Számmisztika tanterem

Egy kisebb szemináriumi szoba. Egy nagy asztalt ülnek körbe az aritmetika órára járó diákok. Kevés szék is elég, mivel ez az óra fakultatív, ráadásul nem is igen népszerű bonyolultsága miatt.

[A kedvenc diákomnak]

*Magány… Már megint, hogy a fene vinné el. Persze, nem gondolta, hogy mindenki majd ő rá fog akaszkodni, de azért jól eset volna neki egy kis törődés, annyi szent. Mondjuk az is igaz, hogy olykor jól esik az egyedüllét, de most valahogy nem… Valami, vagy valaki kimaradt az életéből. Itt van a Roxfort-ban, tanít, néhány gyerek kedveli is, de akkor is… valami még hiányzik.

Könyvei nagy részét mind elolvasta. Ám ha lenne is még valamilyen olvasmánya, akkor sem lenne most kedve olvasni. Csak ül a tanterméből nyíló szobájának íróasztalánál és egyszerűen nem csinál semmit. Megírt az imént három levelet. Anyjának, apjának, testvérének. A sógornak csak azért is, hogy nem. Rühelli azt a krapekot, és nem érti, mit szerethet nővére azon az agyalágyult pacákon. De ez a nővére dolga, ő nem törődik vele. Elviseli, ha a közelében van, de amúgy nem.

Egyszer csak az eszébe jut egy remek ötlet. Persze az animágián kívül, mert olykor ahhoz is kedve van. Székét hátratolja, majd kipattan belőle, és az ágya mellet lévő állványra nyúl. Egy világosbarna, kivágott testű, akusztikus Ibanez gitár emel le onnét. Már el is felejtette, hogy amikor szomorú, ezzel szokott vigasztalódni. A gond csak annyi, hogy az irodájában nincsen olyan szék, amin lehetne gitározni, mert ezeknek mind van karfájuk, az ágyon pedig nem szeret játszani. Így hát fogja magát, meg a gitárt és kibattyog a tanterembe, ahol… nos van pár szék. Egyikre leveti magát, az asztalra teszi a kottákat, majd ölébe veszi a hangszert és gondolkozik. Lapozgat a papírok között, majd végre megtalál egy remek számot… Nem, nem a Here I am. Ez a szám egy Beatles szám, mégpedig a kedvence…
Halk gitárakkord pendül, és egy kellemes hang szólal meg mellette.


Yesterday all my troubles seemed so far away
Now it looks as though they're here to stay
Oh I belive in yesterday

Suddenly I'm not half the men I used to be
There's a shadow hanging over me
Oh yesterday come suddenly

Why she had to go? I don't know she wouldn't say
I said something wrong, now I long for yesterday

Yesterday love was such an easy game to play
Now I need a place to hide away
Oh I belive in yesterday

Why she had to go? I don't know she wouldn't say
I said something wrong, now I long from yesterday

Yesterday love was such an easy game to play
Now I need a place to hide away
Oh I belive in yesterday

Hm hm hm hm hm hm hm.

[a kis kikezdőstől ]


*Egy üres folyosó. Plusz egy üres hely mellette. Hóborc rikácsolása még a fülében cseng, és hiába rázogatja oly buzgón a fejét, a hang eltüntetése végett, ujjai azért ösztönösen is már a zsebében kotorásznak. Hát igen, ha jön az idegesség - jön a cigi... Persze, úgyanúgy ígérgeti, mint három évvel ezelőtt, ugyanolyan lelkesen áll néha neki a leszokásnak, aztán persze elszáll az a szél, kiég a szalmaláng, s újra a Park eldugott törzshelyein züllik. Haha...Igen, ez a legjobb szó arra, amit Chass művel. ZÜLLÉS, csupa nagybetűvel. Pedig nem egy romlott lélek ő, csak hát a felnőttek már nem is tudják, milyen nehéz ebben az időszakban a tomboló hormonokat, és az ezáltal keltett viharokat, vágyakat, indulatokat kordában tartani. A csúcson...aztán a mélyponton...és újra fent, majd lent... Néha már úgy érzi, soha nem fog megszabadulni önmagától. Ám ilyenkor ott van kapaszkodónak a sablonos vigasztalás: "...a remény hal meg utoljára, szivi...", valamint - a züllés.
Oldalra pillant, és kishíján megszólal - újra és újra elfelejti, hogy Lyra most nincs mellette, nincs kinek pofázni, s a gondolat, hogy nincs kivel megosztani az estéjét, hirtelen indulatot ébreszt benne: Belerúg egy trágyagránátba.
Későn veszi észre, mit is tett...
A kis golyó után néz, enyhén unott tekintettel hátrál egy prá lusta, lomha lépést, majd a maga módján talán még elegánsnak is nevezhető módon, befogja a fülét.
Persze, rosszul döntött...
A bűz azonnal elönti a száját, az orrát, a szemét, beleissza magát a bőre és a ruhái pórusaiba, ő pedig dühösen és nem épp illedelmes szavakat kiejtve a száján megy tovább.
Most már nem rugdos.
Úgymond a sors iróniájaképpen épp most üti meg a fülét egy dallam. Ismerős... Valami mugli együttes játsza, habár a zenéjük alapján akár varázslók is lehetnének...

