Használaton kívüli Rúnatanterem

Alyson

A fiú, amint meghallotta azt a rideg hangnemet, és azt a fújást mely azt jelentette, hogy az illető, aki bejött a terembe, cigarettázik, rögtön felállt, és leporolta magát. Már eleve tudta, hogy kilépett be az ajtón, és hogy ki miatt szakította félbe esti sétáját a folyosón.
- Ó csak te vagy az.- kezdte utálatos hangnemben- Neked is fergetegesen jó estét kívánok.- mondta ironikusan. A lány ugyanis Alyson Rose Leingter volt, aki Nicolas egyik háztársa is egyben. Nem voltak soha jó viszonyban épp hogy csak megtűrték egymást maguk mellett. Éppen ezért is beszélt így vele Nick. Nem mindegyik háztársával volt olyan jó viszonyban, mint Arlethel. A srác szerint Alyson nem volt egy ronda csaj, de valahogyan még sem bírta annyira a lányt. Már első évtől fogva ilyen volt a viszonyuk, s azóta ez nem is változott.
Nick nagyon is szerette viszont piszkálni az olyan diák társait, akiket nem bírt, így most úgy döntött, hogy innen sem fog elmozdulni egyhamar. Ő volt itt előbb, akkor miért ő menjen el legelsőként. Persze ez nem lesz annyira érdekes dolog, sőt lehet, hogy egyenesen unalmas lesz, de akármi kisülhet ebből a dologból.~Majd meglátjuk, hogy mi lesz ebből.~ gondolkozott magában a srác. Ekkor megszólalt, hogy megtörje a felettük uralkodó csendet és, hogy valami témát felhozzon. Nem mintha olyan nagyon beszélgetni akart volna a lánnyal, de ha már itt van, akkor ne legyen már csend közöttük.
- És mit keresel itt éjnek idején, teljesen egyedül? Bármi történhetne.- mondta gúnyos vigyorral. Egyáltalán nem érdekelte a lány sorsa, hogy mi lesz, ha valami történik vele, csak jól esett neki, hogy piszkálhatja. Leült a pad tetejére, és lenézően rápillantott a cigarettára. Persze nem a cigarettával volt baja, mert ha olyan kedve volt, akkor néha-néha ő is rágyújtott, de azt nem tartotta szerencsésnek, hogy egy lány bagózzon. Mert ő úgy vélte, hogy egy srácnál az elmegy, hogy cigaretta szaga legyen, de egy lánynál azért ez elég kellemetlen. De ez egy újabb ok volt arra, hogy miért ne szeresse Alysont.
Nicolas rettentően unatkozott, s a lány felé pillantott. Ekkor észre vette, hogy Alyson feje felé egy hatalmas pók ereszkedik le a hálóján. Mivel Nick is akart egy kicsit szórakozni, ezért úgy döntött, hogy szól a lánynak a pókról, hát ha fél tőle.
- Alyson, ugye te nem félsz a pókoktól?- kérdezte rejtélyes hangsúllyal- Csak, mert egy éppen most ereszkedik a fejedre.- mondta semleges arccal és várta, hogy mi lesz erre a válasz. Lehet, hogy ez gyerekes dolog volt, de ha a lány fél ezektől a rovaroktól, akkor az remek szórakozás lesz a srác számára. Már ha egyáltalán Alyson elhiszi ezt Nicknek.

Miért is ne? Hiszen ha pihenni akar, mindig megzavarják, most miért tenne kivételt a Sors?
Csak ő? A lány lekezelően felhúzza orrát, majd még egyet szippant a nikotin rudacskából. Végig mérte diáktársát, s nem tellett sokba, míg ráismert Nicolasra. Pont ő? A lány már bánta, hogy ezt a termet választotta, de hát ki gondolta volna, hogy éjszaka, pont most, pont itt lesz ez a féleszű? Túl sok a véletlen. Túl sok a véletlen az életében...
- Csak nem félsz a profoktól? Félsz, hogy eldádálnak?
Sose félt az emberektől, legalább is nem az ilyen csúszómászóktól, mint ez a Baxton-gyerek. Rendben háztársak, évfolyamtársak, de nem barátok, még véletlenül se, sőt egyenesen tartottak egymástól, nem féltek, csak jobbnak találták nem cseverészni. No meg még harmadikban volt egy kisebb "összetűzésük". Nos, Alyson már akkoriban érdeklődött a fiúk, férfiak iránt, amit nem kapott meg szeretetet nevelőapjától, vagy a férfi iránt táplált dühöt, azt mind a fiúk hajkurászásába fojtotta, és a mai napig rutinként, tulajdonságként benne maradt, valósággal beleégette magát Alysonba. Akkoriban Nicolast is kinézte magának, és mint minden pasit, őt is megunta, eldobta és azóta "haragban" vannak.
- A halálfalók nem törtek még be a kastélyba és addig nekem semmi "veszély-érzetem" sincs. Ugyan mi történne? A Baziliszkus újjáéled a kamrában? Na ne nevettess. Mellesleg én is kérdezhetném tőled, mit keresel ilyenkor itt.
A lány nyíltsága a halálfalókhoz, szörnyekhez talán meg is rémíti a fiút, vagy kételyekbe ejti. Mindenesetre a lány ledobta magát egy -még tisztának mondható- padra, s elpöckölte a cigarettát. Elfogyott, pech. Nincs több, még nagyobb pech. A fiúval mit sem törődve, elővesz egy csomag mentolos cukrot, s bevesz három szemet. Akármennyire is szereti a bagót, még is csak nő és a nőnek, nem szabad kellemetlen szagot árasztania.
Nem különösebben izgatja a varázsló jelenléte, nem tudja mit keresett itt, de nem is érdekelte, ha majd unja a fejét elhúz a bánatba.

