A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája

Jó, ha valaki maximálisan megérti minden apró hülyeségedet és nem is hoz zavarba. Illetve csak akkor, amikor kell. Sajnos ez már nem is jó, hanem tökéletes és, ha valami tökéletes, az emberek hajlamosak akkor is a hibát keresni benne. Sosem akartam még ennyire bebizonyítani, hogy tényleg földönkívüli vagyok. Távolba révedő, üres tekintet, mindenre csodálkozó arckifejezés, gyenge alkat és folyamatos értetlenkedés. Ki vagyok én, hogy kételkedjek a természetfeletti létezésében. Habár ez elég egocentrikusan hangzott, szóval, jobb lesz, ha el is felejtem, a jelen sokkal érdekesebb tud lenni az ilyen lényegtelen apróságoknál, mint a helyem a világban. A lényeg, hogy az időzítésemen meg sem lepődik és ettől olyan, mintha a prof lenne a fő morgobron és minden kicsi lény az ő tudatára csatlakozna. Elég egyoldalú kapcsolat, de nekem megfelelne és neki sem lenne oka panaszkodni, igaz, folyamatosan az én gondolataimat hallgatni nem lenne valami üdítő elfoglaltság.

Szeretem a nappalit - nevezzük ezután így, mivel ha irodáról beszélnénk, abban nem lenne semmi izgalmas - uraló hatalmas semmit. A bútorok annyira személytelenek, hogy így, főleg a sötétben, egészen olyan mintha lebegnénk. Vagy nem, szeretek túlozni és kész. A nagy lebegés közepette olyan magasra dobtam neki a labdát, hogy bolond lenne, ha nem használná ki a helyzetet. Sajnos ő nem bolond, így, ha lehet ilyet az arcom csak még vörösebb lesz. Beleszemélyeskedni vagy bemerészkedni, nem mindegy? Illetve nem, a tudatalattim pontosan ezt akarta mondani, hiszen már túl régen tett kétségbeesett próbálkozást arra, hogy fenntartsam az érdeklődését. Sajnos, minden jel arra mutat, hogy erre gyártották, hiszen egyre gyakrabban tesz nekem utalásokat mindenféle kétes lehetőségekkel kapcsolatban. Hm, ez most elég skizo volt.

A megengedési lehetőségek említése megindítaná a fantáziámat, ha perverz lennék.

Miután belenyugodtam, hogy perverz vagyok, gyorsan elhatározom, hogy akármire is gondolt, az biztosan jó ötlet és mindenképp érdemes a megvalósításra. Te jó ég, mire gondolhatott? Már épp rákérdeznék, amikor újabb okot ad a fantáziálgatásra. Végre belémvillan, hogy ennek nem kéne így lennie. A tanárom meg minden, hát ejnye-bejnye Melore, mégis, hogy gonolod? Túl sok részletet hagy tisztázatlanul, ezért lehet. Semmi köze a vonzódásnak nevezett dologhoz. Vonzódás, semmiképpen sem több és költőibb formája az érzelmeknek, már így is épp eléggé zavaros minden.

- Persze, szerencsém volt, bár nem kellett túl hosszú utat megtennem. - Nevetnék is a megfogalmazásán, ha épp nem az járna a fejemben, hogy a dzsekit bizony a hálókörletben felejtettem és illene valahogy kimagyaráznom. Valami frappáns hazugság? Túlságosan odavoltam az illatáért, hogy ilyen könnyen lemondjak róla? Ez egy egészen kicsit nyálasan hangzana. - A dzsekit, igazságszerint elfelejtettem visszahozni, de ígérem legközelebb visszajutottam. Már, ha lesz legközelebb, mert, hogy nem tudom meddig jutunk ma... A mesélésben. Ebből sem jöhetek már ki értelmesen, igaz? - Beharapom az ajkamat, úgy nézek rá, kicsit kétségbeesetten és nagyon őszintén. Kit érdekel a felnőttség, csak belátom a hibáimat. A belső hangot meg legszívesebben fejberúgnám, ha nem lennénk olyan közeli kapcsolatban.

Most már ideje rátérnem a lényegre, arra a bizonyos estére, amikor bután vigyorogva estem be a klubhelyiségbe, annyira bután és olyan elégedetten, hogy nem is kérdeztek semmit. Maradok az eredeti taktikánál és elő is adom a történetet, igaz, kihagyva az árulkodó részleteket. Bár, nincs miről árulkodni. Ugye nincs?
- Sajnos nem igazán sikerült a fensőbbséges ridegség, sokkal inkább az ellenkezője. Úgy mentem be mintha minden teljesen tökéletesen alakult volna, így a többiek inkább a fantáziájukra bízták a dolgot, nehogy a valóság egyszerűsége belezavarjon a képzelgésükbe. A kabát, ami persze nem kerülte el a figyelmüket, csak még inkább rátett a dologra, úgyhogy hagytam őket ebben a tudatban. - Nem kellene folytatnom, azzal csak okot adnék a további célozgatásra. Pedig én nem akarom, hogy célozgasson, tényleg. - Valószínűleg most is azt hiszik, hogy a titokzatos valakimmel vagyok, de amíg nem kérdezgetnek, hihetnek amit akarnak. - Erről ennyit.

*Valamikor régen azt olvastam, hogy ha meg akarok tudni bármit a velem szembe álló emberekről, akkor figyeljem a pírt az arcukon. Ha kigyúl az ember feje, akkor belső forróság fűti, az csak egy kamu szöveg, hogy zavarba jöttek, vagy hideg van, hiszen a víz is fehérre dermed a hidegben és az emberben sok a víz. Nem, olyankor egyszerűen túl forró az ember feje belülről, olyan gondolatok égetik, amik megszínezik a bőrét, így aztán a szende királykisasszony is másodpercek alatt kiforgatható a fűzőjéből, még ha kötelességből visong is egy kicsit. Szép gondolat.

Csak tudnám, hogy Melore miért pirul. Mármint el tudnám képzelni, ha éppen nagyon akarnám, de hogy egy diáklány ezen a kései órán egy mugliismeret irodában pironkodjon, hát mit mondhatnék erre? Enyje. Enyje… elmosolyodom, a magam könnyű kis mosolyával, ami után semmi komoly nem következik, ezért nem szoktam például órán mosolyogni. Ki tudna akkor rám figyelni? Pff…*

-Hja, azt ne mondd, hogy olyan hideg van ott nálatok, bár ha jól tudom ti is toronylakók vagytok, mint a Griffendélesek-*megcsóválom a fejem, nem mintha olyan nagy probléma lenne, sőt, még detektálni se könnyű, hogy egy tanár ruhája az a dzseki, legalábbis nem olyan könnyű, mint Minerva skót kockás holmijait, de azért elég ahhoz a hiánya, hogy egy kaján szemvillanással továbbfűzzem a gondolatot.* -Bár tudom, hogy kellemes darab, van benne némi önmegvalósító törekvés, kényelmes, odaadó, puha, meleg… Mindazonáltal nem feltételezem, hogy azóta kapcsolatba léptél vele, és bár távol álljon tőlem a szemrehányás, gondolom szegényke egy sötét sarokban, elveszetten várta, hogy esetleg észrevedd, épphogy nem nyújtózkodott.

*Azért az valahol nekem egy kicsit sántít, hogy azt persze nem felejtette el, hogy jönnie kell hozzám, de a ruhám igen. Mondjuk szó se róla, mindjárt felébredek és nagyon örülök neki, bár most se vagyok szomorkás, azért egy kis fény nem ártana az életünkbe, így a derekamhoz nyúlok, kihúzom a tokjából a pálcám, hanyagul, mert ezt mindenki nagyon hanyagul csinálja a fáklyák felé intek, mire azok fellobbannak, eleven, meleg, sárgás fénnyel, mintegy szinkronban az odakint önkényesen felvillanó villám fényével, amit mennydörgés nyomatékosít. Rendben van. Ő nyert.*

-Az is jó, ha hatékony… csodálom, hogy volt kéznél annyi hidegvéred, hogy a lebukott estéd után még elégedettnek tűnj-*vissza a pálcát a helyére, mert ugye amit előveszünk, azt utána tegyük is a helyére, felpillantok rá. Vagy éppen le, tekintve, hogy a kanapé, úgy önmagában elég alacsony szintű ülőhelyet kínál. Persze fekhelynek eszményi.*

-Milyen engedékeny vagy velük szemben, ha olyan szerepben látnak, amilyenbe szeretnéd, hogy lássanak, még akkor is, ha nem igaz. Távol álljon tőlem a rosszindulatú hozzáállás, de nem érzed úgy, hogyha egyszer lebuksz azzal, hogy mégis mi a valóság, bizony nagyon felkavarodnak a dolgok és esetleg rosszindulatú pletykák szende mosolyú, szőke áldozata leszel?-*na igen, meg az is távol álljon tőlem, hogy én az ilyesmibe bele akarjak avatkozni, de ha már egyszer itt van, akkor a dolognak szentelem a figyelmem.* -Annak idején, mikor még fiatal voltam és azt hittem, én vagyok a világ közepe, volt egy ismerősöm, aki viszont azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy soha nem volt senkije, nem nézett senkire, de hölgyemény létére mindenhol úgy jelent meg, hogy az emberek az ujjukat nyalták utána. Mi, Mardekárosok nem szeretjük az ilyen céltalan feltűnést, ha már egyszer feltűnik, akkor legyen célja is, így mindenki bepróbálkozott nála, de nem történt semmi. Mindenkit lepattintott, még a legkiválóbbakat is, ami azért sértett minket, de aztán, alighogy végeztünk hetedikben, két hétre rá összeházasodott az egyik griffendélessel. Neki öltözködött, csak titokban tartotta, és milyen jól tette, mert ha fény derül a titkára az biztos, hogy a srác a gyengélkedőn tölti az év nagy részét… de a legtöbb ember nem ilyen jó titoktartó.

