Jóslástan terem

Ez nem is terem igazából... ez maga a földi gyönyör. Már akinek. A jóslástan órákat a kastély legmagasabb tornyának legtetején tartják. Ez Sybill Trelawney tömjénes-füstölős, homályos, sherry-párás, kis flitteres puffos-párnás birodalma.
Ki itt belépsz...

[[ Jóslástan ]]

[ Jóslástan ]

-Kör és pikk ász! Ezzel simán megveri a többieket ebben a körben! Legalábbis a maga mellett ülő pudlit biztos.. *rivall rá Audrey a képen trónoló apácára, a nagy lelkesedéstől észre sem véve saját hangerejét. A kijelentést meghallva a pudli gőgösen elfordítja fejét, és apró kézmozdulattal jelzi – bedobta lapjait. A kerek asztal körül ülő többi játékos ugyanígy tesz, még a frakkban feszítő, szivarjától erősen füstölgő pingvin is, aki az előző körben igencsak erős lapokkal indult. Az apáca megrázza fejét, majd válla fölött hátranézve szemrehányó pillantást vet Audreyra.
- Az Isten szerelmére! Ha tovább itt áll kihagyhatom a mai partit. Magának semmi dolga nincsen? Hiszen mindjárt becsengetnek órára.
- Ugyan, teljesen ráérek. - felel nagy vidoran Aud, miközben megkezdődik a következő leosztás.
- Ígérem, többet nem szólok közbe. -A kép szereplői csak hümmögnek. Ha a hóbortos nézelődő ezt eddig nem ígérte meg tízszer, akkor egyszer sem. Az apáca szomszédjának ekkor treff dámát, majd egy treff királyt osztotanak, mire Audrey fölényesen felhorkant.
- Betelt a pohár! – ugat ki a képből a pudli, majd felpattan az asztaltól, és a kép bal széle felé mutogatva kiabálni kezd- Már a létrát is leeresztették! Azt hiszi, maga az első, aki jóslástan helyett inkább a képünk bámulását választotta? Hát nem! Szedje össze magát, és menjen órára! – a pudli beszédét üdvrivalgás követi. Állva tapsol az asztal körül összegyűlt összes játékos: az apáca, a pingvin, a szomszéd képből átugrott hentes és egy középkori dáma.
- Igen! Menjen órára! – kiabálnak együttes erővel. A hollóhátas lány úgy ledöbben a festett alakok agresszivitásától, hogy annyit sem bír kinyögni „habakukk”. Mentegetőzve elindul a jóslástan teremből leengedett, ezüst létra felé.
- Egyébként is, milyen kép az ilyen.. Ki az az idióta, aki egy vászonra fest egy apácát és egy pingvint? – veti még oda, csak úgy dühében, majd megelőzve a háta mögött kitörő lincshangulatot felmászik a tanterembe.
Tanterem.. Erős kifejezés. Audrey körbepillant a füstölőtől homályos levegőben, normális berendezés után kutatva, de csalódnia kell, a fenti helyiségben a már jól megszokott puffok és csinos, kis kávézóasztalkák várják. Ledobja magát a feljáróhoz legközelebb eső ülőalkalmatosságra, és hagyja, hogy minél mélyebbre süllyedjen a babzsákfotelben. Minél kevésbé észrevehetőbb, annál jobb.
Pont ettől tartott.. Hogy ő lesz az első érkező.. Tudja, sőt, érzi, hogy Trelawney itt bujkál a félhomályban, és igencsak nincs ínyére, hogy első áldozatként bármikor lecsaphatnak rá. Egy keze ügyébe eső bögrével kezd játszadozni. Forgatja ujjai között, megpróbálja kizárni a gondolatot a fejéből, hogy arra az órára jött, melyet legkevésbé szeret..
Persze ennek is megvolt az oka.  Az első pár évben Aud azt hitte, csak hallucinál, beképzeli magának az egészet, ám mióta mások is figyelmeztették rá, csak erősödött benne a gyanú. Minden igyekezete ellenére a jóslástan tanárnő sportot űz abból, hogy a lehető legtöbbször, minél extrémebb formában jósolja meg Audreynak a (lassan már 3 éve) hamarosan bekövetkező halálát. Ha Trelawney az óra elején bejelenti, érzi, hogy ma valakinek a poharában megpillantja a Zordót, Aud máris behúzott nyakkal ül, takargatja csészéjét, de hiába, eddig egyszer sem úszta meg.
Fájdalmasan felsóhajt… Feladja, hogy bárkit vagy bármit is fel tudjon fedezni a félhomályban, inkább az egyetlen biztos pontra pillant a teremben, a feljáróra. És csak várja.. várja a következő áldozatot.

[|| Jóslástan -.-" ||]

|| Jóslástan -.-" ||

No igen... Létezett e valaha utálatosabb tantárgy az iskolában, mint a jóslástan? Nem, az fizikai képtelenség... Vagy talán mikor még más tartotta az órákat... Habár... Afffene se tudja... Talán a mágiatörténet vetekedhet vele... Bár... Azon legalább lehet aludni. Itt meg hallgathatja az ember, hogy ha pormacskát talál az ágya alatt az egybeesik a Szaturnusz és a Föld negatív állásával és tutira az emberbe csap egy üstökös este hét óra huszonnégy perckor...
Igen, ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak Rose agyában, ahogy ólom nehézségű tagjait vonszolta fel a kastély legmagasabb tornyába. Aki látta a lányt nyilván azt hihette, hogy valamiféle átok van rajta, hiszen az nem létezik, hogy valaki ennyire szenvedő arccal és ilyen lassan és nehezen vonszolja valahova önmagát. Mindenesetre, ha egy kicsit lassabban ment volna, akkor valószínűleg visszafelé haladt volna...
Fel a márványlépcsőn... Elfordulni... Be a kárpit mögé a titkos folyosóra...
És ezért még fizetést is kap... Ennyire ő is tudna jósolni. Amúgy sem tarja valószínűnek, hogy egy kupac ázott teafűből meg lehetne állapítani, hogy holnap agyontapossa egy hippogriff, vagy hasonlók... Talán, ha valaki ért hozzá... De akkor sem ennyire tisztán lehetne látni a dolgokat... Legalábbis ő így gondolja...
Kuruzsló nőszemély... Csak rontja itt a levegőt... Hasznosabban is tölthetné az idejét, mint hogy a közel negyven fokban ücsörög egy levegőtlen helyiségben...

És bármilyen lassan is közeledett, megérkezett a gyűlöletes csapóajtóhoz... Még mindig csiga tempóban felkapaszkodott a létrán (miközben az járt a fejében, hogy ha most leesne és összetörné valamilyét akkor megúszná az órát), majd tiszta erőből csapta föl az ajtót, ugyanis tudatosodott benne, hogy innen már nincs menekvés.

A teremben még csak Aud volt, akivel egy házba is tartoztak, így hát odavonszolta magát az asztalához, s a lányra emelt tekintettel, megkínzott hangon kérdezte:
- Leülhetek? - de szinte meg sem várva a választ huppant le az egyik fotelra, s a karjára támasztott fejjel nyúlik el az asztalon.
- Úgy úúúúútáááálooom ezt az egészet - szól Audhoz és önmagához egyszerre.
Az álmosítóan fülledt levegő már kezdi megtenni a hatását, mindenesetre nagy erőfeszítések végett sikerül neki is a csapóajtó felé fordítania fejét, s most már ketten várják a további érkezőket...

