Első emeleti folyosó

*Nem válaszolok. Ezek a kérdések nem azok a kérdések, amikre válaszolnom kell. Elfordítom a pillantásomat, minek nézzek a szemébe, csak hallaná, csak kifürkészné, amit gondolok… hogy miért is zavar, ha eddig nem zavart? Mert gyűlölök szégyenkezni. Mert taszít az érzés, hogy más is tudhatna a torkomon végigcsorranó keserűségről. Mert minden pillanat, amikor tudatosítanak valami hibámmal, féleértésemmel olyan, mint egy utolsó pillanat, ami bedönt minden kellemeset, értéktelenné teszi az egészet, amire eddig büszke lehettem. Szánalmas. Pedig rólam van szó. Igazságtalan, pedig valóságos. Hogy rosszul viselném a ki nem mondott szemrehányást? Dehogy. Dehogynem.
Beharapom a szám, bele a késő éjszakába, rá se nézek a halottra, de az idomárjára, nincs nekem semmi dolgom azzal most. Kísérlet. Kísérlet igen, ha nem is a világot váltja meg, de valamire jó lesz, hasznos és fontos, inkább örülnöm kéne, ahelyett, hogy játszok a szavakkal, mint aki tényleg csak a hullát látja. Nem csak a hullát látom professzor úr. De az elevenekről nem beszélhetünk. Elvégre nem azért vagyunk itt. Na mindegy. Varázskör, varázslat. Varázsital, varázspálca, varázsló. A hangsúly a varázslón. Varázsló vagyok. Tehát azzal foglalkozzak, amiért itt vagyok. Ne csak ilyen, csip-csup, halandó dolgokkal. Ugyan már.
Mégis ez a hang. Mintha ember lenne, mintha érdekelné, hogy mit gondolok róla, nem csak egy kapóra jött kísérleti asszisztens lennék. Meg vagyok róla győződve, hogy más, diszkrét, csendes úton is intézkedhetne, ha akarna. Igen, ám, csakhogy nem akar. Voltaképpen mit akar maga professzor? Nézzem hidegen őrült, finoman elmebeteg megjelenésű aurornak? Munkamániás alkimistának? Kincseket gyűjtő sárkánynak? A világ jobbításán fáradozó üdvöskének? Ha az egyikhez tartom magam nem lesz jó. Nem jó ez így.*
-Értem-*a hangom belátó, ennek ellenére megrándul a dac a szám sarkában, érzem, hogy elsápadok, de olyan düh miatt, amit magam iránt érzek, hogy nem jutott ilyen az eszembe. Abból indultam ki, hogy használható inferus kell, de őszintén, minek?! Ez egy kísérlet, aminek jól kell végződnie, és…*-Igaza van uram, valóban így praktikusabb.
*Kimondtam. Jól van, első lépés a szakadék felé. Igaza lehet. Elvileg ezért tanár a tanár, hogy igaza lehet, de mégis annyira zavarba ejtő. Igen, megvan a jó szó, zavarba ejtő, ahogy úgy néz ki, mintha vaktában cselekedte, öncélúságból, széles mosollyal, beteges élvezettel, olyan szavakkal ecsetelte a borzalmakat, mintha élete legszebb élményeiről zengedezne, és erre most, hirtelen komoly, már-már emberi. A hang, a gesztusok. Logika. Egyszerű, könnyen követhető, átkozott logika. Igen, most már világos. Ha erre korábban rájövök, nem csinálok hülyét magamból. Príma. Szörnyű. Vonaglik az igazságérzetem. Jó lenne visszaforgatni az időt és újra megpróbálni. Kiküszöbölni ezt a kis hibát, hogy minden tökéletes legyen. Hogy a professzor maximálisan elégedett lehessen velem. Az lenne a jó. *

-Nem, valóban nem lenne egyszerűbb-*ő nyugodt, én pedig egyre izzóbban érzem magamban a megalázottságot, olyan jó lenne visszavágni, valamivel, akármivel, de Lupen professzor mégse egy diák, aki csak beszél bele a levegőbe, egy akárkicsoda, akit le lehet oltani, hogy ilyen közönséges szavakkal foglalkozzak, a professzor tudja, hogy mit beszél, nekem pedig nem lenne más dolgom, mint hallgassam, esetleg jegyzetelhetnék, ha nem lenne pálca a kezemben, nem varázsolnék éppen, nem próbálkoztam volna a kedvére tenni, ha csak egy ilyen egyszerű praktikával is, de dühítően sikertelenül. Voltaképpen csoda lett volna, ha elsőre működik. Ettől függetlenül elvártam volna magamtól. És mégse lett csoda. Beharapom az alsó ajkam, megint, olyan rutinnal, mintha gyakran rontanék el dolgokat, holott ez nem igaz. Meg sem próbálom utólag energiákkal tölteni a varázslatot, elvégre nem akarom, hogy miattam dőljön esetleg romba ez a szép terem, ez az épületszárny, ahol aludni is szoktam, nem. Eltüntetem a kudarc nyomát, fél térdemet leeresztem, hogy biztosabban tudjak támaszkodni, felpillantok utasításért, jön is, több energia, mintha az olyan… A professzor visszaguggol, ahelyett, hogy az inferust csinálná. Talán nem tart alkalmasnak arra, hogy néhány próbálkozás után, de sikerre tudnék vinni egy új varázslatot?!
De nem.*
-Kit akarjak megütni?-*kérdezek vissza, ellazítom a kezem. Mintha nem lenne elég ember, akitől falra mászok, de hirtelen egy név se jut eszembe, semmi nem jut eszembe, aminek nincs köze a professzorhoz, az alkímiához. Megrázom a fejem. Hülye gondolat. Ha Piton professzor megfogta volna az üstöt kevergető diákok kezét, benne a kanállal, vagy idén, amikor nonverbális varázslatokat tanultunk, azt hiszem halálosan féltem volna, de most valahogy a kakaó édese keveredik vissza a nyelvemre, mint egy… na úgy nem.* -Igyekszem-*és nem csak a szavammal, ahogy a professzor mozdítja a kezem, úgy mozdítom én is, az a heves érzelmi löketet használom ki, amit ezzel a túlzott közelségével vált ki belőlem, ha nagyjából akarnám megfogalmazni rámondhatnám, hogy halálfélelem, de nem, messze nem az. Az inferusra gondolok, arra a sátáni mosollyal, amivel szétszedte és a mocskos kvibli vérével beszennyezett, utolérhetetlen kedvességére, amivel alvórongyocskát szerzett, igen, meg kell állapítanom, a professzor urat szívesen megütném. De nem fogom. Csak arcába vágom, hogy igen, meg tudom csinálni a varázslatot. Kellő odafigyeléssel és összpontosítással, nem meg pocsékba az irányítása.

Aztán villámgyorsan ellépek mellőle. Sőt, mondhatni elrugaszkodom, visszaszerzem a kezem, ügyesen kihúzom a pálcám is az ujjai alól, bár már enged, kár kapkodnom, a közeli padig menekülök, lazán nekitámaszkodok, undorodva visszarántom a kezem, ami a hullához ér, végre a tanárra bírom emelni a tekintetem. Nagy levegő. Gyorsan. Valamit. Mondanom kell. Muszáj. Valami okosat.*
-De professzor úr, fel nem foghatom, hogy miért ilyen fontos tényező a Sötét Nagyúr seregében az inferus. Hiszen, mint mondta nehéz és veszélyes irányítani. Illetve nem maga mondta, de tudom. Meg ugye szinte lehetetlen megállítani, csak tűzzel lehet. Gondolom, ők se szívesen használnak ilyen fegyvert, ami kicsúszhat az irányításuk alól-*mit is akartam ezzel mondani? Nem tudom pontosan, lesimítom a taláromon talált gyűrődést, mély levegőt veszek.*
-Lehet egy megjegyzésem? Persze lehet ostobaságnak fog tűnni, de…-*kell valami, amivel elterelhetem a figyelmét erről a zavarról, ami felfortyadt bennem, csak azért, mert a személyes terembe lépett, és valamiért nem találtam megfelelő átkot, hogy kiűzzem onnan és a dühöm elvitte a varázslat.* -…a varázsszavak. Addig stimmel, hogy elerőtleníti, mintegy kivonja az erőt, de miért az inferusból? Miért nem a rajta levő varázslatból? Hiszen az inferus önmagában telve van mágikus erővel ugyan, de nem az irányítja, hanem valami, amin keresztül kapcsolatban van a varázslóval… akkor pedig azt kell hatástalanítani…-*vagy nem. Mondja, hogy nem, gyerünk, nevessen ki, őrült hitetlenkedéssel. Ne kíméljen, nem fogok összezuhanni, ha nincs igazam. Megnyalom a szám, megtörlöm a kezem, tiszta nyirok. Pompás. Jól szórakozok. Még. Csak egy kicsit… zavarba jöttem.*

Halványlila derengés, majd erősödő, ametiszt erőtér issza magát egyre mélyebbre a labor padlózatába. Kisugárzik onnan, kecses éllel nyilall a plafon felé, de amilyen durván világlott fel, épp olyan lusta, porózus kőből omlott porként oszlik szét az ismeretlen fényforrásból áradó pászmákban. A kör tökéletesen működik.

