Első emeleti folyosó

Ennek a folyosónak a végében kapott helyet az alkimista labor. Az ajtón soha meg nem kopó, elrettentő feliratot elég egyértelműen valamiféle élőlény vérével firkantotta oda a neves tanító (hiába feketéllik, mint a kátrány, a szag árulkodhat, s a kevéske fény is sötétbordó foltokat fest rá) - ezzel is jelezve, mennyire megfontolandó a jótanács - miszerint tanári felügyelet híján soha ne tedd be oda a lábad.

A folyosó légköre elég átlagosnak mondható, a tömör fatákolmány csiszolatlanul hagyott, durva felszínéből ellenben olyan erős mágia árad, hogy a levegő szinte vibrál előtte. Csak és kizárólag kulccsal nyílik, az Alohomora igével nem is érdemes próbálkozni. Természetesen lehet, ha az ember.. nos.. megrázó élményre vágyik.

"Látod lemegy a nap, különböző nagyvadak, mennek bele az éjszakába megenni aki árva..."

*Hosszú az út hazáig, legalábbis olyankor különösen hosszú, amikor az ember tilosban lopakodik. Bár megvan a maga egzotikus bája az kétségtelen, meg tudom érteni valahol mélyen a Potterféléket, persze ez nem mentség a létezésükre, de azért. Igen, határozottan van valami abban, amikor az ember páncéltól páncélig lopózik, átokkal fenyegeti meg a beszólni kívánó portrékat, akik valahogy nem átallanak rosszallás kifejezni felém, noha én nem csináltam semmi rosszat. Csak kíváncsi voltam arra, hogy mások mi rosszat csinálnak és itt persze nem Fricsre gondolok, aki jót nem is tud csinálni, révén annyi bűbáj van benne, mint az utazóládámban, és az is csak azért, mert a sikálószerek, amiket használ már beivódtak a bőrébe. Ennyi, amit ő tud, csak ne lenne olyan pokolian gyors. Mint gondolom most is, megfagy a vér az ereimben, ahogy egy macskát látok befordulni a sarkon, de aztán kifújom a levegőt. Jól van, ez nem Norris, még csak az kellett volna a boldogságomhoz. Valamelyik lökött... Várjunk csak. Görbe láb, vörös szőr, különösen ocsmány pofa, igen, ez csakis az egyik neves Griffendélesé lehet, naná. Mindenesetre egy „Sicc, innen, te rohadt dög.” -elég ahhoz, hogy a macska, ha egyáltalán ez a szörnyeteg hasonlítható azokhoz a drágaságokhoz, amiket én macska címszó alatt elismerek, hanyatt-homlok elmeneküljön, természetesen csak azután, hogy úgy nézett rám, mintha egy tanár tette volna. Kérem szépen, én nem járok tilosban. Nekem küldetésem volt. Méghozzá fontos küldetésem, ha mégoly kudarccal végződött is. De a kudarc erősíti a jellemet, nem mintha rászorulnék, de egyszerűen várható volt, hogy semmi jó nem fog kisülni az egészből.
A dolog úgy kezdődött, hogy elaludtam. Ott ültem a kandalló előtt, ott kavarogtak bennem az órák, mint alkimista üstje felett a gőzök, arcokon töprengtem, személyeken, személyiségeken, hogy kitől mit várhatok, közben meleg volt, ablakot nem nyitottak, és hát ugye a nyár. Meg már későre is járt, de minek mentegetőznék, úgy elaludtam a fotelben, mint Cerberosz a lantszóra. Ez senkit nem érdekelt, így lehetett, hogy amikor valaki kifelé óvakodott akkor meghallottam. Nem szóltam rá, de valaki elhagyta a klubhelyiséget az éjszaka közepén. Én meg mentem utána, mintha muszáj lenne, igyekezve, hogy ne legyek feltűnő, de éppen ennek az igyekvésnek az áldozataként el is veszettem a nyomát, pedig már fent voltunk, egészen fent.
Sóhajtok, eltolom magam a fedezékemként szolgáló páncéltól, pár lépés és befordulok egy rejtett folyosóra, ahol ugyan sötét van, de már gyakorlatból teszem meg az utat, mindig erre megyek, hiszen itt van egy trükkös lépcső. Most átugrom, nem bénázok, lent félrehúzom a faliszőnyeget, kilépek a folyosóra, első emelet. Na még egy kicsi és már otthon is vagyok. Kellenek nekem az ilyen kalandok? Kellenek a huzatnak, főleg, hogy semmi, de semmi nem történt, és ez dühítő. Legalább találkoztam volna szembe a kölyökkel, aki távozott. De nem. Nem. Azt se tudom kicsoda. Talán megkérdezem a Mirol gyereket, hogy kik szoktak császkálni. Szép gondolat, de én aztán meg nem kérdezem, nem az a fajta, akivel én szóba álljak. Pont. Kanyar balra. Nesz jobbról.
Megállok. A sötétben meresztem a szemem, de természetesen attól még nem lesz világosabb, bár én nagyon szeretném. Talán csak a képzeletem játszott velem, igen, a túlhajtott fantázia játéka. Visszafojtom a lélegzetem, megmarkolom a pálcámat és teszek egy lépést előre. A balra irány el van felejtve, éljen a jobbra, a folyosó végével, ahol emlékeim szerint az alkimista labor tanyázik. Igen, a labor, ahol nem fogjuk meg a kilincset. Abból nem lehet baj, ha végigmegyek a folyosón és megnézem, hogy be van-e zárva, és a szél játszik-e vele. Az ujjaim ennek ellenére ráfeszülnek a pálca nyelére, amikor újra meghallom a hangot. Mintha valami nehéz és súlyos horzsolódna a falon, aztán megszűnik a hang. Valami óriási lény tántoroghat, alighanem sebesült és a falnál keres támaszt, bundája horzsolódik a durva köveken, és amikor közelebb megyek, majd megfordul és kísérletet tesz arra, hogy széttépjen. Még mit nem! Abból nem eszel.*
-Lumos Solen!-*Lépek előre igen határozottan és a varázsigét is kellő szigorral vágom a falak közé, mire is felragyog a fény, ha mégoly veszélyes is ezen a kései órán, belőlem csak a taláromat villantja fel komolyabban, még nem volt időm átöltözni, de ahogy előreszegezem a pálcát, az arcom árnyékban marad. A fény sokkal több árnyékot kelt, mint amennyit ildomos lenne, a falak mozogni látszanak, a mennyezet hullámozva készül arra, hogy ránk omoljon, mindez csak optikai csalódás, de akkor sem túl megnyugtató, miközben ártás vagy igézet után kutatok a gondolataim között.*
-Meg ne moccanj te nyavalyás!-*A hangom dühödt, remélem nem egy griffendélesbe futok megint, mint a faluban, mert az sok lenne a mókából, bár mivel semmi komoly és hatalmas dologra nem esett a pálcám fénye ezért kénytelen vagyok feltételezni, hogy valami kisebb dolgot kell megátkoznom, sietősen előrelépek, így legalább megláthatom, hogy kire küldjem a rontásomat, aki nem mást, mint egy nyamvadt...*
-Tanár úr?-*A karom lehanyatlik, a döbbenet maga könyököl ki a tekintetemből, amivel a folyosón mozgó alakra nézek. Illetve most már aligha mozog, de az, ami előtte van az még egy kicsit. Nehéz vászonzsák súrlódik a falon és a zsákban valaminek a könyöke. A térde. Dehogy, hiszen az csak két dudor, semmi több, nem fekete vér csöppen a padlóra és nem az csúszik a talpam alatt a korábbi útvonalon. Visszaemelem a pálcám, fenyegető tartásba.*-Uram, ki az ott?!-*alaposan megnyomok minden egyes szót, így érzékeltetve a megrökönyödésemet többek között és egyben az is, hogy nem fogok meghátrálni, engem nem küld a sarokba, mint az engedelmes unokaöcsikéjét. Mi a fene folyik ebben a kastélyban ma éjszaka és mit keresek én az események között?!*

"Van aki nőt eszik, a diszkóban szétszedik és a maradványait elviszik szobára..."

Játszi könnyedén meggyőzte azt a botor Jeremias Gother kórboncnokot. Ha jól számolja, immár harmadszor sikerült úgy időzítenie látogatását, hogy rajtuk kívül teremtett lélek se tartózkodjon a St. Romild közkórház patológusainak labirintusrendszerében, s ahogy az elmúlt két alkalommal, ezúttal is döbbent álmélkodás volt a reakció látogatására.
-   Mr. Lupen! Nahát! Minek köszönhetem a látogatását ezen a késői órán? Azt hittem, hogy az osztály… Khm… Nos azt hittem, hogy… - Jeremias fémkeretes, meglepően vastag lencséjű szemüvege mögött élénk érdeklődéssel csillantak meg a férfi fekete bogárszemei, melyektől leginkább egy földön kívüli, sárga viasszal bevont testű kis lényre emlékeztetett. – Mindegy, nem érdekes. Szóval, mit tehetek Önért, Mr. Lupen?
-   Hullákra volna szükségem.
-   Akkor rossz helyre jött, uram, ugyanis halottat nem áll módomban kiadni se Önnek, se másnak.
-   Mindjárt gondoltam. – Világ életében szerette egyenesen intézni a dolgait; már amennyiben a főbenjáró átkok gyakori alkalmazása egyenes emberre vall. Így hát ezen a komor estén sem hazudtolta meg magát. Míg a fertőtlenítőszag csípős páraként körülfonta őket, és a plafonon vészjósló pislákolásba kezdett egy neon, az alkimista keze földöntúli nyugalommal nyúlt a szépen munkált bőrtokba csúsztatott kőrisért, s ezzel egy időben alattomos mosoly kúszott az ajkaira.

Most a labor felé igyekszik, hogy megejthesse a tetem előkészítését, s elvégezze rajta azt az aprócska beavatkozást, mely a mozdulatlan hústömegből engedelmes katonává alakítja ezt a bűzlő dögöt. Határtalan nyugalommal halad végig a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola folyosóin, lépteinek zaját az elmaradhatatlan kiegészítő: imádott kosfejes piszkavasa ütemes koppanásai kísérik.
Jó helyen jár, efelől semmi kétsége. Ahogy közeledik a laboratórium ajtajához, a levegőben mintha sűrűbbé válna a mágia pezsgése, és ez mérhetetlen örömmel tölti el. Illetve… valami mohó, elégedett vágyakozás üti fel a fejét valahol az alhasa környékén, s minden áldott lépés megtételével nagyobb késztetést érez arra, hogy hangosan felnevessen. Alkimistánk szoborszépségű arcára kegyetlen mosolyt kanyarint egy ismeretlen kéz, s ez úgy válik egyre állatiasabb vicsorrá, ahogy a vaksötétben koncentráltabbá válik a vér szaga.
Iris… Előbb-utóbb visszahozlak a hús-vér lények világába, kedvesem. Ahogy megesküdtem.
És milyen hosszú, hosszú hónapok teltek már el azóta! Akár évek is! A hűvös, bíbor cseppekkel pöttyözött padlót egy utolsó csókkal illeti a gyilkos sétapálca, aztán néma csend borul az éjszakai vadra. Puha palástként borul vállaira a bőréből kipárolgó űr, és egész addig azt hiszi, egyedül maradt gondolataival és terveivel ebben az üres, valóban üres jelenben, de zajt hall, és a távolban apró fénygömb készteti groteszk táncra a fal mellé hányt lim-lomok hosszúra nyúlt árnyait. Cedrah félig hátrafordul, és pálcája egy könnyed intésével nyugalomra inti a még mindig levedző csomagot. Nyurga alakján végignyal ugyan a bűbáj fénye, de a komor ráncokkal barázdált arcon túl sok a sötét folt. Vér.
-   Mr. Lamartin. – Viszonozza a nem épp kedves köszöntést egy hűvös mosollyal, miután a kőris hegyén apró, hófehér lángot gyújtott egy ki nem mondott ige. – Megkérném, hogy tegye el a pálcáját, és szedje össze magát. A zsákban nyugvó úriember a megboldogult Mr. Gother, egyszerű kvibli. Felteszem, nem ismerte.
Mintha szórakoztatná is a fiú megrökönyödése, arcán újfent megjelenik az a magabiztos, öntelt mosoly, mellyel nem egyszer végignézett szorgosan körmölő tanítványai feje fölött az előző gyakorlat alkalmával.
-   Mindazonáltal nincs mitől tartania, a holttestek legtöbbje, mint például ez is itt, ártalmatlan.
A mélykék szemekben gyúló szikra azonban már nem sok jót sejttet, s a fiú elméjébe szigorú sziszegéssel mar az intelem. És ugye nem akarja, hogy azt higgyem, az imént egyenesen rám szegezte a pálcáját.

