Jarevepiles próbaterme

Egy közepes méretű szobáról van szó, amiben kényelmesen elférnek a zenekar holmijai, a berendezések és az érdeklődök is, akik ellátogatnak a csapat előadásaira.
A falak a Hollóhát és Griffendél színeiben pompáznak, s együttesek plakátai illetve a házak százlói díszitik azokat. Szemben egy hatalmas ablak van, amit az esti előadások alkalmával a kék-piros függönyökkel elrejtenek. Előtte egy kis emelvény lett létrehozva, ami elkülöníti egymástól a színpadot és a "nézőteret". A dob itt kapott helyet a hangfalakkal és a mikrofonnal együtt. Jobb oldalt helyezdkedik el a zongora és a szintetizátor kényelmesen, egymás mellett, bal oldalon pedig a gitárok és egyéb kellékek tárolóhelyei lettek kialakítva. Szintén bal oldalt kapott helyet a hatalmas piros bőr ülőgarnítúra és a mahagóni asztal, ahol a srácok gyakran tanakodnak, ugyanis a legtöbb dalszöveg ezen a szent helyen születik meg.
Kicsivel hátrébb pedig székek és asztalok találhatóak, melyek próba idejére félre vannak tolva, hogy több hely legyen, koncert alkalmával azonban ízlésesen, egymástól egyenlő távolságra vannak kihelyezve, hogy  ki-ki kedve szerint élvezhesse az előadásokat. Az ajtó túlsó végére felragasztva egy elhasználódott pergamenre vannak felvésve a tagok nevei, amelyek mellett az illető hangszerének képe díszeleg.

„Tagok listája:

Arieh J.A. Brightmore - szintetizátor
Giles K. Lawrence - basszusgitár
James Wolf - akkusztikus gitár
Jeremy Matthews – vokál (gitár)
Josephine ShieldHeart – vokál (zongora)
Kevin Stratford – dob”

A szobának ezen részébe csak és kizárólag a zenekar valamelyik tagjával együtt léphetnek be a diáktársak.(!)

Előzmények:
Bagolyház

Még mindig kótyagosnak éreztem magam a nemrég történt események miatt, de lehet, hogy ebben közrejátszott Madame Pomfrey nyugtató itala is, amit mindenképpen el kellett fogyasztanom. McGalagony segítségével rendbe szedtem magam, s a varázslótalárt felváltotta a mugliöltözet. Pillanatok alatt hatalmas változáson mentem keresztül, nemcsak külsőleg, lélekben is. Piros nyári ruhámat vettem fel, hozzá pedig a színben passzoló lapossarkú cipőmet. Szemeim olyan komolysáot és elszántságot tükröztek, amin én is meglepődtem, mikor a tükörben megláttam. Az ember nem is gondolná, hogy apró események hatására hirtelen felnőhet és megkomolyodhat.  A professzor bátorítóan megszorította a vállamat, s a nyomában kiléptem az irodából. Szótlanul ballagtunk egymás mellett, egyikünk sem tudott, vagy talán nem akart semmit se felhozni most. Majd talán útközben...útban Londonba.
Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem magammal hozni, pedig sokat jelent a számomra. A Bowentől kapott gyűrűt nyakláncra felfűzve, ami tegnap este a próbateremben maradt. Mérgesen káromkodtam egyet magamban, s jeleztem a professzorasszony felé, hogy azonnal jövök, de ezért muszáj visszamennem. Beleegyezett és azt mondta, hogy Roxmorts határában fog várni. Gyorsan eliramodtam a terem felé, útközben elhaladtam jó pár meglepődött diák és tanár mellett, akik nem értették a dolgot és furcsán néztek rám...egy embert kivéve, aki nem más volt, mint Piton. Sietségemben nekiütköztem, de kivételesen nem vont le ezért pontot a házamtól, sőt, ő kért még elnézést. Nagyon meglepődtem ezen és próbáltam elhessegetni magamtól azt a rémképet, hogy esetlegesen köze lehet a keresztapám mostani állapotához.
Végül megérkeztem az együttes próbaterméhez, ahova sietően benyitottam. A hangszerek, minden úgy volt, ahogy előző este hagytuk őket. Sajgó szívvel jutottak eszembe a közös pillanatok, de erre most nem értem rá. Nekiálltam keresgélni, és öt percnyi kutatás után megtaláltam a kanapén az ékszert. Magamhoz szorítottam, miközben a zongorához sétáltam, amit szintén keresztapámtól kaptam. Ujjaimmal végigsimítottam a külsején. Imádtam ezt a hangszert, megnyugvást adott nekem mindig, ha rajta játszhattam. Olyankor nem két külön dolog voltunk...a zene eggyé kovácsolt minket, egy anyaggá. Késztetést éreztem arra, hogy eljátsszak pár akkordot, de sietnem kellett, nem várakoztathatok meg senkit. De a kísértés nagyobb volt, mint hittem...
Leültem a zongoraszékre, s először csak mereven bámultam a billentyűket, mintha nem tudnám, mit kellene most kezdenem velük. Becsuktam a szemem, próbálkoztam lecsendesíteni az elmémben dübörgő gondolatokat. A kezem szinte magától indult el az elefántcsont billentyűkre. Először csak óvatosan, finoman kezdtem zongorázni, kerestem a hangokat és a dallamokat. Észrevétlenül jött létre a pillanat, az érzések...minden összeállt egy dalban. Énekelni kezdtem és ujjaim csak jártak és jártak a zongorán...Megszületett az összhang...

Waking up I see that everything is ok
The first time in my life and now it's so great
Slowing down I look around and I am so amazed
I think about the little things that make life great
I wouldn't change a thing about it
This is the best feeling

This innocence is brilliant, I hope that it will stay
This moment is perfect, please don't go away, I need you now
And I'll hold on to it, don't you let it pass you by

I found a place so safe, not a single tear
The first time in my life and now it's so clear
Feel calm I belong, I'm so happy here
It's so strong and now I let myself be sincere
I wouldn't change a thing about it
This is the best feeling

This innocence is brilliant, I hope that it will stay
This moment is perfect, please don't go away, I need you now
And I'll hold on to it, don't you let it pass you by

It's the state of bliss you think you're dreaming
It's the happiness inside that you're feeling
It's so beautiful it makes you wanna cry

It's the state of bliss you think you're dreaming
It's the happiness inside that you're feeling
It's so beautiful it makes you wanna cry

It's so beautiful it makes you want to cry

This innocence is brilliant (It makes you want to cry)
This innocence is brilliant
Please don't go away 'cause I need you now and I'll hold on to it
Don't you let it pass you by
(It's so beautiful it makes you want to cry)

This innocence is brilliant (It's so beautiful)
I hope that it will stay (It's so beautiful)
This moment is perfect
Please don't go away
I need you now and I'll hold on to it (It makes me want to cry)
Don't you let it pass you by

Ajkaimat beharapva játszottam le az utolsó taktusokat, majd idegesen túrtam a hajamba. A lelkemben minden összekavarodott, összezavarodott, nem tudtam rendet tenni és ez kétségbeejtett. Nem éreztem eddig ilyet, nem láttam tisztán, pedig erre, most, a jelenlegi helyzetemben szükség lett volna. Megcsóváltam a fejem, majd lehajtottam a zongorabillentyűk tetejét. Nyakamba tettem a nyakláncot, s felkészültem arra, hogy elhagyjam a termet...az iskolát...a Roxfortot.