És működik az alkimista. Ősöreg hüllőként mozog a saját fészkében, melyet a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola gyomrába rejtett – egy átokkal sújtott, vegytiszta kínnal átitatott fájú ajtó mögé. Elfordult a retesz. Régestelen rég.
Talán egyáltalán nem biztonságos itt, ahol az Őrület az úr, a Csonkolás és Vér és Szenny Birodalmában – ahol a madár sem jár. Vagy talán mégis? Ki tudja, hány szerencsétlen, puha tollakkal fedett torkú kis lény lelte már halálát a durva kezek között, melyek most oly’ odaadóan vezetgetik a bizonytalan kezdőt?
A férfi tartása nyugodt. Nyugodtabb nem is lehetne, a tekintete éber, a hangja mélyen zengő, kellemes orgánumon ostromolja az ifjonc tudatát.
-   Akárkit. Például engem.
Árasztja magából azt a hűvös illatot. Megnyugtató? Ő maga az eleven jég. Mely mar. Akár a sav. És édes-keserű, bódító, mint egy drága likőr.
F, mint fagyás nyom, mint férfi. Fénylő, fennkölt, fess, félelmetes. F, mint felszabadító, mint fenevad, fogoly és a féktelenség. Egy feneketlen bendő.
-   Jó. – Ő elhiszi. Azt mondja, igyekszik, Lamartin? Akkor hát igyekezzen! Mihelyst elegendő tüzet érez a mozdulatban, szabadon ereszti az elragadott kezet, és büszke elégedetten figyeli, mi sül ki az újabb próbálkozásból. Na most jó. Egész jó.
Le sem tagadhatná, hogy szórakoztatja a felállás. Talán már csak ezért is megérte jelentkeznie arra a professzori állásra, amit pusztán a kedvéért hirdettek meg – mert mi másért szorult volna rá az itteni mellékesre?
Szenvtelen nyugalommal fordul az odébb iszkoló mardekáros után, karbafont kezekkel, egyenes tartással.
Nofene… Úgy fest, mondani kíván valami a kis herceg, hát rajta! Csak bátran, ki vele, az alkimista, sárkány, professzor türelmesen vár. Lassan megemeli az egyik szemöldökét. Bár már az első néhány szó kiejtése után látszik rajta, hogy kész a felelete, megvárja, míg az ifjú Lamartin levegőt vesz.
Aztán még tovább vár. A tartása ezalatt sem veszít tekintélyt parancsoló voltából, csak épp a testsúlyát helyezi át a másik lábára, és leereszti a karjait. Mr. Gother mellé sétál, s a hosszú, karcsú ujjak figyelmes gyöngéden tapogatni kezdik az ücsörgő torzó torkát. Aztán a mellkasát. Akárha perverz élvezetét lelné az áthűlt tetem cirógatásában, de arckifejezése feszült figyelemről árulkodik.
-   Csak tessék, hallgatom. – Hopp. Tompa reccsenés hallatszik. Kedves néha kórboncnokunk ezt a percet választotta arra, hogy ropogva odébb dőljön instabilnak tetsző, ülő helyzetéből. És hova máshova omolhatna, ha nem a széles, vérmocsoktól pecsétes ingbe bújtatott vállakra?
Cedrah Lupen még csak el sem fintorodik. Közelről lélegzi be azt a bűzt, amitől másnak a gyomra fordulna ki, de számára egyet jelent a siker reményének édes, semmi máshoz nem fogható illatával. Persze, facsarja az orrát… De itt a valóságról van szó, nem ibolya szirmoktól üde álmokról.
Seraphin lassan mondandója végére ér, alkimistánk pedig ismét pálcát von, és finom kacskaringókba hurkolt mozdulatokkal szövi körbe a halottsápadt, fakó márványvonalakkal tarkított bőrt. Láthatatlan, ám néhol hófehéren felizzó szálba csavarja. Szorosan. Több helyütt éles damilként mélyed a húsba, vér már nem serken. Csak vöröslik a metszés. Fel sem pillant munkálkodásából, helyette igen precíz mozdulatokkal érinti a nemrég kitapintott csomópontokat.
-   Nos a kérdésére válaszolva… az inferusok közel sem képezik olyan fontos alakulatát a Sötét Nagyúr seregének, mint ahogy azt többen is feltételezik. – Kezdi ráérősen, a pillanat töredékéig felpillantva munkájából. Aztán visszafordul a szegycsonthoz, és három apró koppintással sebesen sikló öltéseket fúr a csontba. – Épp azért, mert csak és kizárólag parancsnak engedelmeskednek. Nincs öntudat. Hiányzik az alkalmazkodó képesség. Az irányításuk nem kis gyakorlatot igényel; és ha változik a helyzet, az egész szakasz könnyen használhatatlanná válhat – ezt nevezzük valójában elszabadulásnak.
Visszapillant a művére, és a laborban világló, kellemes fény apró, tiszta cseppeken törik meg. A professzor homlokát és nyakát egyaránt jeges verejték mocskolja, fényes, sikamlós hidegnek tűnhet a bőre. Egy pillanatra meg is áll. Félrerakja a pálcáját, és a további öltögetés helyett szembefordul Seraphinnal.
-   Egyszer egy varázsló… név szerint Armagdalus Lopetica, az egyik legkiválóbb inferus gyáros, akiről valaha hallottam… a fejébe vette, hogy leigázza a szülőfaluja melletti kis települést, és szolgálatába állítja a helyi parasztokat, önmagát pedig királyi pozícióba emelteti velük. A mohó akarás, a fekete mágia és az aranyvér mánia egész elvette az eszét. Évekig dolgozott a seregén. Reanimált férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, egész kisgyermekeket. A gyermek osztag volt az egyik legszörnyűbb, amit ember alkothatott. Na de a lényeg… hogy a két települést erdő választotta el egymástól. Ami a támadás napján kigyulladt, és a tűz elől visszahúzódó sereg visszaszorult Lopetica falujába… ami azóta sincs rajta a térképen. ~Vajon mi volt a hiba?~
Vesz egy mélyebb levegőt, és halvány, kölykös mosolyt varázsol az ajkaira.
-   De ez fekete mágia, Seraphin. – A hanghordozásában kimondatlan megrovás dorombol szeliden, melyet hamarosan szavakba is foglal. – Nem volna bölcs dolog ezzel szennyezni az elméd.
Most csönd van. Mintha megfeledkezett volna a megjegyzésről magáról – pedig dehogy. Mr. Lupen memóriája kiváló, és ha ez nem is volna elég…
A nadrágjába törli a kezét, szinte leutánozva a nem is olyan rég látott, zavart mozdulatot, aztán ismét pálcát fog, és befejezi a hurkokat - most csak az arca beszél. Gondolkodik. Mérlegel. Ízlelgeti a javaslatot. Csak akkor szólal meg ismét, mikor már a mellkastól az ágyékig tartó vágást forrasztja össze.
-   A felvetés okos. – Jegyzi meg őszinte elismeréssel, büszke mosollyal jutalmazva az éberséget. – Ha van elég mersze kockáztatni, ki is próbáljuk. Rajta, Seraphin… Mondjon egy szót!

*Sikerült. A siker fényes. Nem tökéletes, de a fény se az, hiszen árnyékokat teremt, nemde bár. Illetve biztos vagyok benne, hogy nem olyan tökéletes, mintha a professzor csinálta volna, de elvárhatatlan is lenne tőlem, hogy hasonlót alkossak, mint a gyakorlott pálcát forgató kéz, a problémával szüntelen foglalkozó, jól képzett varázsló. Ennek ellenére jó érzés, és elégedett vagyok vele. Alighanem ő is, hiszen nem javítja ki, nem parancsol vissza a kellemes színű varázslathoz, mint egy neveletlen kölyökkutyát, mondjuk arra nem is lennék vevő. Megnyugodva lélegezhetek a magam helyén a pad mellett, ahonnan még egy fél lépést hátrébb csúszok, hogy a barátságosan ücsörgő halott még véletlenül se érjen hozzám. Bár ez tulajdonképpen gyerekes és kicsinyes.
Szemlélem a professzort, az izgatottságtól mondhatni kiszáradt a szám. Korábban felajánlotta, hogy akár őt is üthetném, szigorúan elmei síkon a kellő szenvedélyesség elérése érdekében. Érdekes elmélet, de tényleg rá gondoltam. Szörnyen bosszantó, hogy nem ütési célzattal. Mint ahogy az ember ugye nem üt meg egy tanárt. Igen. Az ember nem üt meg egy tanárt. Személytől függetlenül ivódott belém az alapvető tisztelet a tanultabbak iránt, az, hogy ennek ellenére mégis Lupen professzora gondoltam, nem jelent semmit. A szenvedély nem feltétlenül primitív érintésekkel, ütésekkel felszítható érzelem, kifejezőbb annál.*
-Vigyázzo…-*szisszenem teljesen feleslegesen ijesztgetve magam, amikor a hulla megmoccan, nyitott belsejéből bomló vérszag kavarog elő és a bőrömre ül, mint egy vörös fátyol, amilyen soha nem burkolódznék. Leengedem felrántott pálcám, egy kicsit átkozom magam, amiért azt hittem, hogy magától indult meg az egész. Mr. Gother szellem teszem az bosszúból gyilkosára uszította volna a testét, vagy tudom is én? Mindenesetre a Mr. kvibli volt, ha lehet hinni a híreknek, azokból pedig nem lesz kísértet. Egy szellem amúgy se képes ilyesmire. Vagy nem tudom. A Véres Bárót aligha fogom megkérdezni erről az apróságról, a professzor meg csak kinevetne. Egyáltalán miért ragadtam pálcát? Ahelyett, hogy örülnék. Bár ha az az ocsmány hulla átharapja a sárkány nyakát, akkor ki fogja nekem levenni az átkot az ajtóról? Részletkérdés.
Azon kapom magam, hogy Mr. Lupen beszél, én pedig nyűgözötten figyelem minden szavát. Tanárnál ez ritka. Közben dolgozik, érdekes varázslat, kár, hogy esélyem sincs varázsszót hallani hozzá, hiszen ő már nem szorul rá. Bár ezért a látványért néznem kell a testet is, tőlem telhetően próbálom magam függetleníteni tőle. Hús, bőr, csontok, vér. Semmi, semmi több. Nem több, mint más, átlagos emberek. Szóval csak nyugalom. Nem fogja ránk vetni magát, nincs idegenek irányítása alatt. Nem egy sereg, gyerekekből, öregekből, nem is a Sötét Nagyúr emberforma játékszere, amiben már alig van valami, ami emberi. Mi tesz minket emberivé?*

-Valaki megtudta, hogy mire készül és kivárt éveket, hogy a megfelelő pillanatban gyújtsa fel az erdőt? Ez annyira… megtervezettnek látszik-*foglalom össze az első benyomásom a történetről, a Sötét Nagyúr seregét nem kommentálom. Ha nem lenne valami jelentőségük ezeknek a szörnyetegeknek, akkor a professzor úr aligha foglalkozna velük. Mégse állom meg, közelebb lépek, szemlélném a munkáját, de az alkimista lerakta a pálcáját. Igyekszem nem a szemébe nézni, marad a szőke haj, véres megjelenés, nemesen szabott vonások, amikből nehezen tudnám megmondani a korát. Húsz, harminc, negyven? Dumbledore-t se gondolnám pár száz évesnek.*
-De mégis… ha nem lenne jelentőségük, akkor a professzor nyilván nem foglalkozna velük-*fényesen gördülő cseppek, nedvesen selymes fényű bőr. Elkapom a tekintetem.* -Biztos lehet velük őriztetni valamit, ami nem mozog, nem jön-megy, nincsenek körülötte váratlan körülmények-*mondjuk telerakni velük egy pincét, ami a menekülő útvonalat rejti, hacsak nem robbantják fel a környéket, akkor nincs váratlan körülmény, vagy más, hasonlóan kicsi és zsúfolt helyet. Bár én nem akarnék hullákat irányítani messzi távolból, úgy, hogy azt se látom, mit csinál. De messze úszik a gondolat, amikor a nevemet ejti. Megint meglep vele. Kevés tanár engedi meg magának, hogy a jó házból való diákokat tegezni merje, újszerű, bizalmas. Az éjszaka szabálytalansága.*
-Ezzel nem értek egyet-*mondom hirtelen, magam is meglepve vele, főleg, hogy az előbbiek után megint kijön az a makacs kis ellenkezés, amivel… nem, nem ellenkezem. Gondolkodni próbálok. Nehéz az édeskés, bomló kupolában úgy, hogy a jelenlétünk szinte szikrázva összefeszül.* -A fekete mágia is csak mágia, személytől függő, hogy ki mire jut vele. Ha nem ismerjük a módszereiket hogyan is tudnánk védekezni ellene…-*a megrovó hang hallatán elhúzom a szám, rápillantok, megrázom a fejem.* -De ezt épp magam mondja? Ha a fekete mágia szennyezne, akkor önmagát miért szennyezné vele?
*Szünet. Levegő, mély, bűzhödt. Tapogatódzó rosszullét, amit folyton visszaszorít a lázas izgalom, az éber figyelem. A professzor dolgozik, aztán felel, elégedett büszkeséget hizlalva bennem, jóllakott önelégültséget, hogy nem csak a levegőbe beszéltem. Fél kézzel hátratúrom a hajam, félfordulattal visszalépek világló köröm mellé, lepillantok rá. A Hattyú fémének merev jele és a tűzben mondhatni, a végzet bolygójának jele olyan könnyed, mintha egy művész rajzolta volna oda, és ez egész nem más, mint egy szimbólum, ami engem jellemez majdnem kizárólagosan. Lüktető színe elevenül szúrja a szemem, ahogy nézem.*
-Ez sem mersz kérdése…-*felkapom a fejem, hátranézek a vállam felett.* -Kockáztatná egy eddig jól működő, ígéretesen haladó varázslat, egy ilyen kísérlet sikerét egy érdekes ötlet miatt?-*mondhatni elpazarolna erre egy hullát? De nem hiszem, hogy ezen múlna, testtel is a fejem után fordulok, ellépek a körtől, kihúzom a pálcám a zsebemből, a tenyerembe támasztom a hegyét, a professzorra nézek.* -A latinon műveltségem alighanem túl szerény, hogy a megfelelő szót megtaláljam, ami kellően kifejez…-*pedig itt a szó a nyelvem hegyén. Draconis, sárkány, sárkányos, kék szemű fenevad. Nem vág a témába. Elmosolyodom, hiszen jó áll nekem, hátrarázom a hajam, amit lassan tincsessé merevít a rossz ízű levegő, de legalább hátrahullámzik.* -Nem ismerem az inferuskészítés metódusát, nem tudom, hogy hogyan bírják mozgásra. Átokkal? Bélyeggel? Jellel? Damno, infigo, signum, bármelyik lehet-*vagy nem, de majd a professzor eldönti egy félmosollyal, ahogy eddig is minden feltevésem elsöpörte vagy megerősítette apró, emberinek érzett, mégis mindentől idegen gesztusokkal, amik csak felderengtek rajta a vér és szenny alatt.*

,,...nekem mindegy, csak a színe legyen vörös, mint a hajnal alja vörös, nekem mindegy, legyen vörös...”

