Richard Grosiean

jelszó || „Nagini, vacsora!”
teljes név || Richard Anton Marseus Grosiean
becenév || Richard, Rich, Carl bácsikámnak Richi
nem || férfi
születési hely, idő || London, 1979, augusztus 2.
kor || 18
faj || ember
vér || arany /Franciaország egyik legnagyobb aranyvérű dinasztiájának sarja/
évfolyam || hetedik

Kíváncsiak vagytok a mesémre? Arra, hogy hogyan lettem egyszerű fiúból, egy gyilkos? Utálom ezt a szót, főleg, ha engem illetnek ezzel a jelzővel. Nos, hát akkor vágjunk bele. Minden itt kezdődött, Franciahonban, az Eiffel torony sarkában, s minden itt ér véget. Párizs, mily csodás. A szerelmesek városa, ám számomra rettegést nyújt, akárhányszor meghallom, megborzongok. Hogy miért? Kíváncsi vagy? Gondoltam. Hát akkor csak… olvass… tovább!

Franciaország
Párizs
Eiffel torony

A hold előbújik a hatalmas építmény mögül. A nyár lassan véget ér. Augusztus második napjára virrad a nép, hajnali két óra van. A helyszín Párizs, a szerelmesek városa, hol jelenleg hűvös szellő borzolja a zöldben pompázó lombok ágait.

A torony takarásából egy kalapos, fiatal fiú lép elő. Különös alak. Sálat, s hosszú, fekete talárt visel, mely szinte elveszni látszik a sötétségben. Kezében egy tőr, melynek markolatán egy gondosan kifaragott családi címer látható, pengéje csak úgy csillog az éjszakai állólámpák megvilágításában, melyek a tér két oldalán, párhuzamosan vannak felállítva.
Tér másik feléről egy nő szalad be, kezében apró, ékszeres doboznak tűnő, gondosan becsomagolt tárgyat hoz.
Mikor a fiúhoz ér, az mohón kikapja a nő kezéből, majd kegyetlenül szétszaggatja a bíborvörös csomagolást, s mikor a dobozhoz ér, azt sem kíméli. Letépi tetejét, figyelmen kívül hagyva a ragasztószalagot, mellyel az aljához erősítették, majd kikapja az ékszert, s a dobozzal mit sem törődve, tűnődve előrelép, majd még egyet, s a lámpák fényébe emeli az ékszert, ami most már kivehetően, egy, az előbbi címerrel ellátott nyaklánc. Egy darabig kémleli, vizsgálgatja, s gyorsan zsebre vágja.
- Mr. Grosiean… - kezdi a nő, ám a férfi közbeszól.
- Magának Monsieur Grosiean! – csattan fel. – Szólt már apámnak, hogy jöjjön értem?
- Hogyne, persze Monsieur!
Richard gyűlölte a nőt, aki gyermekkorától fogva a dada szerepét töltötte be az ifjú életében, ám az évek során, ahogy Rich felnőtt, Marie, átvette egy sima szolgálólány szerepét.
Egy fekete autó hajt be a térre, s dudálva megáll, három métere a fiútól. Az egy lenéző pillantást vet a nőre, majd sietve beül a kocsiba, majd miután becsapódik az ajtó, a járgány, a gumikat nem kímélve elindul.
- Szervusz, apa.
- Szia, Richi. – üdvözli a sofőr, hátrahajolva.
- Carl bácsi. – csap bele a felismerés a fiúba. Ez nem kérdés volt, sokkal inkább kijelentés, és egyben egy rövid üdvözlés is. Richard arcára diadalittas kifejezés ül, majd mosolyogva kitekint az ablakon.

Franciaország
Grosiean kúria
Nappali

Az iménti esemény után Richard és Carl, a Grosiean család, franciaországi kúriájába utaztak, mely Párizstól tizenöt mérföldre fekszik, egy hatalmas birtokon. Itt laktak a fiú nagyszülei, kik szigorún követték elődeik szokásait.

