A konyha és nappali

[Megzavar a csend, idegesít a zaj,Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.Van annyi kérdés, mi felkavar.]

Megzavar a csend, idegesít a zaj,
Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.
Van annyi kérdés, mi felkavar.

Csak rámosolygok, mikor az esetlen mondatomra esetlen választ ad.
Nagyon gázok vagyunk, Merlinre, mint két tizenkét éves, akik most fedezik fel a különbséget fiú és lány között és nem tudnak mit kezdeni a másikkal. De mi nem vagyunk tizenkét évesek. És igenis tudunk mit kezdeni a másikkal, ahogy ez nemrég kiderült…
Magam elé bámulok, és gondolataimba mélyedve várok.
Várok, de mire?
Amikor én jöttem ide, nekem kéne elkezdeni a dolgokat. Nekem kéne belevágnom ebbe a lelkizős beszélgetésbe, ahol kibeszéljük a kapcsolatunkat, melynek szálai mostanság túlságosan is összekuszálódtak. A szálakat, melyeket jó nehéz lesz szétválasztani, de sajnos meg kell majd tennünk. Mert mi nem lehetünk együtt. Mi csak barátok lehetünk, és ami ma történt… fantasztikus volt, nem mondom, hogy nem, de nem szabadott volna megtörténnie. Én vagyok a hibás. És ezt tudnia kell.
Azt akarom, hogy ez az egész nap csak egy vidám emlékként éljen bennünk, semmi több. Egy olyan emlékként, amire ha száz év múlva visszaemlékezünk, halványan elmosolyodunk és gyorsan el is hessegetjük gondolatainkat kicsapongó kamaszkorunkról.
Kezeim leengedem és lábaim behúzom magam alá, kényelmesebb pozícióba helyezve magam.
Sóhajtok egyet. El kéne kezdeni. Nagy levegőt veszek, ám ekkor ő töri meg a roppant kínos hallgatást.
Örül nekem.
Nem tudom visszafojtani előtörő mosolyomat.
Hiszen örül nekem!
De nem James, nem ez a helyes hozzáállás! Nem szabad örülnöm, hogy örül, vagyis… áh, mindegy.
- Na, igen. – ejtem ki, mikor felhozza a medencés dolgokat – Nem is kell megmagyaráznod. Én voltam a hülye, én kezdeményeztem, holott nem szabadott volna. Ami történt, az csupán miattam történt. Sajnálom. – kicsit papagájnak érzem magam, a sok ismételgetés miatt, de ezt muszáj volt még egyszer elmondanom, hiszen ezért jöttem át, hogy közöljem vele, ne kínozza önmagát. Meg… látni akartam.
A kérdésére azonban megcsóválom a fejem, s megsemmisülten csak annyit válaszolok:
- Élünk tovább, mint hal a vízben… - na, jó, talán túldramatizálom a dolgot, de megesik az ilyen.
És akkor észreveszem: közeledik.
Nem tudom, mit akar ezzel, nem tudom mi a célja, de előre félek.
NEM szabad, hogy mégegyszer odáig fajuljanak a dolgok, mint délután. Nem engedhetem!
Még ha meg is bántom ezzel…
Mit csináljak?
„…lassan elém úszott én pedig megigézve bámultam a vízen lebegő hosszú, fekete fürtöket.”
A párna is félre kerül. Újabb húsz centivel kevesebb van köztünk.
„Újból átlépte a „barátsági távolságot”. Ez már nem normális dolog. Persze, tisztában vagyok vele, hogy az egész csupa színjáték, miért is lenne több, de nekem ez akkor is kissé furcsán hat. No, de most gondolkodjunk felnőtt ésszel, nem hagyhatom magam.”
Aztán kezemhez ér. Mit csinál? Ezt nem szabadna, ez ez ez… nem jó!
„Mint egy villámcsapás, nem ez kellemesebb volt, sokkal kellemesebb. Lágy ajkak érintése, két kéz a nyakamban. A nevetés abbamaradt, s csók vette át a helyét, melyet nem én kezdeményeztem.”
Nem merek ránézni. Nem akarok, mert úgy érzem, akkor minden önuralmam a semmibe veszne. Kidobhatnám az ablakon és vége lenne mindennek. Újra ott tartanánk, mint a medencében…
„Közel hajolok, s most én csókolom meg. Nem tudom mi történt velem. Nem bírom ki, hogy ne csináljam. Úgy érzem, ha most abbahagynám, és elszaladnék, abba beleőrülnék.”
Csend van. Nem szólalok meg és ő sem. Nem tudnék mit mondani…
„Ismét visszahúzom magamhoz a lányt, arcomra kiül a magabiztos mosoly, s elkezdek közeledni hozzá.”
Megszorítja a kezem. Nem reagálok. Nem tudok. Nem merek. Nem akarok.
„Érzem ahogyan melle mellkasomhoz feszül, s lábunk összeér a víz alatt.”
És megcsókol.
„A csaj közelebb simul hozzám. Ez még jobb, el sem tudom mondani, mennyire élvezem.„
Nem ellenkezek, nem visszakozok. Visszacsókolok.
„Szemeim becsukva csókolok vissza. Már levegőt is alig kapok, te jó isten, mi lesz itt!”
Aztán észbe kapok, kezeit lágyan megfogom, s letolom magamról.
Nem tudom, mit csinálok, de amit csinálok, az rossz. Nagyon rossz. Eltolom, majd felállok, s kezeimet a mellkasom előtt összefűzöm. Hátat fordítok neki, s úgy kapkodom a levegőt. Nem érdekel, ha megsértettem, nem érdekel semmi. Le kell nyugodnom. Józan ésszel kell gondolkoznom. Nem szabad elvesztenem a fejem!
De olyan jó volt!
Lehunyom szemem, s mély levegőt veszek.
- Azt hiszem… - újabb nagy levegő – megint túltárgyaltuk. – ennyit tudok kinyögni, vége.
„A nevetésem még mindig fülemben visszhangzott, én pedig egyedül álltam a medencében. Becsukott szemmel, s mélyen gondolataimba merültem. Nem szabadott volna visszacsókolnom, de már késő. Már nem tudok mit tenni, kívánom az ajkak játékát.”