*Talán, hangsúlyozom, TALÁN most lenne az ideje annak, hogy fogjam magam és lelépjek. Nemesen hátraugornék kettőt és mire a professzor úr észbe kaphatna, már be is vetődhetnék a kárpit mögé, aztán mire megtalálna, én már az ágyamban feküdnék, mint aki jó. Mint aki kedves, aranyos, okos és szerény és tudja, hogy hol a helye az éjszaka kellős közepén. Ez így lenne, ha nem én lennék én, hanem valaki teljesen más, de jelen esetben vajmi kevés az esély arra, hogy hirtelen kicserélnek engem mondjuk akárkire, aki sarkon fordul és a többit már tudjuk. Nem, nekem tudnom kell honnan a vér, mi baja a tanár úrnak, azon kívül, hogy a legkevésbé sem normális, és hogy mégis mit akar a halottal. Mert az egy halott. Bevallotta. Nem is titkolja. Mondjuk meg is lepett volna azok után, amilyen órán volt, mintha évek teltek volna el azóta, és nem napok. Félreértés ne essék, az iskolarendszer már csak olyan, hogy nem hagyta, hogy a tanár úr szelleme, nem szó szerint, eltávolodjon a közelünkből, elvégre ott volt minden mohó lánykacajban, minden elsustorgott kívánalomban, amit sajnálatos módon meg kellett hallanom, mert másról sem szól az egész bűbájos pletykavonal, mint erről a fickóról.
Na de álljon meg egy mozdulatra. Az egy hulla. Egy halott, akinek semmi keresnivalója nincs a folyosón, főleg nem egy iskolában. Talán le kéne ballagnom a pince hidegébe, összevonni magamon a köpenyt, bekopogni azon a bizonyos ajtón, és amikor a komor férfiú ajtót nyit beszámolni. Érdekes egy beszélgetés lenne.
„-Elnézést a kései alkalmatlankodásért Piton professzor úr, de Lupen tanár úr egy hullát lebegtetett végig a fenti folyosón az imént, ami még egy kicsit levedzett, a laborba tartott vele. Hogy honnan tudom? Hát izé, elromlott a mosdó a házunkban, gondoltam kimegyek a folyosóra. Hogy az egy emelettel feljebb van?! Ugyan már, az egész szintünkön elromlott.”
Nem, aligha ez lesz a megoldása a dolognak. De legalább emlékszik a nevemre. Megnyugtató.*
-Értem-*pedig rohadtul nem értek semmit, de nem árt néha egy kicsit értelmesnek látszani, feljebb emelem a pálcát, óvatosan közelebb lépkedek, a talárom vészterhes suhogása a bokám körül nem építi a magabiztosságomat, ennek ellenére nem remeg a pálcám. Ugyan, mire is mennék vele a professzorral szemben, legfeljebb megijedne egy kicsit, ha felé dobnám, de aligha tudnék kárt tenni benne, ha arra kerülne sor. Nyelek egyet. Csak semmi para Seraphin, nincs itt semmi baj, nem is egy halott vére csúszkál a talpam alatt, legyen az bármennyire kvibli.*
-Amint látom tiltakozott-*mutatok pálcával a tanár úr arca felé, valahogy az jut az eszembe, hogyha ezt lefényképezném, és holnap bemutatnám a nagyteremben, akkor a lányok 90%-a bealélna a gyönyörűségtől, hiszen a vér még inkább kiemeli a professzor úr jellegét, amiért annyira odavannak. Talán hiba volt pálcával mutatni? Összerezzenek a gondolatra, de aztán túl is teszem magam rajta. Igen tanár úr. Pálcát szegezek magára, már csak a biztonság kedvéért, nem vagyok ugyan egy szentimentális Griffendéles, aki lépten-nyomon párbajozni akar, de nem is hagyom magam védtelenül! Legalább az illúzióhoz ragaszkodom, mert úgy látszik a magam teremtette biztonság illúziója a legvalóságosabb ezen az átkozott estén.*
-Inkább ragaszkodnék a pálcámhoz, és nem félek a hulláktól-*na, ez már sokkal jobban hangzik, elöltem a hangomban a bizonytalanságot, elég, ha én érzem. Teszek még egy óvatos lépést előre, most már esélyem se lenne visszaérni, mire megátkozna, de ez egy tanár, én meg egy diák vagyok, tehát elviekben... igen, elviekben egy hulla se lehetne itt. Ez pedig itt van. Én pedig nem örülök neki. Vagyis, még nem döntöttem el.*-De azért érdekelne, hogy maga miért vágyik éppen egy ilyen csendes társaság után ilyen késő éjszaka. Legjobb tudomásom szerint a legliberálisabb szemlélet is betiltotta azt a középkori gyakorlatot, miszerint az orvosok, tudósok, esetleg alkimisták halottakat raboljanak a temetőkből, vagy az akasztófákról és azokkal kísérletezve találjanak magyarázatot az élő szervezetekben lejátszódó folyamatokra, dacára annak, hogy a tudományok sokat köszönhetnek ezeknek a kísérleteknek.-*Nem mintha meg akarnám fedni a tanár urat, de valahogy simlis nekem ez az egész, olyan rossz érzés szorul össze a torkomban, annak ellenére, hogy egy fotelban aludtam félelmetesen ébernek érzem magam. Kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, cserébe nagyon kortyolhatok a vérszagtól terhes folyosóiból. Ébernek és riadtnak. Azt hiszem erre minden okom meg is van. Óh, távol álljon tőlem a gyávaság vádja, de a tudat, hogy esetben egy felbőszített piszkavas által leljem ifjú és érdemtelen halálom eléggé elkedvetlenítő. De semmi baj. Süt a Hold, zúgnak a fák odakint a szélben, itt sötét van, meg némi pislákoló fény, lassú melankóliával vércseppek csattannak a kövezeten, az élet szép.*

Cedraht a legkevésbé sem hozzák zavarba diákja kimondott vagy éppen ki nem mondott szavai, ahogy a feléje szegeződő pálcát is hamarabb csapja hozzá a gyerek pimaszságának számlájához, semmint komoly fenyegetésként könyvelje el a tudatában. Egy ilyen kis taknyosnak még sokat kell tanulnia ahhoz, hogy egyáltalán komolyan vegye – nemhogy kellemetlenül érezze magát a ténytől, miszerint leleplezték.
Az alkimista aprót biccent, és ezzel gyakorlatilag egy időben sötét, gunyoros mosolyba húzódnak az ajkai. A legkevésbé sem akarja letagadni az éjszaka leple alatt elkövetett gyilkosságot, s mintha még szórakoztatná is a kibontakozó jelenet.
-   Igen derekasan küzdött, kvibli létére. – Dorombolja szinte már kéjes örömmel a hangjában, s egy kelletlen mozdulattal megtörli az arcát, minek következtében egész az álláig maszatol egy karmazsin mocsokfoltot. Lepillant a kezeire, ám eközben sem lankad a figyelme. A mai diákság túl sokat képzel magáról, és ő nem kívánja megadni azt a sikerélményt ennek a kölyöknek, hogy leteríthette az intézmény alkímia professzorát. - Sajnálatos módon azonban egy szikével felfegyverzett illető akkor is védtelen a pálcás varázslóval szemben, ha van oly botor, hogy csontfűrésszel fenyegetőzzön. Sőt.
A férfi egy hanyag pálcaintéssel lefegyverző bűbájt csap a szenvtelen mardekáros felé, aki olyan vérlázító tettre ragadtatta magát, hogy az alkimista arcát vette célba. Ha valamivel, hát ezzel még őt is ki lehet hozni a sodrából. A hiúsága egyenesen nárcisztikus méreteket ölt, s bár önmaga szerint is kóros, roppant mód élvezettel tölti el minden egyes perc, amit saját képmásának csodálatával tölthet el. Rendszerint akkor támadnak a legjobb gondolatai, amikor csak ül a dolgozójában, az asztalra állított antik tükröcske előtt, és a saját szemeibe meredve mereng. Fokozott szellemi igénybevétel során persze soha nem tagadja meg magától a szegfűolaj használatát sem, melyet a halántékába masszíroz, míg azon töpreng, hogyan tudná hárítani az újabb felmerülő akadályt.
Kudarc kudarc hátán ér, és ennek a nyomorultnak még van mersze pálcát szegezni rám… Fut át elméjén a nem épp kellemes gondolat, miközben szórakozottan feloldja a vászonzsák ezer sebből vérző töltelékére szórt lebegtető varázst. A holttest tompa puffanással csapódik a rideg padlónak, aztán ismét csend telepszik a folyosóra. Az alkimista kivár – Mr Lamartin pedig a vártnál sokkal hamarabb nyitja szólásra a száját.
Forrófejű ifjúság…
-   Ezt örömmel hallom, ugyanis ha már itt van, akár hasznossá is teheti magát. – Változatlanul csevegő hangszínt üt meg, mintha csak a tanteremben folytatnának diskurzust arról, merre kíván továbbtanulni az ifjú titán. Ez persze Cedrah Lupent a legkevésbé sem érdekli.
Míg az eltökélt arcot nézi, felötlik benne a gondolat, hogy ezt a fiút akár használhatná is. Élesen vág az esze, akárcsak a nyelve, és micsoda véletlen, épp ilyen diákok után kutat a tanóráin is. A professzor mosolya immár szélesebb, mint valaha, s a büszkén felszegett áll sem arra utal, hogy bosszantaná a fiú filozofálgatása.
-   Mr. Gother holtteste még túl friss ahhoz, hogy egy temetőből származék, nem gondolja? Az akasztófa is réges-rég kiment már a divatból, így ha nem tévedek, egyetlen épeszű magyarázat adható a dologra; azt pedig nyilván maga is kitalálja. A doktor urat meggyilkolták. Kár érte.
Az utolsó mondatot szinte már komoly ábrázattal ejti ki, hisz minél többet beszél, annál inkább fakulni látszik a jókedve; s mire odáig jut, hogy megvallja a halál okát, addigra semmi öröm nem marad a hangjában. És a lelkében sem. De a durva anyagba csavart tetemre sikló tekintet hamarosan ismét megélénkül, ahogy a nagyon is élő diák arcára rebben.
-   A viccet félretéve: az okom a legkevésbé sem tartozik magára, Lamartin. Mindazonáltal nagyra értékelem a bátorságát, amiért még mindig itt áll, és egyáltalán kérdőre mer vonni. A szenvtelenséget ellenben nem állhatom, úgyhogy melegen ajánlom, fiatalúr, gondolkozzon, mielőtt bármivel is meggyanúsít.
Tart egy hosszabb szünetet, hogy tanítványa elméjét sűrű hálóval szőhesse be a kétségek nyolclábú démona, aztán kölykös, megnyerő mosolyt kanyarint az arcára, és mintha mi sem történt volna, könyékig gyűri szintén vérmocskos inge ujjait.
-   Ilyen időkben nagyobb szükség van a tudományomra, mint ahogy azt maga el tudná képzelni. A sötétség erői zúgolódnak, és Mardekár ide, Malazár utódja oda, a magam részéről a legkevésbé sem kívánom egy kígyóarcú pofa valagát fényezni pusztán azért, mert tartok az ellenállás kudarcától. A világ jobb kezekben lenne, ha én irányíthatnám.
Bosszantóan fesztelenül viselkedik, ahogy magyarázat közben gesztikulál, s fenntartva a szemkontaktust egyre csak közelíteni kezd. Nem fog ott állni a helyén, mint aki attól fél, hogy ha mozdul, tanítványa ellohol a házvezetőjéhez, és beárulja. Ó, igen, hallja ám, mik játszódnak le abban a konok koponyában! Ha akarja, nyitott könyv előtte a fiú. Gyenge. Gyenge és locsogós. Pont, mint Yolanda.
A lány puszta gondolata is olyan széles jókedvet csorgat a lelkébe, mint amennyi víz felfogható egy homokozó szitán.
-   Játsszunk nyílt lapokkal, Mr. Lamartin. Két választási lehetősége van. Az első: amilyen sietve csak tud, visszamegy a klubhelyiségébe, és holnap este hatkor jelentkezik nálam büntetőmunkára, amiért takarodó után elhagyta a hálókörletét, és pálcát szegezett egy tanárra. A második: tovább kíváncsiskodik. Ezt viszont a laborban teszi, mivel nem vagyok hajlandó további drága perceket elpocsékolni ezen a folyosón.