[Sziasztok.]

[Jóslástan -.- ]


* Egy újabb nap, újabb kihívások. Korán reggel indult a fiatal hugrás napja. REggel dupla bájitaltan, majd gyógynovénytan, aztán kis pihi, egy kiadós edzés, majd ebéd.... Már ha fért az ember gyomrába, mikor hulla fáradt volt... S utánna a délutáni órák...
Abbey nyúzottan vándorol a folyosón, s teljes zombi létben közelíti meg a jóslástan termet. Igen, picit fáradt, sőt, nem picit, hanem nagyon. Edzések, órák, tanulás, edzések, edzések... Most is egy edzésről tart vissza felé, illetve órára. Nevezetesen jóslástanra... Na ez az az óra, ami nem tarozik a kedvencei közé... nagyon nem. De mit van mit teni, ha kötelező... Sajna...
Szóval csendesen bandukol, amíg el nem éri a teremhez vezető csigalépcsőt. Felnéz, szemrevételezi a magasságot, s most átkozza magát, hogy miért nem hozta el a Tűzvillámát... így gyalogolhat. Fellép az első lépcsőfokra, majd a következőre, s úgy vonszolja fel magát... mint egy nyugdíjas csiga. Ez természetesen nem csak a fáradságának, hanem az órához való kedvének is köszönhető.
LEgszívesebben a háta közepére kívánná ezt az egészet... Na ja... De nem, nem lehet, így tovább baktat felfelé a toronyba, a kávézó asztalok és babzsákfotelek tömjénes, cherrys illatú birodalmába...
Felért, majd kifújta magát mielőtt belépett az illatoktól terhes levegőjű helyiségbe. Mikor már odabent volt, akkor vette csak észre két évfolyamtársát, két hollós leányzót. Audot és Roset.

- Sziasztok. - köszönt oda kicsit vidámabban, hiszen jó volt látni, hogy még sem lesz egyedül ezen a csodaságon. - Mizu csajok? Nektek is annyi kedvetek van itt lenni, mint nekem? Én személy szerint szívesebben lennék egy durrfarkúszurcsókkal teli kertben is mint itt... - nevetett a lány, de ezt az utolsó mondatot kicsit halkabban mondta, mint a korábbit.

Hiszen ki tudja, hogy Trelawney proff nem tartózkodik e óriási lokátorokat meresztve a háttérben valahol, s nem hallgatózik?! Ezt követően lezuttyant az Audrey asztala mellett levő asztalhoz tartozó egyik fotelbe és kényelmesen elterült, hogy addig is míg maga az óra megkezdődik pihenjen egy cseppet.
Persze, ha a lányok kérdeznek valamit, vagy ilyenek válaszol, és beszédbeelegyedik velük, hiszen azért annyira sosoem volt fáradt, hogy a száját ne tudja jártatni. Csak gondolkodni ne kelljen, meg a tanerők kérdéseire válaszolni. azon kívül bármi jöhet! De tényleg. Ha a lányok csendben maradnak, úgy a legközelebbi érkezőig még a szemét sem nyitja ki... Azt is csak akkor, ha számára fontos ember érkezik... Egy mardekáros miatt, nem érdemes megszakítania a pihenését. Hacsak...

*Jóslástan...  *

Eddig nem mondhatta, hogy rossz napja volt. Az összes órát átvészelte, szerencsére szórakozottsága elmúlt már, és ebédnél sem volt gond. Bár gondolatai, mint sokszor, elkalandoztak (főleg egy bizonyos negyedéves, Lucas nevű fiú felé…), sikerült eléggé a földön maradnia ahhoz, hogy senkinek ne menjen neki, és ne tévedjen el. Most viszont az unalomhoz némi idegesség is társult, mikor a jóslástanterem felé vette az útját. A ködösre tervezett benyomás, amit a bizarrul berendezett tanterem keltett és a mód, ahogy a tanárnő erre rájátszott, néha (sőt, nem csak néha) túlzásnak tűnt, és idegesítette. Ha ehhez még hozzávesszük a tekintélyes mennyiségű találgatást, amire munkájuk közben szükség volt, nem csoda, hogy a diákok zöme (beleértve Zoeyt is) enyhén szólva is valahogy nem igazán tudta komolyan venni a tárgyat, így aligha nyújtottak felemelőbb élményt az órák, mint Binns professzor végeérhetetlen előadásai. Ráadásul az illatos füstölők és az állandóan égő tűz melege igencsak eltompítja az agyat… Zoey is szerette a füstölőket, na de nem ennyire… a sok különböző aroma keveredését alig bírta elviselni.
A sok, útjába akadó portréra ügyet sem vet, csak reméli, hogy nem egyedül lesz. A terem ajtaja előtt vesz egy utolsó, mély szippantást a még friss, füstölőmentes levegőből, majd belép. A füsttől kiszárad a torka, így megköszörüli, mielőtt köszönne három már megérkezett sorstársának.
-Helló… látom, tetőfokán a hangulat… meg is értem. Én se szívesen vagyok itt… –teszi hozzá ironikus félmosolya után elkomolyodva, azzal leül egy puffra, táskáját pedig leteszi maga mellé. Reméli, hogy előző ironizálását nem veszi csipkelődésnek senki sem. Körbenéz, de mást nem lát.
-Valószínű szerintetek, hogy más diák is jön? –kérdi meg, miközben táskáját kinyitva előveszi jegyzetfüzetét, amibe történeteit és ötleteit szokta lejegyezgetni, és belemélyed- egész addig, míg a következő személy be nem lép a terembe, vagy hozzá nem szólnak. Kérdésekre természetesen válaszol, és előbbi kérdésére is érdeklik a válaszok. 

[[ Még a folyosón ]]

[ Még a folyosón ]