- Mit keresel itt Richi? – kérdi Carl bácsi, ki a kandalló előtti karosszékben terpeszkedik. – Nem Londonban lenne a helyed?
Richard a kandalló előtt törökülésben ül, s ujjával a szőnyeget piszkálja, majd a kérdést hallván felsóhajt.
- Tudod, mindig is szerettem Párizst. Szinte itt nőttem fel. Karácsonyonként mindig itt voltam, a nyarakat pedig állandóan e kúria ódon falai között múlattam. Kötődök ehhez a tájhoz, ehhez az országhoz, egyedül csupán a szüleim és az ők ostoba hóbortjaik miatt járok a Roxfortba, csupán azért költöztem Angliába, mert szeretem őket, s nem akartam nekik fájdalmat okozni, noha ott van a másik három testvérem, tudom, nem pótolhatnak engem, s azt is tudom, hogy a nagyiék a mai napig erősen ellenzik, hogy Angol iskolába járjak, de engem nem érdekel, úgyis hamarosan befejezem, s akkor már azt teszek amit akarok, feltéve, ha nem megyek el egy másik iskolába tovább tanulni, hogy később auror lehessen belőlem. Bár, inkább színész lennék.
- Tudod, a szüleid az első Grosiean-ok, akik Angliába mentek. Megértheted, hogy nagyanyádék nem bírják a fejüket.
- Igen, tudom, nincs szükségem arra, hogy felvilágosíts, még te is, így is elegen teszik, légy szíves, Carl bácsi, legalább te ne tedd ezt.
- Rendben, de még mindig nem mondtad el látogatásod valódi okát.
Nem véletlenül. Richard kissé mocorogni kezd, arcán fájdalmas kifejezés jelenik meg, majd felmordul, s belekezd mondandójába.
- Most töltöttem be a 17-et. – mondja suttogva, mintha valami szörnyű dologról beszélne. Valóban.
Az öregebb varázsló egy „Áhh-hal” méltatja a kijelentést, majd felszusszant.
A Grosiean dinasztiában ősi szokás, hogy mikor a család legifjabb sarja betölti a tizenhetedik életévét, kap egy nyakláncot, a család címerével, melyet ezen túl méltóan viselnie kell, hogy mindenki tudja, kivel van dolga, ám ez egy feladattal jár. Nem mindenki kaphatja meg a nyakéket, csupán azok, kik végrehajtották a család legidősebb tagjai által kitalált feladatot, mely legtöbbször egy gyilkosságban merül ki. Így tesztelik a fiatal varázstudását, s azt, hogy méltó-e a Grosiean névre. Régi legendák szerint az az utód, ki nem hajtja végre a feladatot, s úgy veszi nyakába a családi jelképet, örök időkre átok sújtotta lesz, s a nyaklánc egy baljóslatú éjjelen megfojtja. Ám ez csupán egy kitalált mese a gyermekek riogatására, mégis sokan nem veszik nyakukba a méregdrága ékszert.
- Huh, a beavatás.
- Igen, az. – feleli ridegen Richard.
- És, megkaptad már a nyakláncot? Mutasd! – kérleli izgatottan az idősebb varázsló. Richard unottan előkapja zsebéből, s odanyújtja nagybátyjának.
- Tyűha, Richi, ezek nagyon sokat fektettek beléd, sokat várnak el tőled, ne okozz nekik csalódást. – feleli Carl, aki csillogó szemekkel figyeli az ékszert, ahogyan az felemelt kezében szépen lassan körbe-körbe forog. Egy idő után komoly arcra váltva az asztalra rakja, majd újból az ifjabbhoz fordul.
- És mi lesz a feladatod?
Vagyis kit kell megölnöm, egészíti ki a srác, csak úgy magában.
- Emlékszel még Debbie-re? Tudod, arra az angol csajra, akit eljegyeztem, aki itt lakik a szüleivel, Párizsban.
- Az, aki tavaly karácsonykor véletlenül beleesett a kerti békás-tóba? – kérdi vigyorogva az öreg.
- Az nem véletlen volt, te is jól tudod, csupán nagyapa felöntött a garatra és már nem tudta visszafogni a pálcáját. Debbie azóta is neheztel rá. – mondja nosztalgikus mosollyal.
- Szóval? – zökkenti ki bácsikája.
- Végeznem kell vele. – közli idegen Richard – Tudod, a szülei keresztbe tettek a nagyiéknak valami idióta törvényjavaslattal, így ez még jól is jönne nekik.
- Neem! És hogy fogod megölni? Hogy leszel rá képes? Szereted, nem?
- De, szeretem, nagyon is, és hogy hogyan? Ne kérdezd, még én sem tudom. – felelem elkeseredett hangon, majd letörlöm arcomról a könnyeket.

Franciaország
Párizs
Eiffel torony

A helyszín ismét az öreg, s világhírű építmény. Az iménti beszélgetés után két nappal járunk. Hajnali egy óra, Párizs eme része teljesen kihalt, senki sincs itt, csupán Richard és áldozata. Vagy mégsem? Richardnak cselekednie kell, végre kell hajtania a feladatot különben nagyszülei örökre kitagadják, vagy ami még rosszabb, megölik.

