Bejárati csarnok

Amy

Megáll a másik mögött, várja, hogy bejussanak a bejáraton, azonban még ez előtt végig kell hallgatnia Amyt. A lány csak úgy szüli a szavakat, szóáradatot zúdít a fiú felé. Clyde meg csak néz, bambul ki a fejéből, s értelmezi a mondatokat. Érzi azt, hogy a másiknak igaza van, bár az is igaz, hogy a mondandó egyes részei bántják őt. Mit tudhat a lány az ő sérelmeiről? Talán semmit, de mégis csak igaza van abban, hogy így soha az életben nem lesz majd senki, akire támaszkodhatna, aki mellette lenne, ha baj van. Hisz elég lenne csak néha egy-két baráti szó, lehet, hogy érdemes lenne nyitnia mások felé. Azonban itt a de szócska, a régi emlékek, melyek nem engedik, hogy kitárja a bástya kapuját.  Némán hallgatja végig Amyt, valamit mondana is, de a másik nem hagyja. Az utolsó szó hallatán magasba szöknek a szemöldökei. A lány egy az egyben a szemébe mondja az igazat, valóban, Clyde sokszor viselkedett hülyén, s talán elég rosszul ítéli meg az embereket. Tekintete a másikon nyugszik, majd követi őt, egészen addig, míg lehuppan a lépcsőre. Mondana valamit, de az önérzete és a büszkesége csak nem engedi, hogy azt mondja, amit érez, inkább az eszére hallgat most is, mint oly sokszor már.
- Menj a pxcsába ezzel a hülye szöveggel, vagy légy pszcihológus bxzdmeg, aztán szxpathatod a sok arcot. ? Morogja oda a lánynak, majd elfordul tőle, s besétál az épület ajtaján.
~ Mégis mit képzel, hogy megmondja nekem, mit miért csinálok? Talán ott volt? Wáááh...Clyde bxzdmeg, te teljesen hülye vagy. Ez a lány csak segített, erre meg...Most már lehet nagy arcod a többiek előtt, sikerült sértegetned egy normális lányt, bravo...~ Futnak át a gondolatok a fejében, miközben lassan, fájdalmas mozdulatokkal ballag a lány felé. Nagyon otromba volt,  nem így kellett volna lezárnia ezt a találkozást. Mondhatta volna azt is, hogy igazad van és egy rövid köszönés, de nem, neki muszáj volt így viselkednie. Egy pillanatra megtorpant a folyosón, hátrafordult, egy pillanatig habozott, hogy visszaforduljon-e, de győzött a büszkesége. Csak úgy, magának legyintett egyet, majd eltűnt a sötét folyosókon...

~.Fin.~

Iza Bishop kisasszonynak
„Mert a munka megtisztít a testi vágyaktól…”

Na, mondhatom szép ez a mai nap. A rohadás essen inkább az egészbe, meg az egész évfolyamba… és persze ki ne hagyjuk a nagy szitkozódásból az SVK órát sem, mert onnan kezdődött el ez az egész balhé. Tényleg, marha jó ám a szombat délelőttöt azzal tölteni, hogy takarítónőset játszunk a bejárati csarnokban, ahol természetesen a legtöbb diák fordul meg nap, mint nap. Piton professzornak „áldani” kell azt a nagy orrát, mert bizonyára nem csak kifelé, hanem befelé is ilyen szép nagyra nőhetett, ezért nyomja össze parányira azt a korhadt agyát. Ilyenek és még ehhez hasonló cifra dolgok keringenek Sebastian fejében, amint rövid terepszínű nadrágban, fehér pólóban és egy, a macskája által szétnyűtt papucsban sétálgat a főépület kisebb folyosóin. Nem nagyon akarja elérni a bejáratot, hiszen az egészet feltörölheti, négykézláb mászva, így teljesen kiszolgáltatva magát a mocskos évfolyamtársaknak, akik miatt most ezt a büntetést kapta. Mindkét hosszú karja végég, ujjai közé szorítva cipel két kelléket, mégpedig a felmosó vödröt – tele vízzel és szappannal, plusz felmosó kefével -, míg a másik kezében egy felmosó seprőt. Igazán fess ebben az összeállításban, azt azért meg kell hagyni. A szőke mindig vidám képe, most majdnem felrobban abban a nagy szemöldökráncolásban, s csoda, hogy tüdeje is még bírja, elvégre azok a bikaszerű fújtatások nem kímélik meg. Még szerencse, hogy évek óta sportol… biztosan ez az egyetlen oka annak, hogy még nem durrant ki a fiú. Pedig lehet, hogy jobb lenne a szenvedések nélkül.
- Marha jó… - motyogja idegesen az orra alatt, miközben lesétál a csarnokba vezető lépcsőn.
Természetes dolog, hogy tömve van mindenféle diákkal, akik előtt szépen le fogja égetni magát.

