Használaton kívüli Rúnatanterem

Nem túl nagy, a padok mindegyike a falakhoz van húzva, a tanária asztal pedig a megkopott, porosodott táblához. Egyetlen ablak terpeszkedik a falon, mely régen volt mér kinyitva. Nem tudni miért nem használják ki már több mint 10 éve ezt a helyet. Sokan sokfajta történetet suttognak róla, de az igazságot talán csak a jó öreg Albus tudná… vagy lehet még ő sem?

A falakon, sötétben is világító apró, illetve nagyobb rúnák helyezkednek el, melyek folytonosan, körbe-körbe mozognak, akár csak a Föld.

[Ryan]

*** Ryan ***

- Majd meglátom – Ismételten ismét lemondó sóhajjal, miközben unottan nézelődtem a folyosón, mivel nagyon mást nem láttam. Lehajtottam a fejem, és szinte játszva a halottat nyújtottam ki a karjaim, közben pár érdekes, mérgelődő hangot is kiadva magamból. Mutatva, hogy azért még nem teljesen adtam fel. Lehunyt szemhéjaimon keresztül észleltem, hogy eloltották a villanyt. No de nem a fejemben, félreértés ne essék… Felkaptam a fejem, majd összeráncolt szemöldökkel néztem körbe. Meghallva a kérdést felhorkantam.
- Nem, nem félek. Csak felettébb gyanús ez az egész. – Jegyeztem meg, majd amikor a combomra ütött, ciccegtem egy sort. – Rosszfiú vagy Ryan. –
Hogy ezt kétértelmű megjegyzésnek szántam volna, lehetséges. S mivel nem láthatta az arcomon bujkáló gonoszkás mosolyt, bármit hihetett. Ám abbahagytam, szinte varázsütésre a mozgolódást, s újra átváltottam halott üzemmódba.

Összeszorítva a szemeim, megkapaszkodva a vállaiba, értek földet lábaim, majd pislogtam fel rá, s vettem el a kezeim, amelyek talán így is túl sokáig időztek rajta.
- Pedig már kezdtem élvezni. – Mosolyodtam el, majd néztem most először körbe, egy fellépést hátrálva. Ámulva, bámulva, még a szám is elkerekedett, nem csak a szemeim.
- Ez milyen… szééééép. – Adtam neki hangot is, és amikor azt mondta, hogy nem nagy szám, csak legyintettem, egyet, ezzel megpróbálva elkergetni azon gondolatait, hogy nem nagy számnak tartom a helyet. Elvégre… nagyon úgy tűnik, magányos óráit rendszeresen itt tölti el. S lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, de biztos nem olyan tág az a kör, akit ide elhozott s ez… nagyon jól esik, s csak még jobban verdes a szívem.

- Nagypapádék hol laknak? – Érdeklődtem halk, szelíd hangon, melybe nem kevés érdeklődés is keveredett, hiszen érdekelt, minden, ami vele kapcsolatos. Túlságosan is titokzatosnak tűnt, s talán ezért is vonzott annyira. Összefonva a karjaim magam mögött lépkedtem oda hozzá, ahhoz a padhoz, amelyre ő leült, majd kezeimmel éppen csak megtámaszkodva a szélében, dőltem neki, a pad üres részének, mely még mellette megmaradt. Oldalra fordulva kissé, néztem őt. Valamiért jobban érdekelt az arca mimikája, mint a rúnák, melyeket még úgy is lesz alkalmam nézegetni.

××× Yolanda ×××

- Aberdeen közelében. – pislogtam rá oldalról, s szűköltek össze a szemeim ahogy méregettem. Igen, tényleg csinos volt. Ahogy végigfutott a tekintetem a vékony alkaton, elidőzve a mintás pólón, a szövegre persze semmit sem reagálva, konstatáltam az addig bizonyosnak tetsző dolgot. Pont mint Yvette. Mégis, csupán a külső volt az mely rá emlékeztetett. Az elevenség, a nagy beszélőke. Önként nem vallottam volna be de élveztem. Kirángatott a mindennapok forgatagából s feledtette velem a múltat is. Nem, itt nem Claire gondolok de akár ő is lehetett volna. Hanem minden szarságot ami az iskola falain belül voltak. Az átkokat, az ismeretlen növényeket s embereket melyek sokszor felállították a hátamon a szőrt. Egyszerűen gyűlöltem ami itt folyik. S ez abból fakadt hogy semmit sem ismertem szinte. Hatodikos voltam de… Nem szívhattam magamba úgy a tudást mint a többiek. Még most is megütköztem a mozgolódó képeken, s a kviddics nagy mibenlété sem értettem. Inkább rúgtam volna a bőrt a többiekkel a suli udvarán. A régi suli udvarán. Persze…

Lekászálódva, halkan fújtatva egyet, ezzel mintegy befejezve a nagy gondolatsort, léptem a másik elé, persze zsebre dugott kezekkel hogy ne értse félre a dolgot, s tekintettem le rá. Kellemes élmény volt mások fölé magasodni. Főleg ha az illető tetszett, s esetleg mélyen is volt dekoltálva a pólója. Nem mintha most erről lett volna szó. Csak kíváncsi voltam. Miért maradt itt, mit akar igazán, s mégis… Miért?

- Biztos nem érdekes. Sok ilyet láthattál már. – nyugodt, mindenféle sértődöttség nélkül szólaltam meg. Végülis nekem tényleg mindegy volt hogy figyeli-e a mintákat vagy sem. Csak az én szórakoztatásomra lett kitalálva ez a terem. Nos.. Persze ez így nem teljesen igaz de szép remény lenne.

[Ryan]

  *** Ryan ***

- Aberdeen, hhmmm… - Gondolkozva néztem magam elé, miközben még az ajkaimat is kissé csücsörítve összehúztam. Ez amolyan a gondolkozás jeleként mutatkozott meg a vonásaimon. – Na majd meglesem a térképen. A Földrajz sosem volt az erősségem. –
Hogy emiatt szégyenkeznem kellene? Kétlem, elvégre nem a Szülőföldemről van szó. Még fél éve sincs, hogy az Angliai földön rohadok, hát akkor? Ne várjon tőlem senki sem részletes ismereteket. DE az akarás azért ott van. Mert tényleg megfogom majd lesni, hol is van az a Aberdeen. Mert érdekel. S mert csak. Lehet, egyébként nem izgatná a fantáziám, ha nem lenne köze Ryanhez, de ez már egy egészen más kérdés.