Richard komor arccal lép elő az egyik fa mögül, gondosan körülvizsgája a környéket. Az út szélén egy fekete kocsit lát parkolni. Kelletlenül is elmosolyodik. Nem bíznak benne. Helyes. Jól teszik, legalább tudják, kivel van dolguk. Szereti nagyszüleit, ám leendő feleségét nem lenne hajlandó megölni, még az ősök kedvéért sem. Nem tudná megcsinálni, épen ezért talált ki egy tervet, mely, ha sikerrel járnak, akkor jól fog elsülni.
Fejét a torony aljához fordítja, ott észreveszi Debbie-t és a szolgálólányt, Marie-t, akit menyasszonyáért küldött. Ott állnak egymás mellett, s még azt sem tudják, a mai este megváltoztatja mindkettejük életét. Nem hát, honnan is sejthetnék.
A fiú elindul a nők felé, majd mikor odaér, komor arccal előkapja pálcáját. Debbie-re kacsint, aki jelzi, hogy észrevette, majd Richard elkiáltja magát.
- Avada Kedavra.
Ekkor hangos pukkanás hallatszik, majd egy nő holtan esik össze. A hátul lévő kocsi zúgni, kezd s kerekeit nem kímélvén elindul, itt hagyva a fiút a hullával.
Rich lehajol, s egy fiolát elővéve, annak tartalmát a holttest szájába önti, majd figyeli, ahogyan a koszos, szolgálólány haja nőni kezd, s egyre jobban felveszi egy másik, csinosabb, az életre érdemesebb nő, Debbie Pollimon alakját.

Richard Grosiean vagyok. Egy gyilkos és egyben egy szerelmes férfi.
Édesapám francia, édesanyám pedig angol származású. Nevemet apámtól örököltem, így tovább vive a Grosiean nevet.
Szüleim harmadik gyermeke vagyok, közvetlenül nővérem, Bianca után és bátyám, Jacob után. Egy londoni kúriában élünk. Hogy miért? Hogy miért nem a szerelmesek városának titulált Párizsban? Óh, ez nagyon egyszerű. Nagyanyám nem nézte jó szemmel, hogy apám egy brit nőt vett feleségül, így megpróbálta megölni anyámat. Sikertelenül. Mikor édesapám fülébe jutott, úgy határoztak, elköltözünk francia honból, még mielőtt megszülettem volna. Imádom Franciaországot, és egyben a nagyszüleimet is, nem érdekel, hogy rossz emberek, én sosem fogok tudni ellenségemként tekinteni rájuk. Nem csoda, mindig is én voltam a kis kedvenc.
Rosszak…
Érdekes ez a kifejezés, tekintve, hogy sohasem mondtam még ezt a szüleimre, vagy a nagyanyámékra, vagy más, élő rokonomra. Még Carl bácsira sem, pedig benne aztán tényleg kevés jóindulat lakozik. Pedig, ha belegondolok valóban. Kívülről szemlélve igen, rosszak. Ha Roxfortos szemmel néznénk őket, akkor mindannyian Mardekárosok lennének. Anyu viszont Griffendéles volt, ám a nagyszüleim szemében ő mindig is feketebáránynak számított, ám apuék nem a Roxfortba jártak, így nem tudom megmondani, sosem kérdeztem őket a Beauxbattonsról. Sosem akartam tudni, miről maradok le, a végén még rossz lépésekre szántam volna el magam, és az nem lett volna túlságosan jó.
Volt másik ok is, amiért nem jár az egész család, franciaországba karácsonyozni. Bianca. Az idióta nővérem, aki nem volt hajlandó megölni valami idiótát, így a nagyiék kitagadták. Soha többet nem mehet franciaországi kúriába, így mi is kevesebb időt tölthettünk ott. Ezért utálom a nővéremet, nos, szerintem ez roppant egyszerű, nincs mit magyarázni rajta.
Szóval Roxfortos lettem. Igen. Nem okozott nagy meglepetést, hogy felvettek. Már születésemtől fogva tudták, hogy mágia lakozik bennem, hiszen Grosiean vér folyik ereimben. Tudom, hogy milyen neves családból származom, szeretem mondogatni is évfolyamtársaimnak, akik valóban, néha már a falra másznak tőlem.
Az iskolában megmutathattam, hogy mit is tudok. Szerettem volna a legjobb lenni, bizonyítási vágyam volt, s tudásomat magam hasznára igyekeztem felhasználni. Igen, sokszor megesett, hogy egy-két diákot csak úgy, heccből, s meggondolatlanul elátkoztam, de nem érdekeltek. Ha egyszer megérdemelték, akkor megérdemelték, nincs mit tenni ellene.

