Teaház a Zöld Macskához

Aki először lép a teaházba, azonnal megérzi annak pompás, ám mégis családias, barátságos légkörét. A pincérek rendkívül udvariasak, akárcsak a hely tulajdonosa, Ryan Hellsing. Általában élőzene szól a helyiségben. Tilos a dohányzás.

Azt viszont már csak kevesen tudják, hogy a Zöld Macskának van egy privát részlege is, a különleges vendégeknek:

Mr. Minticz

 - Had segítsek, Hölgyem – nyújtottam kezemet a fiákerből kiszállni készülő fiatal nőnek, akinek gondjai akadtak a kocsi oldalánál levő tócsával. A szende teremtés elmosolyodott, s szemét lesütve elfogadta segítő kezemet. Puha kacsói belesimultak tenyerembe, s éreztem, amint áramlik belőle a forróság. Hát igen, meleg napnak néztünk elébe, még ha már dél is elmúlt. A nappalok ilyenkor mindig hosszabbak, és a nagy égető sugarai tovább legeltetik lusta tekintetüket az ilyenkor utcán bóklászó nép tengerén.
A leányzó kissé megingott a macskaköves úton, majd szoknyáját megigazítva egy bájos mosollyal jutalmazott meg. Szőkésbarna fürtjei csodásan keretezték arcát, ám tekintetében nem sok értelem csillant.
Kár. De még milyen kár. Kedvességét egy viszont-mosollyal köszönöm meg, majd a kocsit megkerülő férfira tekintek. A jövendőbelije lehet, vagy a jegyese, mindenesetre nem szorít arrébb, nem illetlenkedik, ami azt jelzi, hogy ő szeretné megkaparintani a hölgyet. Nem is állom útját, egy fejbiccentéssel köszönök el a leányzótól és partnerétől, majd tovalibbenek a macskaköveken.
Rendes varázslóöltözékem részeként kivételesen talárt is viseltem. Sokszor fölösleges ruhadarabként gondoltam eme anyagra, és otthon hagytam a karfán pihenve. Az utóbbi napokban azonban késő este tájt értem mindig haza, s bizony akkor már hűvös tud lenni az idő, nem kószálhatok egy ingben. Sajnos.
Mindenesetre most rajtam volt, s kezdett igencsak eltérni a hőmérséklet a megszokottól idebenn. Sürgősen le kellett vetnem, ám karban fogni meg léggé idétlenül és esetlenül néz ki, tehát kitűzött célom irányába vettem utam. A teázó felé.
 
Az Abszol úton bizony sok bolt kapott ajtónyitási engedélyt, némelyik kis luk volt csupán, ahol tágító bűbájjal kellett teret varázsolni a semmiből, ám volt olyan rangos hely is, ahová nem kellett ilyesfajta furfangosság. Vélhetőleg a tulajdonosoknak volt mibe nyúlniuk, mikor megvásárolták a helyet, mely hosszan elnyúlt a csodás, kellemes összhangú utcák mentén. Ide csak azok jártak, akik nem voltak hajlandó vegyülni a pórnéppel, túl sok pénzük volt, esetleg túl gőgösek voltak, vagy aranyvérűek.
Jómagam ugyan egyikbe sem tartozom, ám véleményem szerint az, akivel ma szót válthatok, bármily pénzt megér. Tapasztalatai, múltja és az élethez való hozzáállása kivívta szememben a tiszteletet és megbecsülést. Jelen pillanatban ő is tagja a Roxfortban dolgozó tanárgárdának, amely még jobban kiemelte nevét az ismerőseim közül. Bár nem voltam biztos benne, ő mennyire emlékszik rám – mivel jó pár éve nem beszéltem vele -, hiszen oly fiatalok voltunk, mikor a sors összeakasztotta sorsunk fonalait. Csoporttársaim gúnyoltak félvérségem miatt, s hiába próbáltam védekezni a bűbájok és átkok ellen, sajnos nem mindent tudtam kivédeni. Mások nevetséges bábjává váltam, ám ő segítségemre sietve elűzte a szánalmas társaságot. Pár órát tartott nekem, amiben fejembe vésett néhány védekező bűbájt, hogy máskor egyedül is képes legyek talpon maradni a többiekkel szemben, majd… Majd eltűnt. Nagyon keveset láttam, még ha az iskolát pásztáztam egész nap, akkor is, így igen kevés lehetőségem akadt megismerni.
Mindenesetre most elfogadta a meghívásomat, s csak remélni tudom, hogy nem veszett ki belőle az oktatási vágy, hogy még mindig olyan csillogó szemmel oktat jóformán bármi az embereknek.

Beléptem. Az épületbe. Megcsapott a belső légtérben uralkodó hűvös levegő, melyre már oly rég áhítozott arcom. Csak úgy szívtam magamba a kellemes illatot, melyet a hely árasztott. Az elegancia illata.
Egy férfi lépett oda hozzám, és elkérte taláromat. Kellemesen ellazulva, a hőségtől biztonságosan elzárva foglaltam helyet az egyik asztalnál. A pincér illedelmesen tájékozódott, hogy várakozásom ideje alatt mit kívánok fogyasztani, majd eloldalazott a pohár ásványvizemért. Összekulcsolt kézzel könyököltem föl az asztalra, és államat támasztva körbelestem a teázóban. Egy öreg, nemesi család és egy fiatalabb, de már jó pár éve dolgozó párocska fogyasztotta ételét néhány asztallal arrébb. Igyekezetem a legjobb arcomat mutatni, de tudtam: őket nem csaphatom be. Valahol mélyen mégis éreztem, senkit nem akarok becsapni vagy átverni, büszke vagyok arra, ami vagyok, és hogy ide jöhetek, akár csak egy teára. De megengedhetem magamnak.
Ujjamat tördelem. Izgultok. Eltelt pár év, és velem is történtek jó és rossz dolgok vegyesen, amik megváltoztattak. Ott van például szüleim halála, húgom betegsége vagy csupán a tény, hogy hamarosan ő is varázsló lesz, ezen kívül a közelgő háború szagáról nem is beszélnék.

Nyílik az ajtó. Egy alak. Ő az. Szívem kissé nagyot dobbant, mintha most ejtették volna le a szfinxet a földre, s beleremegett volna az egész bolygó. Egy pillanatra elfelejtettem lélegezni, de gyorsan észbe kaptam. Nem akarok még meghalni, muszáj lesz hát oxigénhez jutnom.