[Mi?! Miért nem?!]

Rohant. Hová? Az emberek szeme elől. Körbejárta a Roxfort birtokát, de mindig volt ott valaki, akit ismert.
Pánik. Kihez menjen? Ki fogja meghallgatni és megérteni? Calinehez nem mehet, előtte biztosan kell tartania magát, különben ő is meginog. Marcus...Igaz, legjobb barátja, de Gil nem tudja elképzelni, hogy egy olyan értelmes mondatot kinyögne, amiben nincs szó a lefektetésről vagy az érzelemmentes életről. Volt már tapasztalata elég, biztosan nem most fog meglágyulni és megölelni. Nem, az nem ő lenne.
Csak futott, ahogyan a lába bírta, most már könnymentes szemmel és biztos lábakon az iskola bejárata előtt állt meg. Valamiféle zörejt hallott, de nem vélte felismerni, így kinyitotta a hosszú, öreg, nyikorgó ajtót, ámde ismét megtorpant. Egy hang...Valaki hangja. Mintha hívná őt. Vajon ki lehet?
Nem sokat vacillált, bevágta maga mögött az ajtót és meg sem állt a lépcsőkig. Ziláltan megvárta, míg a lépcsők olyan sorban rendeződnek, amellyel fel tud majd menni egészen a hetedik emeletig. Felszállt az elsőre, majd a másodikra...egészen addig rendeződtek szépen sorjában, míg nem a barna hajú észbe kapott. Mit is kezdhetne magával a griffendél klubhelyiségében? Kizárt, hogy egyedül tudna ott lenni. Valakivel beszélnie kell erről az egészről...de nem diáktárssal. Egy olyan valakivel, aki majd elengedi őt a temetésre, s akár el is kísérheti. Csak egy tanárt ismert itt, aki bármelyik diákról is volt szó, bízott benne és segítette, ahogyan csak tudta, de volt három ember, akikkel kivételezett: Harry, Ron és Hermione. Háztársak. Talán hozzájuk kellene fordulnia, de ő mégis az öreg igazgató mellett döntött. Mihelyst megállt a lépcső rohanni kezdett egy folyosón, ami ugyan nem látszott ismerősnek, mégis tudta, hogy ezzel rövidebb idő alatt odaérhet. Így is volt. Perceken belül ott termett, s pont akkor lépett ki rajta maga Albus Dumbledore is. Ha az előbb zilált, most talán a haldoklás határát súrolta, legalább is ijesztő lehetett hallani azt a hangot, amit kiadott. A vele szemben álló szörnyen festett ki. Egyik kezét próbálta elrejteni, ámde Giles szemei gyorsabbak voltak az ő reflexeinél. Némán odanyújtotta neki a levelet, s halk mesélésbe kezdett a szerelemről, az évekig tartó várakozásról, s a rejtélyes borítékról.
- Mi?! Miért nem?! - Rivallt a pergament tartóra, miután elutasítást kapott. Egy gyenge magyarázatot kapott, miszerint sötét időket élünk és bármikor lecsaphat rá még a saját árnyéka is. Bocsánatot is kért, bár ez mit sem számított a dühödt diáknak: túlságosan is akaratos volt és kitartó. Miután még egyszer elutasításba torkollott a beszélgetés, egy perc néma csend borult rájuk, s csak néztek egymás szemeibe. A griffis elrántotta a fejét, s a levelet kitépte a professzor kezéből.
Egy választása van: Keresnie kell valamit, ami eljuttathatja oda, valakit, aki segíthet neki megszöknie innen, bármibe is kerüljön...Szükség...
- A Szükség Szobája? - Kérdezte saját magától bizonytalankodva, mintha mással tárgyalna. Egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy egy ilyen szobát is képes elővarázsolni neki.
Döntött.
Lépnie kell, méghozzá most rögtön. Igaz, a temetésig még van pár hét, de ha nem is indul most rögtön, a tervet kidolgozhatja. Nemsokára ismét elért a lépcsőrengeteghez, s fel is ugrott az arra settenkedőre, ami felvitte egy másikhoz, a másik pedig egy harmadikhoz, egészen a hetedik emeletig...Mintha érezték volna, hogy Giles most nem tűrne el egy idióta tréfát.
Ahogyan a pólójába szagolt, szinte rögtön eszébe jutott a bagolyházas jelenet: A csók, a lány, a hirtelen távozás...El is felejtette Joset megkeresni. Ugyan nem tartozott a valószínűséghez, de először a klubhelyiségbe ment, annak reményében, hogy megtalálja és beszélhet vele. Annyi sok minden kavargott a fejében, s nem tudta, melyikre is koncentráljon, melyiket teljesítse, melyiknél adja bele szívét-lelkét....de ekkor meglátta Kevint. Kevin Stratford. A zenekar, amihez nemrég csatlakozott...! Úgy gondolta, ők segíthetnének ebben. Ugyan még csak két taggal találkozott, Jamesszel és vele, de ők elárulták, hogy a bandához egy női vokálos is tartozik. Annyira felgyülemlett benne az idegesség az elutasítás miatt, hogy el is felejtette mennyi mindent jelent neki a gitár, amelyen a nehéz időkben annyiszor pengetett. De most kutatásra megy, nem viheti magával.
Megrázta a fejét. A döntés a legnehezebb. De mi van akkor, ha a három dolog keresztezi egymást?
Olyan hévvel, amilyennel betért ki is slisszolt, s megállt annál a falnál, ahol a bejáratnak kellene lennie. Erősen koncentrált arra, mire lenne szüksége, de ekkor jött egy kép, amin Jose díszelgett: az, akivel szenvedélyesen egymásba karolt, akit nem akart elengedni....s a Szükség Szobája ajtajának körvonalai egyre erősebben kezdtek látszani. Giles hezitált, de belépett.
Eléggé furcsán érintette az a dolog, amit látott: A banda próbatermét. Mit keres ő itt? Ugyan miben is segíthetne egy hangszer a tervében? Miért...
De ekkor meghallott egy gyönyörű hangot, s a zongora dallamát. Valaki énekelt. Csakis a női tag lehet, más nem. Közelebb lépett. Az ének, amibe szívét lelkét beleadta teljesen bezengte a szobát. Lépett még egyet, s most már a lány mögött volt. Hosszú, barna haja ismerősnek tűnt. A hangja úgyszintén. Közelebb hajolt hozzá, de ekkor megtorpant: lecsukta a billentyűk tetejét, de Giles ugyanolyan hévvel felé is nyúlt. Nem engedte lezáródni.
- Folytasd, kérlek. - Szólt szelíd hangon, amennyire csak tudott, bár a feszültséget nem tudta elrejteni. Mikor közelebb hajolt a lányhoz, megérezte azt az illatot, amelyet már érzett valahol...nem is olyan régen...
Oldalra lépett, s ekkor meglátta a barna haj, a csodás hang tulajdonosát. Ledermedt.
A szoba azt adta neki, akire szüksége van, akiért égett benne a vágy, hogy beszélhessenek...Joset látta.