Szóval ez vagyok én. Richard Grosiean, az a semmirekellő francia gyerek, akinek mindig hét bagoly hozza a leveleit, aki ki van tömve, mint egy mosómedve, csupán pénzzel, s aki már 17 évesen elkötelezte magát egy személyhez. Richard Grosiean, egy gyilkos.

Ha megtehetném, jól orrba verném magam, s higgyétek el, ezzel rengetegen így vannak. Hogy hogyan is jellemezném magam?
Kicsit lenéző vagyok másokkal szemben, így van, például a sárvérűekkel szemben. Erről nem tehetek, így neveltek. Így inkább kerülöm őket. És sajnos e miatt született az a mende-monda, hogy félek tőlük. Tévedés. Kacagnom kell. Röhejes. Hogy egy Grosiean féljen valakitől? Na, ne ugrassatok!
Borzasztó rámenős vagyok. Ha meg akarok szerezni magamnak egy csajt, akkor azt meg is teszem, nem teketóriázok, egyből a lényegre térek, és kész. Ez többnyire beválik, ám kaptam már egy-két pofont egy-egy balul elsült randi végén. Ezzel az a bajom, hogy nem tudok vele mit tenni, ez így ösztönös, ha lehet rá így mondani.
Bunkó vagyok. Ezt már többször hallottam, nincs rajta mit magyarázni. Ami a szívemen, az a számon. Nem gondolkozok, mielőtt beszélnék, s ez rengetegszer bajba sodort már. Azt hiszem, ez az egyik olyan tulajdonságom, mely miatt a tanárok nem igazán bírják a fejem. De tudják, mit. Lesz*rom.
Megértő vagyok. Igen, megértő. Ezért is van sok barátom. Sokan szeretnek velem beszélgetni, s elmondani, mi nyomja a lelküket, noha nem vagyok valami nagy agy, így sokszor két beszélgetés között elfelejtem, mi volt a két héttel ezelőtti téma, de hát olyan sokan vannak, hogy azt képtelen megjegyezni.
Azért van bennem szeretet is, még akkor is, ha ez nem látszik. Szeretem a családtagjaimat, rokonaimat, s az életemet is odaadnám értük.
Eléggé vakmerő vagyok. Sokan „hülyeségemre” fogják, de ez csupán meggondolatlanságomnak tudható be. Gyakran gondolkozás nélkül cselekszek. Ha úgy látom, hogy valamelyik barátom segítségre szorul, egyből ugrok, az, hogy nekem bajom eshet, nem érdekel.
Nem vagyok az a nagy romantikázós, igen, ezt is már sokan mondták, ám valamilyen megmagyarázhatatlan okból ragadnak rám a csajok. Pedig én semmit sem kentem magamra!
Nem igazán szeretem a feltűnősködést, ám nevem miatt így is kitűnök a tömegből.
Kicsit lámpalázas vagyok a színpadon, és ez nem jó dolog, tekintve, hogy színész szeretnék lenni. Igen, ez mugli foglalkozás, de nem érdekel. Szeretek lázadozni, s ez az egyik tulajdonságom, melyet roppantul kedvelek.
Voldemort eszmefolytatásaival nem értek egyet, úgy vélem, a muglik leigázása nem pont a legjobb ötlet.
Nem szeretek tanulni, mivel sajnos olvasási problémákkal küszködök. Nem komoly, csupán annyi, hogy lassabban megy, mint a többieknek, de olvasni azt nem szeretek.

mindig ||

$ színház
$ kávé
$ cigaretta
$ család
$ csokoládé
$ Dollár, a szürke macskája
$ Franciaország
$ Firenze és Genova
$ vámpírok

soha ||

$ Voldemort
$ tanulás
$ tanárok
$ varázslények
$ Eiffel torony

dementorok || Mikor kényszerből végzett egyik szolgájával.
mumus || Attól, hogy lebukik, nagyszülei megölik, így többnyire egy zöld villanás, és egy varázspálca képe.
titkok ||
$ Hogy a feladatát nem teljesítette megfelelően, elvégre szerelme helyett szolgálóját ölte meg.
$ Hogy Debbie, a menyasszonya még életben van.
$ Hogy mindig is szeretett volna egy házimanót. Ez csak amolyan vágyálom, melyet sosem fog valóra váltani.
$ Hogy olvasási problémái vannak.
$ Hogy mugli módon szeret várost nézni és hogy van egy két kedvence is.
$ Szereti a vámpírsztorikat.
rossz szokás || Ha ideges, a földet bámulja, s nem szólal meg. Gyakran, s előszeretettel firkálja össze füzeteit, tankönyveit.