Előkapja pálcáját, s anélkül, hogy feje fölé nézne, megcélozza a pókot, s elégeti azt, mire kis fekete hamu darabkák szállingóznak a földre, mindeközben le sem szedi a szemét a fiúéról.
- Nem, Baxton.
Feláll s a padon terpeszkedő Nicolas felé veszi irányát. Minden lépte alatt koppannak a tűsarkak, s csábos tekintettel elé áll, sejtelmes hangon folytatja- Szemét dolog a félelem. Mert soha nem lehet tudni, mikor támad. Van, hogy az ember mögé settenkedik, és vihog, mint egy jó barátnő hetedik általánosban. Aztán jól tarkón vág, és már térdre is rogyunk, mielőtt megtudnánk, mi volt az. Máskor látni lehet az érkezését. Csak egy pötty a horizonton, az ember meg kalitkába zárt kanári.
Mélyen a szemébe néz, s kezeit az asztalra helyezi, úgy hogy a fiút bekerítse amennyire csak tudja, mivel a elég termetes gyerek volt - a jó értelemben, nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy bekerítse valaki teljesen. Közel hajol, s csak nézi, hagyja, hogy a szavak eljussanak a tudatáig, s azt megzavarják. Ha három éve nem, akkor most miért ne...?

Alyson

Fél-e a proffoktól? Micsoda kérdés ez? Nem fél, hanem egyszerűen valahogyan nem akarja a szabadidejét büntető munkával tölteni. Csak ennyi magyarázat van erre, hogy miért jött ide be és bújt el a pad mögé. De ezt Alyson úgy sem érti. Őt nem érdekli nagy valószínűséggel, hogy lebukik-e vagy sem, hogy kap-e büntetést vagy sem. Őt ez hidegen hagyja. De a srácot nagyon is érdekli a dolog, mivel nincs kedve segédkezni egyik tanárnál sem.
- Tudod, én veled ellentétben nem akarok egész évben büntetőmunkán ücsörögni, de valahogyan az sem tenne jót, ha kicsapnának.- mondta undok hangsúllyal. A halálfalóktól szintén nem rettegett. Igazából nem tudta hogyan érti ezt a mondatát Alyson, de Nick azt nem akarta neki mondani, hogy őt a halálfalók társasága nem zavarná, mivel komolyan fontolóra vette azt a dolgot, hogy beáll közéjük. Így csak elnézegetett maga elé, és remélte semmi sem ül ki az arcára.
- A pókra Alyson csak annyit reagált, hogy pálcáját maga fölé emelve elégette a rovart. Nicolas kicsit letört ezen, hiszen a dolog nem úgy sült el ahogyan ő várta. Abban bízott, hogy a lány majd esetleg csap egy kis hisztit a kicsiny kis pók miatt. De nem így történt, mint a legtöbb nőnemű egyednél. Ehelyett Alyson nem vette le szemét a fiúéról, odament hozzá, majd rátenyerelt a padra és úgy beszélt Nicolashoz. A srác végig tartotta vele a szemkontaktust, és amikor Alyson befejezte mondanivalóját ő szólalt meg.
- Az életben sok dolog van, ami szemét. Mint például az, hogy valaki szépen kihasználja a másikat, majd ott hagyja, mert megunta. Ez is szemét dolog, de minek is magyarázom neked, hiszen úgy is tudod nem de? de végül is ez már a múlté és én is rég megváltoztam, de valahogyan te nem mentél át sok változáson, ahogyan észreveszem.- mondta egyenesen a lány szemébe nézve, felidézve ezzel a régi emlékeket- De én tudod mit tartok szemét dolognak? A szerelmet. Mindenki megőrül körülötted, szíveket meg hasonlókat lát és ez a rettentő „gonosz” érzelem elveszi tőled a számodra kedves személyeket, És tudod néha mi magunk is beleesünk a szerelembe. Na ezt gondolom én.- válaszolta közben úgy, hogy arca meg sem rezzent, egyenes már csak pár centire volt a lány arcától az ő arca. Abban az időben, mikor összekerült Alysonnal, egyrészt még kedves volt, másrészt azt hitte Alyson nem egy hülye kis csitri, és eléggé rosszul esett neki, hogy a csaj eldobta, mint egy koszos papírt. De ez már a múlté mert megváltozott a srác és már egyáltalán kedves. Ez már a jelen és nem a múlt. S ebben a pillanatban Nicolas egy olyan lépésre szánta el magát, amin talán még maga is meglepődött. Megcsókolta Alysont. Megcsókolta és várta, hogy a lány mit reagál rá, de a srác maga nem hagyta abba.

Tehát fél. Szegényke elszalad ha egy professzort hall, mintha azok sokkal okosabbak lennének ...
Oh-ho-hó, csak féltékeny valaki? Alyson ajkai gunyoros vigyorra húzódik. Kétség sem fér hozzá, hogy Nicolast igenis bántotta a régmúltban történtek, nem tudja elviselni, hogy kikosarazták. Hát persze, egy ilyen beképzelt hólyagnak, mint ő ez mély sértés, hisz nem ő dobott, hanem én adtam ki az útját. Őszintén szólva nem is bánom, felfuvalkodott  lett belőle, gőgös és lenéző, tehát nem az esetem.
Kit érdekel, hogy mit gondol Ő? A szerelem hülyeség blablabla ... Rossz megközelítés, nem az, csak lehetetlen fellelni. Nem osztja a véleményét vele, egy időben ő is kereste a szerelmet, de hamar feladta, mert ráébredt, hogy senki sincs, aki megérdemelné. Az összes férfi kihasználta, mert csak egy csini pofi , és ő ezt ugyanígy hálálja meg. Nicolas is úgy tekintett rá annak idején, mint egy trófeára, amivel dicsekedhet. Nem szórt rá átkot, nem veszekedett vele, egyszerűen ott hagyta, s ez nagyobb szégyen volt neki, mintha az egész iskola előtt kosarazta volna ki.

