Bájitaltan szertár

Az alagsori Bájitaltan tanteremhez tartozik ez a kicsiny helyiség, aminek két ajtaja van. Az egyik összeköti a teremmel, a másik a folyosóra nyílik. Mindkét vasveretes, nehéz ajtón lakat lóg, valamint egy figyelmeztető tábla, miszerint a diákoknak tanári engedély nélkül szigorúan tilos a belépés.
Belül, a falakat végig egész polcrendszer futja körbe, padlótól a plafonig. A maradék szabad felületet pár ólomüveges vitrin és megkopott tároló fedi, s a világításról az ajtó melletti falikar gondoskodik.
Minden fontos nyersanyag megtalálható itt, aminek a tantermi tárlószekrény már nem adott helyet, valamint a veszélyesebb holmikat is őrzi a kis szertár.

A tegnap éjszaka…
Soha. Egyszerűen soha nem fordult még elő velem, hogy ekkora hibát vétettem volna. Ez… Erre szavak sincsenek. Majdnem felrobbantottam a fél bájitaltan termet, csak mert figyelmetlenségből két olyan összetevőt kevertem össze, amiről már elsőben a fejünkbe verték, hogy ne merészeljük megtenni. Pont én… De ez a nap… Ahogy mostanában egyre több…
Nem tudtam információval szolgálni…
De nem csak ez a különóra volt probléma. Persze rohadtul szégyellem magam miatta, mert ez tőlem megengedhetetlen. Én nem követhetek el egy ekkora, fatális hibát. És ha éppen nem is koncentráltam az órára, akkor is el tudtam készíteni a bájitalt, de ez…
Ráadásul ma még a reggeli bájitalon sem jelentem meg. Nem elkéstem, egyszerűen be sem mentem.
Meghallgatlan könyörgések…
A házi dolgozatomról ne is beszéljünk. Ennyire siralmas munkát még nem adtam ki szerintem a kezemből. Négy mondat. Összesen ennyi. És azt is csak odabiggyesztettem Foley asztalára az egyik szünetben. Aztán pedig volt pofám megjelenni itt.
Betarthatatlan parancsok…
És most itt állok a bájitaltan terem szertárában, és pakolok. A különóra maradványait pakolom, és készítem elő a holnapi órára szükséges összetevőket. Csak rakosgatok szótlanul és élettelenül.
Kínok, melyekkel meg kell barátkozni…
A hajam egy kócos lófarokban lóg a hátamon, a szemeim karikásak, a bőröm halálsápadt. Mintha beteg lennék… És kivételesen nem az iskolai egyenruhámban jelentem meg, hanem az uniformis ingjében és nyakkendőjében, de a pulóver és talár hiányzott rólam, és a lányok kötelező szoknyája helyett egy farmert viseltem. Nem volt kedvem felöltözni, ha már egész nap nem tettem. Mert egész nap nem voltam bent egy órán sem.
Égő fájdalom a bal karon…
Tisztában voltam vele, hogy Foley beszélni akar majd velem, azok után meg, hogy nem csak magamat, de szinte mindenkit a teremben veszélybe sodortam, ez elkerülhetetlenné vált. De akkor rossz időpontot választott.
Hívás, melyre válaszolni kell...
A tegnap éjszaka… Nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Magához hívott, információkat akart, de nem tudtam megadni, amire vágyott. Képtelen vagyok teljesíteni a parancsát, melyre csak egy válasz van:
Büntetetés.

[Miss Mirol, kérem]

   Lehetséges, hogy mégsem éri meg az egész. A pár héttel, vagy inkább csak nappal korábbi viszonyokhoz képest most minden felgyorsult, és szinte kifordult önmagából. Minden olyan, mintha kifordították volna.
   Talán nem éri meg tanárnak lenni. A diákok azok után is hálátlanok, hogy Foley kiteszi értük a lelkét is. Nem értik, hogy minden őmiattuk történik, hogy ne csak szárazon bemagolják, de még egy egészen kicsikét szeressék is a tantárgyat, vagy ha mást nem is, de a vizsgák ne jelentsenek különösebb akadályt. És mi jár ezért?
   Foley elkeseredetten hajítja be két órai jegyzet közé a dolgozatot. Mindössze négy sor, amire Vikitria Mirol méltatta a Bájitaltant. Talán a felcsomósodott, tehetetlen dühe egyedül ennek a hatodikos lánynak szól. Hiszen a többi diák lelkes, és még… ő maga sem dolgozott olyan állásban, amit ennyire megszeretett volna.

   Mély sóhajjal kísért pálcaintéssel oltja ki a mécsesek lángját, és a tanterem vaksötétbe burkolózik. Papírjait előzetesen a fiókjába zárta, így üres kézzel sétálna is kifelé a pincehelyiségből, de egy gondolat megakasztja.
   Vikitria. Nem a szánalmas házi esszéje, amit legszívesebben a kandallóba vetett volna első dühében, hanem még az órán történtek; a lányt a szakkör vége előtt a szertárban látta utoljára.
   A tanár úr sarkon fordul, és a teljes sötétségben is rutinosan iramodik a teremhez kapcsolt mellékhez.
   És ahogy sejtette – finoman belökve az ajtót, a fiatal Mirol derengő alakját fedezi fel odabent. A haja csapzott, a ruhái nem a megszabott, rend uniformist tükrözik, a mozdulataiban pedig csak annyi életerő lakozik, amennyi egy darab kavicsban megtalálható.
   - Miss Mirol, kérem – szólítja meg a küszöbről a lányt, és hangjában tőle szokatlanul némi bosszúság bujkál – Beszédem van önnel.

   Ki ne sejtené, hogy mi következik ezután. Ismét egy órákig tartó hegyi beszéd, fejmosás, a lány minősíthetetlen viselkedésének felemlegetése. Foley komolyan megijedt, amikor Vikitria padja felől öblös robbanás tépte szét az üstök monoton fortyogásától csendes terem békéjét.

Nem lep meg mikor Foley koránt sem lelkes hanghordozásban megszólít és közli: beszélni akar velem.
Számítottam rá. De idióta is lettem volna, ha nem. Ha nem történt volna ez a kis incidens a mai különórán, akkor is várható lett volna, hisz a dolgozatom… a hiányzásom… és most ez a délután csak rátett egy lapáttal.
Nem régiben beszélt velem, rá akart venni, hogy szedjem össze magam. És ha nem is tettem neki ígéretet, mégis eljártam ezekre a délutáni bájitaltanokra, és jobban odafigyeltem a beadandóimra. De nem várhatja el tőlem, hogy mindig százszázalékos legyek! Különben is, megmondtam neki, hogy engem nem érdekel a RAVASZ!
Nem akarom ezt… Nem akarok megint beszélgetni. Annyira felesleges, és fáradt vagyok. Kimerült. Alig állok a lábamon és semmi jó nem származna abból, ha most Foley belekezdene egy szentbeszédbe.
Nem tudok védekezni, de nincs is kedvem, hisz igaza lenne. És hiába lenne indokom mindenre, azt nem árulhatom el. Pedig mennyivel könnyebb lenne…
Csak állok és hallgatok.
Mit mondhatnék?
Annyira feleslegesek a szavak, a tekintetemből úgy is kiolvashatja: beletörődtem a sorsomba, mondja csak. Nem számít.

[Attól tartok, a mai teljesítménye kritikán aluli volt. Veszélybe sodorta az egész csoportot, beleértve saját magát is…]

   Egész komoly kis beszéd állt össze a fejében néhány perc leforgása alatt – egyrészt szemrehányást tesz a lánynak, mégis hogy képzelte, hogy ennyire elkalandozzék bájitalfőzés közben! Ez egy roppant veszélyes tudomány, nem lehet félvállról venni. Elég egy kicsi figyelmetlenség, és kész a baj – amit tökéletesen prezentált is ma. Másrészt pedig igencsak arcátlan dolog volt tőle, hogy azzal a pár sorral bökte ki a tanára szemét, azok után, hogy a múltkor már megcsillantott némi reményt a javulásra. Tehát ezért is kinéz neki egy alapos feddés. Megérdemelné, hogy Foley helyben levonjon a házától vagy száz pontot.