Nagy levegő. Beszív, kifúj. Nyugodjunk csak meg, nincsen semmi baj. Oké, tudom, hogy felötlik az ember fejében a kérdés, hogy vajon miért is érdekli, hogy mások mit gondolnak róla? Elvégre sosem volt az a fajta srác, akit igazán izgat, hogy egyesek hogyan viszonyulnak ahhoz, amit éppen csinál. De ez most más. Ezt nem ő akarta, és igazságtalannak érzi, hiszen nem ő volt az, aki Piton fejét varázsolta egyik évfolyamtársa varangyának a fejére. Ő csak úgy röhögött, hogy majdnem kipukkadt. Lehetséges, hogy ezt nem kellett volna, de nem bírta ki… ezért – mert ennyire viccesnek találta – Piton professzor szerint ő volt, és ne is merje másra fogni a dolgot. Mocsok egy ember, én mondom. Nem hiába házvezető a zöldvérűeknél. Neki legalább normális színe van a vérének, egészséges piros, nem úgy, mint… áááh! Nem érdemes időt pazarolni rájuk. Neki kéne állni a suvickolásnak, mindenféle varázslat nélkül persze, ahogyan azt kell egy hivatásos rabszolgának. Belenyúl a zsebébe, majd elővesz egy sárga gumikesztyűt, aztán egy kendőt, amit öregasszonymód a fejére teker. És azt hiszi, hogy pusztán a takarítás miatt fogják őt körberöhögni? A kis naiv… Azt hiszem ő teljesen bizonyos abban, hogy ezt így KELL csinálni, hiszen eddig minden filmben és képregényben így volt felöltözve az, aki éppen takarított… hullát vagy akármit, nem is az a lényeg. Hanem az, hogy igazán jól mutat a szerelésében, és talán ezzel intézte el magát.
Csupán azt kell szem előtt tartani, hogy Bastian sosem volt normális, ezért most sem csinál másképpen.

[- De tanárnő, ne már!]

- De tanárnő, ne már!
- Nem ajánlatos feleselnie jelen helyzetében, Bishop, inkább megköszönhetné, hogy ilyen jóindulatú voltam.
Jóindulatú?! Tizenöt pontot vont le a Griffendéltől, és most a fülemnél fogva ráncigál Merlin tudja, hova! Egyáltalán nem volt jóindulatú.
- McGalagony professzor, kérem, én tényleg csak viccnek szántam… – próbálom meggyőzni utolsó erőmmel a banyát, de nagyon úgy tűnik, hogy hasztalan.
- Piszkos avarra cserélni Trelawney professzor tealevelét maga szerint vicces? Ne, ne is válaszoljon, nem akarom hallani. Majd a büntetőmunka alatt elgondolkodhat ezen.
- Igenis, tanárnő – fintorodom el megadóan, és hagyom, hogy rongybabaként húzzon maga után a felpaprikázott házvezetőm. Ezek szerint a cserebogarat még nem találták meg a csészében.

*

A bejárati csarnoknál végre visszanyerem a szabadságomat, de csak addig, míg a professzor indulatos bűbájának köszönhetően ki nem csapódik az egyik félreeső kamra ajtaja, és felém nem száguld egy teljesen hétköznapi felmosófa. Csakis a kviddicsen finomított reflexeimnek köszönhető, hogy idejében a markomba zártam a súlyos eszköz nyelét, mielőtt lekaszált volna. Kissé hátratántorodom a lendülettől, de úgy tűnik, McGalagonyt ez nem hatja meg.
- Piton professzortól tudom, hogy a Griffendél tanulói ma igazán elemükben vannak – folytatja a megaláztatásomat, és szikrázó pillantást küld a padlón kuporgó madárijesztő felé – Szégyellhetnék magukat! Minden esélyt eljátszanak, hogy a sajátunknak tudhassuk év végén a kupát. Ráadásul maga, Bishop! Aki még a csapatban is benne van, szégyellje magát – pirít rám, és a takarítónőnek öltözött gyerekre, kiélezve minden egyes lesújtó szavát. Nem tudom, mit van úgy oda, amikor ő maga vonta le a pontokat a griffitől. Talán most kéne elmotyognom egy sajnálomot, de hogy is tehetném, amikor nevetni támad kedvem, ha csak Trelawey sártól sötétlő, sejtelmes mosolyára gondolok. Szerintem azért vicces volt.
- Llewelyn, Bishop, nem mennek addig sehova, amíg nem csillog az egész csarnok – döf még egy utolsót a szemeivel az öreg boszorka, és már majdnem átjár a megkönnyebbülés hulláma, amikor visszafordul felénk, és orrlyukai bőszen szűkülnek össze a mély levegővételre – Kérem a pálcáikat.
A partvisba kapaszkodva ácsorgok a toronymagas nő előtt, és komoly fizikai fájdalomba kerül, hogy ne vágjak az óhajára azonnal valami trágárságot. Hogy foszthat meg a pálcámtól?! Hosszú másodpercekig vívódok önmagammal, végül kelletlenül belehelyezem a kinyújtott tenyérbe a legértékesebb kincsemet, és fújtatva elfordulok az ellenkező irányba.
- Gyerünk, Llewelyn, ez magára is vonatkozik – sürgeti meg a főgonosz a rabtársamat is, s ahogy az eleget tett a kívánságának, elviharzik a kastély gyomra felé zsákmányával.

Pálcavesztetten, megalázottan állok a vizes vödör fölött, még mindig a hülye felmosófára támaszkodva. Ingerülten a takarítóeszköz végére dobok egy szutykos rongyot, hogy a délután hátralevő részében oda-vissza tologassam teljesen értelmetlenül a kolosszális helyiség falai között. Hát nem véletlenül tanácsolták, hogy öltsünk egyszerű mugliruhát – ilyen gány melóhoz még a házimanóknak sem fűlik a foguk.