"...Yesterday love was such an easy game to play..."

A hatás drámai.
A szívbemarkoló szöveg egy pillanatra megállítja a szívét, és az arckifejezése bámulatos gyorsasággal, csaknem minden átmenet nélkül vált dühösből riadt-szomorúvá. Ekkor természetesen a szokásos haj-fejrázás jön, és msot mintha egy kicsit segítene is. A szemébe ment hajszálak újabb okot adnak a szitkozódásra, és ő így újra eltüntetheti a múltat (, amit majdnem rövid 'u'-val írtam, tényleg kellett volna aludni ) önmaga sötét poklában.
Merthogy olyanja mindenkinek van.

(Chass továbbra is a terem ajtajában ácsorog, immáron ismét meredő szemekkel nézve a Prof-ra. És nem, nem azért. Habár, ha jobban meggondolom, mégis félre lehet érteni. )

[A kedvenc diákomnak]

*Logan ha életében két szál cigit is elszívott, többet biztos nem. Sosem volt oda ezekért az élvezeti szerekért. Amit pedig totál ellenez, az, hogy ezek a 15-16 éves gyerekek úgy szívják azokat a csikkeket, mintha az életük múlna rajta. Phuej! Persze, az ő dolguk. Egy tanárnak ilyenhez semmi köze, csupán ahhoz van, hogy rontják az iskola gyönyörű színvonalát ezekkel. Ez, hogy ilyen mértékben keveredik az aranyvérű a mugli szokásokkal, már-már elgondolkodtató. Egy félvér, vagy egy mugli születésűtől még oké, hogy cigizik… de egy aranyvérű, hm…

Halk pukkanás hallatszik a folyosóról. Logan csak zenél tovább, nem foglalkozik vele. Lehet, hogy csak Hóborc játszadozik valamivel, vagy valakivel, de az is lehet, hogy pár elsőéves játszik. Bármi lehet… Éppen ezért nem érdekli. Tudja jól, ha akarnak valamit tőle, majd bejönnek ide és kérik. Ez így szokás.
Szemei a terem ablakára szegeződnek. A parkot látja. Nincsenek most kint olyan sokan, talán a hűvös miatt, és ez érthető is. Ebben az időben a legjobb, ha kiveszünk egy könyvet és azt olvassuk, vagy egy sakkparti, vagy robbantós snapszli, bármi… Jelen esetben a zene is megteszi.

Ugyan az ajtónak háttal ül, azért érzi, hogy valaki figyeli. Nem, nem a tarkója szúr. És nem, nem is az erő az, mely segít megérezni. Egyszerű a válasz: az orr. Messziről ki lehetne szúrni Chassy szagát (!), a trágyagránát hagyományos aromáját. És már amennyire ismeri a diákjait, és amit elmeséltek neki erről a lányról, tudja, hogy egy kissé balszerencsés egyénről van szó. A dallam abbamarad, ám ő nem fordul a lány felé.*
- Miért nem jössz be?
*Persze azt még nem tudja ki lehet az, aki nézi őt, az ablakon, amint visszaverődik róla Chassy tükörképe, annyit azért kivett belőle, hogy nem tanár. Bár nem merne fogadni rá, hogy nem egy másik diákja van ott, azért simán beinvitálja. Elvégre, ha ennyire tetszik neki a zenéje, hogy meresztgesse a szemeit… *

- Netán ismered a számot?
*S közben gondolkozik azon, vajon melyik legyen a következő? Mondjuk Rufus Wainwright? És azon belül mi? Hallelujah? Óhh, igen, az a szám is szép, de van még egy gyönyörű, amit kedvel. És most az következik.
Mintha nem is lenne közönsége, kezd bele egy másik számba. Ha Chassy úgy dönt, hogy bejön, akkor hát ezt is kénytelen tűrni. Ám még mindig dönthet úgy, hogy elszalad. *

I see trees of green, red roses too
I see them bloom for me and you
And I think to myself what a wonderful world.

I see skies of blue and clouds of white
The bright blessed day, the dark sacred night
And I think to myself what a wonderful world.

The colors of the rainbow so pretty in the sky
Are also on the faces of people going by
I see friends shaking hands saying how do you do
They're really saying I love you.

I hear babies crying, I watch them grow
They'll learn much more than I'll never know
And I think to myself what a wonderful world
Yes I think to myself what a wonderful world.

The colors of the rainbow so pretty in the sky
Are also on the faces of people going by
I see friends shaking hands saying how do you do
They're really saying I love you.

I hear babies crying, I watch them grow
They'll learn much more than I'll never know
And I think to myself what a wonderful world
Yes I think to myself what a wonderful world.