Farkasszemet néznek, pár centire van csak az arcuk. Ki adja be előbb a derekát? Alyson biztos nem, ahhoz ő túl makacs, Nicolas pedig túl beképzelt hozzá, hogy veszítsen. A mardekáros fiú olyanra vetemedett, amire Alyson végképp nem számított. Várta, hogy elnézzen, hogy megátkozza, de azt semmiképpen, hogy megcsókolja. Talán mégis rossz döntés volt annak idején szakítani, vagy ide be jönni? Fogalma sincs, de nem is érdekli.
Visszacsókolt. Miért is ne? Ha már idáig jutottak, csinálják meg azt, ami a múltban kimaradt. Miközben csókolja hátradönti a padon az izmos testez, s felugrik jó maga is a padra s vadul a hajába túr, s erősen meg is húzza azt, ami valószínűleg fájni fog neki.
- Nocsak-nocsak visszatért a tékozló fiú?- suttogja a fülébe a szavakat, majd egy kaján vigyort is elejt. Ezúttal ő kezdeményezi a csókot, milyen kár, milyen kár, hogy megfogja bánni a fiú ... buta kisfiú ...

Alyson

Hogy miért is csókolta meg Alysont? Azt ő maga sem tudja. Egyszerűen csak olyam közel volt az arcához a lány, és most erős kedvet érzett a csókhoz, melyet most egy olyan személynek adott, akit egyáltalán nem kedvelt. Nem kedvelte, néha talán utálta is, de most a csók íze, ettől a személytől egyáltalán nem volt keserű. Sőt talán édesnek is lehetett mondani, mivel nagyon is élvezte ezt a percet a srác. Nem azért, mert Alysont csókolhatta meg, nem. Egyszerűen csak néha egy srácnak is kellenek olyan pillanatok, ahol kiélvezeti a helyzetet.
A lány visszacsókolt, amin Nicolas egyáltalán nem lepődött meg, hiszen nem is várt mást tőle. Ő is ugyanúgy kihasználja ezt az egész helyzetet, ahogyan a srác is. Alyson hátradöntötte Nicolast a padon, és ő is felmászott az asztal tetejére, s vadul a srác hajába túrt, majd megmarkolva azt, meghúzta, ami némiképp kicsit fájt Nicknek, de nem volt vészes. Viszonzásul a haj húzásért, Nicolas erősen beleharapott a lány alsó ajkaiba, hogy az fájjon neki, de ne vérezzen, majd visszasuttogott a lánynak.
- Lehetséges, de ahogyan látom a vadmacska is képes megszelídülni egy kis kalandért.- vigyorgott rá gúnyosan Alysonra Nicolas, s most Rose kezdeményezte a csókot. Nick kezei lassan a lány köré fonódtak, s erősen magához szorította a törékeny, gyenge női testet. Egyre jobban élvezte a helyzetet, hogy az eddig szívtelennek, és megsérthetetlennek mutatkozó lány olyan könnyen belement az ő kis játékába, mint ha mindig is szerették volna egymást.
Azt egyikőjük sem tudta, hogy meddig mennek el, hogy milyen fokra lép a szenvedély. Nicolas nem gondolt arra, hogy mi lesz majd pár perc múlva, most csak ezeknek a pillanatoknak élt. Azoknak, amelyekben nyelve vadul játszott a másikéval, s amelyekben ajkai a lány ajkaira tapadtak rá. Viszonylag furcsa helyzetbe került, hiszen az az ember feküdt most rajta, és azt csókolta meg, akit egyáltalán nem kedvelt egy bizonyos dolog miatt, de Nick nem így látta a helyzetet, teljesen normálisnak vélte azt.
Nicolas a bal kezét végighúzta a lány gerincén, lassan és lágyan, hogy Alyson élvezze azt. A srác egy pillanatra elszakadt a mardekáros lánytól és megszólalt.
- Ugye tudod, hogy mennyire is utállak téged.- mondta suttogva, s szenvedélyesen, bár az igaz, hogy a valóságot mondta, és nem hazudott. Most sem kedvelte meg a lányt, pedig éppen vele csókolózott. Ennek ellenére a kis szünet után ismét szájoncsókolta Alysont. Bal keze lassan lejjebb csúszott Rose fenekére, s belemarkolt, amire tudta, hogy a lány nem kedvesen fog válaszolni. Tudta, hogy nagy valószínűséggel ő sem szereti, ha valaki a hátsófelét fogdozza és ezért is tette ezt Nicolas.
Kezét visszacsúsztatta a lány derekára, majd a jobbjával elkezdte kigombolni Alyson blúzát. Lassan, egenként fűzte ki a gombokat, ami eddig a ruhadarabot összetartották, s egyre jobban nyílt a blúz, s megmutatta, hogy mi rejlik alatta. Nicolas miután már mindent kigombolta, levette a lányról a felsőt, és a sarokba dobta, majd elkezdte Alyson nyakát csókolgatni, s várta, hogy mit lép erre a lány.