Figyeltem, ahogy lassan lemászott a padról, én pedig még mindig lustán nekidőlve, követtem a pillantásommal, majd vontam fel kissé a szemöldököm, amikor elém állt. Hunyorogva néztem fel rá. Amikor meghallottam az újbóli lekicsinylő mondatokat, sóhajtva forgattam a szemeim.
- Csak nem akarod belém magyarázni, hogy mit gondoljak, érezzek, mondjak? – Vigyorodtam el pimaszul, ezzel is erőteljesen célozva arra, hogy bármit is mond, hogy bármennyire is… el akar innen üldözni netán? Nem fog neki sikerülni. Annál azért jóval kitartóbb vagyok. S oly mindegy volt, hogy a KH-ban punnyadok, esetleg piszkálódok Bennel, vagy vele töltöm az időt… vagyis… nem, igazából nem volt mindegy. Mert már csak maga a gondolata, hogy vele lenni, együtt, egy teremben, ilyenkor… izgalommal töltött el, hiszen sosem tudhattam, mi fog történni a következő pillanatban. Bár remekül értettem hozzá, hogy a beszélgetéseket irányítsam, sajnos ez a képességem hirtelen semmivé foszlott, amikor ő egyszerűen csak a vállára kapott, vagy villogó szemekkel a falnak szorított.

- Egyébként pedig az, érdekes. Nem gondoltam volna, hogy ebben a hulla unalmas épületben ilyen termek is vannak. Mondjuk tény, hogy nem járok ilyen órákra, mint a Rúnatan… Hhmm… - Mintha a Jóslástan jobb lenne. Hát nem éppen, de azon legalább lehet aludni, kivéve ha kiszúr a tanár, egyébként nem érdekel a dolog. Könnyedén ellökve magam a padtól, kezdtem el turkálni újra az övtáskámban, majd húztam elő a pálcát. – De ennél még érdekesebbé is lehet tenni. Várjunk csak, hogy is van az a…? – Gondolkozok félhangosan, ahogy ellépek mellette, talán éppen csak hozzásimulva, ha közelebb állt a kelleténél, állok meg mellette nem sokkal messzebb, s jobb kezemben tartva a pálcát, ballal ezüst tincseimbe túrva vakarom meg a fejem, összevont szemöldökkel erősen túráztatva az agyam.

Könnyű csuklóval tartva a pálcát, mintha nem is tartanám a kezemben írtam le lassú körkörös mozdulatokat, s suttogtam franciaszavakat. Persze erre nem történt semmi, mire ismét gondolkozóba este, de nem pillantottam rá a másikra, mert biztos voltam benne, hogy a kárörvendő vagy mindentudó vigyor ott lapul az arcán, vagy inkább a kételkedés, hogy én képes vagyok bármire is, ami tudást igényel. Újabb mély levegőt véve emeltem meg a pálcám, majd más szavakat használva, mely angol fülnek csupa hablatyolásnak tűnt, történt meg a… csoda? Nem, csak végre megmutatkozott a varázslat eredménye. Először a falak színe kezdett el megváltozni. A fehér, fakóan ásítozó színek helyett most pont olyan színű lett, mint az éjfekete égbolt, mintha eltűnt volna a tető, minden. S a csillagokkal tarkított égen egyedül a rúnak világító színe maradt meg. Utána a padló megfakult, kopott barnás parkettái helyén, először a lábam alatt jelent meg a zöldellő fű, majd tőlem kiindulva, mint amikor a domino sorok eldűlnek, úgy terült el szőnyeg módjára. S talán ez elég lett volna ám… újabb szavak csendültek fel, s újabb pöccintések, suhintások, érezni lehetett, ahogy a levegő a teremben mozgolódni kezdett, a hosszú fűszálak lassan, ellustulva mozgolódtak, pedig még az ablakot sem nyitottam ki. Leengedtem a kezeim, majd a derekamra helyezve, elégedetten néztem körül. Mintha nem is a tanteremben lettünk volna, hanem egy külső helyszínen, egy domb tetején.
- Na ha erre is azt mondod nem érdekes Ryan… akkor megátkozlak. – Húztam ki magam, majd odalépve hozzá, ragadtam meg a kezét, s húztam beljebb – az egykori terem közepe felé, s könnyedén ültem le a fűre, s ha hagyta magát, lehúztam magam mellé.
- Merlinre… ez már hiányzott. – Terültem el, a hátamra feküdve, néztem fel az áll csillagos égre, majd vettem egy mély levegőt, s lassan fújtam ki. A háttérben ekkor szólaltak meg az apró kis tücsökciripelések. Komolyan mondom… érdemes volt stréberkedni a Beauxbattonsban. Mondjuk tény, hogy ott nagyon adtak az ilyenre, az órákat is így tartották meg, hogy az adott tantermet az aktuális témához igazították, s ezt belénk is sulykolták.

××× Yolanda ×××

[/b]

Csak a szemeimet forgattam az elhangzott mondatra. Majd megnézi térképen… Oh, hát persze. Én meg most jöttem le a falvédőről. Biztos hogy még csak a könyvtár közelébe sem menne annak érdekében hogy megláthassa hol is van. Egyébként sem volt érdekes. Mármint, mi a fenéért izgatta volna hogy hol a fenébe van egy kis *** falu amiben semmi, határozottan semmi sem történik?! Még én is untam, pedig sárvérű vagyok. A nagy vad melyet mindenki szeretne elkapni. Mármint az aranyvérűek.

- Ahham. – nyugtáztam a gondolatot, de igazából nem is figyeltem oda. Túlzottan lefoglaltak önnön keserű, gúnyos megjegyzései mi miatt még McGalagony-nak is felállt a szőr a hátán. Bár ő inkább az elveszett lelket látta bennem mint a többiek szerinti leendő huligánt. Azt fecsegték hogyha aranyvérű lennék akkor biztos a halálfalók közé állnék. Megtisztelő, mi? De így… Auror leszek. Már az egyik tanár is beírta helyettem mint leendő célok. Ezt annyira…gyűlöltem! Amikor beskatuályztak. Én is most ezt csináltam? Igen, még ő is visszaigazolt ebben. Emiatt kissé lesütöttem a tekintetem, kerülve a pillantását, de sokat nem kellett szenvednem érte.
Hiszen már el is lökte magát a padtól, a híres táskában kotorászva. Azt hittem menni akart. De csak a pálca került elő. Csak tudnám miképp is fért bele. Biztos valami mágiát alkalmaztak rajta. Egy újabb holmi mihez nem is érhetnék. Ám nem ez kötött le leginkább. Csak az ahogy ott állt előttem, nem messze kezeimtől, s láthatóan erősen gondolkozott.