   Azonban a lány elgyötört arca láttán nem lenne tanácsos még több terhet sózni rá. Foley mély levegőt vesz, úgy érzi, ház méretűre tágul a tüdeje közben, és az ütemes kifújás alatt átgondolja a beszédét. Megköszörüli a torkát, hogy időt nyerjen, ám furcsamód azt kell tapasztalnia, hogy bosszantja a lány látványa. Azaz nem is maga a látvány, inkább a tudat, hogy valamit eltitkol. És ide a rozsdás bökőt, hogy a titka miatt agonizál már mióta! – csattan fel gondolatban a férfi, és a tehetetlen düh ökölbe vonja az ujjait.
   - Attól tartok, a mai teljesítménye kritikán aluli volt. Veszélybe sodorta az egész csoportot, beleértve saját magát is… – orrcimpái megremegnek a visszafojtott indulattól, mégis szelídebb hangon folytatja – Vikitria, hát nem ért semmit a múltkori beszélgetésünk?
   A válasz magától értetődő. De a lány szájából akarja hallani, és ha most végleg feladja, akkor kár is a további próbálkozásokkal. Nem szívesen mond le egyetlen diákjáról sem, főleg ha ilyen tehetséggel van dolga, de ezt a fajta hozzáállást már képtelenség tolerálni.

   - Értse már meg, a tanáraként nem engedhetem, hogy ilyen állapotban egyáltalán az alagsorba betegye a lábát! Nem tanul, nem dolgozik, nem jár be órára, a felszerelése hiányos, a munkája siralmas, és ahogy elnézem, most már az alvást is hanyagolja. Tudna nekem legalább egy értelmes indokot mondani a saját védelmében? – kérlelő tekintete szöges ellentétben áll ismét keményen döngő hangjával, s hogy ne álldogáljon tétlenül a szertár küszöbén, Vikitria mellé sétál, és könnyedén visszacsúsztatja a legmagasabb polcra a hunyorszirup opálos lila üvegét.

[- Értelmes indokot?]

Azt terveztem, hogy végig hallgatom a szentbeszédet, hogy majd megpróbálok bűnbánatos arcot vágni és néha benyögök, egy "igenis Professzor urat" vagy gy "nagyon sajnálómat" de mint ahogy eddigi életem folyamán szinte soha, most sem tudtam csöndben maradni. Pedig már ideje lett volna megtanulnom. Már nagyon is ideje lett volna...
A kritikán aluli kifejezés sem éri el azt a szintet szerintem, amit ma nyújtottam. Ilyen hibát sosem szabad véteni és ezzel tisztában vagyok. Fő a lankadatlan éberség, ahogy tanultam már meg, de úgy néz ki, nem vagyok még ehhez elég felnőtt, pedig az élet már nagyon rá akar kényszeríteni, hogy felejtsem el végre a gyerekkort. De a fenébe is még csak tizenhét éves leszek! Miért nem lehet engem békén hagyni?
Múltkor is megmondtam Foleynak, hogy Nem Érdekel a RAVASZ. Meg mondtam neki, hogy felesleges rám időt pocsékolnia, úgy sem lesz haszna, de aztán mégis eljöttem a különórára, mégis úgy döntöttem adok egy esélyt annak, hogy normális diák életem legyen. De mint kiderült esélytelen. Ez van. Bele kell törődnöm. És  a legtöbbször sikerül is. A legtöbbször nem vagyok ennyire szétesve, de... elfáradtam.
Nem válaszolok semmit a kérdésére, csak lesütöm a szemem. Mit mondhatnék? Semmit.
És Foley folytatja. Szépen felsorolja egymás után a bűneimet. De valahogy az utolsó kérdését már nem tudom szó nélkül hagyni. Valami kitört belőlem...
Elkezdek nevetni.
Nem. Nem jókedvűen, hanem meggyötörten és szánalomra méltóan. Erőltettem, mikor az ember már a saját szerencsétlen során próbál meg vidámkodni, pedig semmi nincs benne, ami erre adna okot.
- Értelmes indokot? - kezdem nevetve - Neeem... - és még a fejem is megcsóválom hozzá.
Mintha elment volna az eszem. De kit érdekel?
- Nincs semmiféle jó indokom. Rúgjon ki! Rúgasson ki az iskolából is! Higgye el azzal tenne nekem a legjobbat, mert magamtól nem távozhatok.
Sosem engednék, hogy itt hagyjam a Roxfortot. Túl sok hasznos információval tudok szolgálni, csak épp nem akarok...
- Ne értsen félre. Szeretem a bájitaltant. Sőt, magát is remek tanárnak tartom, de mindenkinek jobb lenne, ha nem tudnék meg többet eme csodálatos tudomány titkaiból.
Már nem nevetek... már csak szimplán kiábrándultam tekintek a professzoromra. Hisz már úgy sincs értelme semminek...

[Eh!]

   Értetlenül hőköl hátrább, amint a lány örömtelen kacajra harsan a szűk kis helyiségben. Hát ez meg mit jelentsen? Csak a jóhiszeműsége miatt nem feltételezi Vikiről, hogy az most gúnyolódik vele. Ellenkező esetben nagyon megjárná az egyikük, és persze hogy nem a tanár lenne az. Foley a mellkasa előtt szorosan összefűzött kezekkel várja a magyarázatot többek között erre a háborodott érzelemkitörésre is.
   - Eh! – csapja indulatosan az imént karba tett kezeit a combjára, mint akinek a képzelőereje a végső határokat feszegeti. – Rúgassam ki, erről van szó? Életemben még ilyen ostobaságot nem hallottam!
   Persze tudja, hiába a rábeszélés, hiába az ironizálás, ennél a konok lánynál SEMMI sem segít. Ennyi képtelenséget abba a megátalkodott fejébe! Mégis hogy képzeli? Előbb elmismásolja a tanulmányait, amikor a tanára személyesen kéri, sőt, esdeklik előtte, hogy ne adja fel a jövőjét, csak legyint, most meg egyenesen leszámol mindennel, ami miatt diáknak nevezheti magát. Mégis ki – és miért, az isten szerelmére, miért?! – akarná eldobni magától a Roxfort kegyét? Őrület.
   - Nem tudom nem félreérteni. Sőt, egyáltalán nem tudom, hogy kellene értenem. Vikitria, komoly gondjai vannak, azt hiszem, ezzel mindketten tisztában vagyunk, viszont magácska csak tovább hurkolja a kötelet a nyaka körül – a nyugodt hangszínnek már nyoma sincs, bár a férfi nem üvöltözne magából kikelve egyetlen tanítványával sem. – Tényleg úgy gondolja, hogy az menti majd meg, ha végleg eltemeti a jövőjét? Okosabbnak ismertem ennél.

   Végre abbahagyta a lány a keserű nevetgélést, már kezdte igencsak zavarba hozni a professzorát. Mit is tehetne ilyen helyzetben? Meg hát.. ha akarná, se tudná teljesíteni a lány legújabb, legképtelenebb kívánságát. Nem olyan egyszerű kirúgatni valakit az iskolából. De ha Vikinek tényleg ilyetén szándékai lennének, hát Foley nem könnyíti meg a dolgát. Ebben nem.
   Csüggedten dől neki az egyik masszív polcnak, hosszú lábait előre nyújtva, teljesen elállva a szertár tanterem felé nyíló ajtaját. Hát sikerült. Travis Foley egészen kitért a hitéből.