*Sötét az éj, hideg a merény, odakint eső, idebent hideg, lejjebb békésen alszanak a Mardekárosok, a Griffendélesek marhára nem érdekel, hogy mit csinálnak a tornyukban, én pedig, mintha valami furcsa vadász lennék egy furcsa történetben sarokba szorítottam a legnemesebb vadat. A szó legszorosabb értelmében nemes vad, hiszen csak rá kell nézni, bár nem az én családfámról szalajtották, aztán megvan benne a természetes arisztokratizmus. Máris megvan magyarázva a lányneműek irreális érdeklődése, és hát igen. Itt állunk, benne az éjszakában, hamarosan elérkezik a következő lépés ideje, de egy pillanat csend, aztán...
... elnézek a pálcám után. Nem, nem mondhatnám, hogy meglepetésként, ért, csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen nagyhatalmú alak mikor elégeli meg a rászegett fegyvert. Nem mintha kárt tudtam volna tenni benne. De ugye azért a miheztartás végett én is azzal kezdeném, hogy lefegyverezem az ellent, mert akkor olyan kis szánalmas. Olyan kis védtelen. Kiszolgáltatott. Pont, mint én. Illetve pont nem olyan, mint én, mert én meg sem lepődök, leengedem a kezem, talárom zsebébe süllyesztem, úgysincs ott semmi érdekes, csak egy letépett pergamencsücsök, amire felírtam ezt-azt érdekességként. Hm, végül is, ha a szükség úgy hozza, majd jól megdobálom vele és akkor lesz nemulass. Kíváncsi lennék, hogy reagál, de szeszélyes vigyora és a földön puffanó hulla elűzi a jókedvem. Marad a feszültség drága kígyója, ami a gyomromat harapdálja, ha már egyszer megtalált magának ideális tápláléknak. A halottra nézek, aztán vissza a tanár úrra, beharapom a számat, egy kicsit talán túl erősen, a vékony bőr alól kiserken egy vércsepp, hidegen fémes íze rávilágít a valóságra. Nem szeretem a valóságot. Valahogy olyan ijesztő a gondolat.*
-Nem mintha különösebb gondot okozott volna önnek ellenállás nélkül becserkésznie, megfélemlíteni, elcsá... csalnia valahova, ahol feltűnés nélkül végezhet vele-*inkább meg kéne húznom magam, de valami kis gonosz manó a gondolataim között nem engedi, hogy csak úgy hallgassak. Nem mintha nem lennék megfélemlítve. Áh, dehogynem, sokat tanultam abból az alkímiaórából, de a természetemen nem emelkedhetek felül. Lepillantok a vérre, aztán a professzor úrra. Friss. Szaga van. Tényleg teljesen friss hulla társaságában múlatjuk az éjszakát, mint valami középkori elszállt figurák, akiknek nincs komolyabb dolguk, mint hogy elhivatottan kutassák az élet titkait. Varázslók vagyunk, kérem szépen, nem véres kezű gyilkosok.*
-Gondolom élvezte-*vonom le halkan, szinte csak magamnak a konzekvenciát, de bizonyára hallani fogja, nevetséges is lenne, ha ennyivel el tudnám titkolni előtte. De jól van, játszunk nyílt lapokkal, akkor én is kimondom, amit gondolok, vagy legalábbis elgondolom, amit kimondhatnék, hogy a tanár úr kérem egy rohadt szadista vadállat, ha mégoly érdekes is, mint jelenség, és izgalmas, mint ember. Szigorúan csak a magam nemében. Talán távol kéne magam tartani tőle, szavai is óva intenek, ehelyett bólintok egyet, aránylag értelmesen is, miszerint. Értettem. Ő az úr a folyosón, én pedig vagyok a mellékes kérdés.*
-Gondolja, hogy az igazgató úr jó szemmel fogja nézni ezt a ténykedését? Professzor úr?-*teszem még hozzá gyorsan, mintegy tiszteletteljesen, holott már megbicsaklik a hangomban valami, amikor felém lép, kedvem támad hátrálni, ehelyett inkább pálca híján a markomba gyűröm a kis papírkát, és azt morzsolgatom. Nem moccanunk, nem hátrálunk, pánikra semmi ok Seraphin, legalábbis amíg elég meggyőzően zümmögöm magamnak ezt, addig talán el is hiszem, de csak addig, egy pillanatig se tovább, egy másodperccel se. Belekapaszkodok abba a világos, rideg tekintetbe, olyan, mintha egy emberbőrbe bújt hüllő nézne rám. Összeszorítom a fogam, aztán megkönnyebbülten lélegzek fel. Majdnem, hogy elnevetem magam a szorongás buborékjától szabadulva. Cedrah Lupen, a mágiaügyi miniszter, én innentől kezdve mindenki sötét imádatba temetkezve szívja magába az alkímia szent tanait.
De csak egy pillant, aztán közelebb jön, sötét aurája éppúgy borít be, ahogy rajta maszatolódott el a vér, amit így, hogy közelebb ért alaposabban szemügyre vehetek először a kezén, aztán az arcán. Önkéntelenül is megnyalom a szám, bár talán inkább törölgetnek kéne, a ragacsos vérszag, betölti az orromat, számat, bárhogy is vennék levegőt, ott van, makacsul, végérvényesen összekötődve a professzor úrral.*
-Nem vállalok be büntetést-*alig tudom kinyögni, pedig nem vagyok rosszul, csak mintha egy pillanatra megbénultam volna akaratban, elkapom a pillantásomat az arcáról, a háta mögötti hullára nézek, amit beborít a homály. Nem fogok cimborálni vele. De aztán jó lenne megtudni, hogy mit keres itt. Mégiscsak felnézek. Határozottan a kékes szemébe nézek, ami inkább fehéres, mint egy támadó vadállatnak. Miket nem gondolok? Költő lehetnék.*
-Rendben van, akkor menjünk-*nyelek egyet, aztán elpillantok oldalra. Nagyon óvatosan teszem fel a kérdést.* -Felvehetném a pálcámat? Nem szeretném idekint hagyni, egyedül.

[kiragad]

Varázspálca koppan a földön, majd gellert kapva odébb gurul a rideg kövekkel kirakott folyosó padlózatán. Végezetül egy kisebb kerámia edény tövében állapodik meg, olyan messze ifjú gazdájától, hogy az szinte már fáj. Ha lelki kapocs fűzné egymáshoz a tiszafát és a zöld-ezüst jelvényes diákot, ez a vékonyka fonál most minden bizonnyal elszakadt volna.
Cedrah vet egy sanda pillantást a porban nyugvó tárgyra, aztán tekintetét ismét Mr. Lamartin szemeibe fúrja.
A fiú pupilláin át könyörtelen mélyre váj, s nem kímélve titkot, gyökerestől kiírtva a magánügy egyesek által oly nagyra értékelt fogalmát, gonoszul összeszűkült szemekkel hívja ki maga ellen a sorsot. Egy diáknak sem volna szabad feltárnia a valódi énjét, de minél tovább nézi ezt a kölyköt, a nevetségesen beharapott száját és a nyitott könyvként információk garmadát okádó szemeket, annál nagyobb kísértést érez, hogy megszegje az önmaga által felállított kis szabályt.
Röhöghetnékje támad a pimasz, mégis roppantmód hízelgő megjegyzés hallatán. Csak nem akarják elnyerni a rokonszenvét? Tipikus mardekáros húzás volna. Nem hiába kedveli a Kígyó Házát.
-   Valóban nem okozott volna gondot. – Dorombolja mélyen, s ajkain szélesebbre húzódik a mosoly. Mintha még nevetne is, bár a torkából felszakadó hang egyelőre nem több szórakozott dörmögésnél, melyet egy-egy elégedett hümmentés cifráz. – Mindazonáltal nem vagyok vadász. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, kivált a látottak fényében – és itt pálcája világló végét közvetlenül az arca mellé tartja -, ha lehet, kerülöm az erőszakot.
Mocskos hazugság. Úgy ömlik ki a száján, mint ahogy a víz is tovacsordul egy lejtő mederben. Könnyedén, tisztán, kétségbevonhatatlan igazul.
De igaza van, Mr. Lamartin, nagyon is igaza van. Becserkészhettem volna. Elcsábíthattam volna. Egy zöld villanás a sötétből, és ez az ember alulról szagolja az ibolyát; ám akkor hol marad a játék élvezete? Az a boncterem valóságos fegyverraktárnak minősíthető, ahonnan a doktor urat elragadtam, és ha jól tudom, Mr. Gother a fantáziálás mestere volt. Miért is ne adtam volna neki egy esélyt, hogy megmutassa, mire képes egy mágiahasználó varázslat nélkül? Roppant érdekes bemutatót tartott, azt kell mondjam. Kár lett volna kihagyni.
Cedrah szenvtelenül fürkészi tanítványa vonásait, s míg magában morfondírozik, érdekes dolog történik. A fiú kiragad egy gondolatot a sok közül, és szavakká formálja. A férfi szemeiben gonosz szikra lobban. Ennyire egy rugóra járna az agyunk? Élvezte.
-   Nem kifejezetten. – Feleli könnyedén, szinte zsigerből jövő egyszerűen. Arcizma sem rándul, pusztán a pálcáját ereszti lejjebb, hogy ne vakítsa el a Lumos ige lángja. Puha, fehér színű pászma nyal végig a testén, majd a durva vászonzsák nyugtalanítóan valós, súlyosnak tűnő felületén állapodik meg. Arra kackiás betűkkel a következők vannak írva sötét tintával, vélhetőleg ecsettel: Dr. Jeremias Gother, 45.
-   Sosem okoz örömöt, ha ellenállásba ütközöm. Mr. Gother megszegte az egyezségünket, és bár szerződés kötötte, hogy kiadjon legalább egy és legfeljebb három holttestet egy hónapban – nevenincs bűnözőkét, hozzátartozókkal nem büszkélkedő rabokét, az utcáról behozott hajléktalanokét -, ő meggondolatlanul letagadta, majd inkább érvénytelennek nyilvánította a megállapodásunkat. Magunk közt szólva, az ilyen viselkedés mindig is dühített.
Jól van. Okos gyerek. Nincs értelme ellenkezni, vagy feleselni, mert annak csak rossz vége lesz. Egyelőre épp elegendő a fal tövébe rogyott test, nincs szükség még egyre – pláne nem egy ilyen fiúéra. Mi tagadás, tetszik neki a kölyök.
Most Cedrahn a sor, hogy rábólintson Seraphin szavaira.
-   Dumbledore professzort lenyűgözik az elért eredményeim. És bár a módszeremet elítéli, egyelőre nem emelt kifogást az ellen, hogy kórházakból megvásárolt tetemeken fejlesszem tökéletesre a szóban forgó varázst. Mégis csak biztonságosabb így, mint befogni egy vad inferust, nem gondolja?
Cedrah közelebb sétál, egyúttal magához inti a gyerek pálcáját, és boszorkányos ügyességgel megpörgeti az ujjai között, mielőtt a nyelét könyökhajlatához szorítva felkínálná a fegyver markolatát. Vívókra jellemző megmozdulásának oka pedig roppant egyszerű. Maga is előszeretettel gyakorolja ezt a nemesi sportot.
Nem vállal be büntetőt… Mintha komolyan elhitte volna, hogy van választása. Kis naiv!
Magában somolyogva felszegi az állát, és lepillant a vele pedig tökéletesen egymagas fiú szemeibe. Ő elkapja a tekintetét, mire Cedrah ismét elmosolyodik, és bátorító jelleggel hátrál egy lépést, egy egész kicsit meg is hajtva magát derékból a mozdulat közepén. Két kezét a háta mögött összekulcsolva tartja.
-   Mindjárt gondoltam. Feltételezem, ismeri a lebegtető bűbájt, Mr. Lamartin. Megtenné, hogy a labor bejáratához irányítja Mr. Gother-t, míg jómagam feloldom az ajtóba vezetett átkot?
Meg sem várja a választ, hisz parancsot adott, egy percig sem kért. Szó nincs róla, hogy akad más választása a fiúnak.
Az alkimista pedig könnyed, mégis erőteljesen megnyújtott léptekkel a terem bejáratához sétál, s szembefordul a tömör fatákolmánnyal. Érzékeny orrát és szemét kissé csípi az itteni mágia koncentrációja, ám ez a legkevésbé sem zavarja. Megemeli pálcát tartó kezét, és varázsolni kezd.

