Bejárati csarnok

Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió.

Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vöröskárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is.

A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások.

~Egy régi barátnak~

~Miért nem repültem be egyszerűen a kastélyba? ~ teszem fel magamban a kérdést.
A seprűm a balkezemben a jobb pedig a kezem előtt eltakarva egy hatalmas ásítást. Azért még is csak adjunk a jómódorra. Hiába fáradt az emberek, vannak alapvető illemszabályok, amit illik betartani.
Edzést tartottam ma. Ráfért a csapatra, éveleje óta teljesen megváltozott a felállás, ráadásul még meg kellett szokniuk a nem mindennapi stílusomat is. Hát igen… nem voltam egy egyszerű esett és ha valami érdekelt abban maximalista voltam. És ha már úgy döntöttem évelején beállok a csapatba akkor igenis komolyan veszem, főleg most, hogy én lettem a csapatkapitány.
Az arany és piros kviddics talárom volt még rajtam, és a bal mellem felett ott villogott, a csapatkapitány jelvényem. Nem volt kedvem az öltözőben átöltözni, vagyis inkább csak a többiek csiripelése kezdett az agyamra menni, ami egyedül a fáradtságomnak volt köszönhető. Alapjáraton kedveltem mindenkit a csapatban, de hát mégis csak én válogattam össze őket.
Nem szoktam mezben felmászni a Klubhelységbe, pont amiatt, mert nem akartam még nagy dobra verni a többi ház között, ki lett a Griffendél új kapitány, de most kivételt tettem. Fáradt voltam és csak a jó meleg kandalóra és az előtt csábítóan heverő kanapéra vágytam. Meg, hogy ott legyen Greg vagy Mary és még inkább lefárasszanak. Imádtam őket, mindkettőjüket. Nem is tudom nélkülük hol lennék, pedig Greggel csak a téli szünet után lettünk jóban De valahogy kezdettől fogva volt benne valami, aminek köszönhetően bizalommal fordultam felé. Pedig ilyen kevés ember volt. De vajon eddig hol volt? Több mint öt évet töltöttünk egymás mellett és jó ha két mondatot váltottunk egymással. Fura az élet….
Igen, volt egy-két jelentkező olyan aki tehetségesebb lett volna, de ha nem érezem úgy, hogy tudnék vele dolgozni akkor miért válogassam be? Ez csapatjáték. Nem egyénekről szól, össze kell dolgozni, csak úgy lehet sikereket elérni és én azt akartam. Meg akartam nyerni a kupát.
Végre sikerült beérnem a kastélyba.
Ahogy a lábam érintette a padlót máris kezdtem jobban érezni magam.
Hideg volt. Tehetek én erről? Fáztam. És utálok fázni. Tessék még egy gyenge pontja a ”nagy” Viki Mirolnak vagyis Hendersonnak.
Henderson vagyok még. Henderson míg úgy nem döntök, hogy felveszem a nevem. De vajon fel akarom?
Össze voltam zavarodva. Fogalmam sem volt pontosan mit akarok. Pár napja tökéletesen biztos voltam benne. Eldöntöttem, hogy nem tagadom tovább ki is vagyok, de jelenleg…
Azzal ha Mirollá válok rengeteg minden megváltozna. A barátaim talán mellettem maradnának, talán. Nem tudom. De ha nem leszek az akkor saját magamnak hazudnék, egy másik ember életet élném. Henderson… Mirol… Melyik vagyok én?