Ralph

*Azért voltak szép idők is. Volt, amikor sütött a nap, amikor jártam iskolában, amikor a nappalok nem csak elmentek, mint ez a ma is, hanem történt valami. Érdekes, Roxfortban mindig történik valami, de ez a mai nap valahogy más volt. Olyan feszült. Olyan várakozó. Mentek az órák és én mentem velük, kedvem lett volna világgá szaladni, heveny felindultságomban majdnem levitáltam, de azért maradtam a földön, néha rá-rásandítva a zsebembe vágott üzenetre hitetlenkedve. Valaki emlékszik még rám. Ez furcsa. Ennél már csak az a furcsább, hogy heveny döbbenetemen túljutva képes voltam választ kanyarítani, méghozzá beleegyezőt. Na nem mintha a kezem kérték volna meg, ennek ellenére a találkozás, maga a találkozó olyan valószerűtlennek tűnik, mint egy kedves apuka vagy egy aranyos bátyó. Esetleg fokozhatom még a hasonlatokat egy szakálltalan Dumbledorral, egy fekete Lupennel. Nem, semmiképpen nem számítottam ilyen húzásra az élettől, meg vagyok lepve. Vagy inkább illetődve. Ez se normális.
De amikor véget ér az utolsó óra és a vállamra dobom a táskám már nem marad bennem kétely. Tényleg elmegyek. Én. Elvégre itt a papír a zsebemben. Már csak el kéne hinnem. Hatalmas sóhajjal lököm be a szobám ajtaját, ledobom a táskám, benne koppannak a gondosan összecsavart dolgozatok, amiket nekem írtak az ötödévesek arról, hogy milyen elvek működtethetik a muglik cselekedeteit a háborús időszakokban. Előre sejtem, hogy jól fogok szórakozni, főleg azon, amikor majd megpróbálják a muglikat sok kicsi Voldemortnak beállítani, meg sötét varázslónak, pedig ehhez az egésznek semmi köze nincs. De miért is kéne megérteniük az elvet? Eddig mindig csak az életmódjukkal foglalkoztak, most pedig... na de elég az emberekből, elvégre varázsló. Varázsló, igen, nem egy megszeppent kölyök. Vajon felismerem még arcról? Kizárt.
Levetkőzöm, törölközőben kiballagok a fürdőbe, megmosok. Ez is csak olyan valami, ami után tükör elé lehet lépni és szembesülni a jelenségemmel. Hajam bekócolódott, a bőröm még mindig karcos-kócos, eltüntethetném, de macerás, felesleges. Szervusz Alexiel, te ott a tükörben. Olyan nyugodt voltál mostanáig. Most egy kicsit feldúltnak tűnsz. Nem szereted, ha kezek nyúlnak utánad a múltból? Nem, hehe, meg tudlak érteni, de jobb, ha észben tartod, hogy nem minden kéz szorongat kést, pálcát, nem kell rátiporni. Légy jó kisfiú, ne kapj rohamot, ne legyél ideges. Nem leszek. Ezt már pániknak hívják. Nem félek az emberektől. Nem félek a varázslóktól. Magamtól félek. Legszívesebben be se engedném magam a szobámba. De mindig bejövök. A pofátlanság teteje.
Felöltözök, már egy kicsit sietek, elnézegettem az időm. Fekete szárú farmert húzok, rövid csizmát, noha meleg van, később még fázhatok is. Hadd fázzak. Ujjatlan, fekete pólót cibálok magamra, csak semmi komolytalanság, karomon ugyan szabadon marad az égés és talán a kulccsontomat se kéne mutogatnom, de hagyjuk. Most nem bújok faltól-falig ruhába, meleg van.
Ahogy végigsietek a birtokon a kapuig megfordul a fejemben, hogy még visszafordulhatnék. Jelenthetnék beteget. De ugye nem félek az emberektől. Kiérve rögtön fordulok, lehunyom a szemem, célhülyeként dobbantom át magam az Abszol útra. Tökéletes. Sehol egy elhagyott végtag, sehol egy félbeszakadt darabka. Így kell ezt csinálni kérem szépen. Itt is meleg van. Ironikus lett volna, ha szakad az eső. Lassú, ruganyos léptekkel indulok meg a kávézó felé, kritikusan veszem szemügyre a homlokzatot. Nem rossz, de ha fele ilyen puccos lenne sokkal jobb lenne. Sehol egy ringó cégér, egy betört ablak, egy félredobott sörösüveg. Elegáns. Tüchtig. Bájos.
Ennek ellenére úgy nyitok be, mint aki siet. Ezt már csak a lendület teszi velem, az ajtót a huzat rántja vissza, de mielőtt becsapódna megtartom, kedves, zavart mosollyan engedem a helyére, elvégre mindenki rám figyel. Ez is a sztársággal jár.*
-Jó napot, elnézést-*mondom szenvtelenül, mire a figyelem jó része lekopik, a maradék része elkönyvel ámokfutóra, de én kérlek frankón fütyülök rá. Végigsimítok a bal oldalamon az övemen függő tokban szerénykedő pálcámon, ez csak ilyen rutin, hgoy megvan-e még, aztán nézek csak körül. Nem is bánom meg. A kaján vigyor kiül a szám sarkára. Hogy ne ismerném meg? Ettől félni felesleges volt. Néhány lépéssel a magányos férfi asztalához egyensúlyozom a többi vendéget gondosan nem érintve, nehogy zokon vegyék, aztán megállok, fölétornyosulva barátságosan.*
-Olyan arcot vágsz ember, mint aki attól fél mikor jön elő a mumus a szekrény elől, vagy nálad ez genetikai?-*kérdezem élénken, miközben kezem nyújtom felé, nem csókra, nem pacsira, fogásra. Szemébe mosolygok.*-Shannon Alexiel Minticz, szolgálatára.

Mr. Minticz

Belépett. Nem, beviharzott. Asztalomhoz érkezésekor fölállok, hogy ezzel is megtiszteljem, majd elfogadom kézfogását. Helyet foglalok ismét a puha széken, megjegyzésére pedig egy kellemes mosoly ül ki arcomra.
Nem változott. Legalábbis, nem sokat. Bár az a pár év korkülönbség, mely régen nem csak tudás téren, hanem tapasztalati téren is szakadékot jelentett köztünk, mára már elhalványodott, de még mindig jelen volt. Ez a fajta távolság egy mélyről jövő tiszteletnek adott táptalajt. Csillogó szemeimet az asztalra vetettem, fogalmam sem volt, miként kezdjek neki mondanivalómnak. Nem vagyok az a fajta, aki az úton magában motyog, és különböző alternatív módokat keres gondolatainak kifejezésére, mert akkor túlságosan betanultnak fog hangzani, esetleg belebotlik, mert izgul. Szó se róla, így is izgulok, de így legalább nincs bűntudatom, hogy két perce még el tudtam darálni a monológom, most pedig nem.

 - Mikor csaptál föl tanárnak ténylegesen? – Nem leveleztünk, szinte semmit nem tudtam róla, mióta elhagyta Roxfort falait, és már nem láthattam minden nap. Öltözéke kissé zavaros volt, amilyen ő maga is, de együtt összhatást keltett, ez volt: Ő.
 - Mellesleg, az is érdekelne, hogy mit oktatsz – pillantottam rá amolyan elsuhanó tekintettel, mint mikor rá is akarunk nézni az illetőre, meg nem is. Kissé kerültem pillantását, szemei mindig megzavartak, újra gyerekké tettek, és ezt az érzést sosem kedveltem igazán.
Természetesen kérdésem felületes volt. Sejtettem mit tanít, de sosem mehettem eléggé biztosra, tehát ez csupán egy bizonyosságot nyerő kérdés. Talán Mágiatörténetet, Mugliismeretet vagy valami hasonlót oktathat, ez a két tantárgy az, amit el tudok képzelni neki. Az énjéhez, a stílusához, a hozzáállásához, érdeklődéséhez és életstílusához.
Lépések. Fekete. A pincér az, ki apró jegyzetfüzetét kezébe véve pisze orrát megemelve tipegett mellénk, és kérdezett rá, hogy döntöttünk-e már rendelés ügyben.