Családias. Ezt a szót kerestem. Tökéletesen kifejezi amit érzek, s az a puha, mindent körülölelő elégedettség nemhogy eltűnne, hanem egyre mélyebben szippant magába. Mikor lettem ilyen undorítóan szentimentális? Gyorsan kiűzöm a gondolatot a fejemből, de egy valami azért megmarad: észre sem vettem, de hozzászoktam a prof jelenlétéhez. Nem érzem magam idegennek, betolakodónak, mikor megszólalok és nem is próbálkozom kétségbeesetten, hogy előrébb vigyem a társalgást. Csak eltöltjük az időt, a beszélgetés másodlagossá vált számomra. Persze, az előadásmódja megmaradt ugyan olyan érdekesnek, semmit nem veszített a fényéből, de valami mégis változott. Megismertük egymást, mondanám, ha tudnék valamit róla. Pedig nem, csak már van egy aprócska közös múltunk. Nem merem elkiabálni, még most is megsebezhet akármelyik mondatával. Nem lenne szabad ennyire bíznom benne, főleg, hogy tudom, mennyire törékeny ez a kis béke, de annyit vártam már valami ilyesmire, hogy muszáj minden erőmmel azon lenni, hogy megőrizzem. Túl bonyolult ez nekem, ennyi mindent nem érezhet egy ember. Most már egészen biztos, hogy földönkívüli vagyok.

Ő mit gondolhat? Hülye egy lány, de szegény, olyan magányos? Hozzácsapja a kötelező rossz dolgokhoz és el van intézve. Sajnál? Hiszen szánalomból is ápolgathatja a lelkecskémet. Vagy talán ő is élvezi.
Én ezt fogom gondolni egészen addig amíg rá nem cáfol. Nekem tökéletes, neki semmibe sem kerül. Szerintem elég kifizetődő kapcsolat, ha tartom magam az elhatározáshoz, miszerint ez neki is jó. Valamilyen formában biztos.

Muszáj felnevetnem mikor a dzsekit kezdi jellemezni, s kezdem úgy érezni az élete egy fontos részét felejtettem az éjjeliszekrényen, trófeaként kiállítva. Egészen hozzám nőtt, ki is ment a fejemből, hogy nem egy állandó vendégről van szó és, hogy talán tényleg vissza szeretne térni jogos tulajdonosáról. A rákészülés meg a szorongás az oka mindennek, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a számomra legtökéletesebb időpontban érkezzek, akkor talán időm is lett volna a fontos dolgokra.
Mondjuk, ezért igazán kijárhatna egy büntetőmunka... Najó, itt álljunk meg és gondoljuk végig tiszta fejjel: mi ütött belém?!
- Biztosíthatom, hogy a kellő tisztelettel és odaadással gondoskodtam róla, még az is lehet, hogy az új otthonát jobban megszerette és szándékosan rejtőzött el, mikor indulni készültem. Ha már ennyire önálló életet él, lehet, hogy végre meghozta az első saját döntését. Persze hamarosan mindenképp visszajuttatom, csak gondoltam szólok, hogy ez is egy lehetőség.

A sárgásan derengő fény csak még inkább rátesz a hangulatomra és tovább süllyeszt a boldogságban. Úgy viselkedek, mintha legalább nem lett volna gyerekszobám. Tényleg ennyire könnyű lenne boldoggá tenni vagy azon múlik, hogy ki az, aki megpróbálja? A következő mondata ismét visszaránt a jelenbe, mivel viszonylag gyorsan kéne kitalálnom valami hihető magyarázatot. Mondjuk az sem lenne utolsó, ha faarccal kijelenteném, hogy pont a lebukás, miatt voltam elégedett. Na, nem. Ennyire én sem vagyok egyszerű eset.
- Visszagondolva én is meglepődök magamon. - De még mennyire. Nem vagyok eszemnél és ezt tudatosítom is, akárhányszor eszembe jut az az este. - Mégis, könnyebb volt ezt eljátszani, mint valami olyasmit, ami ennyire távol áll tőlem. - Itt nem szabad megállni, különben továbbgondolja és nem lesz jó vége. - Hazudni tudni kell. Kevés ember képes arra, hogy a másikban fel se merüljön a gyanú, de azért a legtöbb emberben minimálisan megvan a képesség arra, hogy eltitkolják az igazságot. Sajnos úgy tűnik én még erre is képtelen vagyok. - Remélhetőleg nem szakad a nyakamba a plafon, gyorsan fel is pillantok, de elég masszívnak tűnik egy ezeréves iskolához képest.

- Szerintem ez egy elég emberi tulajdonság. Elégedett vagyok, amíg olyasmit gondolnak, ami nekem tetszik, teljesen mindegy, hogy igaz vagy nem. Ha maga most azt mondaná, bátor vagyok, akkor is örülnék neki, pedig azért ez eléggé távol áll a valóságtól. A lebukáson pedig nem igazán gondolkozom, hiszen nincs sok már hátra az évből, ennyit talán még én is kibírok anélkül, hogy elszóljam magam. Mert ez a legjobb a tizenéves lányokban: egy új tanév - másik időszámítás. - Ha pedig valahol hibás az elméletem és tényleg kiderülne az igazság, akkor már tudom, hogy kihez fogok futni, a sebeimet nyalogatni.

Érdekes történetet, szívesen meghallgatnám még kétszer-háromszor, esetleg ki is jegyzetelhetném, mert első hallásra nehéz elkülöníteni, hogy mi a lényeges és mi nem. Leginkább az maradt meg, hogy azt gondolta körülötte forog a világ. Azt csodálom, miért változott meg, olyan könnyen elérhetné, hogy a figyelem középpontjába kerül, mégis, alig hallani róla valamit. Na meg, mi az, hogy amikor fiatal volt? Ezt valamiért személyes sértésnek érzem és az okát inkább nem is firtatnám. - Szerencsés lány lehetett, volt valakije, ráadásul mindenki őt akarta. Élvezhette a helyzetet, talán ezért is volt ilyen sikeres a titkolózásba. Nálam azért ez egy kicsit más, nincs senki akit védenem kellene, legfeljebb önmagam, ami nem éppen egy nemes cél. Meg persze, még mindig azt mondom, hogy egyeseknek született tehetsége van ahhoz, hogy hazugságban éljék le az életüket. - Szívesen feltenném még a kérdéseimet, de túl személyesek ahhoz, hogy ne lenne veszélyesen nagy a lekoptatás esélye. Inkább megpróbálok semlegesebb területek felé kanyarodni. - Viszont érdekelne, hogy maga mit gondol erről? A hazudozás tudományát bárki el tudja sajátítani?

*Egy korty levegő egy nagyobb monológ után, mert ennyi kell az életben maradáshoz. Nem nagy, csak éppen egy kicsi, annyi, hogy van egy szóköz a szemöldököm felvonása előtt, ami meg is akad odafent, miközben kétkedő pillantást vetek kései vendégemre.*
-Ez nagyon hízelgő, de… mégiscsak egy dzsekiről vagy szó-*vigyorodom el, hiszen én adtam alá a lovat és nagyon tetszik, hogy ilyen ügyesen megülte, bár ha ezt a hasonlatot árnyalnám neki alighanem sikítva menekülne, vagy éppen nem, és akkor az lenne furcsa, szokatlan, groteszk tulajdonképpen, bár akár még kellemes is lehet. Mármint, ha rajtam múlik, akkor csak az lehet, de vissza az egóból, marad elég.* -Majd megérdeklődöm tőle, de az árulást és a hűtlenséget mellőzéssel büntetem, tehát aligha mer kockáztatni. Nem venné a szívére, hogyha megfáznék nélküle-*szenteskedő a hangom, de az arcom nem, annyira nem lényeges, inkább csak könnyed csevegés, amíg a szavai tovább nem rebbennek a követkőz gondolat virágkelyhére. Milyen kis lírai vagyok ma.*

-Értem-*bólintok egy nagyot, szinte magam előtt van a jelenet, ahogy a kora nyári éjszakától megrészegült szőke leányzó beszédül a klubhelyiségbe, ahol éltes keselyűként várakozó társai már alig várják, hogy lecsaphassanak rá, hiszen neki nem kéne a boldogságtól lebegnie, elvégre a szerencsétlenkedést nem kedveli az élet és a párkapcsolatok szövevénye sem, de lám, a keselyűlakoma elmarad, hiszen Melore képes volt elégedett fejet vágni. Mondjuk bántaná a hiúságom, ha kegyelmem és odaadó szórakoztatási kísérleteim ellenére nem lett volna képes elégedett fejet vágni, különösen abban a hiperrövid nadrágban, ami után a szám is megnyalta volna, ha éppen fogyasztási cikk.* -Tehát elég elégedett voltál ahhoz, hogy kiüljön az arcodra, és inkább engedtél a természetes folyamatok által kiváltott reakcióknak, semhogy hosszabb távra biztosítsd magad a kérdezésködéstől… ej Melore, így is meg lehet oldani, csak éppen minek?-*csóválom meg a fejem, de nem neheztelek különösebben, hát legyen, ha neki így a jó, teljesen meg tudom érteni. Engem mondjuk szórakoztatna is ez a manipulációs lehetőség, már ha foglalkoznék ilyesmivel.

Tartást váltok, kihúzom a hátam, kicsit megroppannak a csigolyáim, jólesne egy kávé, nem mintha nehezen ébredő típus lennék, de alighanem Melorét elborzasztaná a cukormennyiség, amivel szennyezném a szervezetemet, így inkább egyelőre lemondok róla. Figyelmesen rápillantok.*
-Az emberi tulajdonságok felismerése az első sikeres lépés affelé, hogy levetkőzzük őket… mert ha nincs emberi tulajdonság, akkor marad a kiszámíthatatlanság, ami után a vágyódás ugyan szintén emberi tulajdonság, de ilyen apróságok felett könnyedén átlépünk-*megvakarom az áll, hátratúrom a hajam, nagyon elkanászodott az utóbbi időben, nő, mint esőben a gomba, mintha muszáj lenne neki, mintha becsvágyam lenne, hogy növekedjen, szörnyű.* -Mindazonáltal nem hinném, hogy neked ilyen vágyaid lennének, de azért nem árt észben tartanod, hogy vannak olyanok, akik annyira különlegesnek és egyedinek látszanak, pedig igazság szerint nincs bennük semmi extra, annyi a trükkjük, hogy nem tudod, mire hogy reagálnak, és ettől a romantikus fantázia egyből valami misztikus ködöt fúj köréjük.