- Csak meg ne ártson. – jegyeztem meg, ezzel a nagy műveletekre utalva, mikor is önkéntelenül vigyorra húzódtak az ajkaim. Főleg miután nem sikerült a nagy terve. Az nálam is gyakran előfordult szóval nem ütköztem meg rajta. Csak lehunytam a szemeimet, s felemelve jobb kezemet, vállától csupán egy lélegzetvételnyire tartva el, belélegezve az illatát, pattantak fel a szemhéjak. Már káromoltam volna magam az önkéntelen tettért de a változás… Oh igen! Pont mint a faluban. Eltávolodva tőle, még mielőtt megfoghatta volna a kezem, s ezzel magával ránt, fordultam körbe meglepetten. Nem szerettem az illúziókat. Valahogy nem értettem meg a lényegüket ráadásul csak egy hazugságok voltak. Akkor inkább elmentem arra a helyre amit mutatni akartak, vagy készítettem el a tárgyat, de ez… Mégsem kezdtem el látványosan morogni. Inkább a tekintetem a távolba veszett, s szinte vártam hogy mikor hallom meg a nagyi hangját hogy mostmár toljam be a lusta hátsómat a konyhába. A gondolatra újra csak elvigyorodtam. Már alig vártam a nyarat. Ez mintha csak elővetítette volna a csodás órákat melyet kaphatok. Még ha az újabb ellenség árnyékában is kell azt eltölteni.

Yora pillantva, ki láthatólag kényelmesen feküdt el a padlózaton, mit sem törődve azzal hogy én mit csinálok, enyhült a vigyor. Magam sem tudom mi történt velem abban a percben, bizonyára csak a gének miatt, de letérdeltem mellé, s kis feje mellett megtámaszkodva kezeimmel csókoltam meg. Lassan bal kezemet a dereka alá csúsztatva, míg a jobbal továbbra is támaszkodtam. A világ minden egyes kincséért sem mondtam volna az illúzióra azt hogy kössz. Nem, de ezt éreztem. Mert így tényleg olyan volt minden mint ott. S ez mindennél többet jelentett. Arra számítottam hogy ezután kapok egy irdatlan nagy pofont, de… Mostmár meg sem fordult volna az a fejemben hogy kinevet. A bizalom első kis jelei? Ki tudja? Már Claire képe sem motoszkált a fejemben olyan híven, s az az ismerős, kis tompa fájdalom a gyomorban mely nála is megvolt. Az elismerés vagy felismerés elmaradt, de a csók folytatódott míg csak levegőm volt hozzá. Mert mást már nem tudtam tenni. Csak magamhoz ölelni és tudni, csak az enyém. Persze ha eltolt volna akkor nem erőszakoskodom. Yvette mellett már tudtam magam olyannyira hogy ne vegye el teljesen az eszem a varázs. Nem mintha őt valaha is érinteni lehetett volna. Ezért is volt a második széria valamivel jobb. Sokkal jobb.

Eltávolodva, továbbra is a derekán hagyva a kezemet, tartottam fogva a pillantását. Nem olyan nyápic módon mint valami buzi franciacica. Csak vártam az eredményt, a csillanást mely elzavar vagy ott marasztal. Mert bennem is ott lobogott az ismerős tűz. Nem akarok egyedül lenni.

Ryan

Nem, nem mondok semmit, csak egy apró fintor jelzi az arcomon, hogy hallottam a megjegyzését, mondjuk ez logikus. Mert direkt úgy mondta, hogy meghalljam, vagy, hogy összezavarjon a koncentrálásba, mert bizony nagyon koncentráltam, hogy helyesen ejtsem ki a szavakat, a megfelelő hangsúllyal. Azt hiszi, nem vagyok rá képes? Hát persze, hogy azt hiszi, mint mindenki… Tény, hogy Yv sokkal nagyobb stréber nálam, s fele annyi varázslatot nem tudok mint ő na de azért… ne tessék már engem ennyire leírni! Oly annyira belemerültem abba, amit csináltam épp, hogy észre sem vettem a kezét, mely éppen csak nem érintett meg, de érezhető lett volna, ha odafigyelek minden rezdülésre, ami az aurámat illeti.

Nem engedte, hogy megfogjam a kezét, hiszen éppen, hogy oda kaptam volna, ő már is eltávolodott. S bár az arcomon nem látszódott semmi, éreztem, hogy a gyomrom bukfencezik egyet, a csalódottságtól. Végtére is… nem kellene meglepődjek, hogy ennyire nem akar tőlem semmit. Mert igen csak úgy tűnt, bár kétlem, hogy mindenkit csak úgy felkapott volna a vállára, na de azért… Egy aprócska kis kézfogás, melybe azért olyan sokat nem is lehet belemagyarázni, ennyire… nem akarta volna? Mindegy. Ha rágódok rajta, akkor sem lesz jobb, inkább csak élveztem az alkotásom, mely olyan élethű volt, hogy az én érzékeim is képes volt becsapni. Csak a pálca, amit magam mellé ejtettem a puha fűben. Az emlékeztetett rá, hol is vagyunk még.

Nem vártam tőle köszönömöt, sőt, nem is figyeltem a reakcióját, csak a körbe-körbeforgó rúnákat figyeltem, miközben egyik kezem a tarkóm alá helyeztem, a másikkal, pedig végigsimítottam a fűszálakon, melyek kinyújtott tenyerem csiklandozták. Talán vártam volna valamit? Lehet… valamiért olyan sanda érzésem volt, hogy Ryan hamarosan távozik, s már csak a becsukódó ajtó hangját fogom hallani, bár az illúzióban azt a kijáratot is gondosan elrejtettem. Így először hozzám kéne szólnia, ha kiakar innen menni. Kérnie kellene tőlem egy szívességet ami… biztos marhára nehezére esne.

- Nem akarok megint a válladon út… - Kezdtem bele, amikor letérdelt mellém, s akkor még fogalmam sem volt, megint mit akar. Felnyalábolni, és két lábra állítani, hogy azonnal vigyem ki innen? Ettől a nagy tértől, mely szinte a végtelenségbe nyúlt, biztos nem lehetett bezártság érzete, s nem is gondoltam, hogy ilyenben szenvedne, de… a lényeg. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy megcsókol. Amikor a kezét megtámasztotta a fejemnél, kissé felvontam a szemöldököm, s furcsállva néztem rá. Ám nem sokáig elemezhettem a vonásait, hisz még a mondatomat sem tudtam befejezni, egyszerűen csak belém folytotta a szót, pont úgy, mint a hídon anno, nem is olyan rég, én magam tettem…
S az a pár pillanat, amíg nem váltunk el egymástól, úgy kísértett azóta, mint egy szellem, belefészkelve az agyamba, s a lelkembe magát, otromba módon elpöffeszkedve, hogy egy nyugodt pillanatom sem legyen. Végre… végre ismét átélhetem azokat a pillanatokat, melyek után… sóvárogtam volna? Lehetséges, főleg a legutóbbi pofára esésem után, amikor újra csak kerestem azt a valakit, aki megdobogtatja a szívem, s csak a gondolatra is, hogy hozzám ér, remegés fut végig rajtam. Ezt persze nem nagyon akartam magamnak bevallani, hiszen ha újra arra kerülne a sor, hogy a saját arcom súroljam le, akkor talán kevésbé lesz fájdalmas az esés.