 - Oh, mily modortalan vagyok, elnézésedet kérem, parancsolsz valamit? – kezemmel lágyan az étlap felé mutatok, miközben a sajátomat másik kezemmel felcsapom. Szemem végig suhan a sorok között, meg megkóstolgatva a szavakat, s számban máris érzem az ízeket. Egy-egy szónak olyan gondolati hatásai vannak, mint mikor a citromra gondol az ember, és összefut szájában a nyál. Én szeretek enni, de nem mennyiségben, hanem minőségben mérem az ételeket. Lassan, ízlelgetve szokásom táplálkozni, minden egyes falatból kiérezve a fantasztikus fűszereket, a frissességet az átsütés mértékét, és sorolhatnám. Egy másik világ nyílik meg előttem, ahol a színek és ízek párosítva vannak. Lehet, hogy szakácsnak kellett volna mennem? Bár, még nem késő ilyen irányba tanulnom tovább, csak a húszas évek küszöbét rugdosom.
Gondolataim vonatszerű pöfékelései közben egy fogpiszkálót kaptam kézbe, s ujjaim között - akár a hamis kártyajátékosok a pénzt -, forgatni kezdtem. Bár ezzel kimutattam feszültségem, mégsem próbáltam elrejteni. Ez van, és kész.

 - Aztán, majd remélem mesélsz, milyenek a mostani fiatalok, hogy miként bírsz velük – direkt nem tértem rá arra, amiért idehívtam. Egy kicsit vissza szándékoztam rázódni a vele való társalgásba, mivel ő mindig is valamiféle furcsa körítést adott szavainak, egyfajta emelést, ami mások számára tán nem is jelentett olyan sokat, csupán én fülemnek dalolt a múltról. A hangok, egy-egy pillantás árulkodik múltjáról, amiről sosem mesélt nekem egy hangot sem. Pedig érdekelt. Mindig érdekelt.
Hm… Vajon a véletlen műve, vagy valaki megfigyel engem, és szándékosan hoz össze furcsa, misztikus egyénekkel, akik folyamatosan életben tartják elmémet?

Ralph Wultson

*Itt alighanem még rágózni is szörnyen deviáns lenne, nem is kísértem meg a sorsom, miközben helyet foglalok, szinkronban vele, noha úgy látszik, ő valamiért izgul, én a magam részéről nem fáradok ilyesmivel, most már, kényelmesen hátradőlök. Végigsimítok az asztal lapján, csak a bizonyosság kedvéért, nem harap-e vissza, körülpillantok, amíg a szavait keresgéli, aztán vissza rá. Tipikusan kamaszos maradt. Imádhatják a nők. Kölykös arc, eleven szemek, elvégre még csak húsz éves. Vagy valahol ott. Ráncolom a homlokom, valahogy hirtelen nem tudom, hogy mennyivel járt alattam, de miért jegyeztem volna meg mindenkit a házamból? Ki mikor született és miért, na persze, pont erre lett volna kapacitásom. Bár a miértet még talán vissza tudom fejteni. Nem, inkább nem próbálkozok vele. Majd máskor.*

-Nem régóta-*visszahúzom a kezem, töprengőn nézem az arcát. Udvarias, csevegő a hangja. Elvégre kész felnőtt. Gondolom továbbtanult. Aki teheti tovább tanul. Aligha lett belőle gyógyító. De aurorkodni talán nem elég merész. Főleg nem ilyen időkben, amikor tényleg veszélyes. Jó neki.* -Év elején kértem a felvételemet, egy mutatós tanerő éppen elunta a szakmáját és elment megvalósítani önmagát-*előredőlök, a törékeny lapra csak óvatosan helyezkedek rá, összefűzöm az ujjaim.* -A kérdés komoly? Minek látszom? Nagyobb tételben mernék arra fogadni, hogy ha tippelnél, a százas körön belül találnál. De lásd, kivel van dolgod, nem fogadok-*kicsippentek egy kockacukrot a tartóból, megforgatom az ujjaim között, kényelmesen.* -Mugliismeret. Nem éppen a legfényesebb karrier, főleg, hogy a kutyát se érdekli, az aranyvérűeket elvből, a félvéreket azért, mert majmolják az aranyvérűeket, a sárvérűeknek pedig egyszerűen nem lehet újat mondani-*így van ez. Tényleg semmi extra nincs benne, csak fűt a kötelességtudat, hogy csináljak valamit, elsősorban a magam örömére, de ez kevés ahhoz, hogy igazán élvezzem a felém áradó érdektelenséget, amit csak egy-egy egészen másfajta izgalomtól fűszerezett tekintet tagol hosszabb-rövidebb ívekre, időszakokra.

Felpillantok a pincérre, visszadőlök, bekapom a cukorkámat.*
-Nem, köszönöm semmit-*miért? Mert nincs kedvem egy ilyen helyen enni/inni, bármit is csinál, csak a kölyök kedvéért vagyok itt. Kölyök? És még én szeretek úgy tenni, mintha nem lennék ugyanolyan fölényes, buta sznob, mint bármely másik aranyvérű. Szépen vagyunk. Nézem, ahogy lapozgatja az étlapot, emberismeretem súg ezt-azt, én pedig nem súgok vissza neki, mert társaságban nem illik. Pedig lenne hozzá egy-két szavam. Az ujjaira fókuszálok. Ideges. Játszik. Valahol rohadtul vicces, de amúgy nem különösebben szórakoztat a látvány. Mindazonáltal minél idegesebb ő, én annál nyugodtabb vagyok. Figyelmesen nézek rá. Mert én már csak ilyen rendes fickó vagyok.*
-A fiatalok olyanok, mint mi voltunk. Ugyan már, alig vagy idősebb náluk pár évvel. A fiatalság mindig megdöbbenti az idősebbeket. Az idősebbek a fiatalokat. Néha ledöbbenek rajtuk. Főleg azon, hogy mennyire szabadnak érzik magukat. Erről persze én is tehetek, mert nem vagyok egy kiköpött Piton-*iskolás szleng, megvigyorgom.* -Mármint Perselus kollégát, csak ritkán hallom nem káromkodásban a nevét.

*Elrévedt a tekintete, ezt kihasználva élesen előredőlök, lekoppintom az ujjamat az asztalon, mélyen a szemébe nézek.*
-De tényleg diákokról, iskoláról akarsz velem beszélgetni, Ralph?-*halkan szólítom meg, de határozottan, izzok a kíváncsiságtól szinte, remélem érzi, ha már egyszer úgy tapogat a pillantásával, mint kobold a rubintköves kardokat, alaposan, részletesen.* -Most nőttél ki belőle, mindent tudsz róla, még többet is, mint én. Bocsásd meg ezt az udvariatlan lényegre törést, de meglepett, hogy hírt hallottam rólad, fogalmam sincs, hogy találtál meg és ilyen időben egy kicsit feszültebb vagyok a normálisnál. Ne kárhoztass érte, de légy oly kedves és te ajándékozz meg egy szép mesével-*igen, a hangom elég udvarias marad, de elég rámenős és pattogós ahhoz, hogy talán hatással lehessek rá. Pedig ő nem diák. Még csak azt se tudom mi ő. Ha nem szalad el, megtudom.*

.::Marcus::.