This is the way you left me,
I'm not pretending.
No hope, no love, no glory,
No Happy Ending.
This is the way that we love,
Like it's forever.
Then live the rest of our life,
But not together.

zene II.

      Szinte nem is figyeltem a válaszaira. Féltem, hogy olyat mondd, ami fájni fog, vagy olyat, amivel megsért. Féltem a válaszaitól. De miért is? Hiszen semmi több nem kötött össze minket, mint a barátság, és ez… az apró kaland. Jól tudtam, hogy rosszat csinálok, de mégis csináltam. Mert jól esett, és azokban a pillanatokban, amikor James ajkai megmozdultak, hogy visszacsókoljanak, boldog voltam. Apró, másodpercnyi örömök voltak ezek, de szinte felbecsülhetetleneknek éreztem őket.
   Megtörtént újra. Újra! Csak most már tudatosan tettem. Tudatosan? Már ezt sem tudom. Csak Jamesre figyeltem, és ahogyan könnyedén hagyja, ezt az egészet. Jaj, miért hagyod, hogy ezt csináljam? Lökj el, és ordíts rám! Tolj el, és hagyj itt a fenébe!
   Amint elhúzódik, és elfordult, szinte megfordul bennem a kocka. Hallom, ahogy mély levegőket vesz, nekem pedig az első gondolatom: Ne! – Meghazudtolva önmagamat vitatkozok magamban, és szinte dühöngök, hogy elfordult. Csökönyösen ragaszkodni kezdtem ahhoz, hogy visszaforduljon, és ne ellenkezzen. Azt akartam, hogy ne húzódjon el, azt akartam, hogy bármit is mondtam felejtse el, és hagyja, hogy hozzáérjek. Hagyja, hogy beszéljek vele szavak nélkül!
   Pár másodpercet várok, ami bennem holmi végtelenségként érződik, és felpattanok a helyemről, határozottan, de nem sietősen. Elé sétálok, lehajolok elé, és tenyereim közé veszem arcát, és lágyan magamhoz húzom. Duzzadt ajkammal ismét utat török az övéi között. Ismét megízleltem édes száját, és úgy éreztem nem akarom elereszteni. Elképesztően vonzott, mint férfi, szinte belebizseregtem bőre melegébe, ajkai puhaságába.
   Tudom, hogy vissza akarsz csókolni.
   Tudom, hogy nem akarsz elereszteni.
   Tudom, hogy akarsz.
   Tudom, hogy nem fogsz ellenkezni.
   Combjait közrefogva rátérdeltem a kanapéra, és leültem lábaira. Közben lankadatlanul csak csókoltam, ütemesen, mintha már hiányom lett volna, és pótolni akartam volna a kimaradt időt. Éreztem bőre illatát, éreztem bőre melegét, lüktető pulzusát. Teljesen átvetem vállain a karjaimat, és a lehető legközelebb húzódok hozzá.
   Elvesztve önkontrolom utolsó szikráját is, gondolkodás nélkül vetem rá magamat.
   Tudom, hogy akarod James! Engem akarsz!
   Rég éreztem ilyen közel magamhoz férfi testet, és mondhatom rohadt jól esett. Kívántam James minden porcikáját, már az sem érdekelt, hogy egy szál átlátszó hálóingben, illetve egy bugyiban voltam. Az eszem valahol messze járt, pedig hangosan tiltakozott. De én nem hallottam. Én csak a vad szívverésünk dübörgését hallottam.