*Az lehet, hogy ez most nem érződik idevalónak, de figyelmesebb szemlélő számára egyértelmű, hogy én magam is, sajnos vagy nem sajnos ebbe az embertípusba tartozom, és lám, milyen jó lelkem van hozzá, még figyelmeztetem is arra, hogy mire számíthat tőlem. Nem mintha annyira komoly jelentősége lenne, de adjunk az érzésnek, ha már egyszer ilyen szépen elpuhultam vénségemre, akkor legalább legyek pozitív mások szemében. Mondhatni gyenge vagyok ahhoz, hogy mindenki utáljon és még élvezzem is. Normálisak az ilyen gondolatok?! Honnan jönnek ezek és miért? Segítség!*

-Szerencsés volt igen… de gondolj bele, hogy félhetett is attól, hogy megtudjuk egyszer, és akkoriban még nem vettük ilyen lazán a házak közötti barátkozást, mint Joy kisasszonyék, a magunk részéről keményen védtük képzelt felsőbbrendűségünket és leszámoltunk azokkal, akik ebből túlsággal ki akartak lógni. A magam részéről úgy voltam vele, hogy lehet valaki gyenge, ügyetlenebb, ha a házon belül van megbocsátható-*igen, a lánglélek azért befigyel, na azóta már ez is elmúlt, mindenesetre a kérdésére érdeklődve ránézek.* -Szerintem a megfogalmazás pontatlan. Hazudni nem tudomány. A tudomány józan gondolatokon nyugszik, hazudni pedig szerintem nem lehet józanul. Inkább a művészetekhez áll közel, az ember ösztönből és érzésből, érzékből hazudik, nem pedig logikából. De hogy tanulni… biztos lehet gyakorolni, de a hazugság nem erény, mégha annak is festem le-*vigyorodom el.*

Árulás és hűtlenség? Pedig nem is tudja mennyire igyekszem, professzor. Mondjuk ki beszél itt rólam, de ez már megint más kérdés, jól esik magamra venni. Meg mondjuk spontán hűségesküt tenni is jólesne, de kicsit hülyén venné ki magát. Bár ki tudja, lehet, hogy csak erre vár. Az ilyen helyzetekre nem árt felkészülni. Valalami megmagyarázhatatlan okból úgy érzem, rég többre jutottunk volna, ha olvashatna a gondolataimban. Persze értelmetlen köröket futni, elbeszélni egymás mellett fontos és az emberi lét sajátja, de... Mégis mit akarok? Eddig úgy volt, hogy tökéletes, megvan, amit akartam, együtt tölthetem az időmet azzal az emberrel, akit kvázi bálványozok. Ki mondta, hogy nekem ennél több kell? A sok pro és kontra egymást csépeli a fejemben megzavarva ezzel azt a csodás tudatlanságot, amit felépítettem magamnak. Nem tudom mit akarok, vagy tudom, de nem merem tudatosítani? Nem válaszolok semmit, talán nem is várja el, ha mégis megtenném, akkor biztosan emgpróbálkoznék valami kis célozgatással, hogy a válaszából végre eldönthessem, hogy is akarok játszani.

Talán túlzottan is várakozóan emelem rá a tekintetemet, de ez most egy cseppet sem tud érdekelni. Minden reakciót, amit kivált belőlem, alaposan ki kell elemeznem, különben annyira értelmetlen az egész. Nem igaz, hogy, aminek az előbb annyira tudtam örülni, ilyen hamar kiütheti a kétely, bár nagyon úgy tünik, hogy mégis, tehát mi a helyes konklúzió? Telhetetlen vagyok. Igazából nem is, de, ha ennyire lecsupaszítva nézzük a dolgokat, akkor sajnos ez a leginkább helytálló megfogalmazás.

Természetes folyamatok. Vajon önmagára gondol vagy a lépcsőmászásra? Biztos kinevetne, ha tudná, hogy tényleg elgondolkoztam ezen. - Komolyan azt kérdezi minek? Lehet, hogy én értelmeztem félre mindent, amit a tóparton mondott, de nekem úgy tűnt, mintha hazugságra biztatna. - Ha lenne pedig-ilyet-nem-szabad-egy-tanárnak-ejnye arckifejezésem akkor tuti azzal néznék rá, de így csak megpróbálkozom vele. Valami csak sikerül, bár magamat ismerve leginkább semmi. - Ha már egyszer megpróbálkoztam vele, akkor úgy csinálom, hogy a lehető legjobb színben tüntessem fel magam. Hosszabb távon csak izgalmasabb lenne, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy egy nyár és már nem is lesz olyan nagy ügy. Maga szerint mi lett volna az élvezetesebb megoldás? - Élvezetes. Néhány, eddig erősen ellenkező, konzervatív agysejtem átvándorol az agyam pro felébe.

Azt hittem fel fog állni, de csak kicsit áthelyezi a testsúlyát. Nekem is zsibbad a fenekem, kicsit mocorgok, majd rájövök, hogy szeretem, ha néz. Olyan értékesnek tűnök, meg minden. - Érdekes, én szeretem felismerni az emberi tulajdonságaimat, még, ha elég ritkán is nyílik alkalmam ilyen tevékenységre. Az bizonyítja, hogy ember vagyok, nem valami fura, nem idevaló képződmény. - Levegővétel. Még folytatom. - Az én értékrendem szerint a kiszámíthatatlanság az egyik legértékesebb tulajdonság, szóval, ha ezt bármelyik ismerősöm megpróbálja levetkőzni... Hát, nem mondom, hogy bántanám érte, mivel képtelen lennék rá, de érti, nem? Ha valaki unalmas és kiszámítható akkor legyen akármilyen jó ember, sosem tudnám igazán kedvelni, hiszen semmit nem nyújtana a barátsága. A csendes támogatás kinek elég? - Kissé elkalandoztak a gondolataim, nem tudom mennyire követhető számára, lehet, hogy csak az én buta kisfejemben kapcsolódnak egymáshoz ezek a dolgok.

Misztikus köd? Valami rémlik... Igen, mintha pont itt lettünk volna, mikor mindenáron bele akartam magyarázni dolgokat a sebhelyébe, a reakcióiba, mindenbe. Lehet, hogy ő észre sem veszi, de pont ide sorolom őt is, ebbe a tökéletesen kiszámíthatatlan és végtelenül izgalmas fajtába. - Szerintem teljesen mindegy, hogy valaki egyedi vagy annak látszik. Amíg nem oszlatja el a kételyeket és nem zúzza szét a hozzá fűződő reményeket, addig mindegy is. Ha valaki képes tökéletesen csinálni, akkor azt már hívhatjuk is különlegesnek, hiszen ebben az egyben igazán jónak kell lennie, mármint az álcája fenntartásában. - Viszont, ha ezegyszer nem baltáztam el valahol a gondolatmenetem, akkor neki is van valami álcája, tehát álcázni valója is kell, hogy legyen. Ez már túl bonyolult nekem, mardekárosnak kellett volna születnem, ha tényleg meg akarom érteni.

Úgy beszél mintha évezredekkel ezelőtt lett volna a diákkora, kezdem azt hinni, hogy vámpír. Én meg űrlény vagyok, lehet, hogy tényleg összeillünk. A kontra agysejtjeim kisebbségi önkormányzatot fognak követelni, ha így haladok. - A hazugság igenis erény, akármennyire is kötelességének érzi belémnevelni a jót. Vagy már el is felejtette az ígéretét, hogy felnőttként kezel? - Egy kis mosollyal próbálom kifejezni, hogy ez nem szemrehányásnak indult, csupán rossz hatással van rám a stílusa. - Szóval azt mondja hideg fejjel, előre megfontoltan nem is lehet hazudni? - Vagy csak én nem értem?

*Számos rossz tulajdonságom és erényem mellett nem mondhatjuk azt, hogy nem vagyok tökéletes és odaadó híve a beszélgetőtársaimnak. Mi sem álljon távolabb tőlem, minthogy olyan hitben hagyjam meg a kedves hallgatóságot, miszerint félreértettek engem, ó nem, az ilyesmi maximálisan képtelenség. Lám, most is, sietek a válasszal, nehogy szegény Melore úgy érezze, hogy összezavartam.*

-Valóban… nekem is úgy rémlik, mintha abban a gyengébb pillanatomban ilyesmikkel tömtem volna bájos fejed, mindazonáltal nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hazugság előbb-utóbb lebukik-*mert tényleg. Legalábbis szerintem, úgyhogy a magam részéről maradok a sunyi, hallgatólag taktikánál, már amennyiben rólam van szó, de úgy érzem folyton csak rólam van szó, úgyhogy Melore-re nézek, félmosollyal, mert ezek a feltevések annak ellenére, hogy árad a hátamra az ablak felől a kinti időjárás minden kellemetlensége.* -Egy nyár lehet, hogy elfelejtet egy esetet, de per pillanat nem is az a lényeges. Te már megint nem tettél semmit annak érdekében, hogy megvédd marad, ne vedd szemrehányásnak, de tényleg nem-*és tényleg nem, én már csak tudom*-mivel elégedett arckifejezéssel érkeztél körükbe és ez számodra semmilyen formában nem volt megerőltető, hiszen minden okod megvolt az elégedettségre. Tehát csak a többiek csekély emberismeretének köszönhető ez a békés helyzet.

