Nagyterem

[Hannah]

Hannah

Miközben Hannaht hallgatom, egy kicsit azért megörül a szívem, hiszen van kinek kiönteni a lelkem, s talán, nem is adja majd tovább, hogy hasonló válságba estem, de miért is adná. S amikor elmosolyodik, az egy kis reményt és önbizalmat nyújt nekem. Egy mosoly, egy jó szó, minden jól esik most. A megannyi felszínesség és tetszelgés után talán most még egy jó barátot is találtam magamnak, furcsa, hogy mennyire kinyíltak számomra a világ kapui, s mennyi újdonságot látok meg a világban. Például ez a kedves lány, nem is gondoltam volna, hogy benne találok, olyanra aki meghallgat engem.
Egyszerre csak elhallgat, s ekkor kezdenek visszacsengni fülemben az általa feltett kérdések, melyekre választ kéne adnom, s amint formálódnak bennem a gondolatok, úgy nyílik szám is szóra ismét.

- Nem fogom megbánni, hogy nem mentem el a temetésre, mivel sajnos oda sem érnék, de mondom, talán így sokkal könnyebb lesz…minden sokkal könnyebb. Bár már most is sokkal könnyebb. Ezért pedig neked tartozom köszönettel, valahogy jólesik, ha valaki meghallgat, ne érts félre nem vagyok érzelgős, sőt elég messze áll ez tőlem, de most valahogy erre szükségem volt. –

Lassan leviszem a hangsúlyt, s közben szemeimmel ismét próbálom elkapni a lány tekintetét, próbálom kiolvasni az íriszekből, hogy vajon mit gondol most. Nem szeretném ha unalmat vagy megvetést olvasnék ki onnan, bár úgy érzem erre elég csekély esély van. 

Patrick

*Ez a verőfényes nap még úgy indult, hogy egy pihenőnek van nyilvánítva. Egy jó alkalom a barátokkal való összetalálkozásra, beszélgetésre. De mindenki olyan, akárcsak egy zombi… És ráadásul itt van ez a srác, aki teljesen idegen Hannah számára mégis vele társalog e percben is és abszolút nyíltan önti ki neki a lelkét. Fura… Általában nem ezt várja az ember egy ismeretlentől, inkább azt hogy arrébb slattyog és ül búskomoran továbbra is. Hannah úgy veszi észre, hogy ez a fiúval is valószínűleg így volt csak már belefáradt a magányba és kicsordult az a bizonyos csepp a pohárból… Persze ezzel nincs gond, mert megfelelő hallgatóságra talált, de most komolyan átgondolva… akkor nincsenek olyan igazi barátai? Vagy mégis? De akkor miért nem velük beszélget ilyenekről? Újabb rejtély, mely Hannah Whitney feloldozására vár. *

~ Na jó ez elég gáz, hogy szegény srác ekkora slamasztikában van, most lenne a legnagyobb szüksége a segítségre és velem beszéli meg a gondjait. Bár még nem is igazán láttam ezt a Patricket a Roxfortban, de haverjai mindenkinek vannak. Biztosan neki is! De hát akkor merre járnak éppen most, a szükség órájában??? ~

- Jójó, hanyagolom ezt a temetés témát, mert látom erről nem szívesen beszélsz és meggyőzni ezzel kapcsolatban meg úgysem tudlak! – halvány mosoly – És tudod én már messziről láttam, hogy az egész bús bagázs tagjai közül neked van a legnagyobb szükséged a segítségre, egy kis pátyolgatásra, és hogy meghallgassanak. Ha velem is valami nagyon rossz történik akkor már 100 méterről látja minden ismerősöm, mert tudod a nap 24 órájából 20at vigyorgással töltök el és így eléggé feltűnő ha én esetleg el vagyok kenődve… - most már egy nagyobb mosolyt sugároz arca a fiú felé.

- És visszatérve a barátokra… Megkérdezhetem, hogy vannak olyan igazi „jóban-rosszban” kitartó emberek általában a környezetedben vagy… vagy esetleg baráthíján vagy… Nyugodtan mondd meg és persze azt is ha oltári nagyot tévedek, de ilyen komoly gondokról én nem szoktam idegenekkel társalogni, így meg is értem ha valaki elutasítja a segítségnyújtási ajánlatomat ilyen esetekben. De te pedig szimplán kiöntötted a lelked, ami nekem kicsit meglepő. Szóval? – kérdezi meg végül kimeredő kíváncsi tekintettel.

~ Remélem azért ez esetben is nyíltan válaszol, mint eddig, mert ez felháborító, hogy mással nem tudja megbeszélni ezt a hatalmas szívét nyomó problémát. Nem baj, itt vagyok én. A legjobb emberrel találkozott! ~

- Tudod mit! Én nem fogom hagyni, hogy itt búsulj! Most szépen elfelejtünk minden rosszat ami eddig történt és egy jókora választóvonalat húzunk! Ürítsd ki a fejedből a nyomasztó gondolatokat és próbálj meg ellazulni kicsit! Ha ezen rágódsz továbbra is akkor a homlokodra ki fog nőni egy lefelé biggyesztett száj szomorú szemekkel. Hűűha én már látom a kezdeményeket! Ajaj! Gyorsan fel kell vidulnod, mert nőnek a harmadik szemeid! – viccelődik önfeledten, reméli felvidítja ezzel inkább a fiút mint elhiteti vele, hogy Hannah Whitney totálisan kattant.

[Hannah]

Hannah

Mosoly kúszik az arcomra. ~Vicces egy lány ez a Hannah, meg kell hagyni ő aztán tudja, hogyan kell valakit felvidítani valakit. ~ Lassan még egy kis nevetés is kezd kikerekedni a dologból. ~ Most, hogy így belegondolok, talán túlságosan is rágom magam, hiszen ha csak a jóra emlékszem, akkor nincs is min búsulnom. Persze bánat természetes, de ez nem jelenti azt, hogy el kell hagynom magamat és átadni életemet az enyészetnek.~

Gondolkozok ekként, s aztán mosolygó arccal Hannahra pillantok. Egy ilyen ugyan hagyd már oldalba bökéssel jelzem, hogy vettem a lapot. Most kezdem úgy érezni, hogy ezek a percek csak rólam szóltak, s egy kicsit meg is feledkeztem arról, hogy én is kérdezzem őt.

- Vannak barátaim. Csak talán velük az ilyesmit nem tudom megbeszélni, tudod, mi fiúk nem vagyunk ilyen lelkizősek. Szerintem kicsit nekik is fura volt a viselkedésem, de mivel nem kérdeztek nem beszéltem. Pedig ez a dolog olyan, amiről beszélni kéne. Hála istennek neked tudtam beszélni róla. Ha nem jössz, tuti becsavarodok. Így jövök eggyel, ha nem kettővel.
Viszont eddig rólam szólt minden, most mondj valamit te is. Ha már bút kell felednem, akkor azt kezdjük azzal, hogy azon kívül, hogy Hannah a neved, mit lehet tudni még rólad. Melyik ház tagja vagy? Hányad éves? Ilyesmik. –

Hirtelen váltottam a hangulatomon, s ebből talán Hannah is érzi, hogy azzal, hogy neki elmondhattam mindent sokkal könnyebbé vált az egész. Még a kedvem is sokkal jobb lett, szemmel láthatóan. Nem vagyok alapesetben egy negatív vagy pesszimista figura, így ez a váltás nem esett nehezemre. S bár legbelül még mindig gyászolok, azért még nem adhatom fel, nem süllyedhetek mély melankóliába, s ezen csak a gyors váltás segíthet.

