Főlépcső

Ahogy belépsz a kastélyba, egy főlépcső felvezet az emeletre, ahol újra csak szerteágazik a ház.

Ünnepeken a lépcső fel van díszítve.

[BAM]

*A szavai hatását figyelte, miközben a fiú kissé rémült arcot vágott, és Mai csak kacagott rajta. Persze nem nyíltan, mert akkor még Bam agyon meri vágni. De a csokiszemek villanását nem tudja elrejteni. Aztán jön a még rémültebb arc, és Mia éppen azon van, hogy megkérdezze, vajon mi is lehet a baj, amikor...Megszólal, és Mia újra csak a markába kuncog. *
- Ugyan... Az előtérben semmi élő nincs a komornalányon kívül.
*Nevetett megnyugtatóan, amikor Bam a kutyával állt elő. Megtorpant kissé, és éppen jókor. Szerette volna megmagyarázni, hogy emberen meg egy szerencsétlen manón kívül más élő lélek nincs ebben a rohadtul nagy kastélyban. Ezért is szokott olyan egyedül lenni itt. Ám amikor megfordult, Bam már állt, és majd kiesett a számán. És hozzáképzelte a szemüveg mögött rejtőző gúvadó szemeket... Elfojtotta a mosolyt, és hagyta, hadd szokjon ehhez hozzá a fiú. Majd halkan megszólalt.*
- Nekem soha nem volt még egy árva aranyhalam sem. Talán egyszer volt egy légy, ami véletlenül beröppent, de az is nagyon hamar jobbnak látta az angolos távozást... Érted már? Tényleg csak mi vagyunk itt... Van, akire nem tartozik, anyám meg jobban teszi, ha nem üti bele legalább ebbe az orrát...
*Az elején még savanyú volt, a végére finom arca megkeményedett, és a gyűlölet sütött a szemeiből. Máskor meleg, barna íriszei most úgy sütöttek, hogy az ember lángolni érezte a házat tőle. Nagy levegőt vett, lehajtotta a fejét, és megakadt a tekintete a két kézre... Sóhajtott, és mosolyt húzott elő.*
- Bocs...
*Motyogta, majd elengedte a fiú kezét, és az időközben megjelenő komorna felé fordult. Lehúzta a sapkáját, ami alatt kissé kócossá vált haja volt, majd a kesztyűket, sálat tekert le a nyakáról, levett egy kabátot meg vagy három pulóvert, aztán lehúzta a csizmáját, és egy kényelmesebb papucsot húzott elő. Most már csak egy kényelmes csőfarmerben volt, ami lábai minden tökéletességét kihangsúlyozta, és egy sárga feszülős póló rajta, a meg a vékony derekát hangsúlyozta ki. Az embernek olyan érzése támadt, hogy muszáj megfogni, hogy meggyőződjön róla, igaz-e. Akkor hallotta meg a fiú hangját, és az eddig komor arca hirtelen egy csapásra újra felragyogott, és nevetett... A komorna arcán naaaaaagy kérdőjel suhant át, aztán a közömbös álarc mögé bújt. Néhány ajtó kinyílt, és egy-egy fej jelent meg, mire Mia csak a hajzuhataga mögé bújt, és ott kuncogott tovább, meg-meg remegő vállakkal. Aztán az ,,apám el sem engedett"... szövegre, felemelte a fejét... Egy csokor rózsa... A vágyakozást kiirtotta a fejéből, és helyébe egy mosolyt hagyott csak. *
- Ugyan... A szándék a lényeg, nem mondták még? És akkor az a kicsicsázott valaki nem is te lettél volna.. Engem ne Dennis Salvation látogasson meg. Hanem Bam, a gördeszkatanárom!
*Őszinte mosolya volt, és lágy arca. Az utolsókat már-már tisztelettel, és valami féle... büszkeséggel ejtette ki. Hát még a hárombetűs nevet! Lágyan, és melegséggel tele, és amint kimondta, elhallgatott. Nem akarta, hogy ennyire elárulja magát. De remélhetőleg a fiú el van még foglalva a házzal, és nem lesz a hangulat később feszült. Nem akarta, hogy érzései a barátságukat befolyásolják. Barna ablakai újra eltűntek a zuhatag mögött, és egy papucsot húzott elő Bamnak. A komorna halkan köhintett, és Mia közben az egyik oldalt lévő tükörnél megigazgatta a haját, és suttyomban kivigyorogta magát.*