Alig egy perc múlva már beljebb kerülhetnek a laboratóriumba, mely a tanórákról ismerős. Az akkori mocskos tanterem képe ellenben most egészen máshogy fest. Nem pusztán a vitrinekről tűnt el az üvegre száradt, zsíros ujjlenyomatokkal pöttyözött tenyérmaszatok sokasága, de a padok felszíne is frissen csiszolt és lakkozott. A falakra körös körül újabb demonstráló plakátok kerültek, s a tanári asztal mögötti falrészt, ki tudja, miért, karmazsinvörös festékkel tették feltűnőbbé. Ezen a bútordarabon most javításra váró ketyerék, csorba tégelyek és repedezett lombikok várnak a sorukra.

Cedrah azonnal bezárja maguk mögött az ajtót, rutinosan visszabűvöli a védőrontást, aztán három összetolt padra mutat.
-   Oda lebegtesse, legyen szíves. – Csak a formalitás kedvéért, még szépen kérni is tud. – És tartsa meg, amíg lebomlasztom róla a zsákot. Látott már azelőtt holttestet, Mr. Lamartin? Vagy ez lesz az első alkalom?

*Azt hiszem a jelenet esélytelen, hogy bekerüljön bármely tündérmesébe, amelyiket valaha is megírták gyerekek számára. Felnőttek számára. Emberek számára. Érző lények számára. Bár már nem olyan rossz. Az életben maradás biztos tudata egy kicsit szilárdabb táptalajt ad a kíváncsiságomnak, amire egyesek bizonyára rávágnák, hogy a botorság, az ostobaság és valami beteges hajlam szüli, de Merlinre! Meg kell tudnom. Ez nálam ilyen kényszeres. Vagy nem is tudom miszeres, mindenesetre egy kicsit hunyorgok, ahogy fénylik, mármint a pálcája, valahogy a szemem nem az igazi. Nem szeretem a sötétben felvillanó fényeket, parányit hunyorgok is, ami nem túl egészséges egy felbőszített, de önmagát nyugodtnak tettető tanárféle közelében. Amikor csak egy nyüves szakadt papír van a zsebemben. Még jó, hogy a klubhelyiségben aludtam el talárban, ha most pizsamában lennék, azt hiszem jelentősen romlanának az esélyeim. Meg megalázó lenne, még a hideg is kiráz tőle.
A professzor úr nevet. Vagy valami olyasmi. Szerintem nevet, amitől nekem is mosolyognom kell, azt hiszem a nyúl is mosolyog, ha nevetni látja az oroszlánt, önkéntelenül is, noha tudja, hogy a következő pillanatban a fenevad majd a torkának ugrik, édes vérét veszi és felfalja. A természet rendje. A nagyvad a kisvadat. Neeem, azért ez nem a helyzethez illően vidám és könnyed gondolat. Megúsztam a büntetést. Ez a lényeg, meg az, hogy megtudhatom, mit csinál a hullával, amit az igazgató rosszal, de nem akadályoz. Talán éppen a rosszallás a legjobb dolog benne. Vagy az, hogy nincs akadály. Vagy inkább az, hogy megengedi. Nekem. Nem pedig valami hollóhátas észlénynek, vagy a kedvenc szőkéjének. Brrr.
Kerüli az erőszakot? Felvonom a szemöldököm, de megállom szó nélkül, mint ahogy azt is, hogy nem kifejezetten élvezte. Nem fog átverni, látom a vigyorát, hideg szemét, ezt az elégedett fejet, amilyet magamon soha, legfeljebb... Tudom, hogy élvezte, de persze nem fogok ezzel a pillanatnyi bizalommal zsonglőrködni, inkább jó leszek hozzá. Méltó. Van, amit jobban esik az embernek eltitkolni a tudata elől, amivel inkább nem akar szembenézni. Bár mondjuk röhej, hogy a tanár úrnál a saját kegyetlensége lenne ez, amikor tanórán is bátran, bármikor kész lenne arra, hogy megkínozzon, megalázzon másokat. Már akkor is láttam, hogy ilyen. Nagy ügy.*
-Értem-*mondom megint, bár ez így már egy kicsit unalmas, felnézek a tanár úr szemébe, megint meggyűröm a zsebemben a papírt, finom kis súrlódását alig hallom, de sokkal reálisabb, mint az a hideg szempár. Sárkányszeme van a tanár úrnak. Rideg, hideg sárkánypillantása. Még hogy nem vadász.* -Ez nem volt szép tőle-*biccentek egyetértően, szám sarkában egy kis mosollyal. Tulajdonképpen nehezen hiszem el, hogy én mondtam ezt, de miért ne? Egy kviblinek tudnia kell, hogy hol a helye és a tanár úr nagy varázsló. Auror. Megvan az oka annak, hogyha kér valamit. Mondjuk hullát, és nagy mennyiségben. Vajon mit lehet kezdeni ennyi halottal? Hol lehet tárolni az iskolában és mit lehet vele csinálni? Hajmeresztő gondolat, de hirtelen nem kívánkozom be a szobájába, belegondolva, hogy a baldachin tetejére raktam már fel nem kellő holmit. Vajon milyen érzés lehet a reggeli rutin részeként visszarúgni az ágy alól kikandikáló kart? Bár mondjuk át is alakíthatta volna, mondjuk levelezőlappá. Bár ha alkimista, akkor nem tudom, hogy átváltoztatástanból is annyira jó-e. Mondjuk az alkímia maga az átváltozás.*
-Köszönöm-*nyúlok kiszáradt szájjal, voltaképpen lassan a pálcámért, de egy kicsit gyorsan kapom vissza magamhoz, szorosan ráfonom az ujjaim a markolatra, mintha ez megvédhetne a lefegyverzéstől, de távol álljon tőlem, hogy még egyszer ráemeljem a pálcámat. Nem, lazán magam mellé engedem, a talár redői közé simítom. Bólintok, megértettem a feladatot tökéletesen, bár ekkora testet még nem lebegtettem a másodikos Hugrabugos óta, akin bebizonyítottam annak a mélyen szőke hetedévesnek, hogy bizony, nekem már sikerült elsajátítanom a nonverbális varázslatok technikájának jó részét, tehát az, hogy ő most a RAVASZ előtt szenved vele, az nem a tanár hibája. Egyéni mágiahiány. Kezeltesse. Méreggel.*
-Mobilicorpus!-*mormogom halkan az igét, amikor a professzor úr az ajtóval foglalatoskodik, mert valahogy nem érzek magamban elég koncentráltságot ahhoz, hogy most mutassam be a nonverbális igékről a tudásomat. Így biztosabb.
Bizalmatlan pillantással illetem az ajtót, miközben átkormányzom a testet, nem testet, a ZSÁKOT, AMI VALAMIT REJT-t rajta, még véletlenül sem érek hozzá, végigborong a hideg a hátamon már csak az emlék hatására, amivel megörvendeztetett azon a tanárórán. Szerencsére nem engem. A nézőnek pedig mindig könnyebb.
Mély levegővel készülök a bent várható atrocitás ellen, de a terem ragyog.*
-Sokan voltak büntetőmunkán?-*kérdezem óvatosan, miközben az összetolt asztalok felett lebegtetem. Így, varázslatnyi távolságból se lesz barátságosabb, ügyelek rá kínosan, hogy még véletlenül se lépjek vérbe és a talárom se érjen bele. Egy kvibli vérébe, még csak az kéne. Nem bírnám ki, kimenekülnék a legközelebbi mosdóba.
Az ajtó csapódására úgy kapom hátra a fejem, hogy fájdalmasan roppan egyet a nyakam, mondhatni hipnotizáltan nézem a tanár úr pálcáját, ahogy bezár. Ide. Össze. Vele. AZZAL az átokkal. A lebegtetett test nekikoppan az egyik padnak, zavartan emelem feljebb és tartom pár centivel a padok felett. Csak nyugalom. A tanár úr, egy kvibli és én. A pszichopata, a hulla és a Kis Herceg. Csodás trió.*
-Parancsoljon-*mintha egy árnyalatnyit elvékonyult volna a hangom, meg is köszörülöm a torkom, aztán visszanézek Lupen professzorra.*
-Nem, a családunk hagyományaiból kiveszett az áldozás. Még nem volt szerencsém hozzá. De gondolom csak egy test. Semmi extra nincs benne-*aránylag szenvtelenül mondom, bár a torkomban dobog a szívem. Izgalom? Az lehet. Nem félek a hullától, ez egy hulla, nem mozog, nyugodt. Bár, most, hogy így eszembe jutott fel is teszem a kérdést.* -Vad inferus? Mitől lenne az vad? Az nem csak egy hulla, ami azt csinálja, amit mondanak neki? Állítólag a múltkor láttak egyet itt, Angliában-*nézek fel kíváncsian. Mondja csak tanár úr, nincs benne véletlenül a maga keze is a halottban? Nem, dehogy, szándékomban sem áll ilyesmit feltételezni, csak azért a kíváncsiság. Aki a szájára veszi az inferusokat önként az tud valamit, amit mi nem tudunk. Olyan, mint a Sötét Nagyúr. Aki nevén nevezi, az tud valamit róla, amit mi nem tudunk. Nem is érdekel.*

[akarja]

Cedrah Lupen ezúttal az eddigieknél mintha nagyobb érdeklődést tanúsítana tanítványa arckifejezései iránt. Előbb egy felkúszott szemöldököt sikerült elcsípnie, majd ott volt az a hitetlenkedő kis szikra a kíváncsi szempárban, melynek aligha akadhatna helye az eredendő félelem mellett. A fiú azonban úgy fest, nem retteg. Tart a szigorától, vagy épp a szórakozottan dobbantó mutatóujj alá feszülő piszkavas rideg kosfejétől, de semmiképp sem tőle, az alkimistától.
-   Valóban nem volt szép tőle. – Ismétli el szánt szándékkal Seraphin szavait, hátha ő is észreveszi, milyen nevetségesen hangzik a szép jelző tagadásával jelölni a szóban forgó arcátlanságot. Túl elnéző. Túl meseszerű. Az élet ezzel szemben kegyetlen, és ami nem szép, az nem egy szerződésszegés, hanem sokkal inkább a szerződésszegő testét szabdaló szike- és fűrésznyomok. Nyesések, metszések, helyenként a csontig hatoló kis karcolások. A durva vászonzsákba csomagolt Mr. Gother nagylelkűen újabb köbcenti vérrel locsolja fel a nagy múltú intézmény kőpadlóját, mikor porcikáit átjárja a mardekáros ifjonc bűbájának ereje.
Cedrah már elfordult, de magában nekilát összerakosgatni ezt a puzzle-t. Minden darabkának megvan a maga konkrét jelentése is, nem pusztán egy apró, felismerhetetlen részletet képeznek az egészből.
A halvány mosoly…
Mosolyogjon csak, míg jólesik, Mr. Lamartin. Engem nem hat meg a magabiztosnak hitt fellépése, ahogy a szenvtelenség határát súroló kérdéseitől sem ugrik meg a pulzusom. Ön buktatna le? Engem? Épp eléggé tart tőlem, hogy ne merészelje – és épp elég kíváncsi ahhoz, hogy ne akarja!
A felvont szemöldök…
Alkimistánk arcán az eddig mosolygó ajkak most egyenesen ragadozóvigyorba szaladnak, de az ajtó felé fordul, eltévelyedett tanítványa pedig újonnan felvett inasként ügyködik a tetem lebegtetésén. A férfi torkából mélyen dörgő, hümmögető kis kacajmorzsa löki magát a szabadba.
Nem hisz el mindent… Tán még sem annyira naiv, mint hittem. De épp elég befolyásolható és fiatal még ahhoz, hogy hasznossá tehesse magát.
A kíváncsisága…
Az a mérhetetlen kíváncsisága, mely egyszer még minden bizonnyal drága áron kaparintja meg a hőn áhított tudást… A kíváncsisága imponál Lupen professzornak.
Arról nem is beszélve, hogy mintha a kölyök kissé defektes volna. Persze gondolhatná, hogy azért botlott olyan csúnyát a nyelve, mert a férfi egész lényeg úgy okádja magából a megfoghatatlan vonzerőt, akár a Nap sugározza a fényt és a meleget. De egy ilyen elhamarkodott kis szódarabka mindig ott hordozza magában a lehetőséget, hogy kimondója eredeti, és pőre őszinte gondolata volt egykor. Tehát a fiú a saját neméhez vonzódik? Vagy ahhoz is. Ezt azért elkönyveli magában.
Úgy hiszem, Lamartin, mi ketten remekül megértjük majd egymást. Csak idő kérdése, és ízig-vérig a magam emberévé alakítom.
Végre valahára feltárul a labor tömör faajtaja, s az általa kavart légáramlat magával ragadja a vér fémes, gyomorforgatóan édes szagát, hogy a belépők arcába csaphassa.