*Légvételnyi szünet, aközben megvakarom az állam, így ébredés után mintha még rajta lenne a párna érzése, pedig nem.*
-Úgy kellett volna csinálnod, hogy a jövőben később se kerülhessen elő ez a téma. Tehát leráznod őket, valamilyen formával, amivel nyomatékosítod, hogy semmi közük a te rejtett ügyleteidhez. Ez mondjuk egy szórakoztató módja lett volna, különösen megnézni az arcokat utána, de persze lehet ez hogy csak engem szórakoztatna-*félmosoly, megint csak a fele, elvégre a körpanorámás vigyor mégsem tanárhoz illő. Próbáljuk meg elképzelni valamelyik kollégát fültől fülig vigyorral és alighanem a hideg is kirázna. Ki is rázott.*

-Ki akar ember lenni?-*mintha csak egy filmből idézném, amit alighanem a kisasszony nem ismer, de ettől még nagyon jó film, nem tudom hogy áll a tévéhez. Az a lényeg, hogy jó.* -Mindenki idevaló… miért lenne bárki is bármiben furcsább, rendkívülibb a többi embernél?-*vonom fel a szemöldököm és most legalább tényleg nem értem, hogy mire gondol, pedig eddig sikerült úgy hiszem elég jó szerencsével követnem szövevényes gondolatmeneteit, de ha ez nem is, a következő már annyira világos és tiszta, hogy el kell simítanom a számon a mosolyt, ha nem akarom, hogy tényleg vigyorrá terebélyesedjen.* -Ugyan kérlek. Ez a diákok között kiszámíthatatlanság kimerül néhány hülye húzásban, buta viccben, de aligha élveznéd, ha kedves ismerőseid tényleg nagyon kiszámíthatatlanul viselkednének, például teljesen véletlenszerűen osztanának meg információkat és rukkolnának elő olyan ötletekkel, amik elméletileg előzetes felkészülést igényelnek. Nem, gondolom nálatok a bizalom jelszavára épülve jönnek-mennek a kis titkok, csip-csup fontos apróságok, és valójában semmi meglepetéserő nincs bennük, legfeljebb annyi, hogy számodra érdekesek, tehát nem válnak unalmassá. Kiszámíthatóak, de a maguk idejében megvan a maguk varázsa-*bámulatos, hogy milyen kedvesen simulékony hangon tudom mondani azt is, hogyha valamit annyira nem értékelek sokra. De tényleg, mindazonáltal távol álljon tőlem, hogy derogálni akarjam kedves vendégem.*

-Ám legyel-*mosolygom*-Bármily hihetetlen is, maximálisan felnőttként kezellek. Egy naív, de fiatal felnőttként, amivel nincs semmi különösebb baj, mindazonáltal egy nálamnál idősebb felnőttet is könnyedén kiokosítanék, ha úgy vélem, hogy egy kicsit elvarázsolt eszméket vall. Példának okáért itt van ez is. Hazudni lehet jók felkészülten, de szerinted az azonos a józan logikán felépülő dolgokkal? Nem. Ha el is tervezed, akkor is az adott pillanathoz, a másik személyiségéhez kell igazodnia az elmondott hamisságoknak. Hideg fej lehet, de józan érvelés a hazugságban nincs. Ott csak megdönthetetlen állítások vannak-*mély levegő.* -Nem erény, bár tehetséget igényel, de miért akarnál hazudni?-*kétkedem, miért ragaszkodik ennyire? Ejnye.* -Jut eszembe a múltkor emlegettem kávét. Kérsz így bele az éjszakába, vagy inkább…-*gonosz mosoly.* -…egy kakaóval láthatlak vendégül?

Most már képtelen vagyok meghatározni a hangulatomat, sőt, attól tartok, ha így folytatom, az érzéseimtől előbb utóbb felrobbanok. Ő csinálja ezt velem, vagy én vagyok túl béna ahhoz, hogy egy kicsit fegyelmezzem magam? Biztosan félreértem, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni olyan kulcsfontosságú kifejezéseket, mint például az én "bájos fejem". Bizony, ezt mondta, a kérdés már csak az, hogy komolyan gondolta-e, vagy az ilyen formaságok és bókok kötelezőek a nagyok világában? Hiszen akármennyire is küzdök a megbecsüléséért, lassan kénytelen vagyok belátni, hogy nem leszek képes egyenlő félnek, használható partnernek mutatnom magam. Mondjuk az ezt követő rádöbbenés még riasztóbb, de sajnos egyre biztosabban körvonalazódik bennem, hogy nem is vágyom semmi ilyesmire. Tökéletesen megfelel ez a kiegyenlítetlen kapcsolat, viszont mégsem érzem, hogy ez a maximum, amit kihozhatunk belőle. Normális az ilyen? Egy biztos, hasznos lenne húsz év tapasztalat.

A szerencséje, hogy sosem hagy teljesen elmerülni a belemagyarázgatásba, különben egy óvatlan pillanatban, előbb-utóbb elszólnám magam, csak, hogy utána üveges szemekkel bámulva tűrhessem, ahogy egy vaskos mesekönyvvel - mesekönyvvel, ezt nem győzöm hangsúlyozni - tömi be a számat, kutyaharapást szőrével alapon.

- Biztosan lebukik? Nem tud valaki egész életében egy hazugságban élni? - Ahhoz képest, hogy nem hagy elmerülni, eléggé olyan, mintha egy álomból ébredtem volna. A helyiséggel lehet a baj, olyan az akusztikája, hogy minden hang altatódallá avanzsál, amint elhagyja az ember ajkait. Ő meg biztosan immunis rá, hiszen a megszokás is hatalom. - Most nem feltétlenül csak a hazugságokra gondolok, de, ha elhallgatunk valamit magunk vagy mások elől, az is ebbe a kategóriába tartozik, nem? Teszem azt, valaki félvér, mégis mindenkivel elhiteti, hogy egy ősi, nemesi család sarja. - Gondolok itt drága unokanővérem példájára, ami az egyik legnagyobb kaliberű hazugság, amivel valaha találkoztam. - Nem feltétlenül híreszteli ezt, csupán a viselkedése, a megjelenése és a beszédstílusa erről árulkodik, így az emberek nem is kérdeznek rá a számukra nyilvánvalóra. - Hiszen én is ezt csináltam nemrég, csupán nagyságrendekkel kisebb ügyben. Lehet, hogy családi vonás? - Szerintem vannak olyanok, akik képesek az ilyesmit egy életen át csinálni. Vagy mikor valakit egy szörnyű trauma ér és ezt csak úgy képes feldolgozni, ha nem gondol rá és úgy tesz, mintha meg sem történt volna. Ez is egy fajtája a hazugságnak, nem? - A végére egészen belelendülök, remélem nem riasztják el a gondolataim, ilyen cenzúrázatlan formában.

Nem veszem szemrehányásnak ez csak egy tény, s bár utálom, ha kielemeznek, vannak emberek, akiktől mégis elfogadom, sőt talán még élvezem is. Illetve... tőle elfogadom. - De miért kellene megvédenem magam? Lehet, hogy, ha határozottabb lennék vagy máshogy cisnálnám, akkor máskor nem kerülnék ilyen helyzetbe, de már beletörődtem, elfogadtam, hogy ilyen személyiséggel az élet nem pont olyan, ahogy azt elképzeltem. Valami nagyon komoly dolognak kellene történnie ahhoz, hogy az ilyen apró kellemetlenségek felbosszantsanak, mivel nem igazán szeretném kockaztatni ezt kis lelki békémet. - Nem tudom, hogy jutottam el idáig, számomra teljesen egyértelmű, hogy miből, mi következik, de neki talán kicsit nehezebb dolga van, de ki tudja? Szeretek benne kellemesen csalódni, újra és újra.

Figyelemmel kísérem minden mozdulatát, nem tudom mikor fog szólni, hogy hagyjam végre abba, de addig élvezem a helyzetet és csak akkor mozdulak meg, mikor ő is. Máskor olyan illetlennek érezném. Most is, amint a keze az állához ér, a könyököm a karfára siklik és megtámasztom az arcomat a tenyeremmel. Megdöbbent, hogy már nem zavar a szintkülönbség, ebben a meglehetősen földhözragadt formában sem. Fura dolgokat produkál a világ.
- Még szerencse, hogy van valaki, aki mindig tudja, hogy mi a jó megoldás. - Nem vagyok cinkus, tényleg szerencse, bár más kérdés, hogy ő vajon, hogy értelmezi? - Ettől függetlenül képtelen lettem volna lerázni őket, ehhez szükségem lenne egy jóval erősebb jellemre vagy mondjuk egy másik életre.

Ki akar ember lenni? Elég drámaian hangzik ahhoz, hogy komolyan vegyem. - Hát, ez az én furcsa kis problémám, ami végigkíséri az életemet. A lényeg, hogy könnyebb azt gondolni, hogy nem vagyok idevaló, amin ugye nem lehet változtatni, mint azt, hogy a saját döntéseim miatt érzem kívülállónak magamat a legtöbb ember társaságában. - Ha ezt papíron kellett volna benyújtani, a "legtöbb" valószínűleg ötször lenne aláhúzva. Pirossal! Jobb lesz, ha nem teszem hozzá, hogy szerintem ez a gyenge emberek megoldása, talán, ha hagyom következtetni, akkor ennél kevésbé lesújtó véleménnyel lesz rólam. A kiszámíthatóság kérdése jóval egyszerűbb és vidámabb téma, hiszen róla szól, nem rólam, bár nem vagyok benne biztos, hogy ő is így látja-e. - Lehet, hogy félreérthető voltam, egy szóval sem mondtam, hogy bármelyik diáktársamra értettem, ez csupán elmélet. - Most kérnék egy glóriát a fejem fölé. Köszönöm. - Szerintem igenis élvezném, ha valaki a legváratlanabb helyzetekben produkálna amúgy is megdöbbentő dolgokat, hiszen ez izgalmasnak hangzik, ami pedig bőven elég ahhoz, hogy elnyerje a tetszésemet.

A naív, de fiatal felnőtt egy nagyon szimpatikus megnevezés, gyorsan el is döntöm, hogy ezek után gondolatban is így fogok hivatkozni magamra. A magyarázata viszont túl kusza ahhoz, hogy tökéletesen kihámozzam a lényeget. Egyszer fel kellene vennem és visszahallgatni az összes beszélgetésünket. Tanulságos lenne. - Miért akarja nekem ennyire bebizonyítani, hogy a hazugság képessége nem erény? Nem mintha hihetetlenül vágynék rá, még, ha nem is utasítanám vissza, de attól még valamilyen szinten tisztelem azokat, akik fenn tudják tartani az álcájukat, néha minden nehézség nélkül. - A kakaó gondolata viszont azonnal kisöpör mindent a fejemből, kit érdekel a hazudozás, úgy látszik nincs ellenére a társaságom. Vagy annyira untatom, hogy nem tud ébren maradni? - A kávé tökéletes lesz. - Mondok ellent magamnak, miközben akaratlanul is visszamosolygok. A felnőttek nem szoktak kakaózgatni!

*Felkelek, na nem azért, hogy átlépjem a hirtelen falkában megjelenő problémákat, ennyire azért nem vagyok gyáva, a sok megválaszolásra váró kérdés engem nem rémít el, nem vagyok félős típus, csak éppen a válaszokhoz kell egy… felkészültség? Igen, valami ilyesmi, én pedig aligha lehetek a józan válaszadás mintapéldánya, ha egyszer nem, illetve nehezen tudom elvonatkoztatni a gondolatokat a személyes ki problémáimtól, ami azért nem való. Így aztán itt a nagyszerű és éppen megfelelő pillanat, mintha csak erre várt volna, előbukkan a semmiből, hogy engem boldogítson. Előretolom a széket, ellépek mellőle, konyhám ugyan nincs, de kávéfőzöm van, méghozzá igen bájos és hasznos kis találmány, valamelyik kis kütyük boltjában találtam az Abszol úton, szinte teljesen önellátó, csak el kell indítani, vidám sistergésbe kezd, csak az a baj, hogy a kávét nem egyből csészébe rakja, hanem egy kerekded üveglombikba.