apa || Philippe Grosiean, 47, aranyvérű
anya || Lucinda Benningales, 46, aranyvérű
testvérek || Jacob Grosiean (21), Bianca Grosiean (18), Nolita Grosiean (16), Mitch Grosiean (14)
családi állapot || Egyedülálló, Debbie-vel felbontotta jegyességét, a lány, közös gyermekükkel egy észak-angliai kúriában él.
állatok ||Dollár, egy hím, Savannah macska

magasság || 178 cm
tömeg || 88 kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || A nyaklánca, melyen a családi címer fedezhető fel. Azóta viseli, mióta végrehajtotta a feladatot, hogy hivatalosan is kiérdemelte a Grosiean nevet.
kinézet || Egy jóképű fiatalember, aki drága holmikban jár, s mindig divatosan öltözködik.
egészségi állapot || Olvasási problémái vannak.

varázslói ismeretek || Hat éve jár a Roxfortba, így az RBF vizsgákat is elvégezte már. Közepes eredménnyel. Tanulni nem igazán szeret, így ez nem is csoda. Kedvenc tantárgya a Sötét Varázslatok Kivédése és a Bájitaltan. Van hoppanálás vizsgája, így szabadon használhatja a mágia eme ágát is.
mugli képzettségek || kiválóan beszéli második anyanyelvét, a franciát, szeret és tud is zongorázni
pálca típusa || cédrus, egyszarvúszőr, 14,5 hüvelyk
különlegesség || patrónusa alakja kutya

Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?

________________________________________

   A szokásos karácsonyi álarcos bál, a sablonosság kedvéért középkori stílusban, a jótékonykodás kedvéért pedig ezúttal mugliknak, és sárvérűeknek is. Már majdnem sértés, hogy azt kérik tőlem, vegyüljek ilyen emberekkel, ennek ellenére szívesen teszem. Imádom az álarcosbálokat, a középkori öltözködést pedig már kevésbé, de valamit valamiért.
   Kimerült sóhaj hagyja el torkom. Az utóbbi pár napban nem sokat aludtam. A báli előkészületek szinte teljesen felforgatták franciaországi tartózkodásom napjait. Nem kell félreérteni, egy ujjamat nem mozdítottam annak érdekében, hogy a mai este valamivel is jobb legyen, de az a sok nyüzsgő szolga, a szabók, akik tök tehetségtelenek, az a sok kérdés, meg ajánlat. Azt hiszem csak részt venni szeretek az ilyen eseményeken.
   A mai este azért is más, mert ez most nem arról szól, hogy a csomó aranyvérű családnak elnyerjük a tetszését, s támogatását, hanem hogy valóban szórakozzunk. És ezt nem is mulasztom el kihasználni. Habár lesznek aranyvérű, jelentős emberek, mégis én leszek itt az egyik legnagyobb fontossággal bíró ember. Én, és a családom. Franciaország egyik legősibb, legnagyobb, aranyvérű famíliája.
   Ma este nekem kell képviselnem apámat, ugyanis nem tudott eljönni, ahogyan Jacob sem, Bianca pedig nem jöhetett, így csak én, Mitch, meg Angela lehetünk jelen.
   Rámosolygok húgomra, aki csodásan fest ruhakölteményében, majd kilépek a szobából, és elindulok a szűk folyosón, ahonnan teljes lelátásom nyílik a bálteremre. Az est már egy órája elkezdődött, de a fontos emberek annyit késnek, amennyit akarnak. Vagyis nem én kések. Ők jöttek túl korán. Jobb kezem végig a korláton tartva lépkedek a puha szőnyegen. Csizmám roppant kényelmes, s egyedi darab. Nem mellesleg pedig méregdrága. Csupán a harisnyaszerű nadrág az, ami enyhe kényelmetlenséget okoz, nem tudom, ezt hogy bírták régen mindennap hordani.
   A tömegen végignézve megpillantom nagyanyám alakját, aki szokásához híven az egyik legcsinosabb, és leg figyelemre méltóbb nő a bálon. Egy egész kis társaság gyűlt köré, a halk muzsikaszó mellett is hallani vidáman csengő kacagását. Elmosolyodok. Mindig is értett hozzá, hogyan manipuláljon embereket, s ezt hogyan váltsa a hasznára. Nem hiába tart most itt.
   A folyosó végére érve belépek az ajtón, mely a kis öltözőbe vezet, ami arra szolgál, hogy a nagyközönség elé lépve még egyszer, utoljára megvizsgálhassam megjelenésem. Ami, mint mindig, ezúttal is tökéletes. A nagy, felállított tükörben végigsimítok ruhámon, majd zsebemből előhúzom álarcom, mely ezúttal egész egyszerű darab. A kellemes anyagú szalagot megkötöm fejem mögött, nem túl szorosra, megigazítom sapkám, a családi címerrel ellátott nyakláncot, melyet kiérdemeltem, egy pillanatra markomba zárom, s elmosolyodok. Rám sem lehet ismerni. Remek!