[Megzavar a csend, idegesít a zaj,Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.Van annyi kérdés, mi felkavar.]

Megzavar a csend, idegesít a zaj,
Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.
Van annyi kérdés, mi felkavar.

Nyugi, James! Le kell higgadnod.
Minden egyes levegővétel fáj, amíg magam mögött tudom a lányt. Rá akarok nézni, de félek. Félek, hogy túl nagy lesz a csábítás, félek, hogy akkor már nem tudnék megálljt parancsolni. Egy darabig még menne, de nem bírnám sokáig, ez a medencében is beigazolódott. Nagyon könnyen engedek a csábításnak.
Mennem kéne. A legjobb lenne, ha már itt sem lennék. Igen.
Kár volt eljönnöm. Csak hülyét csinálok magamból, segget a számból…
Lehunyom szemem. Ki akarom zárni a külvilágot, nem akarok újabb hibákat véteni, melyeket aztán megbánhatok. Élni akarok, és úgy, ahogy helyes.
Mindenki úgy él, ahogy tud.
És ha én nélküle nem tudok élni? Ha ő lesz a nagy Ő, aki nélkül minden más lesz? Idegen? Igen, érzek iránta… dolgokat, de nem vagyok biztos magamban. Nem tudom, mégis mit tehetnék. Elvégre nekem barátnőm van, s csak a mai napon másodjára csalom meg. Nem, sohasem kellett a hűségemnek szobrot emelni, de kezdek túllőni. Nem kéne.
Nem hallottam, ahogyan közeledik, még az illatát sem éreztem előre. És mégis.
Mézédes ajkai maguktól találják meg útjukat enyémek között, és a dolgok kezdenek elfajulni. Minden teljesen rossz irányba tart, én ezt nem akartam. Azt hiszem, ilyenkor mondják, hogy elszabadult a pokol. Mikor a dolgok megállíthatatlanul történnek, s én nem tudok mit tenni.
Nem tudok kiszállni. Már túl késő.
Visszacsókolok. Pár másodpercig ellenkeztem. Nem csókoltam, csak próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet. De nem ment. Elborult az agyam, s győzött férfiasságom mohó szörnye.
Nem kéne ezt csinálnom, de élvezem. El sem tudom mondani, mennyire élvezem! Akarom őt. Minden egyes porcikájáért dobog ereimben a mocskos, emberi vér. Eszementen. Tébolyultan. Mintha muszáj  lenne, úgy csókolok vissza. Egyik kezem fenekére csúszik, másikkal hátát simogatom.
Bőre illata mámorító, haja arcomba omlik, s csiklandozza bőröm, de nem zavartatom magam.
Testünk összeér, s immár látható jelei is vannak, mennyire élvezem.
Úgy érzem, minden tökéletes, minden úgy megy, ahogy annak lennie kell, holott tisztában vagyok vele, hogy nem. Egyáltalán nem ennek kéne történnie. Ám csókjaim nem erről árulkodnak.
Ajkaiba harapok, s elszakítom magam tőle. Tekintetem vad, szinte már farkasi énem idézi. Talán még ijesztő is lehet, de nem foglalkozok vele, nyakát kezdem csókolgatni, majd harapdálni. Halk morgás szakad fel torkomból, s elnevetem magam. Teljesen megfeledkeztem magamról, a józaneszem elveszett, s a remény is vele halt, hogy egyáltalán még tudok normálisan, tiszta fejjel cselekedni.
Tudom, hogy nem szabadna, de kezeim megtalálják a lány lenge hálóingjének alját, s gyengéden kezdem lehúzni róla a vékonyka anyagot.
Ajkaimba harapok, s egy pillanatra átfut rajtam a felismerés, de vonzódásom a lány után, az akaratom teste iránt, gyorsan félresöpör minden mást.
Megcsókolom. Újra.
Most már nem lehet megállítani.