*A bluesos hatás nem marad el, bár a hangját nem éppen ehhez a dalhoz tervezték, azért nem olyan borzasztó. Olykor az ablakra pillant, nézi, hogy Chassy elszaladt e, avagy ott maradt. Azonban, ha idő közben betért a terembe és vele szemben telepedett le, akkor könnyebb őt nézni.*

//Remélem elmentél aludni Chassy drága. //

~Számmisztika óra~

A legifjabb Reyes egymagában sétált a számmisztika terem felé. Az órarendben, melyet nem rég kapott meg erre az időpontra volt beírva a számmisztika óra. Számmisztika… egy tudomány, melyben sokam nem hisznek, főként azért, mert nem hajlandóak beismerni, hogy az életüket olyan törvényszerűségek irányítják, melyekkel nem lehet alkudozni. Gyakran hasonlítják a jóslástanhoz, azt emlegetve, hogy ugyanolyan megbízhatatlan mindkét tudomány… és bizony ez is tévedés. Saját tudatlanságuk teszi őket nevetségessé a beavatottak előtt. Ugyanis ahogyan léteznek igazi látók és kontárok -akiknek köszönhető a jóslástan rossz megítélése- akik bizony tényleg csak találgatnak… vagy éppen félreértelmezik a jóslatokat. Ugyanez a helyzet a számmisztikával is. Vannak kontárok, akik ha 13-an mennek valahova együtt állandóan az eget kémlelik a rájukzuhanni készülő zongorák és háromajtós szekrények után és vannak akik komoly munkával képesek meghatározni, mikor jótékonyak bizonyos varázslatok hatására a körülmények és mikor éppen ellenkezőleg… és képesek a körülményeket céljaik szerint megváltoztatni vagy éppen kivárni, amíg megfelelőek lesznek. És ez az igazi tudomány.

Eddig jutott a gondolatmenetében… egyébként elég gyakori nála, hogy csak úgy végigszalad valamin, legalább kitölti az üres idejét séta közben… szóval ekkor ért a terem ajtajához. Résnyire volt nyitva, gyenge fény szűrődött ki a teremből. Quintin az órájára nézett, melyen a csillagok járásáról lehetett leolvasni az időt és konstatálta, hogy néhány perccel hamarabb érkezett. Kicsit idegesítette, hiszen azt vallotta, hogy mindenhova pontosan kell érkezni, nem néhány perccel korábban és nem néhány perccel később. De ezzel nem lehet mit tenni, inkább belépett a terembe és végignézett a padok között. Még senki sem volt itt, így gondosan kiválaszthatta a helyét, ahonnan végig akarja hallgatni az új tanár óráját. Az ablak felöli padsor negyedik padját választotta, nem is túl hátul és nem is túl elől. még nem ült le, az ablakhoz lépett, kinézett rajta, miközben a négyes számról eszébe jutott rigmust ismételgette…
~Az élet álom…  az álom halál… a halál megváltás…  a megváltás élet… ~
Odakint kicsit borús volt az idő, de legalább nem esett. A fák leveleit enyhe szél fújta, tökéletesen illeszkedve Quintin hangulatához.
~…az élet álom… ~

[Tanár úr]


-Észrevett.. vagy inkább kiszagolt?..

*Motyogja maga elé Chass, ahogy belép a terembe. Arcán természetesen széles vigyor ül, és zavara végképp elmúlik, mikor pálcája intésével száműzi magáról a förtelmes bűzt. A bűvös fa a farzsebbe, kéz a hajba túr, majd lehuppan...
..illetve mégsem. Az utolsó pillanatban leesik neki, hogy a pálcáját rossz szokásból a farzsebébe rakta, újabb vigyor kíséretében kirántja, félreugrik a rántás következtében lezúduló lavinaszerűség alól, majd lehuppan a földre.*

-Nem szereti, ha durván bánok vele...
*Mondja újfent a pálcájára nézve, mivel azért annyira még ő sem szokott hozzá a saját hülyeségéhez, hogy most rezzenéstelenül nézzen a vele szemben zenélő férfire. Apropó, zenélő.. A tetszetős gitármuzsika invitálta végül is ide, hangot is ad hát elismerésének...*

-Szép zene... Gondolom, valami mugli cucc.
*Kíváncsi a tanár válaszára. Természetesen ismeri a dalokat, hiszen mugli környezetben nőtt fel, de ezt Mr. Lennon nem tudhatja feltétlenül. Vajon ő hogy viszonyul a mugli származásúakhoz?..*

[[A kedvenc diákomnak]]

[A kedvenc diákomnak]

*Nem hallja a beköszönő mondatot, hiszen közben már szól a zene. Bár lényegtelen, mert azt mondaná, hogy észrevette. Soha nem bántaná meg a diákjait. (Főleg nem Chassy-t.) Na mindegy. Őőő… Folytatja továbbra is a zenét, és ezalatt a vöröshajú lány be is jön a terembe.
Látja, amint egy ügyes pálcaintéssel eltávolítja a szagokat, és gondolatban hálával adózik is ezért. Aztán látja, hogy majdnem kettétöri szegény lány a pálcáját, meg azt is, amint valami fura izét varázsol a feje fölé, és mely alól ügyesen kitér. Na ekkor már elég a gitározásból. Milyen hülyén hatna, ha mindeközben ő csak gitározna.

Fogja a nemes hangszert és az asztalra helyezi, majd mellédobja a pengetőt, végül arrébb tolja a kottákat. Elmosolyodik.*
- Mint általában mindenki.
*Homlokát ráncolja, úgy néz a lányra utána. Valami, furát vett észre rajta… dee… Áhh, mindegy. Homloka kisimul, s talán még Chassy sem vette észre az imént.*
- Igen. Az egyik Beatles, a másik Louise Armstrong. Imádom a muglikat… Hat évig muglik között dolgoztam. Sőt, még mugli suliba is jártam.
*Mosolyog a lányra.*

- És, mit csináltál errefelé? Hallottam, hogy felrobbantottál egy trágyagránátot. Kit találtál el vele?

