Nagyterem

~Vikitria~
~Mert van, aki az ördögnél is rosszabb~

Az idő nem telik gyorsan. Hogy is tehetne így? Hiszen még csak most érkezett. Szinte ebben a pillanatban. Hallja mintsem érzékeli, hogy bőröndje tompa puffanással a lába mellett landol. Ott, ahol a helye van.
Miközben értelmesen hallgatja a fogadóbizottság unalmas kiselőadását arról, mennyire boldogok attól, hogy mostantól Ő is az iskola diákjai közé tartozik, beletúr hosszú hullámos csigáiba. Nem a semmitmondó dikció miatt, inkább azért, hogy eligazítsa azt a pár kósza tincset, mely oly pimaszul és rakoncátlanul hullott előre szép arcába.
Időközben az utazóköpeny is lekerül róla, öltözete nem éppen a szokványos szoknya, ing, nyakkendő, talár kombináció. Ezüstszürke kis ruhácska, mely a térd vonaláig egész szépen követi a karcsú test vonalát, valahol deréktájon erősen meghúzták, míg a keblek vonalában folytatódó és teljesen a vállakig tartó egymásra hajló két vastag szatén és selyem csík szinte közönyösen buggyos.
Tiszta eleganciát és rémisztő gonoszságot áraszt magából megjelenése. Vagy csak inkább gazdagságot? Azt a fajta vagyont, ami sokak számára elérhetetlen?
- ? a bőröndjei felkerülnek a szobájába. ?
Butaság lenne megkérdezni, hogy figyel-e, ugyanis a lány tekintete már valahol egészen máshol jár, nem a tanár mélybarna szemeit keresi. Helyette valami nagyon ismerősre, és sokkal gyönyörűbbre talál a színtelen diáktenger közepén. Akár egy kincsesláda, melyben ott lapul az igazgyöngy, amit csak meg kell ragadni, hogy a miénk legyen.
- ? hamarosan érkezik valaki, aki körbevezeti az iskola épületében. Ha jól sejtem nem kell sok idő ahhoz, hogy beilleszkedjen. Nem de?
Mintha zsibbasztó álomból ébredne. Gyémánt íriszeit ismét a férfira függeszti, egy másodpercig elgondolkodik, vajon mit is mondhatott az előbb a tanár, majd halkan, tiszteletet parancsoló hangon megszólal. Először mióta itt van.
- Úgy gondolom, meg lesz a baráti társaságom, pont úgy, mint bárki másnak. Sose kellett félteni, mindig feltaláltam magam. Tulajdonképpen már azt is tudom, hogy kik azok a szerencsések akikre számíthatok.
Milyen furcsa. Nem azt mondja, hogy egy társaság tagja lesz, hanem az Ő baráti társasága. Amibe tartozni adomány az égiektől. A meghallgatott ima.
Rá nem számíthatnak?
Ó ? naiv kis ártatlanok ?
Csakis a legkiváltságosabbak.
- Nos, akkor azt hiszem, magára hagyhatom.
- Természetesen.
És már nem is élvezheti a lány, fürkésző pillantásainak varázsát. Hisz Tyana Chelsea Miscreant mit sem törődve az etikettel, sem azzal, hogy a férfi egyik másodpercről a másikra eltűnt mellőle a Nagyteremből, elindul előre, oda ahol utoljára azt az ismerős tekintetet látta.
Cipője sarkának kopogása természetellenes élességgel verődik vissza az ódon falakról.
Ki lehet Ő? Mit keres itt? Ki ez a lány?
Efféle kérdéseket tehetnek fel az emberek a háta mögött, de mindezt egyszerű és sötéten gyönyörű mosollyal nyugtázza. Hamarosan úgyis rájönnek kivel állnak szembe.
Hattyúnyakán fehérarany lánc lóg, simára csiszolt zöld kővel, mely minden egyes lépésére meg-megmozdul.
Mikor megtorpan, sokan a szemkontaktust keresik, de Ő csak áll egy helyben, majd előrehajol.
Alabástromfehér ujjai egy szép írisz elé simulnak, csuklójáról lógó ezüst karperecének medalionjai pedig ismerősen cirógatják a nyak ívét.
- Szóval a madarak azt csicseregték, hogy valaki jön, a gonoszabbik fajtából? Nos, akkor nagyot tévedtek ? ez a lány inkább ördögi. De megtudod-e nekem mondani, hogy ki vagyok? Vikitria ?
A Griffendéles lány kettő fiú és két lány társaságában üldögél az egyik asztalnál.
Tyana hangja dorombolóan és barátian cseng a másik fülében. Vajon tényleg ez a lány az, akire az ifjú Mirolnak szüksége van, hogy megerősítse döntéseiben? Hogy olyan útra csalja, ahonnan többé nincs visszaút?
Minden bizonnyal?