Patrick

*A dolog eddig sikeresnek tűnik hisz a fiú arcára ebben a pillanatban egy kósza kis mosoly szikrája szökött. Mégsem reménytelen a feladat pedig az elején Hannah még azon is rágódott, hogy vajon megéri-e ebből kiviccelődnie magát és jobb hangulatot teremtenie vagy csak áhítozik az ehhez hasonló csodatettekről. A beszélgetés elején még úgy vélte kicsit kezd túl sokat gondolni magáról de a látottakból arra lehet következtetni, hogy a jó úton halad és ha minden továbbra is a tervek szerinte halad akkor egy vidám Patricktől fog majd elbúcsúzni később. *

~ Hmm… a tekintete arra enged következtetni, hogy kezdi elfogadni azt amit az imént javasoltam neki. Ez az első lépés a „gyógyulás” felé. Szuper! Kezdem egyre jobban bírni ezt a srácot, mert nem olyan fafejű, mint egyesek… Szóval nagyobb az IQ-ja, mint néhány Mardisnak. Isten ments hogy az iménti gondolat ítéletnek számítson, de egy-kettő olyan bunkó tud lenni, hogy hűű… Ő legalább figyel arra is amit én mondok, nem csak a saját bújára! Ez egy nagy piros pont! ~

- Értem. Sejtettem, hogy ilyesmi állhat a dolog hátterében, de mégis. Azért biztosan akadnak olyan fiúbarátok is akikkel efféle ügyekről is nyugodtan lehet csevegni. De hát nem mindegyikük olyan. Gondolom a te haverjaid pont NEM! De nem gond. Tényleg, azért is jöttem ide. Velem bármikor meg lehet beszélni lelki gondokat, erre vagyok kitalálva! – széles mosoly – De tényleg, imádok fontoskodni és jobb kedvre deríteni másokat, így az érzelmi traumák kezelése az egyik specialitásom! – folytatta légies könnyedséggel vigyorogva, de úgy hogy már szinte fülig ért a szája.

~ Magamról… Hűűha… Nem akarom neki előadni azt az unalmas sablonszöveget. Majd valamit improvizálok, hogy ezzel is növeljem a jókedvét és a többi majd jönni fog magától… Legalábbis nagyon remélem! ~

- Én… Nos… Nem biztos hogy ez annyira érdekelni fog téged, de ha gondolod. Szóval Hannah Whitney vagyok, Griffis ééés nem fogom elárulni hanyad éves. Először tippelj! De tényleg érdekel, hogy milyen idősnek nézek ki, ezt általában meg szoktam kérdezni idegenektől is és legtöbbször pozitív visszajelzésként egy-két évet rám húznak aminek örülök, mert ki akar elsősnek kinézni? – magyarázta önfeledten.

*Azért látszik a fiún, hogy még kicsit maga alatt van, de az is hogy vevő az effajta búfelejtésre és képes hallgatni a jó tanácsokra. Ez becsülendő tulajdonság, de azért a lány mégis reméli, hogy nem csak azért beszél vele most egy más témáról, mert ő ezt javasolta az imént, hanem mert ő is beleegyezett ott legbelül és komolyan is gondolta, hogy túl akar lépni ezen, most hogy már kiönthette szívét.*

[Hannah]

Hannah

Aranyos lány, jó fej, mert még mindig azon ügyködik, hogy feldobjon, amire azért nem sokan vállalkoztak volna, de ő igen és sikerült is neki. Közben a kis mondókából kiderült az is, hogy a hölgyemény is Griffendéles, szóval háztársam.
Még nem láttam a mi óráinkon szóval biztosan nem lehet ötödéves arra nem is tippelnék inkább harmad vagy negyed éves. Hmm, vajon melyik. Nehéz kérdés,de inkább hajlok a negyed felé. Annyira azért ne hányódok a két lehetőség között, s hamar meghozom ezt a „súlyos” döntést.

- Szerintem negyedéves vagy, mivel az ötödévesek között még nem láttalak, s a hatodévről is sok mindenkivel jóban vagyok, így ezt valószínűsítem leginkább. – Mondom, majd mellétűzök egy kis mosolyt is, bár nem vagyok benne annyira biztos, hogy jó választ adtam. - Szóval? Nyertem? – kis kuncogás. – Elsősnek valóban senki sem akar kinézni, hiszen akkor még mindenki olyan fiatalka, de hát miféle vakegér nézne téged elsősnek. Biztosra veszem, hogy senki. –

Mondom, majd egy kissé oldalra billentem a fejemet, s úgy várom a lány válaszát, s a „nyereményem”, ami reményeim szerint a bemutatkozás folytatása. Hiszen ez eddig nem valami sok, persze nem lehetek telhetetlen, nem szabad rögtön azt elvárnom, hogy elmondja élete történetét, így ha nem érkezik folytatás, majd én megindítom a beszélgetést további útjára. Fura, hogy az iménti bú, amely annyira nyomasztott, most szinte elillant, tovatűnt a komor melankólia.

Patrick

*A hangulat már-már alakul, egyre felszabadultabb mindkét fél. Hannah így azt is egyből tudja, hogy a srác biztosan nem hetedéves, azok általában begyöpösödöttebbek. Vagyis háát… nem ilyen rugalmasak, mint Patrick. Ő elfogadja egy nála kisebb LÁNY javaslatát és ráadásul a jelek szerint nincs is elhalmozva millió lélekkiöntésre váró egyénnel a gyengébbik nem tagjai közül tehát ez nagy előrehaladás. Egyik hölgyemény sem rajong a hím-soviniszta bunkókat, akik a nőket játékszernek tekintik vagy egy szórakoztató eszköznek. Így ez szintén egy jó pont, ha a beszélgetés egyre derűsebb, mert akkor nincsenek komoly elvi hibák a fiúban az eddig jelek értelmezése alapján. *

~ Nah vajon nagy fejtörőt adtam neki azzal, hogy rábíztam a döntést miszerint következtessen az évfolyamom számára csak úgy becsléssel. Nagyon kíváncsi leszek a végeredményre, de ha nem tart túl vigyorgós kicsinyes libának akkor mondja a szokásos negyediket. Remélem, hogy így lesz, mert utálom ha kicsinek néznek. Pláne kisebb csevely után, az olyan mintha teljesen gyerekes módon viselkednék… és remélem, hogy nem… ~

- Negyedév? Nah az jó. Féltem, hogy aprónak titulálsz, de ez megnyugtató. Főleg, hogy az ötödéves is eszedbe ötlött pedig az aztán valóban messze áll tőlem. Igazából a három a befutó szám. Nem tudom mennyire tűnik arányosnak vagy csak te mondtál direkt nagyobb számot, hogy imponálj? – kérdezte viccelődve nagy mosollyal övezve arcát.