Látványosan szenvedve csapom bele a rongyot a vödörbe, nem törődve azzal, hogy esetleg Sebastianra fröcskölöm ezzel a szutykot. Tényleg, mintha csak most jutott volna eszembe alaposabban szemügyre venni a srácot. Borzasztóan néz ki. Gunyorosan felmordulok, elhitetve magammal, hogy ez a látvány legalább enyhít egy kicsit a világvége hangulatomon, illetve járhattam volna sokkal rosszabbul is.

- A te büntetésed az volt, hogy ilyen béna ruhába kellett bújnod, hogy mindenki jól megbámulhasson? Várj, biztos van valahol egy színpad, igazán végigvonulhatnál rajta..

~~~Moana Lines~~~

Természetesen rábólintott az itt maradása feltételére, hiszen máshová nem is mehetne. Kanadába nem szívesen menne vissza, a barátai is itt tartózkodnak. Bár az fájdalmasan érintette, hogy ennyire nem szeretik a CsCs-t a tanárok. Igaz, belegondolva, nem éppen felhőtlen életet éltek a lányok. Alkohol, randalírozás, duhajkodás, és még nagykorúaknak sem mondhatni őket. Nagyon is messze van még az a 17 év, amit el kellene érniük ahhoz, hogy minden fegyelmi nélkül züllhessenek.
Ha már megengedték neki, hogy itt lehet a barátaival, gyorsan meg kellene keresnie őket. Igen ám, de amióta nem járt a Roxfortban semmit se tud róluk. Egyszer küldött nekik levelet, de nem kapott rá választ, sőt a baglya sem érkezett vissza. Fogalma sincs, most hol lehetnek, merre induljon. Ránézett az órájára, és megállapította, hogy biztosan órán vannak, de hogy melyiken és hol, azt már nem tudta pontosan. Úgy vélte, muszáj lesz megkeresnie Pitont, hátha azzal a mogorva, lenéző tekintetével elárulja neki a mostani tantervet. Nem hiányzott sokat, ahhoz mégis eleget, hogy mindent újra kelljen kezdenie.
A Nagytermen áthaladva, elindult a Mardekárosok birodalma felé. Hátha talál valaki ismerőst…

Christine Cherhal

A harmadik vajas-baracklekváros pirítósomat majszolgatom egy magamban, hiszen Aya-ék pár percre indultak jóslástan órára. Mondtam nekik, hogy ne várjanak meg nekem úgyis pont lyukasórám van és ahogy az ilyenkor ismert gyorsaságomat vesszük figyelembe, aligha értek volna fel a jóslástan terembe ha még engem is bevárnak. Nem értem miért járnak jóslástan, egy részt teljesen megbízhatatlan tantárgy, másrészt pedig unalmas is, nem látom sok hasznát. A tanártól pedig egyszerűen kiráz a hideg… ha az ízlésficam fájna, Trelawney már ordítana a fájdalomtól. Fontosabb dolgokra is fordíthatom az időmet, most például a bájitaltan esszémbe kéne belenéznem, így utána gondolva azt hiszem összekevertem két méreg ellenkivonatának az összetevőit. Igen, határozottan emlékszem, hogy a másodikba nem kellett volna zsálya-kivonat. Mit is keresne egy ellenanyagban?
Szórakozottan megcsóválom a fejemet, majd az utolsó falatot is a többi után küldöm, nehogy egyedül kelljen dacolnia a gyomorsavammal. Belekortyolok a kávém maradékába, de miután azt kell észrevennem, hogy teljesen kihűlt, inkább visszarakom a csészét az asztalra, és úgy döntök visszamegyek a klubhelyiségbe. A mellettem sorakozó vastag könyvek rendezgetése után kézbe veszem azokat, a kupac tetején a fennmaradásért küzdő kisebb-nagyobb pergamendarabokkal együtt, aztán elindulok a csarnok felé, közben a tanári asztal felé pislantok, már csak megszokásból is. Ezért sem csodálom, hogy mikor ismét előrenéznék már a földön találom magamat, köszönhető ez egy nem túl szép találkozásnak egy szembejövővel. Már kezdeném a sűrű bocsánatkérést és a zavart nevetgélést, de aztán még időben felnézek áldozatomra: Egy mardekáros, jó néhány évfolyammal alattam járó lány.
-Sajnálom, figyelmetlen voltam. Meg vagy még?
Kérdezem arra számítva, hogy rendes választ sem kapok, csak egy bunkó beszólást, de mégis reménykedem abban, hogy ez a lány nem az az „aranyvérű létem miatt, azt képzelem én vagyok a Jani” típusú ellenszenves Mardekáros. Hisz nem lehet mindegyikük olyan… Vagy a normálisabb, eltévedt réteget talán kirugdosták a káhájukból, mikor felismerték a normálisságra való hajlamot? Nem, Moana, a fantáziád ismét túl élénk. Fejemet vakargatva nézek le az előttem heverő könyvekre és pergamenekre, aztán lassan, egyenletesen vörösödő fejjel elkezdem felkapkodni szétszórt cuccaimat. Miközben a vaskos köteteket rakosgatom egymásra megakad a szemem a lány lába elé kallódott pergament, melyen felismerek pár nagyon ismerős vonalat, és összeáll a kép. A francba! Nem lenne jó, ha észrevenné, már pedig elég kicsi az esély arra, hogy figyelmen kívül hagyja a tintával rajzolt mozgó karikatúrát. Nos, ez a rajz nem más ábrázol, mint magát Perselus Pitont, aki újra és újra a tükör felé fordul, de az megannyiszor hull darabokra a szörnyű látványra. Körülötte hű talpnyalói igyekszik összetakarítani a romokat, köztük felismerhető Malfoy, meg néhány haverja. Meg kell mondanom, egész jól sikerült, pedig béna vagyok ilyen téren… Reménykedem, hogy még nem látta meg, és a rajz után kapok.