~egy régi szerelmemnek~

A kastélyban lófrált, remélve, hogy összefut egy régi ismerőssel akivel szívesen beszélgetne... vagy egy régi ellenséggel, akinek szívesen ellátná a baját. Nemrég volt kint a rengetegben, mely ugyan tiltott terület lett volna a diákok számára de ez őt sosem zavarta. A veszélyekkel sem törődött, elvégre ki merne kikezdeni egy sárkánnyal?
Nagy nehezen magára bájolta a "manalátás" névre keresztelt varázlatot, melytől lilás, kékes színben derengenek előtte a mágikus tárgyak és ugyanígy észleli az olyan helyeket ahol különösen erős a varázserő koncentrációja. Fel akarta fedezni az erdőt, olyan helyet keresett ahol megfelelő helyet talál a meditációra. A meditációra, mellyel feltöltheti teste mágikus tartalékait. A hely amit talált nincs messze az erdő szélétől, három összefonódó fa. Egy tölgy, egy berkenye és egy tiszafa. Itt feltöltötte magát, de mire felébredt a révületből már rengeteg idő eltelt és nem volt ideje megnézni a kviddicscsapat edzését. Pedig kívnácsi lett volna ki került a posztjára az eltűnésével. Visszasietett a kadtélyba, majd újra végigjárta egyszer, ismerősöket keresve és újra felidézve az itt töltött hónapokat. Most épp a Bejárati csarnokba ért, a Nagyterem volt a célja, de mikor meglátta a lányt meggondolta magát. Vörös-arany kviddicstalár, csapatkapitányi karszalag... na most kikérdezi mik is történtek. Aztán az ismerős szőke fürtök és már dörömböl is a szíve... nem gondolta volna hogy pont ővele fut össze. Nagy levegő, összeszedi magát, majd elindul a lány felé. Ugyan a kinézete továbbra sem hajaz a régi Quintinére, de kis koncentrációval visszaváltoztatja szemét az ismerős, régi smaragdszínre.
- Rég láttuk egymást.
Szólal meg köszönés helyett. Folyamatosan vigyorog, várva, hogy Vikinek leessen ki is áll előtte.

Egy ismeretlen hang szólít meg, de a hanglejtés mégis ismerős.
Beleborzongok.
Beleborzongok abba mély hangba mely egy pillanat alatt emlékek ezreit hozta elő belőlem, amiket azonnal el is kergetek messzire, hisz az nem lehet. Vagy Greg megint átadta volna a testét? Nem, azt nem hinném. Kerültem december óta emiatt a felettem járó Griffendélest. Nem akartam még egyszer átélni azt amit akkor. Képtelen lettem volna rá. Quin halott. Soha többé nem tér vissz, de akkor ez…
A hang irányába fordultam és egy teljesen ismeretlen háztársam állt előttem. Soha nem láttam még. Mikor érkezett? És miért mondja, hogy régen láttuk egymást?
Ekkor kezdtem csak jobban szemügyre venni az előttem álló vigyorgó fiatal férfit.
Pár másodperc kellett, hogy az előbb gyanakvó tekintetemet felváltsa a döbbenet.
Nem.
Azok a szemek.
Nem, lehetetlenség.
Azok a smaragdszínű szemek.
Képtelenség.
Quin…
- Álmodom?
Nyögtem ki az első kérdést ami eszembe jutott.
Nem állhat előttem. Nem lehet ő. Halott. Halott egy féléve.
Nagyon sokáig gondoltam azt, hogy az hogy elvesztettem, hogy soha többé nem láthatom csak egy félreértés lehet. Ő nem halhatott meg, nem. De lassan be kellett látnom, nem tér vissza. Soha többé nem fog. Akárhányszor rá gondoltam a mai napig, abban a pillanatban gombóc keletkezett a torkomba, de már sikerült leküzdenem a vágyat, hogy sírjak utána.
Aztán jött egy december. Soha nem fogom elfelejteni.
A könyvtárban üldögéltem, mikor Greg oda jött hozzám és megkért menjek vele hátra, mert mondani akar valamit. Hát az lett a beszélgetés vége, hogy megcsókoltuk egymást. Azaz nem őt csókoltam, hanem Quint, aki benne élt. Vagy mi.
Menekültem attól, hogy még egyszer részem legyen egy olyan ”beszélgetésben”. Nem amiatt, mert nem szívesen lettem volna egy barátommal, aki azért ennél jóval több mindig is a számomra, hanem mert el kellett felejtenem. Muszáj volt. El kellett fogadnom a halálát, ami ellen semmit nem tehettem, amin nem lehetet változtatni.
Erre most…
Egy jó ideje nem gondoltam már rá. Nem álmodtam már róla. Kezdtem végre a mélybe szorítani az emlékét. Elzárni, ahogy minden fájó emlékemmel tettem.
Ez voltam én. Egy lány aki nem szerette, ha érzelmes,  egy lány aki inkább az eszére hallgatott, mert akkor nem lehetett megsebezni.
Álltam és csak néztem. Néztem az ismerős szemeket és az ismeretlent arcot, ami nem akart összeilleni. Fogalmam sem volt mi folyik itt. Mi ez a kinézet. Mi ez az egész. 