-   Ígéretes reflexek. – Jegyzi meg könnyed jókedvvel, miközben helyrebillenti az est díszvendégeként jelenlevő patológust; vagy legalábbis annak brutálisan megcsonkított, sebekkel csipkézett porhüvelyét. Mintha csak egy méregdrága, kényes bábut akarna kiegyensúlyozni a kirakati polcon – vagy a magángyűjteménye legelőkelőbb helyén álló, arany ornamentikával cifrázott kis emelvényén.
A holttest nyekken. Hamarosan a helyére roppan mindahány elgémberedett, elhűlt zsírtól, beállt inaktól, hullagörcsös izmoktól rozsdálló csigolya – majd a szövetek néma nyögéseinek elhaltával ismét nyomasztó csend telepszik a laborra, a sárkányra, a hercegre.
Nem tetszik neki a kórboncnok. Mikor megpillantotta, még némi költői túlzással akár vonzónak is nevezhető, ereje teljében lévő férfiú volt. Most meg… az ember gyomra felfordul, ha rá néz. Iriske aligha örülne egy ilyen mértékben felpüffedt, lassacskán kocsonyás állagúvá puhuló testnek. Alkimistánkat tehát új probléma kezdi foglalkoztatni, méghozzá az esztétika kérdése.

Ugyan úgy festhet, rajong a groteszk, gyomorforgató pozitúrába facsart kompozíciókért, a hullabűzért és a vér édeskés, rezes szagáért, a felületes szemlélő gyakorta figyelmen kívül hagy egy aprócska részletet: Cedrah Lupent, magát.
Az alkimista soha nem volna képes koszlott, szakadt, verejtékkel, porral, sárral átitatott öltözékbe bújni, ahogy a mézszőke tincsek is mindig kifogástalan frizurába bűvölten, frissen mosva ontják magukból a sampon semleges, ám hűvös-tiszta illatát.
Szereti a vöröset. A karmazsint, a vért, a rubint, a lángoló pipacsmezők színét alkonyatkor, a vihar előtt bíborló, haragos eget. De szereti, ha ez a piros szép. Értékes. Finom és időtálló. Esetleg a régi korok sokáig kristályosodott zamatától édes.
Szereti a zavartan kigyúlt arcokat, és a csóktól pirosló ajkakat, akárcsak a marásaitól vöröslő foltocskákat a másik hóka, karcsú ívű nyakán.
Azt ellenben nem szereti, sőt, egyenesen visszataszítónak találja már a gondolatot is, hogy egy számára kedves, sőt, egyenesen istennői státuszba emelt személy – aki ráadásul olyannyira viszolyog a mocsoktól, a romlástól és a rothadó mezőktől, mint más, halandó lények az inferusoktól – egy ilyen lelakott, bűzlő hüvelybe kényszerülten élje tovább öröklétét.
Hogy is volna gyomra csókkal illetni egy olyan szájat, amit a bomladozó gyomorból előpárálló gőzök oltanak keserűre? Férgekhez simulhatna a nyelve, fellazult, pudingosan lágy húsba merülhetnének az ujjai. Tapinthatná. De a kislány akkor sem érezné; s talán nem is akarná. Ilyen áron semmiképp.
Varázslatos a kísértetek világa… mondaná Iriske… de az embereké még varázslatosabb.
Csapong.

Mr. Gother, azt kell mondjam, ön pokolian rossz bőrben van. Mi történt az éjjel? Kiverték az álmot a szeméből? Örök kárhozatot fecskendeztek az ereibe? Milyen kár, milyen kár… Fájdalom, de a lilának ezen árnyalata és a sápadt szürke egyáltalán nem illik egy magafajta úriemberhez. Közönségesnek hat tőlük. És fakónak. Gyengének. Mondja csak, Mr. Gother, mihez kezdjek magával?
-   Gondolkozott már azon, mihez kezd, ha befejezi az itteni tanulmányait? – Kellemes mosolyba vonja az ajkait, oly könnyedén, mint ahogy a bordák vonalát tapintja végig. Sejtelmes puhán.
Finom szisszenésekkel édesgeti magához a herceget…
Alkalmi asszisztensét.
Újonnan fellobbanó akaratának tárgyát.
A tekintete kegyetlen hirtelenséggel rebben Seraphin szemeire, mintha nem elégedne meg azzal, amit a vonzó külső mutat. Neki a bőr alatt fortyogó indulat kell. Azt a fájdalmat akarja megtapasztalni, amit a kezei közé keveredett fél él át, miközben ellenkező sikolyra nyitja a száját, de a durva kéz húsból épített falként issza magába a kirobbanó hangot. Ismerni akarja… tudni, hogy milyen érzés.
Végre pislant, egyúttal visszafordul a patológus sápadt, csontozatát tekintve szép metszésű arcához; átmenetileg szabadon ereszti a fiút; játszadozik, mint macska az egérrel. Megérinti a cserepesre száradt, hamuszürke ajkakat.
-   Az aurorok között sokra vihetné. – Megkésve bár, de befejezi a gondolatmenetet. Párhuzamosan a sokadikat, mely lezajlik a fejében.

Sok tanárnak elegendő okot adna a diadalérzetre a puszta tudat, hogy sikerült gondolkodásra ösztönözniük egy csiszolatlan elmét. Az alkimista büszkesége azonban más tőről fakad. Szinte már szenvtelen kíváncsisággal hallgatja Seraphin szavait, és azon kapja magát, hogy bár előszeretettel hajtogatja, mennyire nem érdekli a professzori állás, a tanári lét, az okítás és a tudás megosztása, most mégis valami fanyar kis öröm vonaglik meg a lelke sötétjében.
-   Gondolja, hogy valaki éveket várt csak azért, hogy az egész sereget egyszerre tarolhassa le? Esetleg hogy a másik falura uszítsa őket? Ez az elmélet kissé erőltetettnek hat, nem de bár? – Szó sincs arról, hogy kukacoskodna, vagy meg akarná alázni a máskülönben remek eszű mardekárost, de a dallamos kérdésben ott lappang egy kis noszogató mellékzönge – gyerünk, fiú, vizsgálja meg a problémát egy kicsit közelebbről! Az alkimista somolyog.
-   Miért várt volna éveket? Ha tudott Lopetica tervéről, miért nem végzett magával a készítővel? Feltételezi egy tanulatlan parasztról, hogy tisztában van vele, hogyan fordítsa a teremtője ellen a sereget? És mi a helyzet, ha a parasztok alatt egyszerű muglikat értek?
Enyhén összeszűkülnek a szemei, épp csak nyomatékosítandó a mondandóját. Aztán ellenben úgy illan el a mutatott jókedve, mintha csak képzelt, buja tündér osont volna át az arcán. Kissé talán el is komorul, bár ez a kifejezés nem a szomorúság híradója. Inkább a zsákutcába futottak frusztráltságát tükrözi.
Óh, nagyon is nagy jelentőséggel bírnak. Csak épp nem a Sötét Nagyúr számára.
Elcsípi a zavartan félrekapott tekintetet, de túl azon, hogy tudomásul veszi, látszólag nem tulajdonít neki komolyabb jelentőséget.
-   Igen, tökéletesen igaza van. Kiváló őrzői lehetnek bárminek, ami mozdulatlan, és állandó körülmények közt létezik. Hát még mire jók?
Lazít valamicskét az ingén, kioldja a legfelső gombot, és vesz egy mély, hosszú lélegzetet. A tekintete még élénken követi Seraphin mozgását, ha ő maga nem is fordul egyenesen az irányába.
Meglepő éleslátás… Egy mardekárostól sokkal inkább várná, hogy divatból, együgyű rajongásból érdeklődjön a sötét varázslatok iránt. Ezzel az aprócska megjegyzéssel sikerül is visszacsábítani azt a kölykös, ezúttal kissé fakó mosolyt az ajkaira.
-   Piton professzor aligha értene egyet ezzel a teóriával, de igen. Kétségkívül könnyebb olyasmivel szembeszállni, amit az ember ismer, mint vaktában védekezni valami ellen, amiről fogalmunk sincs. – Ezúttal idegesebben ránt egyet a nyakkendő csomóján, és addig lazítja, míg egészen szabaddá nem válik a torka. Újabb gombot old ki, az arckifejezése némi bosszúságot és szabadkozást tükröz. Visszatámaszkodik az asztallapra, egyúttal beletenyerel egy apró, ragacsossá alvadt, sötét foltba.
-   Az én esetem merőben más. – Folytatja aztán mélyen reszelve, legyűrve a múló rosszullétet, könnyed mosollyal. – Tételezzük fel, hogy van egy tágas, meglehetősen impozáns méretekkel büszkélkedő csarnok. Fehér márvány, tele oszlopokkal, festményekkel, amolyan múzeumi küllemet kölcsönző, vörös szőnyeggel. Lépcsősor, galéria… nyilván akad némi por, lábnyomok a padlón és némi pókháló a képek keretei mögé szőve, de ez mit sem változtat az első benyomáson. Kiborítana a közepére egy moslékkal teli vödröt?
Tart egy kis szünetet, közben visszafordul a patológushoz, és tovább munkálkodik. Csupán a szemei sarkából követi nyomon a fiú mozgását, és a hallására hagyatkozik. Kíváncsi, vajon egyedül is képes lesz-e befejezni az iménti gondolatmenetet.
Az utolsó seb beforrtával végre kiegyenesedik, és jólesőn végigropogtatja mind a gerincét, mind a nyakát. Drága jó kórboncnokunk teteme ostoba babaként ül a helyén, testébe láthatatlan damilok martak kacskaringós, kusza mintákat. Csomópontok, vaskos szálak, kötegbe sűrűsödött, halványan derengő rostok burkolják.
-   Nagyon is mersz kérdése. Az ötlet jó. Egy ostoba felvetéssel kapcsolatban nyilván nem lennék ilyen engedékeny, de az iménti felvetésében akad fantázia. – Hátrapillant a válla fölött, még épp elcsípi azt a bizonyos mosolyt, a hullámos, sötét tincsek rendezését. Ösztönös felhívás. Vajon tudatos? Lesandít a fiú ajkaira, aztán vissza, a türkiz szempárra. Csak most viszonozza a gesztust.
-   Kockázatok nélkül aligha érhetők el tudományos áttörések. Kivált egy ilyen homályos területen, mint amivel most foglalkozunk.
Lassan ellöki magát az asztaloktól, és kissé távolabbról is szemügyre veszi a mágikus firkákkal telerótt alakot.
-   Bűbáj. Lepor. – Jegyzi kissé töprengőn, miközben kijavít egy hajszálnyival félrehúzott vonalat. Precizitás. – Az inferus-készítés alapja a mágikus beidegzés. Ezt bűbájjal készítjük el. Az eredeti idegek fölött futnak, később azokkal együtt, összeolvadva az anatómiai megfelelőikkel. A varázslat magja a varázsló, ő a szív. Állandó keringés alatt tartja a működéshez szükséges energiákat, amíg él és lélegzik. Vagy amíg nem hatástalanítja a bűbájt. Persze a művelet jóval bonyolultabb. És normál esetben napokig is eltarthat egy ilyen lény megalkotása.
Ismét hátrál egy nagyobb lépést, aztán visszafordul a kör felé, és Seraphin mellé lép.
-   Módosítsa a körbe vezetett varázslatot. – Mintha szándékosan húzná az agyát. Közvetlen közelről dorombol a fülébe.