Moana Lines

- Hogy az a jó...- kiált fel, ahogy a földre zuttyan. Nem nézett a lába elé, azt se figyelte, ki jöhet vele szembe, helyette próbálta felidézni az itt eltöltött időszakot, a lányokat, a bulikat, na meg azokat a balhékat, amikre oly' szépen felhívták az igazgatóiban a figyelmét. Ha nem érezte volna magát ennyire elveszettnek, mint ebben a pillanatban, jót röhögött volna a markában, de a CSCS hiányában, magányosan bandukolva, valahogy ehhez sem volt igazán kedve.
Nem mintha most a földön fetrengve lenne bármihez is. Már ordítaná is le a vele szemben ücsörgő lány fejét, ha nem döbbenne rá: idősebb nála, és nem ismerte fel, mint a CSCS tagját. Basszus, ez csak azt jelentheti, hogy a tekintélye jócskán csappant az iskolában.
- Valóban figyelmetlen voltál - ad igazat Moanának, még akkor is, ha ő sem figyelt jobban, sőt, ha előre néz, talán még ki is tudta volna kerülni a lányt, és nem a földön hemperegnének. Na de már mindegy, megtörtént az ütközés ezzel a felső éves Hollóhátassal. Miért kell mindig ilyen bolond emberkékkel összeakadnia. Már-már mondaná is a szidalmakat, amikor megint csak eszébe jut: ő most nem más, mint egy visszafogadott lélek, akinek ajánlatos legalább az elején meghúznia magát.
Ebben a pillanatban látja meg a rajzot a földön. Moana akármilyen gyors, megelőzi. Felveszi, a szemöldökét slégan felhúzza, úgy tanulmányozza a firkálmányt. S a végén nem tudja megállni, hangosan felvihog.
Piton sosem volt a kedvence, de ez valahogy kölcsönös is volt. A többieket úgy ahogy csípte, de CC mindig is a begyében volt. Elviselte, hiszen a háza diákja volt, és Cherhal lány, a Noir dobosa, de valahogy, ha tehette, mindig a körmére koppintott.  CC pedig mindig kicsúfolta a háta mögött, pedig egy mardekárosnak tisztelnie, imádnia kellene Piton professzort.
- Hmmm, ezzel szaladok is Pitonhoz.... - mondja most már véresen komolyan, és már hátat is fordít a lánynak. De két lépésnél nem tesz többet, helyette visszanyújtja a lapot.
- Nem mondom, hogy tehetségesen rajzolsz, de a portréid felismerhetőek! Jobban kellene rájuk vigyázni! - mosolyog a lányra.

[Christine Cherhal]

Christine Cherhal

A kiáltás arra enged következtetni; gázoláson átesett áldozatom nem igazán örül annak, hogy önhibáján kívül váratlanul közelebbi kapcsolatba kell kerülnie a földdel, ami érthető. Libabőrös leszek a hangtól, készülök a leszámolásra, az átkozódásra, bármire. Csak gyorsan legyünk túl rajta… nem nagy a forgalom, de az a néhány ember nem arról ismeretes, hogy az ilyen apró incidenseket szó nélkül hagyják, és ne mesélnék el a lehető legtöbb embernek. Mert igen, itt ilyen emberek is vannak, sőt nem egy-kettő, hanem jó páran. Mondjuk, egy fokkal még mindig jobbak, mint azok, akik beszéd helyett pálcát rántanak. Cöh.
Kezdem felfogni, hogy az a bizonyos leszámolás, ami ellen néhány másodperc alatt már fel is vérteztem magam, elmarad. Mi? He? Rosszul láttam volna? Nem is Mardekáros? Dehogynem. Lehet, hogy figyelmetlen és béna vagyok, de vak cseppet sem. Még a szemüvegem is rajtam van, anélkül lenne okom aggódni, de így teljeséggel biztos lehetek abban, amit láttam. Lassan kezd összeállni a kép is, miután nem sikerül megkaparintom az értékes rajzot, ami akár a végemet is jelentheti, ahogy Pitont ismerem. Úgy van, ezért megfog mérgezni. Talán át kéne vennem Mordon szokását… meg kéne kérdeznem hol vette azt a flaskát.
