Negyedik emelet - Foley prof irodája

Szavak... Semmit mondó de annál erősebb szavak...
Hányszor hallgattam végig újra és újra egy-egy tanártól, hogy szedjem végre össze magam mert nem lesz ennek jó vége, hányszor hallgattam végig McGalagonytól, hogy a szüleim emléke miatt tornázzam fel jobban a jegyeimet, mert képes lennék rá. Emlékek... Milyen emlékek? Mindenki hazudott nekem, mindenki aki csak körül vesz.
És most itt ülök egy tanárom, egy TANÁROM irodájában, és azt érzem, hogy talán Ő megértené ha ismerné a történetem. Talán még tudna is rajtam segíteni.
A vágyaim... nem lehet rossz szándékú... tiszta...
Oh a fenébe is! Nem vagyok én jó! Nem vagyok én tiszta! Számomra már nincs esély!
Akkor és ott Én döntöttem. Én kértem, hogy a Jegy a karomra kerüljön. Én akartam. A miértek és okok már mit sem számítanak. Az összes szavam hazugság és lassan már én is elhiszem. De nem lehetek rossz szándékú... de az vagyok.
Sosem kellett volna a Griffendélbe kerülnöm.
De mégis egy belső hang azt súgja maradjak és kérjek segítséget, hogy itt találhatok, úgy hogy ne legyen probléma.
De NEM!
Hosszú ideig ültem szótlanul kezeimet az ölemben pihentetve. Elmehetek. Elenged. De hogy el is tudjak menni nekem is össze kellett szednem magam, és ezt kell tennem. Az én feladatom az információ szerzés, nem fedhetem fel a kilétem.
- Mennék... - ejtem ki halkan ezt az egyetlen szót a számon és már állok is.
Nem nézek Foley szemeibe, félek hogy azok a tekintetek, amikkel szinte a vesémbe láthat, megakadályozna a távozásban.
Ujjaim rákulcsolódnak a kilincsre és egy pillanatra megállok. Habozok. Ha?... Talán?... NEM. És lenyomom a fémszerkezetet, hogy az ajtó résnyire nyílhasson.
- Viszlát Tanár Úr... - és megint csak nem lett vége a mondatnak. Magam sem tudom mivel akartam folytatni, de érzem, hogy még mondanom kellene valamit.
Nem lépek ki azonnal. És már nyitnám a szám, de:
- ... - csak egy nagy sóhaj száll ki belőle. Egy sóhaj, ami többet akart mondani annál, mint jelenthetett.
És kilépek az ajtón...

[- Viszlát.]

Talán csak beképzeli magának, amikor azt véli felfedezni a lány végletekig visszafogott viselkedésében, hogy esetleg mégis maradna. Hogy a szavai ellen cselekedne, vagy minden szavát kifordítva kellene értelmezni, és éppen hogy maradni szeretne. Foley professzorban még utoljára felhorgad a remény, hogy mégis segíthet valamiképp ezen a láthatóan szenvedő emberen, akit nemrég még akár gyermeknek is nevezhetett volna.
Kínzó tehetetlenség – szívből gyűlöli ezt az állapotot. És a sors iróniája, hogy életében annyiszor kellett már engedelmesen meghunyászkodnia a saját gyengesége mögött, eltörpülnie a hatalmas erők és események irányítása alatt. De hiába harcolna… ha Vikitria nem fogadja el a felé nyújtott jobbot, akkor Foley ismét egyedül kapálózik a levegőben. Ez a project kétemberes, és ha a lány menni akar, akkor itt a vége. Kár minden próbálkozás.
A tanár letörten bólint beleegyezése jeléül, és maga is feláll a székéről, mikor a fiatal hölgy hátrébb tolja a sajátját, hogy kiszabadulhasson végre. Szilárd elhatározás, hogy egyetlen szóval sem marasztalja tovább őt, hiszen most is olyan bizonytalannak tűnnek a mozdulatai. Ahogy tétován ráfog a kilincsre, s az ajtó lomhán kinyílik… Ahogy elhangzik a szájából a tisztelettudó, ám üres köszönés…
Foley még ekkor is csak áll az asztala mögött, kezeivel lazán kitámasztva magát, mint aki még nem fejezte be a beszélgetést, csupán alkalmazkodik a kávészünethez. De honnan tudhatná, hogy ez a szünet nem örökös hosszúságú, és van értelme hinni, hogy egyszer minden elrendeződik?
Viki még nem lépi át a küszöböt. Hezitál. Lehet, hogy most mérlegeli magában, hogy mennyit is árult el a professzorának az életéről, s mindez miben lehet az ártalmára. Ha tudná, hogy Foleynak milyen sokat jelent az adott szó! Talán jobban bízna a férfiban, és nem zárkózna ennyire magába. De Vikitria egy súlyos sóhajjal inkább kilép az irodából.
- Viszlát.

- V é g e -