-Na mi van kísértetet látsz?
Továbbra is vigyorog, élvezi a helyzetet. A szemét átszínező varázslatot elengedi egy pillanatra, hogy Viki lássa, nem is zöld a szeme, biztos téevedett... aztán újra létrehozza és a saját szemeivel néz a lányra. Energiatakarékosságilag nem a legjobb módszer, de most nem az fog számítani. Bal kezét felemeli, kicsit odébbhúzza az ing nyakát... hogy kibukkanjon alóla a széttört, arany foglalatba illesztett vörös kő. Az amulet, melyben a lelke lakott egy fél évig. Most nem világít, homályos, fénytelen, jelezve a megviseltségét és hogy a benne lakozó lélek immár elköltözött.
A fiú előrelép, Mindkét kezét előrenyújtja a lány felé. Kezdeti jókedve elpárolgott, teljes komolysággal kérdezi.
- Viki...át nem is örülsz nekem?
A kinyújtott kezek ha hagjya átölelik a lányt, jelezve egyrészt, hogy teljesen valós az egész, nem csak az illúziót lát, másrészt támaszt nyújtva a valószínűleg zaklatott lánynak. Quintin szeméből is eltánt a vidám csillogás, immár teljesen megkomolyodott, még akkor is ha csak néhány másodperce volt az átmenetre. Nem néz a lányra, mivel valószínűleg a válla felett lát el, inkább csa várja, hogy összeszedje magát annyira, hogy képes legyen megszólalni.

A kezdeti megdöbbenést felváltotta a harag. A harag amit meg nem mondok honnan jött, de a legtöbbször így vezettem le az érzelmeimet. Vagyis az a Viki így vezette le aki voltam, akit Quin is ismert, aki az idei évben megváltozott. Most mégis visszatért, hónapok után megint úgy éreztem a régi vagyok. Miért?
Mostanában egyre többször voltam képtelen kiigazodni magamon. Mintha szeptemberben, mikor felléptem volna a Roxfort Expressre átléptem volna egy másik univerzumba,  ahol teljesen máshogy viselkedek. Most mégis a régi érzelmek, régi indulat volt számomra szokatlan.
Kísértetet?
Köszönöm szépen… Remek üdvözlés tényleg. Mit várt, hogy majd a karjaiba vetem magam és örömömben sírva fakadok? Na nem. Azt várhatja. Azok után, hogy miután majdnem sikerült feldolgoznom, hogy nincs többé, hogy meghalt, kiderült hogy annyira még sem halott. Sőt, még egy csókot is kaptam tőle, amit azóta se felejtettem el. Most meg… Itt áll előttem. Áll előttem mintha mi sem történt volna. Mintha nem épp a halálból tért volna vissza.
A legszívesebben ordítani lett volna kedvem.
Ráadásul még játszadozik is velem.
Kezei nyúltak felém, hogy átölelhessen, de… Nem! Most nem!
Az ujjaim között szorongatott seprűt két kézbe kapom és azzal hárítom a felém közeledő régi barátot. Nem, addig nincs ölelés, míg nem kapok magyarázatot. Nem csináljuk azt mikor közölték velem Greggel, hogy egy medálba zárva a lelke.
- Örülni? Quin! Hallottnak kéne lenned? Most mégis itt állsz előttem. Komolyan mit vársz tőlem?
Decemberben körübelül egy kisebb sokkot kaptam. Akkor a döbbenet ült ki az arcomra, de most… Most inkább a hitetlenség és a harag keveréke. Nem akartam tudomásul venni, hogy ez igaz, mert akkor netalántán újra csalódnom kell. A harag pedig… még mindig képtelen voltam rájönni. De haragudtam rá. Rá, aki nem tehetett semmiről. Nem ő tehetett róla, hogy meghalt. Nem ő tehetett arról, hogy akkor este ő is ott volt, sokkal inkább én. Miattam nem indultak még el. Miattam, mert….
A neki szegezett seprű remegett a kezemben, ami alapjáraton is elég vicces látvány lehetett és már a szememből is folytak a könnyek. A könnyek amik leginkább a felidézett emlékeknek szóltak.