~ Misztikus számok órájára ~

Április. Lágy szellő, meg minden ami kell. Sokat változott az időjárás a múlt hónap óta. Lényegesen sokat. Az erős szelekből, mára mintha csak egy gyenge, meleg szellő, vagy inkább fuvallat maradt volna. A napnak már nincs arra, szüksége, hogy mohón erőltesse sugarait, hogy azoknak vaskos, fekete felhőkön kelljen átjutniuk. Nem. A korong, ha kis bárányfelhők ellenére, de tisztán ragyog az égen, s bocsájtja a sugarakat a fák ágaira, leveleire, a virágokra, az ódon és megöregedett hatalmas, vastag kőfalakra, s az éppen kint ücsörgő diákokra. Vagy akár az odabent romladozókra is, akik csak egy hatalmas üvegablakon keresztül érezhetik, már-már melengetően erős sugarakat.
A folyosókon, erős léptek hallatszanak. A finom bőrcipők, erősen csapódnak a padlóhoz minden egyes lépésnél. Már várnád, hogy ha fülelsz, meghallod az ébenfekete talár szelíd suhogását. Hallhatod. De nem nála.
Csupán a gyűrött ing, mely bársonyosan simít végig a karján, miközben bármiféle gombolkozás nélkül is rögzítve lenne. A fehér, férfias karok ütemesen lengenek együtt a test járásával. A Hosszú, csontos, angol újjak, egy néhol túldíszített könyvet hurcolásznak magával. Számmisztika.
Az a tantárgy, ami semmiben nem tér el a többitől. Mégis kénytelen volt ezt is felvenni, hogy meglegyen az úgynevezett, tantervi minimum követelmény. Aztán aki akar, az vegyen fel magának más tárgyat is. Ő köszöni szépen, megelégszik a sok szerencsés hetessel, meg az olykor szerencsétlen tizenhármassal. Persze ezek csak számok. Neki sosem jelentettek túl sokat. Minimum annyit, hogyha a az egyikből kivonod a másikat, akkor hatost kapsz, és ekkor ugrik be a Durmstrang ahol nem kellett ilyesmiket tanulni. Ott megelégedtek azzal, hogy részben minden elsajátítsa a fekete mágia valamely szintjét.
Az ütemek egyre lassabbak, és lassabbak lesznek, majd egyszerűen végleg feledésbe merülnek. Gyönge fény árad ki a résnyire hagyott ajtóból. Odabent, szinte a terem közepén egy kerek asztal ácsorog. A mélybarna szemek lassan végig tekintenek a teremben. Felszegett fej, és papírszerűen beesett arc néz körbe, majd szabad kezét zsebébe süllyesztve elindul helyet keresni magának. Sokat nem kell bajlódnia vele, hiszen egyáltalán nem valami nagy és zsúfolt a terem. Gyengén árad be némi fény az ablakokból. A könyv az asztal ívének szélé végzi, Ő maga pedig hátradől, a nekitámasztva fejét a széktámlának bámulja a terem plafonját.

Lassú, nyugodt léptekkel halad a terem felé. Talárja lágyan úszik mögötte, mintha valami bűbájt használt volna hogy lenyűgözőbbé tegye a hatást.
Ám erről szó sincs, egyszerűen nem hagyja, hogy ma bármi is nyomassza, s különös, álmodozó hangulatban halad, lassan, lágyan, lépésről lépésre, mint aki lebeg. Talán a jóidő teszi, talán a lelkének óceánját alig fodrozó öröm, hogy a jóidő beköszöntött, s többet lehet az ódon falakon kívül, vagy csak belefáradt a sötét gondolatokba, s fuldoklóként kap egyetlen pillanatnyi megnyugvásért...
Állandó változás.. örök változás..
Lassan közeledik az év vége.. lassan döntést kellene hoznia, hogy hogyan legyen tovább..
Az ő jegyeivel nem lehet gond.
Egy ablakhoz ér, s fehér kezét a fénybe nyújtja, figyelve, miként fürdeti a meleg nap arany fényében..
Nem siet, bár lassan ideje lenne megérkezni, inkább adózik áhítattal a látványnak, mely a lelkét cirógatva jut olyan mélyre, ahová emberzt nem engedett.
Majd elindul, megtörve a pillanat varázsát, ahogy egy diáktárs jelenléte eljutott tudatáig, arcáról eltűnik az üdvözölt mosoly, mikor visszatér a nyugalom, s az az árnyalatnyi hidegség, mely mindig színezi.
Léptei már nem álmodozók. Magabiztosan koppannak a köveken, majd megérkezik a terembe,ellépve a várakozó mellett, s egy biccentéssel köszönti az ottaniakat.
-Üdvözlet.

[[Számmisztika]]

[Számmisztika]

*Hát eljött ez a nap is. Az iskola legnehezebb korosztályának taníthat első napján. Nem, félre ne értse valaki, nem nyavalyog. Neki ez is megfelel, lévén később így is, úgy is összefutott volna velük a termében. És egy erős kezdésnek ez a tökéletes. Bemutatkozik a diákoknak, és ha tetszik nekik az óra, akkor bizonyára minden évfolyam élvezheti. Már akinek szabadott felvenni. Hát, Logan igazság szerint a hatodikkal kezdett volna, ám nem ő választja ki. Dumbledore elé tolta a tantervet, majd elmagyarázta mikor hol kell lennie.