A zene átjárta a lelkemet, teljesen átadtam magam a dallamoknak, így azt sem vehettem észre, hogy már nem egyedül tartózkodom a próbateremben. Csak az tűnt fel hirtelen, hogy mikor le akartam csukni a zongorát, egy kéz megállított a folyamatban és arra kért, folytassam. Furcsán ismerősen zengett az illető hangja. Miután feltettem a nyakamba a láncot, rápillantottam hívatlan és váratlan vendégemre és ekkor...egy hasonlóan döbbent arccal találtam magam szembe.
- Giles...? - álltam fel, s zavartan birizgálni kezdtem a hajam. - Hogy jutottál be ide? - furcsálltam a dolgot, hisz a Szükség Szobájába csak tagok kíséretében léphetnek be idegenek, ezért nem értettem, hogy került ő ide. Ám ekkor az ajtón felfedeztem az ő képét is. Ezt nem hiszem el... Visszafordultam felé, de az újabb meglepetéstől hirtelen alig jutottam szóhoz.
- Ezek szerint te is az együttes tagja vagy? - nyögtem ki végül. - Ez...ezt nem is gondoltam volna...
Véletlenek folyamatos játéka. Vagy mégsem az? Ez az egész teljesen hihetetlen számomra. Az eddig eltöltött évek alatt egyszer sem beszéltünk egymással, csak köszöntünk a másiknak, hisz elvégre háztársak voltunk. Erre most, a mai nap mindent teljesen összekutyult. Nemrég még a karjaiban voltam, most pedig kiderül, egy zenekarban játszunk. Fura egy humorérzéke van a jó öreg Sorsnak; úgy látszik, szeret játszani. Lassan az ablakhoz sétáltam, elhaladva a fiú mellett, miközben a ruhám igazgattam. Zavarban voltam, nem...nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki, mivel törhetném meg a csendet, ami hirtelen megszállta a termet. Időnként ránéztem Gilesre, de próbáltam úgy tenni, mint akit nagyon leköt az, ami kint, az iskolán kívül zajlik. Idegesen csavargatni kezdtem a függönyt. Lassan indulnom kellene, mert nem akarom McGalagonyt sokáig megvárakoztatni, és én is minél előbb a kórházban szeretnék lenni, Bowen mellett. De...most hogy Giles itt van, nem tudok elmenni. Nem kellett volna visszajönnöm a nyakláncért, akkor már rég útban lennék elfele innen. Megfogtam a gyűrűt, s úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Csukott szemmel dőltem a falnak és sóhajtottam egyet.
Öntudatlanul is felfedeztem valami furcsa rezignáltságot a fiú hangjában. Ráemeltem a tekintetem és tanulmányozni kezdtem az arcát. Valami más volt rajta. Ki volt simulva, de nem úgy, mint egy kiadós alvás után, hanem...hanem mint aki sírt. Ezek szerint ő is rossz hírt kapott volna abban a levélben? Reménykedtem benne, hogy nem, de más hirtelen fel se merült bennem. Vállai tartása is olybá tűnt, mintha egy hatalmas teher lenne rajta, ami lenyomja, s nem hagyja, hogy büszkén, kihúzva tudja magát tartani. Rossz volt így látni őt, a lelkem sose bírta elviselni azt, ha valaki ilyen állapotba került. Főleg olyanoknál, akik közel álltak hozzám. Giles pedig az elmúlt órák eseményei alatt észrevétlenül közel került hozzám, ami meg is rémített. Sóhajtottam egyet, majd visszaindultam a zongorához. Útközben ismét mögötte haladtam el. Egy pillanatra megálltam, mintha meg akartam volna érinteni a vállát, de végül nem tettem meg. Szó nélkül visszacsüccsentem a hangszerhez.
- Hát...ha valóban azt szeretnéd, hogy folytassam... - kezdtem bele halkan – Talán még egy dal belefér. De utána mennem kell. Tulajdonképp már itt se lennék, csak eszembe jutott, hogy itt hagytam a nyakláncomat tegnap este. - magyaráztam neki, de aztán befogtam a szám. Megigazítottam a hajam, miközben a fejemben kutakodtam a megfelelő dallamok után. Elkezdtem az akkordokat, de mindig abbahagytam, nem tetszett az összhangzás, volt, amit nem találtam idevalónak, a másikba pedig nem tudtam beleélni magam. Kezembe temettem az arcom, miközben gondolatban igyekeztem magam arra sarkalni, hogy kicsit összeszedettebb legyek. Mintha minden kiürült volna a fejemből, üveges tekintettel bámultam a billentyűket.
- Ez nem fog menni... - suttogtam, s bocsánatkérően néztem háztársamra.
Talán ennyi kellett csak, hogy lássam azt a szempárt, azt az arcot. Érzések, gondolatok áramoltak bennem, melyek végül összeálltak egy dalban, hangokban, s én végre el tudtam kezdeni játszani. A dal közben időnként Gilesre néztem, tartottam vele a szemkontaktust, s néha...igen...néha még mosolyogtam is.

I've been searching for my place

Finding my way home now I'm looking at your face 

And I don't feel so alone 

Never knew I'd find you 


Don't break my heart 

Don't walk away 
Don't leave me lonely 

Running in place 

Waited so long 

To be here right now 

Sometimes things work out 

Don't ask me how 

Don't break my heart 


I watch the shadows walk the street

Nothing was enough now I'm closer to complete 

Not trying to be tough 

Never knew I'd find you 


Don't break my heart 

Don't walk away 

Don't leave me lonely 

Running in place 

Waited so long 

To be here right now

Sometimes things work out 

Don't ask me how 

Don't break my heart 


Don't break my heart 

Don't walk away 

Don't leave me lonely 

Running in place 

Waited so long 

To be here right now 

Sometimes things work out 

Don't ask me how 

Don't break my heart 


Don't break my heart 

Don't break my heart

A húrok még visszhangozták egy darabig a dallamot, ami nemrég még az egész termet betöltötte. Végigsimítottam a billentyűkön. Zavarban voltam az ének után, de már nem annyira, mint előtte. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, majd rápillantottam, arra az emberre, akinek mindez szólt. Vajon mi járhat most a fejében? Mire gondolhat? Nem mozdultam, továbbra is a hangszer előtt ültem és inkább a ruhám alját igazgattam kismilliószor. Nem mertem Gilesre nézni...de mégis miért? Félnem kéne tőle? Nem hiszem, ez butaság. De akkor se ment...illetve mégis...lassan mégis ráemeltem a pillantásom, hogy lássam, mi van a szemében.