[damien ;;]

damien ;;

Úgy sietek, mint akinek csak három másodperce van hátra az életéből és ennyi idő alatt kellene megváltania a világot. Egy pillanat és az előttem lévő tálka már üres is. Órát kutatok a tekintetemmel, és még találok is. Bőven van még időm, egy jó fél óra. A táskám mellettem pihen, szóval azért sem kell még átrohanni a kastélyon, hogy időben odaérjek, még a terem is közel van.
Egy bögre meleg tea. Ó, de jól esne. És már ott is van, remek. Bírom ezeket az asztalokat, hogy elég gondolni vagy kívánni, máris tudja, hogy neked mire van szükséged és elég egy pillanat, már előtted is terem. Régen, valamikor, időszámításunk előtt kétezerben voltam lent a konyhán, de már csak emlékfoszlányok. Lehet, hogy le kéne lesni manapság. Nem is olyan rossz ötlet.

Egy valaki lehuppan az előttem lévő helyre. Nálam idősebb, azt hiszem, az meg, hogy melyik házból származik... Csak nem sorstárs? Rokonlélek hugrás, hát naná. Csak neki van annyi esze, hogy nem vette fel a talárját. Hát Ő akkor még mehet egy kört a kastélyban az első órája előtt.
Persze az is lehet, hogy csak egy normális griffis. Hiszen nem igazán ismerős az arca és tenni se tudom sehová. Azért a hugrásokat jobban ismerem. Végigpörög előttem a ház összes arca, de nem. Nem közéjük tartozik. Akkor még mindig én vagyok itt a csodabogár. Hm-hm. Ez van.
Csend van. Persze, persze ez egy elég idióta kijelentés a nagyteremben, hiszen mindenki nyüzsög és dumál, még ha nincsenek is most olyan rengetegen. Csak köztünk van csend, ami érthető, hiszen miért is szólna hozzám, csak itt volt hely. Nem... nem csak itt volt hely, a fél asztal üres. Akkor viszont nem tudom megérteni.
Jaaaj, leesett. Megjött a nagy, erős és bátor griffendéles aki most elküld innen melegebb éghajlatra. Nah végre valaki, már kezdtem unatkozni. Persze az is egy külön elvárás, hogy normálisan tudassa velem, rossz asztalnál ülök. De hát ilyen úgyse lesz, túl magasak az elvárásaim, mindig is azok voltak, nincs mit tenni.

Jól sejtettem. A témára tér, de nem úgy, ahogy egy normális ember térne, inkább pimaszkodik és csipkelődik, mertmostazamenő. Ejnye, ez koppintás! Kis pozőr, de, hogy kiről azt sem tudja ma már senki.
Cicavirág?!
Tudja ez, hogy mit beszél? Amúgy köszi a bókot, de akkor is!
Felpillantok rá, kicsit sértődött képet vágva és átfut az agyamon, hogy most erre válaszoljak vagy inkább csak tojjak rá nagy ívban, így kora reggel nincsen ehhez most kedvem, de aztán. Talán egy még belefér. Tekintetem újra az órára irányul, aztán vissza a srácra.
- Mert te melyik lányszobában hagytad a talárod?
Válaszolni felesleges. Tökre magamnál vagyok, még ha ez nem is úgy látszik. Örömébódottá viszont, hogy valakinek feltűnt, hogy esetleg kilógnék itt a sorból. Ezek vagy ennyire figyelmetlenek vagy gyávák és ahogy egy-kettő végigmért, inkább az első.
Gyáva kicsi nyuszik. Mondjuk tény, hogy a nyúl a legerősebb állat az oroszlán után.
De most mintha a borz leelőzte volna őket.