[- Nem magamat akarom megmenteni…]

És felcsattan. De nem vártam mást, ez volt a szándékom, ki akartam hozni a béketűréséből. Egyszerűen így tűnt minden könnyebbnek, de… mégis sajnálom Foleyt. Jóval több ilyen tanár kellene ebbe az iskolába, mint ő, csak én… én már menthetetlen vagyok, és ezt nem tudja megérteni, hiába próbálom megértetni velem. Ő akkor is segíteni akar.
Nem mondok semmit. Mit mondhatnék, de szinte időm sincs megszólalni, mert már folytatja is.
Biztos vagyok benne, hogy diákjával még sosem beszélt így, ahogy most velem, és hogy nem is akart volna. És rám sem azért dühös, mert szemtelen lennék, hanem mert nem vagyok képes megérteni, hogy tönkre teszem a jövőm. Csak hogy nekem nincs jövőm…
- Nem magamat akarom megmenteni… – szólalok meg halkan ránézve a tanáromra, aki elzárta előlem az egyetlen menekülő útvonalat – …hanem mindenki mást magamtól.
Várok egy pillanatot, hogy fel fogja a szavaim értelmét, hogy rájöjjön arra, feladtam.
Mert tényleg feladtam. Az, ahogy hozzám állt, ahogy próbált rajtam segíteni, miközben szinte már magát alázza meg, mondhatni meghatott. És nem, a könnyeim nem kezdek el folydogálni az arcomon meghatottságomban, de úgy döntöttem annyit megérdemel, hogy tudja mi történt még akkor is, ha ez a legrosszabb, amit tehetek.
A boldog tudatlanság… Miért nem érti ezt senki? Miért nem tarthatja meg mindenki a saját titkát? Miért nem egyszerűen elfogadni, amit mond, magyarázat nélkül? Miért nem tudott Foley egyszerűen békén hagyni? Akkor most ez az egész nem történne, akkor ez az egész nem így alakulna, akkor nem kellene végig néznem, ahogy csalódik bennem, hogy elveszti a legjobb a diákját, mert annak nevezett. Engem.
- Tudta, hogy a fekete mágia bájitalai közt olyan mérgek találhatóak, amik nagyobb fájdalmat képesek okozni a Crutiatusnál? Vagy ha a Veritaserumhoz penzsij-gyökér nedvet keverünk, akkor az illető akivel megitatták nem csak, hogy igazat fog felelni minden feltett kérdésre, de közben mindenegyes igaz szavát kínok közepette ejti ki a száján? A varázslónak még csak pálcát sem kell emelnie rá. Ezeket nem tanítják az iskolában, ilyenekről nem olvashattam még a könyvtár zárolt részlegén sem. Ezek szigorúan tiltott bájitalok én mégis ismerem őket és el tudom készíteni. El tudom készíteni, mert túl sokat tanultam itt. Túlságosan is sokat…
Egy pillanatra elhallgatok. Időt hagyok, hogy felfogja miket is mondtam az imént. Hogy közöltem vele, hogy bizony meg vannak az okok arra, hogy kirúgjanak az iskolából, sőt arra is, hogy a pálcámat elvegyék, de tudom, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem, mert Halálfaló vagyok…
- Akkor is segíteni akart volna, ha Mardekáros lennék? – teszem fel már múlt időben a kérdést.
Tudom, hogy ezek után nem fog, de kérdései lesznek. És ha tudni akarja a miérteket, akkor majd megmutatom. Már mindegy. Úgy is mindegy…

[Miért kéne másokat védelmeznie…]

   Ez a lány képes arra, hogy egyik végletből a másikba csűrje-csavarja át a professzor hirtelen érzéseit. Az előbb éppenséggel ott tartott, hogy tíz körömmel kaparja le a saját arcáról a bőrt, amiért bizonyos emberekben a tehetség és az önfejűség ilyen egyenlő arányban keveredett, most meg… most meg csak áll itt Vikitria előtt, teljes értetlenségben, mintha nem is ő lenne a tanár, akitől a gyerek a biztos válaszokat várja. Kezd kínossá válni a szituáció. Ez vajon annak köszönhető, hogy bizonyos tanítványaival személyesebb kapcsolatokba bonyolódott a szokványos tanár-diák viszonynál? Minden jel arra mutat. Elég csak a kis Seyalara gondolnia – rajta is mindenáron segíteni akart, de végül a fiúcska elbúcsúzhatott a nyomorúságos árvaháztól, és mára saját otthona lehet.
   De nyilvánvalóan nem helyeztetheti gyámsága alá az összes problémás vagy rászoruló gyereket. A Mirol örökösnőn ez aligha segíthetne.
   A lány tekintetéből süt a tehetetlenség; s talán nem is ez a legszomorúbb benne. Hanem az, hogy már remény sincs a változásra. Viki nem küzd tovább, hagyja, hogy a teljes kiábrándultság úrrá legyen rajta.
   - Miért kéne másokat védelmeznie… – épp csak belekezdene a kérdésbe, de félúton el is hallgat. Fölösleges boncolgatás lenne csak, a lány ma úgysem ad egyértelmű válaszokat. Vagy talán mégis?
   Vikitria kérés nélkül is belekezd a magyarázatba, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlóba. Tiltott bájitalok, kínzás és válogatott borzalmak. De hát miről beszél? Honnan szerez egyáltalán értesülést egy bakfis az ilyen rémségekről?
   Foley arcára kiül a döbbenet, de szigorú tekintetét még ez sem ködösíti el, vagy tompítja némileg.

   - Miféle kérdés ez – szinte csak megjegyzi magának, meglepődve, kissé letörten. Megint Seya jut eszébe, a kis mardekáros nebuló. Hát még mindig nem értették meg a diákok a Teszleg Süveg intését?
   - Vikitria, én nem érdemek, képességek vagy tizenévekkel ezelőtt meghozott döntések alapján segítek a diákjaimnak. Amíg itt vagyok, mindent megteszek, ami az erőmből kitelik.

[- Tanár úr Ön túl jó és túl jóhiszemű. A legtöbb diák kihasználja Önt és szórakozik magán, de én úgy vélem jóval több ilyen tanárra lenne szüksége ennek az iskolának, mint Maga. Remek szakember, emellett szenvedéllyel tanít, és tényleg odafigyel a diákjaira, mindegyikre. Még azokra is akik bizony, ilyen reménytelen esetek mint én. Az össze tanárom lemondott már rólam, már egyik sem próbálkozik jobb belátásra bírni, Maga mégsem adta fel, amiért egész életemben hálás leszek. Mert Magának köszönhetően megpróbáltam elfelejteni mindent és egy hétköznapi diákként élni a hétköznapjaimat.]