Oda se neki. Hátat fordítottam ifjú vendégemnek, mintha nem félék attól, hogy hirtelen a nyakamba veti magát, bár érdekesen venné ki magát…*
-Na akkor, a félreértések elkerülése végett-*kezdem finom, előkelű, úri modorban, mintha mintha három másodpercnél tovább tartana, de addig legalább jól hangzik* -Biztos, hogy lebukik. Tény, lehet húzni az időt, évekig, akármeddig, de nincs az a lelki ridegség, ami elviselné sokáig az olyanok tekitetét, akik tudják és érzik, hogy itt valami csúszik. Maradjunk az általad említett példánál-*bólintok, miközben kiveszek két csészét az asztalfiókból, kibájolom belőlük a port, aztán lerakom őket az asztalra és cukor után nézek*-nincs olyan elvetemült, pszichopata egyén, aki képes lenne kiírtani az eredeti családját, emlékezettöréssel egy másik családhoz anyakönyvezteti magát, ugyanis ez nem ilyen egyszerű. Az aranyvér jelentősége csak olyan tizenéves korban világosodik meg a nem aranyvérűek számára, így aztán utána visszamenőleg kéne mindenkit végigvenni, aki valaha is tudott róla valamit, ahhoz, hogy az illető nyom nélkül átcsusszanjon az aranyvérűek világába, és ott van az a sok hivatalnok is… előbb-utóbb valamiért kelleni fog. Példának okáért némely aranyvérű bálokra-*ej, de képben vagyok, franc az aranyvérű fajtámat*-csak vérvizsgálat után lehet bemenni, ez egy gyors, fájdalommentes vizsgálat, lehet, hogy a delikvens meg sem érzi, de kiszűrik. Valahogy ki-*biccentek, a részletek nem fontosak és félig felé fordulok.*

-Mennyi cukrot kérsz bele?-*egy kicsit megemelem a hangom, mert a kinti időjárás úgy látszik elhatározta, hogy nagyon barátságtalan lesz, mire is a kávéfőző vidáman sziszegni kezd, de amikor ránézek abbahagyja, ha a bátyám nézett volna rá szétrobban. Családi vonás. Titokfaktorok, sunnyadás az árnyékokban, nem jó az ilyesmit feszegetni, nagyon nem bármennyire is Melore nyelvére áll a téma.* -Hazudni annyit tesz, mint mást mondani, sunnyogni annyi, mint elhallgatni. Nem ugyanaz a kategória, de egyik sem különösebben erény-*elmosolyodom, felé fordulok, háttal az asztalnak támaszkodok.* -Azért akarom bebizonyítani, mert nem érzem úgy, hogy jó lenne, a ilyesmivel játszanál-*és az, hogy fizikailag képtelennek tartom arra, hogy magában tartson valamit, ami fontos egy nagyon durva magyarázat lett volna, és eszemben sincs megbántani. Elmosolyodom, hogy tompítsam az iménti közlések élét.*

-való igaz. Nem kell megvédened magad, senki nem fenyeget-*megcsóválom a fejem. A fenyegetés állandó, legfeljebb a tárgya változik, privát magánügy, de valamitől akkor is félni kell, hogyha nem is látjuk és így tovább. Minő költői gondolat.* -Azért persze az óvatosság nem árt, de alighanem rosszul láttam, de úgy tűnt futó pillanatig, mintha elégedetlen lennél a sorsoddal-*mint mindenki. Az elégedettség, ritka madár. Ha megfogják és kalitkába zárják akkor elpusztul. Ha nem fogják meg mindenki csak űzi, hajtja, mígnem végkimerülésben hal meg. Hogy önként odaszegődjön valakihez… előbb fog egy mantikór a tenyeremből enni. Bár amelyik mantikór a tenyeremből eszik, az a combomból is fog.*

-Kedves kis elmélet, reméljük megállja majd a helyét, és…-*elvigyorodom, a kávéfőző végez, így a lombikhoz lépek, a frissen főtt italt csészékbe szervírozom, nyakon öntöm a sajátomat az átlagos cukormennyiség többszörösével, kell a kedélyjavító, aztán puszta kezes módszerrel szervírozom az övét*-…megoldja a kedves idegenlégiós helyzetét ebben a gonosz világban, ahol annyi sok jó dolog van, hogy válogatni is nehéz közülük-*rámosolygom, aztán ha átvette a kávéját visszaszivárgok az asztalhoz, magamhoz veszem a sajátom, belekortyolok, bólintok és visszaülök a székemre.*

-Jó. Akkor vegyünk egy példát. Eleddig meghatóan ártatlan és ártalmat társad hirtelen fiatal sellőket, egészen piciket, alig nagyobbak egy vizícsikónál sütöget a klubhelyisége kandallójában. Mit teszel?-*bár a helyes kérdés talán a mit eszel lett volna, remélem nem bántódik meg. Csak teszteljük a kedves delikvens fantáziáját.*

A buta kis fejem kiűrítése tűnik a legjobb megoldásnak, hiszen mégis mit gondolna rólam, ha egszerűen nem tudnék rá odafigyelni? Tinilányoknál gyakran jelentkező probléma, hogy nem tudnak eléggé koncentrálni, ha imádatuk tárgya épp őket tiszteli meg a figyelmével, de először is utálom, ha engem is ebbe a kategóriába sorolnak, másodszor meg, a helyzet teljesen más. Mint mondtam, teljesen más. Ez egyszerűen tisztelet, semmi más vagy több. Már a feltételezés is nevetséges, ezért jobb, ha el is fejeltem, nehogy még a végén, egészen véletlenül megcáfoljam. Mégis üdítően hat csapongó fantáziámra, mikor egyszerűen felkel és nekiáll kávét készíteni. Szeretem az ilyesmit, főleg az esik jól, hogy nem jelentette be, hogy mit fog csinálni - ezzel is hangsúlyozva érzem ittlétem természetességét. Egy pillanatra bevillan, hogy milyen jó lenne ideköltözni, de ezt a gondolatot még csírájában elfojtom, bár egyre kevésbé tudok magyarázatot adni a miértre. Hiszen ez csak egy teljesen ártatlan feltevés, ami bizonyára abból adódik, hogy élvezem a csendet, a nyugalmat és, hogy nem kell annyi emberrel összezárva lennem. Semmi köze ahhoz, hogy az agyam egyik fele arra buzdít, hogy lépjek oda hozzá és pár centiről az arcába bámulva próbáljam meg kitalálni, vajon mit gondol rólam? Nem, ehhez határozottn semmi köze.

Inkább csak gondterhelten, összevont szemöldökkel rágcsálni kezdem a mutatóujjamat. Amíg háttal van nem látja, hogy milyen komoly arcot is tudok vágni, de ha látná, biztos megdícsérne, talán valami olyasmit is kapnék, hogy szintet léptem nála. Nőttem a szemében, így mondják. Nekem pedig kell a megbecsülése. A megbecsülése! Tudatosítgatnám még egy darabig, de mégsem, hiszen megszólalt és ellenálhatatlan késztetést érzek, hogy néhányszor a falba vágjam a fejem, amint elmulasztom egyetlen szavát is. - Persze, ha ilyen komolyan vesszük akkor tényleg biztos lebukik, de gondoljon csak a hozzám hasonlóan tudatlan kis diákokra. Ők csak azt látják, ami kívül van és elég egy jó magyarázat, hogy miért is nem jár bálokba az anyjával. Mert, hogy az anyja meg jár. Mondjuk tegyük fel azt is, hogy ő pont aranyvérű. - Ez még hozzám képest is gyenge volt, de nem tehetek róla, hogy nem ismerik egymást, arról meg végképp nem, hogy nem olvassa a gondolataimat napi rendszerességgel. Bár az utóbbi lehet, hogy nem az általam várt eredménnyel járna, ezért ezt jobb, ha ki is húzom a kívánságlistámról.

Mikor felém fordul, gyorsan visszarendezem az arcvonásaimat és az ujjamat is gyorsan kikapom a számból. Egy kis nyál, oda se neki, beletörlöm a taláromba és folytatom. - Egy cukorral szeretem. - Nem annyira sok, azt sem mondhatjuk, hogy túl kevés, ideális, normális, középszerű. Akárcsak én. Majd ismét jön a hazugság boncolgatása, amire annyira kíváncsi voltam, hiszen olyan mint egy hatalmas titok, amiről akkor rántod le a leplet, mikor rájössz, hogy nincs is megoldás. - Nem mintha sűrűn játszadoznék vele. - Csak nem cinikus vagyok? Magamat is meglepem néha. - Inkább csak érdekel, jó róla beszélgetni, nem is csak azért, mert maga a válasz érdekel, az sem utolsó, hogy a válaszadóról is kiderül ilyenkor egy, s más. - Persze távol álljon tőlem a kíváncsiskodás. Ki is vádolna ilyesmivel? - Nem tudom megérteni, hogy miért van ennyire ellene. - bököm ki végre és nagy bölcsen nem teszem hozzá, hogy egy olyan laza pasinak, mint ő, a lételeme kell, hogy legyen a titkolózás. Mert ez így van.

A sorsom persze megint egy kényes téma, nem akarom előadni neki a nagy drámámat az unalomról és a kisebbségi komplexusról, de, ha nem is mondok semmit, akkor nem is várhatom, hogy ő valaha is beszélni fog magáról. Kéne találnom valami középutat, amitől persze majd irtózni fogok később, de jelen esetben tökéletesen megfelel. - Nem vagyok elégedett, de ezt lehet valami életkorbeli sajátosságnak is tulajdonítani. Sajnos belém a kelleténél több kisebbségi komplexus és félelem szorult, így kevésbé könnyen megmagyarázható, de jóval könnyebben kezelhető eset vagyok a szokásosnál. - Közben elfogadom, sőt meg is köszönöm a felém nyújtott italt, majd miután látom, hogy ő is ivott már belőle, következésképp már ihatóra hűlt, én is belekortyolok. A megengedettnél sokkal finomabbnak tűnik, ami sajnos cseppet sem jó jel, ha épp azt akarjuk bizonyítani, hogy egyedül a külső tényezőktől érzem magam olyan különösen vidámnak.