~Hát köszönöm... ennél azért kedvesebb fogadtatásra vártam~
Quintin keze megdermed a levegőben, majd visszahúzza őket. A szeme visszafordul barnába, majd tovább éjfeketébe. A tanult animágia hátrány,a hogy ha az érzelmek eltelítik az embert nem kontrollálható. Szép lassan, ahogyan az érzelmek átveszik a hatalmat felette a haja kifakul, egészen fehérig, a bőre megfektedik, a szeme mélyén láng gyúl, mely már a régi Quintinre is oly jellemző volt. Nem igazán a harag, inkább a kétségbeesés, a csalódottság urakodik el rajta. Kevés emberrel volt igazán jóban és végülis értük jött vissza a halálból. És közülük is főként Gregért és Vikiért. Nem számított rá, hogy így fogja bármelyikük fogadni. Mégis mit tehetne meg érte, ami többet jelentene?
Felemeli a fejét, felsőbbséges tartásba, majd lassan, érzelmeit visszafojtva szólal meg.
- Úgy... szóval ezt kapom azok után, hogy elsején kihúztalak a bajból, majd hogy kiszabadítsalak a fiáker romjai alól és biztosítsam épségedet életemet áldoztam. Mondhatom kedves vagy.
Eddig kibírta viki szemébe nézni, de most kénytelen elfordulni. Egyszerűen nem bírja ki anélkül hogy könnyek szöknének a szemébe. Mindenét feláldozta. Még az életét is. És erre a lány arra sem képes, hogy elfogadja őt?
Lassan odébbmegy, majd ott megáll. Kicsit remeg, majd megtörli arcát és talán végre megint képes nyugodtan cselekedni. ezek után vajon megéri Viki, hogy bármit is mondjon neki? Ha már azt nem képes elfogadni hogy visszatért hogyan is lehetne képes azt megérteni amit ezért tett?

Hallgatom a szavakat és látom, hogy megbántottam. Megbántottam azt az embert aki éveken át a legtöbbet jelentette nekem. De… Nem ért semmit. Semmit!
A könnyek már gyors folyó ként folynak az arcomon és a védekezésül használt seprűt kiesik a kezemből. Ahogy földet ér halk csattanása betölti az üres és csendes helységet, felerősítve a hangokat és átjárva az egész testem.
- Szerinted milyen érzés lehet nekem, hogy itt állsz előtte? Vagy mikor decemberben megcsókoltál? Kétszer kellett átélnem azt hogy elveszítelek – sírva beszéltem – kétszer, még egyszer nem lennék rá képes – és elcsuklott a hangom.
Álltam ott leszegett fejjel, a kezeim a testem mellett lógtak és rázkódtam a sírástól.
Halkan szólaltam meg újra, mikor sikerült kicsit összeszednem magam, nagyon halkan, de tudom, hogy mindenegyes szót tisztán és érthetően hall.
- Régen nem az a lány vagyok már, akit megismertél, túl régen nem. Túl sok minden történt és túl sok mindenen mentem át az elmúlt hónapokban. – megint tartottam egy kisebb szünetet -Elengedtelek. Elengedtelek, mert nem tehettem mást. Meghaltál és bele kellett törődnöm. Nem tehettem mást, de életem legnehezebb feladata volt beismerni, hogy már nem vagy Hogy már soha nem leszel. Hogy nem rohanhatok hozzád, ha gondom van. Hogy nem hallgathatom végig, ahogy kioktatsz, ha épp valami hülyeséget tettem. Erre mikor végre sikerülne, mikor új életet akarok kezdeni, újra megjelensz és közlöd hogy szeretsz. Szerinted ez nekem milyen lehetett? Szerinted hogy éreztem magam utána? Aztán… És most itt vagy… Itt… És élsz… És…És… - de már nem tudtam mit mondani. Nem ment. A szavak nem akartak a számra jönni, pedig amivel nekem soha nem volt gondom az a beszéd volt.

Szó nékül hallgatja a lányt. Már sikerült lenyugtatnia magát, de ez csak a testét jelenti. A lelke attól még ugyanolyan zaklatott. És rajta kívülkevesen tudják hogy mennyire elválasztható a kettő. Persze, Vikinek igaza van de azért mégiscsak neki volt a nehezebb dolga. Elfogadni azt hogy valaki meghalt azért jelentősen egyszerűbb, ha nem magadról van szó. És ő nem is fogadta el. Most pedig itt áll, csak hogy lássa, Viki sem az akit ő annyira megszeretett. Persze, volt ideje gondolkozni. Akkor, a könyvtárban hagyta, hogy érzelmei uralkodjanak, nem volt még hozzászokva a testnélküliséghez. Ha a test nem foglalja le az elméjét mindent sokkal intenzívebben él meg. A régi barátságból túlzott vonzódás lesz, melyet ő akkor szerelmnek titulált. A régi tanulási képességek többszörösükre nőnek, így volt képes megtanulni Gregtől magyarul és később könyvből németül. Igazából ez is csak azért volt, hogy ha más nyelvű régi feljegyzésekre bukkan, akkor ne legyen gondban. de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy akkor bizony fölöslegesen hozta kellemetlen helyzetbe magát, Greget és Vikit is. Mikor Viki végre elhallgat halkan kezd el beszélni.
- Azért ami a könyvtárban utólag is elnézésedet kérem. Nem tudtam uralni az érzéseimet, mindenben ragaszkodtam a régi életemhez. De ne aggódj, ezen már túlléptem. Most csak egy szavadba kerül és örökre eltűnük az életedből.
Mindezt még mindig háttal a lánynak mondja.