                Számomra a szenvedély vak szörnyeteg.
                                               Még ha nemes is. Még ha tiszta is.
                        Nicolas                    +16



Milyen érdekes helyzet. Alyson Rose Leingter és Nicolas J. Baxton. A lány sok mindent gondolt róla, de ezt nem. Nem gondolta volna, hogy újrakezdi a hóbortjait, csak pár év múlva, meg se fordult a fejében, hogy ez bekövetkezhet. Azt már annál inkább, hogy párbajra kerülne a sor, vagy egymásnak tennének keresztbe, de ez nem. Nem mutatta meglepődését Alyson, sőt nem is foglalkoztatta, bekövetkezett ez van, akkor már kihasználja, hisz be kell vallani Nicolas sem egy bányarém.
Vadul játszott a nyelve a szájában, ugrált, s ismeretlen területek után kutakodott, majd visszahúzta, s vörös ajkaival kezdett bele a játékba. Ki hitte volna? Nicolas nem is olyan szörnyű...
A vörös ajkakon, nem sokára apró kis vércseppek csillogtak.
- Ennyi tellett tőled, nagyfiú?- a szavakat a fogai közé lehelte, s belekezdett egy újabb játékba. Kezével ismét a haja közé túrt, ám ezúttal nem húzta meg, megcsavargatott. Lassan felcsúsztatta másik kezét a fiú oldalán, ezzel felcsúsztatva, az ingét. Kezei és körmei végig szántották a kemény felsőtestet, eleinte gyengén, majd sólyomszerűen, a testbe vájta hosszú körmeit.
- Bírod az iramot Baxton?- a fülébe suttogja a szavakat, majd a cimpájába lágyan beleharap- Élvezed, nemde?- a gonosz, csúfondáros mosoly szétterül a tökéletes arcán, de el is tűnik, amint megérzi az erős férfikezek lágy simogatását, a hátán, szemét behunyja, s egy halk nyögést is elereszt az ajaki közül.
- Gyűlöllek...- megjelenik a kaján mosoly, s apró csókokkal halmozza el a fiú nyakát, majd lassan halad lefele, az immár csupasz mellkas felé. Az elködösült elméje ismét magához tért, amikor a hátsófelén érezte a meleg kezeket. Sok minden eltűrt, de az ilyenféle megaláztatást nem, ő nem egy sarki xxxxx. Nem reagál, tovább játszik kezeivel, de Nicolas már a blúzával foglalatoskodik, ha nem pofátlankodott volna, az előbb, még engedne a csábításnak, de már nem. Hirtelen felült, s beletérdelt a fiú lábai közé, majd leugrott róla, s elsietett, a blúzáért. Az egyik sarokban talált rá, s gyorsan magára húzta.
- Még lejátsszuk a visszavágót!- vigyorog vissza, majd az ajtó felé siet, végül eltűnik a folyosón, nyugalom helyett egy érdekes/értékes estét szerzett magának, amiből még kitudja mi lesz...

;;köszönöm a játékot!

[- Szia Dash!]

Álmosan nézek körbe a klubhelyiségben. Pont az ezelőtti pillanatban riadtam fel abból a semmilyen álomból. Ránézek a karórámra, hogy megtudjam, hogy mennyi időt is sikerült eltöltenem a „tanulással”. Hát igen csak én vagyok arra képes, hogy egy nagy halom házi feladat fölött elaludjak. Most már csak abban reménykedem, hogy nem egy tintás lapot használtam párnaként. Az órám mutatói 3 órát mutatnak. Hirtelen eszembe jut, hogy mit is tervezgettem ma délelőtt, és hogy kivel is akarok találkozni. Ráadásul a megbeszélt találkozóig már csak egy órám van és én még sehol sem tartok. Francba ilyen balfék is csak én lehetek. Nem szoktam órákat eltölteni a tükör előtt, de akkor is. Felrohanok a szobámba, és neki esek a ládámnak és előbányászom a sminkemet, és a fogmosós cuccomat, és sietek is a fürdőhelyiségbe. Bő tíz perc múlva már kissé nyugodtabban sétálok vissza az ágyamhoz. A sminkem rendben, és ami a legjobb, hogy olyan mintha nem is lenne rajtam, de mégis. Eleinte ezt a technikát alkalmazni kissé sok időbe telt, ám mára már teljesen belejöttem, és így már tíz perc alatt is el tudom készíteni, ha nagyon akarom. Most már csak a ruhámat kellene kiválasztani. Több variációt is felállítottam már a fejemben, de így a gyakorlatban már nem igazán mutattak jól. Végül is nagy nehezen sikerült kiválasztanom egy fekete farmert és egy vörös inget hozzá fekete nyakkendővel. Nem tudok mit tenni, egyszerűen imásom a nyakkendőket, és szinte mindenhova veszek fel egyet. Most, hogy mindennel kész vagyok, elindulok a megbeszélt találkozó helyére. Útközben megállok még a tükör előtt és megigazítom a hajamat.
- Nos, azt hiszem kész vagyok. –mondom kissé megkönnyebbülve a saját tükörképemnek.
Még van tizenöt percem arra, hogy odaérjek a teremhez. Nem szeretek késni, sőt egyáltalán nem jellemző rám, de akkor sem szeretek megvárakoztatni senkit. Szerintem az az egyik legnagyobb bunkóság, ha valaki késik, és különben is inkább legyek ott egy kicsivel hamarabb, mint, hogy késsek.
Ilyen és hasonló gondolatokkal a fejemben sétáltam a rúnaterem felé. Reménykedek benne, hogy minden jól fog sikerülni, és semmit nem fogok elszúrni. Még mielőtt befordulnák az utam utolsó folyosójára veszek egy hatalmas levegőt és teljes mértékben le és megnyugtatom magam. Szép lassú léptekkel közelítem meg a helyet, majd óvatosan benyitok az ajtón. Belül minden kissé poros, amit nem csodálok, hisz évek óta nem volt használva a terem. Kissé bátortalanul, de azért csak belépek a terembe, ahol már ott áll Dashiell. Ránézek az órámra, és rájövök, hogy mégsem késtem el. Ez miatt egy apró kis mosoly jelent meg az arcomon.
- Szia Dash! – köszönök félhangosan, és közelebb sétálok hozzá

[Abigail]