Mirror mirror on the wall,
Who's the fairest of them all?
Here's what you say, here's what you say.
Next time she asks you; tell her it's her
He's the one!.

zene III.

+ 1 6 !

   Éreztem szívének heves dobogását, szinte robbanni akart. Mintha csak egyszerre dübörgött volna sajátommal. Csókunkat megmásítottam - még több élvezet reményében, érzékien átdugom nyelvemet ajkai közé. Ugrándozik, simít, tekerget, táncol. Igen... Vad táncot jár, mintha az életem múlna rajta.
   Olyan rég éreztem ilyet. Ez más volt, mint Wadedel, vagy Joshsal, vagy bárki mással. Azt akartam, hogy enyém legyen, én pedig az övé, bármi áron. Akár a barátságunk árán is, és itt volt a bökkenő.
   Jól tudtam, hogy hiba, amit elkövetek, de ezzel csak még jobban hergeltem magamat, és elmémet, így elveszítve józan ítélőképességemet, azon kapom magamat, hogy már James ölében hullámzok, helyezkedek, mocorgok, hogy minél több testrészünk érjen össze. James nyilvánvaló utalást éreztetett, hogy kíván. Én nem tudtam máshogy viszonozni ezt az érzést, minthogy még vadabbul csókoltam, mint eddig. Szinte erőszakosan bántunk egymással, de olyan szenvedéllyel, mint amilyet még nem tapasztaltam. Semmiféle ellenkezést nem mutattam, amikor benyúlt szatén hálóingem alá, és elkezdte lehúzni rólam. A légkönnyű anyag könnyedén lecsúszott testemről, és ki tudja, hol ért földet.
   Az eddig kalandozó kezeim most kitűzött cél felé simultak. Minél gyorsabban próbáltam kigombolni kockás ingének gombjait, de közben már lecsúsztam öléből, ki terültem a kanapéra, és magamra húztam a feltüzelt férfit. Miközben gomboltam ingét, nyakamat kinyújtottam, hogy ismét elérjem forró ajkait. Megcsókoltam újra, ajkaink szinte összeforrtak.
   Vad szuszogásom egyre jobban erősödött, egyre több testrészem bizsergett. Mindegyike vágyott Jamesre. Hogy hozzáérjen, hogy simogassa, hogy csókolja.
   Nem gondolkoztam, pedig kellett volna. Nagyon is...
   De a bőre illata.
   Megbódított. Nem szabadott volna.
   Forró teste.
   Nekem sem kellett volna hagynom.
   Vad mozdulatai.
   Ellenállhattam volna, de tudatosan mondtam magamnak nemet.
   De hogy állhatnék ellen egy ilyen ajánlatnak?

[Megzavar a csend, idegesít a zaj,Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.Van annyi kérdés, mi felkavar.]

Megzavar a csend, idegesít a zaj,
Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.
Van annyi kérdés, mi felkavar.