- Nem akarom és soha nem is akartam, hogy eltűnj az életemből. – válaszoltam halkan.
Felé fordulok.
- A rohadt életbe Quin, bátyámként szerettelek mindig is, sőt talán annál többet is jelentettél számomra! Te voltál a lelkiismeretem, te voltál … mindenem – és ennél az utolsó szónál már elcsuklott a hangom.
Álltam ott és néztem azt az ismeretlen testet, ami előttem volt, és akiben egy régi ismerős lélek lakozott. Az emlékek össze-vissza cikáztak bennem. Újra éltem mindent amit ketten átéltünk és amit át kellett élnem nélküle.
Szeptember…az utolsó nap volt amit vele tölthettem. Jó barátként segített mindenben. Akkor este is emiatt kellett meghalnia. Csak mert Én, már megint ”védtem a becsületem”. Rengetegszer kerültem bajba és rengetegszer húzott ki belőle, de az volt az utolsó… Soha többet… Pedig még hányszor lett volna rá szükségem. De akkor egyszer mikor neki lett volna rám… Én cserbenhagytam.
A mai napig nem emlékszem pontosan a részletekre, de tudom, érzem, ha…. Ha nem tom mi! De akkor is segíthettem volna! Miattam kellett meghalnia, mert önző voltam. Egy önző tyúk…
Talán emiatt reagáltam így, talán… Nem tudom… Mindig is voltam fura húzásaim. Az érzelmek tengerében valahogy mindig elvesztem és most… most sem tudtam mit kellene tennem. Éreztem ahogy hevesen és fájdalmasan ver a szívem, ahogy a gombóc ott van a torkomban, hogy a legszívesebben üvöltenék, hogy az a kellemetlen valami elhagyja a lelkemet, ami nem hagyja nyugodni.
Aztán végre sikerült szóra nyitnom a szám.
- Bocsáss meg. – mondtam halkan és teljes őszinteséggel.
Nem tudtam Ő mire fogja érteni. Én mindenre értettem. Mindenre, amivel megbántottam őt, amivel vétkeztem ellene, és hogy akkor este miattam történt minden. Ebbe a két szóba megpróbáltam mindent belesűríteni, mindent amire csak képes voltam. Leginkább azért is mert az egyik legrosszabb tulajdonságaim közé tartozott, hogy nem igazán tudtam bocsánatot kérni. Még akkor sem, ha tudtam, hogy én vagyok a hibás.

Persze... majd valószínű, hogy ennyit számított. Viki sosem az az ember volt, aki híján lett volna a társaságnak és ezt Quintin is jól tudta. Valamikor, régen ő is úgy gondolta hogy az ő kapcsoaltuk igazi barátság, több annál, mint amikor éppen csak ismerik egymást. Most viszont ebben egyáltalán nem volt biztos. Valahogy, mióta újjászületett simmiben sem volt biztos. A régi dolgok elvesztették a szépségüket, ami eddig biztos volt most bizonytalanná vált. Senki sem mondta, hogy nemlesz mellékhatás és bizony volt is. Ledarálta az érzelmeit, immár semmi sem volt az mint régen. De mint mindig, most is hitt benne, hogy megérte és hogy még kell hogy legyen valami célja.
Továbbra is háttal állt a lánynak.
- Megbocsáthatok. Ám ez tulajdonképp semmit sem jelent. Azt nem garantálhatom, hogy vissza tudom hozni a régi időket. Én sem az vagyok már, aki egy éve voltam. Vajon megéri újrakezdeni?
Teszi fel a kérdést. És komolyan gondolja. Megéri újrakezdeni az egészet és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? Vagy inkább hagyják az egészet a fenébe és éljék az életüket tovább egymástól függetlenül?

