam az egyik fényképtartó elé. A képen mi voltunk. Mi. Én és a családom. A medencénél készült, egy pillanatkép, ahogyan Chloe elég érdekes pózban áll a medence szélénél kinyújtott karokkal, én pedig a levegőben esek épp a víz felé. A háttérben apa nevet, anya, pedig ijedten akar utánam nyúlni. Érdekes kép, de az egyik kedvencem...
Őrültség vezérelt, de egyszeriben kikaptam a keretből a képet, és zsebre vágtam. És mintha csak attól féltem volna, hogy "rajtakaptak", ijedten rezzentem össze az ezüstös fénytől, ami ablakon szűrődött át. Megjöttek.
Pálcámat megragadva, az ablakon át kiküldtem a saját patrónusomat, jelzésképpen, hogy pillanatokon belül kint leszek. Míg az ezüst róka kiszökkent a házból, eszeveszett gyorsasággal hátrafutottam szüleim hálószobájához, majd feltépve az ajtaját, az ékszerdoboz rohantam. A titkos kamrácskáját feltárva kivettem belőle a tartalmát.
Másodpercek alatt felkaptam táskámat, és kisiettem a többiekhez.

Kint álltak már a ház előtt mindketten. Mikor odaértem hozzájuk, csak ennyit mondtam:
- Menjünk innét, minél hamarabb.