A példája viszont azonnal beindítja a fantáziámat, elsőre azt sem tudom mit kellene mondanom. Most viszont újra az őszinteség mellett döntök, ha már ennyire nem akarja, hogy hazudjak. Vagy ki tudja, lehet, hogy ez valami fordított pszichológia, de ha az, akkor nem jött be. Remélem ettől azért nem lesz szomorú.
- Azt hiszem, esetemben célszerűbb lenne azt kérdezni, hogy mit akarnék tenni, mert sajnos a gátlásaim miatt nem mindig merem azt tenni, amit szeretnék, de ez még nem jelenti azt, hogy nem értékelek nagyra valami váratlant és izgalmasat. Szóval, ha sellőket sütögetne... Először megijednék, aztán őrültnek tartanám, de nem bírnám ki, hogy ne bámuljam meg nagyon. Körbekérdezném az összes ismerősömet, hogy miért csinálja, de tegyük fel, hogy nem tudnák. Elkezdenék a füle hallatára, kitalált történeteket mesélni nem létező kalandokról, csak, hogy elárulja, mi a jó abban, amit csinál. Talán a tópartra is kiülnék és sellőkre várnék, majd mikor látnám, hogy nem jönnek, megpróbálnék egy levegővel olyan mélyre úszni, amennyira csak tudok és meresztgetném a szemem, lehet, hogy kiabálnék is. Ha nem fulladnék meg a kísérlet alatt, akkor utolsó elkeseredésemben hónapokig várnám a pillanatot, hogy kettesbe maradhassak vele és csillogó szemekkel megkérném, hogy hadd próbáljam ki én is. Amíg nem tudnám meg, hogy nincs benne semmi különös, addig én is boldogan csinálnám.

*Tüneményes dolog, ha az ember önellátó, még egy olyan helyen is, mint a Roxfort, az viszont szánalmas, hogy vénségemre sem tudok betelni ezzel az érzéssel, szóval röhej. Meg nem is normális. Szóval nem is kéne forszírozni ezeket az érzéseket, de ha már egyszer... belenyalok a poharamba, édes, édes, mint a méz, mint a vér, amikor pezseg, persze még nem kóstoltam, de valami ilyen íze lehet, mint amikor szerelmes az ember... Fintorral szakítottam félbe magam, bár inkább csak agyfintorok, hiszen az arcomat lefoglalja a Melore felé tanúsított éber figyelem, de egy múló pillanatig, még buta nyálban tocsogó gondolataimnak is jut belőle, bár nem tudom egyáltalán, hogy mit keresnek itt, de gondosan kisepregetem őket. Maradjunk kérem lényegretörőek. A lényeg pedig a szándékban bujkál, nem a tettekben, ezt már régtől tudjuk, tehát szégyelljem a pofám...

Na de szégyellés helyett egy könnyed nyelvtorna, hosszúra kacskaringósított válaszokkal.*
-Nem érdemes kis léptékben gondolni, pontosabban nem érdemes azt gondolni valamiről, hogy jelentéktelen kis ügy, mert akkor az élet majd fogja magát és jól bekeményít, mi, ártatlan halandók meg csak pisloghatunk-*vagyis én, mint ártatlan halandó a magam teljes ártatlanságában szemlélem, ahogy Melore egyetlen szem cukorral képes iszogatni a kávét, nem mintha olyan szörnyű lenne, vagy túl keserű, nem vagyok én olyan brutális, mint némely kollégák, de mégis, leány létére... szeretjük az édeset, nem arról vagy szó...*

-Micsoda mohóság-*vigyorgom meg a szavait, két tenyerem közé veszem a csészém, fölé hajolok, belekortyolok, aztán visszaengedem a támla elé.*-Nem elég neked az élet még fel sem térképezett világos, ragyogó, logikus, érthető és őszinte része, ahogy gyakrabban előfordul, hogy ölelik az embert, mintsem, hogy felrúgják, nem, neked kapásból kell a métely, a kibogozhatatlanul egymásra fonódott hálózat, aminek mozgatóit nem érdekli, hogy te is emberből vagy. Nah. Hát pontosan ezért nem lenne jó dolog nagyon beletanulnod a kamuzásba. Minden tudsz. Az indítékaim, mint megannyi nyitott könyv hevernek előtted-*szinte látom, ahogy a félhomályban a villámok fényét leküzdve felragyog a glóriám, és a szárnyaim selymesen suhogva kavarják a kávéillatú levegőt, épphogy el nem szállok a nagy jótéteménytől. Teljesen megszállt az iskola szelleme. Még a végén szeretni fogom a diákokat... rántva is.*

-Áh, egy kis kisebbségi érzés még senkinek nem ártott volna meg, nézz csak végig a mardekárosokon. Meg nem mondanád róluk, hogy mennyi nyűgük, bajuk, gondjuk és sirámuk lehet, elvégre ők is csak kamaszkölykök. De lám, megoldják valahogy, így meg tudják őrizni azt a légkört, ami körülveszi őket. Ergo, egy kis kisebbségi érzés, még nem a világ vége-*egy kicsivel nagyobb sem, akkor van baj, ha az ember egója visszaköszön a tükörből, na nem mintha különösebben attól kellene tartanom, hogy mostanában a fent nevezett ilyet tesz velem, de azért nem árt az óvatosság, különösen nem ilyen vészterhes időkben, amikor fogalmam sincs, hogy hova tettem a kanalam, de a cukor leülepedett az aljára a pohárnak, tehát kénytelen vagyok félreérthetetlen mozdulatokkal lötykölni az italt, de úgyse figyeli senki, hiszen Melore monologizál, én pedig nevetek, nem durván és harsányan, de annál vidámabban.*

-Ez vitathatatlanul egy igen elmés, ötletes és őrült megoldása a helyzetnek-*felhajtom az italom maradékát, aztán hátrafelé kinyújtózva az asztalra pöccintem a csészét, használhattam volna pálcát is, de sokkal izgalmasabb, hogyha az asztal és a szék, az ég és a föld között lebegek, miközben tartom kétségbeesetten a törékeny kis egyensúlyt, aztán két hátroppanással vissza is rántom magam a helyemre, hogy méltó választ adjak, ha létezik olyan.*-És szegény sellőkék? Nem lenne lelkiismeret furdalásod, hogy megették őket? Mert ők mégiscsak értelmes lények és egyáltalán... De tény, ilyen kreatívan még senki nem oldotta meg a helyzetet... Miért gondolnád, hogy annyira extra, csak mert eddig nem láttál? Eddig nem láttál főbenjáró átkot sem, ha azonban hirtelen látnád és új lenne és különleges akkor használnád? Ezt hívják manipulálhatóságnak.

Tocsog az agyam. Tudom én, hogy nem kellett volna belegondolni semmibe, mert annak rossz a vége, de mi értelme bárminek is, ha nem forgathatom ki, hogy aztán kedvem szerint alakítsam? Például itt van ez is, mit csinálok? Fél tizenegy-tizenegy körül, egy olyan tanáromnál ücsörgök, aki nem is tanít, ráadásul nem mellesleg olyan komoly témákat boncolgatunk, mint például a hazugságok mibenléte. Ha így nézzük, úgy tűnik mintha egy túlontúl eminens lányka fejébe próbálnának valami beleerőszakolni az életről, hogy ne robbanjon atomjaira az első kihívás után. Akár ez is lehet, sőt talán így is van, de abban mi lenne a jó? Szerintem sokkal jobban hangzik, hogy egy önmagát épp megismerni készülő tinédzser érez megmagyarázhatatlan dolgokat, egy titokzatos majdnem-idegen iránt és próbálja megfejteni, hogy mit is lehetne kezdeni ezzel az egésszel. Vagy, hogy a majdnem-idegen, mit tudna kezdeni vele, de ez már egy olyan mellékszál, amit nem szívesen fejtene ki magának, illetve, ha lenne olyan romlott, hogy már meg is tette, akkor... Nincs mit tenni, menthetetlen. Nem, inkább csak nagyon mélyen eltemetné az egészet a tudatalattijába és önmagának feltett, értelmetlen kérdésekkel próbálná enyhíteni a benne dúló, khm... mondanám, hogy viharokat, de egyrészt túl költői, másrészt inkább hasonlít egy félőrültekből álló néptánccsoport legrosszabbul sikerült koreográfiájához.

Nézem az arcát, nézem, ahogy létezik és erősen elgondolkozom azon, hogy talán példaképnek kellene választanom, annak ellenére, hogy nem akarok ilyen lenni. Igazából, azt akarom, hogy próbálja meg megtanítani nekem, hogy is kell csinálni, rontsa el, ne ismerje be, de ettől még ne fogadjon el. Határozott elképzeléseim vannak, mások pedig határozottan pszichológushoz küldenének ezt látva. - Szerintem, ha az élet bekeményít akkor izgalmas lesz és én szeretem mikor izgalmas. - Miről is beszélünk, hogy jutottunk el Madelintől idáig? Mondjuk nem érdekel, ez is csak egy agybolasztó, figyelemelterelő kérdés volt, nem is kell válaszolni. Főleg nem magamnak, az sose jó. - Próbált már beleérezni a diákok helyzetébe? Elkeserítően véges a lehetőségeink száma, itt, az iskolán belül. Vagy csak én nem vagyok elég kreatív.

Egy pillanatra rácsodálkozok arra ahogy forradalmasítja a kávéivás tudományát. Mondjuk nem kizárt, hogy az érdeklődésemnek semmi köze a bögréjéhez vagy a benne lötyögő, borzasztóan édes akármihez, de jobb, ha ezt nem próbálom meg kifejteni. A csendes ámulásba és bámulásba ritkábban kötnek bele.
- A világosban meg az érthetőben mi a jó? Maga mardekáros volt és mugliismeretet tanít, már ez is elég ahhoz, hogy továbbgondolhassam az indítékait. Akkor jönnek a találgatások, a félreértések satöbbi és már meg is van az a kis izgalom, ami kielégít, legalább egy vagy két órára. Szánalmas? - Őszintén kérdezem, de nem várok őszinte választ. Olyat lehet?