*Ígéretes ostobaság, csak azért nem tudom ezt a szellemességet szenvedő pillantással honorálni, mert egyrészt az talán túlságosan is gyengének tüntetne fel egy tanár szemében, ráadásul per pillanat számít nekem a véleménye. Furcsa érzés, de akkor is szükségem van arra, hogy becsüljön, mert nála, szemmel láthatóan ezt sokkal nehezebb elérni, mint máshol. Itt nem elég egy-két alaposan bemagolt tétel, átlátott gondolatsor, ügyes pálcamozdulat. Neki mindegy, hogy tökéletesen keverem-e a főzetet, vagy az adott varázslatot már ezer éve ismerem-e valami stréber pillanatban elolvasva. Nem azt értékeli, ha minden tudok. Apró dolgokra reagál kiszámíthatatlan ritmusban pozitívan illetve semlegesen és óvakodom attól, hogy megtudjam, milyen a negatív véleménye. Elég volt nekem az ízelítő, a könnyed kóstoló a bosszússágából, na meg persze a demonstráció alkímián, hogy a szörnyeteg bizony simogatható, de csak saját felelősségre. Felelősség? Sutba dobott ostoba szólam, játszanak vele a bátrak, a merészek, az unalmasak, a szorgosak, a gyávák, az okosok, akik menekülőre fogták volna az első pillanatban, de a másodikban mindenképpen és most nem lehetnének itt... hol?
Az asztal lapján kifacsart tartásban egy megcsonkított valaha emberi lény folyatja a testnedveit, egy értéktelen kvibli, miközben én, a tanuló varázskört állítok azért, hogy ez a valaha volt személy majd ha megindul, a halál mezsgyéjén túlról felém, akkor legyen mivel megállítanom. Borzongató. Csipkefinoman rezeg a mágia ebben a teremben, szinte simogatni lehet a különbséget az én tanulatlanul is kifinomult mágiám és a professzor nyers, de jól zabolázott erejének rejtett erővonalait, bár alighanem csak a halott testét átrajzoló varázsmintázat miatt látom ilyképpen, amúgy távol áll tőlem a költőiség. Elmúlás? Blazírt nyugalommal szemlélem, a halottat, holott nem is olyan régen még miatta bélyegeztem szörnyetegnek, gyilkosnak az aurort. Most se tekintem másnak. De most már legalább próbálom megérteni, amivel sokkal, de sokkal előrébb léptem, mint remélni mertem.*
-Annyira azért nem, meg is állíthattam volna-*húzom el a szám félmosollyal, mintegy érzékeltetve, hogy felfogom az elismerés kétes mivoltát, bár tudom, hogy nem lett volna jó, ha beleártom magam a professzor dolgába, mert nem értek ehhez a fajta mágiához, de ha már egyszer nincs jobb dolgom, és nincs jobb dolgom végre megfigyelhetem, ahogy finom művészujjai az ismeretlen varázslat ritmusainak megfelelően bejárják a halott testét, az élettelen hús el nem ítélhető módon semmit nem reagál a kifinomult mozdulatokra, a játékra, amire Lupen professzor csábítja, mintha kedve ellen való lenne az, amit tenni készülünk vele, szigorú roncsba dermedt arca rosszallást tükrözne, ha a vér és a hús képes lenne tükrözni, nevezhetetlen rosszindulatot táplálna a tudomány iránt, aminek áldozatává vált. Megértem. Én se szeretnék halott lenni, még akkor sem, ha utána ilyképpen érnek hozzám, ilyen kitüntetett finomsággal helyeznék el rajtam a varázslat szövedékét.*
-Még nem-*újra szólít, megnyalom kiszáradt szám, meleg van a kis terembe, ráadásul ablak sincs nyitva, ha a kíváncsiság nem ostromolna feszültség paripáján, akkor alighanem engednék a kései óra fáradtságának és a talárom melegének, hogy elpihenjek.*-...azaz, de... valami ilyesmire gondoltam-*egy pillanatra elakadt a hangom, hiszen korábban soha nem tettem volna le az esküt a Minisztréium mellett, a sárvérűeket is védelmező mártírjelöltek közé egyetlen porcikám se vágyakozott, menjenek csak a szakmába a Griffendélesek, hiszen belőlük úgyis sok van, néhánnyal kevesebb nem fog hiányozni senkinek sem, most viszont, mintegy önkéntelen moccant a szám. Úgy mondtam igent, hogy nem is akartam. A pillanat olyan súlyosnak érzik, mintha esküt tettem volna, pedig bizarr a helyzet. Én nem lehetek auror, annál sokkal többet ér a családom neve, a vérvonalam annál sokkal előkelőbb, mintsem kutya legyek, bár jól képzett kutya egy olyan oldalon, amiben nem hiszek, de most valahogy, olyan hihetőnek látszik. Olyan értelmesnek. Olyan... ugyan már! Potter is aurornak készül bizonyára, nincs az a galleon, amiért én képes lennék ilyen alakokkal közösködni. Félvérek, sárvérűek, agyonajnározott mágiájuknál mi sem bizonyítja jobban a természet humorérzékét, de ez még nem jelenti azt, hogy a társadalomban is helyük lenne. Fintorba rándul a szám sarka.*
-Illetve dehogy...-*érzem, ahogy a szégyen pírja az arcomra kúszik, halványak megfesti sápadt bőrömet, megszegtem a hirtelen tett esküm.*-Aurornak, hacsak nincs olyan különlegessége mellette, mint alkímia csak az megy, aki jól tűri, hogy ugráltatják mindenféle alakok-*szögezem le gyorsan, sietve.

Szerencsére jókor jön a szerencsés visszatérés a korábbi problémához, olyan sietve válaszolok, hogy már-már hadaróvá válik a beszédem, persze ügyelek a tiszta hangzásra.*
-Minél nagyobb a vélt diadal, annál nagyobb a bukás. Ha valaki személyes bosszút akart állni, és miért kéne azt feltételeznünk, hogy az erdőtűz tanulatlan alakok művel volt, akkor igen valószínű, hogy egy rivális varázsló, egy rivális, türelmes varázsló kivárta a megfelelő pillanatot, hogy aztán a diadalában már biztos Lopetica ellen uszítsa a seregét, ami fejvesztve menekült tűz elől ugye-*nyílt, egyenes válasz, én így csinálnám, noha megfeszülnek az ujjaim a talárom anyagán, ahogy a professzor arca megnevezetlen feszültséget tükröz, azon veszem észre magam, hogy lélegzetvisszafojtva figyelem a változásait, hiszen távol álljon tőlem, hogy esetleg olyan helyzetet provokáljak, hogy lefeküdni küldjön, mint valami neveletlen törpét. Beharapom a szám szélét, félrehajtom a fejem, most rajtam a sor, hogy összehúzzam a szemem, miközben a gondolkozását figyelem egy kisebb nyeléssel.*
-Mire jók még? Helyhez kötött tárgyakat őriznek, de nem azért, mert nehezen mozognak, hanem mert nehezen irányíthatóak akcióhelyzetben-*lám, a professzornak nagyon melege van, a nyakkendőjétől is megválik, remélem, nem vetkőzik tovább, a valóság néha olyan kiábrándító tud lenni, különösen, ha a vállakról kiderül, hogy a talár anyaga alkotta őket, a szép ívűnek látszó hát valójában csak egy puha hús, zsíros tömbje, és ha a melleket is csak a ruha varázsolja a szép derekú nőszemélyekre, akkor az mindenek a teteje. Nem ide való gondolatok. Inferus. A tanár úr ágy alatt. Elvigyorodom. Már megint, ami kicsit kínos a bontogatott gondolatmenethez, de legalább táncba-karba illik a jelen este minden kifacsart bolondériájával.*-Viszont az inferus, ha egyenes parancsot kap, akkor alighanem azt képes maradéktalanul és tökéletesen teljesíteni, ha nem áll az útjába akadály-*a kék szemek sötét mélységébe pillantok jóváhagyásért vagy cáfolatért.*-...az inferus holttest, úgy néz ki, mint egy ember, de már nincsenek igényei, ezért a terepviszonyok se jelenthetnek számukra olyan nagy akadályt. Úgy vélem üzenetvivésre lehetnek még alkalmasak, hiszen mindenki baglyokon keresné... bááár, bizonyára vannak még más üzenetvivő praktikák, felesleges inferusokkal bajlódni. Akkor alkalmasak lehetnek még talán az ellenfél megtévesztésére, létszámfölény... de manapság már ezeknek sincs jelentőségük-*nézek kicsit talán tanácstalanul, aztán elmosolyodom.*
-Na igen, de Piton professzor sokkal többet látott, élt és tapasztalt, mint én, alighanem meg is csömörlött némely dolgoktól. Az ő értékrendje és az enyém gyökeresem különbözik, mert ő már túl van rajta, én pedig még csak most fogok szembekerülni, mondjuk egy inferussal.
Egy olyan pillanat, amikor nem tudom, hogy miről beszél, felvonom a szemöldököm, kicsit közelebb lépek a professzorhoz, így szinte hallom, ahogy beletenyerel az alvadt vérbe, eleven húsa átszakítja a halott nedvek hátán képződő bőrt, alatta pedig ott van a végzet ragadós szennye mind, a hideg is kiráz. Önkéntelen is a zsebem felé nyúlok, de a pálca előtt a dinómintás förmedvény akad a kezembe, kihúzom.*
-Elnézést, de ezt nem egészen értem-*mondom komolyan, miközben egészen közel lépek hozzá, mikor elvégzi az utolsó simítást a hullán és felém fordul egy könnyed mozdulattal a vállára ejtem a rongyocskát.*
-Parancsoljon, jó lesz a vér ellen-*mosolygom, aztán gyorsan el is lépek, elvégre megkaptam a szükséges információt, hálásan biccentek még a mesék vörhenyes szörnyetegének, aki időnként a szőke herceget is eljátsza, bár a királylány szerepében nem lennék rá kíváncsi és az ábrám mellé lépek vissza.*-Megtisztelő, hogy megfontolásra érdemes. Nem feltételezem a professzorról, hogy ilyen rövid idő alatt ne tudna egy veszélyes inferust előállítani, legfeljebb ez a példány nem fog taxiba ülni és álcázni önnön halottságát, úgyhogy nagyon remélem, hogy elég lesz a bűbáj ahhoz, hogy megállítsa, vagy valami hasonló-*csevegnék? Nem. Ideges vagyok. Mondhatni rángatóznak az ujjaim, persze csak addig, amíg a pálcámért nem nyúlok és meg nem szüntetem a korábbi varázslatot, hogy aztán átfogalmazva elmormogjam az újat, Mr. Lupen vezetésének, érintésének emlékbeli vonalán végigvezetve a pálcám új kört nem készítek. Elégedett vagyok vele, meglátjuk mire lesz elég, a hátamon végigszaladó rándulásnak sajnos semmi köze nincs ehhez, a professzorra nézek, szinte rémülten, macskaléptű.*
-Azt hiszem így már jó-*bökök az alkotásra zavartan megnyalva a szám, cserepes az idegtől. Az alkotás bíbor. Az arcom sápadt, persze, lassan kész vagyunk, a halott útnak indul.*