Igazság szerint sosem értette, miért olyan népszerűtlen a Púpos Banya szobrának környéke. Itt a tanárok is ritkábban bukkannak fel, maguk helyett is inkább a prefektusokat küldik. De ők, diákok lévén szintén tudják, hogy ezen a folyosón sosem történik semmi, így ha egy mód van rá, akkor elbliccelik a járőrözést. Tulajdonképpen a legideálisabb hely a rendbontásra, vagy akármire.
Izának most viszont sokkal inkább az akármire kell egy nyugodt közeg, ahol nem botlik bele egyik kíváncsiskodó iskolatársába sem. Nem mintha olyan nagy dologról lenne szó…
- Naná, ha az ember lányának a levetett holmikból kell gazdálkodnia, mindig ez a vége – morogja félhangosan a lány, és egy cseppet sem aggódik azon, hogy esetlen meghallaná bárki. Közel s távol egy lélek sincs, főleg hogy már a legtöbben rákészültek a csöngetésre, és visszavonultak az osztálytermeikbe, hogy ott várják be a professzorok érkezését. Viszont Iza következő órája a Jóslástan, amiből az következik, hogy még bőven van ideje megvarrni a táskája leszakadt szíját, még ha mugli módra is kell megcsinálnia. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy nincs más választása, tűt és cérnát kell ragadnia, ugyanis a tudása nem mondható valami kifinomultnak a háztartási bűbájok terén. Persze meg is nézné azt a korabeli lányt, aki egy pálcasuhintással képes varrni. Ha saját magából indul ki, akkor a probléma minden házban egyetlen varázsszóval oldódik meg; „Anyaaaaa!”.
De eljött hát az idő, mikor a gyerek teljesen magára utalva kénytelen szembenézni az ördögével. És kénytelen lenyelni minden cifra káromkodást, valahányszor felkunkorodik a cérna a tű rése előtt. És akkor sem szabad elvesztenie az önuralmát, amikor a hetedik csomót köti a fonal végére, hisz egyszer csak ott marad az anyag hátoldalában a kis göb. Ezek után már csak egy gyors imát kell elmormolnia, nehogy ismét elemeire hulljon szét az évtizedes oldaltáska, mert a többiek előtt biztosan nem fog a javításával szöszmötölni. Itt még ügyeskedhet vele, a Banya úgyis tartja a száját.
- Nna, ne szórakozz velem, mert legközelebb kihajítalak az ablakon – valamiért jól esik a lánynak halálosan megfenyegetni a táskáját, és ki tudja, talán a szentlélek mellett pont ez a kis fenyítés tartja egyben a rongyos anyagot. Iza elégedetten visszapakolja a holmiját a tarisznyába, leporolja a talárját, és erőltetett menetben megközelíti a legmagasabb torony legbüdösebb termét.

* * *

Kicsiny termete ellenére igencsak gyors tempóban képes haladni… ha akar. Azért az túlzás, hogy a tanóra miatt sietett ennyire, de mivel a folyosók gyanúsan néptelenek voltak, a karóráját meg már vagy fél éve nem találja sehol, így még csak egy erőtlen tippje se lehetett a pontos időre. Talán már a Madárijesztő is beért a terembe, és a későket még a végén pontlevonással sújtja. Na pontosan ez az a nagybetűs ok, amiért Iza megszaporázta a lépteit.
Ahogy az osztályterem alá ér, a virgonc létra legördül a magasból – az ember azt hinné, egyenesen az ő érkezését várta mindenki. Ám még mindig nem győződött meg róla, hogy a tanár befutott-e már, így kénytelen-kelletlen felkapaszkodik a lajtorján.
Erőteljes mozdulattal löki fel az ajtófedelet, és izgatottan körülkémlel a émelyítő szagú teremben. Győzelem, csak diákokat lát a puffoknál gyűlni. Ezért sietett úgy, hogy még a torka is kiszáradt a megerőltetéstől?
Bősz fejcsóválás közepette átvágja magát a szédítő füstölőfelhőkön, és cseppet sem előítéletesen felméri a társaságot . Remek, talán egyedüli griffendélesként kell túlélnie a következő negyvenöt percet. Nem egyszer volt már rá példa, hogy egynémely osztálytársa ellógta az órát. Nem egyszer volt már rá példa, hogy Iza is velük tartott.
A magányosan üldögélő mardisra csak egy pillantást vet; nem mintha első ránézésre unszimpatikusnak tűnne, vagy egyáltalán… de mivel zöld talárt visel, Iza már megszokásból a szomszédos kisasztalt választja. Kényelembe helyezi magát a foszladozó puffok egyikén, és szórakozottan kipakolja maga elé a tankönyvét, pennát, tintát és egy üres pergament. Csak ekkor figyel fel a másik asztalnál folyó beszélgetésre, s ahogy oldalra fordul, Abbey és Rose mellett megpillantja a kedvenc hollóhátasát, akinek a puszta látványa is bearanyozza a napját…
- Áh, Turner, mondd csak, lemásolhatom a leckédet?

[{ # A Túldekorált, Zöld, Nagyszemű Szöcske Tanórája # }]

{ # A Túldekorált, Zöld, Nagyszemű Szöcske Tanórája # }

~ azaz a mi kedvencünk ~

Hajrá, Sybill, minket úgysem élhetsz túl ^^

- Ez aljas rágalom! Nem is késem! – védekezem hevesen, vádlón mutogatva a pingvinre, aki frakkjában nagyon önimádó képpel dőlt hátra a ronda ódivatú karosszékben. Nem is karosszék, hintaszék. Erőteljesen lódított magán, és megindult hátrafelé. Majdnem rákiáltottam, hogy „Vigyázzon, hátraesik!“, de akkor kákörvendve afölött, hogy még ahhoz is ostoba vagyok, hogy megnézzem, miféle ülőalkalmatosságban trónol, előrelódult, majd vissza... Összeszűkültek a szemeim. Ezek a középkori visszamaradott állatok nevetségessé tesznek engem. Ők! Höh. Kikérem magamnak. A pingvin, nagyon gonosz és sötét mosollyal visszadugta a bagót a szájába ( vagy csőrébe? ), és egy hosszú füstoszlopot kifújva diadalmasan levágta a lapjait. Az apáca, a pudli, a dáma és a hentes felhördültek, és egymás szavába vágva kezdtek tiltakozni. A hentes átkokat és szitkozódásokat motyogott a bajsza alatt, míg a dáma sértett elutasítással kijelentette, hogy ő így nem játszik tovább. Az apáca, aki láthatólag nagyon féltékeny volt a dáma gőgösen kiegyenesedett alakjára, és a rajta feszülő, csillogó szövetre, kárörvendően hümmögte, hogy ha nem tud játszani, akkor nem tudnak rajta segíteni. A pudli nagyon felháborodott, és látszott rajta, hogy valamiért már régebb óta ideges. Én eddig csak ámulva néztem a játékot, hiszen nem értek hozzá. Persze, amikor a pingvin belekötött az itt-tartózkodásomba, én is tiltakoztam. Most a pudli körülnézett, hogy min tölthetné le a mérgét. És ekkor... rátalált az én arcomra.

- Ó, igen, a pejá... akarom, mondani, a Pingvin Úrnak fölöttébb igaza van! Már több diákot láttunk menni arra! – a pingvin vöröslő fejének perzselő pillantását kerülve, fejével a jóslástanterem irányába bökött. – Több, mint valószínű, hogy lógó diákkal állunk szemben, hölgyek és urak! – folytatta hevesen döbbent pillantásomtól kísérve, körülhordozva tekintetét a festménylakók társaságán. Csak hápogni tudtam. Az apáca nagyon csúnyán nézett rám, a pingvin a szokásos ellenszenvével, a dáma pedig kifejezetten undorodó pillantással mérte végig elnyűtt, megviselt pólómat. De minden hiába... még nem lett vége.
- Jobban teszed, ha elindulsz, kisleány – hallatszottak a hentes bajusza alól a baljósló szavak. Vértől csatakos kötényének zsebében megvillant a bárd, bár fogalmam sem volt, hogy akar ő azzal nekem ártani. Muglik között kifejlődött reflexemnek köszönhetően viszont minden meggondolást megelőzően hátraléptem kettőt.
- Az a rövid hajú lány is itt zargatott bennünket, de most már elég! – kiáltotta magából kikelve az apáca, és ellentmondást nem tűrő hangon addig tessékelt a festmény közeléből, ameddig már csak a hangja hallatszott el. Bosszúsan megálltam a kis létra előtt, és a torony lépcsőháza felé fordulva, tüdőm mélyébe szívtam a tiszta, minden illatosítószertől mentes levegőt. Válltáskám zengve koppant a kihalt folyosó padlóján, én pedig undorodó fintorral fordultam a terem bejárata felé.