Hangos pukkanás.
Rettentő hőség. A nyár egy forró napja, az ég akár a tükörsima tenger mása, egyetlen felhőt se fogva tartva magán. Egyetlen szellő sem lenget meg egyetlen faágat sem. Az emberek legszívesebben ki sem mozdulnak otthonról, inkább bent csücsülnek a hűvös kis házukban, esetleg beülnek egy fagylaltozóba, ahol elfogyaszthatják a finomságot. Pár ember pedig meglátogat egy tavat, ahol egész délután gubbaszt és fürdik, na meg szénné ég.
Egy egyszerű egybe részes ruha van rajtam, mely tűzpirosszínben virít. Cipőnek felvettem a szokásos fekete magassarkú szandálomat. Ilyen lenge öltözetben is sütőben éreztem magam. Eléggé kitűntem abból  pár emberből, aki az Abszol úton flangált. Hoppanálni tűnt a legcélszerűbbek. Sietek félek, hogy elkések, vagy talán már kések is.
Gyorsan szedem lábaimat a macskaköves úton az ulticélomhoz. A Zöld Macskához tartottam épp, ahol találkozóm volt Marcus-szal.
Sietek el ne késsek, talán már vár is rám. Délután három óra volt, a találkám időpontja. Már látom az épület kis zöldre festett ajtaját.
50 méter
25 méter
10 méter
Itt vagyok.
Könnyedén betoltam az ajtót, ahol megcsapott a tea kellemes aromája. Az épületben sem volt sokkal hűvösebb, mint kint, de mindenesetre elviselhetőbb. Aggódva körbenéztem, s megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy még Marc nincs itt. A szokásos helyemre, hátra beültem egy kétszemélyes asztalhoz. A pincér már mellettem is termett.
- Mit hozhatok asszonyom?- kérdezte szokásos illedelmes mosollyal, amit itt már megszokhattam.
- Köszönöm, még nem rendelnék- bólintott egyet, s egy másik vendéghez fordult. Nem voltak sokan a teaházban, nem volt tömve, nem is volt kihalt. Szerettem ezt a kiszolgálást, sokkal jobb, mint ha egy tapló balfácán löki nekem oda, hogy milyen moslékot hozzon. Sietségemet kipihenve vártam leendőbelimre.

//ez de szar lett -.-//

[Page]

Page

Komolyan mondom, a kezem szó szerint remeg, annyira jó lenne most rágyújtani. De nem teszem. Miért? Úgy döntöttem tekintettel leszek valakire. valakire aki utálja a dohányfüstöt és mert ez a valaki számít. Lassan baktatok az utcán, a lábam elé kerülő kavicsokat messzire rugdosom és gondolkodom. Az életemen és azon, hogy minden mennyire nagyon megváltozott. Veszteség, nyereség, veszteség. Főleg veszteség. De ilyen az élet, ezt kell szeretni. vagyis még csak szeretni sem kell, mert az soha nem kötelező. Elfogadni sem. Ellenben ha nem ezt teszi az ember, akkor meglehet buggyanni.
Nem, asszem jobb lesz ha én még sem gondolkodom. Abból jó sosem sül ki.

Page-dzsel találkozom. Jaa, hogy ki is az a Page? Izé, ő az én menyasszonyom. Egen. Az. Ne szóljál be. Oké? Megpillantom a Zöld Macskát. Teázó. Eh, valahogy mostanában mindig olyan helyeken fordulok meg, ahová alapjáraton a magamfajta gyerek, be nem teszi a lábát. Változnak az idők. És basszus. Én is. Nagyon nem tetszik ez nekem. Rá kéne gyújtani. Cigit, nikotint. Most. Sóhajtok egyet. Nem fogok rágyújtani. Benyúlok a dzsekim zsebébe és előhalászok egy csomag nikotinosrágót. Valami visszataszító egy cucc, noha amúgy semmi bajom nem lehetne vele, hiszen rágó is meg mentolos is, meg nikotinos is. Csak nem egy szép, kövér, cigaretta. Először egy szemet kapok be belőle, aztán kettőt, aztán neki megyek egy kisgyereknek, három szemet rágok. Mire elérem a teázót egy pofásabb hörcsög elbújhatna mellettem. Vagy alapíthatnék eggyel egy duót. Nyelek egyet, rágót lehetőség szerint nem lejuttatva a nyelőcsövembe, majd belépek az ajtón.

Nem egy kocsma, az már biztos. Itt vannak olyan lezser pingvinnek öltözött pincérek is, tudjátok, még nem aza szmokingos fajták, de nem is a Vadkan...a Vadjkanban ha belegondolok éppenhogy csak nincs önkiszolgálás. Körbenézek, hátha kiszúrom Page-t. Jó lenne, nem csak azért mert régen nem láttam, hanem azért is mert a sok vendég meg felszolgáló feszülten engem stíről és asszem azt várják mikor bődülök el, vagy mikor kaphatnak a pálcájukhoz, hogy jl seggbe átkozhassanak. Dee, hála Merlinnek kiszúrom az egyik asztalnál a nejem...a majdnem nejem. Vazz...
Odabaktatok hozzá és nyomok egy puszit az arcára. Rágóval a pofazacskómban nem könnyű csókolózni.
- Szeva, édes. - vigyorgok rá, majd lököm le magam a vele szemben lévő székre.
Aztán füttyentek egy pincsinek.
- Egy sö...hm, egy jegesteát, kösz. - adom le a rendelésemet. - Te mit innál? - nézek aztán a menyasszonyomra. - Lehet itt enni amúgy? Kajás vagyok. - és így tuti kiborít majd az előkészületekkel.
- Naa, mesélj tündérem. - vigyorgok rá aztán.

                                


A legutóbbi találkozásunkkor nagyon elgondolkodtattál. Beléd láttam. A smink, a cicoma, a mugli ruha, a flegmaság, a csinos kis pofid mögé, ne érts félre, nem sértegetlek, Merlin ments! Sőt, igen megható volt amit láttam, gyönyörű bájos, selymes, lágy, és aranyos. Előttem nem kell titkolóznod... Nem is érdemes, hisz mindenen átlátok, olyan vagy, mint egy nyitott könyv. Számomra nincsenek titkaid, de ne aggódj, melyek más élőlények előtt rejtély és csak a te szívedben rejtőzik, ne aggódj, megőrizem titkaidat, az csak a Te dolgod, na meg most már az enyém... De! Olyan dolgokat rejtegetsz, amire még én se találok rá. Mondd, hogy csinálod! Legilimens! ...
Mindent látok, amit a szívedben hordasz, vagy az elmédben, de valami sötétségbe vész, valami amit nem találok, akárhogy kutatok! Hogy csinálod?! Hol lehet ez a sötét folt, amit nem látok, a lényedben hordozod? A lelked egy része, ami számomra egy fekete függöny mögött bújik meg, de ezt az anyagot, nem tudom se megkerülni, se elszakítani, se elégetni, vagy felemészteni. Hogy tudnálak megfejteni, olyan sok mindent tudok rólad, de valamit nem! Nem! Nem vallhatok kudarcot veled szemben, nem és nem! Te, édes kis szívem, nem lehetsz a végzetem, nem törsz meg engem, de én minden erőmmel, azon leszek, hogy betörjelek téged...!