Átkarolva a nyakát, húztam magamhoz közelebb, s azt sem bántam, volna, ha a súlyával rám nehezedik, s még a levegőt is kiszorítja belőlem, mert igen csak édes légszomj lenne az. Bal lábam felhúzva, hiszen a másiknál térdelt, s nagyon sok mozgási teret nem is hagyott, bár ezt sem bántam, kulcsoltam körbe a derekát, mint egy maradásra bírva, hogy még véletlen se higgye azt, hogy most, pont most fogom elereszteni, akár egyetlenegy másodperce is. Viszonozva a csókot, mely olyan heves volt, s szenvedélyes, hogy szinte beleszédültem. Szívem még jobban dobogott, s már a levegőt is gyorsabban vettem, mint kellett volna.
Ahogy eltávolodott, nyitottam fel a szemem, s néztem az övébe, s éreztem, hogy lassan teljességgel elnyel, mint egy mocsár, amibe belelépek, s benne ragadok, majd beszippant. Eredmény? Nem hittem volna, hogy ő esetlegesen eredményt vár, de amit tisztán kilehetett olvasni felcsillanó világoskékszemekből, minden volt, csak nem elutasító. Melegség, ragaszkodás, gyengeség, sebezhetőség és vágy? Nem tudtam volna letagadni, hogy az alatt a pár hónap alatt azért több motoszkált bennem, mint a gúnyos szavak, s az állandó vigyor, mely mindenre megfelelő válasz, reakció volt.

- Hihetetlenül kifejezők a szemeid, s rabulejtőek Ryan, mondtam már? – Suttogtam, miközben kezeim a tarkójára csusszantak, majd végig a nyakán, s megállapodva az arca élén.

[××× Yolanda ×××]

××× Yolanda ×××

Nem láttam a szemeiben az undort vagy a kétkedést hogy hozzá mertem érni. Elsőre meglepett de a végén… Igen, örültem neki. Nem voltam az a fajta kis hülye aki túl sokat rágódott a dolgokon. Igaz emiatt már sokkal megütöttem magam de nem számított. Azt mondta igen, s ezzel… Mintegy szabadjára engedte a régi énemet. Annyi változtatással hogy már nem tettem volna meg minden apró kis ostobaságot a másikért. Vagy épp ő lett volna az a bizonyos kivétel? Visszadőltve a padlóra, ami persze most hamvas fű volt, csókoltam bele a nyakába, s simítottam végig az oldalán miközben a megjegyzésre csak egy halk mosoly volt a válasz. Nem szerettem az ilyen megjegyzésekre semmit sem mondani. Jól esett volna? Abban a percben nem épp azt fontolgattam hogy az egyes szavaknak milyen súlya van. Inkább a másik minden egyes porcikáját akartam megismerni. Természetesen _jó_ alaposan. Végigsimítva a hosszú combon, megállapodva a csípőnél, tovább kényeztetve az ajkakat, immár nem törődve semmivel sem mely a külvilágot látszólag alkotta, túrtam bele a hosszú tincsekbe.

- Te pedig őrjítő vagy. – suttogtam halkan, remélve hogy meg sem hallja, bár ennek vajmi kevés esélye volt, miközben kicsit rá nehezedve, persze nem úgy hogy emiatt ne kapjon levegőt, támaszkodtam meg a feje mellett a másik kezemmel. Nem akartam lefeküdni vele. Nos, leakartam csak tudtam hogy ez a nőknél jóval bonyolultabb kérdés. Ráadásul kiábrándító lett volna ha csak alám fekszik egy-két kedves szó után. Nem mintha ezek a kis észrevételek kirajzolódtak volna a vonásaimra. Sőt… Csak a mindent felfaló vágy, s kísértés mely körüllengett mindkettőnket. Biztos képes lettem volna megállni?

Csini, hisz miért is ne, mindeddig követte a szép kis párosunkat. Elég unalmas lett volna ha visszamászik a klubhelyiségbe. Ráadásul neki kellett vigyáznia Emily helyett Ryanre. S ebbe a kategóriába bőven beletartozott az hogy figyelje a vétlen kis mozdulatokat. Az illúzió tetszett neki, bár ennek mindössze annyi jelét adta hogy meghempergetőzött a fűben s elnyújtotta lábait halotti pózban. Ami nála csak egy kiadós alvás kezdete volt. Lett volna ha egy ősi ösztön, egy varázslatos dolog közbe nem szól, s nem készteti arra hogy valamit tegyen. Nem tudod mi volt az? Oh… Mindjárt rávezetlek. Lassan a fűszálak helyén ropikat kezdett el látni s apró kis sütik gurultak el lelki szemei előtt. Igen. Újra csak éhes volt. Ami minden másnál fontosabb volt. Legalábbis az ő számára. Az semmilye szinten sem érdekelte hogy Ryan épp bele van merülve valami…valakibe.

Felállva, lassan rázva a seggét miközben trappolt a páros felé, hangzott fel a hangos vernyákolás melyre még a halottak is felébredtek volna.

- A kurva életbe…! – hajoltam el Yotol miközben arra a büdös dögre néztem. Már megint éhes volt?! Ez nem lehet igaz! Valamiért lassan nagy kedvem lett volna ahhoz hogy elkezdjem tekergetni a torkát és várjak addig míg be nem adja a kulcsot. Ami abból lehetett érezhető hogy egyre vörösebb lettem s az izmaim is megfeszültek a ki nem mondott méreg hatására. Feltérdelve, egyelőre lent hagyva a másikat a földön, tördeltem meg az ujjaim, ami általában egy kiadós verés kezdetét jelentette. De… Nem. Nála ezt nem lehetett.

- Csini, hallgassál! … *mély lélegzet* Csini… - befogva Yolanda fülét, hogy még csak véletlenül se hallhassa meg a következő mondatot, bár nem biztos hogy teljese segített az ügyön, lőttem el a varázsformulát.

- Csini Hercegnő… Menj…aludni… - kényszeredetten ejtettem ki a szavakat, de… Nos. Már nem vernyákolt. Ehm… Persze ez nem azt jelentette hogy nem most rögtön akarja azt a kaját.