- Szörnyű alakok ezek a pingvin-félék. Most ott nézném az izgalmas partit, nem mennék a szöcske büdös kínzótermébe. Áááh... az élet igazságtalan. – húztam el a szám, és megadóan, szüntelenül dünnyögve nekikapaszkodtam a létrának.

{ # Odabent... odaát. # }

A Benső Szem világában...
amely számomra sajnos feltérképezhetetlen.

~ mint sok más egyéb, ami okuláré, kendő, gömb, fülledt és égettgumiszag ~

Ez a terem mindig ilyen! Egyszer nem tudna kiszellőztetni az a némber?! És csodálkozik, hogy senki nem fog fel semmit. Igaz, ez talán a „rossz tanítási módszereinek“ köszönhető. Vagy annak, hogy a diákok a hülyék. De lehet, hogy csak szélhámos. Ó, igen! És erre könnyű rájönni. Mert az röhejes, amit művel... De már csak azért érdemes két éve járnom erre a baromságra, hogy röhöghessek azon a búgó, dramatizáló hangon, ami biztos „odaátról“ jön. Vagy a nő gyomrából. Ki tudja. Jaajh, bírom, amikor Audnak minden tanórán kijelenti, hogy következő szerdán meghal. Már két éve... Áá, szóval imádom a zordót. A múlt órán összebeszéltem a társasággal, és suttogva megegyeztünk, hogy amikor Trelawney előhuzakodik a halál fekete kutyusával, egyszerre, drámaian azt suttogjuk: „ááá h’ooordóóóóó.“ Nem vette észre, hogy nem Z-t mondunk, és színpadias sóhajjal bólogatni kezdett. Úgy elkezdtem prüszkölve nevetni, hogy az álmoskönyvvel együtt lefordultam a puffról. Persze kapaszkodónak belemarkoltam a terítőbe, így az Aud asztala köré gyűlt, csodálattal vigyorgó diákok közé estem. Ebből az lett, hogy a gyertya ráborult a nőre, és elkezdtek lángolni a kendői, míg Izának a nyakába repült pár igen megtermett kézikönyv... Azzal védekeztem, hogy megérintett a halál szele, és lelökött az ülőkémről. Megrándult egy-két izom az orra táján, és többet nem nagyon jött az asztalunkhoz...

- Halihó! – rikkantottam bele a terem émelyítően fülledt és túlillatosított, füstölőtől szürkés légkörébe.

Á, Máj Krézi! Ahogy így rápillantottam hirtelen, eszembe jutott, amit a festményalak mondott. Az az apáca. „Az a rövid hajú lány is itt zargatott bennünket...“ Biztos Aud! Másnak nincs ilyen rövid haja talán. Hehh, igen, ez ráillik. Nem csak a Walpurgist meg a kviddicset, de nagyon jól tudom, hogy a kártyát is mennyire vágja. Hiába, egyszer a vonaton játszottunk, és úgy kiüberelt, hogy nem mertem a kajütben maradni. Persze ez többször is megtörtént már azóta, más helyszíneken. Látom, hogy azzal a szőke háztársával ül egy asztalnál, akit azt hiszem Rose-nak hívnak. Mellettük egy fotelben valami olyasmi rongykupac feküdt, akit csak Abbeynak, a nagy kviddics-rivális hugrás csapatkapitánynak tudtam beazonosítani. Egy másik asztalnál valami zöldtaláros ücsörgött, míg mellette ráleltem Izára, aki szokásához híven nem a társaságok embere. Hová üljek? Áthidaló megoldásként a két asztal közé húzok egy puffot, majd lendületesen levágom rá magam. A kis ülőke vészesen meginog, és egy hosszú pillanatig azt hiszem, hátraesem – ám a következő másodpercben már újra előrelendülök, lábaim intenzív lóbálásának következtében. Ledobom a táskám valahova magam mellé, és hangos koppanással Iza asztalára dobom karjaim. No, ugye, dobni kell, mert nincs az olyan közel.

- De messze van ez... – dünnyögöm az orrom alatt, majd hirtelen jött ötlettel arrábbpuffolok teljesen a hollósok asztalkája mellé, majd kábé másfél métert húzom magam felé az Iza súlya és könyöke alatt roskadozó másikat. Nem jeleztem különösebben, hogy mire készülök, így lehet, hogy a griffendéles leányzót sokkolva fogja érinteni a dolog. Lehet még az is, hogy meglepődik, és az is, hogy leátkoz. Ki tudja? Az asztalka lábai mindenesettre erősen tiltakoznak a művelet ellen, tekintve, hogy a vastag szőnyeg nem nagyon engedi azt.

[::Jóslástan T.T::]

::Jóslástan T.T::

 ~Kész. Vége… elegem van!!!~  gondolta Ian, ahogy a jóslástan terem felé közeledett. Miután a folyosón mondta ikertestvérének, hogy éppen Jóslástanra megy, az egyik keretben feltűnt egy cigányasszony. Követte Iant a kereteken át. Nem bírta befogni…folyamatosan arról hadovált, hogy ad pár tippet a tenyérjósláshoz, cserébe össze kéne hozni őt pár tarottkártyalappal. Végre elérkeztek az ezüst létrához és a kerek csapóajtóhoz. A cigányasszony nem tudott több portrén továbbmenni, Ian viszont a létra felé tartott.

  -Várj!!! Beszéljük meg, mikor lesz parti a lapokkal!!! – kiabált utána a nő az apáca keretéből. Miközben a fiú felmászott a létrán, látta, ahogy az asszony már az apácát zaklatja. A csapóajtó már nyitva volt, Ian hirtelen megállt a létrán. ~Uram-atyám… mit csinálok én??? A pokolba menekülök?!~ Hirtelen elkezdett visszafelé mászni. Amint érezte lába alatt a biztos talajt, elengedte az ezüst létrát. Elkezdett hátrálni és közben úgy bámult a lukra, mint gyújtogató a vizes szalmára. Neki ütközött egy képkeretnek, de először meg sem érezte.
-Úgy sem menekülhetsz! - Ijesztette meg egy fennkölt, rosszindulatú hang Iant.
-Én?? Én izé… nem… nem is menekülök… csak….. csak ő…
-Menekülsz… - fejezte be a mondatát a cigányasszony csevegő hangon.
-Értelmetlen dolog…  Az a szemüveges őrült némber úgy is megtalál… - mondta az apáca barátságtalan, de együtt érző hangon. – Na, eridj, az osztályba!
Ian nagyot sóhajtott majd benyúlt talárja zsebébe. Talált valamit, ördögi mosol ült ki az arcára. Hirtelen pálcájához nyúlt és kivette zsebéből a benne lévő maroknyi méretű „kanári kuglófot”. ~Végre hasznát veszem az átváltoztatástannak…~ azzal a kuglófra mutatott pálcájával és mormolt valamit. A kuglófot piros füst vette körül és mire elmúlt, egy vörös almává változott. ~Ha minden igaz… az íze és a hatása még meg van…~
Elindult a létra felé, immáron tettet félelemmel.       