- Nyilván megtehette volna. - A hüllővérű professzor ajkait koromfekete mosoly mocskolja, de a szemei kegyetlenül villognak a labor hullabűztől terhes legében. Visszafókuszál Seraphin arcára, s mintha még mindig akadna hozzáfűznivalója, szólásra nyitja a száját. De csak nevet, morbid képzeteit pedig megtartja magának.
Mégis miből gondolja, hogy az lett volna a helyes döntés, Seraphin? Mi van, ha rosszabb vagyok, mint a legborzasztóbb rémálma? Mi van, ha az elkövetkezendő néhány órában elszabadul a pokol, és az egyetlen menekülési útvonalat a kínok átkával marasztaló ajtó zárja? Ha tudná, ki is vagyok valójában, akkor is megmentett volna egy oldalra dőlő testtől?
Mohó, félelemtől ragacsos, nyirkos feszülten várt volna, míg át nem harapják a torkom? És akkor hogyan távozott volna, Mr. Lamartin?
Szólt. Figyelmeztetett. Megtett mindent, amit a lelkiismerete diktált; a többi nem az Ön baja.
Nem is veszteget több szót a kelleténél, ideje visszatérni a munkához. Nem hagyhatják hoppon a szerencsétlenül járt kórboncnokot, hisz ha már egyszer kénytelen volt megválni az életétől, a karjaitól, a lábaitól, és még a beszélgetésből is gonoszul kimarad - pedig ki tudja, mennyi tudás keringett egykoron a koponyája mögött -, akkor legalább annyi tiszteletet adjanak neki, amennyi egy halottnak kijár. Ne süssenek el otromba tréfákat a kárára.
Szerencsére az alkimistának esze ágában sincs mulatni Mr. Gother kálváriáján. Ellenkezőleg. Borzasztó hálás azért, amiért áldozatával a tudomány szolgálatába bocsátotta a testét, és most türelmesen ücsörög az összetolt asztalokból álló munkapulton, a neheztelés legapróbb jele nélkül. Ki tudja. Talán még sikerül mosolyt bűvölnie a komor ajkakra.
- Most akkor igen, vagy nem? Ez a határozatlanság könnyen az életébe kerülhetne egy más szituációban. - Könnyedén hátrasandít a válla fölött, és finom mosolyba vonja az ajkait. Zavar jelét látja az arcán, és a pirongó bőr melege illan a levegőbe. Érzékeny orra azonnal kiszagolja a mardekáros fiú körül reszkető, még nyers és idomulatlan vonzalmat, ami leheletfinom szálakkal kapcsolódik a férfi ujjaihoz. A markában van.
- Vagy akad valami a teremben, ami megzavarja a gondolatait? - Érdeklődő a hangja, borzongatóan mély, ugyanakkor kíváncsi és közvetlenül simogató. Látszólag nem figyel, egészen lefoglalja a leendő inferus előkészítése. Valójában jót somolyog magában, és mélyen dörrenő, kegyetlen nevetéssel mulat a törékenynek tetsző, de éles eszű, csípős nyelvű diákon. A kis ártatlanon. A kacéron. Az aranyvérű kis hercegen.
- Az auror szakma olyan embernek való, aki nem riad meg attól, hogy leátkozzák a fél lábát. Kivált manapság, háború idején. A munka megkíván egy adag agresszivitást, és nem árt, ha az auror durvasága egy csipetnyi ravaszsággal és öntörvényűséggel párosul. A magam részéről nem tapasztalom, hogy túlzottan ugráltatnának. - Hát persze. Ki merészelné?... Boszorkányosan jó kapcsolatai lehetnek, vagy szimplán a markában tartja a fél Minisztériumot, nem tudni. Tehetős, hírhedt, vérszomjas, és hamarosan kiderül, hogy a tanár-diák kapcsolatokra vonatkozó szabályok sem jelentenek többet a számára, mint egy felrúgandó bádogvödör. Lakosa egy pók. Átmenekülhet a gonoszsággal átitatott, empátia fényét hírből sem ismerő lélek sötétjébe, a nagy néha megvonagló moly mellé. Egy biztos, a jelenlegi állapot Cedrah Lupennek több, mint jó. Maga a paradicsomi tökély.

Rezzenetlen arccal hallgatja az újabb teóriát, az arca lassan, borzasztó lassan, de változni kezd. Durva, ravasz fények költöznek a mélykék szemek íriszeibe, élvetegen vonaglanak kitáguló pupillája körül. Az ajkai sarka felfelé görbül, de nem mosolyog, az aprócska változás ellenére is szigorúvá fagy az arca.
- Szóval Ön így csinálta volna. Hm. - Lehelethalk kacajmorzsa, minden örömöt mellőző. Rekedten kotor ki a férfi ajkai közül, és sebesen a sarokba iszkol. Ott talán biztonságosabb; már ha létezik olyan zug ebben az istenverte teremben, ahol egy csöppnyi jókedv biztonságban érezheti magát.
- Ezt a verziót még nem sokan merték megkockáztatni. - Feleli halkan, és fellövi a következő kérdést. Mintha vizsgáztatna. A diák pedig felel, mert nem tehet mást, és felel, mert meg akar felelni. Az alkimista épp olyan jól látja rajta, mint amennyire kiérzi a hangjából; és vélhetőleg épp annyira, mint amennyire Seraphin szeretné. Avagy mégsem?
Cedrah szemei összeszűkülnek, és egész enyhén félredönti a fejét, a tekintete hűvös és kérdő. Mit kérdő? Követelő.
- Ön szerint ez mókás? - Lám, ha másra nem is, arra kiválóan alkalmas volt a kérdés, hogy kiderüljön, jó ideje nem pillantott bele diákja fejébe. De ami késik, mint tudjuk, nem múlik. A nagy számok törvénye, és a férfi rossz szokása karöltve, egyesített erővel rohanja meg az ifjonti elme friss anyagát. Alattomosan támad, és ugyanolyan sebesen hátrál meg. Egy figyelmeztető villanás az egész. Talán meg sem történt, hisz a professzor aprót biccent, és zavartalanul hallgatja a röpke kis előadást. Magában mosolyog, nevet, rémesen jót szórakozik a fiú ötletein, mindebből azonban egy fia kis homlokráncolás nem sok, annyit sem hajlandó megosztani vele. A mesegyáros herceggel, aki hullákat alkalmazna futárok és baglyok helyett, megjegyeznénk, igen fantáziadús és ravasz módon, és aki képes volna, és holmi statiszta szerepbe parancsolná mindahányat az ellenség megtévesztésére. Derék.
- Szép. Látom, élénk fantáziával áldották meg a fentiek. - Dorombolja végül elégedetten, mocskosul elégedetten. - Bár a magam részéről valami sokkal hétköznapibb tulajdonságukra gondoltam, ami történetesen a halhatatlanság.
Élvezettel látja, hogy Seraphin közelebb óvakodott hozzá. Milyen kár, hogy ő még mindig nem tudja, miféle tűzzel játszik!
A professzort egyáltalán nem zavarja, hogy beletenyerelt abba a bizonyos vérfoltba; és úgy fest, a kis tócsa egykori tulajdonosa sem sír a dologért. A tanítók elnéző mosolyával szemléli diákja arcát, majd ugyanazzal az arckifejezéssel, de rosszallón villanó szemekkel a vállára ejtett rongydarabot. Lassan nyúl érte, mintha derogálna a kezébe fognia.
- Milyen figyelmes. - Szisszen némi éllel a hangjában, de úgy fest, elfogadja a labdát. Nem csapja le. Egyszerűen csak beletörli a kezét. - Nos az iménti példához visszatérve az Önével szemben az én elmém egészen más képpel festhető le. Ha a múzeumi témánál akarunk maradni, akkor egyrészt borzasztó régi, maximálisan kihasznált. Képzelje el, hogy a padló minden áldott négyzetcentiméterét vér és emberi darabok borítják. Papírok, megpörkölt pergamenek folynak a szanaszét strázsáló szekrények fiókjaiból, lépni sincs hely. A szőnyeg régi és foltos, a falakról leszaggatták a festményeket, pernye száll a levegőben, és az édes, fémes illat mellett gyakorta szökhet az orrába emberi testek verejtéktől ragacsos, és vizelettől szúrós bűze. Képzelje el, hogy forog a gyomra, ha beteszi oda a lábát. Hogy semmi sincs a helyén, hogy bármelyik percben megroppanhat a szerkezet, és ez az egész roncs a fejére szakadhat. Nos ha ott áll a küszöbön, és van Önnél egy vödörnyi moslék, nem borítaná-e könnyebb szívvel egy ilyen épület padlózatára?
Ez tehát az ára, ha valaki sötét mágiával kezd. Kivált, ha egy csipet alkímiát is kever a dolog mellé, és már alapvetően sem rendelkezik díszes ingatlannal a Lelkiek terén. Cedrah lezárja a példabeszédet, és miután az utolsó kis simításokat is elvégezte Mr. Gotheren, a csacsogó Seraphin felé fordul. Vonzza a figyelmét, kivált most, hogy be nem áll a szája. Csak nem idegesek lettünk egy kissé, Lamartin?
Az atyák jóságos segítőkészsége elegyedik benne a falánk mohósággal, mikor mellé sétál azzal a kifürkészhetetlen, ám pokolian vonzó félmosolyával, és beledorombol a nyakába. Nézi a kört. Nagyon jó. Elégedett. Csak épp ez a feszült rángatózás viheti félre az egész kísérletet, és azt ugye nem akarhatják?
- Igen, így már valóban megfelelő. - Cserepes ajkak, ráadásul még a fiú macskanyelve is kibukkan mögülük... Kísértő kép. Az alkimista keze lazán megemelkedik, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül állon ragadja tanítványát, hogy aztán maga felé fordítsa az arcát, és szemérmetlenül az ajkaira tapassza az ajkait. Cserepek, szúrnak, Cedrah ujjai pedig határozottak és erősek, a legapróbb ellenállásra is durvul a fogása.
- Lazítson, Seraphin... - Mordul kéjesen az ajkaira, miközben átkarolja a fiatal testet, és ugyanazzal a kérlelhetetlen határozottsággal a lábai közé csúsztatja a kezét. - Nekem édes-mindegy, hogy gyűlöletből, élvezetből, vagy egyszerű, sértett haragból cselekszik, de ha a legminimálisabb bizonytalanságot észlelem a részéről, azt a köre is érezni fogja, és hopp...! Mr. Gother már túl is vonszolta magát az akadályon. Ne féljen!