Azaz eshetőség, hogy többet nem ehetek, ihatok semmit anélkül, hogy ne kelljen aggódnom Piton esetleges mérgezési kísérleteiről, fogalmazzunk úgy, hogy nem deríti fel túlságosan a kedvemet. Valószínűleg a pergamenen látott pár tollvonás fojtja vissza a lány keletkező indulatait, legalábbis én így tippelem. Bosszúsan fürkészem őt, miközben a rajzot nézi, és jobban megnézve, valahonnan ismerősnek tűnik. Nem, nem csak úgy láttam a suliban, a folyosón, vagy valahol. Nem. Egyértelműen ismerős az arca, de hogy honnan… nos, nem sikerül eljutnom a gondolatmenetem végére, pedig már éppen körvonalazódott a lány kiléte. Felnevet. Nem, nem nevet, inkább vihog. Bevágok egy fintort és pislogás nélkül figyelem egy darabig. Ahogy elnézem, nem igazán fogja visszaadni a pergament, sőt talán gonosz terve végbe menetele miatt látszik ennyire boldognak. A fejemben minden ismert szitokszó gondolatát kiélvezem néhányszor, motyogok is belőlük valamit, de elég halkan ahhoz, hogy más ne hallja meg.
Az utolsó, dédelgetett reményem is elszáll, pillanatok leforgatása alatt, csak egy mondat kell hozzá. Viszi Pitonhoz. Moana, búcsúzkodj, írj végrendeletet, mondd meg Audrey-nak, hogy keressen új terelőt, mert a Vég lassan, de szinte megállíthatatlanul közeledik feléd. Megdermedek a megkezdett mozdulatban, teljesen lefehéredek, ajkaimat kezdem el harapdálni, keresnem kell valami kiutat, bármilyet. Csak ne kelljen találkoznom azzal a denevérrel. Szadista állat, az. Nem is értem, hogy taníthat az iskolában, csak rá kell nézni, nem egy gyerekbarát tanár bácsi, ezt még a hülye is látja.
Mielőtt bármit is mondanék, történik valami, amitől arcom visszanyeri az eredeti színét, bár még mindig kicsit sápadtnak tűnhetek a kisebb ijedtségtől. Nem, nem a szőke herceg érkezett meg fehér egyszarvún, csak a lapot kapom vissza, egy apró megjegyzés kíséretében. Nem tudom elfojtani a vigyoromat, fogszabályzómat kivillantva veszem át a rajzot.
- Alaposan rám hoztad a frászt, amúgy köszi. Ha ez Pitonhoz jutott volna…húúú.
Fejezem ki magamat igazán értelmesen, és letörlöm a homlokomról a nem létező izzadtságcseppeket, jelezve, hogy ilyen húzósnak éreztem a helyzetet. Összeszedem azt a maréknyi elszórt tárgyat, amit még nem raktam fel a kisebb könyv- és kacattoronyra, majd felkapom az egészet és fél kezembe tartva őket kezet nyújtok a mardekáros felé.
- Egyébként... heló, Moana Lines vagyok. Hetedikes, hollós, terelő a kviddicscsapatban, és az egyik legnagyobb anti-Pitonos.
A szám sarkában bujkáló mosolyt meg sem próbálom elrejteni, ráadásul saját meglátásom szerint magamhoz képest igazán barátságosan viselkedek. Nem mintha egyébként barátságtalan lennék, vagy ilyesmi, de most kifejezetten jó passzban vagyok. Kivételesen. Nem is tudom, mióta nem voltam ennyire vidám, közvetlen. Talán a közeledő év vége teszi… ugyanis, amint vége az évnek, már nem leszek a Roxfort tanulója, és meglepő, de örülök neki. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni a suli után, de már várom. Mindenesetre, amíg még itt vagyok, több ismertséget kell keresnem, ahogy nagyanyám mondaná; a kapcsolatok sosem ártanak. Sose gondoltam volna, de most az egyszer igazat adok neki.
- És Te hogy-hogy itt? Lyukas óra? Bezzeg, nekem csak tavaly, meg most idén volt egy-kettő.
Jegyzem meg a fejemet csóválva. Nyilvánvaló, hogy a hatodikosoknál jóval fiatalabb, de nem tudom belőni az évfolyamát, negyedikesnél semmiképpen sem lehet idősebb. Megpróbálom beindítani a beszélgetést, de sose ment nekem ez igazán jól. Nem megy nekem ez a tartalom nélküli csevegés, de talán a válasza hatására az érzékeim és az érdeklődésem is felélénkül egy kicsit.

Nem tehetett róla, a lány ijedtsége kárörvendő vigyort csalt az arcára. Nem segített neki összeszedni a földön maradt jegyzeteket. Eszébe sem jutott, csak ott állt felette, és figyelte, hogyan hajlong előtte a felette járó hollóhátas. Ha tudatilag nem is volt benne felsőbbrendűség a háza miatt, a jelleme, a közönye a többi ember iránt, nem hagyja, hogy előzékeny legyen.
- Ha Piton meglátta volna, szerintem évvégéig sem végeznél a büntető feladatokkal, amiket rád sózott volna…
Vonta meg a vállát, mint aki nem törődik azzal, milyen következménye lett volna, mégis a lelke mélyén sajnálta volna a lányt. Nem kíván ő senkinek sem rosszat, csak nem igazán foglalkozott másokkal, elég neki a saját lelkivilága, na meg a lányoké, akiket keres.
- Christine Cherhal – nyújtott kezet. - De ha Christine-nek mersz szólítani, megagyabulállak! – s látszott rajta, hogy komolyan is gondolja. – Szóval csak CC, oké?
Rántotta vissza a kezeit, és zsebre vágta őket. Piton megjegyzésére, nem mondott semmit se, csak megint vállat rántott, de most többször is egymás után.