- Igen, az elég rossz érzés ha valaki elsős a suliban. Én például egyenesen utáltam, mindenki nagyobb volt nálam és nagyon zavart! Egy fiúnak gondolom teljesen más, hisz ti langaléták a magasságotok miatt jóval idősebbnek látszotok, de mi kislányook… - kis kacaj.

*A kis „verseny” lezárult, Hannah gondolja hogy ezzel nem úszta meg, most valamit fel kell mutatnia. De mit meséljen magáról. Ha valami konkrét kérdés vetődne fel természetesen egész novellákat tudna zengeni róla, de a rögtönzés e téren nem volt az erőssége így úgy is határozott, hogy nem küszköd itt magában ennyit, egyszerűen rákérdez a tőle megszokott spontánsággal, mert ha kíváncsiskodásról volt szó, nah akkor nem fogyott ki sosem az ihletből. *

- Szívesen mesélek még neked csak így hirtelenjében nem igazán jut semmi az eszembe. Esetleg valami irányzott gondolatod van amiről érdeklődni szeretnél? – próbált kertelni, és remélte most nem tűnt túlságosan nyögdécselésnek ez az apró leblokkolás.

[Hannah]

Hannah

Kíváncsian várom, hogy vajon folytatja e a lány, de nem adtam neki túl sok támpontot a folytatásra így, ha megakad, akkor sem fogok furán nézni rá. Akkor majd kérdezek én, ebből azt hiszem nem fogunk problémát csinálni, főleg akkor, amikor ilyen kötetlen a beszélgetés.
Pontosan, ahogy vártam, sajnos, most még annyira nem vagyok összeszedett, hogy erre hamarabb rájöttem volna. Sebaj, most itt a lehetőség, hogy kérdezzek tőle. Ez még csak gondot sem jelent, hiszen ilyenkor szinte maga vagyok a kérdések tárháza.

- Igazából engem már elsősként is harmad, sőt negyed évesnek néztek, de ez csak a magasságomnak köszönhető, szóval erre ráéreztél az imént. Bár nem nehéz. – kis mosoly kúszik ismét arcomra. – Viszont azt furcsának találom, hogy egy ilyen mosolygós életvidám lánnyal még nem találkoztam itt az iskolában. Pedig alapesetben, nem úgy, mint az imént, én is elég pozitív személyiség vagyok és megtalálom azokat, akik hozzám hasonlóak. Ám úgy látszik, most valahogy ez nem jött össze. Sebaj, végül azért csak összefutottunk.
Tényleg te miket szoktál itt a sulin belül csinálni szabadidődben? Kviddicsezel? Bár akkor szerintem ismernélek. Vagy szoktál járni Griffendéles helyekre? Bocsi, hogy ezekkel zaklatlak, csak azon tűnődöm, hogy vajon, milyen okból kifolyólag nem láttalak még téged szinte sehol. –

Ezzel a gondolattal zárom le kis monológomat, s aztán tekintetem Hannah felé fordítom. Szemeimben némi csillogás is látható most már, s ez kölcsönöz nekem újra Patrickes megjelenést. A csillogástól az eddig kissé halovány kékes szemek, most ismét, mély kékre váltanak, ahogy a szemszínem változik, úgy tér vissza belém újra a lélek, a jókedv.

*A lány eddig mindent megtett a vidítás érdekében, és úgy tűnik az „akció” sikerrel zárul, mert a srác szemei egyre jobban nyerik vissza csillogásukat. Hisz amikor valaki szomorú, lehangolt, bús akkor arra a rövid avagy hosszabb időre íriszei elvesztik a tüzet, mely egyéb esetekben épen tartja a lelket. A diákok legtöbbször felszabadultak és vidámak, nevetgélnek a folyosón vagy kviddicseznek a barátokkal, de nem gondterhelten ücsörögnek. Ilyenkor túl nagy nyomás nehezedik az emberre, eltiporja és egyedül nem képes kiszabadulni a csapdából, a fájdalom csapdájából… Ilyenkor kell eljönnie a „mentőangyalnak” aki bármilyen képet ölthet magára. Ezúttal úgy tűnik Hannah képes volt belebújni ebbe az álruhába és messzire űzni a szorongásra késztető gonosz gondolatok tömegét… *

~ Remélem ad nekem valami támpontot és nem fog hülyén bámulni, de most komolyan… Tudom hogy én kérvényeztem a gyors témaváltást, de ez most még nekem is túl villám sebességűnek bizonyult. Nem gond, ha Patrick személyisége egyezik az általam kialakított képpel róla akkor nem kelt benne meglepődést ez a szünet és most ő lesz segítségemre. ~

- Hát igen, látod a fiúknak ezért könnyebb. Nagyra nőtök és kész, máris szabad bejárásotok van bárhova akár kiskorúként is meg minden. Jaj és ne is feltételezd rólam, hogy az lenne az első dolgom ha 18nak néznék ki, hogy minden tiltott helyre eljárnék… ugyaan… - mondta viccelődve.

- Óh köszönöm ezt a kis jellemzést. Furcsa, mert más emberek is szoktak sokat mosolyogni meg minden, de mégis amikor találkozok valakivel, legyen az idegen vagy ismerős mindig megemlítik a vidámságom. De én ennek örülök, mert valóban ilyen vagyok. Néha már rendesen fájnak az arcizmaim, ha egy jókedvű társaságba kerülök! – kedvesen mosolygás – És én még tényleg nem fedeztelek fel téged a suliban, furcsa. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nagyjából ismerem a felsőbb évfolyamok tagjait. Mindegy, így jártam. Most már viszont tényleg megvolt az összefutás. Nos ha beérek a hálókörletbe majd kipipálom a neved a listán! – kis kacaj, egyre jobb a kedve neki is és így már nagyon pörög.

- Nos hát igen… szóóval… a kviddics csapatnak nem vagyok a tagja, de imádom magát a játékot. Barátokkal gyakran járunk ki lejátszani pár mérkőzést, de gyakorolni is. Például Abbey, az egyik legjobb barátnőm a Hugrabug csapatkapitánya és mostanában ki szoktunk menni edzeni kicsit külön is. Jaj és igen, az én nevem két főbb esetben kerülhet szóba. Az egyik az állandó vigyorgásom, ami zsigerből jön, szinte meg sem tudom fékezni. A másik pedig… Nagyon sok Mardekáros ismerősöm, barátom van és nagyon utálom ha valaki csak azért szidja a zöldszegélyeseket, mert ez az általánosan kialakult vélemény. Jó, elismerem vannak köztük bunkók, de a Griffisek között is akad olyan bőven. És nekem ez afféle elvemmé vált már meg még van egy vicces történet, de azt nem igazán szeretném elmondani, mert rám nézve elég ciki… - motyog már a végén, mert eszébe ötlött az emiatt történő pofozós incidens még nagyon régről.