Számmisztika. Az emberek nagy többsége nem hisz benne, hogy a sorsot ki lehet számolni a születési dátumokból, avagy a névből ki lehet számítani az ember jellemét. Ám akik még is hisznek az ilyenben, azoknak a legtöbbsége pedig bonyolultnak tartja. Ezért van az, hogy nem a legnépszerűbb tantárgy az iskolában.
Az igazság az, hogy Logan nem így gondolja. Neki mindig is az első volt. Vector professzor óriási nagy koponyának tartotta Logan-t, ám a fiú sosem volt stréber. Ez volt az egyetlen olyan tantárgy, amelyben gondolkozni kellett… Mármint azok közül, akiket ő szeretett.

Tanár… Ez a szó egy olyan nemes rangot takar, amit nem kaphat meg akárki. Az az ember, aki a tanítás nemes szakmáját választja, az nem csak az iskolára esküd fel, hanem arra is, hogy egyengeti diákjai sorsát. Tanárnak nem könnyű lenni. Ez egy olyan szakma, ahol szeretni kell a gyerekeket, képesnek kell lenni megérteni őket, és… segíteni, ha van valami gondjuk. De ez csak órán kívül van. Tanórán belül nem ugyanez a helyzet… Ott is segíteni kell, ám ott már többen vannak a diákok. Egyszerre kell mindre figyelni, egyszerre kell segíteni harminc embernek, és… közben meg kell értetni velük az tananyagot.

Még a szobájában van. A tábla mellől nyílik a szűkös kis szobácska, mely egyébként egész otthonos, csupán egy helytágító varázs kell mellé. Csak pár napja él benne, ám mára már megszokta… Szóval, ott van a szobában, és még készülődik.*
~ Tankönyvük van… Más mára nem kell… Helyes. ~
*Órájára pillant. *
~ Még öt perc… ~
*Sötétkék ing van rajta, melynek nagy részét eltakarja a fekete zakója. Nadrágja szintén fekete, tökéletesen passzol a zakóhoz. Csak az ing különbözteti meg Pitontól, meg a talár hiánya. Ugyan is a cipője is fekete… A pálcája a zakója belső zsebébe van elrejtve, bár… nem hiszi, hogy sokat kellene használni a világosbarna fapálcát.*
~ Óra indul… ~

*Kilép a szobájából, majd maga után csukja annak ajtaját. A teremben már eléggé sokan vannak (NJK), viszont van még pár hely, amit nem foglalt el egy diák sem. Pálcáját elővonja, majd a terem végében hatalmas ajtóra bök, ami erre a mozdulatra becsukódik.
A gyerekek egy hatalmas, kör alakú asztalnál foglalnak helyet. Afféle kerek asztal lovagjai design. A tanár is helyet foglal az asztalnál, ám az ő számára egy nagyobb, kényelmesebb széket tartanak számon. Leül, majd a kezében lévő papírokat az asztalra helyezi.*
- Hát akkor, én lennék az új számmisztika tanárotok. Nem hinném, hogy sokat hallhattatok rólam, elvégre nem vagyok ismert tanár, hacsak nem tanultatok abban a mugli iskolában, ahol én tanítottam.
*Összecsapja a tenyerét, majd lapoz egyet a papírok között.*
- Sajnálattal látom, hogy vannak hiányzóink is.
*Rövid szünet.*
- Ha őket nem érdekli a számmisztika én azt megértem, ám nekem az a dolgom, hogy megszerettessem velük. Kezdetnek elég lesz pár pont levonás, hogy idecsalogassam őket, utána pedig majd meglátják, hogy a számmisztika egy csodálatos dolog.

*Körülnéz a gyerekek között, és amint látja a megdöbbent arcokat, küld feléjük egy bíztató mosolyt. Ez így eléggé kemény hatást kelhetett, ám ez majd oldódik. Tényleg nem szereti, hogy ha semmibe veszik ezt a tantárgyat. Ez egy remek tantárgy, és nagyon egyszerű is, csak meg kell érteni.*
- Nos, Mr. Mirol!
*Megvárja, míg feláll a helyéről az illető*
- Hol tartanak most a könyvben? Vették már a névszámokat?
*Eközben kinyitja a saját, új kötetes könyvét, majd a tartalomjegyzékhez lapozik. Ha nem vették még ezt az érdekes anyagot, akkor rögvest ott nyitja ki (177. oldal). *

//Következő időpont: augusztus 6. Addig írjon mindenki, még a hiányzók is, ha nem érkeztek meg. //