 A régi idő... Mennyire más volt minden még tavaly... De aztán, sorba elkezdek bekövetkezni azok az események amik mindent megváltoztattak, amik miatt eljutottam idáig ahol most vagyok. Két napja olyat tettem amit Quin orrára kötnék akkor nem csak, hogy soha többé nem állna velem szóba hanem önkéntesen fel is iratkozhatnék az ellenségi listájára.
Persze ott van még egy apróság amit ha megtudna... Gyűlölte a Mirolokat és mint kiderült én is egy voltam közülük. Egy tagja annak a családnak akiket régen én is ugyanúgy megvetettem, de ma már... ma már minden máshogy láttam.
Február közepe volt. Hat és fél hónap telt el azóta, hogy a gyengélkedőn magamhoz térve, nem emlékezve semmire, közölték velem, hogy meghalt. Akkor azt hittem mindennek vége, hogy soha nem heverem ki, de végül sikerült, és talán a halála is egy része volt annak az esemény sorozatnak amiket azóta végi mentem, és eljutottam idáig. Mert valóban nem olyan voltam már mint rég. Az a lány akit ismert már régen eltűnt.
Nem csak őt vesztettem el az idei évben, nem csak őt gyászoltam, de talán az ő halála volt a legnagyobb hatással rám. A nevelő szüleim...  John... Nélkülük sehol sem lettem volna. A nevelő szüleim lányukként szerettek és én is mindig úgy tekintettem rájuk mint a szüleimre, de... De mindig voltunk köztünk valami fal, amit soha nem tudtunk lerombolni. Valami ami miatt ők is velem és én is velük távolságtartó voltam. Ezen felül persze mindent megadtak nekem, a legjobb nevelésben részesítettek, csak hát... Talán az lett volna a baj, hogy egyikőjük sem volt aranyvérű? Talán mindig is volt bennem egy származásomból adódó felsőbbrendűség? Lehet, nem tudom.
John pedig... Ő ott volt nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, de aztán tőle is teljesen eltávolodtam és ő is megváltozott. Míg végül úgy döntött, hogy nincs értelme tovább élnie.
Nem tudom ki lesz a következő akit el fogok veszíteni aki sokat jelent nekem, aki az életem része, de egyet már tudtam, Quint már elvesztettem. Vele soha nem lesz olyan kapocsaltom mint régen, soha. Ő az aki képtelen lenne elfogadni azt a lányt akivé váltam. Különös felfogásai voltak az életről és mindenről ami csak hozzá kapcsolódik, de volt idő amikor én is mindent úgy láttam ahogy ő. Feketén és fehér, de azok az idők már elmúltak. Én változtam és ő is változott, csak éppenséggel nem egy irányba.
- Valóban nem lehet visszahozni a régi időket. Ami volt elmúlt. Mindketten mások lettünk, túlságosan is mások – mondtam immár már tárgyilagosan.
Hát igen... Mostanában eléggé ilyen voltam. Az érzelmeim úgy hullámoztak, mint a legnagyobb vihar közepette a hajók. Egyszer ezt éreztem, egyszer azt és a cselekedeteimet is mindig az érzelmeim határozták meg, talán ezért volt az, hogy nehezen lehetett rajtam kiigazodni, főleg az utóbbi időkben.
Most ahogy figyeltem és hallgattam Quint rájöttem, hogy nem veszíthetem el, még egyszer, mert már vissza se tudnám szerezni. Ahogy ő sem engem...
- Nem hinném, hogy megérni újra kezdeni – folytattam – Főleg, hogy vannak dolgok amik nem is teszik ezt lehetővé – egy pillanatnyi szünetet hagytam, egy szünetet, hogy össze tudjam szedni a bátorságom és kimondjam. Kimondjam azt amivel örökre lezárom  a kettőnk kapcsolatát. De úgy gondoltam, jobb ha tisztában van a tényekkel most, mint amikor már, talán újra tökéletesnek látszik minden – Mirolnak születtem – mondtam ki végül. És vártam a halálos ítéletem amit rám fog mérni.