*Nos, igen csak egy kis ihlet kellett és az élménybeszámolók olyan gyorsan követik egymást, mint a szél. Hannahnak sosem volt gondja a sok beszéddel, csak néha kifogy a kreativitása, de pár szóval hamar elő lehet csalogatni és ismét be nem áll a szája. Persze képes hallgatni is, de csak ha legalább a fél mondanivalója kiadhatta már magából, ami körülbelül most következett be. *

[Hannah]

Hannah

~ Nehéz is lenne nem megjegyezni őt arról, hogy folyton mosolyog. Én magam szeretem a pozitív személyiségeket, s mivel magamat is annak tartom, így mindig örülök, ha van, akivel el tudok nevetgélni, még ilyenkor is, vagy leginkább ilyenkor.
Szoktak Kviddicsezni? Nos, erre mindig kapható vagyok én is, talán adna még egy kis pluszt az ismertség kiépítéséhez. Bár sokan nem szeretnek úgy játszani, mint mi, de majd visszafogom magam. ~

- Magam is szívesen kviddicsezek, bár ahogyan mi játszunk azt sokan nem szívlelik, mi szeretjük pörgetni a játékot és nálunk a szabályokon belül, de van bőven kontakt is. Én szeretnék a profi ligában játszani így edzek és élek is. Szívesen játszok mind hajtót, mind terelőt szívesen játszanék. – kicsit beleéltem magam, de mit lehet tenni nagy életcél ez nekem. – Bocsánat, nem akarlak ezzel untatni, csak szeretnék jó játékos lenni, bár szerintem nem vagyok még profi szintű, de sokan mondják, hogy lehet esélyem. Így keményen dolgozok ezért, bár eddig nem jelentkeztem a Griffendél csapatába, de legközelebb mindenképpen. – Na, már megint ömlengek. – Most már viszont tényleg befejezem, mert kicsit kezd belőlem túl sok lenni.
A Mardekárosokkal szemben nekem is vannak előítéleteim, de ez van sajnos, ezekkel nem tudok mit csinálni, nekem ezek a személyes tapasztalataim és ezen egyenlőre egyikükkel való társalgás után sem nagyon változtattam. –

Zárom le végül ezzel a mondattal a kissé talán hosszúra nyúlt szövegemet, s nézek kicsit félve, mégis mosolyogva Hannah felé, hiszen nem tudom, hogy mennyire untattam, ezzel a kis monológgal arról, hogy játékos akarok lenni, meg hasonlók. Ez van a sport az életem és nagyon különleges helyet foglal el a szívemben. Ha lehetne egy mugli sportban próbálnám ki magam profiként, de nem igazán van erre esély, így marad a kviddics, amit szintén nagyon szeretek, s profiként űzni hatalmas megtiszteltetés lenne, egy hatalmas álom válna valóra

Elhatározta, hogy soha, soha, de soha többé nem korrepetálja a fiatal Walcott-ot. Eleve veszett fejsze nyele, nade azok a kérdések… S még csak megfelelő nevelést sem kapott. Az atyja, mikor ő kérdezett ily ostobaságokat, egy nyaklevessel jutalmazta. Mely igen jó lecke volt arra, hogy mi az illendő, s mi nem. Ő pedig… Nagyon kíméletes, s segítőkész volt. Mindössze egy vonalzót lebegtetve ütött rá amikor nagy ostobaságot akart volna művelni. S minekután csak egy kis harmadikos görcs volt, ki ha igazán akar, akkor sem tud visszavágni, csendben tűrte az okítást. Végülis, ő kívánt fejlődni. Nemdebár? S a tudáshoz vezető lépcsőfokok olykor igen nehezek, s…fájdalmasak.
Az apró kölyök, aki akkor is alig látszott ki a földből, sután mozgott mellette, még mindig tapogatva a kezeit, mik vörösek voltak a két órányi gyakorlás nyomán. Természetesen Montague megtiltotta neki, hogy elmenjen a gyengélkedőre. Először is, egy férfinak bírnia kell a kiképzést. Másodszor, ez a lecke lényege, harmadszor pedig, az olyan tanárok, akik például sárvérűek, s valamiképp beették magukat a nemes intézmény falai közé, nem igazán értették volna meg a nevelő célzat lényegét. Sőt mi több. Megbüntetik. Az pedig egy igazi nagy arcon csapása lett volna a nemességnek.

- Ne aggódjon Walcott, lesz ennél jobb is. – lapogatta meg a vállát, mintha csak egy Professzor veszett volna el benne, s lökte a hülye kis cimborái közé, kik már sanda pillantásokkal méregették a társukat. Persze szólni egyik sem mert, inkább csendes gyűlölettel figyelték a beképzelt, mindig okoskodó Colient. Nagyon bosszantó tudott lenni amikor bele akart szólni a sakkjátszmákba, avagy elverte őket, oly tét fejében, hogy az addigi zsebpénzük hozzá vándorol. Szinte el is vesztette az értelmét a sakk, hisz előtte kár is volt elővenni a készletet.
Colien sejtette, nos, érezte mily indulatok is lappangnak a kis kobakokban. De leginkább csak kinevette őket, s a megszokott lenézéssel mérte végig a kicsiny kis társulatot. Megtanulhatták volna, hogy kivel érdemes kezdeni, vagy épp nem kezdeni. Ha nem túl fogékony az elméjük… Hát ő arról nem tehet. Node, nem is igazán ezzel akart foglalkozni. Sokkal inkább egy kellemesebb jelenséggel. Kereste a barnákat, kutatta az apró, huncut mosoly gazdáját, oly mód, mi nem is volt olyannyira feltűnő. Végigsétált az asztalnál, látszólag megfelelő helyet keresve, a valóságban meg… De nem. Figyelt, nézett, megállt egy-egy barna fejnél, mi tán ő lehetett, de más tekintet találkozott az övével. A griffendél asztalához is átpillantott, de csak remélni merte, hogy ott aztán tényleg nem veszi észre. Egyelőre nem fedezte fel.

- Montague! Csak nem keresel valakit? – csalafinta hang, apró mosoly játszik az ajkak szélén. Clau, mint ahogy barátnői rövidítették, tán kissé pórias nevét, most is megtalálta őt. Kérdő tekintettel pillantva rá, kíváncsian lesve a választ, fordult felé több csinos fejecske is. Igazán érdekes lett volna ha ez a kis sznob, mint ahogy a háta mögött nevezték olykor, a mardekár falain kívül nézelődne bárki után is. Nos, az apró kis kilengéseiről hallgatólagosan persze tudtak, node így, nyíltan…?

