Satine Cherhal

SATINE CHERHAL

alapok

teljes név || Satine Cherhal
becenév || Sat
nem || nő
születési hely, idő || Lion, 1983. október 23.
kor || 13
faj ||CSCS tag
vér || sár meg moszat
évfolyam || másodikos Bibíí

   a múlt

Kedves Naplóm!

Sosem értettem, miért jó, ha leírom napjaim hiábavalóságát, a világ sosem változik, úgy ahogy az életem sem. Már öt éve, hogy megkaptalak, ám mégse törődtem egyre porosodó lapjaiddal, megkopott borítóddal. Sutba dobtalak, ahogy játékaimat is, úgy gondoltam, nincs szükségem rájuk. Aztán megtörtént a változás. Apát előléptették, elhagytuk Franciaországot, és a jó öreg normand szigeten vertünk tanyát. Itt minden olyan komor, mintha a nap sose sütne ki, s gomolygó köd nyelné el az élénkzöld legelőket. Ám minden más maradt a régiben. Apa azt hiszi, hogy tíz éves vagyok, hisz nem törődik a munkáján kívül semmivel. Anya még mindig beteg, bent fekszik a szobájában. Nem engednek be hozzá, nem segíthetek rajta, pedig azt mondják, már csak fél éve lehet hátra. Annyira magányosnak érzem magam. Az iskolában nehezen boldogulok, nem értek még mindent. Barátaim nincsenek, senki nem érez magában elég energiát ahhoz, hogy hozzám szóljon. Csak a hét éves öcsém az, aki tartja bennem a lelket. Sosem sír, nem nyafog, csak átölel, és azt mondja, szeret. Ő az egyetlen, akinek elmondtam, mi történik velem.
Néhány napja levelem érkezett …

Satine 1985 tavaszán, az egyik franciországi iparvárosban, Lion-ban látta meg a napvilágot. Apja jelenleg országának brit kirendeltségén dolgozik, s életének jó részét családja eltartása foglalja le. Az anya, betegsége előrehaladott stádiuma okán, már képtelen részt venni a családi életben, nem is tud igazán lánya sorsának alakulásáról. Ahogy szüleinek, Satine-nak sem volt még csak sejtelme se a mágia létezéséről. Életének jó részét magába fordulva töltötte, kizárva a világot, amely úgyse értené meg. Iskolai problémái miatt egyre gyakrabban maradt távol e neves intézménytől, s az otthonukhoz közeli játszótér hintájában múlatta az idejét. Ám egy nap levele érkezett, egy lepecsételt pergamen... A Roxfort kínált neki tiszta lapot az újrakezdéshez. Egy nap volt a sok közül, dermesztő és ködös, amikor elhagyta a szülői házat. Csak testvére tudta, hová is tart….
Mivel sejtelme sincs arról, ki is az a Voldemort, és a mágia létezése is új még a számára, így érkezése hidegen hagyja, mint oly sok minden más az életében.

Szóval, a beígért módosítás:

Mit is mondhatnék… milyen az életem? Talán a legmegfelelőbb hasonlat: olyan, mint a Ponyvaregény, pörgős, izgalmas, émelyítően undorító részekkel tűzdelve, vagy esetleg, mint a balkáni tömegközlekedés: koszos, büdös, nem éri meg a pénzét, ám mindig tartogat meglepetéseket. Higgyétek el nekem, tényleg olyan, azt mondják, Magyarországon megver a kisebbség, mert magyar vagy, Romániában meg úgy járnak a vonatok, hogy csak lassítanak a megállóban, le kell róla ugrani, na és persze az útitársad egy hegyi parasztasszony a csirkéivel, jobb esetben pár bliccelő suhanc. Vicces, pont, mint mi… nem is tudom, mikor fizettem én utoljára az utazásért… fizettem én valaha egyáltalán? Sokan mondják, nagy simlis vagyok, na de idáig is el kell jutni, és persze még mindig inkább vagyok pofátlan gazfickó, mint Hollóhátas stréber a Roxiban. Na igen, bizony én oda is járok… puccos magániskola a jó öreg ángélusoknál, és egy ilyen sutyerákot is felvettek, mint én!
Szóval Lion-ban születtem, egy füstös gyárvárosban, ahol ugyanolyan idegesek az emberek, ugyanakkora csúcsidőben a dugó, ugyanannyi a kurva, a drogos, az alkoholista, ugyanannyi az utcagyerek meg az unatkozó borotvapengés emós, mint bárhol máshol. Szóval egy manapság teljesen normális családba születtem… Anyám éhenhalós művész, még galériája is volt a belvárosban, apám akkor még szimplán diplomata, kék rendszámos szolgálati autóval. Nem sokra emlékszem kiskoromból, és azt hiszem, ez teljesen normális. Ám leginkább anyára, mert vele voltam a legtöbbet… Emlékszem arra, amikor takarított, énekelgetett, a zene hangosan szólt a rádióból… segíteni akartam neki, de sajnos inkább csak kontárkodtam, persze a szándék a lényeg… Vagy amikor tél volt, leesett az első hó, én pedig mindenképpen ki akartam menni az udvarra hóembert építeni. Anya mondta, hogy hideg van, de én mindenképp bele akartam túrni a nagy fehér tömegbe, hó-angyalt formázni, vagy golyókat gyúrva belőle, dobálni a szomszéd néni macskáját a kerítésen. Anya akkor tetőtől talpig beöltöztetett, nehogy megfázzak, jó negyed órás meló volt legalább. Kimentem… Tíz perccel később már a konyhában vacogtam, és vártam a forró kakaómat. A narancssárga edzőcipőm – mert persze nem voltam hajlandó felvenni azt a randa csízmát – teljesen átázott, ahogy a kesztyűm is… Anya megmondta… de persze miért is hallgattam volna rá? Akkor is szólt a rádió… anya nagyon szerette a zenét. Ahogy emlékszem rá, mindig hallgatott valamit, bármit is csinált, ha főzött, ha takarított, ha festegetett. Nagyon szép rajzai voltak, gyerekkönyveket írt és illusztrált. Még a mai vén fejemmel is elámulok, milyen szépek a művei, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy én magam miért nem jutok a pálcikaembernél tovább? Ebben az egyben talán apára ütöttem… Bizony, róla még annyi emlékem sincs, sose jött értem az oviba, vagy olvasott esti mesét… sőt, igazából szinte teljesen hiányzott az életünkből. Az enyémből, és anyukáméból…
Aztán anyának egyszer csak nőni kezdett a pocakja… emlékszem, annyit hallgatóztam, és beszéltem a köldökébe. Rettenetesen vártam Jean-Luc-öt, és annyira büszke voltam, hogy nekem is lehet testvérem! Persze, mikor megszületett, kicsit meglepődtem… a pelenkareklámokban olyan helyes babák mosolyogtak, gagyogtak meg miegymás, ám az én kis béka kistesóm olyan piros volt meg ráncos… legalábbis eleinte. Kelletlenül fintorogtam, nem erre számítottam a nagy várakozásban. Ám akkor anya átölelt, és azt mondta, szeressem nagyon a kisöcsémet, és vigyázzak rá, mert ha majd ő egyszer meghal, csak mi leszünk egymásnak. Akkor persze rögtön eltörött nálam a mécses, mert kisgyermekként annyira rémisztőnek tűnt a halál gondolata, főleg ha a szüleinkről volt szó… Akkor még nem is sejtettem, ez talán már az előszele annak a rettenetnek, mely később következett.
Jean-Luc pedig csak nőtt és nőtt, egyre angyalibb, egyre szeretni valóbb lett. Nem volt nekem szükségem játék babákra, volt nekem egy igazi. Egész nap képes voltam rakosgatni az elméretezett duplo legót vele, vagy lapozgatni a szép képeskönyveket, esetleg ülni vele a tévé előtt és bambulni kedvenc meséinket. Közben elkezdtem iskolába járni, és bár a tanuláshoz sose fűlött igazán a fogam, de szerettem volna, ha anya boldog lenne, így igyekeztem jó jegyeket hazahozni.