-   Közel sem annyian, mint gondolná. A jó munkához ellenben rendre és tisztaságra van szükség. – Cedrah idő közben elvégezte a szükséges munkálatokat az ajtón, s most könnyed, ráérősen elnyújtott léptekkel az összetolt asztalokhoz sétál. Egy percre sem teszi el a pálcáját; ebből a szempontból nem sok változást mutat a külseje a folyosói sötétséghez képest – de a Lumos ige lángocskája már nem világlik a kőris hegyén. Idebent ellenben egész kellemes fényviszonyok uralkodnak – szinte nappali világosságban fürdik a terem. Hogy ennek mi az oka, rejtély. Az alkimista rutinosan a zsákba csavart testre szegezi pálcáját, és ezzel szinte egy időben kénsárga gőzök lökődnek ki a kőris hegyéből. Puhán körülcsavarják a durva anyag rejtette testet, beszivárognak a szőttes szálai közé, majd mintha már elcsitult tűz és sav marná egyszerre, az anyag megperzselt bőrként bomlik le a doktor alakjáról. Puha pernye hullik a padok felé, ám soha nem éri el azokat – már a levegőben semmivé foszlik valamennyi cafat.
Az láthatóan egyáltalán nem zavarja, hogy menet közben történt egy kis baleset, és tanítványa bizony a padokhoz ütötte a megboldogult patológust. Vagy a meggyalázottat, annyira mindegy.
-   Minden éjjel használom a labort. – Folytatja aztán a megkezdett gondolatmenetet, mintha a szemük elé táruló borzadály a legkevésbé sem volna képes kizökkenteni a nyugalmából. Sokat látott szemeket aligha zavar egy ilyen mértékben megcsonkolt tetem látványa. – És bár nem vagyok egy megrögzött tisztaságmániás, ilyenkor nem tűröm a mocskot. – Mintha csak alá kívánná támasztani az imént mondottakat, pálcáját a még mindig lebegő, vérbe fagyott test felé irányítja.
-   Tartsa még egy pillanatig, ha tudja. – A kőris hegyéből ezúttal ezüstös köd kavarodik elő. Vékony rétegben befedi a tágra nyílt, véreres szemeket, az átmetszett torkot, az ujjak helyén éktelenkedő csonkokat és a mellkasra szalajtott árkokat, a kifordult térdet és törött bokát, valamint a lila zúzódásoktól tarkálló vállakat. Majd mintha egyenesen magába szippantaná a feszes bőrre tapadt mocskot, leoldja a vért, verejtéket és a koszos zsírt, a hónak alá felgyülemlett dezodormaradványokat, aztán a lágy permetként elpárolgó mocsokkal együtt semmivé foszlik. – Most már leteheti, köszönöm.
Cedrah elégedetten kihúzza magát, és mintha szükséges volna, nadrágja szárába törli a pálcáját. Leplezetlen büszkeséggel szemléli a művét. Egy csupasz, undorítóan megcsonkított férfi tetemét.
-   Mr. Gother teste valóban nem büszkélkedhet nagy extrákkal. – Jegyzi meg egy kaján félmosoly kíséretében, de viszonylag hamar rendezi vonásait, s immár a jól ismert, hűvös szigorral pillant diákja szemeibe.
-   Ezek szerint már tanult róluk egyet s mást. – Feleli egy apró biccentés kíséretében, melyet a jól felelő tanuló szavaival elégedett professzor mosolya követ. A szemei furcsa, már-már mániákus lángokba borulnak. – Úgy kellett volna fogalmaznom, hogy egyszerűbb, mint valaki más inferusát befogni. És ami azt illeti, nem, ahhoz az esethez történetesen semmi közöm. Az enyémek egytől egyig születnek és halnak. Születnek, és halnak. Rövid pórázon vannak, ha úgy tetszik. Mit gondol, miért hagynám, hogy szabadon kószáljon egy ehhez fogható kreatúra?
Beszéd közben odasétál az egyik vitrinhez, és a tükröző üvegfelületben megszemléli az arcát. Megrögzött pálcahasználóként ahhoz is bűbájt használ, hogy az arcáról és a hajából kivarázsolja a gyilkosság nyomait.

*Lehajtom a fejem, túl fürkésző, túl hideg a tanár úr tekintete, igyekszem nem úgy járni, mint egy egyszerű sárvérű, kvibli vagy félvér, akiknek a gondolatai szinte kiáltanak az után, hogy valaki olvassa őket, hogy a tapasztalt varázslók kiollózzák belőlük a kellő információkat. Ilyeneket kéne tanulni az iskolában, hogy hogyan védekezzünk az ilyenek ellen, de persze a vezetőség nem veszi ki a legnagyobb fegyvert a saját kezéből, elvégre akkor hogyan is lehetne megalázni a gyengébb idegzetűeket? Mondjuk ezzel a maró gúnnyal, ami lehet csak én hallok annak, de az ujjaim rászorulnak a pálcám nyelére, a test meginog még egy pillanatra, ahogy a szavaimat ismétli, nem hangzik túl jól. Legalábbis a professzor hideg szavaival nem. Furcsa, mindig a hideg jut róla eszembe, pedig már nem fázok, inkább ver a víz, a vér az agyamba szökik, próbál meggyőzni a menekülés helyességéről, de azt hiszem ez csupán valami elkorcsosult ösztön lehet, nem a nagy elődök méltó öröksége. Nagy elődök? Az én családfámban? Inkább megannyi sunyi sznob, akik nem csinálnak semmi érdekeset. Jól házasodnak, utána pedig ügyesen élnek. Miért is akarok különb lenni?
Szóval a hideg. Alighanem ez az északi típus, szőke haj, kék szem, zárkózott arcvonások, hideg, fagyos, kimért jellem. Ez az emberfajta genetikailag olyan, amilyen, főleg, hogyha még meg is spékeli a megjelenését személyes gonoszságával. Lehet ugyan a kabátja forró, meleg, elevenen lüktető folt a fekete talárok között, de a tapasztaltabb tanulók úgyis azt lesik, ahol a fény megbicsaklik azon a piszkavas szerű pálcán. Ez alól nincs kivétel, nem is lesz talán, de mégis, sikerült a befagyott udvariasságomon lobot vetni ezzel a gunyorossággal, úgyhogy inkább visszafordulok a halott felé, még ez is! Szörnyű. Tartom a pad fölött, közben a kényelmesen sétálgató tanerő felé nézek. Elemez. Biztosan érzem, hogy még a pálcatartásomat is kielemzi, hogy talán azt lesi, hogy mikor fordítok neki hátat, de úgyse mer megütni, leütni, bármit csinálni velem. Egyszerűen nem merhet. Csak egy tanár. Azoknak nincs ennyi joguk. Nem fog. Nyugalom kicsi, ijedt, nyafogós szívem, semmi baj, ez csak egy érdekes éjszaka, ez csak egy furcsa tanár, semmi több. Még az is lehet, hogy álmodok. Bár azért ez még tőlem is vad egy álom lenne.
Örülnék, ha nem nézne. Van választási lehetőségem?*
-Igazán?-*Rossz szokásom, hogy ilyen kis beszúrt kérdésekkel kezdem a dolgokat, mintha hülyének nézném a másikat, hogy az sem tudja biztosan, hogy mit akart mondani, de most eszembe se jut, hogy tanárral beszélek.  Aki éjszaka a folyosón csatangol, az nem tanár, hanem sántikáló. Rosszban sántikáló. Én nem, nekem jó okom volt rám, hogy egy másik rosszban sántikálót leleplezzek, tényleg, vajon ki lehetett az? Elég kis fürge alkatnak tűnt. Mondjuk sötétben minden tarka griff fekete.* -Jó munka lehet az, ami ennyi vérrel és cafattal jár. Miért nem szól a házimanóknak, tökéletesen, gyorsan dolgoznak és nem is nagy kár értük. Pillanatok alatt kipucolnák magának a termet-*hja, a mienknek sem okoz nehézséget semmi, bár mi csak ritkán vérezzük össze az asztalt és olyankor otthon se vagyok. Legalábbis gondolom.  Az a mondattöredék szöget üt a fejemben. Ha minden éjjel használja a labort és minden éjjel más halottal, akkor lassan elfogynak a könnyen elérhető áldozatok. Elvégre ez már a patológus, aki ellenállt. Vajon a következővel sikerül rendesen megegyeznie, vagy az, mint jó mugli simán csak feljelenti a mugli aurorságnál? Ch! Az lenne még egy mókás megoldás.
A figyelmemet magamra vonzza a sárga gőz, kényelmes, jó fény vagy idebent, nem kutatom a forrását, lenyűgöz a látvány. A padlóhoz nyűgöz, a pálcára kell tapadnom a kezemmel, mielőtt lehanyatlana a csuklóm, a szép, praktikus varázslat jelensége el sem jut az agyamig. A halott úgy birtokolja a figyelmemet, mint szűz lányét a nászéjszaka, nem tudom levenni a szemem róla. Az, hogy a tanár nem tisztaságmániás mellékes. Az, hogy remeg a kezem, mint a nyárfalevél az is mellékes. A lényeg az a test. A szétnyílt szövetek, a fehéren csillanó csontok, a nedvedző ízületek, a vért, fájdalmat, kínt síró erek, a semmibe meredő tág tekintet. Az, amit ez a test sugall. Az, ahogy meghalt.  Sikítozva, könyörögve, kínlódva. Lassan. Tartsam, ha tudom. Nem tudom. Remeg a kezem, remeg a hulla is, de nem merem elengedni. Behunyom a szemem, visszatartom a lélegzetem, a bomlott vér, az édessé romlott hús szaga belepte a torkom, a gyomrom, kavarog a régi-régi vacsora pár falatja, most már fázom, hideg nyirok csordogál a hátamon, fehérre fagytak az ujjaim. Letehetem. Leteszem. Ejtem, dobom a test puffan, elfordulok, a kezem lehanyatlik a pálcám az ujjaim végével kapom el, a falhoz lépnék, ha moccanna a lábam, vagy valami ismeretlen tébolytól áthatva a kilincsnek ugranék, hogy azt marcangoljam a szabadulásomért, megismerve, hogy mi az ami fáj, mi az, ami jó ennek a humán bőrbe bújt, sárkányszemű mantikórnak. Nem teszem. Bírom. Csak egy hulla. Csak egy kvibli. Más semmi. Mély levegőt veszek, halottszagú levegőt, aztán visszapördülök, a zsebembe vágom a pálcám.*
-Semmi extrákkal?!-*benyaklik a hangom a felháborodástól, bár még így is pompásan és gondosan visszafogom, nem kiabálok, dehogy, egy tanárral? Ezzel a tanárral? Ennek ellenére alighanem jóval a megengedett szint fölé lépek, de egyszerűen nem tudom megállni, mint egy méreg, kékes hullaméreg, amitől meg kell szabadulnom, úgy forr bennem az indulat.* -Méghogy nem élvezte, jó vicc! Aki nem élvezetből öl az elintézi egy mozdulatból, esetleg kettőből! Kilöki az ablakon, eltöri a nyakát, megmérgezi! De nem végigűzi a hullaházban, ellene irányítja a szikéket, lelöki a lépcsőn, csapdossa a falakhoz, meg tudom is én mit csinál vele...-*a számba harapok, inkább azt a húst rágcsálom dühödten, semhogy különösebben magamra vonjam a haragját, lehet már elkéstem vele. Nem érdekel!* -Maga beteg. A családomban hallottam róla, de bármily elvetemültek is, magához képest hol vannak azok?-*ironikus, elfulladó, hisztérikus kis nevetés, nehogy azt mondja, hogy nem figyelek, megjegyzem én minden apró kis perverzióját tanár úr, bízhat benne. Őrült, lobogó pillantású szemébe nézek, hidegsége mögött sötét tűz lángol látszólag, bár nem melegít, inkább fagylal ez a pillantás óvatosabbra fogott hangon szólalok meg, mielőtt támadásra ingerlem.* -Minek magának inferus? Törvény tiltja és az igazgatóról se tudom elképzelni, hogy bármi szándéka is lehet vele. Megint őrizni akarnak valamit az iskolában?
*Születnek és meghalnak, mint valami egzotikus szobanövény. Valami érdekes, simogatnivaló kis háziállat. Egy ölkedvenc. Egy inferusról beszélünk, ami lehet, hogy csak egy test, egy lélek nélküli halott, de ez akkor is feketemágia. Miért kockáztatnak a professzor egy lebukást minden éjjel, hogyha utána könnyen az Azkabanba juthat? Ennyire semmi neki a törvény? Ennyire felette tudja magát? Miért? Mitől? Honnan?
Nem hiszem, hogy túlélném a büntetőmunkát, amit ettől az alaktól kapok, mindenesetre érzem, hogy a vér kifolyik az arcomból, szinte tételesen, hogy valahol a testem elrejtett zugaiban keressen menedéket. Nem félek a halottól. Az egyetlen, amitől félnem kell az a nagyon is élő professzor, a magam megtestesül, ridegen elegáns valójában, tökéletes bőrébe kötött tökéletes gonoszságával, és ahogy látom hiúságával. Ch!*