- Sajnálattal kell látnom, hogy a vörösek, az étkezést illetően, még mindig nem fejlődtek. Mindössze ezt figyeltem meg. – közölte a szépen összetett hazugságot, s biccentett a lányok felé. Nem hagyott még fel a keresgéléssel. Hátrébb lépkedve, beülve két külön kis társulat közé, mely mintegy garantálta is azt, hogy nem figyelnek rá, tolta félre egy kicsit a tányért.
Néha olyan volt mint egy vénember. Megtervezett mindent, voltak berögzült szokásai, s egyszerűen hisztis lett ha valami nem úgy alakult ahogy annak lennie kellett volna. Nos, nem minden esetben, de azért előfordult a dolog. Noés, az egyik ilyen apróság az volt, hogy mindig este olvasta el az aznapi újságot. Vacsora mellett, szemezgetve mindössze az ételből, átfutva a nagyobb történéseket, figyelemmel követve a fejleményeket, mozgolódásokat. Tehát, ezt azt vonta magával, hogy jött a baglya is. Egyszerű, nem túl nagy, szürke jószág, név nélkül, ám szépen meghízott beggyel. Hozzá sem kötődött. Csak olyannyira hiányolta volna a létezését, ha egyik este nem kapja meg időben az újságot. De szerencséjére igen pontos kis állatka volt.
Felpattintva az óra fedelét, elégedetten figyelve ahogy másodpercre pontosan lepottyan elé az összegöngyölt papírdarab, tartotta fel a kezét. Ezzel mintegy jelezve a szürkének, hogy térjen vissza. A zsebéből egy kis ceruzát előhalászva, mely valahogy akadt nála mindig, hisz szeretett a könyvek szélére írogatni, letépte a borítást az újságról, s igen egyszerűen fogalmazta meg az üzenetet.

hol vagy?

Montague

Kérdés, aláírás, s ennyi. A névre emlékezett, tán különleges volta miatt is, szóval… Egy kis étel a csőrbe, kötözés a lábra, s már bocsátotta is szabadon, félig hátrafordulva figyelve, vajh hol találja meg az üzenet gazdáját.

Monty

A délután gyorsan eltelt, s ő ez idő alatt gazdagabb lett egy talárral, mely most összehajtva pihen a párnája alatt rajta egy cetlivel a manóknak, akik szedik össze a ruhákat, hogy "Ne vidd el!" cirkalmas betűkkel. Nem tudja mennyit ér ez, hiszen a manók észjárása alapján, akár értelmezhetik úgyis, hogy a cetlit ne vigyék el. Végülis nem aggódik amiatt a ruhadarab miatt, valamilyen módon úgyis visszajut gazdájához, s ha egy manó megelőzi sem fog padlót a dologtól. Akár meg is tarthatná, persze erre nincs esély egyrészt, mert még ha át is szabatná nem érezné jól magát benne, másrészt nem az övé, és harmadrészt, talán a gazdája azért hagyta nála, hogy keresse fel, vagy esetleg neki legyen oka. Vagy ne álmodozzon inkább ilyenről.
Míg a hálóban készülődött az is felötlött benne, hogy az esti vacsorán majd odaadja, de túl sok lett volna a szemtanú, ami sosem eredményez semmi jót. Pláne egy ilyen helyzetben. És hogyan állítana ő oda a Mardekár asztalához, egy összehajtott talárral? Talán leégetné a barnát, vagy fordítva, a lényeg, hogy eldöntötte, biztosan lenne némi hangzavar. Amúgy is feszültségeket okoz, mikor egyes házak tagjai más ház asztalához ülnek le, mert mondjuk onnan szerzett barátaikkal akarnak beszélni.

Shay lelkesen integet, hátat fordítva a hugrabugos barátainak, és vigyorogva tátog Nadine irányába a hollóhátasok tengerébe.
- Jahj és láttátok hogy nézett rá? Majd felfalta... - hallja egyik évfolyamtársnőjét a közelből, de őt kevéssé foglalkoztatja a téma, így csak fél füllel figyel oda, hátha valami olyat hall, ami esetleg őt is érdekli. Egyelőre még elég nagy a hangzavar és persze megy a csacsogás, meg az egymás heccelése, míg a professzorok meg nem jelennek. Egy-egy csoport hangos hahotázása nyomja el a másikét, míg ő hangtalan pantomimezik a másik asztalnál ülő barátnőjével, elfordulva így a csivitelő társaságtól, melynek szélén ült csak ő, és háttal a nagyterem java részének. Meglehet, hogy valójában nem sokat értenek egymás mozdulataiból, de azért valamit csakcsak.
Az egyik pillanatban azonban arra lesz figyelmes, hogy a mellette ülő lány sikkant egyet, majd elkezdi Shay talárját rángatni. A leányzó értetlenül és kissé morcosan kapja oda tekintetét a mellette ülőre.
- Mi van? - kérdezi ehhez képest egészen nyugodtan, mire a következő pillanatban egy nem túl éles csípést érez az asztalba kapaszkodó kézfején. Egy kicsit megugrik, épp csak sikkant fel, de így is elég, hogy ne egy ember figyelmét vonja magára kapálózásával. Persze, alig másodpercekkel később felfogja, hogy miért is ácsorog ott a bagoly, s szemügyre veszi a kis cetlit. Keze egy pillanatra megremeg, arcán ismét mosoly gyúl és végre a terem nagyobbik része felé fordul, hogy meglesse a mardekárost. Mielőtt azonban kiszúrhatná a fiút, újabb figyelemfelkeltés ezúttal a bordák közé könyökkel. Halkan felnyög, ez azért fájt neki, majd ismét háztársnőjére figyel, aki szemével egyetlen pontot követ. A leányzó arcára kissé bamba mosoly kerül, ahogyan követi tekintetével Őt, aki mint eddig, ma sem méltatja egy pillantásra sem. Újabb sóhaj, na jó nem sóhaj, mert már sok lesz belőle, inkább egy bánatos szusszanás, majd egy élesebb csípés zökkenti ki.

- Az ég áldjon meg... - kapja el a kezét az asztalról megvonva az újabb támadási lehetőséget a madártól. Körülötte a többi lány élénk érdeklődéssel forgolódik, meg nyújtogatja a nyakát, hogy vajon kitől érkezhetett az üzenet, amelyet hála gyors reflexeinek még azelőtt a markába gyűrt, hogy bármelyikük elolvashatta volna.
- Ide adod a szemcerkád? - fordul hirtelen Lilihez, a mellette ülő lány eleinte értetlenül pislogott rá s végül ha vonakodva is, de odaadta a ceruzáját. Ezzel azonban óvatosan kellett bánnia. Finoman, ívesen és óvatosan kanyarította a betűket a falatnyi papírra.

AKI KERES AZ TALÁL

SHAY
Szinte rajzolja a puha hegyű ceruzával a betűket, vigyázva a kenhető hegyre. Nem könnyű, főleg ha az ember közben annyira izgul, hogy remeg a keze. Amint a bagoly lábára tűzte cetlit és a madár elrepült a lánysereg mintha Shaelynn valami közellenség lenne húzódott összébb, míg ő mosolyogva az előtt levő tányéron levő krumplipürét mócsingolja.