*Nyilván, meg, de nem értem volna oda és feleslegesen pattogni... esetleg még ott a pálcám, de akkor kacaja most már annak szólna, hogy azt hittem, hogy egy inferus magától is működik és különben is. Lábai nincsenek, hogy a professzor után szaladjon, karja sincs, hogy magához ölelje, forró odaadással, és a belsőségei is valamerre elfolytak az ismeretlenbe, szóval attól se kell tartani, hogy egy erőteljes, izmos férfinek komoly gondot okoz az eltántorítása, tehát védje meg magát, ha már egyszer auror, alkimista, vérgőzös nagyúr egy kis teremben. Ha már egyszer olyan könnyedén nevet, látszólag olyan indokolatlanul, mint ahogy én mosolygom némely őrülten kifacsarodott gondolaton, mindazonáltal igen remélem, hogy a kacajának más a tárgya. Igen, bizonyára más, hiszen nincs még egy ember a földön, aki képes lenne...*
-Más szituációban-*nyomom meg hangsúlyosan, hogyha azt hiszi, hogy ilyesmivel meg lehet ijeszteni akkor nagyon téved, mindenesetre ahogy rám néz inkább elfordulok, de a következő szavaira újra felkapom a fejem, érzem, ahogy a forróság elönti az arcom, ellenben az ujjaim átjegesednek, remélem a pillantásom is eléggé kihűl ahhoz, hogy figyelmeztető éle legyen.*
-Óh, csekélység-*szinte mézes-mázas a hangom, persze nem olyan ostoba gyerekes módon, hanem valahol inkább borzadón, undorgón és lenézőn.*-Egy hulla az asztalon, egy vérmaszatos alkimista, professzor, személyesen, egy derengő varázskör, ami ki tudja mire lesz elég, csekélység!
*Valóba, mi okom is lenne a zavarra. Bár alighanem ő valami másra gondolt, valami olyasmire, amire én gondolni se merek, hogy gondolhatott. Sőt, a legcsekélyebb mértékben sem akarom, hogy velem kapcsolatban bármi olyantén gondolatai felmerüljenek, mint amire gondolok és mielőtt túlságosan bonyolulttá válhatna ez a gondolatsor, nagyon is meg kell cáfolnom az egészet. Akarnám. Ó hogyne. Ha nem így lenne nem is volna semmi baj. Csakhogy a professzor tipikusan nem az az ember, akivel foglalkoznom kéne, inkább menekülni a közeléből és örülni, hogy ennyivel megúsztam. Igen, az lenne a legjobb, ha szépen, csendben meghúznám magam. Vajon képes leszek rá?*
-Tisztában vagyok vele, hogy elméletileg mit takar az auror szakma, mindazonáltal közel sem vagyok benne biztos, hogy manapság a minisztériumban úgy viszonyulnak a fiatal aurorokhoz, mint magához. Elvégre maga alkimista, nagyhatalmú, több irányból megbecsült személy-*elhúzom a szám szélét, fintorféle mosolyra*-akit lám nem akárki, de maga az igazgató is szeret a lekötelezettei között tudni-*és ugyan már, ne nézzen hülyének, egy frissen kinevelt auror, ha nincs háttértámogatása, márpedig nekem honnan lenne, hiszen anyámék, meg úgy általánosságban a család vöröset látna a gondolattól, hogy én, mint az aranyvér egy újabb szégyene aurornak menjek. Igen, alighanem meglenne a következő évekre a botránykő, de nem ragaszkodom hozzá, hogy feltétlenül rólam csámcsogjanak az ünnepi ebédek mellett. Ennyit az aurorságról. Sajnos ennek is pontot kell tennem a végére.
Nem baj, vannak más, új gondolatjelek és kérdőjelek a sápadt fényben, amik megválaszolásra várnak és amikre készségesen moccanhatok.*
-Igen, én így csináltam volna-*bólintok, talán árnyalatnyi kihívással a hangomban, hiszen az ilyen nagy mágusok, mint Lopetica, vagy mint Cedrah Lupen maga mindig azon buknak meg, hogy nem becsülik sokra a türelmet, vagy éppen a griffendélesen elvakult lelkesedését, ügyefogyott elszántságukhoz társuló szerencséjüket.*-Pedig szerintem egyértelmű, ha idejekorán támadásba lendül a tűzhozó, akkor Lopetica elbánik vele, és újrakovácsolja a seregét. Kell a jó időzítés-*vagy talán már nem is erről beszélünk? Észrevétlenül tovagördült a pillanat és már másról szól a dal. Hogy mókás lenne? A mosoly lehervad a szám sarkáról, a mosoly, ami neki szólt és nem a halottnak, nem a történetnek, nem is a szavainak. Elfordítom a pillantásom, nyelek egyet, nem óhajtom magamra vonni a haragját, nem, még mindig nem, bármennyire is úgy tűnjön, könnyedén cseverészünk, azért nem szabad elfelejtenem, hogy valójában a sárkány foglya vagyok, a nehéz ajtó bezárult, alighanem már az átok is ott szivárog, fodrozódik benne, egykedvűen csapongva kerettől keretig. Lehunyom a szemem, megrázom a fejem.*
-Nem, egyáltalán nem mókás-*lehelem szárazon, felnézek, és tényleg, egy csepp vicces nincs a félelemtől nyirkos estében. De ha már egyszer inferusokról van szó és a fantáziámról, akkor nem hagyhatom szó nélkül a felvetést.*
-Ez nem fantázia, inkább logika. Ha fantáziálnék akkor biztos eszembe jut a halhatatlanság is, mint romantikus kellék... csak nem tudom, hogy miért jó nekünk, hogy halhatatlan. Mert attól még vissza lehet tartani, el lehet barikádozni, legfeljebb a sötét átkok nem pusztítják el, de úgyse lehet semmilyen kreatív módon felhasználni-*megrázom a fejem, nem értem egészen, de nem baj, hiszen itt az elégtétel, minden korábbi nyűgért, ez a rosszallóan villanó szem, amire végre mókásság nélkül visszamosolyoghatok már megérte kis éjszakai sétámat.*
-Igyekszem-*bűbájos mosollyal toldom meg a figyelmességem, de közben élénken figyelem az újabb példázatát, most már úgy érzem felfogtam, vagy legalábbis megértettem, hogy mit akar vele mondani, egészen megható, hogy ilyen tisztának tartja a lelkem és ennyire nem odaillőnek a fekete mágia mocskát, amit moslékhoz hasonlít és bátran öntöz.*
-Én valahogy precízebbnek képzeltem el... sok holmi, talán egy kicsit kapkodva lerakva, de mindenképpen valami felfedezhető rend alapján, a szétszórt darabok gondosan üvegbe dunsztolva várják a maguk nagy pillanatát, és aligha hiszem, hogy a maga lelke beérné egy akármilyen omladozó viskóba szorított kincsesbarlanggal, így aztán igen, bátran borítanék akármilyen szennyet egy idegen lélek padlójára, takarítsa fel, ha kedve tartja-*fogalmam sincs, hogy miért hízelgek neki, talán mert méltatlannak érzem a kisugárzásához az elém festett képet, kicsit talán ünneprontó is lenne. Ünnepiesség, ch, fogalmam sincs, hogy hogy juthat eszembe ilyen szó, amikor itt vagyunk egy hulla mellett, akit arra fog késztetni a professzor, hogy meggyalázva az élet törvényeit meginduljon, az én varázslatom pedig remélem elég erős lesz ahhoz, hogy megállítsa. Nem ünnepi a pillanat. Inkább olyan groteszk, kitekeredett, a valóság árnyaival csak buta kaleidoszkóp játékot játszó. Felpillantok az elismerésre, de riadtan szinte, hiszen közel van.
Túl közel!
Sokat bámult, eleven vonalú, de szigorú sárkányszája hozzámér, az ujjai foglyul ejtenek, az állam nem moccanhat, a fejem ahogy rántani próbálom csak fokozódik az szorítás, már-már durvává, egy frászt, ténylegesen durvává, hiszen hogy is máshogy lehetne kivitelezni egy ilyen erőszakos húzást, megfeszülök. A szavait nincs is erőm értelmezni, csak az a forró közelségét, amivel elkábítja az agyam, bizonyára valami ismeretlen varázslattal, miközben a keze hozzámér, lehunynám a szemem, hogy átadjam magam a fájdalommentes végnek, ami azonban nem jön olyan könnyen és gyorsan, hiszen új szó furakszik át párás agyamon. Ne féljek. Nem félek. A fogaimmal a szájába, nyelvébe marok, mert nem félek tőle, ellököm magamtól, hátramenekülök a köröm mögé, hátha ellene is jó, nem csak inferus ellen, a falhoz simulok.*
-Merlinre, maga megőrült!-*sziszegem, vagy inkább lehelem elcsukló hangon, a hajam az arcomba kócolódik az idegtől, érzem, hogy remegnek a végtagjaim, aligha az izgalomtól, inkább... nem, a félelemtől sem. Mégis az izgalom lesz az, de az egyértelműség kedvéért nevezzük dühnek, fortyogó, forraló haragnak amit iránta érzek.*-Mindent el fogok követni, hogy Mr. Gother és maga se jusson a közelembe!

Hűvös pillantásokról ő is tudna mesélni - merev, szálegyenes derekakról, fürgén szusszanó habtestekről és kéklő tótükrökhöz hasonlatos szempárokról. Szórakoztathatná hosszú, aranyló fürtökkel, melyek lazán szétterülnek a párnán, és ontják magukból a nyirkos akarás testmeleg páráját, az édeskés, otthonos szagot. Mondhatna történeteket azokról a dögökről, melyek fennakadtak a hálóján - és mára egytől egyig a pincében fekszenek, egymásra hányva, szétvetett tagokkal, puha-kocsonyásan bűzlő, reszketeg halom ölelésként, döglegyek bosszantóan zúgó függönye mögött.
Hmm... Felmerül a kérdés, hogy vajon miért. Talán épp azért, mert ők is épp úgy pillantottak rá, ahogy nem is olyan rég a laborban ácsorgó kölyök tette. Figyelmeztetően. Nos. Világ életében megvetette azokat, akik be akarták fenyíteni. Voltak szép számmal, igen. Egy eszement bárd sem foglalkozik a történetükkel. Eltűntek. Köddé váltak, kámfor a nyomukban és békétlenség velük. Nem jó játék az átokmester türelmének határait feszegetni, pedig ez a csekélység oly jellegtelennek tűnt, nem igaz? Milyen kár, hogy nem tudható, mitől kap vérszemet a síkos, hűvös pikkelypáncélba öltözött szörnyeteg.
"Egy hulla az asztalon ... egy derengő varázskör, ami ki tudja mire lesz elég ... csekélység! ... Tisztában vagyok vele, ... nagy hatalmú ... szeret a lekötelezettei között tudni. ... Pedig szerintem egyértelmű ... egyáltalán nem mókás. ... Ez nem fantázia. ... halhatatlan.
... csak nem tudom, hogy miért jó nekünk ..."