Csendben várom a teaházban vendégem. Tudom, hogy elfog jönni, nem hagyja ki a lehetőséget, hogy velem találkozhasson, még ha vakon is. Igen, nem tudja hogy én vagyok, az a névtelen levél feladója, amit pár nappal ezelőtt kapott kézhez, egy hóbagoly kíséretében. Öt perc múlva hét. Este hét. Az egész privát részt lefoglaltam, körülöttünk megannyi asztal, de mind üresek, egyetlen egyben várnak, és az is én vagyok, hol lehet a lány? Pontosan érkezik, vagy szégyenkezve késik?
Harmadszorra is megjelenik a pincér, mit hozhat, de én mint az előző alkalmakkal, most is leküldöm.
- Köszönöm, még várok a társamra. Kérem három perc múlva jöjjön vissza!
Három perc, és hét. Oly izgatottan várom a találkozót, pedig már volt ezer és egy randevúm, ez mégis más. Talán mert nem is randevú, vagy az lenne? Nem tudom, magam sem tudom ,miért vagyok itt, vagy miért határoztam el, elhívom azt a hölgyet, akiről forognak a gondolataim, vagy két hete. Rajongás? Szerelem? Testi vágy?  Egyik sem. Megmagyarázhatatlan érzés, de ettől függetlenül, hogy mennyire izgulok, hogy megjelenjen, tudom, hogy meg fog jelenni.

Brandon <33

  Egy hatalmas, több emeletes házban ma feltűnően nagy volt a csönd. Egy vörös hajú nő egy hatalmas bőrfotelben, kényelmesen ült, miközben a Reggeli Prófétát olvasta. . Látszott rajta, hogy nem nagyon érdekli, amit olvas, de más elfoglaltságot nem talált magának.
Körülötte szolgálók sürögtek, hogy minél fényesebbé tegyék a lakást, mintha készülnének valamire, vagy várnának valakit, esetleg valakiket. Más nem volt otthon, csakis a középkorú nő. Meg kell mondani, gyönyörű volt, de arcán azért meglátszott a sok év, amin keresztülment. Nem azért, nem szenvedett életében semmiben hiányt, vagyis, talán egyvalamiben : a szeretet és a szerelem ízét sosem kóstolta még meg. A gyűlölet és a gyötrelem annál inkább erőtt vett rajta, és ezt nem tudta volna letagadni. Lehet, hogy gyönyörű volt, de a lelke, a lelke, az méreggel teli, üres volt.
  A zajt hangos csörömpölés törte meg. Egy fiatal, szőke hajú lány lépett be a fehér bejárati ajtón, kezében egy méregzöld vázával, azonban ez nem sokáig maradt így – eléggé ügyetlenül nyitotta ki az ajtón, aminek következtében a váza kiesett a kezéből, és darabokra törött. A kék szemek enyhén megvillantak, miközben a szépség suttogott valamit, és a váza ott volt ismét a kezében – pont olyan állapotban, mint akkor, amikor belépett az ajtón. Egy szempillantással elfordult minden feléje forduló fej, és a szolgák ismét végezték a dolgukat. Azonban a vörös hajú nő felállt, és lánya felé fordult.
  - Mindent tönkreteszel, te szerencsétlen! – mondta felemelt hangon, miközben undorodva nézett lányára.
  - Jobb, ha vigyáz, mit mond, anyám! – sziszegte vissza lány, majd anyja mellett elsietve felindult a lépcsőn. Egy apró, sötétkék egyenruhás férfi utána kiáltott.
  - Levele jött, kisasszony! Ott van az asztalán! – a lány kurtán biccentett, majd szőke hajzuhataga eltűnt az emeleten.


  Sosem gondolta, hogy valaki rajong érte. Hogy akárki is … Vegyük sorba : igaz, hogy elég sok fiúval meg férfival volt már “kapcsolata”, sok mindenkit ismer, de hogy ...
  Érdekes, feletébb érdekes. Bizonytalansága nem tudja legyőzni kíváncsiságát, és lám, már ott is áll a teaház előtt. Egy visszafogott, mégis csinos, szürke, alig térdig erő, válpánt nélküli ruhában pislogott be az ablaküvegen keresztül. Vörös rúzs, enyhe smink, érdeklődő arc, titokzatos szemek. Nem értette, és nem is tudta felfogni még most sem, hogy ki lehet az, aki ide elhívta. Drága, puccos hely, ahova a szülei mindig is jártak. Vett egy mély levegőt, majd belépett a teaházba.
  Pontosan 7 óra. Feletébb kellemes hangulat, élő zene, meg minden, ami csak kell. Arleth-et egyre jobban marta a kíváncsiság, hogy ki lehetett az udvarias lovag, aki ide elhívta. Egy pingvinre hasonlító pincér kedvesen fordult feléje, de a lány zavarában nem tudta, mit mondjon. Körbepislogott, újra meg újra, majd mikor a pincér mondta, hogy elvezeti oda, akihez bizonyára jött, bólintott egyet, és kábán megindult a férfi után, aki elvezette ...
Brandon. Egyből szemet szúrt neki, hogy a sok üres asztal között ott van egy, ahol csak egy személy ül – egy fiatal, mégis ellenállhatatlan fiatalember. Szemöldöke felcsúszott, és keze megremegett.
  Többször hallott már róla, de csak egyszer találkozott vele személyesen – és akkor is megmaradt benne valami. Akkor nem tudott ellenállni neki, és épp ezért nem akart vele többet találkozni. De most ... nem futhat el, hisz az kislányos és buta dolog lenne. Vállalnia kell a kockázatot.
  Idegesen pillantott le a cipőjére, de ezt nem sokáig tehette, jól tudta. Pár másodperc múlva, egy angyali mosollyal odalépett Brandonhoz, és halkan megszólalt.
  - Jó estét, Mr. Gray. – mondta sejtelmesen, miközben belenézett az émelyiítő szempárba. Valahol mélyen örült a meghívásnak, csak félt, hogy talán ... Nem akart közel kerülni senkihez, akármenyire is vágyott egy kis szeretre. De persze kell  a megjátszás, az az élete egy része.

                                




Lám csak. Hát eljöttél, s önként sétálsz bele egy csatába, melyet nem nyerhetsz meg. Bár lelked mélyén tudod, hogy elveszted, mégis mérhetetlen bátorsággal és büszkeséggel veted be magad, hogy a becsület ne mosódjon le hírneved faláról. Milyen hősies... vagy tán botor? A csata elkezdődik, de a nyertes vagy én, vagy egyikünk sem lesz, hogy, hogy alakul, csak rajtad áll...