Abigail

*Nem kellett sietnie, bőven volt rá ideje. Egy kis csokiszelet lógott a szájából, miközben a könyveit behajigálta a táskájába, mert ,,megtanult" már, vagyis egy kis pennának lediktálta az egyik könyvből a jegyzetet, és majd este leáll belőle csinálni dolgozatot, ha nem szeretne a RAVASZokon megbukni... Jó lenne átmenni, mert akkor már elmehetne, és sokkal szélesebb körű választéka lenne... Megrázta a fejét. Nem érdekli, mi lesz a jövőben, mert most egy roppantmód csinos lánnyal lesz találkozója... Úgy... két óra múlva. Szóval szépen vett magára egy kényelmes farmert, amiben minden lépéskor felsejlettek megdolgoztatott izmai, amik ugyan nem voltak eget rengetőek, csak pont akkorák, amiktől még helyesebbnek tűnt, és nem egy cingár spagettinek. Aztán egy fehér inget, aminek persze a két felső gombját nem gombolta be, nyakláncot cserélt, így a hét helyett öttel indult el később, ám még előtte a haját állította egy olyan jókisfiús frizurába, amitől tényleg úgy nézett ki, mint aki tényleg sokat tanul az eredményeiért, de a csintalanul csillogó szemek bizony bizonyítottak ennek az ellenkezőjéről. Majd néhány löttyike, amit magára pacsmagolt, és aminek nem volt intenzív illata, mégis ha valaki közel ment, és megérezte, nem lehetett neki ellenállni. Aztán totál lazán indult el, sétálgatva, bámészkodva, mégis nagyon hamar ért a teremhez. Foggalma nem volt, miért ide beszélte meg. Egyszerűen... Egyszer régen rálelt erre a helyre, és azóta kedvelte ezt. Üres volt, olyan titokzatos, és olyan érzést keltett, hogy ami a négy fal között történik, az titok marad, és senki sem jön rá. Néha erre lődörgött, ha jobb dolga nem volt, vagy menekült, és a többiekneke eszébe sem jutott benézni ide. Csend volt bent, de nem kínos, hanem a régi titkokkal teli. Néha eltöprengett, hogy vajon a négy fal között mik zajlottak le valaha, és most is belépve elfogta a hely hangulata, és amint betette maga után az ajtót, a padsorhoz sétált. Egy pálcaintéssel néhány padot a falhoz állított, és párat ott hagyott, bár ezeket nem sok gondolkozás után kis párnával látta el, kényelem szempontjából. A táblára nézett... Tele volt firkálva, mindenféle szivecskékkel, meg micsodákkal... Majd nem sokára virágcsokrot varázsolt, és azzal kezdett el várni. Még fél óra... Szóval nem késik. Sosem volt egy türelmetlen fajta, bár várakozni sem szeretett. De amíg pontosan nem lesz pontosan három, addig úgysem késik Abigail. Szóval kényelmesen odasétált az ablakhoz, és kinézett. Odakint nem volt éppen hullarohasztó meleg, de nem is fújt erősen a szél. Ideális... Tökéletes... Elmerengett, és alig vette észre, amikor az ajtó halkan nyekkent, és csak a hangra nézett hátra. Megakadt a tekintete a lányon, végigszaladt rajta a tekintete, és tudta, hogy bizony... Ez nem semmi! Szemei elismerően csillantak, szája mosolyra húzódott, és ellépett az ablaktól. Megveregette a vállát, hogy alig vette észre az idő múlását, milyen ügyesen bírta, de nem tudta elképzelni, hogy erre a lányra miért nem várt olyan türelmetlenül. Talán mert ismerte. Odalépett a lányhoz, kézcsókot lehelt annak kacsójára, majd a csokrot átnyújtotta.*
- Szia! Te ma tényleg nagyon csinos vagy!
*Hangjában is elismerés, hiszen pontosan is érkezett... Mint akit skatulyából húztak ki. Újra végignézett a lányon, Az ajtót betette, majd hellyel kínálta a lányt. Nem világított odabent semmi, pedig nem voltak nagy ablakok, kellemes félhomály... Talán gyertyák kellettek volna... De csak ,,beszélgetni" jöttek, nem? Akkor meg? De a szemeit nem veszi le a lányról. Tényleg csinos, sőt... Arcát elnézve... Körbenéz, hogy ne csak Abit stírölje, és helyet foglal. *
- Mizujs? Hogy telik a napod?
*Érdeklődés, vagy talán kicsit több? Mégis, a hangjában olyasmi volt, amitől az embernek kis hangok sugdosták, itt nem csak a délután hogyteltéről fognak csevegni. *
- Tényleg nagyon csinos vagy...

Micsoda egy úriember Dashiell. Van benne valami különös, nem is tudnám pontosan körbeírni, hogy mi, de árad belőle, egyfajta kisugárzás, ami miatt rengetegen beleszeretnek. Valószínűleg ez a „bűbáj” hat most rám is, bár nem is tudom, hogy konkrétan mit is érzek. Kedvelem Dasht, és nagyon jó fejnek tartom és még irtó helyes srác is. Ahogy a kézcsókot adja… jézusom… egy született úriember. Ráadásul most is hozza a tőle megszokott lazaságot, ami még a tökéletességgel is társul. Na és akkor a virágcsokorról már ne is beszéljünk… bár nem is tudom… kezd az egész kissé giccsessé válni. Lehet, hogy másoknál ez bejön, de nálam nem mindig nyerő ötlet, ha valaki túlzásba viszi ezt a dolgot, de el kell ismernem ezek a kis apróságok jól esnek. Dashiellt követve én is helyet foglaltam. Éreztem, hogy a fiú szinte egész végig bámult. Ez egy kicsit furcsa volt számomra. Körbenézek a teremben, s közben azon gondolkozok, hogy miért itt találkozunk. Eléggé rejtelmes egy hely, az már biztos, de nekem első látásra bejött ez a hely. Dash szemébe nézek, és igyekszem nem elolvadni tőle. Gyönyörű szemei vannak.
- Hogy telik a napom… hát… kissé unalmasan, egész délelőtt az RBFekre tanultam. –válaszolok a feltett kérdésre.
Szándékosan hagytam ki, hogy elaludtam a könyvek felett és ez miatt majdnem elkéstem, nem akartam, hogy már a legelején rosszul süljön el a dolog.
- Bár kitudja, lehet, hogy neked sikerül egy kis izgalmat csempészned a mai napba. – e mondat alatt rejtélyes mosoly ül ki az arcomra. Ez a mondat ugyanis kissé félreérthetőre sikeredett, de nem baj, valami hasonló szándékom volt vele. Még mindig az arcát fürkészem, egyszerűen az ember mindig talál benne valamit, amin elidőzhet.
~Vajon hány lány szívét törhette össze? – gondolkozom magamban- Én lennék a következő áldozat, vagy én leszek az, akinek sikerül megszelídítenie? Ezen egy kicsit elmosolyodok, majd gyorsan reagálok valamit, még mielőtt teljesen hülyének nézne.
- Köszi, te is jól nézel ki. - válaszolok a megjegyzésére. – És neked mennyire volt unalmas napod? –kérdezem. Remélem nem csak egymás napjáról fogunk beszélgetni, mert akkor egy kicsit unalmas és fárasztó beszélgetés lesz