[~Chris~]

~Chris~

~Egy kicsit megkésve. Bocsánat a késésért *bocsánatkérő arc*~

Csak most fedezte fel Nicole, hogy mennyi fülbevaló van Chris fülébe. ?Mennyi fülbevaló. Nekem nincs ennyi összesen.? - gondolta magába a lány.
- Rico-t ismerem, habár inkább csak látásból, még nem beszéltem vele.
?Rico? hát persze, szinte minden ötöd éves lány róla beszél a klubhelységbe.?
- A kis baleset, igen. Hát végül is csak az evőeszközeim voltak azok, amik annyira csörömpöltek. ?aztán gyorsan témát váltott, mert már nem haragudott Chrisre.- A számmisztikám kiváló lett. Mondjuk tanultam is rá.
Nicole nem tudta mire vélni, hogy a srác rá se néz, hanem a fülébe lévő fülbevalókat babrálja. Minden esetre kíváncsi lett volna, hogy mi járhat a fejébe, mert elég érdekes fejet vágott. Arról nem is beszélve, hogy még csak haragosan se nézett rá, amiből azt gondolhatta volna, hogy haragszik rá. ?Na mindegy.? ? gondolta Nicole.
Mivel a körtelevét megitta, ezért éppen tölteni akart magának, de éppen a srác is ezt tette. Miután töltött magának, megkérdezte Nicole-t is.
Közben a lánynak eszébe jutott, hogy hallott valami buli féleségről fél füllel. Gondolta felhozza témának, hogy ne csak kukán üljenek egymás mellett. Arről nem is beszélve, hát ha fel tudja oldani egy kicsit Christ.
- Tényleg? hallottad, hogy május közepén rendeznek valami bulit a konyhában? Biztos nagyon jó lesz. Jó lenne elmenni, de nem tudom, hogy kinél kellene jelentkezni. Legalábbis a konyhás bulik mindig jók szoktak lenni.
Aztán belekortyolt a töklevébe, amit a srác töltött neki és várta, hogy mit válaszol.

~ Nicole ~

Chris képtelen elképzelni, hogy bárki is tanuljon akár csak egy konkrét napra vagy dolgozatra, akár rendszeresen. Mindezek ellenére elismerő mosolyt csillant a lányra, és gratulál a jó jegyhez.
- Nem bészéltél még Ricoval? - néz fel Chris nagy szemekkel. - Az kizárt! Az öcskös minden lányra rárepül, aki él és mozog, pláne ha az illető még szép is! Az meg szintén előny, ha vele azonos korú, vagy legalább közelít. Rico mindenkit leszólít és becserkész, mert egy ilyen srác. Ha őt nem ismered, akkor elmondhatod, hogy nem jártál a Roxfortban, vagy legalábbis hiába ültél itt az órákon.
Beszéd közben valahogy felenged a fiú görcsös magatartása, ellazul a mozgása és heves gesztikulálásba kezd. A nagy hadonászás közben - rá jellemző módon - leveri saját poharát és a gyümölcslé a nadrágjára ömlik. Chris felszisszen. Megint bénázik.
Előhalássza pálcáját táskája mélyéből és annak segítségével, valamint néhány elmormolt varázsigével megszárítja és tisztára varázsolja a ruhadarabot. Kényelmetlenül, rákvörös arccal fészkelődik Nicole-lal szemben a padon. Nem tud mit mondani. Most nyögje ki megint, hogy "bocsánat"? De hiszen a griffendélesre nem jutott egy cseppnyi gyümölcsnektár sem! Végül halkan felnevet, hogy oldja valahogyan a saját maga által előidézett kínos szituációt.
Mikor a leányzó a buliról kérdezi, Chris már ügyel rá, hogy szövegelés közben ne csapkodjon szélmalomként a karjaival, így mindketten egyben túlélik azt a néhány mondatot.
- Bizony, buli lesz. Csakhogy az a május közepe jövőhét vége, ami igencsak közel van, akármerről nézed is. Jelenkezni? Menj már, neked nem kell jelentkezni... én hívlak meg kárpótlásul az ebéded miatt, ugyanis Ricoval szervezzük az egészet. A konyhás bulik azért szoktak jók lenni, mert legtöbbször Ashmore-partik, azaz Rico és én szervezzük. Egyszer-kétszer előfordult, hogy más szervezte, de ha nem a Weasley-fiúk és nem mi, akkor iszonyatosan béna bulik lettek. Ja, és ott tutira összefutsz Ricoval, aztán terjesztheted, hogy a Roxfortba jártál - vigyorog a lányra immár magabiztosan Christian, hiszen végre megtalálta azt a témát, amiről könnyedén tud beszélgetni Nicole-lal.
- Mondd, voltál már valaha ilyen konyhás bulin? Milyen volt? Mert ez amolyan dumálós, zenés, haverkodós, kajálós buli lesz; legalábbis annak indul, aztán meglátjuk mi sül ki belőle.