   Jobb kezemmel tolom arrébb a hófehér függönyt, s az eddigi, lassú tempómban lejtek le a rövid lépcsőn, hogy aztán megállhassak a nagy közepén. Kezeim elöl összekulcsolom, tekintetem a társaságon járatom, és várok. Több ember torpan meg, és mér végig, lassacskán már minden tekintet rajtam függ, s ekkor megszólal egy kifinomult, kissé vékony hang.
- Monsieur Richard Anton Grosiean! – fejet hajtok, s míg a közönség tapsol, lelépkedek a lépcsőn. Biccentek egyet a ceremóniamesternek, s elhaladva mellette, halk, duruzsoló hangon szólok hozzá.
- Legközelebb ne tartson ilyen sokáig, Pierre. – természetesen mindezt franciául. Arcán ijedtséget láttam, s remegő szájjal, alázatosan bólintott. Nem törődtem vele, tovább haladtam, egyenesen a bálozók legnagyobb csoportosulása felé.
- Szép estét. – köszöntöttem az embereket, akik jöttöm láttán egyből utat engedtek. Nagy levegőt veszek. Igen, érzem a tisztelet finom illatát.
   Nagymamám rögtön magához ölelt, mikor meglátott, s a színdarab kezdetét vette. Mint mondtam, a mai este inkább a szórakozásé, de vannak bizonyos kötelezettségek, amiket végre kell hajtani. Ez is egy ilyen.
- Milyen jól nézel ki ma este, unokám. – duruzsolta fülembe az öreglány, majd eltolt magától. Mielőtt viszonozhattam volna a bókot, ismét megszólalt, ezúttal hangosabban. Kezével karomba kapaszkodott, s maga mellett tartott. – Hát nem ő a legjobb parti, a mai estén? – hangja büszkén csengett, én pedig kissé furcsán néztem rá, de nem szólaltam meg, nem akartam elrontani a váratlan alakítását. Erről nem volt szó! Mi vagyok én, holmi hús, a piacon? Ahogyan a bólogató nőket, s a susmogó férfiakat nézem, rossz érzés fog el.
- Nagyi, azt hiszem megyek, iszok valamit. – jelentem ki, majd menekülnék is, de szorítása nem enged.
- Vissza kell jönnöd. Van egy lány, akinek feltétlenül be kell, mutassalak.– suttogta fülembe, majd elengedett. Nagy levegőt vettem, és elfordultam. Arcom azonmód fintorba torzult, és sietni kezdtem, az embereket szántszándékkal toltam félre magam előtt. Egy valamit tudtam, nem mehetek vissza egyedül, máskülönben nekem végem. Odaajánl egy ocsmány csajnak, csak, hogy a szülei pénzére rátehessék a kezüket. Nem! Nem leszek a játékszerük. Kell egy csaj! Sürgősen.
   Megfordulok, majd a lépcső előtt elhaladva megállítok egy pincért, s egy pohár pezsgőt emelek le tálcájáról. Visszafordulok, ám ekkor egy szőke lány ütközik nekem, elég merész, sötét ruciban. Hűha!
- Pardon, Madame. – kérek bocsánatot, ám mikor felfogom, hogy tulajdonképpen angolul szólt hozzám, elmosolyodok, s kicsit felengedek. – Nem gondoltam volna, hogy van valaki ezen az átkozott bálon, aki tud angolul. – sóhajtok, s küldök felé egy őszinte, csábító mosolyt. Ez az egyetlen esélyem, ilyen váratlan, sors adta helyzetből nem sok van. Meg kell szereznem!