[Abigail]

Abigail

*Lehetséges, hogy túl soknak tartja a lány ezeket, de Dashban ezek már benne vannak egészen kicsi korától, mert úgy nőtt fel, hogy ezt látta, tanulta, kötelezően, majd később ösztönösen ezt csinálta. Hiszen a lányokat mindig is csodálta. Mindig adtak a külsőre, és közben- jobb esetben- még csak nem is tökkel a nyakukon közlekedtek. Mret igenis voltak sokkal értelmesebb, és egészen normális emberek, akikkel jól el lehet beszélgetni, sőt még akár komolyabban társalogni, és nem akadnak el a nyelves csóknál... Mert voltak, akiknél még szólni sem kellett, illetve nem is tudott volna, hiszen az illem szerint teli szájjal nem beszélünk... Ennyit erről. A lánynak a tekintete elég sokszor megakad rajta, és láthatóan elég sokszor elkószáltak a gondolatai, míg leültek. Ő meg odaadással figyelt a lányra, szerette őket figyelmével elhalmozni, apróságokkal kényeztetni, és semmit sem érzett elégnek, hiszen volt, hogy a ,,kapcsolat" elején látta a szomorú véget, és így igyekezett kompenzálni. Bólint, ahogy a lány tanulást említ.*
- Na ja... Én meg RAVASZokra tanulok... Lassan a könyökömön jönnek már ezek ki... Komolyan! Milyen jó hogy csak ismételni kell!
*Nyögte, majd látványosan szemét forgatta, de közben azok az áruló zöld íriszek megcsillantak játékosan. A lány mondatát hallva meg szemei megvillantak, és széles mosolya lett. Biccentett, és széttárta a kezét.*
- Hát ha megelégszel szerény személyemmel, akkor... Remélem, nem fogsz csalódni....
*Az utolsó mondata lett félreérthetőbb, de nem bánta. Nem játszott, egyáltalán, sőt valami sűrű igazság csendült ki hangjából, hiszen a lány ismerte, ha nem is annyira Dasht, akkor azt, aki a pletykarovat tetején szokott díszelegni. A dicséretre csak elmosolyodik, és biccent. Ególegyezés kipipálva. Már az plussz, hogy a lány eljött... *
- Kérsz esetleg valamit enni vagy inni, szép hölgyemény? Vagy ha nem vagy éhes, akkor elárulhatnád, hogy végül miért jöttél el amikor a levelem megkaptad. Érdekelne... Kíváncsiság? Ok? Cél? Mert véletlenek nincsenek...
*S közben az egyik felső zsebéből lazán előhúz egy csokiszeletet, és a lány felé nyújtja, ha mást nem is, ilyesmit kér-e. Aztán egy teljesen kétértelmű kacsintás, mosoly, és a végén elkapja a lány tekintetét, és hosszú ideig fogva tartja, bűvölve őket, kissé csintalan íriszeivel, melyekben talán kis buja fény is felvillan. *

Tényleg miért is jöttem el ide tulajdonképpen? Hiszen valamennyire ismerem már Dashiellt. Legalább is azt a részét, amelyiket felém mutatja. Felmerült bennem néhány dolog, hogy miért ne jöjjek el, de a kíváncsiság győzedelmeskedett. Még én magam sem döntöttem el, hogy érdemes volt-e eljönni, bár most már egyre inkább gondolom, hogy megérte eljönni a találkozóra. –gondolom magamban, miközben a fiút nézem és hallgatom. – Megkínál étellel, és itallal Visszautasítom, ugyanis nem vagyok szomjas és nem olyan rég ettem.
- Köszi, de most nem kérek. És hogy miért döntöttem úgy hogy eljövök miután megkaptam a levelet? –teszem fel magamnak a kérdést, amire rögtön válaszolok is.
– Egyrészt kíváncsiság, hogy miért szerettél volna velem találkozni, másrészt nem illik visszautasítani egy meghívást, és végül is miért ne? Nem veszíthetek azzal semmit, hogy eljövök. Vagy igen? - kérdezem tőle mosolyogva.
Az egyik zsebéből előhúz egy csokiszeletet, és felém nyújtja, de ezt is visszautasítom. Szemembe néz és én viszonzom a tekintetét. Sokáig nézzük egymás szemét. Bűvöljük a másikat, de aztán én bizonyulok gyengébbnek és elfordítom a tekintettem. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen nem bírtam tovább a szemezgetést. Lehet, hogy ez valami ösztön volt, hogy most mát elég legyen. De most már mindegy.
Bocsánat. –mondom neki lesütött szemmel, de igazából miért is kérek én bocsánatot? Valaki igazán elmagyarázhatná, hogy miért viselkedek ilyen nyuszi módon, hogyha egy fiúval egy kicsit is közelebbi kapcsolatba kerülök. Most már nyomasztóan nagy a csend, amit jó lenne megtörni.
- Esetleg megtudhatom, hogy most éppen miért rám esett a választásod? – kérdezem tőle. Végül is, ha ő kíváncsiskodhat, hogy miért jöttem el, akkor én is megtudhatom, hogy miért is kaptam „meghívást ide”…  