Mindig milyen szépen hangsúlyozta önmagában, semmi, semmi feltűnés. Nem lehet ezt, esetleg azt, s semmiképp se tedd meg ezt! Mintha csak az atyja utasításai pörögnének az agyában mint valami átkos jojó, nem tudva, hogy mikor is lesz vége az első menetnek. Melynek a kapott válasz sem tett épp jót. Megmosolyogta a dolgot, a gyermeki énje harcra készen állt, node… Oh! Átkos sors, hiszen nem a mardekár ház asztalánál szállt le az az ostoba állat. Sokkal messzebb tűnt annál. Biztos, hogy nem a griffendéles korcsok közt bújt meg, mi igazán megnyugtató volt, így volt egy olyan esetleges reménye, hogy hátha, hátha a hollóhát védelmező szárnyai közt nevelkedi. Az egyetlen értelmes ház, kiknek a tagjait még becsülni tudta valamire. Node a sanda hátrapislogás erre nem adta meg a megfelelő választ. S mégis miképp nézne az ki, hogy csak úgy elkezd ténferegni az asztalok között? Az cseppet sem illene a szép képhez, ugyebár. Node… s ami a legfontosabb, ez egy kihívás volt. S ő ezeket elég ritkán utasította vissza.
Jártak, pörögtek, eszeveszettül dúltak az agytekervények, most mit, mit, mit?! Valahogy meg kell találnia! Mert ha nem sikerülne akkor a másik kerülne ki győztesen a kis párbajukból. A leégésnél pedig jobban csak a vereséget gyűlölte jobban. S egyébként is, az ég szerelmére, mardekáros! A csalafintaság elvileg a vérében van. A madárral szemezve, mely ott zabált az asztalon, gazdájától nem messze, kissé gondterhelten könyökölt az asztalra, s simított végig a piszkosszürke tollazaton. Attól várva választ, ki még csak a csőrét sem tudja kinyitni. Aki… No, ettől támadt egy egészen vakmerő, s kissé lökött ötlete. Közelebb hajolva az állathoz, hogy amaz értse a beszédet, de más ne, magyarázta el neki, pontról pontra, hogy mit is kell majd csinálnia. Most nem is tűzött semmilyen üzenetet sem a lábára, bár valamit felkapart a kis darabra, mit kezében őrizgetett.
Felállva, megigazítva az ingét, mi fessül állt rajta persze, mint máskor is, nyugodt mozdulattal hagyta el az asztalt, újra csak az állat útját követve a tekintetével. Természetesen nem a tanárok asztala felől, hanem hátulról kerülve kanyarodott a végére a soroknak, s haladt viszonylagos gyors tempóban. Bár hosszú lábai végett nem kellett olyannyira elsietnie a dolgot.
Mit csinált a bagoly? Nos, Montague utasítása az volt, hogy szálljon vissza ahhoz a lányhoz akit talált, s körözzön ott, egyszer kétszer leszállva, de aztán folytatva az útját, míg csak kedves gazdája meg nem érkezik az asztalhoz. Nomármost ez a terv több szempontból is gyenge talpazatokon állt. Nyilvánvalóan feltűnő lehetett a dög, merthogy a baglyok általában nem szoktak ennyire lökötten viselkedni. Kivéve ha nagyon öregek. S ki tudja, lehet lesz egy olyan állatbarát aki magához venné. Másodszor is, az egész jelenet oly egyértelműnek tetszik. Node, egy viszonylagos megfelelő, ám mégiscsak átlátszó kifogás még ott volt a tarsolyban. De, a bagoly viszonylagos feltűnését a gyorsasággal meg lehetett oldani, a kifogás pedig…? Nem volt már akkora kölyök, épp eléggé eltudta magát adni, hogy mások ne feltételezzenek ostobaságot róla. S nem is kellett oly sokáig mennie, egyhamar elkövetkezett a… Sárgák asztala. Már csak azért is, a móka kedvéért, megigazítva a hajzatot, kihúzzva magát, hisz zöld színekben tetszelgett, emelte meg a fejét, mely tartással csak annyit mutatott, ti kis mocskok. Nos… Ha eddig nem volt hangzavar… Következett először is a síri csend, hogy akkor ez meg mi, aztán a pusmogás, hogy oh, hát akkor ez tényleg mi, míg végül a döbbenet. Élvezte a dolgot, valljuk meg, kissé magamutató dög is volt egyben, így még tetézte a dolgot egy szemréssel, majd apró megállással. Mikor is végre a látóhatárban volt a lökött állat, s a zöldek gazdája. Megszorítva a kezében a kis darab papírt, mintegy bizonyságul, hogy ott őrizgeti még, indult meg a csacsogó társasághoz.
Megállva Shay mögött, hirtelen vett mozdulattal csapva az asztalra, a keze mellett, HA ott tartotta, persze nem sértette meg, s dőlt mellkasával a hátának, ezzel mintegy megszegve minden eddig, számára is előírt törvényt. DE, mindezt csak azért, hogy az addig békésen üldögélő állatkát elkapja. S lássátok mily rendes, megszabadít a szemtelenül lopkodós kis dögtől. Hát nem cuki?
 
- Elnézést, hölgyek. Nyilván megbolondult szegény állat, hogy pont ide tévedt. – a lehető legnagyobb távolságtartás a hangban, piszkálódással egybekötve, melynek ki tudja miért, de a mardisok igen kiművelt mesterei voltak. Viszont, s ami tűn megint azt mutatta, hogy mily különös is a fiú, nem oly hangerővel mondta ezt, hogy mert ez egy hülye hely, hisz gyáva kis hugrások vannak ott. Hanem oly mód, furcsa, hiszen a zöldek asztala nincsen itt. S ezt úgy, hogy közvetlen még a lány mellett volt. Mert ugyebár ha eltávolodik akkor lehet nem is hallják, hisz lassacskán csak visszatért a hangerő a terembe. S legalább ezzel mintegy meg is piszkálhatta a másikat amolyan, na, ezt szeretted volna?! Vigyorgott volna is, node az végképp lebuktatja. Így csak maradtak az udvarias körök, fapofával végigfutva mindet.    
A madár, engedelmesen ugorva a kézfejére, barátságosan bele is csípve a karba, mi köztük már ilyen megszokás féle lehetetett, emelkedett fel, immár eltávolodva az édes testtől, kicsiny, búcsúajándékot hagyva az ujjacskák, HA nem volt ott a kéz, a tányér közelében. S HA ott volt a kéz, természetesen nem felejtette el azt, hogy egyik ujjával végigszántson a bőrön, belebugyolálva abba, hogy ő nem figyelt aztán arra, hogy a másik kezével mit csinált. Hát persze. Csak az asztalcsapkodás meg a bagolyfogás megy, mi? A hölgyek felé biccentve egyet, nem várva nagyon választ a dolgokra, fogta óvón a kis állatot, hogy amaz a mellkasához bújhasson, s távozott is a balfenéken. Hiszen ki tudja, hogy mikor tértek vissza a professzorok, s egyelőre ő sem bocsátkozott szemezésbe a másikkal. Ez a sutyiba való érintés úgyis inkább az ő stílusa volt.
Oh! S mi állt a cetlin?

megvagy.