Ryan

Óh nem. Nem akartam magam ebbe az egészbe túlságosan.. beleélni? Hiszen nem is ismertem igazán őt, úgy igazánigazán. No meg… az a kis bogárka, amit az a Cloé, vagy Clarie vagy ki a fülembe ültetett… Ott mocorgott, csak ezekre a pillanatokra elhallgattattam. Mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy a nyakamat csókolta meg, s karcoltam meg tarkóját körmeimmel. Csak erősebben fontam körbe a lábammal, megfeszítve az izmaimat, ahogy végigsimított rajtuk, s tökéletesen éreztem még a farmer anyagán keresztül az ismerkedő ujjakat. S egyelőre meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg az a ruhadarab lekerüljön. Most jöhetnék azzal a „Túl gyors a tempó” dumával… de ugyan már?! Annyi ideje kerülgetjük egymást, hogy fájdalmas lenne megszámolni is. S amíg nem matat a sliccem körül, addig nincs is baj. Elvégre elég határozott vagyok, ha arról van szó, hogy megállj-t kell parancsoljak.

Őrjítő? Ki sem mondtam a kérdést, hiszen jól hallottam, s az is csoda, hogy egyáltalán hallottam. Ráadásul az ő szájából, egy ilyen bókot? A mosoly csak még szélesebb lett, s talán mámi elégedettséget is tükrözött. Jól esett, de még mennyire.
S végre már mindkét lábammal magamhoz tudtam bilincselni, karjaimmal, pedig az övé alatt nyúltam át, s kapaszkodtam meg a hátában, összegyűrve pólója anyagát. Legszívesebben most, azonnal lerángattam volna róla, de… ez oda-vissza dolog kéne, hogy legyen nem? Ráadásul mi van ha tényleg nem bírok felforrósodott véremmel? Nem, még véletlen se húzom le róla az anyagot, még ha ez erős önkontroll is kell hozzá. Nem… Épp az alsóajkát harapdálom, amikor egyszer csak valami éktelen hangos nyávogás szakítja félbe a tücsökciripelős romantikus hangulat. De hát én nem tettem be az illúzióba ilyet… sőt. Elengedve az ajkait, néztem arra, amerre ő, elengedve a fülem mellett a megjegyzését, s vettem észre Csinit. Látva Ryan arcát, majdnem felnevettem, de gyorsan az alsóajkaimba haraptam. Valamiért őt sokkal jobban bosszantotta ez a dolog mint engem. Sőt, egyenesen szórakoztatott a látvány, ahogy a macska és a gazdája farkasszemet néz.

Ahogy felegyenesedett, emelkedtem meg kissé én is, lazítva a lábaimmal alkotott bilincsen, könyökeimen megtámaszkodva emeltem egyikről a másikra a pillantásom.
- Szerintem ezzel nem érsz el semmit. – Jegyeztem meg könnyedén, amikor leteremtette, ám a fülemre tapadó kezeken igen csak meglepődtem. Igen csak gyenge próbálkozás volt, hiszen, bár nem tiltakoztam, így is mindent pontosan hallottam. Nem, nem röhögtem fel, az azért túlzás, de azért egy széles vigyor megjelent az arcomon. Ám ahelyett, hogy újabb megjegyzés hagyja el az ajkaim, inkább kihasználva azt, hogy Ryan egészen másra koncentrál, ragadtam meg a felsőjét a mellkasánál, s magamhoz rántva, egy aprócska fordulatot véve kerültem én felülre, s ő feküdt a fűben. Diadalittas mosoly, s kihívóan megvillanó szemek, kezeimmel, pedig végigsimítva a mellkasát hajoltam közelebb hozzá, s adtam apró csókot a szája sarkába, ezzel talán hallgatásra kérve, majd egyenesedtem fel kissé, s pillantottam a macskára. Azt hiszem, egyre inkább kapizsgáltam milyen fura kandúr lehetett ez, talán a transzfesztitákhoz hasonlítottam volna. Ha jól tudom, nekik a mániájuk, hogy férfi testben egy női lélek lakozik… vagy valami ilyesmi.

- Drága egyetlen imádnivalóan szépséges Csini Hercegnő, legyél jó kis cica, és menj aludni. –
Hajaj, hogy én ezrét mit fogok kapni Ryantől? Már most is alig bírom megállni, hogy ne villantsak rá egy vigyort.

××× Yolanda ×××

Na ennyit erről. Ahogy letekintettem az arcára már tudtam hogy mindent egészen pontosan jól hallott. Pont nekem lehetett egy ilyen hülye macskám. Jó, valaki mondta hogy valami klezi keverék lehet amiről még az életemben nem hallottam. De ez mitől hasson meg?! Főleg az ilyen helyzetekben! Amikor már épp ott vagyok fölötte és… Ah! Yo, kihasználva a pillanatot, s testi erejét, mely azért nem volt olyan sok, gyűrt maga alá, melyet hagytam is, s pillantott a macskára. Valahol azt vártam volna hogy egy hirtelen támadt ötlettől felpattan s újra elkezdi gyurmázni a hasát vagy más szép szavakkal édesgetve teszi a fejemre hogy minél többet foglalkozhasson vele. De… Nem. Helyette inkább tovább biztatta, kiejtve a ki nem mondott nevet, mely az én stigmám volt, s hódolt be ő is neki. A fejemet hátrahajtva, nyilván az elégedetlenség jeleként, sóhajtottam fel hangosan. Amolyan… „eznemlehetigaz” éllel benne melyet nyilván kiérezhetett.

- Ezzel csak adod alá a lovat… - temettem arcomat a kezeimbe, s oda sem néztem. Túlságosan fájt volna a következő jelenet látványa.

Csini, mindössze azért hallgatva a Hercegnő megjegyzésre hogy elismerjék a másságát, ült meg előttük s figyelt. Ez kezdett nem tetszeni neki. Talán…féltékeny lett volna? Hiszen eddig ő volt az egyetlen nő Ryan életében! Most pedig… Szinte vetélytársat látott a lányban. Ám ő kegyes volt, végtelenül kegyes, s egyelőre ezt még nem mutatta ki. Mindössze felvetve a fejét, dacosan fordítva oldalra, mintha csak azt mondta volna azzal, hogy ő ezt nem szeretné látni, törte meg a nagy hallgatást Yolanda a megfelelő varázsszavakkal. Amikor különböző jelzőket tűztek a Hercegnő elé, mivel csak Emily élt, nagyon kezessé tudták varázsolni. Sőt, mintegy kedves dorombolással jelezte hogy ez a viselkedés már jobban tetszik neki. Annak ellenére is hogy az ő privát tulajdonán ül. Így, előadta a megszokott műsorszámot.