A kis lukon keresztül „fellépett” a padlásszobába.
-Hellosztok! –köszönt az ott lévőknek.

 A vöröses fényű szobában szokásos módon meleg volt. Már voltak itt páran, de még nem mindenki. Valaki legyezte magát, valaki meg már rádőlt az asztalra… vagy a meleg, vagy az unalom miatt, gondolta Ian. Lerakott az „almát” a tanári asztalára, majd megvizsgálta hol vannak még üres asztalok. Odasétált az egyik asztalhoz a középső sor balszélén és helyet foglalt egy vörös karosszékben. Unalmában pálcáját forgatta újai között.

[Jóslástan a kedvenc tanárnőtökkel ]

*Ma reggel is egy szép, esőmentes nap volt. Április, nyílnak a virágok, fújnak a szellők, csicseregnek a(zok az átkozott) madarak. Ezek a pofátlan kis lények ugyanis az imént ébresztették fel Lady Frankeinsteint, avagy mindenki kedvenc tanárnőjét, Sybill Trelawney professzort. Bosszús volt egy csöppet, de azért nem volt mégsem annyira dühös, mert tudta, hogy ma kell órát tartania az ötödéveseknek. Már nagyon készült erre az alkalomra, mindent előkészített tőle nem megszokott módon, úgy tervezte, hogy a mai órán főként a horoszkóppal foglalkoznak. A lényeg az volt, hogy megtanítsa, hogyan lehet jósolni a csillagjegyekből. Bevezetésként pedig egy kis tenyérjóslást mutat be, hogy előkészítse a jó hangulatot. Úgy vélte ez a két téma talán jobban fogja foglalkoztatni az ifjúságot, mint a zaccból összeálló jelek megfejtése. Ez csak számára volt fontos, a diákok… ők másképp gondolták a dolgokat…*

~ Bár a kis csirkefogók meg sem érdemelnék, hogy egyáltalán ilyen jó órát tartsak most nekik, hiszen a múltkor az egyik tanuló csak úgy elszunyókált… úgy kellett őt felverni… ez nem történhet meg még egyszer, mert annak aztán büntetés lesz a vége! ~

*Felöltötte szokásos elborzasztó öltözékét, majd a terem felé vette az irányt. Vörös tincsei a szemébe lógtak, úgy kellett őket arrébb söpörni egy-egy laza kézmozdulattal. Szemüvegén keresztül szinte mindent kétszer akkorának láthatott, mint amekkora az volt. Túl sok dioptriás volt a lencséje. Ezen át szemlélte meg a fiatalokat, akik az udvaron szaladgáltak vagy épp bőszen beszélgettek Judy és Tom tegnapi szakításáról. Esetenként olyanokat hallott, hogy: „Itt jön a banya!” vagy „Vigyázat, erre jön! Nézz oda!”. De persze ezek a sértések leperegtek a különös tanárnőről, ő képes volt arra, hogy amit nem akart meghallani, az ne is ragadjon meg az emlékezetében. Különben már rég begolyózott volna, hisz nem sokan szerették szegény professzort és nem is tisztelték igazán annyira, amennyire ő azt szerette volna.*

- Itt van az ajtó… - és olvasta a kiírást – Jóslástan tanterem… na ide jövök én!

*Majd belépett a helyiségbe, végigszáguldott kopogós cipellőjében a padlón, s másodpercek leforgása alatt már a túlsó végben találta magát. A bódító sherry illat már át is járt mindent odabent, s már mindenki számára érezhetővé vált. Megállt a tanári asztal előtt, körbetekintett, amikor meglátta jósgömbjét közelebb húzta magához és megszólalt.*

- Jó reggelt kedveskéim… mára egy borzasztóan érdekes dologgal készültem számotokra! – majd leült s az osztályt figyelte. Közeledett az óra kezdete, de még közel sem volt itt minden tanuló. Ez rossz jel ugyanis a megjelenés kötelező volt, s komoly indok nélkül pontlevonással kell sújtania a lógós diákokra. Sajnos.

*Az arány körülbelül megegyezik a várttal. A pirosakból és a kékekből van a legtöbb, ugyanis három Griffendéles, két Hollóhátas, egy Hugrabugos és egyetlen egy Mardekáros tanuló található a megjelent gyerekek között. Jónéhányan nem jöttek még, de van még pár perc, még van idejük, de nem túl sok. A későket csak egy-egy kérdéssel szokta büntetni a professzor, pontlevonással nem, hisz legalább megérkeztek és hallhatják az órát.
Ekkor leült az asztalához, kipihente a mai nap fáradalmait, majd mégegyszer az óra kezdése előtt felszólalt.*

- Nos még van pár percetek, utána pedig a mai napban egy kis asztrológia is lesz, de mi csak a jóslás, előrejövendölés részével foglalkozunk majd… tetszeni fog nektek, biztos vagyok!

[[ Mindenki kedvence.. ]]

[ Mindenki kedvence.. ]