Monty

Nem mer felnézni, nem keresgéli a mardekárost. Remekül elvan a püréturkálással, néha alibiként bekap egy-egy falatot hússal együtt, míg a lányok dünnyögését hallgatja, amiért nem mondja el, hogy mi is volt azon a cetlin. Akik a Mardekár asztalával szemben ülnek, mind lesik a távozó baglyot. Jobbjával végül felkönyököl az asztalra, hogy letakarja szemét is. Villájával körkörösen turkálja az ételt, miközben keze enyhén remegni kezd. Kezét lehajtja, lefekteti az asztalra, de még mindig meredten bámulja a tányért.
Néhányan kuncognak mellette, amire csak beharapott ajakkal néz fel, s kissé kipirult arcából már mindenki sejti mi a helyzet. A villanó tekintetek azonban egyre határozottabban mutatják az érdeklődést, mire egyszerűen megrántja a vállát és visszafordítja tekintetét a korábbi célpontra. A bagoly ismét feltűnik, de most nem hoz neki semmit, felvont szemöldökkel lesi a madarat és megfordul a fejében, hogy talán lenyelte a szájába dugott galacsint. De persze ez nem túl valószínű. Épp mikor hozzáérne, hogy visszaküldje a feladójához, a madár ismét felrepül.
~ Ez meg mire volt jó? ~ értetlenkedik gondolatban. Nem követi tekintetével a madár röptét, még mindig inkább egyetlen pontot bámul az asztalon, amikor a madár visszatér és kényelmesen leáll csipegetni. Pár pillanattal később csattan mellette egy hatalmas tenyér. Újra összerezzen, meg is ugrik egy pillanatra, baljából kibillen a villa, míg a jobb az asztalra simul, hiszen éppen mellette csap le. Meglepetten kapja fel fejét a forrást keresve. Nem kell messzire fókuszálnia, hiszen egészen közel hozzá, egészen pontosan hátához simulva Montague arca tűnik fel alig pár centire az övétől.

Jön, aminek ilyenkor jönnie kell. Nem csak a fiú közelsége miatt, nem csak mert ez egy kicsit meredek lépés, hanem mert még ezeknek fejébe a terem fele őket nézi. Van, aki csak azért, mert a többség érdeklődik, van, akit az asztalra csapás mozgat és vannak a többiek, akik csak szimplán várnak valami történésre. Szíve iszonyatos sebességgel ver már, és ennek meg is van az eredménye, hiszen arca újra lángba borul. Szeretne ő olyan könnyeden reagálni, ahogy ebben az esetben kellene, hogy minden látszat ellenére azt sugallja, hogy nem, nincs itt semmi, tényleg csak a bagolyért jött. Szemei ragyognak a felfokozott izgalmi állapottól, így néz bele a barnákba. Nem köszön, nem szól, de arrébb sem húzódik, ahogyan azt ilyenkor az ember tenné, ha egy idegen mardis hajol hozzá ilyen közel. A hangsúly az idegenen van.
- Csak nyugodtan... - viháncolja az egyik lány, aki szemben ül Shaelynnel és csillogó szemekkel méregeti a mardekárost, a többiek is egyetértően nevetnek fel. A barna nem törődik velük, szemével végigköveti a fiú minden mozdulatot. Ahogy a gazdáját kiszolgáló bagoly visszamászik tulaja kezére, miközben ő nem átall megjegyezni néhány nem igazán kedves szót. A lányok fel sem veszik, de benne ott van, hogy most igazán bokán rúgná a fiút, meg is tenné, ha ennek nem lenne tanúja több száz ember. Nyílt kihívás lenne. Morcosan fújja ki a levegőt, összevonja szemöldökeit, s vág egy fintort a fiúnak, majd elfordítja tekintetét. Persze tehet megjegyzést, de na…
A műsornak hamar vége szakad, még mielőtt bárki azt gondolhatná, hogy túlságosan is elhúzódott a dolog, hogy esetleg gyanút foghatnának vagy bármi hasonló, már el is húzódik. De egyetlen pillanat, ennyit még megenged magának, egyetlen finom, szinte szellő gyengédségű simítás, és egy szinte észrevehetetlen manőver, amellyel eljuttatja hozzá a választ. The show’s end.

Tenyerébe fogja a cetlit, elolvassa azt az egyetlen szót. Ajkain mosoly. Feltekint, még látja, ahogyan leül, ahogy eltűnik a köztük levő asztaloknál ülők tengerében. Sóhaj. Hogyan is vághatna vissza. Nem hagyhatja csak ennyiben, ezt nevelték bele, hiába a sportnak megvannak a maga hatásai. Újra kézbe veszi a szemceruzát, persze előbb meg kell ígérnie Lilynek, hogy amint lesz rá lehetősége vesz neki egy másikat, meg még egy apróságot is.  A fecnire szintén csak egyetlen szó kerül, majd előveszi galagonya pálcáját és több bűbájt elmotyogva előbb egy pici papír madár lesz a fecniből, ami aztán elkezd verdesni apró szárnyaival. A címzett rajta. Meglátjuk el is éri-e ezt. Shay kezébe veszi a kis „teremtményt” és megadva neki a kezdő lökést engedi útjára a

CSALÓ

névre keresztelt piciny madárkát. Majd újra felkönyököl az asztalra, vigyorát pedig tenyerébe rejti, ahogyan fejével kezére támaszkodik. Baljával ismét kezébe veszi a villáját és néha kíváncsian felpillantva turkál tovább az ételében, egyáltalán nem éhes már, a gyomrában keletkezett görcstől.

[Akkor úgy látom te nagyon komoly kviddics rajongó vagy és sokat is gyakorolsz. Na és kivel szoktatok ilyen „vérremenő” villámmeccseket lezavarni? Csapattagokkal vagy inkább csak affajta „kívülálló” gyakorlókkal?]

*Nos igen, a sráccal még nem találkozott, ami számára is furcsa, mert ő is úgy van ezzel a dologgal, hogy a életvidám emberek hamar a szívéhez nőnek. Patrickkel azonban még sosem találkozott. Ebből kifolyólag elhiszi, hogy csak ettől a szörnyű hírtől vált ily lehangolttá, s más esetben jókedvű és pozitív. Na persze ebben a műfajban Hannah hiperaktív arcizmait senki sem képes lepipálni, az biztos. Bár, van egy illető… egy srác akitől a leányzó szíve valamiért hevesebben kezd lüktetni, talán ő az egyetlen méltó ellenfele mosolygásban és nevetésben. De ez már egy másik történet… *

- Akkor úgy látom te nagyon komoly kviddics rajongó vagy és sokat is gyakorolsz. Na és kivel szoktatok ilyen „vérremenő” villámmeccseket lezavarni? Csapattagokkal vagy inkább csak affajta „kívülálló” gyakorlókkal? – kérdezte érdeklődve.