[Abigail]

Abigail

*Úgy tűnik, a lány most húzódik vissza, és Dashiell nem ezt szeretné elérni, meg elijeszteni szeretné. Semmi ijesztő nincsen rajta, tulajdonképpen sokan azt állították, hogy biztonságot sugároz, és mivel nem szokása hazudni, legalábbis csak a nagyon-nagyon szorult helyzetekben, még csak fel sem merülhet annak a lehetősége, hogy valaki ne bízzon meg benne. Persze, ez változó is lehet. Nem az első eset lenne, hogy rosszul ítélte meg a lányt. De itt most nem erről van szó. Úgy véli, ebben a hölgyeményben előtte sokkal több van, mint látni engedi. Elmosolyodik a válaszra, és a zöld smaragdjai is barátságosan nevetnek Abigailra. A kis kíváncsi kérdésre megszólal mély bársonyos hangján.*
- Nos... Remélem... Hogy nem fogsz csalódni. Vesztenivalód, igazad van, nincs..
*És milyen igaz... Hiába, de a lány szemei vonzzák. Általában ezek az ékek azok, amik egy lányról nagyon sokat elárulnak. Beszédesebbek, és olykor még elbűvölőek is tudnak lenni. Elmerül a lányéban, szinte magába szippantja a másik szempár, ám Abigail elfordítja tekintetét, mintha zavarban lenne... és bocsánatot is kér. Dashiell lágyan a lány álla alá nyúl, és gyengéden maga felé fordítja a lány arcát, nem erőszakosan, éppen hogy gyengéden, meleg tenyerében tartva a finom arcocskát, majd amikor a lány újra rá néz, keze lassan elkóborol a kecses ívű állon, végigsimítja az arccsontot, és szórakozottan, mégis rejtett komolysággal válaszol.*
- Miért te? Jogos kérdés... -mintha magában mulatna, vagy elgondolkozna valamin... - Nos, tudod... Van benned valami, ami nagyon kíváncsivá tesz... Nem tudnám, megmondani, mi az, de... Tény, hogy roppant érdekes lány vagy... - Aztán az előbbi hangnemtől elütő, elgondolkozó, kissé elmélyült hanggal, meglepetten jegyzi meg- Milyen szép szemed van...
*Na puff... Ennyit arról, hogy nem rohanjuk le a lányt. De ha kicsúszott a száján! És ha igaz? Akkor mi van? Nem lehet igazat mondani, vagy bókolni nem szabad? És végülis ki tiltja meg? Senki... Kezét visszahúzza, de éppen csak annyira, hogyha a lány kicsit odébb csúsztatja a kezét, pont megfoghatja... Vagy hozzáér... Nem válaszol a ki nem mondott ,,miért ide" kérdésre. Ez inkább az ő titka. Az ő vacka... Itt szeret még csendes magányban üldögélni, ha úgy esik...*

Van valami akadály, valamiféle tudatalatti dolog, ami miatt ez az egész leblokkolás megtörtént. De ezt a tudatalatti érzést muszáj legyőzni! Nem engedhetem ki ezt a lehetőséget a kezeim közül. Most nem. Nem tudom, hogy mitől, félek én legbelül, hiszen még soha nem volt olyan hatalmas csalódás az életemben, ami miatt az ilyen esetekben egyszerűen leblokkolnák.  Vagy lehet, hogy pont a csalódástól félek? Jó kérdés, amire nem tudom a választ. Viszont nem hagyhatom, hogy ez a gyengeség legyűrjön. Egyszerűen muszáj legyőznöm mindörökre. Gyerünk Abigail szedd össze magad! – parancsolok magamra.
Miközben én magamat marcangolom legbelül, látom, hogy Dashiell is erősen gondolkozik valamin. Valószínűleg azon, hogy mit hol ronthatott el. Pedig neki nem is kellene ilyenen törnie a fejét, mivel én voltam túl gyáva, tehát bennem van a hiba és nem pedig benne. Megpróbálom néhány másodperc alatt rendezni magamban a helyzetet. Vagy megemberelem magam és talán jól is végződhet ez a nap, vagy visszalépek és tönkreteszek vele mindent. Nem akarok egy gyáva nyúl lenni, akire később mutogatnak, hogy nézd már mekkora idióta volt ez a csaj” Nem ezt akarom, szóval inkább fussunk neki még egyszer elölről, és talán ezt a pillanatnyi megingást el is felejtjük.
A feltett kérdésre semmi konkrét választ nem kapok. Persze mit is várhattam volna? Hogy oldalakban kifejti, hogy pontosan, miért is hívott el? Én sem válaszoltam neki túl bőbeszédűen.
„Milyen szép szemed van” – csúszik ki véletlenül vagy készakarva a száján. De ez a mondat kicsit másképp hangzott volna… legalábbis a hangvétele más volt az előtte levőknek.
Na, erre én most mit lépjek? –teszem fel magamnak a kérdést. Kezét elveszi az arcomról, de nem viszi túl messzire, tehát ha akarom meg is foghatom, és visszahúzhatom magamhoz. Az agyamra inkább nem is hallgatok, hagyom, hogy a szívem és az ösztönöm vezessen, akármibe kerül is. Megfogom a kezét és visszahúzom, és közben magamra öltöm az ártatlan kis mosolyt, hátha old valamennyit ez is a köztünk egyre inkább kialakuló feszültségen.
- Köszi. Bár nem kimondottan erre a megjegyzésre számítottam – vallom be kissé komolytalanul. - De azért te sem panaszkodhatsz ilyen szempontból. –felelem, és közben még közelebb húzom magamhoz, hogy tudja, az előbbi csak egy pillanatnyi megingás volt a részemről és nem több. Majd újra a szemébe nézek és hagyom, hogy elmerüljek a szemeiben…