Akkor télen azt hittem, anya megfázott… mindenki azt hitte. Sose dohányzott, nem lehetett más oka a folytonos köhögésnek… Apa nem sokkal később új munkát kapott, nagyobb kocsiért, több fizetésért. Ám ennek az volt a feltétele, hogy ki kellett költöznie Angliába, és persze, minket is vitt magával. Na, akkor történt nálam a páli fordulat. Mondtam már, hogy nem angol az anyanyelvem? Szóval eleinte csak kukán ültem az iskolapadban, és ha a tanár néni rám nézett, én bátran mosolyogtam és bólogattam… tulajdonképpen bármire, hisz egy kukkot se értettem. Persze erre hamar rájöttek, és elküldtek külön órákra. Hát a francia tanárnő imádott… nagyon sokat csacsogtam neki az anyanyelvemen, mert akkor úgy nézett ki, mint az anorexiás libák egy kiadós hányás után… izé, szóval olyan elégedettnek. Tanulás nem sok volt ezeken az órákon, de hát nekem ez jutott, ajándék lónak ne nézd a fogát.
Így lassanként kezdtem elmaradozni a külön órákról, majd a szimpla tanórákról is, és hát többször jártam a közeli játszótérre, mint eme neves intézménybe. Ott sokkal kedvesebbek voltak a többiek, nem olyan gőgös, beképzelt kis luvnyák, mint az iskolában. Mindig kérték, hogy beszéljek valamit franciául, akkor nagyot nevettek, majd adtak nekem cukrot, csokit, nyalókát… később sört. Amikor életemben először ittam… nos, szégyen vagy nem, én kiköptem, annyira rossz volt. Tökre úgy nézett ki, min a tea, és én hülye arra számítottam, hát meghúztam úgy istenesen. Na azt a csalódást, ami akkor a képemre íródott! Szóval nem szívesen dicsekszem vele… Lényeg a lényeg, tudjátok, miért tartanak sokan pofátlan kis köcsögnek? Mert tőlük tanultam angolul… XD Előbb tanultam meg káromkodni, mint bármi mást.
Persze idő közben a tanároknak is feltűnt, hogy a kis Satine nem jár be az iskolába, csak mellé, és behívták a szüleimet… hát akkora verést még sose kaptam, mint akkor, azt hittem, minden csontom menten összetörik! Jé, apa rájött, vannak gyerekei is! :/ Szóval megint bekényszerítettek abba a trágya iskolába, ahol a többi sznob ribanc úgy nézett rám, mint egy kistestű sorozatgyilkosra. Ezek után barátaim szinte egyáltalán nem voltak, hacsak nem ideig-óráig. Egyedül a kisöcsém volt az, aki feltétel nélkül kitartott mellettem, mindig átölelt, mosolygott és azt mondta szeret, amikor sírtam vagy szimplán csak szomorú voltam.
Közben anya elment az orvoshoz… addig egyszerűen nem érdekelt a rák, nem is vágtam, miért foglalkoznak vele annyit az emberek… na, akkor tudtam meg. Az én csodaszép, kedves anyukám meg fog halni! Kicsi szívem összeszorult, és akkor jöttem rá csak igazán, milyen rossz, komisz kölyök is voltam eddig! Akkor fogadtam meg, hogy mostantól jó leszek, mindent megteszek, csak hogy anyu ne haragudjon rám. Sőt, már abban is biztos voltam, hogy a Jóisten csak azért tette beteggé az anyukámat, mert én rossz voltam… Akkoriban még többet sírtam, annyira szarnak és igazságtalannak éreztem ezt a rohadt életet. Jean-Luc nem értette mi a baj, miért is értené, hisz még annyira pici? Anyu azt mondta, csak mi leszünk majd egymásnak… tudtam, nagyon kell vigyázzak a kisöcsémre, mert apu biztosan nem fog… egyszerűen nem képes rá. Talán nem is szeret bennünket… hiszen akit szinte sose látsz, max akkor, amikor alszik, miért szeretnéd? Átköltöztem Jean-Luc szobájába, s minden reggel főztem kakaót anyunak, hátha attól majd meggyógyul, de sajnos nem segített… A Jóisten akkor is büntetett, amikor jó voltam! Alig múltam tizenegy, és az életet már akkor olyannak láttam, mint a londoni utcák szürke pocsolyáit… sötétnek és büdösnek.
Egy szép napon levelem érkezett… ugyanolyan szép nap volt, mint a szomszéd kerti budija… na mindegy, így szokás mondani. Szóval már megint esett az kurva eső, vagy még mindig? Hát ez van, félig elázott a szerencsétlen papíros, hiszen a bagoly, ami hozta, otthagyta az ablakpárkányon. És amíg elmentem apa vadászpuskájáért, hogy lelőjem, addig jól megszívta magát azzal a trágyalével, ami esővízből, tömény koszból és galambszarból állt. Mindegy, a lényeget el tudtam olvasni… Másnap, még apáék aludtak, amikor kimásztam az ablakon kis hátizsákommal… Anyának főztem még egy utolsó kakaót, reméltem nem hűl nagyon ki, mire felébred.
Akkor ott, a vonatállomáson sorsom megpecsételődött. Egy ismeretlen lány mellé ültem le… Kay… azóta merem állítani, talán pont én ismerem a legjobban. Testvérem lett, a családom. Amióta ismerem, azóta stoppoltam az országút mellett, csöveztem az aluljárókban, parkokban, belógtam koncertekre jegy nélkül, és persze ne feledjük, bliccelek a tömegközlekedésen, ahogy fentebb már említettem. ^^ De hát ettől szép az élet, boldogabb vagyok, mint a leggazdagabb úri ficsúr, akinek gondja úgy semmire nincsen, max hogy nem elég éles borotvapengéje az erei felvágásához. Olyan különös érzés, annyira szokatlan… szokatlanul jó, hogy vannak barátaim… nekem, a tökkelütött félnótásnak, Isten barmának, a kis sutyeráknak…