Az alkimista egyik szemöldöke lassú magabiztossággal kúszik fel homloka közepére, és makacsul ott is ragad. Némán érdeklődik, mi nem volt világos abban, amit mondott; de nem kap választ. Vesz egy mélyebb levegőt, és rendre utasítja kíváncsiságot sugalló ábrázatát. Az most ismét hűvös és szigorú.
-   Attól tartok, nem értett meg, Mr. Lamartin. – Kezdi végül kimérten, árnyalatnyi fátyolos rekedtséggel a hangjában. Mintha a szag, mely ott csikorog a foguk között, kaparná a torkát. – A labor minden éjjel jelenlegi formájában áll a szolgálatomra. Nem gondolhatja komolyan, hogy nehezemre esik rendet varázsolni a káoszból, ha arra van szükségem… - A szemöldökei épp csak összerándulnak, de arcára máris visszaköltözik az a sötét, elvetemült mosoly, mely egyfajta démoni szépséget kölcsönöz a személyének. Fagyosan villognak szemei a labor hullabűzös legében.
-   Miután végeztünk, minden visszakerül az eredeti törött, mocskos, félkész állapotába; és a büntetőre parancsolt diákok ott folytathatják a szorgoskodást, ahol épp abbahagyták. A falakról lekerülnek a plakátok, lemállik a vörös festék, kikerül a tanári asztal, csiszolatlan, poros felszínűre kopnak a lakkozott, tiszta padok. Önök olyan környezetben tanulnak, amiért megdolgoztak. Büntetővel… egy kis mágiával… az igényesebbek önszorgalommal és belátással. Idővel, ha eleget munkálkodnak, így fog festeni a terem. – A fejével csak úgy mellesleg a középső, vörösre mázolt fal felé int, aztán figyelmét ismételten a holttestnek szenteli. A vigyora egyre aljasabbá válik, ahogy méricskéli a doktor szilárd alakját, melyet egyelőre még a zsák takar.
-   Viszont… Az idő sürget; dolgoznom kell.

Seraphin úgy ejti le a megboldogult patológust, mintha legszívesebben bakugrásokkal hátrálna az ajtóig, és azt feltépve folytatná a rohanást olyan gyorsan és olyan messzire, ameddig csak képes hajtani vadul zakatoló szíve, és fokozott oxigénfelvételre intett tüdeje. Cedrah futólag megmosolyogja a fiú undorodó riadalmát, sőt, egyenesen kineveti a bőre alatt fortyogó indulatot.
Úgy pöfögteti magából a becsmérlő szavakat, mint az évek óta főzött bájitalpárlatoktól terhes aromájú helyiség falai a valaha rájuk csapódott mérgek, gyógyszerek és egyéb főzetek gőzeit. Mérges gomba, aminek ha lyukat üt a kalapján, fullasztó sűrűn szálló spórafelleg lökődik ki a belsejéből.
Az alkimista nevet. Halkan, mély dörmögéssé csitított, idegőrlő és szenvtelen hangon kacagja ki a mardekárost, majd egy hosszúra nyúlt, elégedett szisszenéssel tesz pontot mulatsága végére. Az arcvonásai megkeményednek. Helyresimít egy kiálló hajszálat a frizurájában, aztán visszaegyenesedik, és újfent az asztalhoz lép.
-   Még mindig nem érti. Mr. Gother önkezével vetett véget az életének… Bár nem tagadom, hogy volt hozzá némi közöm. – A mosoly árnyéka visszakúszik az arcára, de hamarosan le is foszlik onnan. Már megint az a szúrós, kegyetlen tekintet uralja az árázatát. – Az ujjak és karok megcsonkítása biztonsági okokra vezethető vissza; mivel nem szeretnénk, ha belekapna a talárunkba, vagy képes volna megragadni a testünk bármely pontját. Valójában… egyáltalán nincs is szüksége karokra. Ahogy lábakra sem. De, mint ahogy azt nyilván Ön is látja, Mr. Lamartin, Gother doktor nem végzett teljes munkát. A csonkítás vége eképpen ránk marad.
Úgy mondja ezt, mintha valami könnyed csevely közepén eszébe jutna, hogy még adós az üres poharakba töltendő whiskey-vel. Óh, most is milyen jólesne egy jókora kortynyi füstízű lángnyelv!
Míg Seraphin megnyugszik annyira, hogy a kíváncsisága képes legyen legyűrni viszolygó félelmét, Cedrah Lupen pálcája ismét megmozdul, és két szögletes kristálypoharat bűvöl a levegőbe. A magáéba egy nyelet lángnyelv whiskey-t csorgat, a fiúét egyelőre üresen hagyja.
-   Nem, nincsenek ilyesfajta tervek. Vagy legalábbis nem tudok róluk. Az inferusokat elsősorban Voldemort Nagyúr alkalmazza előszeretettel. Felteszem… az Ön számára sem csengnek ismeretlenül a pletykák, miszerint valójában a sötét oldal ölebe vagyok. Igaz? Iszik valamit? Talán jót tenne.
Csak úgy mellesleg a doktor semmibe révedő szemei elé lebegteti az üres poharat, így a halott dermedt pillantása gyakorlatilag átbámul az üveg falán, és torz, bezárt lélekként könyörög kegyelemért. Akárcsak az utolsó percekben.
Cedrah belekortyol a maga italába, és jóleső sóhajjal hunyja le egy percre a szemeit. Hagyja, hogy átjárja az ereit ez a folyékony láng, és újult erővel és lendülettel töltse fel a továbbiak során. Hosszú éjszaka áll még előttük. Szörnyen hosszú.
-   Tehát… az inferusok ellen eddig tűzzel védekeztek. Meleggel, fénnyel, egyszóval bármiféle lángoló bűbájjal. Ez megfelel egy kisebb csoport védelmére. Két három főt biztonsággal lehet védeni vele hosszú perceken keresztül. Azonban sok energiát emészt fel, és egy egész sereg ellen vajmi keveset ér. Itt jön a képbe az én tudományom. Egy bűbájcsapda, mely kiszippantja a varázst ezekből a testekből, és azzá teszi őket, amik. Cselekvésképtelen tetemekké.

-Kedves-*akaratlanul kiszalad a számon, még a heveny felindultságomban. Ezzel általában nagyon felbosszantok másokat, de a professzor, ugyan már, őt még azt sem hozná ki a sodrából, ha zöldre fejtett hajjal, alsónadrágban szaladgálnék a folyosón és azt üvöltözném, hogy a professzor hullagyaláz, a professzor hullagyaláz. Nem, alighanem csak elvonnám a szemöldökét, esetleg gúnyosan elhúzná a száját és a Roxfort lánytagjai már omlanának is falnak, földnek, kinek mi jut. Nevetséges. Bosszantó. Irritáló. Engem legalábbis irritál. Szívesen felgyújtanék valamit úgy elégtételképpen, de inkább nem nyúlok a pálcámhoz, mert az legalább bosszantja. Erre legalább jó.
Végigfuttatom a pillantásom a falakon, elidőzök egy pillanatra a képeken, kénytelen vagyok elismeréssel adózni. Csinos a maga morbid módján. Ennek ellenére nem jelentkeznék önkéntesnek, de szerintem a diákok java így van vele. Inkább küldjék az igazgató elé, mint Lupen professzorhoz büntetőmunkára. Boldogtalan fejjel visszafordulok a hulla felé, bár már nem is borzaszt annyira. Illik a terem szagos enteriőrjébe, kedvenc professzorunk kegyetlen keze alá, ebbe a kiforgatott rémálomba. Őszintén meg kell mondanom, hogy illik ide. Mindjárt én is idomulok a környezethez, lehetőleg kevesebb vér és húsáldozat árán.
A hirtelen hangra felkapom a fejem, olyan idegen és mégis hátborzongatóan vidám a nevetés ezek a falak között, amit nem tudok nagyon semmilyen tapasztalatomhoz hasonlítani. Sajnálatos módon az alanya én vagyok, kezem ökölbe szorul, zsebre rakom, az állkapcsomban megfeszül két izom, a hátamon végiglehel a hideg, nyomában libabőr kúszik a bőrömre. Általában nem szeretem, ha kinevetnek. A jelen pillanat sem tartozik ezek közé, de legalább nevet. Képes arra, hogy nevessen. Nem néztem volna ki belőle, inkább kárörömös hahotázást, vagy kéjesen őrült kacajt hallatva tudom vizualizálni magam elé, mikor végre a halott felkel és jár. Ez a beteges dolog az egészben. Szerencsére én is tévedhetek, most tévedtem is, a professzorban van valami emberi. Minek? Honnan?*
-Rafinált öngyilkosság. Először az ember levágja a saját ujjait, ezét-azát, aztán többszörösen fájdalmat okoz, magának, mintha mindenki elvből mazochista lenne-*maga ezt élvezte. Nézni, látni, esetleg az eszközöket is maga adta a kvibli kezébe? Ha nagyon felbosszantom mi lesz? Rávesz, hogy törjem be az egyik üvegtáblát, szúrjam szemen magam az egyik kütyüvel, döfjem a halántékomba, utána az éjszaka közepén koppantsak be Piton professzorhoz? Mert az legalább tuti halál. Esetleg fussak egy kört a Titkos Rengetegben? Ha én is tudnék olvasni a gondolatok között bizonyára már tudnám, hogy mit tenne velem, de én a saját gondolataim között sem tudok olvasni, máséval esélytelen. Mindazonáltal nem merné. Biztos vagyok benne, hogy nem merné. Nem azért, mert gyáva, hanem mert feltűnő lennék, ha hiányoznék. Ez megnyugtató. Már amennyire az ember nyugodt a sárkánybarlang ordas bűzét belélegezve, a tulajdon „öngyilkosságán” töprengve. Ki mondta, hogy nincs lehetetlen?*
-Ránk marad? Nem gondolja, hogy én hozzáérek egy kviblihez!-*csattanok fel ingerülten, ezt nem gondolhatja komolyan! Egy ilyen mocskos vérhez, amit ráadásul halottak bűze, nyála pácolt még taszítóbbá, egy ilyen mugli szemétben dagonyázó emberhez? Bár ha nem érek hozzá akkor hogyan lehetek hasznos? Tulajdonképpen a halál bizonyára elég magasztos pillanat, még akkor is, hogyha valaki ilyen volt előtte, hogy akkor megtisztul a teste. Vagy nem. Tökmindegy. A poharakra nézek. Felvonom a szemöldököm.*
-Kakaót kérek és az alvórongyocskámat hozzá…-*morgom magam elé. Ez egy rossz modorú hulla. Néz. Én ezt rossz néven veszem. Elveszem a poharam, a tanár úr úgyis bekortyolt a sajátjába, kíváncsi vagyok neki is remeg-e úgy a szája, mint anyámnak bekonyakozva. Elfojtok egy vigyort, felkapom a talárom szélét, úgyis ki akartam már dobni, mert egy kicsit rövid az ujja és becsukom a halott szemét. Engem csak ne nézzen. Nem történik semmi. Visszaejtem a talárom, lágyan suhog a sűrű, nehéz anyag, megbecstelenítettségét fel sem fogja. Ellenben a professzor sóhajtozik. Mondom én, hogy tiszta anyám.*
-Hallottam…-*nézek fel tűnődő pillantással. Aztán meg rázom a fejem.*-De kötve hiszem. A Sötét Nagyúr erői csak akkor szeretik az őrülteket, ha azok egy nekik tetsző irányba fanatizálódnak. Maga csak saját maga és az alkímia irányába tűnik fanatikusnak, és ez szerintem nem túl jó pont halálfaló szemszögből. Ráadásul folyton feltűrögeti az ingét, egy nálamnál sokkal tapasztaltabb varázsló, akikből van bőven az iskolában régen lefülelte volna, hogyha lenne Sötét Jegye. Maga pedig nem érné be sorkatonasággal, vagy az elitalakulat a gonoszok között, vagy semmi. Könnyen lehet, hogy tévedek-*vonom meg a vállam és félrerakom a poharam, az alja halkan koppan az egyik szomszédos asztalon, kellemesen sima felületén szinte el is csúszik, ahogy a kelleténél kicsit hirtelenebb módon vágom oda. Megszokásból. Mintegy pontot téve a megállapítás végére, akármit is mondtam, a hangsúlyom szerint teljesen igazam van, mint mindig. Ebben talán hasonlítunk a professzorral, mindkettőnknek igaza van, de piszkavas csak nála.*
-Érdekesen hangzik-*holott nem annyira a szavak jelentését, mint inkább a professzor átszellemültségét figyelem, holott most egészen tárgyilagos. Köszönöm, aranyvérű vagyok, tisztában vagyok az olyan apróságokkal, hogy mit kezdjek egy inferussal, ha rám ugrana az éjszaka, de hogy mást, mint tüzet… hm.*-Még soha nem volt inferusom, de valahogy úgy képzeltem, hogy a létezésükhöz folyamatosan kell kapniuk az energiát, akkor pedig nem lehet kiszívni belőlük. Eszerint tévesen.