Nem mondtam el senkinek s nem is állt szándékomban. A legnagyobb titkot őriztem, amit csak képes vagyok, amit mindenki őriz egy álarc mögött melyet a világnak mutat, és egy maszk mögött melyet munka közben visel. Én most nem viseltem a maszkom, de mégis le akartam dobni az álarcom.
Talán segítséget vártam.
Talán.
Talán legmerészebb álmaimban abban reménykedtem, hogy valaki meg tudja adni nekem a helyes választ, a menekülési útvonalat. Azt hogy vajon, mi lenne a legjobb lépés? Hogyan fordíthatnám vissza az időkerekét, és hogyan dönthetnék másképp, ha egyszerűen képtelenség?
Talán Foleyt választottam. Talán azért tettem tudat alatt mindenlépésemet afelé, hogy idejussunk, hogy megértsem. Hogy könyörgő szemeimből kiolvashassa a segítségkérést. Egyedül kevés vagyok.
De ugyanakkor, tudom, hogy nem szabad. Nem szabadna ezt éreznem. Azt meg végképp nem, amire most készülök, de már döntöttem és már nem akadályozhat meg benne senki. Már nem.
Csak figyelem a professzorom. Az arcvonásait, a tekintetét, a gesztusait. Látom, hogy percről percre változnak, és egyre értetlenebbek lesznek. Látom, hogy mit váltok ki belőle, de ha most egyetlen egy szó nélkül távozok, akkor sosem lesz vége, és akkor sosem tudom meg, hogy képes lenne e segíteni nekem…
És nem. Nem most. Mert az lehetetlenség, de talán később. Egyszer, mikor valóban szükségem lesz arra, hogy legyen valaki, legyen legalább egyetlen egy ember, aki visszaidézve a szavaimat, majd tudhatja, hogy ki voltam…
- Tanár úr Ön túl jó és túl jóhiszemű. A legtöbb diák kihasználja Önt és szórakozik magán, de én úgy vélem jóval több ilyen tanárra lenne szüksége ennek az iskolának, mint Maga. Remek szakember, emellett szenvedéllyel tanít, és tényleg odafigyel a diákjaira, mindegyikre. Még azokra is akik bizony, ilyen reménytelen esetek mint én. Az össze tanárom lemondott már rólam, már egyik sem próbálkozik jobb belátásra bírni, Maga mégsem adta fel, amiért egész életemben hálás leszek. Mert Magának köszönhetően megpróbáltam elfelejteni mindent és egy hétköznapi diákként élni a hétköznapjaimat.
Mint egy búcsú… De akár annak is nevezhetnénk, hisz búcsút veszek jelenleg attól a parányi reményfoszlánytól is, amit eddig Foley biztosított nekem. Ez ma tova fog szállni.
- Ha Mardekáros lennék, akkor biztos vagyok benne, hogy most nem állnánk itt. Akkor nem akarná tudni mi a bajom. Egyértelmű lenne a számára. Hisz a név és a vér kötelez.
Magyaráztam meg az előbbi kérdésem. És utaltam arra, hogy ha zöld szegélyek díszítenék a talárom, akkor sejtené, hogy egy lassan nagykorúvá váló Mirolnak mi a dolga. Mardekár Malazár leszármazottja vagyok, születésemkor megszabták a sorsom, döntési lehetőség nélkül.
- Sajnálom, hogy nem tudtam az elvárásainak megfelelően teljesíteni. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Sajnálom, hogy miután esélyt adott nekem pofátlanul nem éltem vele. Sajnálom, hogy ma nem jelentem meg az órán, de tegnap este…
És egy pillanatra elcsuklott a hangom. Muszáj volt bátorságot gyűjtenem. Nagy levegőt kellett vennem. Muszáj volt.
- A Nagyúr megbüntet.
Ha most elküld, akkor ennyit mondtam, nem folytatom. Nem magyarázkodok, nem mondom ki kit szolgálok s nem mutatom meg a jelét. Akkor homályba veszhet minden, egy kérdés lehet csupán, amire nem érkezett felelet. De ha tudni akarja, elmondok neki mindent. Mindent, amit szabad. Ami nem veszélyes. Ami talán érthetővé teszi: miért tettem…

[Nem csak a Mardekár ház arisztokratáit kötelezi a név és a vér mindenféle avítt hagyomány betartására]

   Arcára kiül a jeges döbbenet, amikor saját magáról hallhatja a kritikát. Mások véleményét, hozzáállását, Vikitria meglátását.. de hogy is kerül most ő a képbe? Erre igazán nem volt kíváncsi. Nem szereti a visszajelzéseket, sohasem szerette. Mindig csak a baj van velük; ha az ember túl sok dicséretet kap, elbízza magát, ha bántó véleménnyel vannak róla mások, az további fájdalmakat okoz. Az igazsággal jobb néha nem szembesülni.. de muszáj. Mégis a legrosszabb az, ha elfojtják az igaz szót, vagy olyannyira óvják, hogy a felismerhetetlenségig el is torzítják a valóságot.
   És éppen most, a tanítás utáni csöndes percekben, a pinceterem legeldugottabb zugában kapna levegőért ez a fuldokló, szederjes képű igazság?

   Foley kényelmetlenül feszeng, mikor a jóhiszemű és kihasználás szavak elhangzanak – ezt mindig is tudta. Diákkorában bőven kihasználta ő is a tanárait, aki már csak a kisujját nyújtotta is felé… de az régen volt, jobb az ilyesmire nem is emlékezni. Hát most ő áll ezen a hivalkodó cirkuszi porondon, vállalva a hivatásával együtt járó összes hitványságot; használják csak ki a fiatalok, ahogy a kedvük tartja. Addig megtehetik, míg valaki figyel rájuk.
   No és a szenvedély. Szívesen elismételné a lány után, de tudja, csak megakadna a szó a torkán. A szenvedéllyel már rég leszámolt, egykor, talán egy másik életben, amikor még teljes önmaga volt. Barátokkal, tehetséggel, egy szép jövővel… vággyal. Vágy. Az már hiányzik őbelőle. Persze mindezt Vikitria nem tudhatja, mint ahogy Foley sem tudja, mit jelent a lány számára a szenvedély. Ismeri-e, hagyja neki, hogy néha eluralkodjék rajta, aztán később kipirult arccal szemlélje a sehonnan jött vadállat művét. Hiszen még nem is nagykorú. De kész nő, egy bánatos, elfáradt nő. Miért nem figyel rá más is?

   - Nem csak a Mardekár ház arisztokratáit kötelezi a név és a vér mindenféle avítt hagyomány betartására – erőtlen mosoly, amolyan nosztalgikus kifejezés gyűri ráncba a homlokát, és kissé megcsóválja a fejét – Persze nehéz hátat fordítani mindennek. Van, hogy lehetetlen. De ha csak egy csepp erőt érez magában az ellenállásra, ragadja meg. Néha segít.
   Nem lenne szabad tanácsokat osztogatnia senkinek. Ezt a kártyát ő már kijátszotta, és kicsin múlott, hogy nem lett igen kínos vége. Forró fejjel, fiatalon otthagyta a családját, és azon volt, hogy ellássa saját magát – hosszú évekig gyakorlatilag a megélhetésért gürcölt egyedül, támogatás vagy egy jó szó nélkül. Kemény idő volt, nem ajánlhat ilyesmit senki másnak, ez badarság! A Mirolok egyébként is sokkal előkelőbbek a legtöbb családnál, valószínűleg Vikitriának módja sincs ellenkezni a szabályokkal. Talán a lány nem is híve a lázadozásnak. Nagyon úgy fest, hogy már megadta magát, egyszerűen beletörődött mindenbe, és értő kezekre bízta a sorsa szövését. Borzalmas még belegondolni is, hogy mi mindent kellett kiállnia szegény gyermeknek, míg végül ide jutott.
   Aztán ez a bűnbánat! Ne, ez már igazán sok, ha még egy lehelettel több szenvedésnek enged utat a lány, egyszerűen belepusztul a gyötrődésbe. De miért és hogyan… és megint csak miért kell ennek így lennie, miért nem foglalkozhat a korának megfelelő dolgokkal, miért nem élvezheti ki az utolsó évét, mikor még nem számít a felelősség…

   A szavak ólomsúllyal telepednek meg Foley felkavarodott gondolatai között, mintha csak az követelnék, hogy hagyják őket megtelepedni, nyughasson a világ egy percig, míg gyökeret eresztenek. Nem, mégsem illenek bele ebbe a társalgásba, Vikitria szája mást mondott, mint amit a férfi hallani vélt, egészen biztos. Hát miért néz mégis olyan komoran a lány? Nem lehet. Képtelenség, egy rossz vicc…
   Senki sem nevet.
Óráknak tűnő pillanatokig csak áll a meggörnyedt vállú Vikitria előtt, és az életben most először enged szabad utat a felfedezésnek, miszerint egy Mirol sarjnak sötétebb kötelességei vannak annál, mint ami kényelmesen elférne egy kicsiny bájitalos szertárban. Ez a jövő, és nincs olyan lehetőség, hogy elszökjön előle bárki is. Mint valami mindent látó szörnyeteg, úgy borul a szerencsétlenekre a kötelességtudat, még akkor is, ha a szabad akarat ott vérzik el mellettük, félrelökve. Vikitriát megbüntette a Sötét Nagyúr. Ez csak egyféleképpen lehetséges.