- Lyukas óra… fogalmam sincs, hogy az van-e. Most jöttem vissza a suliba, és valahogy egy órarendet kellene keresnem, mert fogalmam sincs, hol találom a többieket. Éppen Pitonhoz tartottam, de a rajzod megállított. Most sokkal inkább a másodéveseket szeretném meglelni, de őszintén dusztom sincsen, merre lehetnek.
Idősebbnek tűnt, mint másodéves, magasabb, kicsit érettebbek a vonásai, de nagy bánatára majdnem olyan lapos, mint egy deszka, alig látszanak a domborulatai.
- Egyébként mi mozog a tallárod alatt?
Mutatott a lány bal vállára, ahol hullámzott a ruhaanyag.

Úgy tűnik, hogy Bastian az egyedüli, akit a csarnok felmosásával büntetnek. Miért nem olyan büntetést választottak neki, amivel megbánhatja azt az igazán gaz cselekedetet. Mert ez, hogy takarító nénit kell játszania, egyáltalán nem azt jelenti, hogy megbánja Piton professzor kiröhögését. Vicces volt... nagyon vicces, de ez a helyzet már kevésbé csal mosolyt a srác mindig vigyorgó képére. Kék szemeivel körbenéz a csarnokban, majd hamarosan kiabálásra lesz figyelmes. Az egyik hang igen ismerős neki; McGalagony professzor... na, akkor mégsem lesz teljesen egyedül. Ezen a gondolaton szélesen elmosolyodik, majd halkan dudorászva kezd neki a felmosásnak. Egészen furcsa, ahogyan nekikezd. Belenyúl a vödör undorító, zöld színű tartalmába, aztán tenyeréből merőkanalat formázva merít egy keveset a löttyből és ráfröcsköli a felmosórongyra ahelyett, hogy azt mártotta volna bele. Ezzel még egy ideig el is szórakozik, hiszen nem könnyű egyszerű fröcsköléssel eláztatni a rongyot. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe fog kerülni, habár... Bastian lenne az utolsó a Földön, aki akármi miatt is szégyenkezne. Valójában van benne, az az volt benne szégyenérzet, de már réges-régen kihalt belőle az érzés ennek az iskolának köszönhetően. A Roxfort jó minden betegségre, gyógyír minden rosszra, ami csak létezik ezen a világon. Legalábbis, Sebastian szerint biztosan. Amikor idejött, akkor még csak egy idióta kölyök volt, aki nem értett semmit sem az emberekhez, semmiről nem tudott, bugyuta volt, mint egy darab kő... és érzés is annyi volt benne. Azonban az évek alatt telepumpálták jó érzéssel, szeretettel, szerelemmel, bugyuta maradt egy kis része, de legalább már meg tudja különböztetni az embereket. Tudja, hogy mikor minek jött el az ideje, és azt az idióta mosolyt csupán védekezésképpen tartotta meg sápatag képén.

A lögybölés még eltart egy ideig, de valaki(k) megzavarják. Lassan emeli fel a fejét, kicsit hunyorogva, mert szinte már attól tart, hogy a rikácsoló, tiszteletet parancsoló hanghoz tartozó asszony mindjárt lever neki egy hatalmas pofont. Nem egyszer agyalták már el az évek során, ezért nem alaptalan a gyanúja, hogy nemsokára orbitális pofon gazdája lesz. No de, pont McGalagonytól kapná? Szeretett házvezetője sosem tenne hasonlót. Nem él azokkal a módszerekkel, mint - például - Piton professzor. Amint meghallja a saját nevét, és az utasítást, szélesen mosolyogva pattan fel, kihúzza magát, aztán szalutálva szólal meg.
- Igen, asszonyom. Úgy fog csillogni, hogy ezentúl manókra sem lesz szükség. - jelenti ki, majd a tanerő furcsállva néz rajta végig. Mondjuk, már megszokta... mindig így néz rá a nő.
Érdekes egy szerelés van rajta, azt meg kell hagyni. És valóban nevetséges ebben az öltözetben, s ennek Iza is hangot ad egy idő után. Még hogy ez, büntetés? Dehogy. Magától vette fel ezt az egészet, hiszen azt hitte, hogy ez benne van a munkaköri leírásban. Ezek szerint melléfogott, de ez a legkevésbé sem érdekli. Megvonja a vállát, majd szélesen vigyorogva válaszol a lánynak, miközben megpróbálja levenni gumikesztyűjét. Nehezen megy, hiszen nem hintőporozta be a belsejét, nehéz dolga lesz.
- Hát... szerintem egész stílusos. - vigyorog még mindig - Te miért kerültél ide? - vált inkább témát.
S miközben beszél, sikerül levennie a kesztyűt, de azzal a lendülettel Iza arcába repül a lötty róla.
- Basszus! Bocs, nem akartam. - húzza el ajkait, miközben máris egy zsebkendővel próbálja meg letörölni a lány arcáról a felmosóvizet. Álla alatt fogja meg az arcot, majd megkísérli a segítségnyújtást.

Fredy Vilative

Már majdnem sikerült lelépnem, mikor meglepetésemre, valami visszahúzott. Nem hittem el, hogy volt annyi vér a pucájában, hogy utánam merjen nyúlni és kérdőre vonni engem. Nem voltam hozzászokva az efféle dolgokhoz, így az első reakcióm a pislogás volt. Egy egyszerű, szürke senkinek tűnt, akiről álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen lépésre fogja elszánni magát, erre tessék!