Ajkaim, mintha csak programozva lennének, találják meg maguktól útjukat a lány finom bőrén.
Nyakán.
Vállán.
Teljesen felizgatott, megkívántam, s tudtam, hogy ma este már nem állunk meg addig, míg egymásnak nem adjuk magunkat, de elmém egy része,– egy, most igencsak elnyomott része – hevesen tiltakozik, szinte már szalad, s kétségbeesett fagyasztóbűbájokkal próbál észhez téríteni, próbálna leállítani, de nem tud, egyszerűen győzött gyengébbik felem, az a felem, melyet könnyen el lehet csábítani, mely nem ismer határokat. Mely, ha ingerlik, felvadul.
Vad. Szinte már állati fény csillan szemeimben, ahogyan a semmit érő hálóing kicsúszik izzadt ujjaim közül, melyek aztán rögvest Barbi hajába túrnak, szenvedélyesen kívánva az érintés varázsát. A lány egyértelmű jeleket ad arra, hogy ő sem látja akadályát annak, hogy ma este megtörténjen, amit pár órával ezelőtt nem hagytunk eluralkodni magunkon. Úgy látszik nem csak az én határaim vesztek a semmibe.
Olyan érzékien, finoman, s jól csókolom, ahogyan csak tudom. Soha nem éreztem még így lány iránt, be kell vallanom, hiába is tagadtam ezt már oly sokszor a mai nap, még magamnak is. Hiába tiltakoztam ellene órákon át, hiába próbáltam elnyomni az érzést. Ezt nem lehet elnyomni. Ehhez gyenge vagyok, ez most bebizonyosodott.
Szakítani fogok Kate-tel. Biztosan haragudni fog rám, de nem tudok mit tenni. A mi kapcsolatunk sosem volt olyan fényűző, mint most Barbival, pedig még nem is járunk! Talán nem is fogunk, nem tudom, csak azt tudom, nekem megéri a kockázatot.
Kemény kezeim megtalálják a griffendéles melleit, s rövidke kis kalandot folytnak az izgalmas részeken, de ez nem tart sokáig, mert hirtelen magára ránt, s én kiéhezett ragadozóként követem. Rávetem magam, s csókokkal halmozom el, teste különböző pontjain.
A szívem vadul dobog, érzem ereimben a bizsergést, s az odalent szabadulni vágyó érzelmeket.
Saját szuszogásom mellett a lányét is egyre erősebben hallom, s most abszolút nem zavar, hogy az ingemet gombolja, sőt.
Egyre közelebb érünk a célhoz.
De nekem nem szabadott volna. Gondolkoznom kellett volna, bármennyire is vesztette el a fejét Barbi.
De az illata. A szemei.
Tudnom kellett volna, hogy nem szabad. Nem lehet, mert még nem állunk rá készen.
Finom, gyönyörteljes csókjai, ahogyan nyelvünk összeér. Vékony nyaka, majd mellei.
Azt hittem semmi nem ronthatja el, de előbb utóbb rá kell jönnöm…
Tökéletes alakja, bőrének finom tapintása. Kezeim lassan végigszántanak bugyijának vonalán, majd hirtelen meggondolják magukat, s saját farmeromon oldom ki a gombot. Nem tudok várni.
Pedig kéne. Ha gondolkoznék, tudhatnám, hogy tulajdonképpen nincs is más választásom.
Legszívesebben letépném magamról a nadrágot, de előtte valamit még meg kell néznem, valamit tudnom kell.
Nem minden olyan tökéletes. Muszáj lesz megállni.
Zsebembe túrok, majd eredmény híján a másikba. Arcom elfehéredik, s több csók nem kap helyet. Mintha minden lelassulna, s a film megszakad. Csalódott fintorba torzul arcom, és nyomok egy puszit az arcára, aztán fülébe suttogok.
- Nincs gumi. – igazán nem sok, nem szerelmi vallomás, vagy egyéb, reménnyel kecsegtető dolog, sőt. Egy igazán lelombozó hír, s a nyomorult,  józan ész diadala.

Mirror mirror on the wall,
Who's the fairest of them all?
Here's what you say, here's what you say.
Next time she asks you; tell her it's her
He's the one!.

zene III.

+ 1 6 !