Foley kapkodón pálca után nyúl, gyorsan, mihamarább, még talán nem késő.
   - Disaudio! – dörren rá a szűk terem mindkét ajtajára, mintha azok jelentenék a veszélyt kettejükre. Bármi, ami itt elhangzik, veszélyes lehet. Hát még ami a titok homályába vész…
   - Talán… – elharapja a mondatot. – Ostobaság lenne azt feltételeznem… – Az, ostobaság. Fölösleges szavak. Ezt a lányt bekebelezte a romlás. De vajon…
   - És mennyire vagy elhivatott? – zárt ajtók mögött, ilyen komoly témák közepette Foley talán észre sem veszi, hogy letegezte a tanítványát, amit pedig csak kivételes alkalmakkor, kivételes személyekkel teszi. Mindenekelőtt azonban tudni akarja, hogy a lány odadobta-e magát a Követők gyarló csürhéjének, vagy csak egy kényszerű, családi hagyománynak tesz eleget.

[- Kérem…]

Kis gyerekként álmokat kergettem. Mindig azt képzeltem, hogy él a családom, hogy egyszer én is olyan hercegnő leszek, melyek a mesékben is szerepelnek. Mugli mesék voltak, de mégis irigyeltem őket, mert ők a történet végére boldoggá váltak. Én pedig sosem éreztem, hogy az én történetem valaha is véget ér.
Soha nem beszéltem ezekről az álmokról senkinek. Nem így éltem az életem, én nem voltam soha hercegnő és nappal nem is akartam az lenni, de éjjel az ágyamban. Egyedül a játékaim között azzá váltam. Ott nem akartam senkinek sem megfelelni nem akartam a legjobb lenni és nem akartam kitűnni a tömegből.
A valóság mindig is más volt. Nem a közkedvelt emberek közé akartam tartozni, sosem érdekelt, hogy kedvelnek e az emberek, hanem be akartam bizonyítani, hogy a legjobb vagyok. Megmutatni mindenkinek, hogy hiába vagyok árva, engem nem érdekel, mert egyedül is megállom a helyem a világban. Erős vagyok és nincs szükségem senkire és semmire.
Éveken át egyetlen barátom volt csak, a macskám. Soha annyira nem ragaszkodtam senkihez, mint hozzá, aztán az életem gyökerestül felfordult és nem egy, hanem több ember is olyan fontos lett a számomra, hogy az életemet is képes lennék odaadni értük. Családot kaptam és szerelmet. Mindent, amiről csak álmodtam, de a valóságban mindennek ára van… A beteljesült álmoknak a leghatalmasabb… Fizetnem kellett és még a mai napig törlesztem az adóságom, nagyon sokáig…
 
Kiadtam a legnagyobb titkom, melyet sosem lett volna szabad. Nem a saját életem miatt, az nem érdekelt, hanem Miattuk. De nem bírtam tovább. Túl sokká vált már a teher, amit cipelnem kell. Még be sem töltöttem a tizenhetet. Még a gyerekkorom utolsó éveit kellene felhőtlenül eltöltenem, a fiúk után epekednem és játszadoznom velük, az iskola miatt aggódnom, a nyári programjaimat terveznem, önfeledten nevetgélnem, de már régóta nem vagyok erre képes.
Fel kellett nőnöm.
Túl hamar kellett felnőtté válnom, mert a világ nem engedett mást.
A hercegnő meghalt és soha többé nem tér vissza.
Az örökösen viselt maszkom új formát öltött. A díva, a hűvös nő, akit a világnak mutattam még inkább megkeményedett. A régi kislányos naivitás, melynek még mindig ott kellett volna bujkálnia bennem eltűnt, semmivé foszlott, mintha sosem lett, mindez a miatt, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy az élet nem olyan, mint az álmainkban. S akármennyire tűnik úgy, hogy valóra válhatnak, az csak dajkamese, mellyel a kisgyerekeket bíztatják a felnőttek: van értelme annak, hogy felnőjenek.  De ez hazugság.
Azért mert hittem a csodákban, most Őt kell szolgálnom. Őt, ki miatt meghaltak a szüleim, aki miatt egész életemben egy álmot kergettem. Ironikus az egész. Aki miatt álmodoztam, most pont Ő miatta, foszlik minden szerte.

Foley szavai…
Csak állok és nézek rá. Némán. Mélyzöld szemeimből kiolvasható a fájdalom. Hiába próbálom takargatni, képtelen vagyok rá. Nem bírom. Túl sok lett minden és kezdek annyira elmerülni az egyre mélyebb katlanban, hogy már a felszínt sem látom, pedig volt idő mikor még a láttam a fényt, de mára már teljesen feketévé vált minden, és sehol egy apró világosabb folt, mely azt jelezné a számomra: van kiút.   
Miért mondja ezt? Miért nem érti, hogy minden szava felesleges? Miért nem tudja felfogni, hogy én már elvesztem?
Ragadjam meg magamban az ellenállást?
Megtenném! Meg lenne bennem! De nem lehet!
Miért nem érti meg, hogy… hogy… hogy én nem az vagyok, akit látni akar…
Miért akar segíteni?
Szörnyű alak vagyok. Rosszabb a legtöbb embernél. Én elárultam mindenkit. Mindenkit… A legaljasabb fajtából faragtak és mégis itt áll még mindig előttem és fogalma sincs arról, hogy olyan kígyót melenget a keblén, aki bármelyik pillanatban megmarhatja halálos mérgével. Mert én ilyen vagyok.
Ahogy telnek, a percek az erőm úgy fogyatkozik. Egyre kevésbé megy a színjáték, hogy tartsam magam. A lelkemben dúló káosz ki akar törni, mert bennem már nem képes elférni túlságosan is hatalmassá nőtte ki magát.
És a homokóra apró porszemei csak peregnek és peregnek, de válasz még mindig nem érkezett. A csend egyre kétségbeejtő és az így is önmagából kifordult lelkem lassan felad mindent. Feladja azt a kis reményfoszlányt, amit talán remélni mer, a segítséget, hogy van menekülés. Hogy van kiút a végtelennek tűnő útvesztőből, ahová keveredtem. Ugyanakkor mégis tudom, hogy nincs. Számomra nincs megoldás, mert a lehető legjobban döntöttem azon az éjjelen. Megmentettem azokat, kiket szeretek, megmentettem őket a kínkeserves haláltól, csupán azzal az aprósággal, hogy feláldoztam magam. Nem bántam meg. Egyetlen egy percre sem bántam meg, hogy végül megadtam magam, de mégis szenvedek, mégis menekülni akarok. Az ellentétek vihara dúl bennem…
És hirtelen Foley előkapja a pálcáját és elnémítja a helyiséget, hogy egyetlen szó se szivároghasson ki innen.
Nem fogtam fel azonnal, csak azt érzékeltem, hogy előkerül a pálca és lendül. Az így törékeny lelkiállapotom pedig feladja.
Mint az ijedt kismadár kapom a fejem először ebbe aztán abba az irányba, melybe a bűbájok repülnek, és a szemeim azonnal megtelnek könnyel, melyeknek elég egy pillanat, hogy már fehér arcomon csoroghassanak végig. Testem remegni kezd, nem tudnám megmondani mitől. A hirtelen rám törő érzelmektől vagy a félelemtől, mely a felismerésnek köszönhető, hogy mit is mondtam. Hogy elárultam magam…
Foley az iskola tanára. Egy volt Griffendéles. Egy…
Mit tettem? Azonnal jelenteni fog Dumbledorenak. Ha kiderül, hogy hibáztam… akkor… Nem!
Újabb szavak. De már nem fogom fel a mögöttük rejtőző aggodalmat, csak a vádat hallom, amit talán a képzeletem csal oda, de a rám szegeződő pálca, erre enged következtetni. De mit is vártam?
Halálfaló vagyok és ezt éppen most közöltem egy kívülállóval. Természetes ez a reakció, de… ha kiderül…
Hazudnom kell. Kitalálni valamit. Azonnal. Letagadni mindent. Egy rossz viccnek elhitetni az egészet.
De tudom, bármit mondanék, már mindegy. A testem és a lélektükreimből áradó igazság leleplezz. Én pedig képtelen vagyok tenni ellenük bármit is. Nem megy.
Képtelen vagyok megszólalni.
Mennyire vagyok elhivatott?
Semennyire.
Ha tehetném a Halálfalók ellen harcolnék, de ha nem is tartoznék a gárdához, már akkor sem tehetném. Az életem úgy alakult, hogy minden, ami számomra fontos odatartozik, ahhoz az oldalhoz…
Csak állok és próbálom a számra erőltetni a hazug szavakat, de nem megy. Feladtam.
A tekintetem lassan lesiklik Foley szemeimből a padlóra, míg térdeim is lassú ütemben kezdenek rogyadozni, hogy aztán a szánalmas látványt nyújtva a földön köthessek ki és a hatalmába keríthessen a zokogás.
Percekkel ezelőtt még úgy éreztem, képes leszek magyarázatot adni, ha kell, de most a kétségbeesés úrrá lett rajtam. A félelem, hogy Ő megtudja mit tettem és megbünteti az én hibám miatt, azokat kit szeretek, összetört.
A logikus gondolkodásom, azon az éjjelen odaveszett és még nem tért vissza. Még nem tudtam összeszedni magam annyira, hogy képes legyek mindenre. Azt a csekélyke erőt, amiből gazdálkodni tudtam, Dracotól kaptam, ő volt a támaszom, de most nem volt sehol. Tegnap este óta nem láttam. Nélküle pedig gyenge vagyok…
- Kérem… - és nézek a professzoromra – Kérem, engedjen el! Én… én… megöli őket! Ha megtudja, megöli őket!
Összevissza beszélek, de elvesztettem önmagam.