~ Óra ~

A mogyoróbarna tekintet egyenesen a plafonra szegeződik, mintha egyszerűen olyan érdekes dolog lenne odafent. Ám néhány megrögzött pókhálón, és fadeszkán kívül nincs ott semmi. Ezt nevezik annak, mikor az ember egyszerűen mered valamerre, s közben hosszasan képes belemélyülni a gondolataiba. Gondolni mindenre, a múltra, jelenre, jövőre, csak éppen nem arra, amire most igazán figyelni kéne. Magára az órára.
Hosszú, végtelennek tűnő percek veszik kezdetét, miközben a terem, csak-csak nem akaródzik teljes egészében megtelni. Hiába. Az újonnan érkezők, nincsenek elegen ahhoz, hogy minden egyes széket elfoglaljanak, és mielőtt még az óra kezdetét venné, esetleg heves szócsatákba kezdjenek, hogy ki hova vagy éppen hol szokott helyet foglalni.
Néma csend.
Az ódon falon lógó óra kattogása betölti a teret, a néma gondolatokat, s hangja elnyomja a talán itt-ott sercegő tollakat is. S igen, nyílik az ajtó, léptek szűrődnek végig a terem minden egyes zegzugában.
Egy pillantás, mikor a mélybarna íriszek eltűnnek a világ elől, mikor egy percig minden sötétbe borul, mikor a gondolatok még gyorsabban suhannak, hogy megtalálják elzárt helyüket, mire a szemhéjak lassú fokozatos mozgással nyílnak ki, s engedik, hogy a szűkre húzódott pupilla belássa a világot. Mindez egy röpke másodpercnyi idő alatt.
A fej, mely eddig a vele megáldott kusza tincsekkel a széknek támaszkodott most megemelkedik, s az ezúttal már tanárként érkezőre szegeződik. Gyors pergéssel fut végig rajta a tekintet, az elegáns és tökéletes megjelenésen, s némán hallgatja végig, a röpke monológot, a késők, vagy az esetleg meg sem jelenők büntetéséről.
Majd ismét egyperces lélegzetvételnyi szünet.
A professzor a papírjai közt kezd keresgélni, vagy éppen csak átnézi azokat, s végül felcsendül a név.
Mirol.
Az eddig a földön megragadt tekintet most felnéz, egyenesen a professzorra. Majd szinte már automatikusan húzódik a szék, s az ifjú feláll. Felgyűrt ing újakkal a karján hallgatja végig, a neki szánt kérdést. A mélybarna szemek megvillannak, s a vékony ajkak beszédre nyílnak.
- Igen. Vettük már a névszámokat.
Mély hang szűrődik végig a falak között, miközben a lélektükrök a tanár ujjai között dörzsölődő lapokat bámulják. Az egymást fedő könyvlapokat, melyeket a férfi lapozgatva választ el egymástól. Majd teste meggörnyed,s ha engedélyt kap, ismét helyet foglal.

Ezennel a Hetedévesek óráját, LEZÁROM!

Végre itt a várva-várt nap, amikor mehet az imádott számmisztika órára. Igazából az Átváltoztatástan után ez a második legjobb tárgy a Roxfortban amit előszeretettel tanul, még akkor is, ha sok feltételezés van benne. A jóslástan azért nem jó, mert az egy nagy mese az egész… Hát harmadikban is sajnos csak időnyerővel bírt bejárni az órákra, de így utólag visszagondolva megérte. De meg ám!
Most, hogy Vector professzor távozott egy új tanerővel kell szembenézniük a diákoknak. Hermione már nagyon sok mindent tud az új professzorról, hiszen rengeteget olvasott már róla, hiszen az újságokban is szó esett már a váltásról.
Talán furcsának fog tűnni, de olyan szinten rajong az új tanár úrért, mint annak idején a szőke hercegre emlékeztető SVK tanárért. Nos, ő már a múlté, mondhatni, de Mr. Lennon a jelen.
Ezért is van az, hogy nagyon izgatott már órákkal a tanóra megkezdése előtt. Kissé hiú lett az utóbbi időben, tehát túlságosan kócos hajjal nem megy emberek közé, de sajnos ezeket a fürtöket meg elég nehéz megszelídíteni. Muszáj jó benyomást tennie a professzorra, még ha oly sok más tanuló ezért strébernek titulálja. Ez legyen a legkevesebb. Tulajdonképp már megszokta a hat év alatt, hogy folyamatosan szekálják valamivel, de most ez legyen a legkevesebb.
A válltáska mélyén ott lapul a Numerológia és grammatika továbbá a Numerológia elmélete de azért magával viszi a Számmisztika mesterfokon című könyvet is, bár az már nyilván nem a tananyag része, de Hermionét sosem zavarta az, ha kicsit többet tud a tárgyakból, mint amennyi elő van írva. És tavaly még így is a numerológia RBF volt a legnehezebb az összes közül. Igaz, Vector professzor mindig rengeteg házit adott nekik és nagyon sokat követelt tőlük, igazából nem is volt meglepő… Na, de majd csak kiderül, milyen is lesz az új tanár úr. Minden bizonnyal élvezetesek lesznek az órák, hiszen igencsak magával ragadó a professzor mosolya… na jó, Hermione természetesen nem ilyenek miatt jár órára, de ez is fontos dolog lehet… vagyis… na mindegy is, ez nagyon bonyolult.
Még korán van. Elvileg senki nincs még itt, ő akar az első lenni a teremben. Belép a nyitott ajtón és megcélozza az első padot. Remek kilátás.