- Az mondjuk nem is lenne baj, ha én is olyan ügyesen tudnám leplezni minden bajomat. Illetve talán még tudnám is, itt a hajlandósággal vannak komoly gondok. Elhiszem, hogy nem tudok semmit tenni azért, hogy mások jobban becsüljenek, mert úgy könnyebb. Nem valami nemes jellemvonás, nem is túl praktikus, de annyit tudok mondani, hogy ez van. - Ha mardekáros lettem volna az alapból azzal járt volna, hogy megvan a képességem az álcázásra vagy fordítva? Csak akkor lehettem volna mardekáros? - Inkább rúgják fel az embert, hogy utána jobban essen az ölelés, mintha, egész életében csak ölelgessék és a végén már úgy érezze megfullad tőle. Azt senki sem akarhatja, maximum olyasvalaki, aki egész életében arra várt, hogy végre békén hagyják. - Ez se rossz álláspont, sokszor hajlamos vagyok azt hinni, hogy én is ezek közé az emberek közé tartozom, de mindig rá kell döbbenjek, hogy sokkal közelebb állok az ellentétéhez. Illetve, ehhez állok közelebb, de a másik végletet akarom.

Az is jó, ha nevet, mármint, annak ellenére, hogy most minden jó, a nevetés még a többinél is jobb besorolást érdemel. - Akkor bizony manipulálható vagyok. - Csaknem büszkén jelentem ki, hát fúj. - A sellőket persze sajnálnám, de valószínűleg mindent elnyomna a kíváncsiságom. Azt hiszem, már ismeri ezt a sokszor rossz és néha jó tulajdonságomat. Egy főbánjáró átok az megint más, arról kicsi korunk óta halljuk, hogy rossz dolog. A sellők sütögetése egy szülőnek se jut eszébe - remélem -, ezért tartozhat más kategóriába. - Azt már nem teszem hozzá, hogy ezekkel az átkokkal is az a baj, hogy még, ha használni nem is használnám, de egyszer szívesen kipróbálnám milyen lehet imperio alatt lenni, legalább egy rövid ideig.

*Finom volt, faluhelyen elégedetten csettintenék a nyelvemmel, esetleg jó londoni szokás szerint kinéznék az időjárásra és akármit is látok az ablakon túl, kijelenthetném, hogy milyen szép napunk van, de mivel az ablakon túl per pillanat semmilyen szép napot nem látok, így jó Roxfortos szokás szerint inkább visszafordítom a pillantásom Melore-ra és nem adok hangot a változatos konfortérzeti tényezőimnek.*

-Mást se teszek, mint beleérzek-*nevet fel szinte szertelenül, hiszen valóban, de mit is sejthet erről egy diáklány. Egy elcseszett élet, apa elcseszett élete, mondanám, hogyha költői vagy éppen közönséges akarnék lenni, de nem mondom. Mélyen a gyermeki szemekbe nézek, viszonzom azt az érdeklődő pillantást, ami onnan süt és éget felém, ha nem is olyan hevesen, de mindenesetre a magam érdekődésével. Egy kicsit hitetlenkedem azon, hogy ilyen naív lélek még létezhet, de hát a mágusok világa, mint tudjuk maga a kagylóhéjba zárt kényelem, ha az ember jó helyre születik és utána jó helyen és marad meg. A Roxfort pedig a béke tűnékeny szigete, ami meglepően régóta ringatózik erre. Milyen költői nap van.*

-A lehetőségek sehol nem olyan korlátozottak, mint az emberi elmékben. És a diákoknak a legjobb, úgy követhetik el a szerteágazó ámokfutásokat, hogy a tanárok megvédik őket a komolyabb következményektől. Azt hiszem ha nem is a kreativitásodban, de legalább a vállalkozó szellemedben kéne keresni a probléma gyökerét… mindenki rab madár, amíg ketrecben tartja magát-*vagy éppen mások tartják ott, rövid láncon, fékezett habzású idegbetegként… viharos éjszaka, ilyenkor mindig letámad a nosztalgia, mintha hideg falak visszhangzó cseppenései között hallhatnám az időjárás kinti akcióját, pedig már régen nem. Régen? Hiszen olyan fiatal vagyok még, komolyan… bár szerencsére nem én vagyok a legifjebb kolléga.*

-A világosságban az a jó, hogy nem kell félni tőle, rávilágít arra, amit érdemes emgnézni, megtapasztalni, megismerni. Játékos, eleven, meleg és barátságot. Befogadott például egy ilyen magamfajtát is, bár én nem tanárnak készültem, mégis itt kötöttem ki, mert lehetőség. Az, hogy te ezeknek a rejtélyeknek a sötét megoldását keresed nem szánalmas… inkább gyerekesen jellemző, de ugye felnőttnek kezellek, ezért azt kell mondanom, hogy naív-*ami lehet édes, lehet bájos, lehet tüneményes, akármilyen, csak éppen teljesen életképtelen, felesleges és haszontalan, mármint Brayden szerint, így lettem és Sweety, de az már megint egy másik történet. Elhúzom a szám, nosztalgia, te átkozott féreg…*

-Szós e róla, a kíváncsiságod nem lehet nem észrevenni, de nem bűn, bár… ezt akár mondhatnád bárki másnak, egészen biztos, hogy homlokegyenest máshogy vélekedne a dologról, de oda se neki, kicsire nem adunk. Mindazonáltal, hogy mondjak valami újdonságot is, említették már, hogy nem érdemes ennyi légvárat rajzolnod? Ahogy kiveszem a szavaidból mindenre van egy fix elképzelésed és a legkevésbé sem biztos, hogy ez éppen egyezik a valósággal. Veszélyes lehet, főleg, hogyha ez alapján határozod meg az emberekhez való viszonyodat, de lám, már megint úgy beszélek, mint egy próféta, ügyet se vess rá.

Fáradok, ajj, de még mennyire. Elnyomok egy ásítást, isten ments, hogy feltűnjön neki valami és egy olyan eszement javaslattal álljon elő, mint például ideje a saját ágyamba bújnom. Egy kis mocorgás után, végül követem a példáját és nyújtózkodom egyet, de közben hihetetlenül ügyelek arra, hogy még véletlenül se érintsem meg, ami mondjuk egy újabb terhelő bizonyíték lehetne valami mellett, aminek még a nevét sem mondjuk ki.
Azt hiszem többszörösen is bukott ötlet, ha magamnak magyarázok, ráadásul még próbálom meg is érteni azt. Közben a kanapé, a gravitáció megsokszorozott erejével támad rám, viszont én hősiesen és nagy nehézségek árán ellenállok a csábításnak.

Ha már a komfortérzetem így sikít, az legalább jól esne, ha tudnám miről is beszélünk. Megy ez nekem, válaszolok reflexből, őszintén és a képességeimhez mérten még viszonylag értelmesen is, de mi lenne, ha betoppanna hirtelen egy láthatatlan külső szemlélő? Azt hiszem... Kimenne.
- Lehet, hogy értem. - Ez most komoly. Ha kiröhög, sírni fogok. Kis lépésekkel próbálok felnőni, vagy inkább növögetni és ehhez fontos a megértés. Azt már rég beláttam, hogy sehová nem vezet, ha ismerem a hibáimat és a gyengeségeimet, többre mennék azzal, ha mások nem ismernék őket. - Ha olyan jól megy magának, szívesen megkérdezném újra, hogy mit tenne a helyemben. De igazából nincs is olyan helyzet, ami megoldásra várna, azt meg olyan fenköllt lenne, ha azt mondanám az élet. Ha problémát kéne keresnem, csak, hogy próbára tegyem magát, akkor valószínűleg azt kérdezném mit tenne, ha igazából minden jól működne, a prolémái gyerekesek lennének, csak kevésnek érezné azt a szintet, amin olyan békésen ellétezget? Persze távol álljon tőle az ilyesmi, ha maga mondja, én elhiszem. - Mondjuk így is van, nem is értem miért próbálkozom ilyesmivel, talán csak kíváncsi vagyok, hogyan reagál. Valószínű. Csúnya dolog ez a kíváncsiság.

- Szerintem rabnak lenni egészen addig nem rossz, amíg rá nem jövünk, hogy csak magunknak állítjuk az akadályokat. Amíg van kit utálni érte, addig van valami, ami... Nem szeretném ismételni magam, szóval addig van valami, ami nem unalmas. Viszont igaza van, biztos csak nem merek bevállalni eleget vagy nem is tudom pontosan mit kéne tennem, hogy találjak valami igazán kockázatosat. -  Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy érti-e mire gondolok, sőt abban sem, hogy egyáltalán van-e értelme, de azt határozottan jó lenne titokban tartanom, hogy most kapásból lenne pár viszonylag kockázatos ötletem, még akkor is, ha ezeket nagyon erősen igyekszem elnyomni, eltemetni. Ezt nyomatékosítom is gyorsan, még akkor is, ha a kiürült bögre asztalra helyezése elég kisstílű ábrázolása a gondolataimnak.

- Naív, természetesen. - Örülök, hogy tiszteletben tartja a kéréseimet, ha tanár lennék biztos kapna plusz tíz pontot, meg kartonból egy aranycsillagot is. Azt mondjuk lehet, hogy azért, mert kedvelem. - Azért örülnék néhány hasznos tulajdonságnak is, így csak arra vagyok jó, hogy mások agerssziójának céltáblája legyek, de úgy látszik még arra is csak alig. Idegesítő, hogy velem nem történik semmi. - Nagyjából ugyan az a dilemmám, mint azoknak, akik hősi halált haltak. Mindig a jó részről maradunk le.

Mondhatnám bárki másnak. Mondhatnám, de inkább neki mondom, talán azért mert tőle számíthatok némi pozitív visszajelzésre, talán azért mert... nem tudom. Valamiért jó itt ülni, beszélgetni meg létezni még akkor is, ha tudom, hogy majd egyszer elmegyek és akkor megint rossz lesz. Vagy nem, hiszen várhatom a következő alkalmat, a lényeg, hogy az érzéseim intenzívek legyenek. - A prófétákban az a jó, hogy lehet hinni bennük, bár ezt leginkább az olyan emberek teszik meg, akik - hozzám hasonlóan - már beköltöztek a kis légváraikba. Mondjuk ezt valószínűleg azonnal beszüntetném, ha a valóság lenne olyan érdekes, mint az, amit beleképzelek. De sajnos a világnak az a része, amit én látok... Szóval az nem olyan, mint, amilyet szeretnék.