Halkan dobolok az ujjammal, megtehetem, nem zavarok vele senkit, enyém az egész privát rész, sajnos. Szívesebben osztanám meg a teret a hölggyel, akinek a meghívót küldtem. Vagy késni fog, vagy pontosan érkezik, de amilyen gőgös, és a személyisége megengedi, nem állítja fel a késés veszélyét, melyet mondanom sem kell, gyűlölök. Nem csalódtam. Ugyan, miért késett volna, hisz égett a kíváncsiságtól, ki az az ismeretlen charme-őr, aki elhívta randevúra, egy ilyen helyre, mint a Zöld Macska teaháza. Halálpontosan hét órakor csöppent be a lány a teaház hátsó termébe. Beengedték, hisz mondtam: vendéget várok, egy csinos, fiatal hölgy képében. A hölgy megszeppent, amint felmérni vélte kivel van dolga, nem felejthetett el, de ha mégis, én nem vagyok az a fajta, megjegyzek minden egyes egyedet, ami érdekes számomra. Mégis valami furcsa dolog bujkált a kék szemei szögleteiben. Hamar palástolta meglepettségét, vagy azt a pillantást, amit nem tudok megfejteni. Csak egy tizedmásodpercig, fürkésztem tekintetét, de nyomban felugrottam helyemről, és felé vettem az irány, majd megálltam mellette, jobb karját felemelve, egy lágy csókot nyomtam kézfejére, miközben le sem vettem a szemem a kék szempárról.
- Szép estét, Miss Gresham!- mosolygok rá, majd a legközelebbi széket, kihúztam helyéről, és lágyan invitáltam a hölgyet, hogy helyezkedjen el. Miután meggyőződtem róla, hogy elfoglalta helyét, jómagam is leültem a vele szemközti székre. Igazán kívánatosan mert felöltözni, pánt nélküli ruhát húzott domborulatos testére, szőke haját pár csattal felkötve hordja, nyakát szabadon hagyva, és már-már pimaszul hívogató vérvörös rúzs jutott a telt ajkakra. Milyen mutatósan fest, művészi, megfogó, na meg szexi...
A pincér megjelent két étlappal a kezében, s nyájas hangon megérdeklődte mit óhajtunk, elénk téve az étlapot.
- Én egy sárkánybordát kérek, francia-öntettel, egy gerezd citrommal. És Ön mit kíván?- pislantok érdeklődően Arleth-re. Miután kifejtette étkezési szándékát, még a pincér után szólok- És kérem még hozzon nekünk egy üveget, a legjobb borukból!- végül a pincér a rendeléssel, eltűnik egy ajtó mögött, így végül kettesben maradtunk, Arleth, és én.
- Örülök, hogy megtisztel engem jelenlétével, igazán remekül néz ki.
Dicsérem, egyetlen hazug szó nélkül, bár első, és egyben legutóbbi találkozásunkkor tegeztem, úgy véltem, hogy a jelen pillanatban illendő megtisztelni a másikat. Kezdjünk bele, még nem tudom mi a célom, vagy mibe kezdünk bele, a lényeg Arleth, és én, és a kiváló bor.

Brandon <33

„Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez lenne  az egyetlen ember, akit valóban szeretek.”

  Csábító mosoly, udvariasság, ellenállhatatlan szempár ... Kell ennél több?
  A fiatal szépségnek már sikerült elrendeznie gondolatait, minden tiszta, tudja, hogy hogy kell tennie most a lapokat. Nem hiába, apja eszét örökölte, na meg a ravaszságát, természetesen ... Igaz is, Mr. Gresham. Valahol a mélyen miatta is aggódik a lány, hisz szó nélkül ment el otthonról. De hisz apja még nem volt otthon, amikor távozott, kinek szóljon? Csak nem az „elbűvölő és kedvességéről” híres anyjának? Nem. Csak attól félt, nehogy felfedező útra induljon apja, őt keresve. El sem merné képzelni, milyen arcot vágna – bár arra kíváncsi volt, hogy meglepődne, vagy tán mérges lenne-e ? Elvégre egy halálfalóval vacsorázik, egy ugyan olyan fajta szerzettel, mint az apja ... De ez most mellékes.
  Kedvesen hagyta, hogy a fiatalember kézen csókolja, miközben lágyan rápillantott. Túlságosan is igézőek voltak azok a szemek, amelyeknek a múltkor nem sikerült ellenállni ... De azóta történt egy s más, s Arleth sem adná magát olyan könnyen. Ez egy hiba volt, be kell vallani. Óvatosan helyet foglalt a felkínált széken, majd tekintete ismét Brandon-ra vetődött. Még mindig fürkészte Őt, értetlen volt számára : a sok ezer, gyönyörűbbnél gyönyörűbb szépség mellett, akiket bizonyára megkapott, és akármikor megkaphatna, miért pont Őt hívja el vacsorázni? Egy boszorkánynövendéket ... Talán csak unja magát? Szórakozni akar? Aranyos, csakhogy a lány már nem annyira oktondi ... Tanult az esetből, és nem akarja többet elkövetni ugyanazt a hibát. Az botrányos lenne. Legalábbis számára.
  Egy másodpercig a pincérre pillantott, miközben elvette az egyik étlapot. Lassan az asztalra fektette, és gyöngéden forgatni kezdte, mint egy drága könyv selyemlapjait – hiába, árulkodik róla a jólneveletség. Érdelődve meghallgatta végigpartnere rendelését, majd ismét felnézett a pincérre.
-   Boszorkánygyökér saláta, szintén francia öntettel, citromot nem kérek, köszönöm. – mondta halkan, mégis tisztán érthetően. Miután a pincér kivette kezéből az étlapot, lassan visszafordult a szemben ülő személy felé, és bájosan elmosolyodott, mikor az megszólalt. A bókot egy röpke biccentéssel jutalmazta, majd ő is megszólalt.
-   Tudja, nem sokan tudnak ellenállni egy olyan meghívásnak, amilyent Ön küldött. Csak azt nem tudom, hogy miért is tette. Talán valami fontosat kell megbeszélnünk? Vagy csupán … Ismerkedni szeretne? – őszintén adta elő szerepét, mint egy tapasztalt úrihölgy, pedig sem tapasztalt nem volt, sem úrihölgy. Sejtette, hogy valamilyen furfangra megy ki a játék, mit akarhat egy pasi egy nőtől? Dehát, ebben a finom beszélgetőformában, nem beszélhet akárhogyan .. Meg, bizonyára Brandon is sejti, hogy ő sem úgy gondolja, ahogy elmondta. Annyira Ő sem ostoba. Csillogó szemekkel tűrte beszélgetőtársa pillantását, és egy percre sem riadt vissza – lesz, ami lesz. 

[Nem kellene ennyire vigyázni az alakjára, így is igazán megnyerő]

                                

Hiába hullt le száz és száz levél, s szirom,
Az újraharsanó rügy, s a gyűrt bimbó bontogatja vakon,
az újraszületett, tudni mit sem akaró, ismétlődő ígéretünket.