[Udvarok]

Udvarok

A mai napon elég korán éredt fel, s igen hamar összeszedte magát. Miután elvégezte a fürdőszobai teendőket, magára kapta vörös szegélyes talárját, kivételesen még a haját is megigazította és összeszedve a könyveit és pergamenjeit, bedobva azokat a hátizsákjába elindult az udvarok felé. Még gyorsan ellenőrizte, hogy megvan e a pálcája, s miután tapasztalta, hogy az bizony ott van a zsebében, nem volt más dolga, elindult az udvarra. Néhány percig tartott az út, mire kiért a friss levegőre. A napsütés beborította az egész tájat, s még a komor iskola épületét is.

Egy padon foglalt helyet, táskájából azonnal előkapott egy levelet és nézegetni kezdte. Egy levelet, ami három napja érkezett bagolypostával. Arcára mosoly ült ki, ahogy olvasgatta a sorokat, még a táskáját is félredobta, hogy jobban belemerülhessen a levél tartalmába. Egy ideig még ücsörgött a padon, s ábrándozott. A levelet édesanyjától kapta, amiből kiderült, hogy a család visszaköltözött Skóciába, így még közelebb kerültek Oliverhez. Még az is szerepelt az irományban, hogy amint Oliver iskolai szünetet kap, egy hatalmas bált tartanak a családi kúriában, ezzel is megünnepelve azt, hogy a skót család végre ismét az anyaföldön élhet.

A padon ücsörögve a fiú már tervezgetni kezdte azt, hogy a bálon milyen műsorral szórakoztassa a közeli családtagokat. Náluk hagyomány volt zenés vagy verses darabokat előadni, akárcsak a skótszoknya viselete komolyabb ünnepek alkalmával. Annak ellenére, hogy varázslócsalád, a szülei mindig is ragaszkodtak a hagyományokhoz. Ám idáig nem volt túl sok alkalom, hogy Oliver a hagyományoknak megfelelően öltözhessen. Most azonban csak ekörül forogtak a gondolatai, hogy vajon milyen lesz majd a bál, milyen zene lesz, viselhet e skótszoknyát és hogy az hogyan is állna neki, egy férfinek. Azon is töprengett, hogy mi lesz, ha a bál mégis sablonos marad és mindenki talárban ül majd a vacsorához. Olyan sokáig gondolkodott, hogy majdnem elfelejtette azt, hogy a harmadik órája számmisztika. Szerencséjére az egyik évfolyamtársa ráköszönt, így most nem történt meg az, hogy Oliver lekésse az órát. Még épp időben volt, visszatette táskájába a levelet, s a hátára kapva elindult a terem felé. Még azt sem vette észre, hogy egy kis méhecske a táskájába szállt.

Számmisztika tanterem

Mondhatni soha nem hordott táskát, de a mai napon több könyvre is szüksége volt, így jobbnak látta, ha táskában hurcolja a nehéz könyveket, mintha kézben tartaná őket. A terem felé tovább tartott a séta, talán azért, mert most felfelé kellett gyalogolni, de azért fáradalmak nélkül ért el a tanteremhez.  Odaérve széles mosoly kúszott az arcára, hisz ez volt az első alkalom, hogy óra előtt ilyen korán érkezett. Kinyitva az ajtót egy üres termet látott, vagyis, majdnem üres termet, hisz az első padban egy lány ücsörgött, méghozzá nem más, mint Hermione, aki mindig Potterrel lógott.
~ Nocsak, a végén még éltanuló leszek? ~ Ismét egy mosoly kúszott az arcára, majd köszönt a lánynak.
- Szia Hermione, hogy vagy? - *kérdezte, majd egy gyors terepszemle után helyet foglalt a harmadik sorban, az ablak mellett és a táskájából elkezdte kipakolni a könyveket és az íráshoz szükséges eszközöket.*
~ Lássuk csak, tankönyv, toll, pergamen, áú..~
Egy pillanatig éles szúrást érzett az ujja hegyén, de hiába nézegette, hogy mi szúrhatta meg, nem látott semmit a táska sötét mélyén. Ezután ledobta a táskáját és az ujját kezdte vizsgálgatni. Ám csak egy apró, piros pöttyöt vett észre...*

[[ :: Te jó ég! Én tényleg felvettem ezt a tantárgyat?! :: ]]

[ :: Te jó ég! Én tényleg felvettem ezt a tantárgyat?! :: ]

] :: Jaj ne! :: [

Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmi de semmi de semmit. Elvére én, ÉN még alig élek. Míg másoknak az ébredés oly könnyedén megy, nekem nem. Nem tudom volt e első két óránk, de tényleg. Ezért hangsúlyozom, hogy ne is kérdezetek inkább semmit. Mert nem hogy csak nem tudom, de azt sem, hogy egyáltalán mi volt az? Talán valami újabb gagyi óra. Remélem nem vették észre, hogy hiányzom. Ha abból indulok ki, mennyire feltűnés mentes viselkedést folytattam, talán tényleg nem tűnt fel a hiányzásom. Vagy ha még is, nem érdekel. Na de azért a harmadik óráról enyhén ciki lenne elkésni… Igy hát még lustálkodva az ágyamban, elnyújtva mindent az utolsó percig aludtam ismét vissza, miközben a Pókember legújabb számát szorongattam magamhoz, mert az volt a tervem, hogy elolvasom ám… az álommanó megint győzött. Talán nem kellene éjszakánként állandóan az ablakban ücsörögnöm, s bámulnom a tájat. De hát olyan szép!