[~Chris~]

~Chris~

- Hát velem még nem próbálkozott.
Nicole közbe látja, hogy a fiú felengedett, ám heves gesztikulációba kezdett. Már éppen arra gondolt, hogy odébb rakja azt a gyümölcsleves poharat, amikor megtörtént a baj. Chris magára borította az egész pohár üdítőt. Aztán teljesen elvörösödött az arca, úgy hogy Nicole nem mert elmosolyodni se nehogy rossz néven vegyék tőle. Inkább csak ott ült. Aztán mikor látta, hogy a fiú elneveti magát, ő is elkezdett nevetni, amit igazság szerint már alig bírt magában tartani. Szeretett volna segíteni is a srácnak, de nem tudott olyan varázsigét, amivel megszáríthatta volna a nadrágját.
Aztán a buliról kezdett el mesélni Chris.
- Köszönöm a meghívást. ? mondta örömmel a lány. ? Az ebédem az meg azért nem lett oda, amiatt nem kell rosszul érezned magad.
Nah, igen. Ott tutira összefut Ricoval.
- Voltam már konyhai bulin és nagyon jól sikerül. A Weasley-fiúk rendezték, ha jól emlékszem. Eredetileg az is ilyen beszélgetősnek indult. De ott már szinte mindenki ismerte egymást. Végül is a végén már kezdett egy kicsit eldurvulni a dolog, mert volt, aki többet ivott a kelleténél, de én pont időbe jöttem el róla. Úgy hogy összességébe nagyon jól sikerült.- mesélte Nicole. - Biztos vagyok benne, hogy ez is nagyon jól fog sikerülni. ? fűzte hozzá.
Aztán eszébe jutott, hogy még nem kérdezte meg, hogy kik jönnek, meg hogy mikor kezdődik.
- Jut eszembe, mikor kezdődik a buli? És kiket hívtatok meg?