[Jose?]

A meglepettségtől ledermedt srác csak állt ott tehetetlenül, mint egy partra vetett hal, aki bármelyik percben meghalhat. Ő? Ő tudna neki segíteni? Hogyan? Hiszen ez egy ártatlan nő, kizártnak tartotta, hogy ez megtörténhet. Lehetetlen. Miféle játékot űz vele az élet? Ez egy nagyon rossz vissz, de ha így alakult meg kell találnia rá az okát is, miért.
De…Miért érzi úgy, hogy csak a szíve húzta ide? Annyira bizonytalan. Kérdeznie kell, válasz magától nem fog érkezni, de ő előbb csapott le. Felhúzta a szemöldökét.
- Jose? – Még mindig alig hitt a szemének. Úgy kezdte el dörzsölgetni őket, mintha csak álmodna vagy esetleg összekeverte valakivel az illetőt, de nem. Jose volt az. A zavartságából arra következtetett, hogy ugyanúgy meg van lepve, mint ahogyan ő. Bólintott. – A zenekar tagja vagyok. Basszusgitáros. Nem mondták neked Jamesék? – Elfordította a fejét. Szóval ebben mesterkedtek volna? Egy kis meglepetés? Csak kerüljön a keze közé az a hollóhátas és a griffis barátja. A zongorára támaszkodott, lábai elernyedtek a meglepetéstől. Ide-oda kapkodta a tekintetét, majd hajába túrva sóhajtott egyet. Fél szemmel a lány tekintetét kereste, de az rá sem mert nézni, így folytatta az előző mozdulatokat. Már épp készült volna utána indulni, de a látvány, amelyet nyújtott neki sokkal jobb volt, mintha megpuszilta volna. Az a gyönyörű, csillogó haj, azok a szemek, amelyek rabul ejtették, az ajkak…
Nyelt egyet, kiszáradt száját pedig nyelvével nedvesítette be. Egy hirtelen ötlet azt sugallta neki, mutassa meg a pergament, de szíve helyett most eszére hallgatott. Nem lett volna tanácsos megtudnia, mire is készül, hiszen ha Dumbledore elutasította, de ő még mindig buzgóan készül rá egyből tudni fogja, hogy el akar szökni innen. De mégis…a Szükség Szobája bizonyára nem véletlenül hozta őt pont ide, biztosan volt rá magyarázat, amit ki kell derítenie. A három különálló út valamilyen módon találkozik. De miért? Egyedül nem fog rájönni, és tudnia kell mi állt abban a levélben, ami Joset nem sokkal ezelőtt annyira elszomorította. Az arcán megszáradt könnycseppeket egy kézmozdulattal próbálta eltüntetni, de a szemei ezt is elárulták, mint minden mást.Választás nincs. Ő kérdez.
- Mi volt abban a levélben? – Alig hogy a kérdése elhangzott, a másik kijelentette, hogy a szám után távoznia kell. Giles döbbenten kapta fel a fejét. – Hová mész? Nem mehetsz el…
Ha lett volna rá esélye folytatta volna mondókáját, azonban a zongora halkan megszólalt, s a szoba ismét megtelt cirkáló hangokkal, amelyek az érintett fülébe súgtak, s nem engedték el. Figyelmesen nézte az ujjakat, amelyek eleinte bizonytalanul nyomták le a billentyűket. Gil csak biztatóan mosolygott, nem tudja elképzelni mennyire nehéz lehet megtalálni minden egyes hangot, hiszen ő nem volt jártas ebben, csak a gitározásban. A csuklómozdulatok egyre biztosabbá váltak, s már játszottak is oly profi módon, mintha már tíz éve ezt csinálná. De ki tudja…meglehet. Arcvonásai elernyedtek, csak a dallamra és a szövegre koncentrált. Kívül nem mozdult meg a keze sem, azonban belül átadta magát a zenének, mint ahogyan mindig is szokta, jóllehet lábával dobogott, ezzel megadta a dal sajátos ütemét.
Ellökte magát a zongorától, s a gitártartók felé indult, ahol most egy kék színű állt, hiszen sajátja az ágyában hevert, tegnap este azon játszott és elfelejtette visszahozni. Ha nem tévedett, ez Wolfé lehet. A nyakánál megragadta felemelte és az ölébe helyezte, ahol próbálgatni kezdte a hangszert. Régen játszott már akkusztikuson, ugyan nem sokkal különbözött a basszustól, de épp annyira, hogy ez most őt megzavarja. Mit sem törődött a hangzással, a lényeg a zene, amelyet most Josezal játszhat el és ki tudja…talán a maga hamiskás hangján még arra is vetemedik, hogy éneklésbe kezdjen.
Alig telt bele pár perc, már a zongora melletti széken ült, szemben a lánnyal, akinek sikerült elrabolnia a szívét. Hallgatta a dalszöveget, s hangszalagát igazgatva néha-néha megismételt egy sort, miközben pengetni kezdte a húrokat. Talán csak neki hangzott elég hamisnak, amit játszott, de nem volt tisztában az akkordokkal, így csak a kezdeti dallamot játszotta, s ismételgette. A szemeit csak akkor vette le a másikéról, ha már elvesztette a következő hangot és rá kellett néznie a kölcsön vett hangszerre, hogy lássa, milyet is kell meghúznia. Mikor a zongora abbahagyta, a griffendéles fiú is így tett, s kezével lefogta a nyakat és a húrokat, majd székét tolva felé egyre közelebb húzódott a másikhoz. Szabad kezével kisimított egy hajtincset a másik szeméből, fejét oldalra dőltötte, majd alig láthatóan megnyalta a szája szélét.
- Hé…Mondtam már, hogy gyönyörű vagy? – Hangja remegett az előbbi mutatványtól, még nem nyerte vissza eredeti hangzását, azonban a pillanat többet ért ennél. Lassan indulni kezdett a másik felé az ajka, szemeit becsukta, s már érezte is azt a puha érintést, amelyre az előbbi találkozásuk óta már annyira vágyott. Hosszú, elnyúlt percek követték a másikat, a csók pedig egyre szenvedélyesebbé vált…