S mivel úgy pattantam fel az ágyból, mint akit üldöznek, kapásból egy hatalmas döbbenéssel érkeztem a földre. Párperc birkózás a takarómmal, aminek az lett az eredménye, hogy még inkább belegabalyodtam az egészbe. Megállt az idő egy pillanatra, nagylevegő, koncentrálj, majd újabb nyögéssel és morgásokkal teli percek, mire sikerült kikeverednem a saját butaságomból. Ez után jött a szokásos ceremónia, csak mindent elsietve, mint  m i n d i g.

] :: Teremben teremve :: [

Futok, mint akinek elment az esze, s igazából észre sem veszem azt, hogy a nagy rohanásban elfelejtettem magamra aggatni az iskolai talárt. Mert én általában csak azt szoktam felvenni, semmi mást. Már mint a többi iskola cuccból, mint szoknya meg egyéb. Nem úgy lrtem, hogy a talár alatt nudizok… na. Így hát beesve a teremve, már kezdenék is szabadkozni, hogy elnézést a késésért de rám zárult a wc ajtó, és nem bírtam kinyitni, csak nem jön olyan könnyen a szó. Elvégre kezdjük ott, hogy azt hittem a déli szárnyban van ez a nyamvadt terem. Órám persze nincs, vagyis volt egy menő Mikiegeres, de teljesen megkergült amióta itt lakom, s nem ér semmit sem. Biztos az iskolai mágikus atmoszféra tett be neki, béka poraira. Fogalmam sincs hány óra, fogalmam sincs ki vagyok és pontosan hol is de talán most…

Még mindig a kilincsben kapaszkodva lihegek levegőért kapkodva, hiába vagyok én, Yolanda, a Hollósok Fogója, ha a futkorászáshoz nem vagyok elég edzett… Szúr az oldalam, s éppen nem sípol a tüdőm, ezért most elmaradt a kitudjahanyadik szimfónia eljátszása, de azért össze kell szedjem magam. Hajam kissé előrehullik, de az ezüst tincsek nem akadályoznak meg abban, hogy körbe nézzek. Két ember… két kemény ember… Hát ezért futottam IDÁIG?!
- Szóval nem késtem el. – Nyögöm bosszúsan, ahogy sikerül egyenes állásba küszködnöm magam, majd a vállamra húzva újra a pöttyös hátizsákom pántját lépek el, és egy erőteljes lökéssel vágom be magam mögött az ajtót. – Sziasztok! –
S a köszönés lendületével túrok bele a tincseimbe, hogy hátra parancsolva őket arcom is láthatóvá váljék. Bár nem olyan nagy élmény, most pont olyan mint egy megtermett nagy paradicsom. Egy mosoly Hermione és a… srác felé. Jólvanna, még féléve sem járok ide, nem tudhatom mindenki nevét?! Szóval a srác felé, aki lehet nem is mosolyog vissza rám, mert úgy el van azzal foglalva, hogy a táskájában turkáljon. S ekkor tűnik csak fel igazán, az amit elfelejtettem. Mindig elfelejtek valamit, de most különösen éreztem, hogy valami nem stimmel. Talár… igaz, nem piros szegéllyel, hanem kékkel, de ez részletkérdés.

Végignézek magamon. A zöld répaszárú nadrágon, mely úgy virít, mint egy neonlámpa, a rózsaszín tornacipőmön, mely az egész ízlésficamot csak még visszataszítóbbá teszi, s a felsőmön ami fehér, de hatalmas szivárványos minták kacskaringózzák körbe. Ehhm… oké, én, és az én undorító ölzötködési szokásaim, amire Emci Gali azt mondta, hogy a suli nem nagyon tudja tolerálni, főleg iskolai időben. Ezért is húzom magamra azt a fekete zsákot, hogy na már na, ha kötelező az iskolai egyen viselet… De ez ma valahogy elmaradt. Adja az isten, hogy a Prof ne csináljon belőle galibát! Bár, nem tudom mennyire toleráns az ilyen dolgokban, de az órára legalább azért érdemes bejönni, mert ha nagyon unom magam, egyszerűen csak ránézek, s úgy teszek, mintha érdekelne. Igazából azt nézem, mennyire jól néz ki. Mert hát na,m fiatal és jóképű, a bámulást meg senki nem tiltja nem?

Beljebb lépkedve, sokkal de sokkal nézek körbe, még is kit átkozzak el azzal, hogy mellé ülök. Hermione kedves csaj, de az első pad túl… elől van, az a srác meg… most akasszam ki szegényt? Az utóbbi párnapban megint olyan lökött vagyok, hogy az valami elviselhetetlen. De csak nem bírom megállni, hogy oda ne menjek hozzá, s lecsaqpjak hirtelen. Ez alatt azt érzem, hogy rákönyökölök a padra, teljes felsőtesttel rátámaszkodva, majd érdeklődve nézem, mit kínlódik annyira az ujjával.
- Megcsípett valami? – Semmi bevezetés, hogy hello, nem zavarlak? Vagy valami illedelmesebb dolog, óh nem. Majd ha éberebb leszek, elő jönnek belőlem ezek a formalitások de most még egyelőre… nem igazán jön össze. Na meg különben is, nem is ültem le mellé, egyszerűen csak érdeklődöm. Ez nálam a kedvesség jele.