"Valóban nem lehet visszahozni a régi időket." "Nem hinném, hogy megérni újra kezdeni"
~Tehát beltörődött. Akkor akármennyire is fogadkozik annyira nem hiányoztam. Ez van Quin, nem vagy te sem különleges sem pótolhatatlan. Ráadásul még csak nem is hiányzik neki a régi idő. Naiv voltál, Quin. Bedőltél a mézesmázos szavaknak. Még, hogy több, mint barát. Na persze....~
Aztán a következő modnatok minden ilyesfajta godolatmenetet megállítanak.
"Mirolnak születtem"
Talán Viki most örül, hogy nem lát Quintin szemébe. Már régen is voltak rajta változások, amiket elkendőzött, de ha mérges volt vagy zaklatott újra megjelentek. Ilyen volt a hófefér haj és a vakítóan feht bőr. Most, hogy részlegesen metamorfmágussá vált ezek visszatértek, sőt kiegészültek a szemek elfeketedésével. Elég ijesztően néz ki, ha valaki szemtől szembe látja, ahogyan a sötétbarna vagy zöld szempár pillanatok alatt feketébe vált. Most Viki hátulról csak annyit lát, hogy a barna haj lassan kifakul, míg fel nem veszi azt a színt, melyet legutóbb a kocsi romjai fölött lehetett látni. Akkor csapolta meg annyira a szervezetét, hogy ez kiütközzön rajta. Akkor sem volt már jó jel és bizony most sem az.
a szavak nem gondolatokat indítanak meg benne, hanem egyszerű érzelmeket. Dühöt, gyűlöletekt, haragot... melyeket képzelen kontrollálni. aurája ijesztően felfénylik, majd apró szikrák csapnak ki teste különböző pontjaiból. A felgyülemlett energiát nem bírja már megkötni, azok kezdenek kitörni. Most végre megfordul, így Viki láthatja mi lett belőle. A kiszabaduló mágikus energiák által okozott szélben lobogó hószínű faj, vakítóan fehér bőr, éjfekete szemek. Mindehhez hozzájönnek a néha még mindig felcsapó villámok, hogy teljes legyen a kép. Lassan előrelép, elindul Viki felé. Az éjfekete szemek pedig pusztulást sugallnak...

~ Johnny ~

Nyert. A srác ugyanis felnevet. Innentől már szinte biztos, hogy lazábbak lesznek mindketten, de még nem száz százalék. Látja a meglepődést Nathan szemén, mikor kijelenti, hogy ő is a Nagyterembe tart. *Talán azt hiszi, át akarom verni, holott dehogyis akarom, csak éppen nem volt semmi célom a sétálgatással. Na jó, volt cél, viszont mostanra kábé el is értem, mivel lenyugodtam, így bátran mehetek ebédelni.* Nem fűz magyarázatot a feljön vagy lemegy a lépcsőn címszavú dilemmához, ezzel némi okot szolgáltat a félreértésre.
*Erőltetett a vigyora, talán mégsem kellene vele mennem… vagy már megint ideges lenne? Á nem, az kizárt, az sokkal valószínűbb, hogy a terhére vagyok.* - gondolja a lány egyre csökkenő magabiztossággal. Már-már olyan érzete támad, mint aki alól most rántották ki a szőnyeget, ám ekkor megérkezik a rossz szokásához híven gyakorta kóborló lépcső.
A leányzó pontosan észleli, ahogy Nathan végigsvenkel rajta, de ez nem zavarja… soha nem zavarta ha nézik, figyelik. Johnny udvariasan előre engedi a lányt, aki él is ezzel a lehetőséggel, ám mire ő leér az utolsó fokról, a gonoszdi lépcső újfent meglódul. Amy sem érti, miért vág olyan ijedt arcot, mikor a fiú keze után kap, hogy az még időben leugorhasson az utolsó 3-4 fokról, nehogy a kastély másik végében kössön ki.
- Gyere! – mondja saját ijedtségétől némileg döbbent mosollyal, és – ha Johnathan nem óhajt a mozgólépcsőn maradni, vagy nem ugrott már le önszántából, - lehúzza maga mellé a biztonságosabb talajra.
Hála égnek már nincs több lépcső, a földszintre értek, irány a Nagyterem. Amy gyomra mintha csak erre várt volna, halkan megkordul. Bizony régen volt már a tegnapi vacsora, ugyanis a mai reggelit kihagyta, így is majdnem elkésett az első óráról. Mivel elaludt. Mellesleg az a vacsora nem is volt kiadós, mert annak az egy narancsnak az elfogyasztását igazán nem lehet mértéktelen zabálásnak nevezni. Arra nem is gondol, hogy ma mit fog enni. Totál mindegy, a manók úgyis mindig normális kaját csinálnak, néha még mugli ételféleségek (pl.: sültkrumpli) is találhatók az asztalokon.
Félvigyorral engedi el Johnathan kezét, közben kinyög egy bocsit, azután nyugodt léptekkel indul a Nagyterem felé a srác mellett. Mintha nem Johnnyt rántotta volna le az előbb az emelet felé startoló álnok lépcsősorról. Talán éppen ezen higgadtsága miatt állja meg olyan jól a helyét rázósabb helyzetekben is, habár ez a kis ugrándozás nem volt annyira döcögős.
A lánnyal majdnem szemben, a sarokban található óriási homokórákban folyamatosan változik a kövök aránya, hol fel, hol le szálldosnak, s velük arányosan váltakozik az alattuk kiírt pontszám is. Amy balra fordul, erre van a Nagyterem, és ide indultak Nathannel (vagy legalábbis Johnathan ide indult eredetileg…).