Mintha meg sem hallaná azt a bizonyos, ”kedves” kis megjegyzést. És talán jobb is addig. Seraphin nyugodtan nézelődhet, míg Cedrah rendbe hozza máskülönben örökös tökélybe feszített alakját – ugyanazok a gyilokra szomjas szemek mustrálják a vitrin makulátlan üvegének börtönéből, mint nemrég a férfi vérmaszatos arcából.

-   Én inkább látványosnak nevezném. És kétségkívül érdekesebb, mint felvágni az ereket és kivéreztetni a testet, nem gondolja? – Vet egy jelentőségteljes pillantást a pimasz kölyökre, de látszólag nem ér fel hozzá az imént kimondott szavakban bűzlő gúny; túl magasan hordja hozzá az orrát. Mélyen belélegzi a terem édeskés, mégis gyomorforgatóan hűvös fémszaggal átitatott levegőjét, aztán elégedetten kifújja. Mintha magával az enyészettel szívná magába az életerőt, s a pusztulás maga helyettesítené az elevenen lüktető vért is az ereiben. – Rendben van, Mr. Lamartin…
Cedrah Lupen egy pillanatra az összetolt asztalok simára csiszolt felületére helyezi a pálcáját, és tíz ujját széles sátorba feszítve támaszkodik le mellé. Mintha gyenge pontot kutatna az élettelen fában is. Apró kis mágia impulzusokat. Ez a férfi ott is a kioltható életet keresi, ahol annak már írmagja sincs.
-   Tegyük fel, hogy átlát rajtam. – Ejti a szót könnyed, társalgó hangnemben, míg ajkai szegletébe költözik az a roppant idegesítő, sötét mosoly. – Tegyük fel, hogy igaza van, és élveztem. Mit kíván tenni ebben az esetben?
Egy hosszúra nyúlt pillanatig csak áll ott, és vár. Alkarjain finoman megfeszülnek a remek kötésű, elegáns izmok, kézfejein az inak, s ugyan két lábbal áll a makulátlanul tiszta padlón, melyet csak néhol pettyez a megboldogult doktor testéből eltávozott vér, mégis egy ugrásra kész, sőt, már az ugrás lendületével felfegyverzett ragadozó benyomását kelti. Akármelyik pillanatban elrugaszkodhatna a talajtól, hogy átlépjen a testen, és az ifjú zöldszegélyes orra előtt guggoljon vissza a rögtönzött munkapultra. A szemeiben továbbra is megfoghatatlan, eszelős gonoszság örvénylik.
De nem történik semmi. Az alkimista rezzenetlen, hüllőszerűvé keményedett pillantással mered tanítványa szemeibe, aztán lassan ellazítja megfeszült izmait. Egy nagymacska eleganciájával átmozgatja a vállát, a hátát és a nyakát, aztán újra felveszi a pálcáját.
Élvezetből ölök, Mr. Lamartin. Kedvtelésből, hobbiból, nevezze, aminek akarja. Néha nem elégszem meg a csendes halállal. Szükségem van a zajokra, és igen, korcs örömmel tölt el, ha láthatom, sőt, hallhatom azt az eszelős félelmet, amit én soha nem tapasztalhatok meg. Gondolta volna, hogy ez a bátor férfi… Mert bátor volt, sőt, mi több, vakmerő, ezt egy percig sem vonhatjuk kétségbe… Gondolta volna, hogy az utolsó másodperceiben sírva könyörgött, és összehugyozta a bokáját? Gondolná, hogy egy diplomás orvos, aki nap mint nap szembesül a halállal, és együtt mer élni a saját démonjaival, az anyja után sikoltott, mikor az ujjai felé közelített azzal a fűrésszel? Az életösztön néha indokolatlanul nevetségessé tesz. Pláne, ha az élete sokkalta értékesebbé válik azzal, hogy vége szakad.
-   Nem. Ami azt illeti, egy percig sem feltételeztem Önről, hogy puszta kézzel meg meri érinteni Mr. Gother tetemét. Elég, ha pálcát von, és követi az utasításaimat. Felteszem, ez nem jelent akkora problémát, mint kesztyű nélkül turkálni egy holttest zsigerei között.
Felvonja a szemöldökét, közben csak úgy mellesleg odébb lebegteti az útban lévő kristálypoharat, hogy a következő másodpercben máris atomjaira robbanthassa szét. Volt-nincs pohár. Volt-nincs whiskey. Jó volt, amíg tartott… és a melege még mindig eleven tűzként égeti az ereit és a torkát, de túlzásokba, ahogy eddig, úgy most sem esik.
-   Sajnos fogalmam sincs, mi az az ”alvórongyocska”, de rajtam ne múljék a lelki békéje. – Gúnyolódik azzal a tipikus, örömtelen mosolyával, a hűvös szemeivel, miközben a kőris újbóli megintését követően sűrűn folyó, forrón gőzölgő, barna lé csordul egy frissen materializálódott, fekete bögre gyomrába. Puha habot pöfög a maga tetejére, krémeset és tejszíneset, majd a levegő részecskéi apró, őzbarna porrá omolva szállingóznak a tetejére. A labor édeskés hullabűzzel és csikaró vérszaggal telt levegőjébe most a friss kakaó tagadhatatlan csokoládé, és enyhe fahéj illata keveredik forró gőzfelhőbe csavarodva.
Elnézi, miként tiszteli meg a hajdan volt patológust azzal, hogy lehunyja a tágra nyílt szemeket. Az alkimista figyelmét az sem kerüli el, hogy a fiú csupán talárjával mert a friss tetemhez érni. Ez az ártatlan kis megnyilvánulás sanda, kölykös mosolyt kanyarint az ajkára. Mintha megihletődött volna, pattan a kőris, és egy két lábon járó dinoszauruszokkal tarkított párnahuzatot röppent a fiú arcába.
-   Remélem, sikerült fokoznom a komfortérzetét. – Duruzsolja Cedrah amolyan sötét, mocsár mélyéről szalajtott, pislákoló jókedvvel; megint nevet. Mélyen dörmögve, maró gúnnyal röhögi ki ezt a kis szaros pukkancsot, akinek van mersze beleszólni a tetteibe, van mersze elmebetegnek titulálni őt, de egy halott, még szinte meleg kvibli arcához már undorodik hozzáérni. Tipikus aranyvérű pojáca.
-   Remek a megfigyelőkészsége, Lamartin. A gondolatait ellenben még mindig gyerekes naivitás felhőzi. Már ne vegye sértésnek. – Kimosolyogja a fiút, de ezúttal nem tűnik dühösnek. Mohó kíváncsiság uralja a vonásait, mint önkényes kiskirály. A mélykék szempár tekintete fürkész és nyitott, bár ravaszul csillognak a mágikus forrásnak köszönhető, kellemes fényben.
-   Jól látja, nem vagyok megbillogozva. Ami azt illeti, nem is hagynám. Kár volna a karomért, ha a későbbiekben a másik fél kerülne ki győztesen a háborúból. – Megemeli az említett testrészt, és mintha saját tökélyének adózna, körbeforgatja az arca előtt. – Nem, egy ilyen felületet kár is volna halálfejekkel és kígyókkal csúfítani. Nem az én stílusom. Ami viszont a sorkatonaságot illeti… Remek az alkalmazkodó készségem, és kedvtelésből ölök. Mi kell ennél több?
Ezúttal hangosan is szóvá teszi az imént már gondolatban kiejtett mondatot, méghozzá a zavar minden látható, avagy láthatatlan jele nélkül.
A kölyök persze közel sem olyan ostoba, mint amilyennek néha mutatja magát. Ez Cedrahnak is szemet szúrt. Talán ezért mosolyodik el most amolyan lenyűgözött büszkeséggel, míg befejezi a mellkasra rótt kör központi szimbólumát.
-   Igaz. De hiába kapják az energiát, ha a testük megtagadja annak befogadását. Képzelje el úgy… mint egy adó és vevő kapcsolatot. Össze van hangolva varázsló és tetem, a mágia zavartalanul áramlik, míg tart a kapcsolat – melynek feltétele a két fél hibátlan működése. Azonban ha a vevő - példának okáért - meghibásodik, az adó hiába küldi felé az energiát, csupán az erejét pocsékolja a semmiért. Ezen alapul a bűbájcsapda. Blokkolja az inferusokba áramló mágiát, egyúttal kivonja belőlük azt, ami adott pillanatban mozgatja őket.
Tart egy kis szünetet, aztán felegyenesedik, és egészen megkomolyodott arccal pillant a fiú szemeibe.
-   És itt jön a képbe maga. A saját inferusomat nyilván játszi könnyedén hatástalanítom. De egy idegen vajon képes lehet rá ezzel a módszerrel?