Fájdalmasakat pislog a feljáró felé, ami oly pofátlanul csábítja vissza a normális világba ezüstös létrájával. Olyan egyszerű lenne, csak lecsusszanni a folyosóra, és messze futni, hogy az óriás szöcske azt higgye, tényleg utolérte Audreyt a rég megjósolt Zordó. Ám, amikor háztársával telik meg az egyetlen menekülési lehetőség aprócska be- és kijárata végleg feladja terveit. Csak az boldogítja, hogy a szőke jövevény ugyanolyan elnyűtten dobja le magát az asztalhoz, mint ahogy azt ő is tette pár perccel ezelőtt.
- Szia Rose. –köszönti halovány mosollyal az érkezőt, ám a lány ezt nem láthatja: Audrey előrebukva, kezeibe temetkezve hever az asztalon, tekintetét még mindig a feljáróra tapasztva.
- Nekem sincs sok kedvem itt párologni.. Minden jóslástan után még egy napig érzem magam körül ezt az émelyítő bűzt.. 
Alig fejezi be a mondatot, máris betoppan a hugrások csapatkapitánya, Abbey. Aud még köszönés előtt elidőzik egy darabig a lány arcán. Legnagyobb csodálatára veszi észre, hogy valakiből még nem szippantotta ki az életkedvet ez a terem.
- Szia Abb. Azt hiszem, most mindenki inkább odavetné magát Hagrid egyik kiskedvencének. – Elképzeli, hogyan dobja oda magát valami naagy szőrös, nyálkás, szárnyas, de valahogy mégis csupasz és szarvas valaminek, amit egyenesen a félóriás tenyésztett ki. Pihentsége elhatalmasodott fokának ad jelet, hogy még ezen a gondolaton is kényelmesen elrötyörészik.
Alig pár percbe telik, és megérkezik a tanterembe – már amennyiben ez a teaház hangulatú, telekendőzött gumiszoba hívható tanteremnek – az első zöldszegélyes is: Zoey. Aud nem igazán ismeri, nem is beszélgettek eddig még igazán, de a lány jóindulatúnak, sőt, egész kedvesnek tűnik.
- Szia Zoey. –hangzik el az újabb köszönés. Somolyogva konstatálja, hogy erre az órára igazából senki nem jön szívesen.. de végül is nem kötelező a tantárgy, akkor miért vették fel? Személy szerint neki csak a tanárral van baja.. A jóslástannal nem. Élvezi, ha kiélheti az órán a fantáziájából kipattant legelvetemültebb ötleteket, vagy ha a házi feladatban felfedezi a tudomány vagy a tények legapróbb szikráját. Egy ideig leheletnyit felélénkülve figyeli, hogy izeg-mozog és tevékenykedik mindenki óra előtt, majd székén elnyúlva, fejét hátradobva próbál relaxálni.
- Szerintem biztos jönnek még páran. –válaszolja meg a mardekáros lány kérdését. És igen.. mintha már hallaná is, hogy közeledik.. maga az Istencsapása… ( )
- Üdv Izzy.. – Igen, a griffendéles pöttöm robbant be a jóslástan terembe, majd dobta le magát az egyik asztalhoz. És még szééép, hogy első kérdését Audreyhoz intézi. A lány felsóhajt, a füstölőktől szinte már teljesen lezsibbasztott fejét pár lassú kézmozdulattal megmasszírozva dönti ismét előre, hogy szemügyre vehesse Izát.
- Nem volt semmiféle lecke, Bishop. – szól száját oldalra húzva. Kutat még egy darabig emlékezetében, majd magában, immár nagyobb határozottsággal, még egyszer kijelenti a házi feladat teljes hiányát. Furcsamód mostanában Trelawney nem örvendezteti meg őket leckékkel vagy házi dolgozatokkal.
Egy darabig még elidőzik pillantása a griffendéles leányzón, bár a teremben uralkodó félhomály miatt abban sem lehet igazán biztos, hogy tényleg Izzyt bámulja, majd egy újabb jövevényre lesz figyelmes.
- Anette! Szia. – küld egy vigyort az újonnan érkező felé, majd elmélyülteket pislant a griffis lány felé, miközben megpróbál rájönni, hogy amaz vajon mégis miben mesterkedhet. Aud vigyora csak még szélesebb lesz, mikor Anette két asztal közé lerakott puffra vágja le magát. Igen, ez olyan tipikus.. Mikor a lány megpróbálja átrendezni a terem berendezését, felzargatva ezzel az asztalnál már kényelmesen elhelyezkedett Izabelt, már nem is szól semmit, inkább ismét elnyúlik a székén, és hátradönti fejét.
Pár pillanat múlva a terem első hímnemű érkezőjére lesz figyelmes. Az egyik Liman iker személyében már a harmadik griffendéles tette be a lábát a jóslástan terembe. A végén egész sokan össze fognak gyűlni a vörös házból, Aud legnagyobb meglepetésére. Hiszen nyílt titok az egész évfolyam előtt, hogy a griffendélesek legszívesebben elkerülik a keleti szárny füstös tornyát. Iannek is küld egy Helo-t, majd furcsa léptekre lesz figyelmes. Mintha valaki kóvályogna odalent.. Fintorogva pillantott a bejárat felé, már tudja, hogy a következő belépő nem diák lesz.. Való igaz, egy szemrebbenésnyi idő elteltével belép a terembe maga Trelawney, a már jól megszokott óriási szemüvegével, és ezernyi kendőjével jól megrakodva. Ahogy végiglebeg a termen minden diák orrát megcsapja a belőle áradó, szinte még a terem füstölőillatánál is erősebb, bódító sherry illat. Audban rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon azért ilyen erős a terem illata, hogy elnyomja a tanárét? Mindenesetre, ha ez volt a terv, nem járt sikerrel.. De annyi biztos, hogy az a sok sherry, amit a tanerő óra előtt magába tölthet, nagyban segítheti Benső Szemének felnyitását…
- Jó napot Trelawney professzor. – darálja el minden idők legnépszerűtlenebb köszönését, amit roxfortos diák valaha ismert.

[Ó, be szeretjük mink az Jóslástant, hej!]

Ó, be szeretjük mink az Jóslástant, hej! 

- Királyság – ejti jól érthetően maga elé némi hatásszünet után, bár egy röpke fél percig még méricskéli ívelt szemöldöke alól Audreyt. Ki tudja, az is lehet, hogy a lány taktikázik, és aljas módon csak el akarja altatni benne a gyanút, a többit pedig a lecke hiánya miatt tomboló tanerőre bízza. Igyekszik a legvesébelátóbb pillantását elővenni, de a nagy erőlködésből végül nem lesz semmi, ugyanis Anette, a humanoid tűzgolyó valósággal berobban a pállott szagú tanterembe, magához vonzva mindenki figyelmét.

- Helló, csajszi – köszönti Iza is széles gesztusokkal Anette-tet, és hamiskás mosollyal követi nyomon, ahogy háztársa kényelembe helyezi magát. Méghozzá olyan diplomatikus módon, hogy ha azt jutalmaznák, biztosan elnyerné vele a fődíjat. Valószínűleg Anette az egyetlen ember a teremben, akinek aztán tényleg nincsenek előítéletei. Sőt mi több, talán magát a szót sem ismeri, és ez bizony.. ritka és szép dolog. Nem is akar választani a barátai között, még akkor sem, ha bizonyos ellentétek állnak közöttük. Ezek lennének ugyebár a különböző „márkájú” iskolai Házak. Iza füstölőtől telítődött fejében ilyesféle gondolatok cikáznak át meglepő sebességgel, de azt ő sem tudja, hogy majd este, amikor a pihentető álmot várja a meleg takaró alatt, csak akkor tér vissza ugyanez az elmélkedés a társairól, az összetartásról ésatöbbi. Szóval az olyan témák, amikre Dumbledore professzor minden évnyitó beszédében felhívja a tanulók figyelmét. Tekintettel arra, hogy ezek a beszédek maximum öt percen át fárasztják a fiatalságot, nyugodtak kijelenthető az is, hogy az igazgató beszédének EZ a veleje.
- Any, neked is lakberendezőnek kellett volna menned – mormogja az orra alatt, de úgy, hogy a címzett mindenképpen meg is kapja az üzenetet. Színlelt bosszúsággal megfogja a kisasztal maradék sarkát, és némi erőbedobással segít átcsúsztatni a bongyor, molyrágta szőnyegen.
Hogy igazolja mondanivalója komolytalanságát, kiölti a griffisre a nyelve hegyét, majd felnyalábolja a földről a tanszereit, melyek egy műugró kecsességével szánkáztak le az asztalról, ahogy azt megbillentették az előbb.
Szép komótosan ismét elhelyezi maga előtt a könyvét, kisimogatja a lehetetlenségig gyűrődött pergamenjét is, közben egy hanyag oldalpillantással köszönti némán a belépő oroszláncímeres Iant. Mindent elrendez maga körül, s mikor a precízséget már nem lehet fokozni, végre megérkezik az órára a giccses karácsonyfának öltözött professzorasszony is.