Lépteim visszhangot vernek, a kihalt, hetedeik emeleti mellékfolyosón. Fejem felszegve, előre nem is figyelve caplatok előre. Már jól ismerem eme folyosókat, rengetegszer jártam erre, már betéve tudom az utat a felé a bizonyos terem felé. Menet közben alulról meghúzom, ezúttal fekete pólóm, melyre egy zongorabillentyű mintás nyakkendőz mázoltak. Szeretem az ilyen fajta „művészi” pólókat, épp úgy ahogyan a felirattal ellátottakat is. Imádom, ha diáktársaim figyelme rám irányul. Éppen ezért szeretek kviddicsezni, vagyis részben ezért, és éppen ezért alapítottam egy rock zenekart, griffendéles haverommal, Kevinnel.
A tegnap esti kemény próba után hihetné az ember, hogy elfáradtam, épp annyira, hogy két napig gitárt sem tudok kézbe venni. Nos, akik ezt hiszik, tévednek. Most is a szükség szobájához tartok, ahogyan tavaly tettem a DS edzések alkalmával, és ahogyan a tegnapi estén is. Most csupán azzal az eltéréssel, hogy egyedül szeretném ott tölteni az időmet, illetve a gitárom társaságában, melyet az imént említett gyakorló szobában hagytam.
Odaérek az elé a bizonyos festmény elé, melyen egy ostoba ember, azzal próbálkozik, hogy néhány féleszű trollt balettozásra bír. Persze, sikertelenül.
Megtorpanok a festmény előtt, majd a lényegre koncentrálva, háromszor elhaladok előtte. Szemem félig kinyitom, hogy lássam sikerrel jártam-e. Igen, sikerült. A próbaterem kiadta magát, nekem. Mindkét szemem kinyitom, majd körbenézek a folyosón. Nincs senki, így hát kezem a kilincsre nyomva gyorsan belépek a szobába, mely számomra már nem nyújt újdonságot. A szokásos piros-kék színekben pompázik. A hangszerek a helyén. Mind, a gitárok, a dob, a hangfalak, a mikrofonok, a szintetizátor, a zongora, Jose, Gil… mi?! Szemem megakad Jose-on, a zenekar egyik énekesén és Gileson, a csapat legújabb tagján, a basszusgitároson. A zongoránál vannak. Igen ám, ezzel még nem lenne semmi gond, csakhogy smárolnak! Ha én ezt tudom, akkor talán nem engedélyezem, hogy Gil, a csapat tagja legyen. Gondoljunk csak bele, ha ezek egyszer összevesznek, vagy valami, akkor az egész zenekarnak annyi. Minden próbán feszültség lesz, és akkor mindenki hangulatát elrontják. Egyébként semmi bajom nincs egyik griffendélessel sem.
Félszegen megállok az ajtóban, s kezem számhoz emelve köhintek egyet, csak hogy észrevegyenek, majd mindenféle zavartatás nélkül megindulok feléjük, s köszönök nekik.
- Sziasztok! Látom, használjátok a próbatermet. Semmi baj, hiszen ezért van. - mosolyogva kettőjükre tekintek, majd eszembe jut, hogy Jose még nem is tudja, hogy Giles az új tag. – Jose, azt hiszem, már nem kell bemutatnom neked Gilest, aki ezentúl a zenekar basszusgitárosa lesz. – küldök feléjük egy újabb mosolyt, majd megfordulok, s szememmel megkeresem gitáromat, melyet a tegnapi nap folyamán az egyik asztal mellé döntve hagytam.

Mindenkinek a betolakodótól ^^

Hát nem gondoltam volna, hogy az a gyökérpalánta Gil, egy ilyet elhallgat előlem. Nem hiszem el. Pfff...hogy lehet valaki ilyen...izééé. Még hogy ő bandában játszik. Ezt látnom kell. Vagyis látnám. Csak hogy mint általában mindent amibe nem akarnak illetéktelen személyeket tudni, ezt is védik. No de, oda se neki. Vannak kapcsolataim. Most egy beugró részben álldogálok, nem is olyan messze az elméletileg közelben lévő próbateremtől. Isten áldja drága rajongókat, akik nőneműek és néha bebocsátást nyernek a próbákra. Arról meg ugye ne beszéljünk, hogy követem James-t aki a háztársam és nem különben a banda alapítója.

~ Gyere már, gyere már. ~ vakarom meg az államat és dőlök neki a falnak. A lapulok talán jobb szó rá.
És máris hallom ahogy a léptek gyönyörű vagy nem gyönyörű szimfóniát zengve koppannak is a kastély kövezetén. James az. Igen, a balhé szele körbeleng és megérint. Úgy fest mint aki betojni készül a nagy koncentrációban, de nem, nem röhögök fel. Noha a torkomban növekszik egy hatalmas hahota.
Benyit. Belép. Mint a nyúl, úgy iszkolok ki a rejtek helyemről és pálcámat előtartva mormolok egy igét, amivel egy picit késleltetni tudom az ajtó eltűnését. Nem hiába akarok én auror lenni, ennyi még összejön alaphangon.
Várok, aztán csak várok.

Aztán mély sóhaj és én Marcus Montgomery, berobbanok az ajtón.
- Helló nép! - arcomon hatalmas vigyor terül el, az ajtót becsapom magam mögött, csak hogy nyomatékot adjak a jelenlétemnek.
Hm. Hogy én miket is látok, ejhej. Ez csak most vicces, míg nem tudatosul bennem a dolog. Gil és az eggyel alattam járó és kiba jótestű Jose smárolnak vagy valami akközeli élményben vannak. Füttyentek egyet, kezemet zsebre vágom, miután elteszem a pálcámat és körbenézek.
- Szeva James. - kacsintok rá vigyorogva a gitárjáért nyúló gyerekre.
Asszem nem fog vagy már nem kedvel. Ezután az akcióm után meg pláne nem. Van ilyen. Nem szerethet mindenki. Közelebb lépkedek hozzájuk.

A zongorához megyek és megtámaszkodom az oldalánál.
- Gil, Gil. Cccc. - ingatom meg a fejemet, aztán felröhögök.
Igen, világéletemben tapintatos ember voltam. Josephinre pillantok aki ilyen közelről meg aztán végképp au-gatyába-durrantok-ha-rám-néz kategóriás nő. Mert hogy nem kislány az is tuti.
- Be sem mutatsz a barátnődnek? - boxolok bele Giles vállába, de aztán csak feltalálom magam. - Marcus Montgomery, te pedig ha nem tévedek Josephine. - vigyorgok a lányra is és igen, megstírölöm.
De haver nyulára nem lövünk, visszafogom a puskát és csak a szokásos módon szövegelek és bánok vele.
Ami persze a flörtöt nem zárja ki.
- James. - fordulok aztán a fiú felé. - Ez a bandád? - ó én aztán nem gúnyolódom.
Egy csöppet sem...