~ Nicole ~

A fiú habozik. Most merje mondani vagy ne merje? Mikor Nicole felnevet a bénázásán, végre határoz és megkönnyebbülten kérdezi meg tőle:
- Ööö... Nicole... van kedved velem jönni a buliba? Mármint úgy értem, hogy ott találkoznánk, csak hát érted...?
Na ez az, mit nem lehet férfias határozottságnak nevezni, ezért Christian feladja a habogást, egy torokköszörülésbe fojtja az egészet. Reméli, hogy azért a griffendéles így is ki tudja hámozni, mit is akart az egésszel. A srác szégyelli ugyan, hogy megint fülig vörösödött, de ezzel nem tud mit csinálni; így úgy dönt: nem fordul el, nem hajtja le a fejét. Ha ő nem takargatja, nyilván úgy veszi majd Nicole, hogy csak a meleg miatt pirult ki, vagy alapból ilyen az arcszíne. Az már fel sem merül a naiv pasasban, hogy egyrészt nincs olyan meleg, ami okot adna a kipirulásra, másrészt Nicole épp az előbb láthatta az "eredeti", azaz a normális arcszínét, tehát ezer százalék, hogy rájön a turpisságra.
Míg a válaszra vár, Chris csaknem egyetlen hatalmas korttyal tünteti el a félpohárnyi üdítőt. Elvégre ideges. Nem nagyon, csak egy kicsit. Továbbá egy icipicit izgul is.
Annyi esze azért van, hogy ne töltsön megégy pohárral, legalábbis magának. Egy gyors pillantással ellenőrzi Nicki poharát és ha üresnek találja, akkor újfent megkínálja, ha azonban még van benne innivaló, akkor zsebre vágja a mancsait.
- A buli este kilenckor kezdődik, Dumbledore engedélyt adott rá, úgyhogy nem kell lopakodnod a folyosón. Elég sok embert hívtunk meg Ricoval, szerintem kábé a felét ismered, de lehet, hogy még annyit sem. Vegyes társaság: vannak minden házból. A Mardiból például Zoey Cleve és Darren White, aztán a Griffendélből ott leszel Te és Hannah Whitney meg Kevin Stratford, többen most nem jutnak eszembe, de lesznek még. A hollósok közül lesz James Wolf, Gwennie és Nadine Hayes, a hugrások pözül pedig Alma és Abigail Wolf. Ja, meg Rico és én, szintén mint hugrabugosok. Ricot meg majd bemutatom. Jó fej, de vigyázz vele, mert biztosan megpróbál felcsípni, amilyen lökött.
Ő sem érti miért félti Nicole-t a testvérétől, de mostanság valahogy így van vele. Szinte minden kiscsajt félt, nehogy valami "lelki trauma" érje őket a srác stílusa miatt, mely ekként fogalmazható meg röviden: kiélvezek veled minden percet, de nem kell sminkelned a második randira. Mert nem lesz.
Chris félmosollyal néz Nicole szemébe. Ezt a mosolyt még pár évvel ezelőtt tanulta el Ricotól, mert tökéletesen megfigyelhető volt, mennyire hat a lányokra. A fiúnak esze ágában sincs elszédíteni Joyt, csak szeretné, ha nem egyedül kéne mennie a saját bulijára, mert ilyen korban azért elég ciki lenne; legalábbis szerinte.
- És kik voltak ott azon a bulin? - kérdezi a gondolataiból felrezzenve Christian.

[~Chris~]

~Chris~

Nicole sosem értette a szégyenlős pasasokat. Nem értette, hogy mitől félnek, max visszautasítják őket. Na és akkor mi van, olyan sok lány van még a világon. Minden esetre próbált úgy csinálni, mintha észre se venné, hogy Chris zavarban van.
- Köszönöm a meghívást, lenne kedvem.
Miért ne tudná kihámozni, hogy mit akart mondani. Habár Nicole nem nagyon szerette, ha egy fiú ennyire szégyenlős, de nem is akarta megbántani Christiant.
Mikor elvörösödött Nicole majdnem elnevette magát, de aztán még se, mert nem lett volna szép dolog tőle. Inkább csak egy bátorító mosolyt villantott a fiú felé és úgy tett, mintha észre se venné, hogy az arca egy kicsit piros.
Miközben hallgatta, hogy kiket hívtak meg a bulira, kortyolt egyet üdítőjéből. Örült annak, hogy nem kell a folyosón lopakodnia, mert Dumbledore engedélyt adott az esti bulira. -Ilyenre se nagyon volt még példa.- gondolta magába a lány. Ráadásul egész sok mindenkit ismert, azok közül akiket meghívtak. Sőt? még Ricot is bemutatják neki. - Felcsípni? Engem? Ááááááá.- gondolta.
A fiú félmosolya láttán ő is elmosolyodott, majd válaszolt kérdésére.
- Ami bulin én ott voltam, azon ott volt Audrey, Quintin, talán Zoey? húúúha ez jó kérdés. Most hirtelen nem jut eszembe több ember.
Aztán elkezdett gondolkozni a lány - Húúúúú? kik is voltak ott bulin?-. A nagy gondolkozás közben az órájára pillantott, mert az is eszébe jutott, hogy ő neki az ebédszünet után órája van. Ebből adódóan nem cseverészhet túl sokat, pedig szívesen beszélgetett a sráccal.
- Most tényleg nem jut eszembe több név. Már jó régen volt. ? mondta mosolyogva alány.- Ne haragudj, de most mennem kell, mert még lesz egy órám, így ebéd után. Akkor a bulin találkozunk. És mégegyszer köszönöm a meghívást.
Megitta még utolsó korty töklevét, majd elköszönt.
- Szia!
Felkelt az asztaltól, majd elindult a nagyterem ajtaja felé, hogy bemenjen mai utolsó órájára. Habár nem sok kedve volt bájitaltanra menni, de hát muszáj volt.