-Nem gondolom-*mondom, mert én egy őszinte ember vagyok. Azt mondom, amit gondolok, és csak akkor hallgatom el az igazságot, ha okom van rá. Most még nincs rá okom, hiszen a tanár úr nem tesz semmit, ami miatt meg kéne bánnom. A hangsúly a mégen van, hiszen egy perc, nem sok annyi se kell, hogy a helyzet megváltozzon, a feszültség úgy robbanjon a teremben, mint egy rossz pálcamozdulattól ingerelt varázslat. A professzor sajátosan bájos egyvelegét veszi fel az intellektuális, zseni, de azért mégiscsak elmebeteg alkimistának és a kitanult ragadozónak, aki alig várja, hogy karmait a legújabb prédába mélyeszthesse, amint az menekülni kezd előle. Vizionálok? Meglehet, de egy párduc nem mozog oly hideg keccsel, egy mantikór dúdoló ajkain nem csendülnek olyan csábosan a halált hozó szavak, mint ahogy tapasztalom. Erő, hatalom. Rideg tökéletesség, szoborszerű szépség, törhetetlen önbizalom rettentene a sarokba, de észben tartom, hogy a macskám is csak akkor vetődik a patkányok után, ha azok futni kezdenek. A torkom ellenben összeszorul, a vérem sebesen áramlik, mintha be akarná pótolni az összes teendőjét, amit még meg akart tenni, mielőtt a padlóra omolva elfolyna ifjú életem szomorú mementójaként, amit egy pálcaintés feltakarítana később. Persze csak miután kinyalakodta magát.*
-Semmit-*válaszolom egyszerűen és lényegre törően, iszonyú erőfeszítéssel leküzdve a késztetést, hogy azt válaszoljam, elfutni, mert könnyen meglehet, hogy hagyna elmenni, én pedig megbánnám, miként kell. Visszaeresztett talárom szinte hangtalanul suhog, légy se rezzen, meghalt volna a feszültségben.* -Csak megemlítettem, mint érdekességet. Szokatlan jellemvonás a tanároknál-*egy kicsit megnyomom a tanár szót, erősítve az asszociációt a kedves, aranyos, diákok fejét simogató tanáregységeknek, ami ugyan nem passzol a legtöbb Roxfortosra, de ez teljesen mellékes.
A mosolya nem tetszik. Általában nem tetszenek az olyan dolgok, amiktől jeges gleccserek indulnak meg a hátamon és ez a mosoly, illetve úgy általában a professzor összes mosolya nem, határozottan NEM tartozik abba a kategóriába, amelyiktől jókedvre derülnék. Elvégre a mosoly funkciója is kettős. Részint a legrövidebb útvesztő két ember között, részint pedig felhívja a figyelmet a szemfogak szakítóerejére. Ősi ösztönök. Mélyről jönnek, akárcsak az elemi gonoszság maga, ami táplálja a professzort.*
-Ez nem mersz kérdése!-*csattan fel a hangom a baljós falak között önmagamat is meglepő élesen, mire a józanabbik felem egyből csitítgatni kezd, de nagyban fütyülök rá. Egy tanár se merészeljen engem gyávának nevezni, hiszen nem vagyok az. Ugyanolyan varázsló leszek, mint ő, ha nem jobb.* -Ez…-*a pohár szétcsattan, mint egy hatalmas felkiáltójel, összerezzenek rá, mert nem számítottam rá, de nem is ez a hitetlenkedésem oka. Kakaó. Utoljára akkor láttam kakaót, mielőtt a húgom meghalt, és valahogy most sem kívánom azt az édes nyálat, amit képes még csicsázni is. A komfortérzetem végett. De drága. Beharapom a szám szélét, fémes íze van, az agyamba lódul az a vérem, ami forr, mintha dühből és dacból lennék, de nem. A professzor direkt irritál, és én nem fogok rá felelni. Nem fogom hagyni magam provokálni. Undorral kapom el a rongyot, mielőtt a padlóra érne, aztán az italom után nyúlok. Magamhoz vonom a bögrét, Jade-re gondolok. Rajongta. Főleg, ha én csináltam neki. Pontosabban, csak én csináltam neki, esetleg a házimanó, de ő kihagyta belőle az érzést, ami még édesített rajta. A professzor mosolyát szemlélem, sokat fiatalít rajta. Főleg, ha elképzelem, hogy amilyen gyakorlata van odahaza, rózsaszín habos baldachinban nyúlik el, és kakaót szürcsölget. Kedves mosollyal viszonzom az övét. Mondhatni egészen szenvtelenül.*
-Maximálisan…-*mondom halkan, a hullát kizárom a figyelmemből, a nyelvem hegyével lekapok egy falatnyi habot, hogy vajon ehető-e, aztán szemmel tartva a tanár urat a bögre pereme felett lassan belekortyolok. Lássa csak, én hálás diák vagyok, nem csak a megosztott információkért. Mmm. Sóhajtok. Finom. A nevetése. Gonosz. Ellentétpárok, én pedig egy kicsit magam vagyok közöttük. Nem számít. Lenyelem a kortyot, lenyalom a számról a habot, félrerakom a bögrét. Hízik a májam. Jó megfigyelő vagyok. Nem nehéz tisztelt tanár úr, amikor valakiről ennyire ordít, hogy mennyire öntelt, akkor nekem könnyű dolgom van a következtetések levonásával. Még csak emberismeret se kell nagyon hozzá.*
-Nem veszem sértésnek, elvégre azt lát a gondolataim közé, amit akar-*vonom meg a vállam, mint aki nem sokra becsüli a legilimenciát, mint olyat. Kit érdekelnek a gondolatok, ha egyszer a tettek előtti másodpercben döntöm el, hogy mi lesz? Így nem fog belőlem kifürkészni semmit, legfeljebb irigykedhet.*
-Ennél több kell a fanatizmus, az alázat és a meghunyászkodás. Az lehet, hogy jól alkalmazkodik, de az csak pillanatnyi megjátszása az ember igazi természetének, és a mágia sötét oldalán mozognak olyan emberek, akik egyszerűen átlátnának magán. Nem csak az egoburka miatt nem megy bele, hanem nagyon hamar kiiktatnák maguk közül. Egy összetettebb személyiség elég egy bandába-*mondom finoman, elvégre ez így mégiscsak jobban hangzott, mintha azt mondtam volna, hogy egy őrült elég egy csordába.*
-Nem egészen értem mit akar-*mondom zavartan, egyik lábamról átállok a másikra, összpontosítom a figyelmemet, megvakarom az állam.* -Hogyan lennék képes én, hatodévesen egy inferushoz elegendő varázserőt kezelni, hogy azt maga megpróbálja megállítani?-*mondjuk boldoggá tenne, ha megtehetném. Ez az igazán riasztó a dologban. A szenvedély fertőz.*

-   Semmit. – Ismétli meg kissé megnyomva a szót, s mintha elégedett volna a válasszal, ellöki magát az imént érintett felülettől. Ujjbegyei fakó, vörhenyes kis pecséteket hagynak a máskülönben makulátlannak tűnő lakkrétegen. Aztán az emberi testből kipárolgó hővel együtt nyomtalanul eltűnnek. Talán egészen apró, emberi szem számára aligha észrevehető kis cseppek maradnak hátra hírvivőnek. De nem lesz hír, amit megvihetnének az intézmény többi diákjának… Igaz, Lamartin?
Mintha gőggel oltott elégedettség lopózna az arcára, de alig egy töredék másodperc múlva már nyoma sincs. Dolgoznia kell. És bár csonka kis örömmel élesítené tovább a karmait diákja idegein, az idő szorít, és egyelőre még nem birtokolja fölötte a hatalmat. Ám amint elkészül az ikreknek beadott kis ketyere… a markában tarthat majd teret, időt, embert… ügyesen használva hajszál választhatná el attól, hogy a világ egyetlen és megdönthetetlen hatalmú uralkodójává hízza ki magát! Már a puszta gondolatra is összefut a nyál a szájában – másnak talán a hullabűzös terem levegője ingerelné egyre serényebb elválasztásra az édeskés löketekkel kedveskedő mirigyeket. Nyel egyet. Le sem tagadhatná, mennyire kedvére való gondolat ötlött az eszébe. Az egész lénye okádja magából, szinte már sziporkázik, akár egy túlzott feszültség alatt álló, hibás vezeték.
A férfi elmosolyodik, míg újra magához veszi a pálcáját.
-   Meglehet. Ám ha arra gondol, hogy nem vagyok tanár… ahogy azt már az első alkímia óra alkalmával is kihangsúlyoztam, ez az apróság is érdektelenebbé válik. Elsősorban alkimista vagyok. Másodízben auror. A tanári pálya annyira sem vonz, mint egy kvibli teadélután. Dumbledore-nak teszek szívességet azzal, hogy itt vagyok. Neki, és senki másnak.
Ahogy Seraphin megnyomta a „tanár” szót, úgy Cedrah Lupen is kellőképp kihangsúlyozza az „alkimista” és az „auror” szavakat. Épp egy olyan ember simogatná meg kedvtelve a padban gunnyasztó, szaros kis vakarcsok fejét, akinek szinte a vérébe ivódott a fekete mágia? Aki boszorkány körökkel és tiltott igék darabokra boncolásával tölti a szabadidejét és emberkísérleteket folytat a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között? A feltételezés több, mint nevetséges.
Az alkimistáról ezúttal is lerí, mennyire lenézi az idegesen felcsattanó mardekárost; akinek ezúttal is hűvös nyugalommal parancsol nyughasst. Csitítja az idegeit, a tekintete metsző és ellentmondást aligha tűrő.
-   Persze, hogy nem. Józan észre vall. A tetemek nagy részéhez kesztyű nélkül magam sem nyúlok hozzá szívesen, mivel meglehetősen ronda fertőzések táptalaja lehet a bomló hús. – Alig halt el a hangja, máris atomjaira bomlasztja azt a bizonyos kristálypoharat. – Mindazonáltal Mr. Gother igen messze van még a bomlástól; ha rajtam múlik, még napokig nem éri el azt az állapotot.

Ismételten elereszti a füle mellett tanítványa pimasz megjegyzését. Csupán egy büszke kis mosolyra méltatja, ám ahogy visszafordulna a hulla testére rajzolandó ábrához, tekintetét makacsul rabul ejti a habbal vacakoló kis nyelv. Ocsmányul összerándul a gyomra, alhasában pedig olyan őrült zsibongásba kezd a darázsraj, hogy önkényesen hagy néhány másodpercnyi szünetet magának. Ez a zsigerből jövő kacérság… A professzor szemeiben éhes, mohón izzó kis szikra villan, és pálcát tartó ujjairól is egyre-másra pattannak le az apró, narancsvörös csillámok. Szabad kezével gyorsan letakarja a sziporkázót, s egy titokzatos, sötét kis mosollyal visszakényszeríti tekintetét a karmazsin szimbólumra.
Egész beleborzong a gyerek sóhajába. Vajon tudatában van annak, mennyire vonzó? Alkimistánk karján vadul burjánzó lúdbőr söpör végig, s néhány hosszúra nyúlt másodpercig látványos is marad. Aztán mintha csak lesimították volna, eltűnik.
-   Ennél sokkal óvatosabban kezelem az ilyesmit. Nem szokásom a saját kényem-kedvem szerint való jelentéssel felruházni a gondolatokat. – Feleli immár ismét uralva a bőre alatt fellobbant, mohó akarást. Sötéten doromboló elégedettségét épp olyan könnyeden inti nyugalomra, mint az imént látványossá váló izgalmát.
Alkimistánk bőre valósággal rideg pikkelypáncélba öltözik, s az örökifjú arc is változni kezd. Előbb csak az állandó gúnyba vont szemöldökök simulnak ki. Enyhén összefutnak, töprengőn, a férfi orrnyerge felett sekély kis árkokat váj a koncentráció. Aztán a frusztráló mosolyba szaladt ajkakról kopik le az érzés, s ahogy magával ragadja a munka öröme, pengevékonyra préseli őket alkotás közben. A mélykék szempár csoda, hogy nem szárad ki – alig pislog. Az ember szinte számít rá, hogy hamarosan áttetsző pislogóhártya nyal végig rajta, hogy újabb nyálkás bevonattal segítse az éleslátásban.
Pillanatnyi megjátszás…
Cedrah Lupen gyomrában mélyen dörgő, teli torokból okádott hangorkánnal röhög fel sötétség. A férfi arca ezzel szemben rezzenetlen. Egy csipetnyit talán kíváncsi.
-   Ennyire átlátszónak tűnök? – Kérdi lassan visszaegyenesedve, nyíltan felelve tanítványa tekintetére. – Ami azt illeti, ezt örömmel hallom.
Elmosolyodik. De másképp. Ez az a pokolian ártatlan, kölykös megnyilvánulás, ami a legkevésbé sem illik a holttest fölött munkálkodó alkimista képébe. A szemei őszintén hazudják a szelidséget, noha megjegyezte magának a bókot.
-      Hm. – Neveti el magát csöndes, kedvtelő hümmentéssel, aztán készséges magyarázatba kezd. – Ami azt illeti, épp a fordítottjára gondoltam. Megmutatom, hogyan működik a kör. És Ön állítja meg az Én inferusomat. Feltételezem, emlékszik még a saját szimbólumára.