Mia         

* Felszöknek szemöldökei, egészen kibuknak napszemüvege mögül. Szóval még sincs kutyus? De komorlány van... Komor Lány... Minek az?! Elkomorítja az embereket, hogyha belépnek akkor normálisan viselkedjenek? Furcsa. Kérdezni szeretett volna még, de ekkor már nem jött ki szó a száján. Komor-Lány ide vagy oda, Bam nem tud normális lenni. Talán csak akkor rajzolódik vissza normális ábrázata mikor a lányt hallgatja, aki kicsit.*
- Semmi baj.
* Válaszol bocsánatkérésére, még magát is meglepő hangnemben. Könnyed volt, és tényleg azt is sugallta amit mondott. Erre ritkán képes, ám amióta ismeri ezt a lányt elég sok fura dolog esik meg vele. Már eleve az is hogy itt van... Aztán a csomag is a hóna alatt. Tényleg azt mikor adja oda? Nem, még nem most. Talán, csak este, mikor már búcsúznak, addig meg ha kell cipeli karjában. Elvégre, gördeszkáját is ott cipelgeti, akkor mit parázzon? Elbírja az ajándékot, hiszen az alig egy fél grammal nehezebb deszkájánál, a sok papír miatt. Apránként tér csak újra észhez, vagy pont hogy most veszti el legjobban a fejét? Mindenesetre, Miát kezdi el figyelni, ahogy szépen leöltögeti magáról a ruhát. Micsoda kecses teremtmény... És mikor a "kész" Mia áll előtte elgondolkodik. Milyen jól áll neki a sárga... Megrázza a fejét, nem ezen akart gondolkozni, hanem azon, hogy neki nem kéne ugyanezt tennie? Kicsit félrehúzza száját, majd óvatosan a földre pakolja gördeszkáját, rá finoman ráteszi a csomagot. Már már azt hiheti róla egy külső valaki, hogy hirtelen megpróbál normálisan viselkedni, ám amint kabátja után nyúl, rá lehet jönni, hogy tévedtek. Mint egy őrült tépi le magáról, majd szokatlan módon napszemüvegét is lekapja, amit farzsebébe tuszkol. Sálját is sikeresen letekeri magáról, ugyan majdnem megfulladt miatta, majd beletuszkolta kabátja ujjába azt, és tartotta maga előtt, miközben szemével kereste, hogy vajon hova akaszthatja föl. Egyáltalán Mia hova akasztotta? Ha nem időzött el volna lábain, meg a combján és... Szóval ha figyelt volna akkor most tudná. Majd a "komor-lány" lépet hozzá és nyújtotta kezét. Bam reménytelenül pislogni kezdett. Mindeközben Mia szavai hatására hatalmas büszke vigyor terült el arcán, fantasztikus összhatást keltve így.*
- De persze a szándék! Az enyém azt hiszem jó, vagy ha nem is akkor... Igyekszik az lenni. Deee... Másokét még nem tudom, hogy milyen.
*Akarva akaratlanul a komorlányra pillantott mondata utolsó felében, majd újra Mia felé kezdett továbbra is tartva kissé sem összeillő szem és vigyor párosát, miközben reménytelenül kapaszkodott kabátjába. Nincs ilyesmihez hozzászokva, talán csak annyihoz, hogy néha édesapja felviszi a szobájába a pútyerkáját ha már nagyon fáradt, de egyébként meg... És most egy vadidegen, nyúl a kabátja után! Ő biz nem adja!*

[Bam]