Feltűnéstelenül végig futtatom rajta a szemem még egyszer, áh nem tudok vele betelni! Olyan érett nőnek látszik, pedig aztán... apuci kicsi lánya. Pontosan nem tudom mennyi idős, tizenhétnél biztos nem idősebb. Megkérdezni nem fogom, hisz az illetlenség nővel szemben, és egy ilyen törékeny porcelánbabával óvatosan kell bánni.
Rendelése után a pincér eltűnt a rendeléssel, és kettesben maradtunk. Olyan szívesen a szívébe látnék, mit érez vajon? Félelmet, undort, fájdalmat, vagy, éhséget? Az utolsó gondolatra elmosolyodtam halványan.
- Nem kellene ennyire vigyázni az alakjára, így is igazán megnyerő- újabb bók. Az előzőnél kicsit nagyobb hatást akart elérni, mint egy arcizomrándítás. Ugyan már, hiszen ez egy randevú! Tessék úgy is viselkedni.
Még mindig nem tudom egyáltalán miért hívtam ide. Vagyis...Igen, valami érdekeset láttam benne, amitől nem kevesebb a többieknél ifjúsága ellenére. De mi az?! Nem tudom megfejteni, mintha egy keresztrejtvény lenne előttem, minden választ tudnék, de nincs penna nálam, hogy le tudnám írni. Minden válasz ott van a fejemre a lány viselkedésére, de nem tudom előkotorni, bosszantó...
Most valljam be, hogy fogalmam sincs, céltalanul rabolom az idejét, és akármilyen kívánatos, most nem a női adottságai miatt hívtam ide? Legyen őszinte? Az szinte sose vezet jóra, de vele... vele lehet valami elkezdődne. Hogy mi, azt sem tudom. Elrejtett bókjára ismét elmosolyodok.
- Ismerkedni. Olyan tág fogalom. Az emberek többféle szókörnyezetben szokták használni. Ha kegyed úgy gondolja, hogy csupán épp annyira óhajtom megismerni Önt, hogy aztán, nem tagadhatom, kellemes éjszakát töltsünk együtt, hogy aztán soha nem találkozunk, ha egyáltalán szabad használnom a "soha" szót, akkor azt kell mondanom sajnos: nem. Ha kegyed úgy gondolja, hogy lelke kifürkészetlen útjait akarom járhatóvá tenni, szokásait, gondolatait, érzelmeit, mozdulatait megfejteni igen fáradságos módon, azt kell mondanom: igen. Melyik változatra célzott? Jómagam a második lehetőség miatt hívtam ide Önt.
A lány lehet, sőt valószínűleg nem fogta fel mondataim súlyát, őszinteségét. Nem hibáztatom, nem is foghatja fel az őrült gondolataim megnyilvánulását, és nem tudhatja, hogy egy idegen igazat mondd-e vagy sem, plusz, ha a személy halálfaló is. De muszáj lesz elhinnie minden őszinte szavam, különben nem fog menni a dolog. A... nem is tudom micsoda...

A V.I.P. rész egyik eldugott fekete asztalánál fiatal nő ül, a félhomályban is messze látszik szeme izzása.  Éberen figyel, hadd helyesbítsek, várakozik. Egy régi barátra, egy régi barátnőre. Nos, igazából a legrosszabb rémálmának megtestesülése. A RÓZSASZÍN HALÁL, s neve Tara Swan. Nagyon megkedvelte Roxfortos éveik alatt a lányt, bár általában külsejétől és dolgaitól a frászt kapott, de a eléggé elragadó személyiség volt, meg aranyvérű és ha a legnagyobb félelmed a barátod, akkor kevés dolog tud megrémeszteni. Akárhogy is most rá várt, hogy vásároljanak, teázzanak és beszélgessenek.  Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy Serpenrosának hátsó gondolatai is voltak a találkozóval. *Jó lenne tudni, hogy mi várható nagyjából, Dumbledore halála után most káosz van, a Minisztérium béna, az aurorok többsége tapasztalatlan, a „nagy öregek” már nyugdíjba vonultak, hivatalosan persze. Anya elment és Ryan is, nekem meg itt maradt a pub.* Mosoly ül ki az arcára ahogy tekintete végigsiklik az elegáns termen. *Persze örülnék neki, ha itt lennének, de megértem a döntésüket…végülis félnek. Nekem is kéne. De minek? Mitől? Valamiben meg kell halni. Ebbe is bele lehet, de van egy olyan érzésem, hogy előbb halnék meg a Mungóba valami nyavalyától, mint a halálfalóktól. Lehet optimista vagyok?* Gondolatai csapongása közben szemei révetegen tükrözik a jobbján táncoló lángokat, amik a kandallóba égnek, inkább díszként, mintsem fűtési szándékkal, elvégre is nyár van.  A keze automatikusan köröz a szívószállal, ami Mojito koktéljába futva némi kavarodást okoz a jégkockáknak. *Nemsokára Tara is megjön. „Lángok, lángok perzseljenek, pokoli kutyák tépdeljenek, vájják ki a varjak szemed, s röpüljön messze az eszed.” Rég is volt, mikor a Roxfort  tiltott részlegén olvastam ezt, de fura mik járnak a fejemben. Lehet nekem is be kéne mennem a zárt osztályra pár napra. Nocsak!* Észrevette, hogy az asztalon a Reggeli Próféta aznapi száma épp az orra előtt hever, maga elé húzza az újságot és elolvassa a főoldalt, ami nem meglepő módon újabb eltűnésekről és rejtélyes halálesetekről ad hírt. *Ha ez így megy tovább nem marad, aki bejön teázni, csak az az új tréfabolt tündököl. Azt hiszem jó lenne pár aranyvérű sötétlelkű egyénnel összebarátkoznom közelebbről. Így a Mungóba is dolgozhatok, meg itt is irányíthatok. Ennek a helynek úgy is fedhetetlen hírneve van, tökéletes hely titkos találkozókra. No majd intézkedem.* Felszív egy nagy kortyot az italából, ezután meg is borzongott. *Mmmm, kéne valami dögös parfüm, jó lenne egy pasit fogni. Tarának biztos lesz tippje, meg a sminkhez is.* Elővesz egy tükröt és megszemléli magát, a haját mostanában be szokta csavarni, a sminkjét visszafogott árnyalatokra korlátozza, fő a természetesség, meg persze a kihangsúlyozott macskaszem. *Kell néhány új ruha és ékszer is.*

Pompás! Igazán kis szupcsi napra ébredtünk ma is. Komolyan mióta kibujt a napocska és többet járhatok a kivágott cuccaimba máris pinkebb a világ! Jaj de égés volt, amikor végigvonultam a Malfoy kúrián, ahogy jöttem és Lucius Cissy szeme láttára tátott szájjal nézett utánam. Che, mintha kellene is valakinek az a patkány, esküszöm Féregfark hozzá képest egy herceg. Apropó Cissy, annyira jó, hogy már leállt a kérdezősködéssel, hogy merre megyek. Komolyan néha már annyira kínos volt és nem veszi észre magát… Jóval fölöttük állok a ranglistán, a Nagyúr is azért tett hozzájuk, hogy megfigyeljem, őket erre pedig még Ő kér számon? Röhejes az a nő komolyan mondom. Max nekem lenne jogom kérdezgetni őt, de hát ki kíváncsi az Ő dolgaira? Ami a Nagyúrnak kell, az úgy is megvan azonnal. Annyira szánalmas, ahogy féltik a kis családjukat. Család… ki a francnak kell olyan? Mondjuk, ha belegondolok a Cruelpolé ággal szívesen felvenném a kapcsolatot, de hát ezekben a háborús időkben.