*Éberen figyelem a tündérem, én jót aludtam, mielőtt felkeltett volna, de rajta látszik, nem is csak látszik, hallani, ahogy a szavai botladoznak, a hangja vonszolja magát egyik szóról a másikra, egyik mondatról a másikra, aztán mégis belelendül, újra megélénkül, elevenen és csillogón, ragyogón és áradón, igen, most már tudom, hogy mit tenne ha ez meg ez lenne, de még mindig nem tudom azt, hogy mit akar kezdeni a jelen helyzettel. Szép. Szép. De kinek elég a vágy, ha közben a pillanatot elsivárítja a jövőbe tekintő gondolatok halmaza, áh. Csak éppen ugye a cselekvésképtelenség ugyanúgy megköt engem elvi alapon, mint őt a saját tesze-toszasága. Mire is gondolok? Nagyon egyszerű. Mi másért bámulna, mint amit én is nagyon megkívánnék egy ilyen hideg falú kastélyban, ami erőst tiltott és éppen ettől izgalmas. Szóvirágok. Bah, övék a pillanat, fintorgó mosolyra húzom a szám sarkát.*

-Ha a te helyedben lennék az nem jelenti azt, hogy átvenném a gyengébb tulajdonságaid, amik kiegyezésre hajtanak-*szolidan feddő a hangom, csak egy kicsit pattog benne valami feszültség, amivel nem szidom, de azért érezze meg a szavak élét. Nem mintha bántani akarnám, csak éppen így látom jónak. Egy hugrabugosba minek is ölök energiát? Úgy látszik, aki egyszer tanárságra adja a fejét, annak a megszállottságává válik, hogy esélytelenből alkosson csodát.* -Tehát ha a helyedben lennék elég izgalmassá tenném az életem pusztán az emberekhez való viszony másságával. Az izgalom mindig a feszülségből akad, de mivel te minden súrlódást elkerülsz és inkább elhagyod a saját véleményed és akaratod, csak azért, hogy megfelelj az elvárásoknak, lásd a hazugság szőtte hódolód a parkba, akkor nincs azon mit csodálkozni, hogy unod az életed. Attól izgalmas a dolog, ha megállsz, a saját lábadon, a saját véleményeddel, ami óhatatlanul is ütközni fog másokkal, súrlódás keletkezik és máris nem légből kapott érdekességekkel feldobni ezt az amúgy szép és kellemes életet.

*Keressen mindenki magának szörnyet, aki elől menekülhet egy életen át…. Nem! A leghatározottabban nem ezt mondtam, hanem azt, hogy mindenki keresse meg a maga kis önző partícióját az életben, amin élvezkedhet, és akkor nem fog unatkozni. Bámulatosak ezek a mai fiatalok. A mi időnkben még örültünk, ha éltünk. Amint kikerültünk a szülői elnyomás alól tomboltunk, fenékig élveztük az életet, még akkor is, ha a tanárok ezt igen sűrűn pattogó büntetőmunkákkal honorálták, ma pedig. Mia az udvaron, csak ül, kedves, szép, de olyan semmitmondóan elvarázsolt, mintha nem élvezne semmit, Melore pedig azt se tudja, hogy mit akar élvezni, persze nekem lenne néhány konspiratív javaslatom, inkább magamban tartom. Egyelőre. *

-Mindig van kit utálni-*hagyom jóvá az eszmefuttatását, aminek semmi köze a tantárgyamhoz, bár ha így folytatom, akkor pszichológus leszek mindenféle mugliiskolai ismeret nélkül, de annál nagyobb tapasztalattal.* -Ezek a tapasztalatok nagyon jól mutathatnák neked, hogy az élet nem arra való, hogy mások játéka legyél, ha egyszer utálod. Biztos vannak, akik élvezik, de… ha azt akarod, hogy történjen veled valami, akkor miért nem csinálsz valamit, amire az élet ellentörténéssel reagálhat? Egyáltalán mit akarsz, mi történjen? Támadjon meg egy Mardekáros? Fűzögessen egy Griffendéles? Vagy éppen pont fordítva? Legyél halálfaló-áldozat, kétnapig címlaptörténetes mártír?-*miért kell nekem mindig ilyen brutális dolgokra gondolnom?* -Ugyan Melore…-*milyen szép hangzása van ennek a névnek, élvezet kimondani, kellemesen cseng.*

-A világ csak olyannak mutatja magát, amilyen. Ő legalább nem hazudik, de a körülötted levő dolgok mindig olyanok, amilyenre alkotod őket. Ez baromira sablon szöveg, utálom is ezért, de így van. Nem akarok a lelkedre hatni, annyira nem mélyedtem el a tanári felelősségvállalásban, hogy meg akarjam váltani a világod, de más se fogja, szóval, ha nem akarsz unatkozni, akkor ne befelé csavarodj, mint egy őrült pszichopatajelölt, hanem a világban próbáld meg megalkotni a létezésed, mert most csak tengsz és lengsz… mellesleg mindjárt odaalszol a kanapémra, persze tudom, hogy édesen álmosító hangom van.

Elhallgatnám én őt évekig is, szerintem élvezi, ahogy beszél, én a helyében örülnék, ha ilyen szépen meg tudnám fogalmazni az értelmes gondolataimat, de sajnos ez az ötlet már két helyen is elbukott. Persze, nem adom fel, miért is tenném, ha itt van a két lábon járó motivációm, akinek minden mondata szinte sugározza, hogy csak egy kicsit kell bátornak lenni és megkapjuk, amit akarunk. Ő valami mosolyfélét produkál én meg annyira nem értem, hogy mi történik velem, hogy az már művészet. Vajon direkt csinálja, vagy elhihetem, hogy van saját akaratom és képes voltam  egy ilyen játékba bele menni minden külső segítség nélkül? Igazából egyik se túl kecsegtető lehetőség, de az izgalom megvan, a kockázat és az élvezet félelmetesen múlandó, tehát mire is várok? Jóváhagyásra, vagy legalább egy jóváhagyás félére, hogy ez nem rossz, vagy, ha mégis, nekem muszáj engednem a... kíváncsiságomnak.

- Mégis milyen dolog ez? Aki a helyemben van, az az összes nehezítéssel együtt próbáljon meg kezdeni valamit magával, különben nem az igazi. - Szép lassan ki kell próbálgatnom mennyit is engedhetek meg magamnak, de itt például a "magával", tényleg az önmagávalt jelentette, legalábbis ezt mondanám annak a bizonyos külső szemlélőnek. A szomorú az, hogy a mondat másik értelme is teljesen helytálló lenne, illetve, még a szomorú is relatív. - Nekem a súrlódás... - milyen szó ez? - ...csak addig izgalmas, amíg van valami, amiért érdemes felvállalni a véleményem, vagy kiállni az igazamért. Egyébként, nem okoz különösebben örömet, ha bebizonyítom, hogy az egyik barátnőm igenis lila felsőt vett fel tegnap és nem is voltak rajta flamingók. Persze, ha van miért csinálni, akkor igaza van. De a megfelelő célt megtalálni a legnehezebb. - Mondjuk egy elég szép példány terpeszkedik előttem, de az ilyen gondolatok jobb magamban tartni. Lehet, hogy sokat lendítene a helyzetemen, ha nem tenném és ilyen egyszerűen kimondanék mindent, aztán csak várnám a reakcióit, de ez azért még nem megy. Valamennyit fejlődtem, kizárólag az ő kedvéért, tehát meg is van a cél, a törekvés, csak egy egész pici beleegyezést kérek és többet egy rossz szavam sem lesz az életemre.

Fogalmam sincs, hogy jutottam el addig a pontig, amikor már csak őt kell meggyőznöm. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam felesleges résztvevője a társalgásnak, hiszen úgy is csak jóváhagyom minden állítását és meg se fordul a fejemben, hogy tévedhet. Kicsit megrázom a fejem, a hajam a szokásosnál is jobban összekuszálódik, ami persze így van jól, így szeretem, de ettől még nem igazán segít rajtam.
- Talán tényleg nem ártana eldönteni, mit is akarok. - Ez igaz is lett volna, ha mondjuk olyan negyed órával ezelőtt mondom. Most már.. áhh, reménytelen, kit akarok meggyőzni? Nem akarok én Mardekárosokkal csatázni vagy Griffendélesekről álmodozni, azt hiszem néhány óra leforgása alatt, vagy talán több is, csak észre sem vettem, átugrottam egy szintet, hiszen olyan izgalmasnak tűntek ezek a dolgok, csak az a baj, hogy régebben. Tényleg ilyen könnyen el lehet varázsolni? Most már nem is olyan könnyű válaszolni, félrebillentem a fejem, olyan erősen gondolkozom, hogy még véletlenül se mondjak semmi olyat, ami a terveimbe ütközik, már, ha feltételezzük, hogy vannak ilyenek.
- Így kimondva tényleg nem hangzik túl jól, sőt, olyan, mintha egy unatkozó kamaszlány buta kis sirámai lennének. Mondjuk lehet, hogy azok is, de azért biztos vannak még olyan dolgok, amikre érdenes vágyni. - Mert ezt mondta, nem? Ha ilyen lesajnálóan beszél az álmaimról - a régi álmaimról! -, akkor... Akkor mi? Biztosan csak belemagyarázom.

- Azért elég jól csinálja ezt a megváltósdit. - Azt már nem teszem hozzá, hogy a módszeres és természetesen szigorúan tudatalatti elbűvölésem mellett szépen, lassan minden más értelmetlennek tűnik, amiben régebben olyan biztos voltam. Talán jó is ez így. Ijesztő.
- Nem lennék jó őrült pszichopata, de azért köszönöm a bókot, egészen meghatódtam. - És tényleg. Ez már majdnem olyan, mintha azt mondaná, hogy különleges vagyok.
- Nem akarok elaludni, tényleg. - Az eddigi bágyadt motyogásom mellett kiáltásnak hangzik a normális hangerő, pedig csak szerettem volna egy kicsit határozott lenni. - Azt mondja, indulnom kellene? - Pofátlanság talán, de legalább sikerült úgy megfogalmaznom, mintha tényleg csak kíváncsi lennék, mit gondol, mennyire van késő? Vagy nem.