Vége

Beszélnek hozzám, de szinte meg sem hallom őket. Már régen nem törődöm a számomra érdektelen emberek előítéleteivel, és mióta a balomra rákerült a billog, a kapcsolatot is próbálom megszakítani mindenkivel, akinek nincs köze hozzám. De van úgy, hogy hiába akarnék szabadulni, akkor sem lehetséges, mert egyesek képtelenek észrevenni, hogy bizony nem kívánt a társaságuk.
Többször akartam volna szabadulni, de egyszerűen lehetetlen próbálkozásnak tűnt. Letelepedtek mellém, és nem akartak engedni. Mindenáron meg akarták tudni, hogyan szándékozom megverni a Hugrabugot és a Griffendél kezébe juttatni a Kviddics kupát.
Nyerésre álltunk és már csak egy meccs volt hátra az idényből. A borzok és az oroszlánok? Volt, hogy komoly ellenfelek voltak a számunkra, de bíztam a csapatban annyira, hogy ne hozzunk szégyent magunkra. Az persze egy másik kérdés volt, hogy le akartak váltatni, hogy nem akartak továbbra is a csapatban látni, kapitányként meg annyira sem, de nem fogom hagyni, hogy csak úgy elvegyék tőlem a dicsőséget. Sokat tettem azért, hogy idáig eljussunk és a cél előtt nem fogok kiszállni.
Rengetegen tartózkodtak a Nagyteremben, és hiába pásztáztam a tömeget, hogy valami úton folyván, lehetőségem nyíljon lelépni ebből a kellemetlen társaságból, mikor hideg ujjak tapadtak a szememre.
El nem tudtam volna képzelni, ki lehet az. Régen Mary volt, aki ily galád módon a hátam mögé lopódzott, és na ki is vagyok játékot játszotta. De Mary már szóba sem állt velem, ráadásul az ő ujjai nem voltak ennyire hidegek.
... valaki jön a gonoszabbik fajtából...
... ez a lány inkább ördögi...
Dorombolva és barátain csengenek a szavai a fülembe. Ezer közül is felismerném, még akkor is, ha csak ritkán hallhatom.
Tyana!
Tudtam, hogy jön. Tudtam, hogy ide fog járni, de nem számítottam, hogy ilyen korán már a közelemben tudhatom.
Két éve ismerkedtünk meg, két hosszú éve, mikor a Durmstang a Trimágus Tusa keretein belül itt tartózkodott a Roxfortban. Gyerekek voltunk még. Két külön világ szülöttei. Fogalmam sem volt még akkoriban, hogy a neves Mirol dinasztia tagja vagyok. Elítéltem a Mardekárosokat. Vele mégis barátságot kötöttem és a szívembe zártam. Még azon a nyáron meg is hívtam a szüleim házába L. A-be és az a hét feledhetetlen volt a számomra, akárcsak a jövőnyár. És remélem az idei is az lehet.
Már persze, ha van szabadság a gárdában? Vajon benyújthatom Voldemortnál a nyaralási kérelmemet? Nem mintha megmondanám neki, hol kívánok tartózkodni, ha akar valamit, elég könnyen értesíteni tud, végül is csak izzani kezd a billog a balomon.
- Ismerős ez a hang. Hallottam már álmaimban, mikor rémalakok zavarták szendergésemet. Csak nem maga az ördög menyasszonya áll mögöttem?
És kezeimbe fogtam a szememet takaró ujjait, hogy leszedve magamról felállhassak.
- Tyana Chelsea Miscreant? - kérdeztem miközben hátra fordultam.
Nagyon jól tudtam, hogy ő az. Egy pillanatig sem volt kérdéses a számomra, de mikor megláttam, és teljesen bizonyossá vált a számomra, már a hatalmas vigyor is ott volt az arcomon, amivel mindig köszöntöttem őt. És a nyakába ugrottam.
Ott csüngtem a nyakán, pedig én voltam a magasabb. Nem sokkal. Csak egy-két centivel, ami az ő dús hajának köszönhetően szinte nem is látszódott. És most, hogy ő magas sarkúban pompázott, én váltam az alacsonyabbikká. De kit is érdekeltek az effajta apróságok?
- Jaj, annyira örülök, hogy itt vagy végre! Annyi mindenről kell mesélnem és neked is biztos számtalan élményed van, amit alig várok, hogy meghallgassak. Kipakoltál már? Mikor érkeztél?
Társaim, akikkel az előbb beszélgettem, vagy legalábbis ők beszéltek hozzám, csak figyeltek minket, hogy kit is üdvözlök ilyen boldogan. De engem nem érdekeltek. Senkik voltak a számomra.
- Éhes vagy, vagy esetleg ki akarsz menni a szabadba?
Ha enni akarsz, akkor az asztal egyik olyan pontjához húzlak, ahol nem ül senki, ha a szabadba vágysz, akkor pedig park egyik olyan pontjához, ahol kevesen szoktak megfordulni.