   jellem

Jellemét az idő, és az utcák mocska formálta. Sose törődtek jómodorra nevelésével, ha csak nem annyira, hogy ha helytelenül viselkedett, azt egy kiadós pofonnal tolerálták. Így a pavlovi reflex folytán megtanult vigyázni a nyelvére, ám néha még mindig kelletlenül tekint a mai társadalom erkölcsi kódexére. Egész életében csak arra vágyott, hogy ha csak egyetlen napig is, de törődjenek vele. Ennek ellenére nem igazán szeret a középpontban lenni, hiába ábrándozik olykor nagy tettekről, dicsőségről. Nehezen alakít ki kötődést bárki vagy bármi irányában, de ha egyszer mégis sikerült, hűsége örökké tart

   apróságok

mindig ||
1.   CSCS-s csajok
2.   Jean Luc
3.   sör
4.   informatika
5.   foci… ha nincs más, hát a kviddics

soha ||
1.   áramszünet
2.   meleg sör
3.   amikor beszar a szünetmentes táp
4.   amikor haza kell mennie
5.   amikor Marcuska megjelenik és újra lelép

dementorok || az anyja temetése
mumus || Mr. Mirol…
titkok ||
   1. szeret varázslókra lövöldözni
   2. öööö
   3. öööööööööööö
rossz szokás ||
   1. minden próbálkozása ellenére folyton lóg a cipőfűzője
   2. káromkodik, mint állat

   a család

apa || André Cherhal, 42, kvibli
anya || Agnese Nano, 35, mugli
testvérek || Jean-Luc Cherhal, 9
családi állapot || van egy nője…
állatok || Chérie Bibíí

a mosómaciiiiiiiiiiiii

külsőségek

magasság || 157 cm
tömeg || 45 kg
rassz || ööööö…öööö…klingon… európai klingon Bibíí

szemszín || zöld
hajszín || változó
különleges ismertetőjel || a bakancsa
kinézet || Olyann… szakdt rokker. Összességében a varázylókban igénytelen benyomást kelthet, főleg hogy a talárt rendszeresen a szobájában felejti… és az ing-szoknya párosítás helyett a póló-gyakorlógatya felállást részesíti előnyben.
egészségi állapot || nem érez szagokat… egyáltalán

a tudás

varázslói ismeretek || öööö… saját mágiaforma kidolgozásán küzködik… igazi technokrata Bibíí

a többi mágikus témában elég silány, de a repülés egész jól megy
patrónus || grizlimaciiiiiiiiiiiiiiiii
animágus alak || még mindig nem vagyok tetves Bibíí

pálca típusa || ami éppen akad… de az alap, 12 hüvelyk, borostyán, unikornisszőr maggal

egy darabka belőled

Khm….

egyéb

olyan nincs Bibíí