   Az őrület elhatalmasodott rajtam, egész testem felett átvette az irányítást. Józan eszem valahol messze járhatott, és már a figyelemfelkeltő rikoltozását sem hallottam, mint eddig. Csak James és saját szuszogásomat hallottam, illetve, ahogy erőteljesen súrlódunk egymáson. A gombokkal meggyűlt a bajom, főleg, mert James játszadozó nyelve lekötötte minden figyelmemet. Minél tökéletesebben, érzékibben próbáltam csókolni, hogy ezzel még jobban feltüzeljem a felettem terpeszkedő férfit. Minden egyes mozdulata, simítása után kiborsózik a hátam, szinte belebizseregtem.
   Sosem akartam egy éjszakás kalandot, nem tartottam becsületesnek, viszont már értem, mit jelent az a bizonyos fellángolás. Mióta megpillantottam Jamest a medencénél, meztelenül, a láng fellobbant, és azóta csak növekedett. Nem éreztem, belül égetett, és míg nem volt velem, nem is voltam tisztában ezzel. De most itt van, és teljesen biztos vagyok benne, hogy akarom őt, itt és most, úgy, hogy tökéletes legyen az, amire mindketten epekedünk.
   Sóvárgok azért, hogy érezzem. Minden porcikáját. Gátlástalanul akarok vele viselkedni, hogy ne legyen semmi rejtegetnivalónk, szabadok legyünk, és eddig ez tökéletes úton haladt.
   Összehangoltan mozogtunk. Éreztem, ahogy férfias keze végigsimít bugyimon, mire kéjesen felmorogtam. De ahelyett, hogy lecsúsztatta volna rólam a zavaró tényezős, a saját nadrágjával kezdett foglalatoskodni, én pedig az ing aljára értem, így az szétnyílt, és szabaddá vált mellkasa. Megvadulva csókoltam nyakát, majd mellkasát, de ebben a pillanatban James megmerevedett, és nem a pozitív értelemben. Kérdően néztem fel rá, csalódottságom erősen kiütött az arcomon. A suttogó szavakra közel összedőlt bennem a világ.
   Erőtlenül visszahanyatlok a kanapéra, de a átkulcsolva nyakát magammal húzom, és szorosan átölelem. A vágy még mindig bennem égett, de egy keserű, dühös érzés fogott el. Legalább még ezt a pár másodpercet hadd élvezzem ki, hiszen jól tudom, hogy ezek után több mint valószínű, nem lesz több ilyen alkalom. Bele se mertem gondolni, hogy James jár valakivel, szerelmes valakibe, mi meg összeszűrtük a levet. Inkább csak csendben szorítottam magamhoz és élveztem teste melegét - amíg még lehet. Szuszogásom halkká vált, szinte némává, de szívem még vadul verdesett. Csalódottan lehunytam a szememet. Kiakasztott, hogy olyan közel jártunk a gyönyörhöz, és csak azért mert nem vagyok meddő, meg kellett állni... Ki gondolta volna, hogy innom kellett volna bájitalt? Mindenre, csak erre nem számítottam.
   Erre nem tudtam mit mondani, így némán letoltam magamról és kicsusszantam alóla. Hirtelen szörnyen szégyellősnek éreztem magamat. Felhúztam a hálóingemet, bementem a fürdőbe, felvettem a fehér köntösömet, de azzal már nem foglalkoztam, hogy össze is kössem, csak magamra kaptam. Visszaültem mellé, és fájdalmas arcot vágtam. Most mi lesz? - kérdezném, de nem tudok megszólalni, de a kérdés az arcomról tökéletesen leolvasható. A tanácstalanság.

[Megzavar a csend, idegesít a zaj,Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.Van annyi kérdés, mi felkavar.]

Megzavar a csend, idegesít a zaj,
Semmi nem jó így, semmisem vigasztal.
Van annyi kérdés, mi felkavar.