Nem jó nekünk.
Nocsak. A sznobizmussal futtatott alabástrom hízelegni kezd neki; ő pedig mosolyog, sötét sejtelmességgel, ahogy eddig is tette. Még korai volna kiteregetni minden lapját - amit pedig az asztalra csapott és felfedett, meg sem látták. Pazar bűvész, akinek a mutatványa varázsereje nem az ujjaiban, hanem a néző rajongásában zsibong.
-   Hm... A káosz rendje a rendetlenségben lakozik. - Szórakozott hümmentése szinte már nevető, de nem. Nem ragadtatja magát ismét efféle megnyilvánulásra, még a végén komolyan elhinnék, hogy jól mulat. Pedig dehogy. A lelke sötétjében döglődő kis moly ugyan meg-megrebben, de igazán csak akkor kap szárnyra, mikor végre olyas valami akad a karmai közé, amit immáron valóban élvezhet. Egy finom kis áll. Durván megszorítja, és nem is ő volna, ha nem használná ki az első döbbenet okozta engedékenységet, amivel a cserepesre szikkadt, de vonzó ívű ajakpár maga közé engedi a csókját. Milyen kár, hogy kitépi magát a forró ölelésből, és egyenesen a falig iszkol, mint valami riadt állat! Ugyan már, Mr. Lamartin, ne legyen szánalmas! Még hogy nem fél... Nagyon is borzad attól, amit valójában kíván.
Lassan visszafordítja fejét abból a helyzetből, ahova a cseppet sem kedves harapás során rántotta, és puhán végigfuttatja ujjait a száján. Vércseppek mocskolják a kezét, vér íze omlik szét a nyelvén, és ez kissé bosszantja.
-   Meglep, hogy egyáltalán észrevette. - Negédes dorombolássá mélyíti a hangját, kérlelhetetlen tekintete a mardekáros arcán pihen, az ajkait durva félmosolyba vonja. Ez persze fáj. Húzódik a mart seb, dagadt cseppek ülnek ki rá rubinos vörösen, melyeket hamarosan úgyis lenyalint onnan. Akárcsak összemocskolt ujjainak gyöngéd begyeiről. - Amíg így reszket... mint valami csapdába csalt erdei vad... - Első ízben fintorodik el, de már az ujjai közé simul a kőris sima, sötét fája, és csupán pillanatok kérdése, hogy a félrebiccent fejjel ücsörgő Gother úr felé lendüljön. - ... esélye sincs. – Hosszúra nyújtott elegáns léptekkel közelít, még csak el sem sieti. Az alkimista kör fénye lágyan fodrozódik, ahogy a tiszta, elegáns cipők megtörik a bűvös vonal egyenletes vezetését, s a labor eszelős ura nyers mágiája szerterebben a rajzolatok mentén. Nem úgy fest, mint akit különösebben zavar, hogy egy igen csak erős varázzsal átitatott ábra magjára tapos.
-   Méltányolni fogom az igyekezetét, bár azt kell mondjam, hasztalan. Mégis, mit óhajt tenni, Seraphin? Sikolt? Segítségért kiabál? Netalán tán halálra átkoz, megbénít? És aztán hogy kívánja elhagyni a labort? – Már túlhaladt a körön, és ennél a pontnál kissé felgyorsulnak az események. Cedrah félelmetes sebességgel hidalja át a kettejük közé szorult teret; fürgén, megállíthatatlanul és mohón. Valahol a háta mögött élénk villogással agonizál a megrontott kör fénye, még mindig élénken iszonyodva a tiszafából odacsordult, finom varázst megbolygató, durva erőktől. Felizzik, mint a pipacsmezők alkonyattájt látható képe, mint a rubinkő, amin lumos lángja virít keresztül, majd kihuny, elhal, megszürkül, és épp csak nyomokban viselve az egykori ametisztre emlékeztető árnyalatot, rezzenetlen dereng tovább. Halódó tündér.
Az alkimista pálcája mindeközben eltűnt, visszakerült a tokjába, Seraphin feje durván koppanhat a falnak, ahogy a karcsú, kidolgozott test neki robban, mintegy kipréselve a levegőt zaklatottan emelkedő és süllyedő mellkasából.
-   Próbáljon meg lazítani. – Eszméletlen közel van, rideg, idegen hidegen. Egy kézzel a fiú pálcát tartó csuklóját marta el, a másik tenyér nyirkos felszíne Sera arca mellett tapadt a falra. Szuggerálja a tekintetével, mielőtt ajkait ismét a kiszáradt, vonzó ívű ajakpárhoz érinti, és forró, vérízű csókot erőszakol a borzolt idegzetű diákra. Szereti az ízét, a saját vérének bódítóan édes, rezesen fémes aromáját. Az utóíze savanykás, épp csak annyira, mint a zöld citromok levének egyetlen cseppje a több-tízszeresére hígítva. Összefut a nyál a szájában, hát újra megnyalintja az ajkát. Mintha csak próbálgatná, mennyire komoly a kár; épp csak kicsit csíp. Pont ahogy szereti. Néma-néma borzalom.

*Még csak nem is rezzen, rezonál, persze, hiszen nem ennek a szőke szörnyetegnek van félni és rezzennivalója itt, hanem bármily hihetetlen, bosszantó, megalázó és felháborító, nekem, csak és kizárólag nekem. Nem halad előre a pillanat, megakadt, a maga termelte lében forgolódik, amit finoman fűszerez a varázserő, a félelem, a fájdalom, ami lezárja a menekülési utat, a téboly színes kaleidoszkóvirágai, amiknek a szirma még csak most bomlik, messze még a hervadás… azt mondtam volna, hogy finoman fűszerezve? Frászt! Durva, szaggatott ízek, amik úgy marnak az ember nyelvébe, mint a sav, mint a rossz álom nyelvbe harapó riadalma, vagy mint a vér édesen fémes íze, ami szétterül és leülepszik, nem csak a folyosón és a teremben, de most már a számban is, groteszk egyveleget képezve a kakaó édesen kedves ízével.
Sztereotíp szavak, bárki mondhatta volna őket, aki csak divatból is, de ragaszkodik a káoszhoz a kifinomult rend helyett, annyira nem illik az alkimista szájába, hogy fintort csal az arcomra ez a disszonancia, annak ellenére, hogy éppen ő rémített a falhoz. A pálcám a kezemben, csak fel kéne emelnem, amíg kéjes lassan nyalogatja a rubincseppként felfakadó életnedvet, mintha valami különös kultikus esszencia lenne, nem pedig csak egy alapvető eszköze az életben maradásnak, de elhagyta az erő a karomat, és valóban, reszketnék, mint a vad, ha nem volna a hátam mögött a fal. Mitől félek? Tőle? Nevetséges, hiszen csak egy tanár, egy varázsló, Merlinre, semmi több, semmi más, nem a rémálmok megelevenedett, testet öltött átka, semmi! Ha lennék oly bátor, miként hiszem, hogy bármivel szembeszálljak, akkor mégis miért fog el a tehetetlenség? Talán, mert a varázslat se képes dacolni vele… a köröm, amit pedig milyen gondosan rajzoltam olybá tűnik, hogy saját vérébe fúl, ahogy Mr. Lupen átgázol rajta, akadálytalanul, lám, arra nem volt jó, hogy őt távol tartsa tőlem, de még az inferus ellen jó lehet, ha esetleg rám akarná uszítani, mindenesetre a mellékelt jelenet arról tanúskodik, énekesnél ékesebben, hogy nem akar. Kár. Mondhatni. Nagy kár, ahogy a varjú szól, aztán koppan fagyott teste a földön, mint én a falnak, ahogy az újabb akadály, szerény lépésnyi távolság leküldődik, sajnos megint nem köztem és az ajtó között, amit, mint egy álomban, egy vörös csillámmal hintett látomásban nem véd átok, alkimista, alkimista átkos átka, hanem azon túl egy más, egy jobb, egy biztonságosabb világba. Olyan, mintha álomból ébrednék… pontosabban, olyan lenne, ha nem csak egy látomás lenne.*
-Alighanem ezt kéne tennem-*sikítani, amíg fel nem szakad a torkom, amíg vért nem köhögök az éjszakába, amíg bíborba nem borul a világ és a hangomtól süketen meg nem szabadulok ezektől a mézédesen duruzsolt szavaktól, a sárkány szirénénekétől. Mivel érdemeltem én ezt ki? És hogy miért nem a támadásra gondolok? Mégis mi esélyem lenne?!
Összerezzenek, ahogy koppan a keze, talán ki kéne vonnom a hajszálaimat a tenyere alól, hogy ne úgy tűnjön, mintha megadnám magam neki, de ahogy az ujjai a csuklómra fognak engedelmesen elejtem a pálcát, mindenféle riadtság nélkül néznék azokba a mély szemekbe, a zafírfénnyel izzó kárhozatba, de már közel van, túl közel, érzem nyirkos, párás leheletét az arcomon, elkapom a fejem, ha lenne hova, de a  karjába ütközöm. Abba a karba, aminek a keze az előbb még hullát simogatott, aztán a pálcámat vezette a varázslat helyes irányára, megfeszít az undor. Ez rossz ötlet, ugyanis amúgy is túlzó közelsége fullasztóvá mélyül, egészen egyszerűen nincs lehetőségem arra, hogy választ adjak, megvédjenek a a szavak, hogy a tanár úr józan eszére hassak, de nem. Nincs rá erő, nincs rá idő, kitekeredett a pillanat, és a szerelmesek lágy ölelkezésének nyálas kelléke valami úton-módon betört a rettenetes laborba, hullagőzbe párolta magát, aztán megfetrengett a vérben, patyolat, szende ruháját összeszennyezte, hogy aztán méltón már a hely hangulatához csábosan közel lebbenjen és lám, a professzor száján keresztül engem is részeltessen önnön ajándékában, akkor is, ha nem akarom. Mert nem akarom. TUDOM, hogy nem akarom, az már egészen más kérdés, hogy megfélemlített szám nyílik, a nyelve hegye a kibuggyanó vér édesen sós, vasasan savanykás ízére vágyik, egyetlen, óvatos nyalással elemeli a cseppet az alkimista elől, aki legyen bármilyen vadállat, mégiscsak jelensége az iskolának, az éjszakámnak… akinek csókja forró, és eleven, ártalmatlanul káros, vonzóan taszító, de mégis, ellazulok, ahogy kéri, nem feszítem meg a csuklómat, hátam mondhatni lazán a falnak vetem, szinte szabadon garázdálkodhat a számon, elvégre úgyis megteszi, akár hagyom neki, akár nem, akkor meg miért állnék ellen, ha egyszer... Büszkeségből. Persze. Megharapom megint. Oda se neki, a pálcám a földön, de nem is kell, elbánok pálca nélkül is egy ajakpárral, hiszen csak ugyan oda kell harapni, mint az előbb és akkor máris menekül, én pedig egy pillanatra azt hihetem, hogy szabad vagyok, de utána talán újra visszatér, hogy forrón, buján és akaratosan magának követeljen...*
-Ettől nem leszek lazább-*bámulatosan szenvtelen a hangom, már amennyiben nem számolom bele azt a levő után kapkodó felhangot, ami megszinezi. Bámulatosan bátor lennék, ha ez nem ösztönös, hanem tudatos lenne. Na most kéne elkezdeni sikítani.*