[Egy kis próba]

Egy kis próba

A fejem sajog, amikor magamhoz térek a délutáni szunyókálás után. Eszembe jutnak azok a percek amikor Bimba figyelmeztet, hogy ne szívjuk be a növény pollenjét, mert azonnali eszméletvesztéshez vezet és utána még egy kis fejfájás is járul hozzá, ha nem kezelik. No igen, ezen kívül már csak annyi van meg, hogy az a tetű virág rám köpi azt a mérget. Megdörzsölöm a szememet, majd egy kis vízzel ki is mosom belőle az álmot, dobok magamra valami pacsulit, majd egy laza pólót veszek fel meg egy hawaii mintás sortot és egy jó kis karibi nyakláncot. Feldobom még a baseball sapkámat és a szokásos napszemüvegemet, majd felkapva a gitáromat is elindulok a próbaterem felé.
Útközben dallamok kúsznak a fejembe, mindig ez van, ha énekelni támad kedvem. Kell egy kis gyakorlás, mert ha nem járatom meg a hangomat még elvesztem ezt a remek adottságot. Amint haladok a folyosókon, úton útfélen ismerősökbe botlok, akik érdeklődve kérdezik, hogy mikor futunk össze jammelgetni egyet, mire én egy „Majd valamelyik nap a héten.” vagy „Hú, figyelj elég szorosan vagyok mostanában, de megoldjuk.” választ adok. Végül aztán csak megérkezek a próbateremhez. Egy darabig még állok előtte, körbe pillantok és lassan szemeimmel végig mérem a termet. Egy nagy sóhajjal nyugtázom, hogy ez egy új korszak kezdete lesz, reméljük egy arany korszaké. Elégedett mosoly ül ki az ábrázatomra.
Végül elindulok a sarokba, ahol egy kis fotel van, majd oda leülök. A lejátszómon elkezdek zenét keresgélni s mikor végre találok egy olyat amely elnyeri tetszésemet, ezt elégedetten konstatálom majd egy nagy fülhallgatót veszek fel, s a gitáromat a kezembe. Lassan elkezdek gitározgatni, aztán mikor úgy érzem, hogy meg van a hang, egy kissé megköszörülöm a torkomat, aztán a húrok közé csapok, nekem csak a gitár és énekhangot kell adnom, a dob és a többi meg vannak a lejátszón, így azokat hozzá tudom tenni.
Végül bele kezdek az éneklésbe is:


Fall out of love to fall back in
To reach the end only to start again
My friends say get a clue
It's just something we all go though
Oh Lord!

Avoiding luck was something more to prove
I'd like an option but I hate to choose
But those days are dead and gone and its time we all move on
Oh Allah!

So sad
The way we hold our heads in hands
Regrets
Are old excuses to be bad
These days its all or nothing now
And I can't go on thinking of how
Things change
And now there getting strange

Want to be good, want you to see me shine
I'd make you proud if you give me the time
But what's a boy to do?
When there's nothing left to loose
Genesha!

So sad
The way we hold our heads in hands
Regrets
Are old excuses to be bad
These days its all or nothing now
And I can't go on thinking of how
Things change
And now there getting strange

Climb down from your high horse
Worse happens in cold wars
Don't think that I don't see you
Watching me as I watch you
Mistaken for something
Much smarter then I am
Don't think I don't see you
Watching me as I watch you

Fall out of love only to fall back in
To reach the end only to start again
But what's a boy to do?
When there's nothing left to loose?

Ugyanaz a meglepettség az ő arcán, mint az enyémen. Mintha tükörbe néztem volna...legalábbis ami az arckifejezést illeti, ugyanis elég fura lenne ha tükörbe nézvén egy srácot látnék magam helyett. És igen...bizony, ő is az együttes tagja, mégpedig a basszusgitáros. Mi jöhet még? Remélem nem az, hogy kiderül, ő az elveszett és eltitkolt öcsém, mert akkor sikítva szaladok ki a világból. Azért ennyire durván csak nem packázna velem a sors. Az túl menne minden határon.
Mikor az ablakhoz sétáltam, ő a zongorára támaszkodott. Láthatólag valami nagyon nyomta a lelkét, láttam a szemeiben, éreztem a kisugárzásában. Kapkodta a tekintetét és idegesen a hajába túrt. Próbáltam nem rá nézni, kerültem vele a kontaktust, holott belül arra vágytam, hogy megérinthessem. Sóhajtottam egyet, s ekkor felhangzott az a bizonyos kérdés: hogy mi volt a levélben, amit kaptam. Egy pillanatra megdermedtem a zongora mellett, ahogy oda visszasétáltam, de nem válaszoltam még neki, helyette inkább leültem. És máris jött a következő kérdés...Nem tudtam, mit tegyek, hogy elmondhatom-e neki, megbízhatok benne egyáltalán, hiszen nem egy apró titokról van szó, mint egy idősebb hódoló vagy ehhez hasonló. Ezek jóval komolyabb dolgok, mintsem az ember úton-útfélen ezzel hozakodjon elő. Rápillantottam Gilesre, s valami legbelül azt súgta, beszélhetek neki.
- Nos...- kezdtem vonakodva. - Nézd...ez elég komoly, szóval nem szeretném, ha beszélnél róla bárkinek is, mert bajba kerülhetek miatta. Elég nagy bajba... - túrtam a hajamba, majd folytattam. - Lupintól kaptam a levelet, és az állt benne, hogy keresztapám súlyosan megsérült és minél előbb utazzak Londonba. Keresztapám ugyanis... - tartottam egy kis szünetet – Ő segít a Főníx Rendjének a Halálfalók elleni küzdelemben. Lupinnal annak idején évfolyamtársak voltak itt a Roxfortban, ismerték egymást, de csak távolról. Mikor újraalakult a Rend, akkor kerültek közelebbi kapcsolatba. - magyaráztam neki. - Szóval, ez az oka annak, hogy el kell mennem...És egyelőre nem tudom, mikor jövök vissza. Vagy egyáltalán vissza jövök-e... - az utolsó mondatot szinte már csak suttogtam, alig lehetett kivenni. Kavarogtak bennem az érzések, nem tudtam, mit fog szólni. Az is lehet, nem hisz nekem, úgy véli majd, csak kitaláltam az egészet, hogy „menőbb” legyek a szemében, vagy ehhez hasonló. Lényegtelen, most már elmondtam, innentől kezdve az ő sara, hogyan viszonyul hozzám. Eltaszít vagy elfogad.
A zene jót tett most ideges és zavaros lelkemnek, egy időre el tudtam feledni a gondjaimat, amik az utóbbi időkben egyre csak szaporodtak. Láttam Gilesen, hogy tetszik neki, ami plusz energiát adott nekem. Jó volt a közelemben tudni a fiút, valahogy megnyugtatott a jelenléte. Ekkor legnagyobb megdöbbenésemre megragadta James gitárját, letelepedett mellém, s bekapcsolódott a játékba. Csillogó szemekkel pillantottam rá, s mosolyra fakasztott, ahogy enyhén hamiskásan még énekelni is próbált. A zene összekapcsolt minket, eggyé váltunk a segítségével, ami akkor sem múlt el, miután abbahagytam a játékot.
Giles lassan közelebb húzódott hozzám és kisimított egy tincset az arcomból. A szívem majd kiugrott, s megremegtem az érintésétől, kellemes borzongás futott végig rajtam.
- Nem...még nem mondtad... - susogtam az ajkaira, majd átadtam magam a csóknak, ami addig nem létező érzelmeket szabadított fel bennem. Egyre szenvedélyesebbé váltunk. Közel húztam magamhoz amennyire csak lehetett, egyik kezem a mellkasán nyugodott, másikkal pedig sűrű hajába túrtam. Nem akartam, hogy elmúljon a pillanat, de ekkor...
Köhintést hallottam. Először azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, de ekkor meghallok egy ismerős hangot is. James az. Hirtelen elhúzódok Gilestől és vörös, zavart arccal pislogok Jamesre és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ami nem olyan egyszerű, mert a szemeim még mindig elég zavarosak a csók miatt.
- Khm... hali James. - köszönök neki. - Nem, nem kell bemutatnod, már megismerkedtünk egy kicsit közelebbről... - erre megint elpirulok, tekintve, hogy elég kétértelmű választ adtam zenésztársamnak, de remélem nem tűnik fel neki. Épp a gitárja után kutat, mikor újabb ember toppan be a próbaterembe...illetve inkább robban, ugyanis olyan erővel csapja be maga mögött az ajtót, hogy az majdnem tokostól kiszakad. Meglepődve pislogok rá, ugyanis nem szokás hívatlanul és ilyen otrombán betörni hozzánk, de most már mindegy. Felvont szemöldökkel nézek rá. Ahogy látom, James háztársa lehet a srác, mert ismerősként üdvözli, majd hozzánk sétál, ide, a zongorához. Minden egyes lépését figyelemmel követem, mert érzem rajta, hogy tipikusan a bajos, rosszfiúkhoz tartozik. Kíváncsian várom, milyen fanyar beszólással próbál meg beszélgetést kezdeményezni, ami nem is várat sokat magára. Beleboxol Giles vállába, szóval őt is ismeri. Nocsak, milyen kicsi a világ. Marcus Montgomery néven mutatkozik be, és jó alaposan végigstíröl. Hirtelen feldereng egy régi emlékkép, és ezzel megindul a lavina. Öregem, azt hiszem, rossz emberrel kezdtél ki.
- Igen, Josephine-nek hívnak, jól emlékszel a nevemre. - vigyorgok rá. - Te pedig az a Marcus, aki harmadikos koromban elhívott randizni, én pedig jól kikosaraztam. Mély nyomot hagyhattam benned, ha így megmaradt a nevem az emlékezetedben. - pillantok rá gúnyosan és csipkelődve.
Kíváncsian várom, mit fog erre reagálni, magamban már előre nevetek a helyzeten. Lábam közben Giles-éhez érintem, nem szeretném valahogy elveszteni vele a kontaktust. Rámosolygok, miközben Marcus Jamesnél érdeklődik, vajon ez-e a bandája. Oh, még gúnyolódik is a szentem, hogy egyem meg ketchuppel a szívét.
- Igen, ez a bandánk. - reagálok neki James előtt. - Ha az bánt, hogy nem kerültél be, akkor talán előbb kellett volna jelentkezni, hercegnő, nem pedig utólag siránkozni. - húzom tovább az agyát. - Bár...lehet, hogy még van számodra esély. Mit szólnál egy háttértáncosi pozícióhoz? Szerintem jól állna neked a pink rövid szoknya és felső...passzolna a szemed színéhez. - érdeklődve figyelem, vajon képes lesz-e valami frappáns válasszal megajándékozni, vagy egyből feladja Mr. Tökéletes.