   Kifejezéstelen arccal dőltem vissza vele a kanapéra. Az érzéseim nem tudtam volna elmondani, vagy kifejezni. Elég kuszák voltak, magam sem tudom, mifélék, csak… voltak.
   Egy másodpercig talán megfordult bennem a gondolat, hogy nem baj, ha nincs óvszer, majd lesz valami, de rögvest el is vetettem. Nem akarok ilyen fiatalon apa lenni. Borzalmas lehet. Mindkettőnknek szörnyű lenne.
   Gondolataim kitisztultak. Igazándiból már szavaim után éreztem, hogy az a hevesség, a szenvedély odaveszett. Azóta gondolkozok azon, hogy mit tegyek, hiszen itt van ez a rémes helyzet, és nem tudom, mi van.
   Valamit érzek a lány iránt, ez tagadhatatlan, de nekem barátnőm van, vagyis nem lehetünk együtt. Egyelőre. Aztán meg ott van az, hogy a barátságunknak annyi. Rendezni kéne a dolgokat, de nincs erőm hozzá. Jelenleg megszólalni sem tudok, a csalódottság érződik a levegőben, és mindketten tudjuk, hogy ha nem áll fenn ez az aprócska kis probléma, akkor ma este megtörténik, amire mindketten úgy vágytunk, de nem tudom eldönteni, ezt a szerencsének, vagy épp a balszerencsének tudjam-e be.
   Nem szabadott volna visszajönnöm.
   Nem szabadott volna, hagynom, hogy a dolgok idáig fajuljanak.
   Hülye voltam. Nagyon hülye, de már vége.
   Vége.    
   Mikor kicsusszant alólam, egy szót sem szóltam. Összegomboltam ingem, s körbenézvén a szobában begyűjtöttem két gombot, ami leszakadt róla, majd nadrágom is begomboltam. Ostoba voltam, hogy engedtem a csábításnak, hogy hagytam felülkerekedni önző férfiasságom. Nem kellett volna ezt tennünk.
   Megvárom, míg visszaér, de még nem a kanapén. Nem akarok arra gondolni, percekkel ezelőtt mit műveltünk szegény kanapén, nem, még ránézni is rossz. A televízióval szemben állok meg, kezeim mellkasom előtt összefonom, és tekintetem a visszaérkező lányra fordítom. Arcom szigorú, mindenféle fájdalmat, vagy mélyebb érzést mellőző. Egy álarc, ami erősnek mutatja gyenge valóm, egy álarc, hogy minden könnyebben menjen…
- Ezt nem kellett volna… - suttogtam, kissé rekedten, így megköszörültem torkom.  – Azt hiszem úgy lesz a legjobb, ha többet nem találkozunk a nyáron. – nézek szemébe, íriszeim jég hidegek, össze sem lehet hasonlítani az előbbi, tüzelő férfival. Minden erőmre szükségem van, hogy most azt tegyem, amit kell. Hogy ne térjek le a helyes útról.
- Talán az idő majd javít a barátságunkon, talán mikor majd a Roxfortban találkozunk, minden jobb lesz. – ejtem ki a szavakat. Mintha csak egy könyvből olvasnám. – Mert nem lehetünk többek egymásnak. Sajnálom. – ejtem ki az utolsó szót, s részemről ennyi a beszélgetés. Befejeztem, de azért még várok. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a dolgokat. Mert ismerem. Sajnos a kelleténél jobban is…
   Megbántam? Igen. Mit? Hogy elvesztettem a fejem, de a történteket semmiképp, mert élveztem. Még mennyire, hogy élveztem, de sajnos nem olyan világban élünk, ahol azt tesszük, amit szeretnénk, ami a legjobban kedvünkre lenne. Ez egy más világ, s el kell fogadnunk.

[Kikísérlek.]

Mirror mirror on the wall,
Who's the fairest of them all?
Here's what you say, here's what you say.
Next time she asks you; tell her it's her
He's the one!.

zene III.