[Nem. Nem engedlek el. Mit gondolsz, nem lenne épp elég feltűnő?]

   Van úgy, hogy az élet nagyon piszkos tréfát űz az emberrel. Mintha a számára nem is lenne súlya a tetteknek, valóban csak egy vicc lehet az egész, oda se neki! Csak az elszenvedői rogynak össze a csattanó hatására. Jobb lenne fel sem állni, csak kivárni, míg elül a hahota.
   De ez a csúfos visszhang nem akar csendesülni, csak lüktet kitartóan Foley füleiben. Mit mondjon, mivel vigasztalhatná a lányt? Miért… vigasztalná? Normális embernek nem ez lenne az első reakciója. Nem tesz inkább semmit. Mennyire diplomatikus. Pont olyan, mint az aranyvérű szülei, vagy mint egyenesen a fél társadalom. Ha a homokba dugja a fejét, tán jobb lesz? Odalent megtalálja a magyarázatot, isten segíts’, a megoldást?!
   Mégsem tehet semmit. Csak áll ott, próbálja megtartani Vikitria pillantását, de az mint a víz, kisiklik az irányítása alól. Fél, hogy végleg elveszti, már esélyt sem kap arra, hogy valaha meglelje. Már a lány sem ura saját magának.
   Miért ilyen veszett hosszú ez a perc? Miért remeg ennyire az az öklömnyi izom a bordái mögött? Mély levegő, nem eshet kétségbe a lány előtt, hiszen akkor végleg minden reménynek oda – mit a reménynek, épp már csak az ámításának. Egy hazug kis képnek a foszlánya, a málló vakolat, a lepattogzott zománc, a megkavarodott füstgomolyag…
   Segít! Segítenie kell ezen a lányon, ha törik, ha szakad. Egyszerűen nincs miért! A miért a legsűrűbb szövésű szita, így most nagyvonalúan félre is söpri az útból. Ráér később aggályoskodni. Győzött hát az empátia. Nincs miért.

   Azonban a pálca még mindig ott várakozik elfeledetten a férfi kezében, mintegy vádlón mutatva hol a polcok fedte falra, hol az idegösszeroppanás szélén ingó lányra, hol pedig csak vakon a semmibe. Foley összerezzenve kap észbe, és olyat tesz, amiért akármelyik Rendtag azonnal halálra is átkozhatná, még csak védekeznie is arcátlanság lenne. A talárja belső zsebébe illeszti a pálcáját. Talán ez a gesztus bír annyi jelentősséggel, hogy a lány kicsit megnyugodjon tőle. Hátha így éreztetheti vele a szándékait.
   De még így is késő, Viki idegei pattanásig feszülhettek közben, már nem képes az irányítása alatt tartani az eseményeket, még a teste reakcióit sem – falfehér arca valami ősi félelmet tükröz, a szemeiből alácsordulnak az első könnyfolyamok, egyre vadabb iramban sávozzák a remegő bőrt, eláztatják a lány ruháját. Vikitria térdre roskad.
   A zokogó fölé tornyosul, bántóan magasnak érzi magát, túl üresek a kezei, kell valami kapaszkodó… Megtámaszkodik az egyik közel eső polcban, s elfordítja a fejét. Nem akar a tanúja lenni ennek a nyomorúságos könyörgésnek, bár soha ne szólította volna meg a szertárban pakoló diákot, bár csak egy lehetne ő is a sok közül!
   Kényszeríti magát, hogy a lányra nézzen, egyenesen a küszködő, vörös szemekbe, majd elereszti a polc szélét. Lehajol Vikihez, megszakad a szíve, de akkor is meg kell tennie. Muszáj talpra állítania.
   - Nem. Nem engedlek el. Mit gondolsz, nem lenne épp elég feltűnő? – fogai között szűri át a levegőt, hallhatóan, nyugtalanul – Nem… Mást teszünk. Előbb… előbb lehiggadunk.
Ezt a tárgyilagos kijelentést nehezen képes elhinni magának. Ám legyen. Nyugalom.
   - Tudod, mi a baj velem? – kényszerűen elmosolyodik, bár szemernyi örömöt nem érez a lelkében – Hogy még most sem a halálfalót látom benned. Te a diákom vagy, az évfolyam egyik legkiválóbb bájitalmestere – máskor oly bársonyos hangja megbicsaklik, elhalványul, az állkapcsa megfeszül – Szétmarcangolsz ezzel… fáj így látnom téged. Kérlek, keress még egy kicsi erőt magadban – ismét lágyan szólítja meg a lányt, szinte körbesimogatja a szavaival, mintha apja helyett apja volna, pedig hah! Alig idősebb nála. Egy kismadarat, egy kismadár törékeny tojását nem lehetne ennél puhábban vigyázni; és Travis Foley most el akarja hitetni Vikitriával, hogy a Bélyeg nem minden… hiszen a két szemével láthatja, hogy ennek a Mirolnak nem sikerült kiirtani a lelkét. Ez reményre ad okot.
   - Tarts ki.
Suttogja az utolsókat, összezárja a szemét, beharapja az ajkát. Aztán két kezével megragadja Vikitria remegő karjait, s úgy emeli felemelkedtében a lányt is.
   - Szerinted menni fog?