*Nézi, ahogy a fiú íves szemöldökei lassan előbukkannak a szemüveg mögül, és szinte látja a lelki szemei előtt a kék szemeket is, amint hatalmas méreteket öltve rámerednek. Aztán változik a kisugárzás, és valami elgondolkodó lesz belőle. Te jó ég... mi lesz ebből... Bam gondolkozik... Mia felnevet, ám a nevetése viszonylag elég hamar elhal, és hiába is próbálna ez ellen tenni valamit, vagy a fiú legelvetemültebb merényletét ellene felidézni, akkor sem tudna mosolyogni. Nagyon fájnak még a sebek... Ám a fiú következő hangneme nagyon meglepi, és Mis önkénytelenül odakapja a fejét. A barna tekintet melegséggel van tele, és olyan mint a forró csoki... Ehhez párosul a meleg mosoly is, megszorítja a fiú kezét, majd elvonul vetkőzni. Érzi magán a srác tekintetét, s nem tudja igazán mire vélni. Néza egy zavart pillantással felemeli a fejét, hogy miért nézik, de többnyire csak a leomló hajörvény rejtekében. S bár nem látja, le merné fogadni bármire, ami fontos neki, hogy Bam őt nézi, és... És? Majd megrázza a fiú a fejét, és Mia eltöpreng, hogy mióta figyeli ennyire annak minden mozdulatát. Lehet hogy csak egy berögzült mozdulat, hiszen a fiú tanítja már lassan négy hónapja, és muszáj figyelni... Majd a szeme sarkából követi, ahogy az lepakol egy csomagot, meg a deszkáját, és ha Mia nem itthon lenne, meg ennyi ember nem lenne, már rohanna fejvesztve a négykerekűért, és... Moderálja magát, és igyekszik másra összpontosítani. Például Bamre. Aztán kuncogni kezd, amikor Bam letépi magáról a napszemüveget, és a lány, amíg Bam a kabátjától is megfosztja magát, addig alaposan szemügyre veszi a gyönyörű kék... Gyorsan pislog párat, és a szemekről elemeli a tekintetét, de akkor meg a szálkás izomzatú kar, és a mellkas kerül figyelmébe, és... Villámgyorsan cselekedni kell! A haját hátralibbenti, és a pillantása újra elkalandozik... Elvigyorodik, ahogy szegény fiú képét meglátja. aztán halkan nevetgél, és odalép a fiúhoz. *
- Elhiszem. De Alis addig elviszi a kabátunkat megszáradni.
*Azzal ellentmondást nem tűrő mozdulattal elvette a cuccost a fiú kezéből, az ott ácsorgó lány kezébe nyomta, majd a papucsra bökött.*
- Azokat vedd fel. Nagy a ház, dugig csempével, márvánnyal, mi a sok cicomával, megfázol... Forró csokit?
*A kérdést az után tette fel, hogy a fiú felhúzta a papucsát, ami tulajdonképpen egy bebújós cipő volt... És kézen ragadta, majd egy gyors körbepillantás után elindult felfelé, maga után vonszolva a fiút. A kérdés csupán azért hangzott el, hogy a fiú figyelmét egy picit elvonja a nagy ház apróságairól. Például ott van a házimanó. Mosolyogva intett feléjük, miközben a másik kezében lévő díszeket aggatta mindenfelé (csillár, párkány, korlátok, gyanútlan szobrok...). Aztán a sok kis szobrocska, és girland, meg szines biszbaszok, amik szanaszét voltak a házban hintve, de nem ízléstelenül, csak.. nagyon sok volt. Mia nem állt meg, Bam úgyis lépést tud vele tartani, úgy haladtak már az első emelet lépcsőfordulójánál, amikor Mia megtorpant. Megérezte a gyűlölt parfümöt, és ettől megdermedtek a tagjai. Hirtelen olyan szorosan zárultak össze az ujjai a fiúén, hogy az ki sem nézett volna ekkora erőt a lányból. De amilyen hirtelen szorította meg a kezet, olyan hirtelen lazított is. A tekintetét előre szegezte, és felcsattanó hangon megszólalt.*
- Kérlek...!
*Olyan volt, mint amikor vendégségben többszöri figyelmeztetés után is tombol a kisgyerek, és a szülő már türelmét vesztve emeli fel a hangját. Nagy levegőt vett, és kifújta. A lépcső tetején egy vékony alak jelent meg. A haja fele szoros kontyban, a másik fele szabadon a vállára lógott. Szigorú száj, elgyötört zöld szemek, és elől puhán összekulcsolt kéz. *
- Hallottam, hogy jössz... - majd Bamre nézett, jól végigmérve, és a szemöldöke egy picit összébbszaladt- Hát ő...
- Akihez senki közöd!
*Fújt a nőre Mia, és sarkonfordult, majd egy másik lépcsőn indult el, mielőtt még utánuk szólhatott volna. Ahogy eltűntek a lépcsőről, a lány megtorpant, és megállt. Zavartan nézett a fiúra, de szemei még mindig villogtak, arca is kissé piros volt. De ez nem az előbb látott örömtől. a dühtől. Valami elnézés félét motyogott, majd gyengén újra meghúzta a fiú kezét, a másik kezének mutatóujját a szája elé tette, hogy kérdéseket később, és a lépcsőn felérve máris az első ajtón beviharzottak. Kék szoba, egy kicsit sem szerény berendezéssel, csupán az ágy tűnt olyan... Miásnak. A lány ahogy beléptek, becsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. Nem vette észre, de még mindig fogta a fiú kezét. Mikor fogta meg? Még lent. De még mindig képtelen volt elengedni.