[Nem fogok, ígérem.]

50. hsz a tiétek ^^

Fogalma sincs most mit tegyen. Annyira érződik rajta az idegesség és az izgatottság, mintha egy kisgyerek állna a zongoránál és várná a karácsonyi ajándékokat...jelen esetben ő Jose ajkaira vágyik. Eddigi élete során csak egy valakit szeretett ennyire...de az három évvel ezelőtt volt. A búcsút sosem fogja elfelejteni, nem, a szőke haj és gyönyörű ajkak érintését soha. Azonban lépnie kell: Prue meghalt, túl kell tennie magát rajta. Eddig várakozott, s csak ez a levél volt az, ami a szőkéről írt volna. Három év, azóta semmi. Ha igazán szerette volna nem tette volna ezt vele, de fel kell ébrednie a múltból, a jelenben van egy csodás lánnyal, aki a halott lány helyébe léphet és segít elfeledtetni a rossz emlékeket.
- Nem fogok, ígérem. - Ha eddig őszinte is volt, ebben biztosan nem lehet kifogása. Titoktartó a főállása, lelki szemetesládának is előszeretettel szokták használni...De szeret olyanoknak segíteni, akik a barátai.
Egyszerűen nem hisz a fülének. Lupin? Hát az a bajkeverő mindenhol jelen van? Annyi volt a szerencséje, hogy nem találkozott azóta vele, különben már biztos rárontott volna. Na de diszkréten kell kezelni a helyzetet, igaz, szája már épp nyílt volna az ordításra, de csak egy könnyed sóhaj jött ki rajta. Bólintott. Szóval ez volt az a nagy titok. Egy pillanatra minden megfagyott előtte. Jose végzős...a keresztapja pedig Rend-tag. Ez elég egyértelmű.
- Szóval csatlakozni fogsz a Főnix Rendjéhez? - Kérdi kíváncsian, hiszen neki is ez lenne a terve. Megbosszulni a szerettei halálát. Másképp nem lesz képes rá, egyedül nem fog neki menni, hiszen egy halálfalóval sem bírna el, nem hogy még egy tucattal. Segítségre van szüksége. Azonban ha jó volt az eszmefuttatása valószínűleg látná, ahogyan Jose megsérül...azt nem bírná ki. Annyi jó lenne a dologban, hogy talán képes lenne megvédeni. Talán.
- Értem. - Tette hozzá egy gyors eszmefuttatást követően. Mint mindig füle tökéletesen működött, s azt is meghallotta, amit nem kellett volna. Nem jön vissza? Teljesen rémült arcot vágott, hiszen ez a jelenet ugyanolyan, mint ami annak idején történt, kivéve azt, hogy több időt tölthetett Prueval. Joset alig három órája ismerheti, s olyan erős érzelmeket táplál iránta, mintha fél éve ismerné...Furcsa. Felnőtt, már nem sírhat. Nem engedheti meg magának, még nem. Nem engedheti el...nem teheti. Valahogyan meg kell állítania. De mi van akkor, ha Jose csak egy futókalandot szeretne ő pedig túlzásba viszi? A szemeibe nézett, amennyire csak tudott. Egyébként is...lehet, hogy már van barátja. A zene ritmusai tökéletesen zengtek a fülekben, a hamiskás hangja bezengte a szobát, de hiába próbált hibát keresni, nem talált. A szemek őszintén szerelmesek voltak, nem valószínű, hogy csak le szeretné hogy fektessék. Nem kérdezett a levélről, így nem gondolta, hogy meg kell mutatnia, persze ezek után szó nélkül megmutatná neki. A dallam megszakadt, a rezgés a levegőben egyre erősebb lett, a nyomás odabent megnagyobbodott, aminek érdekeiben csak annyit tudott tenni, hogy megnyalja a száját.
Persze, hogy nem mondta neki, hiszen egy napja sincs, hogy ismeri...milyen ostoba. Önkéntelenül is elvigyorodik, s a csók, amelyre annyira szomjazott teljesen megvadította. Nyelvével a másikét simogatta, masszírozta, ajkai a másikét puszilgatta. Csodálatos érzés volt.
A csodálatos érzést viszont megzavarta egy hang. Szemeit kinyitva hátrafordult, s Jamest látta ott. Leszobrozva állt ott, tehetetlenül, mint akinek most húztak be egyet. Hogy tud valaki ennyire rosszul időzíteni?
- James... - Egy kisebb torokköszörülést követően biccentett a hollósnak, bár tekintetével meg tudta volna ölni. Persze nem is ő lett volna, ha nem nyitnak rá. Zavartan elhúzódott a lánytól székével együtt, s most a zongora végének támaszkodva figyelte az új jövevényt. Jose szavaira a mosoly ismét rárajzolódik arcára, de hogy ne lássák arra a helyre fordította fejét, ahol csak a fal szemeit láthatta, s ekkor...egy hangos robaj. Ijedten a hang irányába kapta a fejét.
- MARCUS?! - A meglepettségtől sokkolódva kigubbaszkodtak a szemei, álla pedig a földön landolt. - Merlinre...Te mi a francot keresel itt?
Az első pillanatok, emlékszik rá, milyen tökéletesen teltek azok a percek, amikor megismerkedtek. Egy kis gúnyolódás, egymás vérének a szívása, verekedés, pálcák tömkelege, szétbontott helyiség...és ez mind a Szárnyas Vadkanban. Innen nézve rémisztően jó poénnak nézett ki, de valójában egyáltalán nem volt az. Főleg a vége...egy befejezetlen akciófilm, amikor a főhős lelép, a mellékszereplőt magára hagyva. Akkor még bele sem gondolt, milyen nagy barátok lesznek...Egy vállba bokszolás, egy feltételezés, aminek sikerült megfognia Gilest.
- Nem a barátnőm... - Mondta zavartan, s közben Josera pillantott. Vajon neki mi a véleménye a kapcsolatukról? De mindhiába szerette volna az ő szemeit bámulni, a szavak, amelyeket mondott mélyen megdöbbentették, s a kacarászás Marcon, miszerint kikosarazták fellendítette a hangulatot. Felé fordulva sikerült elérnie, amit szeretett volna már régóta: elérni, hogy ő is fel tudjon mutatni egy olyasvalamit illetve valakit, akit ő nem kapott meg. És lám: ez a lány az. Így már világos minden, Jose nem az egy éjszakás kalandok híve. Elégedett vigyort vágva a griffendélesre a beszólásáért egy újabb következett, aminek csak egy még nagyobb nevetés lett az eredménye.
- De akkor szerezzünk mellé egy édes rózsaszín táskát is. Biztosan sok rajongód akadna a mardekáros fiúk közt...Pinkie.