Felállva, egyszer körbesétálva, persze jól kidűltve a jó nagy seggét, heveredett el Yo-ékkal szemben, s pihentette a duci fejét a lábain. Mintha csak kaptak volna egy gárdedámot. Ki… Hát igen, felhagyott a nyávogással hogy tovább hallgathasson szép mondatokat. Mert távozni, természetesen, nem volt hajlandó. Sőt. Ő itt akart maradni. Nehogy kimaradjon bármiből is.

- Soha…többet… - ragadtam meg Yo lábait, oldalra rakva, úgy hogy lehetőleg az én kezemre essen s ne az illúzió fűre, terpeszkedtem meg fölötte.

- Nem száll le rólad. – csóváltam meg lemondóan a fejem, s toltam félre egy kósza tincset az arcából miközben egy csókot loptam az ajkakra. Melyek ugyan édesek voltak mint a méz, s már-már újra belemerültem az előbb megkezdett műveletbe, de… Oldalra lesve, ahol ott vigyorgott Csini kövér feje, valami rossz érzés kerített hatalmába. Mint amikor a szülő zavarban lesz ha a gyereke látja hogy megcsókolta a párját. Vagy valami ilyesmi. Melyet persze én egyáltalán nem mutattam volna ki de a halovány vörösség, s zavart köhögés lehet elárulta érzelmeimet. Meg persze a kéz, mely mostmár nem csúszott fel a combokon. Inkább a felső karon hagytam, s próbáltam a másikra koncentrálni. Több kevesebb sikerrel.

A sóhaj, a kimondatlan mondat még nagyobb vigyort csalt az arcomra. Tényleg élveztem a helyzetet, hiszen felettébb vicces volt… legalábbis szerintem, mert úgy tűnt, Ryan tetszését nem különösebben nyerte el, ez az egész helyzet. Érdeklődve vártam, még is mire készül a macska, aki láthatólag, ezekben a pillanatokban nem igazán kedvelt, igaz a sok kis cukormázas jelző úgy tűnt, már kedvére van. Jobban, mint az, hogy éppen Ryan felé hajolva, simultam hozzá. Talán féltékeny lenne, mert most éppen nem ő van a porondon? Lehetséges.
- Most miért? Én csak egyszerűen kedves vagyok vele. – Kuncogtam el magam, főleg ahogy a nagy körbejárást figyeltem, majd ahogy leheveredett elénk, s zöld szemeit ránk emelte. Mintha direkt, már csak azért se akarna eleget tenni a kérésnek, sőt, már csak egy adag pattogatott kukorica hiányzott mellőle.

Mire feleszmélhettem volna, újra a földön kötöttem ki, s kerekedett felém Ryan. Ezek szerint nem szereti ha… nem ő az, aki irányítja az eseményeket? Mondjuk ezt már eddig is letudtam szűrni. Felvonva kissé a szemöldököm, mosolyodtam el a megjegyzésen.
- Nem probléma. – Feleltem, miközben újra magamhoz húztam, s haraptam meg a nyaka bőrét, de csak éppen, hogy túlontúl éles fájdalmat ne okozzak neki, s ugyan oda pár pillanat múlva engesztelő csókot leheltem. – Főleg ha a gazdája is így fog tenni. – Enyhe… nem, ez nem enyhe, hanem nyílt célzás mire? Hát… itt már nem nagyon van mire célozgatni.

Mivel éreztem rajta, hogy valami megváltozott, mivel már csak a karjaimat… merte érinteni? S többször is a macska felé sandított engedtem el, majd néztem a szemeibe.
- Ryan… téged zavar a macska jelenléte? – Kérdeztem rá vigyorogva, elvégre nem szerettem, ha nem irányul rám minden figyelem, főleg ilyenkor, ezekben a pillanatokban. Fejem kissé oldalra fordítva kerestem meg tekintettemmel a pálcát, mely ott feküdt tőlem nem messze, s nyúltam ki érte, s a macskára célozva a pálcát, elsuttogva egy újabb francia szót, halvány derengéshez hasonló bűbáj hagyta el a pálcát, majd Csini egy nagyot ásítva gömbölyödött össze, s már is úgy durmolt,. Mint aki az igazak álmát alussza, s ez így is volt. Egyszerű kis altatóbűbáj, nem lesz tőle semmi baja. Félredobva a pálcát, persze nem túl messzire, kulcsoltam újra át a nyakát.

- Mr. Blake, most már végre rám is tud koncentrálni? –

××× Yolanda ×××

Most pedig, mit valamikor még Claire-nek, s az ő emlékeinek, érzéseinek neveztünk, szép csendben szálltak el. Azzal a keserűséggel, bánattal egyetemben mely ott lappangott a srác kemény külseje mögött. Mert ugyan bevallani nem vallotta volna be, de igenis fájt neki ez az egész helyzet. Az első szerelmét nem ilyennek gondolta. Az ő fejében… Mi is járt a barna kobak mögött? Maga sem tudta igazán. Csak feledni nem tudott. Eddig. Most valami mást volt. Nem mintha ez teljesen megváltást jelentett volna de már egészen közel került hozzá.

- Nem probléma. – ismételtem őt, a megjegyzést illetően, s már-már feledve csinit is, csúszott lejjebb a kezem miközben a nyakába csókoltam s kitartóan a füle felé tartottam. Jó, tudom, baromság hogy zavar a macska, de…Akkor is! Olyan idegesítő volt! Ahogy ott feküdt, figyelt, s néha megnyalva a szalag szélét igazgatta meg magát. Egyszerűen utáltam amikor ezt csinálta. Mintha övé lett volna az egész világ, s mi földi halandók csak azért vagyunk itt hogy minden kérésének eleget tegyünk. Kezdve itt a hajnali keltésektől kezdve az elrontott lopott perceken át. Persze ezt Claire-t sem zavarta. Bár… A macska mindig is utálta. Őt nagyon szerette heccelni. Vajh miért…? Nem sokat filozofálgathattam a kérdésen hiszen Yo a pálcájáért nyúlt, s a macskára célzott vele. Gyorsan a keze után kapva, nehogy amaz megsérüljön, Csini lassan már az igazak álmát aludta. Nem mintha igaz lett volna. Meglepetten vontam fel a szemöldököm, a lányra pillantva majd az állatra, s hagytam hogy kivegye a kezét a kezemből miközben átfonta a nyakamat. Altató bűbáj?

Mérgesen összepréselve az ajkaimat, látszólag, pillantottam rá, s fejtettem le a kezeit a nyakamról miket a feje fölött elhelyezve láncoltam a padlóhoz miközben közelebb hajoltam. Megcsókolva, immár ugyanolyan vehemenciával mint az előbb, pár másodperc múlva már csak az egyik kezemmel tartva a kezeket, míg a másikkal lassan lejjebb csúszva, az arc élét simítva végig, távolodtam el kissé.