Bódultságomból az zökkentett ki, mikor maga elé rántott. Nem is tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget, ám ahogy felocsúdtam rögtön nekiestem.
- Veszed le rólam a szutykos kezed! - förmedtem rá, azzal jobb kezemmel levakartam magamról a srác kezét. - Hogy mersz engem rángatni? És mégis mi közöd ahhoz, hogy mi miatt siettem? Csak, hogy tudd... - kezdtem, majd belém hasított a felismerés. - Mit magyarázkodom én itt? Nekem van a legkevesebb okom arra, hogy megpróbáljam menteni magam! Te mászkáltál itt holdkóros módjára és engem próbálsz meg bemártani? Azért gondolkozz már el egy kicsit ezen!
Minél tovább beszéltem, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy elveszek a fiú tekintetében. Kezdtem úgy nézni rá, mint egy férfire. Most, hogy jobban láttam arcát, egész helyesnek tűnt. A szemei különösen tetszettek, de azért messze volt az ideáltól. Pár másodperc alatt azonban sikerült összekapnom magam és ismét szúrós tekintettel fürkésztem arcát bocsánatkérésre várva.

[Alyssa Sourheart]

Alyssa Sourheart

Miután eltakartam vele magamat "tudomkitől", ő rögtön leszedte a kezemet a válláról. Majd elkezdett magyarázni valamit, nem figyeltem rá, mivel sokkal jobban érdekelt, hogy ne vegyen észre Rosmerta. Végül észrevétlen maradtam a számára és eltűnt a szemem elől, nyilván kiment a roxforti birtokra. Ismételten a mardekáros hölggyel tudtam törődni. Azt vettem észre, hogy a z arcomat fürkészi. Valamire várt ... bárcsak tudnám, hogy mit mondott, akkor talán még tudnék is tenni valamit, hogy ne "verjen" a szemével. Eddig összegörnyedve álltam előtte, hogy az egész testemet fedje a (k)egyetlenemtől. Most kihúztam magamat és látni lehetett a körülbelül 30 cmes távolságot kettönk magassága között. Ismét szólásra nyitottam a számat.
- Kösz a menedéket, megkérhetlek rá, hogy az elkövetkezendő időkben nőj magasabbra, alig bírtam összegörnyedni, hogy ne vegyen észre ... - Majd azt vettem észre, hogy a lány szemei elkerekednek, nem lepödnék meg, hogyha ezt a szólásomat egy pofonnal, vagy egy kisebb átokkal díjazná. Ezen esetre reflexeimet "bekapcsoltam" és ha ütni, vagy varázsolni akarna, még talán időben le tudok bukni ...

Fredy Vilative

Ez a válasz már nem lepett meg annyira, mint az ezt megelőző tett. A beszólásokat jobban elviseltem, mint azt, hogy valaki hozzám nyúljon. S bár kissé dühös voltam, kíváncsiságom és a megalázásra való vágyam erősebbnek bizonyult.
- Menedék? Mégis mitől tojtál be? Vagy inkább kitől? Esetleg van valaki, aki laposra szeretne verni? Na, halljuk! Ha már feltartottál, legalább ennyivel bökd ki a szemem!
Már szinte elképzeltem, ahogy egy hetedéves mardekáros fiú fojtogatja őt a második emeleti férfi mosdóban. Persze, nem mintha már jártam volna ott. Viszont a harmadik emeletiben igen. Ó, régi szép emlékek! Na, de ezt most hagyjuk! Abból kiindulva, hogy az összes lány mellékhelyiség ugyanolyan, következtettem arra, hogy nyilván az összes férfi mosdó is egyforma. Így már volt némi elképzelésem a berendezésről.
Mivel ezt a képet - mármint a fojtogatósat - nem tartottam túl valószínűnek, elkezdtem gondolkozni, vajon ki akarhat még elkerülni.
Talán egy tanárt? Lehet, hogy egy vén szipirtyó... Talán McGalagony? Lehet, hogy a vénlány egy kis szórakozásra vágyik és ezt a szerencsétlent nézte ki magának? Mekkora hír lenne!
Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok miatt, szám egy vékony, ám annál gonoszabb mosolyra húzódott. Elképzeltem, ahogy a jó öreg McGalagony lerohanja a srácot egy sötét folyosón. Egy kis romantikus elemként a hold fénye átszűrődött a folyosó végén lévő ablakon megvilágítva a két - de minimum egy - szerelmest. És mikor már az indulatok végleg elszabadultak... Itt inkább abbahagytam az eszmefuttatásom, hisz azért ennyire undorító dolgokat már nem bírtam elviselni.
Persze az is lehetséges volt, hogy csak egy leckével tartozik valamelyik tanárnak. De az kevésbé vicces és pikáns, mint az előző történet. Bár valószínűbb. Ilyen kétségek közt, most már igazán vártam, mi volt a fiú indoka a bujkálásra. S reméltem, hogy a leckeírásnál érdekesebb történetet fogok hallani. Legalább egy McGalagony-románc szintűt!

