Számmisztika tanterem

[Számmisztika óra…]




Nyílik az ajtó, s egy csomó ember jön szép sorjába. Azok, akik késtek. Hát igen, ez jellemző. A pontosság az nulla errefelé. Fiúk, lányok vegyesen. S a kifogások: elaludtam, eltévedtem, ez vagy az hívtatott ide és oda… vagy egyszerűen se szó se beszéd, csak betántorognak.
Lemondó fejrázással temetkezek a könyvbe.
Kérdés hangzik el, talán több is már, vagy csak egy, melyre választ ad az a lány, aki pont késett.

Figyelek, hallhatok, s megpróbálom megjegyezni a szavakat. De én nem emlékszem ilyenekre. Pedig istenbizony belelapoztam ebbe a tankönyvbe a nyáron. Akkor miért nem ragadt meg semmi? Talán, mert nem is érdekel az egész… hja… ez lehet a baj.
Lapozok, lapozok, lapozgatok, hátha felbukkan egy ismerős rész vagy bekezdés, amit esetlegesen hasznosítani tudok. Talán benyöghetek egy két jó választ, s talán akkor senki se néz reménytelen esetnek. Talán…

Na de ennyi nagy agy közt, akik körülvesznek, biztosan a nullával egyenlőek az esélyeim. Mert a hollós lány is olyan kimerítő választ ad, legalábbis a számomra az, hogy meglepődök azon, hogy nem fulladt meg. Ugyanis úgy tűnik, levegőt se vett, miközben darálta a jellemzőket meg a jelentéseket arról a számról, melyet a tanár kérdezett.
Már nem is tudom hol járunk, igazság szerint nem is figyeltem nagyon, de mivel itt van Mióne, nem aggódom.
Hátra viszont nem pillantok. Ott van Viki is. Időközben felfedeztem. S most nem akarom, hogy lássa, mit csinálok, hol vagyok, vagy ki mellett ülök. Mert biztosan kombinál. A nők mindig ezt teszik a saját sorsuk megrontása érdekében. S ő sem kivétel, hiába a név. Az egyszerű név, amely mindent elmond, Mirol.

~ Számmisztika óra ~


Yolanda köszönése hidegen hagy, bár halottam. Nem köszönök vissza. Megvan az okom rá. Igen, a könyvtári jelenet. Az nekem épp elég indok. Még biccenteni sem biccentek neki. Mert, minek? Eddig nem vett észre, nem érdekeltem, hát ezután is hagyjon békén. Erre az álláspontra jutottam.
S míg a húgom mindenkit üdvözöl a maga egyéni szókincsével, addig én néma csendben várom, hogy történjen valami.
Lennon professzor kérdése pofon egyszerű, s ezt még a legrosszabb tanulónak is tudnia kellene, vagyis illene, mert ettől egyértelműbb választ igénylő felvetés aligha lesz.
De hiába, a legtöbben csak szórakozásból vették fel a tárgyat, a tanár bosszantására, ergo még véletlenül sem figyelnek, nemhogy talán megpróbálnák az agytekervényeik igénybevételével megtalálni a választ.

A lehetőséget se Mione se én nem kapom meg, helyette a késve érkező lány adhat feleletet. Ez lényegében számonkérés is, s jóvátétel az óra elejének megzavarásáért. S így élvezettem várom, hogy a másik összevissza hebegve habogva próbálja kivágni magát az éles szituációból. Nincs szerencsék, hisz szinte ledarálja a könyvbeli szöveget, ki nem hagyva semmit, vagyis semmi lényegeset. Figyelem a lányt, s szinte ölök a tekintetemmel. Mit képzel ez magáról?
Legalább okos, na és nem retten meg. De akkor is. Én akartam feleleted adni. Ez nem ér. Nekem bizonyítanom kell azok után, amin keresztülmentem. Muszáj.
Mikor egy szusszra elhadarták, mit mindenkinek tudnia kell én továbbra is jelentkezem.
Igazság szerint nincs más semmi sem, ami kimaradt volna, de hála az én széleskörű olvasmányaimnak, és a memóriámnak, tudok még egy két rejtett vagy nem mindenki számára egyértelmű dolgot felemlegetni. Csak szólítsanak fel.

Már csak Granger az ellenfelem, akkor, ha neki van még hozzáfűznivalója a dolgokhoz. Bár ezek után a legtöbb ember megelégszik a szorgos bólogatással, meg a tanár esetleges pár mondatos értékelésével és megjegyzésével. Csak én nem természetesen. De ha nincs Hermionénak ötlete, akkor valószínű egyedül maradtam, mert a legtöbben megpróbálnak a pad alá süllyedni.
Főleg ott hátul Yolandáék. Hát… jobban is teszik…