[- Kérem, ne áruljon el]

„Az Ő szolgálatában állni olyan kegy melyben csak kevesen részesülhetnek.”
Hányszor hallottam már ezt a nagybátyámtól, hányszor próbált ezzel vigasztalni, míg tehetetlenül nézte az arcomon patakzó könnyfolyót. Nem akarta, hogy a gárda tagja legyek, nem akarta, hogy szenvednem kelljen, hiába a vér és a név, ha tudott volna távol tart mindattól a szörnyűségtől, ami ott ér mindenkit. Mert hiába kegy, hiába dicsőség a Nagyúr oldalán harcolni, a legtöbben nem azért állnak mellé, mert ez szívük vágya, a legtöbben már rádöbbentek, hogy nem teszi jobbá a világot. De a félelem nagyúr. És Voldemort sakkban tartja az embereit, valakit így, valakit úgy és akadnak olyanok is, akik valóban elhiszik azokat az eszméket, amiket vall, hogy jobbá teszi a világot. De én nem. Én sosem fogom tiszta szívemből szolgálni őt, soha.
Gyermeki naivitásomba menekülve próbálom elhitetni magammal, hogy egyszer minden helyre jön, hogy ez csak egy átmeneti szakasz, hogy senki nem akarhatja az Ő uralma alatt leélni az életét, de…
Egy félévvel ezelőtt még minden Halálfalót megvettem, mindegyiket a pokolba kívántam, hisz csak elvetemült gazemberek, akikben nincs egy szemernyi emberség sem, de mára… Mára ez a kép megváltozott. Közéjük tartozom, szabad akaratomból döntöttem így, hisz nem lett volna kötelező megadnom magam, ha úgy akarom, akkor nemet is mondhattam volna, végig nézve a szeretteim halálát… És erre nem voltam képes. Ezt nem tudtam megtenni. Miattam ne szenvedjen senki. De ez sem az igazság. Nem az önzetlenség vezetett, pont ellenkezőleg. Önző módon ragaszkodom ahhoz a parányi boldogsághoz, ami jutott nekem, és bármilyen árat is kellett volna érte fizetnem, megtettem volna. Egész életemben kerestem a családot és nem fogom elveszíteni pusztán azért, mert az elveim nem egyeznek meg mindazzal, amit rám kényszerítettek. Inkább lemondok mindenről, ami eddig voltam, de hozzájuk ragaszkodom. És ez az ami nagyon nehéz, ez az amire még nem voltam képes, hogy kiszakítsam magamból azt a részt, ami lázadni akar. Mert el kell fogadnom a tényeket, el kell fogadnom az életem. Halálfaló vagyok. Cserébe viszont megkaptam mindent, amire egész életemben vágyakoztam, sőt annál többet is, mert a család mellé egy szerelmet is kaptam.
Soha nem érthetik meg azok, mit jelent mindez, akik nem élték át. Soha nem fogják elfogadni a Halálfalókat azok, akik nem látnak a körbe. Én megismertem őket. James és Draco, az apám, Keith, az egész családom mind-mind Őt szolgálják, de nem rossz emberek, még akkor, sem ha olyan dolgok tapadnak a kezükhöz, mely egy életen át kísérteni fogja őket. Nem tehetnek arról, amiket rájuk kényszerítettek, az élet sosem olyan, milyennek elképzeljük gyerekként. És vannak olyanok, akiknek nincs választásuk.

Rettenetesen nehéz kitépni magamból, a lelkiismeretet, és most azzal küzdök. El kell dobnom magamtól mindent, mi eddig voltam és kővé kell dermesztenem a szívemet, hogy túléljem, hogy ne törjek össze, mert a gyengeségnek ebben a világban nincs helye. A gyöngék meghalnak, az erősek életben maradnak, és én nem fogok beleveszni a semmibe.
Nehéz. Nehéz mindent kitörölni, minden gondolatot eltűntetni és nem gondolkodni csak cselekedni.
Általában képes vagyok erős maradni, a legtöbbször sikerül, de most megint a mélybe zuhantam. Elgyengültem és képtelen vagyok összeszedni magam.
Hiba volt elárulnom kit szolgálok, hatalmas hiba volt, de a szavak már elhagyták a szám, és nincs visszaút. A remény pedig ami élt bennem elszállt, és a kétségbeesés vette át a hatalmat, a kétségbeesés, hogy mit is tettem, és ha kiderül, milyen következményei lesznek.
A pálca mely eddig professzorom kezében lapult, hogy bármelyik pillanatban bilincsbe zárhasson és az igazgató elé vihessen eltűnt. Legnagyobb döbbenetemre Foley eltette.
Azt hittem… azt hittem, hogy… De talán… Talán…
A reakció nem olyanok, amire számítottam. Akárki megtudta volna, hogy kinek a jegyét viselem a balomon, azonnal ellenem fordult volna, azonnal jelentett volna, de ő csak áll felettem és látom rajta, hogy fogalma sincs róla, mit tegyen. Pont annyira tanácstalan, mint én.
A remény kezd visszatérni belém. Talán elenged és nem lesz mindennek következménye, talán életemben először egy hibám feledésbe merülhet.
Lehajol hozzám, én pedig könyörgő szemekkel nézek rá.
Engedjen el! Engedjen el!
Megszólal, de a szavai…
A nemek ott visszhangoznak újra és újra a fejemben és nem akarnak elhalkulni. Alig hallom meg a mondat folytatását, nehezen jutnak el a szavak a tudatomig, de végül felfogom.
Előbb le kell higgadnom.
Nem értem. Az egészet nem értem. Miért akarja, hogy előbb lehiggadjak?
Nézek rá értetlenül, mert nem értem az egészet. És akkor elmosolyodik, és még inkább úrrá lesz rajtam az értetlenség. Semmit sem értek. Semmit.
Segíteni akar rajtam? Lehetséges, hogy valóban segíteni akar rajtam? De miért? Elmondtam már neki, hogy rajtam már nem lehet segíteni, én már elvesztem. Elmondtam, hogy kit szolgálok, de Foley még mindig itt van, itt guggol előttem, és mosolyog. Rám.
És megkapom a magyarázatot. Egy olyan magyarázatot, melyről valószínűleg Foley sem tudja mennyire sokat jelent nekem. Mindenki, akit a barátomnak neveztem elhagyott, csak azért mert a hírhedt Mirol név tulajdonosa lettem és most egy olyan ember, akihez semmi közöm nincs, aki nem ismer, mondja ki azokat a szavakat, melyre nagyobb szükségem volt már, mint a levegőre.
Nem a Halálfalót látja bennem.
Elönti a hála a lelkemet. És a könnyek már nem patakoznak tovább. 
Erőt. Keressek magamban még egy kis erőt.
Ha tudná, hogy mekkora erőt adott most nekem. Magam sem tudom pontosan miért, hisz kitépni akarom magamból az emberiség mindennemű forrását, és ezekkel a szavakkal, csak annak a tudata erősödött bennem, hogy van még remény. Újra egy halvány fénypont jelent meg a hatalmas sötétségben mely körülvett engem. Az ellenkezője történt annak, amit el akarok érni, és mégis így érzem jobban magam.
Tartsak ki!
Tartsak ki…
Ahogy ezek a szavak elárasztják az egész valómat, úgy emelkedek fel a földről. Két erős kéz húz magával a mélyből a felszínre. Foley felállít a hideg padlóról, de ennek az apró gesztusának is jóval hatalmasabb értéke van az én szememben. Valaki, akinek nem jelentek többet annál, mint hogy a diákja vagyok, aggódik értem, és segíteni akar rajtam. Elhiszi, hogy nem vagyok rossz.
Gyengén állok a lábaimon, ahogy még mindig nem sikerült összeszednem magam, de az elmúlt pár perc hatalmas segítség volt. Oly hatalmas, hogy lehet, hosszú ideig ebből fogok táplálkozni. Hiába lettem meg bélyegezve, van még olyan ember ezen a világon, aki hisz bennem, aki reménykedik bennem.
Nem tudok válaszolni a kérdésére. Nem tudok ígérgetni és nem is akarok. Mert tudom, hogy nem csak arra vonatkozott a kérdése, hogy képes leszek e erős maradni, hanem, hogy képes leszek e megtartani magamban mindazt, ami Én vagyok, a lelkiismeretet, az emberséget, és mindent. De ezt nem ígérhetem. Mert el kell, hogy veszítsem őket, csak úgy fogom tudni mindezt elviselni.
Köszönöm.
Ki akarom magamból préselni ezt az apró szót, de még erre sem vagyok képes. Egyedül a szemimből olvasható ki, de hogy kimondjam… arra képtelen vagyok, helyette más szavak hagyják el az ajkaimat.
- Kérem, ne áruljon el – hangom még mindig halvány és kétségbeesett, de már sokkal jobban hasonlít arra a hangszínre, ami hozzám tartozik – Nem magam miatt. Az nem érdekel, sosem érdekelt, de tudja, hogy mi a gyengepontom, tud rólam mindent.  És nem bírnám elviselni, ha bántaná őket.
Annyira szívesem mesélnék el mindent. Minden apró részletet. Szükségem lenne már arra, hogy végre valakinek elmondhassak mindent, és megérthesse, min megyek át, és nem a segítséget várom, csak a megértést. S erre Foley döbbentett rá. Azt hittem, amire szükségem van, amire titkon vágyakoztam, hogy valaki megmondja, hogyan tudnék elmenekülni minden elől, de nem ezt akarom. Tudom hol a helyem. A Halálfalók közt, ott ahol azok az emberek is vannak, akik a világot jelentik a számomra. Egyes egyedül a megértésre van szükségem, amit most megkaptam és ezért örökre hálás leszek. A tudat, hogy valaki hisz abban, hogy nem vagyok szörnyeteg, hatalmas erővel ruházott fel.
- Tanár úr… - szólalok meg újra - Ne akarjon segíteni. Nincs szükségem rá. Én döntöttem úgy, hogy a szolgálatába állok. Jobb mindenkinek, ha távol tartja magát tőlem. Ő mindent lát és nem akarom, hogy miattam újabb emberek keveredjenek bajba.
Beszélni akarok, elmesélni mindent, de tudom, hogy nem szabad. Nem tehetem.