   Tekintetemet elemelem róla, és oldalra nézek, csak akkor pillantok vissza rá, mikor megszólal. De valami nagyon érdekeset vettem észre. Ahogy végig néztem rajta, nem éreztem azt, amit az előbb. Vagyis, még ugyanúgy kívántam, még ha a varázs el is szállt, de James teljesen megváltozott, mintha amíg a fürdőben voltam, valami szörnyű hírt kapott volna. Az előző férfi sehol sem volt, egy teljesen új, rideg férfi állt előttem. Ez valahol megrémisztett - egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy mi van, ha csak ki akart használni, és most, hogy nem tudott, már nem is érdeklem. De ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is, mert badarság volt. James a barátom, ilyet nem tenne. Nos igen, ha barátok lennénk, akkor ez sem történt volna meg... Szóval akkor most mi van?! Szörnyű ez a tengődés, döntsük már el, hogy mi volt ez! Ez mind szép és jó, de nem tudjuk megmagyarázni - pedig muszáj lesz, ha el akarunk számolni magunkkal és egymással. Könnyű azt mondani! Ilyen helyzetben az ember mire gondol? Mi tűnik ésszerűnek? Semmi sem tűnik annak, minden rohadt furcsa és abszurd. Valótlannak tűnik, pedig nem az, sajnos nem. Kedvem lenne azt mondani, hogy ne szarozzunk Jamie, csináljuk, hiszen mindketten akarjuk, és jól tudjuk, hogy gyönyörű és tökéletes lenne! Akkor miért nem tesszük? Fiatalok vagyunk, szabadok, és gátlástalanok!
   Jaj, bárcsak azok lennénk... Csak ott van az a hülye lelkiismeretem, amivel nem tudnék elszámolni, hogy egy foglalt pasival kavartam. De ha jobban belegondolunk, már mindegy, mert már így is benne vagyunk, nyakig.
   Nagy a kísértés, hogy úgy válaszoljak, ahogy nem kéne. - De kellett. Ennek meg kellett történnie ahhoz, hogy legközelebb még tovább jussunk, és olyat csináljunk, amit soha nem fogunk elfelejteni az életünkben. - Honnan veszem, hogy olyan jó lenne? Onnan, hogy olyan erős vonzalmat érzek iránta, mint eddig senki iránt. És ez... durva. Én azt akarom, hogy megtörténjen. Miért ne? Ha idáig eljutottunk, akkor biztos nincs minden rendben vele és Kate-tel. Valami miatt csak elcsábult. Ez csak jelent valamit!
   Felállok, és már nyílik a szám, látszik, hogy valami nagyon kikívánkozik belőlem, de végig egy sóhajjal egy pillanatra összegörnyedek. Talán sejti, mit akartam, de mégsem mondom ki hangosan. Bár nem látszik, erkölcsömet próbálom megőrizni, de nagyon nehéz ilyen helyzetben. Próbáltam arra koncentrálni, hogy milyen jegesen néz. De még ez is jól állt neki, és ennél fogva még jobban kívántam őt, de... De nem lehet.
   Ajkaimba harapok, hogy a mozdulataimat, illetve szavaimat féken tartsam. Meggyötört arcot vágok, és ismét felszabadul egy lemondó sóhaj.
   - Kikísérlek. - mondom, és elindulok a bejárati ajtóhoz, remélve, hogy követ engem. Kinyitom az ajtót, kitessékelem, de mielőtt megfordulna és elmenne, eluralkodik rajtam a kísértés.
   - Ha Kate-tel esetleg úgy alakul, akkor... - itt elhallgatok, mert tarkón vág az erkölcsöm. Már akkor elszégyelltem magamat, maikor kiejtettem a barátnőjének a nevét. - Felejtsd el. - és becsukom az ajtót.
   A kulcsot elfordítom a zárban, és hátamat nekivetem az ajtónak.
   - A fenébe is már... - suttogom magam elé.

< the end >

Nem tudok többet ránézni. Úgy, már nem, ahogyan eddig. Valami a mai napon nagyon megváltozott. Valami, ami a barátságunk volt, de már átalakult. Más lett. Ez most jó, vagy rossz? Vajon ki dönti el?
Nem merek szemébe nézni. Hiszen épp most utasítottam el, előtte pedig majdnem… nem, erre jobb inkább nem gondolni. Kate nem tudhatja meg. Rólunk nem tudhat senki, még Caleb sem. Nem fogom elmondani senkinek. Vagyis Kevinnek talán. Vele meg lehet beszélni az ilyen dolgokat.
Csak bólintok, mikor megszólal. Megvárom, míg elsétál mellettem, s utána fordulok, arcom hasonlóképpen fájdalmas kifejezést tükröz, akárcsak övé. Nekem is fáj valahol, nekem is rosszul esik, de nem tudunk mit tenni…
Csendesen, lehajtott fejjel lépek ki az ajtón, szembe fordulok vele, hogy elköszönjek, de ő gyorsabb.
- Öhm… - most mondanám, hogy „Úgy terveztem.”, de úgy tűnik semmi szükség rá. Úgy tűnik, nem akarja. Ilyen gyorsan meggondolta volna magát? Hiszen azt hittem… de mindegy. Hinni nem itt kell.
- Szia. – köszönök el tőle, és megvárom, míg az ajtó becsukódik előttem. Ott állok, némán. Tök bénán érzem magam.
Hallom a zárak kattanását.
Ne félj, Barbi, nem akartam visszamenni.
Tekintetem a teliholdra vándorol.
Eszembe jutnak a farkasok.
Ha jobban menne az animágia, most átváltoznék, s napokig, sőt, talán hetekig nem jönnék elő az erdőből. Vadásznék. Magányosan.
Aztán később, ha megunnám az egyedüllétet, keresnék magamnak falkát. Farkasokat, akikkel élhetek. Milyen jó is lenne…
Elszakítom tekintetem, s megfordulok. Nem akarom többet látni ezt a házat. Gyűlölöm ezt az egészet!
Menet közben egy nagyobb kavicsba rúgva, adom ki dühömet.
- Bassza meg… -suttogom, majd futni kezdek.
Mindig futok, ha ideges vagyok.

-- köszönöm a játékot! --