Eléggé vicces szitu, az biztos. Szokásomhoz híven ismét rossz pillanatban nyitottam be. Pontosabban nyitottam rá…
Mentségemre legyen, hogy ez egy próbaterem, nem pedig más. Ha olyan teremre vágynak, akkor kérjenek olyat a szobától, s ne a zenekar hivatalos próbatermét használják arra. Nem, cseppet sem zavar, hiszen én is csináltam már nyilvános helyyen, de az ő érdekükben, menjenek máshova.
- Kicsit közelebbről, mi? – mormogom jól hallhatóan. Majd küldök egy mosolyt feléjük, s megfordulok. Hatalmas robbanás és belép egy háztársam. Orrom felhúzom, szemöldököm felrándul, amint meglátom Marcus Montgomeryt, akit, na vajon miért is, világ életemben a hátam közepére sem kívántam volna. Egyszerűen nem bírtam a fejét és kész, így mikor megláttam, se szó se beszéd folytattam utam hangszerem felé, mintha ott sem lenne. Miközben háttal voltam a többieknek vágtam a pofákat.
Hogy képzeli, hogy csak így ránk tör? Szemtelen, pimasz majom, aki azt hiszi magáról, hogy mindent megtehet. nem csoda, hogy sosem bírtam vele egy légkörben maradni. Egyszerűen felfordul a gyomrom az ilyen rátarti emberektől, akiket a süveg valószínűleg beszívott állapotában osztott be ugyanis ennek az idiótának nagyobb keresnivalója lenne a Mardekárban, semmint a Hollóhátban. Mindegy, majd csak megleszünk valahogy. Ha már itt van, akkor nem tudok mit tenni. Kizavarni nem fogom, hiszen látom, Giles jó barátja. Talán levegőnek nézem, igen az lenne a legjobb megoldás, de nem biztos. Még nem tudom. Az attól függ.

Visszafordulok, immár hangszeremmel kezemben, s szembenézek a „hármassal” akik valamiről beszélgetnek. Nem tudom miről, de érdekel.
Odalépkedek hozzájuk, majd megállapodok Jose mellett és kék hangszerem a zongora előtti koromfekete ülésre rakom, csak óvatosan, mint mindig. Nehogy valami baja essen, azt nem élném túl. Vagy talán igen, még nem tudom, nem próbáltam, nem is akarom kipróbálni.
Egy gúnyos kérdés, mely hallatán legszívesebben kiátkoznám az ablakon és végignézném, ahogyan zuhan, közben vidáman énekelném a „szállj el kismadár-t”. Vagy a mugli eszközökhöz folyamodnék, s egy jól irányzott bal egyenessel eltörném az orrát. Milyen szép is lenne, de békés fajta ember vagyok, így először csak gondolkodok, majd aztán cselekszem. Inkább a szavakkal hatok rá, azokkal ejtek mély nagyon mély sebeket rajta, ám még mielőtt egyetlenegy szót is kipréselhettem volna ajkaim közt, Jose megelőzött.

Megvárom, míg a végére ér, és már válaszra nyitom szám, ám ismét megelőztek. Ezúttal Giles.
Oh, ki szól még be Marcusnak előttem?
Élvezem a helyzetet. Nagyon is. Arcomra a leggúnyosabb mosoly ül ki, s mikor Gil végzett bólintok egyet és még megtoldom egy kicsit. Hadd szenvedjen, ha már ilyen ravasz húzásra volt képes.
- És a rózsaszín magas sarkú is biztosan jól mutatna. Bár, nem hiszem, hogy gyártanak magas sarkút ilyen hatalmas lábakra. – lenézek a fiú cipőjére, majd ismét az arcára pillantok – Egyébként ne is reménykedj. A zenekarba való bejutásod esélye egyenlő a nullával. Tudod, mi tehetséges embereket keresünk. – lehet, hogy kissé elvetettem a sulykot, vagy akár túlságosan is bunkó voltam, de nagyfiú már ő is. Csak meg tudja védeni magát.
Giles utolsó mondatán elröhögöm magam, így utólag, majd Marcusra nézve elmormolom az utolsó szót.
- Pinkie..