[Nyugalom, senki nem árul semmit. Én is tartom magam ahhoz, amit mondtam. Komolyan gondoltam. Úgy hiszem, tudod, milyen súlyos dolgokról beszélünk most]

   Mikor Foley kitessékelte a diákjait a korrepetálás színhelyéről, nem készült fel olyasmire, ami a pár négyzetméteres szertárban lejátszódott. Ha tudta volna, miféle felelősséget ró a saját lelkére, talán meg sem szólítja a rendezkedő lányt. Elkerülte volna a súlyos információkat, amivel ma szembesítették, és nem érezné magát árulónak. Ugyan még nem tett semmit, amivel elárulta volna a Rendet, de ennyire már ismeri a saját gyáva lényét. Nem fogja jelenteni az iskola falai között bujkáló halálfalót. Még ha emiatt ki is készíti majd a lelkiismerete… hogy állíthatná szembe a hűséget az erkölccsel? Az ígérettel? Foley szava igenis sokat ér, nem szegheti meg, nem gázolhat át másokon. De a Rend… megesküdött, hogy védelmezni fogja azokat, akik rászorulnak.
   És mit ad a Sors, az az üldözött szerencsétlen, akinek kérés nélkül is a segítségét nyújtaná, nem éppen az ellensége?
   Ez magában annyira abszurd és csúnya tréfa. Bár elintézhetné ezt az ügyet egy vállrándítással, bár azt mondhatná Vikitriának, hogy hagyja csak, majd megoldódik, fel a fejjel – és gondtalanul kisétálnának a szertárból, mintha mi sem történt volna.
   E helyett Foley megszorítja a lány vállát, hogy érezze, igazán érezze, van, aki mellette áll. A fiatal férfi már csak ilyen színpadias, és bizonyos dolgokban sosem fog változni. A becsület örök érvényű, s igen, ő a szavát adta. Nem tudja erre elégszer emlékeztetni magát. És hogy bánná? Még nem.
   Ám ebben a pillanatban, amikor a lány szeméből tisztán kiolvasható minden érzelem, Foley tudja, hogy helyesen cselekszik. Talán később meglesz ennek még az ára, és abban is biztos, hogy a saját nyakát helyezi most a hurokba, de azért a ki nem mondott köszönömért, mely ott remeg a könnyes szemekben, megéri az áldozatot.
Az sem kizárt, hogy a hála, amivel Vikitria joggal tartozik a tanárának, még a Rend malmára hajthatja a vizet. Bár Foley nem jártas a cselszövésben, kihasználni meg végképp nem tudná az embereket, mégis keresztülfut az agyán a gondolat, hogy talán mégsem veszett el minden. Ki tudhatná, mi sül ki abból, ha egy lekötelezett halálfaló szövetséget köt egy rendbelivel? Ilyenre eddig valószínűleg nem volt példa. És Viki nem is olyan romlott, mint ahogy azt a bőrébe sütött billog hirdeti. Máskülönben nem roskadna egy megbízhatónak vélt ember karjaiba.
   - Nyugalom, senki nem árul semmit. Én is tartom magam ahhoz, amit mondtam. Komolyan gondoltam. Úgy hiszem, tudod, milyen súlyos dolgokról beszélünk most – egy pillanatra lesüti a szemét; már megint a kényszerű árulása fojtogatja a lelkiismeretét, de ezzel ráér még később foglalkoznia – Nagyon nagy dolgokról. Ez irányítja most az életünket, mindenkiét. De talán eszedbe jutott már, hogy mi is irányíthatnánk ezeket. Lehet, hogy nagyobb szerepet kapunk a háborúnkban, mint azt gondoltuk.
   Mély levegőt vesz, sokáig tartogatja a tüdejében, mintha csak várna valamire. Aztán lassan kifújja. Hiszen Viki nem tudja, hogy Foley a Rend tagja! Hogy olyan embernek nyílt meg, aki gyakorlatilag az ellensége. De ha tudná is… vajon belemenne olyan veszélyes játékokba, ami elősegítheti mindkettejük ügyét?
   - Te nem akarod ezt az egészet, ugye? Nem akarsz ártani az embereknek… a barátaidnak, akik a fenyegetett oldalon állnak. Így van? – hangjában izzik valami váratlan izgalom, olyasmi, ami illékony reményt kelt az elveszettekben – És valójában azt akarod, hogy végre segítséget kapj. – közel hajol a kisírt szemekhez, mintha minden porcikájával ki akarná csalogatni a lányból az igenlő választ. Mert Foley biztos benne, hogy Vikitria minden igyekezete és konok tagadása ellenére ezért jött ide. Talán nem tudatosan, csak a lábai sodorták erre… hiszen már a professzor irodájában is hajszálnyira volt attól, hogy bevallja minden elásott titkát. S a teljes megsemmisülés, ez az összeroppanás, amivel a titkai szó szerint lehúzták a mélybe, végül ez segítette őt ahhoz, hogy mindent elmondjon Foleynak. Mi ez hát, ha nem kiáltás a segítségért?

   Elengedi a lány vállát, hátralép – már amennyire a kis helyiség engedi – és finoman a polcoknak veti a hátát. Így Viki csak a profilját láthatja, csak a felét mindannak az érzelemnek, ami kiül most az arcára.
   - Azt mondod, hogy Ő mindent lát. Ha csak megsejti, hogy ma velem beszéltél, akkor nekem már úgyis mindegy. Te nem kéred a segítségemet, de én kérem a tiedet. És van egy lehetőség arra is, hogy mindez soha ne derüljön ki.