- Ma is kitett magáért a paranoiás Szúnyog – súgja alig hallhatóan jobb oldalának, és csak egy bő másodperccel később fogja fel, mit is tett valójában. Látta ám, hogy tőle jobbra valami kék paca lengedezik, talán egy hollóhátas nyakkendő, de túl hamar kibújt belőle a szavakba öntött rosszindulat (ami közös utálkozásuk alanya felé, azaz Trelowney prof felé suhant), mint hogy észbe kaphatott volna. Az asztalokkal együtt az ülésrendet is átvariálták, és most pontosan egy négytagú kis kört alkotnak a társaival. Ergo, aki az egyik oldalán nem Anette, az a másikon nagyon is Audrey. Hát.. ez már majdnem olyan, mintha lepaktált volna az ördöggel. Nyugalom, nyugalom. Amelie eddig nem is volt olyan elviselhetetlen, mint általában. Talááán.. talán ma, ezen az órán.. de csakis ezen az egyen! Leteszi a fegyvert, és egy hatalmas fehér zászlót von képzeletben négyük feje fölé. Micsoda nemes eszmék egy csöpp kislány fejecskéjében..
Kicsit fészkelődik még a helyén – az újdonság hatása –, aztán hamar visszatér a megszokott kis heves pír az arcára, ám ezúttal a visszafojtott nevetéstől. Szent egek, hisz még csak most kezdődött az óra, de már nem bírja! Az erős koncentrálástól nagyra kerekedett szemekkel és pengevékonyra préselt ajkakkal fordul Any felé, és valami olyasmit üzen kódoltan a lánynak, hogy ő azért nem olyan biztos benne, hogy tetszeni fog bárkinek is az asztrológia és egyéb nyalánkságok, pláne, ha mindezt Trelawneytól kapják expressz. Aztán – miért is ne alapon – ugyanezt a hitetlenkedő, mintegy szenvedő arckifejezést Audék felé is megejti. Ha már egyszer közös asztalnál ülnek.^^

[|| Az a jóslástan-.-"||]

|| Az a jóslástan-.-"||

A sorra érkező diáksereget halk morgássokal köszönti- most ez a maximum ami tőle telik.
Az olcsó füstölőktől émelyítő füsttel, és a tűz miatt fullasztó meleggel telített szoba még egy kimondottan nagy jóslástan rajongót is elálmosítana, nem hogy őt...
A feje a karjain pihen, s a világot apró kis résen keresztül látja... Szemhéjai egyre lejjebb csukódnak.
És lejjebb...
És lejjebb...

Szunyókálásából a már oly jól ismert hang zökkenti ki. A hang, amelytől a plafonra tudna mászni.
Arcán mély barázdákat hagytak a talár redői, s laposan pislog a csapóajtó felé.
Igen, hamarosan fel is tűnik a borzongás mintapéldánya...
Persze most is mint egy szitakötő. Sőt, bocsánat, nem kellene szegény állatkákat így megbántani.
A hatalmas szemüveg, a kilónyi lánc és a kötegnyi tüll amiből egy komplett balett társulat tütüjét meg lehetne varrni.

Persze megint jön a búgó hang, a sejtelmes hangvétel és a szokásos "majdmeglátjátokhogyegymarokteafűmegmondjaavilágeegyetemsorsát" beszéd.
Csak a szokásos...

És azután, hogy mit csinálunk...
Hát ez kész.
Nem is tudom, miért vettem fel ezt a tantárgyat, de komolyan?
Szörnyű ez a nő! Pont az asztrológia! Amiben a legkevesebb igazság van! Azt ne mondja már nekem senki, hogy nyolcmillió embernek ugyanaz a sorsa, a jellemvonása... Röhejes...


A legjobb lesz, ha inkább újra visszatér álmai kicsiny birodalmába, ahol minden szép... és jó... és Trelawney mentes...

[Hello, Iza. Hogy megy az edzés?]

Nem volt hacsak... Zoey érkezett a teremben, Aud üdvözölte a lányt, de nekem abszolút nem volt kedvem... Mardis, és ez pont elég... Majd betoppan Iza, szokásos stílusban érkezett az asztalokhoz, majd csatlakozott a már ott unatkozókhoz.

-  Hello, Iza. Hogy megy az edzés? - kérdeztem vidáman, mert azért kíváncsi voltam, hogy az ellen, hogy is áll a levegőben. Természetesen nem vártam műhely titkokat, de azért.

Közben Audrey is lereagálta a mókás kis megjegyzésemet... S ő is szívesebben vetné magát Hagrid valamely teremtménye elé.

-  Hát, azért megválogatnám, hogy mi eszik meg... De ne a boszi legyen. - nevettem el magam.

Közben a lányok megvitatták, hogy volt e házi, avagy nem... Nem akartam belefolyni a társalgásba, már csak azért sem, mert halvány lila mágiumügyiminiszteri segéd fogalmam sincs róla, hogy volt e megoldandó feladat, avagy nem...
Így tehát csak bambán bámultam rájuk, majd előkotortam táskámból egy pergament, és átfutottam rajta a szöveget, hátha kiderül, hogy mi a szitu. De tévedtem, mert nem írtam fel semmit, azon kívül, hogy mókás rajzokkal díszítettem a lapomat.
Ezek után Anette is megérkezett. A folyton vigyorgós, szintén grifis leányzó, és azonnali átalakításba kezdett, amit persze Aud sem hagyott szó nélkül. Jót mosolygok a megjegyzésen, és már épp azon agyalok, hogy hozzá tegyek valamit, amikor kisebb-nagyobb zaj keretei között megérkezett a Boszi... Arcomon fura fintor fut át, mikor megcsapja az orromat az átható Cherry szag... Kicsit jobbra dőlök, és Audnak súgok valamit.

-  Pomponokat elő, kezdődik az előadás... Amúgy, te nem jártál még úgy, hogy azt érezted óra után, hogy csupán a szagtól berúgtál? - tettem hozzá már röhögve, de csupán olyan hangerővel, hogy a két lányka hallja, de Trencsi néni ne. Legalábbis nagyon reméltem, hogy nem hallotta meg.

Csodás hírrel szolgált nekünk, miszerint asztrológiával, és előrejövendöléssel, vagy mi a szösszel fogunk foglalkozni. Na a tény, olyannyira feldobott, hogy ismét meg kellett szólaljak.

-  Hm, remélem annyira előre jövendölünk majd, hogy meg tudhatom ki is nyeri az elkövetkező meccset... - nevettem, s azért picit majdnem komolyan is gondoltam a dolgot.

Mert hát milyen jó lenne, ha tudhatnám mi nyerünk e. De, hát miért ne nyerhetnénk. Felkészültek vagyunk, jók vagyunk és kész... És még úgy is sok-sok edzés vár ránk. Meg ott van Briant is. Szuperül játszik. Na nem mintha a többiek nem lennének nagyon jók, hiszen egy szavam sem lehet Kat-re vagy bár ki másra... De azért Briant. Ó Merlinre... Mi van velem...
Még az sem tűnt fel, hogy ha valaki válaszolt, ha csak nem bökött jól oldalba.
Kicsit elkalandoztam, és az hozott vissza a valóba, hogy a támasztott buksim, majdnem lekoppant a kemény fa asztalra... Felkaptam a fejem, majd a proffra szegeztem a tekintetemet, és vártam, hogy végre valahára megkezdődjön az óra... Aztán már csak azt, hogy vége is legyen