- Mi is az igéje ennek a varázslatnak? – kérdeztem vigyorogva, s még csak a macska irányába sem pillantva, immár kicsit nyugodtan, hogy alszik, s még csak el sem kódorog, eresztettem el a kezeit. Újra csak végigfuttatva az ujjakat a vékony alkaton, beletúrva az ezüst tincsekbe melyek rendetlenül hullottak alá a selymesnek tetsző zöld fűre, a második kis kalandos útnál már lassan a póló alá csusszantak be az ujjak. Mintegy próbaként vajh meddig is mehetek el. S egyébként is, érinteni akartam a bőrt, érezni őt, mert férfiból voltam s ezt le sem tagadtam volna. Ha alattam feküdt egy gyönyörű nő, aki ráadásul félig véla is, nem tudtam túlontúl sokáig tűrtőztetni magam. Még ha bizonyos határokat nem is léptem át. 

Ryan

- Ajj, Ryan ne parázz már, nem lett semmi baja. -  Szólaltam meg, szem forgatva, ahogy észrevettem a méreg, a düh első jeleit arcán. Már akkor is meglepődtem, amikor megragadta a csuklóm, csak hát… ne volt kellően gyors, így Csini, aki miatt van ez az egész, már nagyban aludt, mint a tej. S még zajonghattunk is volna, akkor sem ébred fel. Ha emiatt berág rám, esküszöm, lelököm magamról, és nagy sértetten fogom itt hagyni, aztán bújjon össze a macskájával. Én is imádom, illetve imádtam a háziállataim, na de azért mindennek van határa, nem?! Pedig én aztán nagyon megértő tudok lenni, s elfogadom a furcsa szokásokat is, de ez… Hát ez még engem is megbánt. Éppen, hogy nem olvadok el a karjaiban, s ő azzal törődik, mi van a macskával.

Meglepetten pislogtam, amikor lefejtette a karjaim a nyakáról, mely nem volt nagy feladat, hisz pille könnyen kulcsoltam össze az ujjaim. Már eddig is igen csak szépen túráztattam az agyam. Folyamatosan hergelve magam, de azt hiszem most éreztem, befog telni a pohár, ahogy a földhöz szegezte a kezeim. Ami egyébként igen csak kedvemre volt, hiszen felettébb öhm… izgatónak találtam, de most elhessegetve a gondolatot, nyitottam volna szólásra az ajkaim, hogy megmondjam a véleményem, miszerint most azonnal másszon le rólam, mert belegázolt az érzékeny lelkivilágomba, amikor is megcsókolt, pont olyan hevesen, mintha először érintenénk meg egymást. Ez már inkább kedvemre volt. Egy pillanatra feszítettem meg a karjaim, hiszen érinteni akartam, érezni, majd engedelmesen nyugodtan a földön, a bilincsek alatt, és még akkor sem szabadítottam magam ki, vagy próbálkoztam ezzel, amikor már csak egy kézzel fogta össze a vékony csuklókat.

- Somnolent – Búgtam franciául, miközben szélesen elmosolyodtam. – Az angol változatot nem ismerem. – Már csak ezért is hitték azt, hogy a tudásom hiányos. Mert bár megcsináltam a varázslatot, még is… Mindig azzal jöttek, hogy angol szavakat ejtsek ki. De hát miért nem varázsolhatok a saját anyanyelvemen? Eh, hülye tanárok.
Talán próbára tenne? Hiszen az érintéseiből kissé kilehetett ezt érezni, vajon meddig mehet el, s nem is szóltam érte semmit, ahogy le, fel zongorázott a testemen ujjaival, elvégre én sem türtőztettem magam túlzottan, s futattam végig újra és újra kezeim a hátán, majd lejjebb csusszanva bújtattam bele tenyereim farmerjának farzsebeibe. Ám ahogy a póló alá csusszantak a kezek, érezhette meg ő is, hogy van ott valami, ami nem éppen illik oda. Hisz ott volt egy gézhez hasonlatos dolog, letapasztva, barnás, inkább testszínhere hajazó ragtapasszal. S mind ezt egy igen nagy területen, a medencecsontnál, bal oldalt. Még a feete csípőnadrág alatt is volt némi belőle, de vajon mit takarhat, illetve mitől védi azt a területet az a fehér valami?

××× Yolanda ×××

A dögre pillantva, mikor is bevéstem a fejembe a jó kis varázslatot, nem mintha láttam volna arra esélyt hogy jól is ejtem, mosolyodtam galádul el. Valahol itt jósoltam meg Csini jó napjainak végét. Csak az a baj hogy tudom, nem lettem volna képes pálcát szegezni rá. Ugyan maga az átok nem volt ártó, de… Most tényleg a macskáról gondolkozok?! Oh, te jó ég… Gyorsan elkergetve minden maradék kis gondolatot amazról, nem számolva a jövőbeli lehetséges következményekkel, Yora koncentrálva.

- Nem gond. – válaszoltam, mindenféle nagyobb érzelem kifejezése nélkül, hisz nem szerettem ha azok kiütköznek a vonásaimra, s egyébként is a nyaka íve kötött le, csókoltam bele. Miután nem lett megállítva a kezem elégedetten simítottam végig a hason, s torpantam meg a kötésnél. Mintha csak tűzhöz értem volna vagy belém csap a villám, úgy rántottam el gyorsan a kezem. A megszokott, mások szerint bunkóságommal, emeltem meg a pólót, s vontam fel a szemöldököm a kötés hatására.

- Ez meg mi?! Biztos amiatt a hülye kviddics miatt. – már megint nem gondolkozott. Miszerint azt a gyógyító elintézte volna ~ Vagy valaki hozzá ért? Mert ha igen, akkor… ~ - még egyszer megnézve a számomra sebnek tetsző dolgot, vált mérgessé az arcom. Utáltam a sebeket. Főleg azokon akiket sze… Nem. Kedveltem. Igen, szóval, azokon akiket kedveltem. Úgy gondoltam hogy az ilyenek csak nekem járnak ki. Hozzám sokkal jobban illettek. Ők annyira törékenynek, szinte megfoghatatlannak tetszettek a durva ujjaim között hogy néha az érintés is fájdalmas lett volna. Nem bíztam abban hogy maguktól képesek a lábukra állni vagy elintézni ezt vagy azt. Inkább azt mondtam hogy majd én, igen, majd én megcsinálom s elintézem. Csak őket ne érje semmi.