-    És mi tartja vissza? Mert én ugyan nem. - Dorombol, méghozzá olyan pokoli ridegen, mintha nem is érinteni vágyná a diákot, miképp tiltja a házirend, az ép ész által diktált, otromba szabályok, melyek "Erkölcs" név alatt iktatódnak a beteg elmében, de az adós kedvezményeken túlmutatóan senkit nem érdekel a létezésük... hanem ütni. Fojtani, marni, ahol éri, felszaggatni a friss bőrt azon a védtelen, őrjítően vonzó vonalú torkon és nagyot kortyolni a bíbor színű aranyvérből. Az ajkain kaján mosoly trónol, és nagyon is jól tudja, mennyire jól áll neki.
Milyen előrelátó... Valóban nem lesz szüksége a pálcájára a következő percekben, Lamartin, de azt ugye tudja, hogy ezzel a mozdulattal a saját ítéletét szignálta alá? Még ha nem is a halálosat, de semmiképp sem aranyhegyekre vagy hatalomra szóló szerződést...
Ellazítja az ujjait, így már nincs értelme lila márványosra szorongatni a vékony csuklót, hisz mit ér a varázsló pálca nélkül? Annyit sem, mint egy zöldre vált knút! Semmit! De mit ér egy finom kéz, ha hagyják mozdulni, és a jó irányba terelik? Aranyat. Hát felsimít az aranyat érő kézfejen, könnyedén tovalép a kar vonalán, és durván a falnak szorítja Seraphin vállát. Azok a borzongatóan mélykék szemek leheletnyit összeszűkülnek - alkimistánk nincs épp elragadtatva attól a nevetséges, rángatódzó színjátéktól, amit az eszesnek vélt mardekáros produkál most, hogy sarokba szorították, mégis... van benne valami. Lepillant a karja irányába, ahova a fiú feje koccant, majd visszafúrja tekintetét a türkizes szemekbe.
-    Azt hiszem, bátran leszögezhetjük, hogy ez az iménti megmozdulása teljes mértékben felesleges, sőt, egyenesen elhamarkodott volt. - Jegyzi meg mélyen, borzasztó halkan, de olyan közel, hogy minden áldott hang eleven és forró lélegzetként csapódik a mardekáros bőrére. Aztán lecsapnak az ajkak, és a professzor elveszi azt, ami jár. Mondhatni megváltja a jegyét a következő órára; ez a kacér ifjonc olyan pőrén lesz az övé, hogy mire végeznek, vadul szomjazza majd a folytatást, és mint egy rossz függő, önként és dalolva is visszajár, hogy megkaphassa. Minden napra egy diák? Micsoda romlott egy intézmény lett ebből a nagy múltú és méltán híres iskolából...!
Mindazonáltal tartogat még meglepetéseket a számára az aranyifjú! A sárkány szép ívű, keskeny ajkaira mocskosul elégedett mosolyt csal a tudat, hogy diákja nyelve hegye érinti a száját, hogy vele tart a csókba. Szusszanva hozzásimítja a saját mohó nyelvét, forrón és éhesen, az orrából előlökődő lélegzet lázas surranással csapódik Sera arcáról az állkapcsa irányába. Cedrah közelebb simul, ha ugyan még lehetséges, a mézszőke tincsek puhán omlanak a homlokába; aztán felszisszen.
-    Ssssz...! Harapós... - Mély hümmögetéssé csitított nevetése hamarosan megélénkül, és bár az a vörös, ott, az a fényes csepp a saját vére az ajkán, a legkevésbé sem tűnik bosszúsnak. Egészen addig, míg torkon nem ragadja tanítványát és az arcába nem sistereg. - Óh, dehogynem. Nem kell az álszentség, Seraphin, nem érdekelnek az erkölcsi korlátai és valójában az sem, mennyire élvezi vagy mennyire undorítja az, amit kap. Le sem tagadhatná, hogy élvezte a csókom, és miért is tenné? Magunk vagyunk. Önmagának hazudhat, szíve joga... - Lazít a szorításán, ami bár eddig sem volt épp fullasztó, rémítőnek épp elég iszonyatos erőt képviselt. Csak egy kicsit kellett volna odébb fogniuk a precízen tapintó ujjaknak, és a nyakon kirajzolódó, kékes kis érben megáll a vér, a fiú pedig ócska rongybabaként zuhan össze. Akkor mi lenne? - De engem nem csap be.
A falnak támasztott kezét is elhúzza, amelyikkel a testet cirógatta gyengéd odaadással, és mintha nem létezne semmi, ami számára szent, a göndör tincsek közé futtatja, miközben gyöngéd erőszakkal megemeli a herceg állát.
-    Hát persze, hogy nem. - Mosolyog, ártatlanul, azzal az angyalian kölykös mosolyával, ami olyan éles kontrasztot alkot a kegyetlenül villanó hüllőtekintettel! - Csupán izgatottabb; de az izgalmat általában ellazulás követi. Ez is csak biológia. Én csupán a természet törvényeinek engedelmeskedem, és a hormonok utánozhatatlanul csalfa szerzetek! Miért is értené... - Ránevet. Újfent a vérét kínálja, ellenben az állat tartó keze megindul lefelé és megbontja a szigorú, iskolai uniformist.

*Még kérdezi, hogy mi tart, mi fog, rövid pórázon, erős berögzültséggel, igaz elkötelezettséggel, pedig a válasz egyszerű, túl egyszerű, túl könnyen átérezhető minden igaz aranyvérű számára, mindenkinek, akiben még él az a szó, hogy büszkeség és nem adja alább, még akkor sem, hogyha manapság ez már cikinek számít, mindenfelé nyalják egymást a zöld-vörös barátok és pórnéppel keveredik a fajtám!*
-A tartás, mi más?-*mondom büszke elevenséggel, holott a helyes válasz inkább az lenne, hogy az őrültség, a gyávaság, a félelem attól, amit azok a sötét szemek ígérnek, a megtorlás elől való bujkálás, pedig ez soha, soha nem volt rám jellemző! Annyira méltatlan, annyira elképesztő, hogy egyszerűen nem találok rá józan okot, miért nem válik a pillanat banálissá, miért nem toppan be valaki, valami, hogy életszerű legyen, hogy a tanár úr miért nem kiált tréfát, április bolondját, bár tény, hogy ez a megmozdulás maga is meglehetősen elkedvetlenítő és elborzasztó lenne. Mindazonáltal nem történik semmi, ami azt bizonyítaná, hogy akad még józanság, értelmes, logikus tett ezen a világon, hiszen a professzor a maga tökéletes erőszakosságával olyan közel van, a testének melege diderget, vacogtat, reszketnék, mint odahaza a komor folyosók hidegében, bár ennek inkább ahhoz van köze, hogy megfogja a torkom és… a pálcám után nyúlnék, de már rég nincs nálam,  rég elhagytam valami általam teljesen ismeretlen, minden józanságot nélkülöző gyáva behódolásból és most ihatom meg a levét. Valóban nagyon elhamarkodott megmozdulás volt, bár alighanem Mr. Lupen arra gondolhatott, hogy ne rángatózzak, de én a pálcámra gondolok, arra a kedves, biztonságos, karcsú fára, ami olyan odaadóan megvédhetne, vagy legalábbis megpróbálhatna, amikor így elakad a lélegzetem, a karjára kapok, tiltakozó félelemcsírával a szememben, vérmaszatos bőrébe mélyesztem a körmeim, a tiltakozók túlreagált érzékleteinek hála elakad a lélegzetem, elfulladna a hangom, ha beszéltem volna, de a professzoré a szó, a gonosz, érdes hang, a sárkány morgása és én nem vágok a szavába, mert jó gyerek vagyok. A francba már. Elengedem a karját, úgyse tudod vele mit tenni, de nincs hova leengednem, pusztán a testével képes a falhoz szorítani, nem szeretem ezt a fizikai fölényt. Olyan kiszolgáltatottá tesz, mégis fel sistereg bennem megint a düh.*
-Azt lát amit akar! Gyűlölöm, ha hozzámér! Sssz…-*éppen kirántottam volna a kezéből a fejem, hogy szabaduljak, oldalra a falnál, mint egy patkány, mert más lehetőséget nem ad és nem hagy, de a fogása a hajamban észrevétlen lágy, amíg ellen nem moccanok, akkor válik kellemetlenné és szúróvá, egyik pillanatról a másikra, ahogy ez a helyzet is… mikor még csak jólesőn borzongtam a varázslatot segítő mozdulata miatt, az egy pillanat, a következőben pedig már a falnak zavart, nincs átmenet, nincs türelmi zóna. Beharapom a szám, bár az övével tehetném.*
-Ez nem így működik…-*tiltakozom ernyedt érvtelenséggel, bár tényleg nem tudom mik azok a hormonok, de nem lehetnek túl barátságosak, ha ilyet csinálnak velem. A nevetése, a hangja, a közelsége, a fogása alighanem mind ezeknek a kis szörnyeknek a hatására válnak annyira elevenen érzékletessé, nem csoda, ha nem tanítják őket, önpusztító képződmények lehetnek, élősködők a varázslók vérében, amik nem kívánják a szabadulást, nem akarják eltolni maguktól a gombolgató kezet, nem úgy, mint én, hiszen azért a próba kell. Alighanem ők mozdíthatják a számat, hogy viszonozzam ezt az eszelős, kifacsart csókot, amibe vért fülleszt a pillanat, forró, fémes vért, alapjáraton soha nem ízlelném, soha nem kóstolnám, de annyira illik a pillanathoz az íze. Lehunyom a szemem, talán ha hagynám magam nem volnék olyan érdekes… Egy csók. Semmi különös. A talárom úgyis csak útban volt, ráadásul tiszta vér az alja, semmi szükségem rá, a varázslásban is akadályozott, nyakkendő, ing, nadrág elég lesz hozzá, ha cserébe megszabadulhatok ettől a nehéz kolonctól, rendben. Hagyom a kezét, engedem, hadd menjen, az ujjaim azonban az ingébe akadnak, nem tudom hogy, de jó arra, hogy megkapaszkodjak benne, ahhoz, hogy majd később ellökhessem, amint tudom… amit megszabadulok az égető csóktól, ami a számmal, érzékeimmel játszik, a forró lélegzetétől, ami perzsel és éget, arra ösztökéli az élősködőimet, hogy többet és többet akarjak, mármint akarjanak. Tiltakoznék. Tényleg. Megmarom a száját, harapásnak indul, de lágyan elvégződik, az ujjai egyre lejjebb jutnak, az ingem hagyják, bár melegem van, csapzottnak érzem a lélegzetem, amivel levegő után kapkodok elfordítva a fejem a csókból, zihálós nehezen. Szánandóan remeg minden ízem, mintha csak a közelsége tartana állva, különben a fal tövébe esnék, pedig biztos, hogy nem… És ilyenkor szűnik meg az érzés, hogy mást hibáztathatok a tetteimért, az elfajzott, kínzóan kellemes, de akkor se normális testi reakciókért, az ingbe kapó ujjakért, a csókra mozduló nyelvért, a falnak támasztott megadásért, a zihálós hangért, ami szinte üvölti, legalábbis az én füleimnek az elégedett vágyat, amit egyáltalán nem akarok érezni… nem szabad. A francba.*
-Az inferus…-*nyöszörgöm, most ez komoly? A hangommal is mit művelt a pillanat. De az utolsó mentsvár… Mr. Gother. Nem várhat ott feleslegesen… különben is! Néz… bámul üveges, vak, holttá dermedt szemekkel, néz a sárkány válla felett, mint a királylányt a korábban feláldozottak csontváza vak szemgödörrel. Időt kell nyernem, hogy elhagyjon az ostoba kéjvágy, hogy józanul és mérlegeljem a dolog eleve fizikai képtelenségét…*-Kérem…-*lehelem, bár gyűlölöm ezt a meghatódottnak rémlő hangot, szükségem van rá, hogy valamivel értelmesebben szóljak a torkomba toluló nyöszörgéseknél, hogy megpróbáljak megszabadulni, mielőtt elomlok, mint egy erejét veszetett varázslat.*