- Hogy untatsz-e? Dehogyis! Én szívesen hallgatom meg az érdeklődési körödet és ahogy látom ez te nagy életcélod és az ember az ilyesmiről sokkal nagyobb lelkesedéssel beszél. De ez természetes. Hidd el én mindenféle apró kis dologról képes vagyok órák hosszáig magyarázni és mikor elfelejtem hol járok újrakezdem… Na ilyenkor nem hiszem, hogy valami nagy örömöt tudok okozni a barátaimnak. De már megszoktak! – mondta mosolyogva - Szóval ezt a témát nyugodtan kitárgyalhatjuk, mert ez afféle közös pont. Eszem ágában sincs veled a körömágy jelentősségéről csevegni, nyugi! – szónokolt kis kacajjal a végén – Na látod most is átbeszélek egy délutánt… Bocs, rázz meg ha már úgy jár a szám mint a motolla! – vigyorgott.

~ A Mardisokról nem ejtett szót úgyhogy valószínűleg nem ért velem túlságosan egyet ebben a témában, de sebaj. Mindenkinek megvan a maga véleménye, én próbálok változtatni rajta, de ha nem fogékony rá az illető, hát így járt. Az igazamért 100%, hogy mindig kiállok, de hogy győzködjek valakit akár hangnemváltással… nem, az nem az én műfajom. ~

- Hű te amúgy ahogy észrevettem nagy sportember vagy. Vagy azzá akarsz válni. A lényegen nem igazán változtat. És másban is jeleskedsz vagy csak afféle „életem a kviddics” beállítottságú srác vagy? – kérdezősködött, ezzel is mutatva hogy érdeklik őt is fiú foglalatosságai, elvégre egy barátságot csak így lehet kiépíteni.

*Már így a vége felé a téma abszolút elterelődött a szomorúságról, bánatról. Csak a lány fejében cikáztak még ezzel kapcsolatos gondolatok, de remélte, hogy Patricknek már eszébe sem jutnak a történtek. A jelek szerint ez így volt, s ez örömmel töltötte meg a leányzó szívét, ha még fért oda egyáltalán egy cseppnyi boldogság is… *

A bagoly, kicsit fészkelődve a kézben, boldogan figyelve a nagy tömeget, hálásan csipogott a gazdájának. Ki ennyit elég ritkán törődött vele. De ugyebár valamire csak kellett az alibi. Mégis miképp számolt volna el ezzel a kis… kitérővel? Bár ahogy már benne volt a szituációban, sőt mi több, alakította a tökéletes szerepet, egyre jobban élvezte. Mintha csak egy színész lett volna egy nagy színházban. Egy maszk, két maszk, s showtime! Ő pedig sikerre vitte a darabot. Már csak a közönség reakciója hiányzik. Nem tudta kikerülni ugyanis a vélemények záporát. A mardekáros lányok úgyis kis féltékeny hárpiák voltak. Nem volt az első számú alfa hím, nade na, az ő házuk, az ő portékájuk. Idegen kis hugrások ne akarjanak közülük válogatni.

- Nocsak Montague… Elkóboroltál? – nem kis iróniával telt hang, némi kis sértettséggel átitatva. Végülis, vele is foglalkozhatott volna, nemdebár.

- Nem szeretem ha idegenek nyúlnak a dolgaimhoz. – tartózkodó válasz, ezzel mintegy kimerítve azt, hogy mi is történt. A madár maradása jól példázta azt, hogy igen, szegénykének csak valami baj van a fejével, szóval most vigyázni kell rá. S én, mint féltékeny valaki, az úr, mi mást tehetett volna? Tán jussanak rossz kézre az üzenetei? Ezzel mintegy kiszolgáltatva magát akár egy vörös kis oroszlánnak?
Nem is beszélt tovább a lánnyal. Mely igencsak osszantotta őkelmét, hisz egy dühös pillantással eresztette csak útjára a másikat. Mert az a hülye Colien nem tud kibökni három teljes mondatot egymás után. Pedig milyen kíváncsi lett volna arra, hogy mily körülmények is vitték őt eme… csalásra? Árulás. A vér megszentségtelenítése! Rosszabb bármi másnál! S pont egy sárga. Ami talán a pirossal egyenértékű. A tányérja felé fordulva, a többiekkel egyetemben tartva a pletykadélutánt, engedett meg még magának annyit, hogy kövesse a tekintetével a másikat. Pedig hogy ott tudta volna tartani…
Colien, erre mit sem reagálva, a maga nyugodt kis öles lépteivel haladva a helyére, hol érkeztére el is halt a társalgás, foglalt kényelmesen helyet. A jószágot a tányérja mellé tette, s elégedetten dőlt hátra, aznapra beérve némi gyümölccsel. Amúgy sem volt híve a nehéz ételeknek éjszakára. Mindig csak ostobaságokat álmodott tőlük. S egyébként is, túlságosan örült a pillanatnyi győzelmének. Bár közelebb is lett volna a másikhoz, de… Ekkor érkezett meg a levélke. Szép szárnyakon szállva, pontosan a tányér közepére pottyanva. Ez már kicsit feltűnőbb akció, nade… Mindenesetre kíváncsian utána nyúlt, s kihajtotta. Ugyanaz a maszat valamivel írt rövid szó. Csaló? Széles vigyor terült szét az arcán az üzenetre, amin persze megütköztek a vele szemben ülők, ismerve nagyjából a szokásait ugyebár, de ennek senki sem adott hangot. Egyébként sem mertek volna nagyon beszólogatni neki. Ezért is jó alsósok közé keveredni.

elvesztettél valamit.
talán visszaadom.
várlak vacsora után a csigalépcsőknél.

Montague

Elég határozott egy figura volt, s most is megkívánta szabni a dolgok menetét. Ezért ebből az üzenetből érezhető volt, s innen ne tovább. Majd úgyis lesz alkalmuk beszélgetni. Ha elmegy a csigalépcsőkig. Ha visszaakarja kapni azt amit elvileg elvesztett. Nade mi lehetett a fiúnál ami tőle esetleg hiányzik? Ez érdekes kérdés.
Montague, elégedetten firkantva alá a kis cetlit, a maga kis cirkornyás betűivel, koppintott a papírra, s tekeredett madár alakzatba a könnyű alak. A címzett ismert volt, úgy szólt az ige, neki már csak annyi maradt hátra, hogy útjára bocsátsa a kis valamit. Persze a szürke elég féltékenyen tekintett az újszülöttre, melynek hangot is adott egy huhogással. Monty, felvont szemöldökkel tekintve a kis kövérre, apró szemkörzéssel adta tudtára, hogy oh atyám. Elfordulva, aprót fújva az alkotásra, inkább a szabadon bocsátásával törődött. No meg persze várta a vacsora végét, reménykedve abban, hogy fog találkozni a másikkal.