Nem is mertem ezután érinteni azt a területet. Valahogy mindig a mugli világban gondolkoztam, s úgy gondoltam hogy biztosan hatalmas fájdalmakat élhet át. Talán az is rosszul esett neki amikor a vállamra kaptam. Pedig ha tudtam volna… Ujjaimat ökölbe szorítva, dühösen a saját ostobaságomért, s persze képzeletben már elintézve azt, vagy ama dolgot mely megsértette, tettem óvatosan a lapát tenyeremet a sebesülésre. Éppen érintve, úgy gondolva majd a kezem melege meggyógyítja, vártam, már-már számonkérően a választ. Mintha csak egy pár lettünk volna. Ehm… Talán ezért is nem bírja senki sem ki mellettem?

Ryan

Nem lepett meg túlzottan a reakció, sőt teljesen természetesnek éreztem, ahogy a kezét elrántotta, s bár másnak bunkó, és tapintatlan mozdulatsor lett volna, hogy felemelte a pólóm, s lesett be alá, én csak szélesebben mosolyodtam el, ahogy felkönyököltem. Szégyellős lettem volna? Nem feltétlen, főleg ebben a helyzetben, de egyébként a gátlástalan jelző erősen túlzás lett volna.
- Hülye kviddics? – Vontam fel a szemöldököm, majd húztam el kissé a szám. Sokan nem kedvelték ezt a sportot, és tény, hogy túlságosan is… „varázslatos” volt, vagyis semmi muglis nem volt benne de még is. Kellőképpen levezethettem a feszültségem. - Nem, nem kviddics. Akkor Madam Pompfrey már rég eltűntette volna a sebet. Különben is… Kviddics közben inkább eltöröm egyes testrészem, mint például a karom, vagy legutóbb két bordám repedt meg. – Magyarázok egykedvűen. Nem is tudom melyik poszt a legveszélyesebb, a hajtó, vagy a mostani új helyem, fogóként? Elvileg az utóbbi, mert mindenki őt támadja, vagyis főként a gurgókkal szeretik a fogókat célozni. Viszont hajtóként meg a nyaktörő mutatványok… Ah, teljesen mindegy, miként vagyok beosztva, akkor is hihetetlenül élvezem!

Kissé félrebillentett fejjel figyeltem őt, ahogy a kötést nézte, s talán mindenféle gondolat kavargott a helyes kis buksijában, amelyre talán soha nem is fogok rájönni, nem hogy megismerni, vagy megérteni… Talán meglepett, de még is jóleső melegség járt át, ahogy kezét óvatosan helyezte rá, mint valami gyógyító, akinek ilyen képességei vannak. De maga a gesztus volt annyira… észbontóan figyelmes és gyengéd!
- Nincs semmi bajom, nem sebesültem meg, vagy vették ki valami szervem, és az ufók sem raboltak el, ilyen jelet hagyva maguk után. –
Jegyeztem meg, ahogy néztem a szemeibe, s vettem észre a kimondatlan kérdést. Végigsimítva a kezén, melyet ott tartott, toltam el finoman, majd fogtam meg a ragtapasz egyik végét, s kezdtem el lassan lehúzni.

S nem időhúzásból tettem mind ezt, csak maga a ragasztó, ami odaerősítette, igen csak ragaszkodott a bőrömhöz, s mivel nem akartam magamnak gyantázáskor átélhető élményt okozni, nem rántottam le hirtelen. Majd ahogy egyre jobban sikerült megszabadítanom magam, úgy tűnt fel a fehér bőrön még jobban elütő fekete minta.
- Három napja varrattam magamra, szóval már régen nem kellene letakarnom, de még mindig nem jó érzés, ahogy a farmer rátapad. – S amiket mondtam igazak is voltak, elvégre nem mutatott semmilyen jel arra, hogy tényleg fájna valamim. Enyhe pirosodás… semmi, semmi nem volt körülötte. Ráadásul még az ujjam és végighúztam a mintán, mint egy ellenőrzés képp.
- Annnnyira imádom az ilyen kis cuki mesebeli tündéreket. A Pán Péterből is az a kis sárga a kedvencem. –

××× Yolanda ×××

Leginkább csak fintorogni tudtam volna amikor belekezdett a kviddicsben szerezhető sérülések felsorolásába. Azért engem sem kellett emlékeztetni a dologra. Amikor Potter megésrült vagy valamely másik tag akkor volt részem abból hogy velem is megtárgyalták a dolgot. Mármint a többi háztárs. Csak azt nem értem hogy honnan vették azt hogy az engem érdekelne is. Mármint…kviddics. Mindig csak undorral jött számra ez a szó mert nem igazán láttam át az értelmét. Nem mintha ez az állandó mozgás, majd minden részéről, megnyerő lett volna.

- Ahha. – böktem ki végülis az általam nagyon népszerű választ, mely… Nagyjából a néma tiltakozást fejezte ki. Ráadásul nem is tudtam volna rá mit mondani. Azon kívül hogy az nem a férfiak sportja. Érthető anatómiai okokból.   

Kíváncsian vártam az eredményt. Vagyis, lehúzni…? Oké, oké. Azért a végére sejtettem hogy mi is lesz. De mindent szerettem inkább a saját szememmel látni. Szóval kíváncsian a rajzolat fölé hajolva, mondhatni értetlen tuskóként vizsgálgatva azt, úgyis mindenki csak azt gondolta rólam, húztam el a szám szélét ahogy az ujjammal haloványan érintettem a tündér végét. Nem mintha bajom lett volna a tetoválásokkal, csak…

- Dehát ez fáj… – néztem rá, s felhagyva azzal hogy nagyon sokat taperoljam, mert valamiért ez még egy hegnél is rosszabbnak tűnt, csúsztam feljebb, s állapodott meg a kezem a felkarjánál. Mostmár nem akartam a hasát taperolni mert… Mintha csak a bőrt nyúzták meg volna ott. Nem undorított csak teljesen biztosra vettem hogy pokoli kínokat élhet át ha hozzáérek.

- Szóval…tetoválás… Kíváncsi vagyok hol lehet még. – tettem fel a filozófiai kérdést aminek volt annyi gyakorlati haszna hogy tudjam, hol nem kéne még nyomogatni. Azért reméltem hogy több helyen nincs annyira. Kínos lett volna ha megint valami sérülésbe ütközök.
Beletúrva a szőke tincsekbe, magamhoz húzva, beleharapva az ajkakba, nem engedve hogy eltávolodjon tőlem, bár nem biztos hogy akart volna, húztam magamra miközben a hátamra feküdtem. Amolyan, hadd legyen gyereknap felkiáltással. Legalább újra érinthettem a hosszú combokat, végigsimítva azokon, a fenekét sem hagyva ki a „portyából”. Kicsit erősebben megmarkolva, ezzel mintegy arra kényszerítve őt hogy a, csapkodjon, b, közelebb hajolva újra csak megcsókoljon.