Mia         

*Továbbra is csak segélykérően pislog előre, és várja, hogy Mia mit is lép szerencsétlenkedésére. Ám hamarosan jön a segítség, és szerencsétlen ázott kabátját szó szerint kikapják kezéből. Na jó, nem kikapják, de... Elveszik.*
- Öh... Jah!
*Némi értetlenkedő mosolyt küld Alis felé, hogy azért ne sértődjön meg túlzottan rá előbbi viselkedéséért, majd az elé tett papucsokra bámul. Soha nem szokott otthon papucsot hordani a házba, csak akkor mikor a fürdőszobában mászkál reggel. Még néha azt is elfelejti. És most? Minek egy házba papucs, ha egyszer tök jól megvan rajta a zokni? Kicsit elfintorodik ábrázata, és kérdezni szeretne, de Mia megelőzi, és meg is magyarázza miért kellenek a lábbelik. Még egy utolsó döfésként a papucsra szegezi szemeit és elhúzza száját, de végül beadja derekét, és engedelmesen felveszi azt.
- Azt kérek, de ne égesse meg megint a nyelvem!
* Fenyegetően összehúzza a szemét, de csakhamar elneveti magát. Micsoda hisztit levágott, mikor a parkban megégette a csoki. Majd a gördeszkája, és a kis csomagja után nyúl. Mégsem hagyhatja itt! Pláne nem a csomagot! A végén még valaki belenéz, és valami agyrém félét kap... Bár nembiztos, attól függ milyen személyiség találja meg. Ám ebben a házban, olyasvalakit találni aki értékeli az ajándékát? Nehéz lenne találni, Mián kívül. Hamarosan azonban elterelődik figyelme mindenről, és kicsit összerezdül az ijedségtől. Hirtelen nyúltak keze után, nem számított rá. Hogy mi? Már megint kezét fogják? Széles mosoly rajzolódott arcára, és követni kezdte Miát. Elvégre, egész jó, hogy nem neki kell megfognia a másik kezét, lehet soha nem tenné meg amilyen "illedelmes" figura. Meg persze, ez azt jelenti, hogy... Mit? Ahogy a házban lépkedtek, először fel sem tűnt neki nagyon a nagy tereken kívül semmi. Akármennyire is tele volt díszekkel, cicomával, valamit mégis hiányolt belőle Bam... Valami hiányzott, ami az ő házukban megvolt, a Donorékéba is, Másodiknál, sőt még Fülesénél is. Arra gondolt, hogy egy ilyen nagy házban még több lesz abból a valamiből, de sehol... Semmi... Némi képzeletbeli fejvakargatás után, végül egy házimanó vonta el rövid időre a figyelmét. Kedvesen integetett neki, bár tekintete elárulta, hogy bizony még életében nem volt szerencséje házimanókhoz. Csak a roxfortban találkozott velük, mikor egyszer leszökött a konyhára, némi repetáért. De ez a manó másabb volt. Kedvesnek tűnt, és némiképp már öregecskébbnek. Talán, ezért is mert neki visszaintegetni Bam. Majd újra díszek, csilli-villi.*