[Alyssa Sourheart]

Alyssa Sourheart

Miután visszafeleseltem a csajnak ő rákontrázott a dologra és kikérdezett. Szemében láttam, hogy nem épp ideillő dolgokon gondolkodik, hagytam, hogy hagy élvezze ki a perceket, amíg még ezt gondolhatja. Na de még visszaadom ezt neki valahogy. Miután azt vettem észre a szemében, hogy befejezte a képzelgéseit, nekem is mosolyra húzódott a szám. Úgy gondoltam nem szeretheti, ha érintkezik vele valaki, úgyhogy először is a fejére tettem a kezemet és elkezdtem a buksiját simogatni. Majd úgy feleltem neki.
- Az nem rád tartozik kicsi lány! De elárulom neked, hogy senki nem akar megverni, csupán kerülök egy illetőt. Egyébként meg, mint mondottam egy ütközéshez a két ember nem odafigyelés kell. Remélem azért "kedves" aranyvérű boszi létedre tudsz számolni, legalább kettőig. - Feleltem neki, majd felkészültem arra, hogy időben ki kell ugornom egy átok elől minimum. De erről az egészről nem is én tehetek, hisz én csak "véletlenül" nem odafigyeltem. Igaz bocsánatot kellett volna kérnem, de mivel nem csak én tehetek róla, jóbb lett volna, ha ő  teszi meg ezt először. Hiszen mégiscsak a hölgyeké az elsőbbség.

Fredy Vilative

Mikor megfogta a fejem, már akkor tudtam, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Kezemmel a talárom alá nyúltam pálcámért, ám a mozdulatot hirtelen abbahagytam.
Ez meg honnan tudja, hogy aranyvérű vagyok? Talán találkoztunk már? Mindegy, ez most nem lényeg... De azért mégis jó lenne tudni! Inkább rákérdezek, mint hogy ezen törjem a fejem!
Kihúztam kezem a talár alól, majd azzal a mozdulattal, amit korábban már bemutattam, leemeltem a fejemről a kezét.
- Mondtam már, hogy ne nyúlj hozzám a koszos mancsoddal! Különben is, honnan tudod, hogy aranyvérű vagyok? Ismernem kellene téged?
Próbáltam felidézni valami halvány emléket a fiúról, de semmi nem ugrott be. Bár, most, hogy jobban megnézem elég ismerős arca van. Talán... Mintha már láttam volna valahol, de sehogy sem akart élesen bevillanni a kép. Aztán megtörtént...
- Hát persze! Te is ötödikes vagy - tört ki belőlem - Kis hollóhátas stréber... Jellemző! De a neved... A neved akkor sem tudom.
Mindenesetre elég helyes. Na de kérlek... Biztosan nem aranyvérű! Akkor tuti, hogy ismerném. Maradt a sár-, illetve a félvér.
Konkrét előítéleteim nem voltak a hovatartozást illetően, ám az mégsem méltó hozzám, hogy leereszkedjek a sárvérűek közé, márpedig fenn állt a lehetősége annak, hogy ez a srác az. Az olyan aranyvérűeket, akik "azokkal vegyültek, nem nagyon szívlelték a Mardekárban, én pedig nem akartam kilógni a sorból ilyen tekintetben. Hiszen az mégis más, hogy az embert a szépségéről ismerik fel, minthogy arról, hogy sárvérűekkel barátkozik-e avagy mégsem. A helyszínről egyelőre nem távoztam, vártam a srác hátha elmond magáról valamit, azon kívül, hogy kerül valakit.
Jut eszembe! Ha kerül valakit, akkor még mindig fennáll a McGalagony-elmélet! Bárcsak ez állna mögötte! Meglenne a téma pár hónapra.
Bár ez a variáció egyre kevésbé valószínűnek látszott, hisz a fiú minden zavartság nélkül közölte velem az információt, reménykedtem, hogy valóra válik az elképzelésem...

[Alyssa Sourheart]

Alyssa Sourheart

Miután a kezemet leszedte a fejéről, rögtön válaszolt is. Majd kis szünetet hagyott és ismét szólásra nyitotta a száját, nyilván valami eszébe jutott. Majd miután befejezte mondandóját, láttam, hogy ismét elgondolkodik. Nyilván a véremmel kapcsolatban gondolkodik. Még szép, hogy avval kapcsolatban gondolkodik, ismerem én a fajtáját. Na mindegy, a csaj nyilván nem egy zseni, ha már a hollóhátiakat lestréberezi. Nyilván féltékeny a tudásra, pontosan ugyanúgy, mint minden másra, ami neki nincs meg.
- A nevem Fredy Vialtive és hogy a fel nem tett kérdésedre előre is válaszoljak félvér vagyok. Egyébként meg sajnálatos módon rólad semmire nem emlékszem, tudod onnan gondoltam, hogy aranyvérű vagy, mivel mardekáros lettél. Ott pedig ritka az olyan, amelyik nem aranyvérű. -  Majd kicsit elgondolkodtam, én még nem is kérdeztem tőle semmit. Talán valamilyen kérdést nekem is fel kéne tennem. - Na és mond, te honnan ismersz? Csak nem nézel a közös óráinkon? Egyébként meg min gondolkodsz mindig? Csak nem lassan mozognak a nem létező agyad kerekei? - Feleseltem neki, mire én is elmélyültem a gondolataimban. A csaj nem néz ki valami rosszul, de a stílusa nagyon nem tetszik ... Ráadásul, ha őt választanám, ugyanott járnék, mint "Tudomkivel", hiszen ő is aranyvérű ...