A Nagyúr hatalma egyre jobban nő és hamarosan a tervünk is eléri végső formáját. Dumbika halott, a minisztérium egy cirkusz és mi egyre jobban gyarapodunk. Kihasználva a zűrzavart kapunk egy csomi küldit, hogy nyifancsunk ki pár sárvérűt vagy muglit mi pedig hát… nem kell kétszer mondani. Mondjuk a minap annyira fájt a szívem, egy tök cuksi pasit kellett megölnöm, istenkém, ha nem lett volna sárvérű… Na, mindegy is. A „kimerítő” munka után jöhet egy kis felfrissülés Serpivel. Jaj, ezer éve nem láttam azt a lányt! Már úgy hiányoznak azok a szemek! Elmegyünk egyet vásárolgatni, felszedünk pár pasit és jól kibeszéljük Malfoyékat. Imádni fogom ezt a napot! Hogy megadjam a stílust, egy fekete kis ruciban jöttem, már majdhogynem koktél ruha, de azért mégsem, tehát egy ilyen kis hibridke. Egy napszemcsi, magas sarkú cipellő és egy pink selyemsál, no meg a pink öv. Tökéletes. Azért hogy hovatartozásom még is látszódjék egy mini vékonyka talárt felkaptam, még is csak boszi vagyok vagy mi a frász. Azért hozzá kell tenni, feketében járni ekkora napsütésben nem a legszerencsésebb, úgyhogy meg is bűvöltem egy kis ruci mágiával a szerkóm, hogy ne engedje be a hőt. Hihetetlen mire nem képes a mágia. A körmömet is feketére bűvöltem és kis pink rózsák vannak rajta, még is, csak ha már aranyvérű vagyok, a jobbik származásomra had legyek büszke. Az alap óvintézkedés meg már reggel megvolt, hogy az egyszerű kis lepel bűbájjal eltakarjam a billogot, oké hogy hamarosan uralmon leszünk, de még is csak átlag mágusként kell járkálnunk.

És végre! Elérkeztem a Zöld Macskához! Kellett nekem az Abszol Út elejére hopponálnom… utálok macskaköveken menni magas sarkúban. Ahogy beléptem a teaházba elegáns lépteimmel már is a V.I.P. Részt céloztam meg, persze megállítottak és rögtön megkérdezték a nevemet, ide nem mehet be akárki –Tara Cornelia Swan- mondtam könnyeden, itt nem kelet titkolnom a valódi nevemet. Ahogy körbenéztem a privát helységben már is kiszúrtam Serpit és már biztosabban járva a magas sarkúban odamentem hozzá. –Szia, te drága, olyan rég láttalak!- ölelés –Hogy vagy?- kérdeztem kíváncsi tekintettel s közben levettem a napszemüveget.

Miss Pink Night

Mint minden jól nevelt hölgy látván, hogy Tara belép az ajtón Serpenrosa rögvest felkel, s mint minden valamirevaló nő ő is először alaposan szemügyre veszi  „vetélytársat”. *Elegáns és kihívó.* Állapítja meg magámban,  széles mosollyal üdvözli a szőke ciklon.
-Szervusz Tara! Hát mit ne mondjak, régen volt. –Viszontölelés- Köszönöm remekül, s te?
Hát igen, a tiszteletkörök, nyilván, hogy ennyiből az ember nem tudja megállapítani, de majd pletyizés közben kibújnak a dolgok.  Kicsit megigazgatja a haját Serpi, majd egy udvarias mozdulattal jelzi, hogy foglaljanak helyet.
-Csini a rucid csajszi. Mit iszol? Tudod kicsit meglepődtem a napszemcsin, a nagy nemesség nem szokott ilyen mugli dolgokat hordani. Pedig szerintem ez kell és több okból is hasznos holmi. Mondjuk ilyen szempontból én sem vagyok az a húdemaradi. Jó ez a rendszer, csak kicsit a középkorban élünk. Oké, hagyományok meg minden, de azért Európában ennél sokkal nyitottabbak az emberek, meg máshol is külföldön. Legalábbis akikkel eddig beszéltem mind ezt mondták.  Ám most, hogy a Nagyúr tündöklése lassan, de biztosan újra éled, nem tudom mi lesz. Remélem a fiatalabb halálfalók előbbre tudják mozdítani a dolgokat.
Ismételten méregetni kezdi Tarat, amolyan megszokásból, sokat változott az évek során, még emlékezett amikor először látta a fiatal nőt a Teszlek Süvegre várva, szép, szőke kislány, már akkor is volt valami különös kisugárzása: éber, okos tekintett, nemesi vonások, koravénnek tűnt, mégis elbűvölőnek. Azóta már tudás is társult hozzá, s sok tapasztalat. Talán azért kedveli Serpenrosa, mert sokban hasonlítanak.
-Történt valami érdekes. Úgy értem a felsőbb körökben. Bellatrixxel beszéltem még nyár elején, elég boldognak tűnt. Cissy túl sznob ahhoz, hogy szóba álljon velem, meg nem is áll túl jól a szénájuk, ha igazak a pletykák. Főleg, ami  Dumbledore halálát illeti.- Kicsit lehalkítja a hangját, bár itt biztonságban beszélhetnek, azért nem árt az óvatosság. A falnak is füle van, persze a legnagyobb ellenőrzés mellett is kígyók juthatnak a falak mögé. A legjobb helyen is megesik.- Annyi biztos, hogy a halálfalók sok munkát adnak nekünk. Akárhogy is titkolja a Minisztérium a dolgot, azért a Mungóba látjuk, amit látunk.
Az italát kevergeti a szívószállal kicsit komoran, majd egy rövid sóhaj után, ismét mosolyra húzódik a szája.
-Kiváncsi leszek, ki lesz a Roxfort új igazgatója. Elvileg Minerva a rangidős nagyöreg, de ha jól sejtem jelen helyzetben örülhet ha egyáltalán a Roxiba maradhat. Nagy változások jönnek, az biztos és azok a sárvérűek, akik itt élnek és van eszük, menekülnek.  Azok a varázslók és boszorkányok, akik maradnak, meg jól járnak, ha vannak ismerőseik és persze gyorsan meggyőzhetőek.
Huncut mosoly, majd hátrapillant a terembe belép egy barnaszemű, fekete köpenybe burkolózó férfi, majd körbenéz, aztán el is tűnik az ajtó mögött. A zöldszemű hölgy kicsit oldalra biccenti a fejét és összevonja a szemöldökét, majd csettint a manónak.