- Te, ennyi cicomát, még édesanyám se pakolt fel karácsonykor, pedig ő kedvelte a díszeket!
*Nyögte erőseket pislogva. Ha tehette volna inkább megdörzsölte volna szemét, de tele volt a keze, a másikban pedig még mindig ott volt, egy nagyon puha kéz, amit még ha tüsszentenie kéne se engedne el. Mondjuk, amúgy se nagyon szokta szája elé rakni a kezét. "Ha má' én beteg vagyok, akkor kapd el te is!" elvben él. Még mindig cicoma, még mindig díszek, lépcső... Lépcső... Bam már lassan úgy kezdi érezni magát, mintha valami múzeum látogatáson lenne, vagy nem is, hanem valami királyi családnál. És mi van ha Mia családja tényleg királyi ősökkel rendelkezik? *
~Mégiscsak kellett volna hoznom egy zakót...~
*Ám útjuk nagy sebességgel abbamarad. Pedig most még mindig csak egy lépcsőn voltak, pontosabban csak a felénél. Ha most a lány kijelenti, hogy innen nyílik egy titkos szoba, vagy hogy a falon kell átmenni, akkor Bam biztos hogy hátra szaltóval távozik a házból, és a további perceket, inkább kint tölti Miával. Ám a lány mást mond, és erősen szorítja kezét. Csak néhány pillanatra, de Bamnek ez is elég volt. Érezte, hogy előbbi gondolatmenetét, nem most kell megosztania a lánnyal, amit annak ábrázata is alátámasztott. Rövid ideig fürkészte a mellette állót, és már azon volt, hogy megkérdezi, hogy mi a baj, de ekkor léptek zaja. Szellem? Nem... Rosszabb, amitől annyira tartott a srác. Egy hölgy, csinos öltözékben, szépen felfogott hajjal, tekintélyt parancsoló tartással. Ráadásul még meg is szólalt. Ez biztosan Mia anyja. Épp üdvözölni szerette volna, mikor rövid veszekedésnek lehetett fültanúja, majd el is rángatták. Most már biztos, hogy eláshatja az anyuka szemében magát. Szóra nyitja száját, a nagy ráncigálás közepette, de Mia csendre inti. Na nemár! Még a falnak is füle lenne ebbe a nagy házba? Ám nem szól, csak követi tovább, mígnem egy szobába érnek. Ez biztosan a Miáé, bár... Itt is olyan sok a cicoma. Mia nekidőlt az ajtónak, ő pedig kihúzta kezét a markából. Lassan beljebb indult, kicsit szétnézett, majd a földre rakta holmijait. Először csak fejét fordította vissza Miára, és mikor megbizonyosodott róla, hogy ő még mindig az ajtónak támaszkodva áll, visszaindult felé.*
- Ez az anyukád volt, ugye?
*Kérdezi menet közben, szinte suttogva. Miához érve egészen közel hajol a lányhoz, bal kezével pedig Mia válla fölött az ajtóhoz támaszkodik, egyfajta "félcellába" zárva ezzel a másikat.*
- Miért beszéltél így vele, Mia?
*Kék szemei teljesen átváltoztak. Egyáltalán nem Bames tekintettel meredt Miára. Megértés, ám egyben kíváncsiság, és némi értetlenség ült íriszeiben.*