~Jóslástan~

Ő maga is eltöpreng, hogy ha ennyire utálja a tárgyat, miért is vette fel... ez minden egyes óra előtt megfordul a fejében, de normális választ nem igazán talál rá. Mindenesetre akár még lyukas órának is jól jönne, ha nem lenne a tanárnő szeme (a szódásüveg aljú szemüveg ellenére) éles, és ha lehetne ebben a teremben bármire is koncentrálni. Ilyen lehet, ha valaki jól beszívott…
Próbál az előtte fekvő kis füzetre összpontosítani, és leírható ötletekkel előállni, de ez egyáltalán lehetséges-e? Füstölők ezrei ontják természetesen különböző és valószínűleg össze nem illő illatukat (azok ugyanis úgy összekeverednek, hogy lehetetlenség akár csak megsaccolni is az eredeti aromákat, csak a különböző színű nyelek utalnak rá, hogy azok nagy valószínűséggel eltérnek- mindenesetre az ópiumot így is meg meri kockáztatni) az égő  kandallónak hála szauna-hőmérsékletű terembe. Ha legalább egy ablak nyitva lenne… azonban a légkör túl zsibbasztó, már az ő szeme is egyre szűkebb résre zárul, felkelni pedig szinte képtelennek érzi magát. Kinyújtja a kezét, felveszi a füzetet, majd, annak reményében, hogy a légmozgás kicsit észhez téríti (mert azért mégsem akar hortyogva elaludni, mikor még el sem kezdődött az óra) elkezdi legyezni magát- nem túl sok szerencsével, hisz forró levegőből szinte képtelenség kellemesen hűvöset csinálni, de hát ez van, ezt kell szeretni… Egy perc után elegendőnek véli a hatást, felkel, és kinyit egy ablakot. A huzat szerencsére tisztább és kicsit nedvesebb szellőcske képében jelenik meg, ami a nagyjából nulla páratartalmú teremben üdítően hat.
Visszatér a helyére, azonban mivel ötlete még mindig nem támadt, nemes egyszerűséggel firkálgatni kezd valamit, miközben néha-néha felpillant és biccent a belépőkre és fél füllel hallgatja a háziról és Hagrid bestiáiról folyó értekezést. Be kell vallania, még ő is szívesebben választaná valamelyik kedvencét (márpedig neki minél vérszomjasabb, annál jobb), mint ezt az összehasonlíthatatlan dögunalmat. Ennél még Binns is jobb, nála legalább lehet aludni.
Jó pont viszont, hogy most speciel nem adott házit. Még szerencse- ezer jobb dolga akad annál mindenkinek, hogy elkészítse, vagy akár csak feljegyezze magának. Végül is, ez nem olyan mintha bűbájtanon vagy McGalagonynál lennének, senki nem kéri számon igazán… Még Trelawney sem.
A belépők: Griffis lány, alighanem Bishop… ismerős az arca órákról meg suliújságból (meccsekre ritkán jár ki), emlékszik, hogy bent van a csapatban, de hogy milyen poszton…  Griffes kviddicsező újfent. Na, az ő neve mi lehet… Awenmore? Majd a változatosság kedvéért egy fiú…
És akire vágytál, a világító… ~Szedd össze magad, Zoey, ez nem a tréfák ideje! Még lebuksz!~ szól magára, mikor bejön a tanárnő is, az előbbi esszenciákhoz egy kis sherry-szagot is hozzáadva, édeskésen köszöntve. Félhangosan köszön ő is, majd fapofával rejti ironikus gondolatait: vajon miféle „érdekességet” tartogat már megint számukra?
Ó, asztrológia… az nem olyan rossz, asztronómia miatt kicsit érthetőbb a többinél. Csak a tanárnőnek kéne megtanulni magyarázni… vagy egyszerűen rájuk hagyni, hogy dolgozzanak a könyvből- az viszont az órát, és így az állását tenné feleslegessé. Ezt pedig nem engedheti meg magának.
C’ est la vie…
Mivel még van pár perc a tanerő szerint is, a korábban abbahagyott firkáláshoz tér vissza, magában megállapítva, hogy aligha jönnek többen, így fölösleges várni. Essenek túl rajta minél hamarabb és kész… 

[:: a z ó r á n]

      ::   a z      ó r á n


- Kösz, megyeget – sustorgom artikulálva Abbey felé, de ennél részletesebb magyarázatba nem bocsátkozom. El is menne vele az egész óra, az biztos.. az utóbbi időben sokat esett, még Skóciához mérten is sokat, és ez jócskán megnehezítette az egész csapat dolgát. Ráadásul két edzés között is annyi idő telik el, hogy félő, mindig újra és újra kell tanulnom a seprűlovaglást. Tulajdonképpen ez nem a legjobb, amit elmondhatok az edzéseinkről, de pontosan ezért intézem el a választ ilyen könnyeden. A savanykás félmosolyomat meg biztos nem tudja mire vélni a lány. Na mindegy.
Nem is tudnék egyebet mondani, mert közben a tanárnő belibbent közénk – a temérdek sál csak úgy úszik utána a levegőben, ahogy az édeskés alkoholszag is, és száz meg száz gyöngysor csattog ütemesen a nyakában a lépteivel harmóniában. Igazi egyéniség ez a nő, túltesz még Lovegoodon is, épp csak egy ezredévvel előbbi kiadás. De azért nem utálom ám, csak akkor, ha képes jegyre feleltetni a marhaságaiból, vagy azt akarja, hogy behallucináljak neki valami titokzatos és baljós látomást, vagy ha leckében kell összefoglalnom a Merkúr két héten belül bekövetkező hatásait a nyomorult kis életemre. Bár.. az már eleve nem jó, ha leckét ad fel. Egyébként egész vicces néni.

Mikor beharangozza a mai óra várható csodáit, lopva Audra sandítok. Legalább annyira élvezi a jóslástant, mint én, helyes. Feltűnésmentesen kikanyarítom a füzetlapom sarkát, és fél kézzel feszes gombócba gyűröm, miközben tartom a szemkontaktust a hibbant Trelawneyval. Ártatlan arcomról a túláradó figyelem sugárzik, a szemeim is olyan kerekek, akár egy-egy pénzérme, kizárt, hogy ne zabálná be ezt akármelyik tanár az iskolából.
A galacsin kissé átveszi a tenyerem nyirkosságát, de ettől csak könnyebb formázni. Óvatosan az asztal fölé emelem a kezem, és szinte célzás nélkül fejbe dobom vele Audreyt. Nem hiába születtem terelőnek, kérem szépen.
- Asztrológia, nahát! Dejó! – lelkendezem, mint egy édes kisgyerek, akinek nyalókát ígértek a szép szavaiért cserébe, és sóváran várom, hogy Turner felém forduljon. Akkor szélesen elvigyorodom, de a beavatottak jól ismerik ezt az arcomat, és egyesek vicsornak nevezik ezt a megnyilvánulást. – Audrey profi az asztrológiai előrejelzésekben, ugyebár?
Rezzenéstelen mosolygok tovább, a körülöttem ülők biztos azt hiszik, hogy elvette az eszemet a tömény pézsma- és füstölőillat, ami ebben az ópiumbarlangban kering, és az is lehet, hogy igazuk van. Előre látom, milyen hihetetlen gyötrelmeket kell negyvenöt percen keresztül átélnem, úgyhogy az agyamnak mielőbb el kell szenderednie, különben szörnyet halok itt és most, a puffomon ülve. Ha kikapcsolok, van esélyem.