[Abigail]

Abigail

*A lány szemeiben úszkált. Azok is ragyogó zöldek voltak, és a sötét szinek még jobban kiemelték az íriszeket, és valahogy mélyebbnek tűntek. Nem titkoktól terhes, vagy komor, zárt, hanem vidám, és kissé beszédes. Szerette ezt a két szemet. Nem ítélte el, megértőnek tűnt, és megnyugtató volt. Hiába, Dash is érző lény, és néha szüksége van egy normális társaságra, aki nem a pénzére hajt. Hirtelen átrohant agyán a gondolat, hogy vajon tudja-e a lány, hogy mekkora vagyon várományosa... Aztán elvetette. Miért izgassa magát ilyesmivel? Beszédes szempár. És mivel ennyire el van bennük merülve, tisztán lát minden villanást, és a gondolatok is szinte ki vannak írva. Feliratozva. Kicsit sóhajtott, mert tényleg élvezte a két szempár csendes figyelését. Meglepetten pislogtak, mikor a száján az óvatlan bók kicsúszott. Nem szándékozott ilyet mondani, de egyszerűen kicsúszott. Tényleg megnyugtató, hogy van egy ilyen két szép szempár. És még senki sem fedezte fel? Pff... Ezt nem hiszi el. Fiúk helyett vakondok vannak a Földön? Kissé tanácstalan villanást kap el, és Dash azon kapja magát, hogy úgy bámulja a két szempárt, mintha az élete múlna rajtuk... Kicsit köhintett, hogy zavarát álcázza, ám akkor egy vékony kéz kulcsolódik az ő kezére, és elhúzza Abigail felé. Ezért újra belső kényszer hatására a lány szemeibe néz. A bizonytalan bókra a szája sarka egyre feljebb csúszik, és bizony a mosoly még jobban kihangsúlyozza finom arcát, és szemei is melegebb fényben ragyognak. Aztán még közelebb... Nos, ha sakkoznának, elég egyértelmű lépés a lány részéről, nem? Lassan, mintha bizonytalan lenne, közelebb hajol, alig pár centire a lány arcától. Nem telt sokba a távolságot áthidalni, hiszen amúgy is elég közel volt... De megáll. Nem akar erőltetni semmit sem, a lánynak van választási lehetősége. Dash sosem erőltetett semmit egyik lánynál sem. Mindig gyengéden bánt mindenivel, és sosem hazudott. Nem szerette ha neki hazudnak. A levegő aprócska szikrákkal telt meg, ahogy közel hajolt, enyhe parfümillat keveredett a levegőben, míg ő teljesen közel került. A lány zöld szemeit bűvölte továbbra is, és a lehető legtürelmesebben várta a választ...**

Alyson

Ahogy várta Alyson is belekezdett a játékba, nem utasította vissza. Nyelveik vadul játszottak, s Nicolas keze egyre lejjebb csúszott a lány derekán, s mikor Alyson elemelte száját Nicolasétól, ajkain apró, vörös vércseppek jelentek meg. A srác talán túl erősen harapott volna bele, s nem érezte volna, hogy hol a határ? Ezzel nem is törődött többet, hiszen Rose szavaira figyelt.
-  Hidd el neked sem lenne jobb ha durvább játékot játszanánk.- mondta gúnyosan vigyorogva, majd hagyta, hogy a lány kezei ismét beletúrjanak hajába. Nem félt attól, hogy ismét megfogja-e húzni  -nem is kellett ettől tartania-, nyugodtan tűrte, ahogyan Alyson tekergette a fekete hajszálakat. Száját ismét a lányéra tapasztotta, s lágyan csókolgatta ajkait, miközben Rose kezei egyre feljebb csúsztak az oldalán, ezzel feljebb csúsztatva az ingjét, s körmeivel végig karmolta a srác testét. Egy pillanatra behunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, s csak azután válaszolt kissé nyugodt hangon, miközben Rose ajkairól áttért a nyakára.
- Miért ne bírnám?- lehelte Nicolas két csók között- Bolond, aki nem élvez egy ehhez hasonló játékot.- válaszolta, s az ő arcán is, ahogyan Alysonén, szétterül egy hatalmas vigyor. A vigyor csak még jobban széjjelhúzódik, amikor a lány elereszt egy halk nyögést is mondanivalója mellé. Kézfejét még erősebben rányomta a gerincére.
Tudta, hogy nem jó döntés belemarkolni Rose fenekébe, s tudta az ezzel járó következményeket, hogy ezek után már nem folytathatják különös játékukat, de még is megtette. Megtette, s amire számított nem következett be, így elkezdte kigombolni háztársa blúzát, amikor is a lány reagált Nicolas előbbi viselkedésére. Egy mozdulattal beletérdelt a srác lábai közé, s egy szökkenéssel a blúza mellett termett. Nickben a fájdalom csak kis idő után múlt csak el, egészen addig szó nélkül tűrte kínját, miközben látta; ahogyan Alyson kivonul a teremből. Hangtalanul feküdt a pad tetején, míg nem már nem érzett semmit, és csak ekkor állt fel. Egy pillanatra düh fogta el a lány iránt, de a dühöt gúnyos mosoly váltotta föl, miközben a srác megigazította ingjét.
- Lesz ennek még folytatása, aranyom.- s azzal kivonult a teremből a sötét folyosóra.

Köszönöm a játékot!    és bocs a csúszásért