~Quin~

Kimondtam a legnagyobb a titkom, azt amivel tudtam, hogy egy életre elvesztem, de már mindegy volt. Ha nem most derül ki akkor kiderül később és csak minden rosszabbá válik. Így legalább nem kell újra átélnem azt, hogy vissza kaptam, és újra eltűnik az életemből.
Lehet gyávaságból tettem. De nem érdekelt. Pont elég bajom volt már így is, hogy elkezdjek reménykedni, örülni annak, hogy itt van, hogy újra velem lesz. Miközben az egész csak ámítás lett volna, egy hazugság, ami inkább előbb mint utóbb napvilágot lát.
Tudtam mennyire gyűlöli a Mirol nevet. Tisztában voltam vele. Ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy ő azaz ember akit nem fog érdekelni ki voltam előtte, kit ismert meg. Csupán csak annyival, hogy kiejtem a számára gyűlölt nevet a számon, vége mindennek.
Sejtettem, hogy rosszul fog reagálni és ezért lassan a pálcámért nyúltam. Fel kell készülni mindenre. De erre... Erre álmomban sem gondoltam.
A haja elkezdett fakulni és lassan teljesen fehérré vált. Láttam már ezt a változást rajta, de akkor... Akkor egy teljesen más helyzetben voltunk. De ez még nem volt minden. Aurája vakítóan felfénylett és teste különböző pontjaiból szikrák csaptak elő.
Fogalmam sem volt, hogy lehetséges ez, de áldottam az eget, hogy csak hátulról látom. Valahogy az az érzésem támadt, hogy ha megfordul az mindennél rosszabb lesz.
A harag váltotta volna ezt ki belőle? A gyűlölet? Meg sem kérdezi hogyan lehetséges mindez? Meg sem kérdőjelezi a szavaimat? Vagy talán a kiábrándító bevezetőm is hozzá járult? Nem értené? Neki  is és nekem is jobb, ha mi már nem folytatjuk ott ezt a barátságot, ahol abba hagytuk. Azoknak az időknek vége. És míg ő, be volt zárva egy amulettbe, addig én éltem az életem és olyanokon mentem át, amire előtte még csak gondolni sem gondoltam. Én, mint Mirol... Vagy, hogy Draco... Az egész olyan volt, mintha az elmúlt négy évem meg sem történt volna. Mintha azok az idők, amiket Quinnel töltöttem eltűntek volna. És megmaradt azaz elsős kislány aki a Mardekárosokkal barátkozott és a mostani...
Megfordult...
És pont ahogy sejtettem, félelmetes látványt nyújtott. A szemei feketébe csaptak át, a bőre hófehérré vált. Mintha eltűnt volna az emberi mivoltja, és a pusztulást sugallná.
Éreztem az újaim közt a pálcámat, ami biztonság érzetet adott, mert belül rettegtem. Rettegtem attól a szörnytől akivé régi barátom vált. De nem mutattam. Nem. Én kezdtem el ezt az egészet, nem adhatom fel. Állnom kell a sarat, mert különben tényleg mindennek vége szakad.
Nem mozdultam. Hagytam, hogy a közelembe jöjjön. Ha bármit is tenni akarna ellenem, ott a pálcám, az megvéd. Ráadásul tudatosítanom kell benne, hogy már újra emberek között van. Nem viselkedhet állat módjára, pedig valahogy nagyon az volt az érzésem, hogy jelenleg többre nem telik neki.
Féltem, de egyetlen porcikámon sem lehetett ezt látni, még a szemem sem sugallta. Rengeteget tanultam az elmúlt hónapokban. Főleg azt, hogyan rejtsem el az érzelmeimet. Nem mindig sikerült, de ez egy olyan pillanat volt, amikor uralni tudtam őket. Viszont valamivel le kellett csitítanom, valamivel... valamit mondanom kellett, de mit...
- Ennyi? - kérdeztem – Semmi kérdés?
Nem mondtam többet. Fogalmam sem volt érti e, mire célzok, de legalább, talán egy kicsit elgondolkozik rajta és akkor esetleg tisztul a köd, ami elborította az elméjét. Egyelőre jobb nem jutott eszembe.