[Hannah]

                                                                                                                                       

Hannah

Verőfényes napsütés, madárcsicsergés odakint, s gyerekzsivajt hord a szél, úgy látszik mindenki boldog. Vagy talán még sem? A mindig vidám Patrick McNeil egyedül üldögél, s láthatóan nem árasztja el a boldogság.
Vajh mi az ami egy alapvetően nagyon vidám személyiséget a szomorúság mezsgyéin túlra száműzte. Az erős és bátor fiú, most megtört és elesett, szinte már-már beleszürkül környezetébe. Halvány hasonmása csupán önmagának, akik ismerték s most látják nem értik mi történt, ám megkérdezni senki sem meri, s talán éppen ez a gond.
Néha felnéz, s nézi csupán a mellette elhaladókat, a mélykék szemek, most nem hívogatóak, sokkal inkább segítségért kiáltanak, egy karnyújtásra vár, valakire, aki talán segít rajta, de mindenki csak elhalad mellette. Most kezd rájönni eddigi élete mennyire üres is volt, csupán a csillogást látta és az utána settenkedő lányokat, azokat a barátokat, akik most eltűntek és nem segítenek, mindez csupán ámítás volt, s most csak lebeg az ürességben, senki sem segít.
A bánat és keserűség béklyói most mintha még mélyebbre húznák, és mindennek tetejében saját magát hibáztatja mindenért. Csak vár, hátha egy valaki kinyújtja felé a kezét...

Patrick

*A Nap süt, eddig jól is indulna minden, azonban a letörtség hatalmas erői átvették a hatalmat szinte az egész iskola felett. Senki nem sürgölődött a klubhelységben, de máshol sem igazán. Persze emberek voltak, de álmoskás hangulatuk elrontotta az összhangot, a derűség elhalványulni látszott. Hannah persze legtöbbször kicsattan az energiától, azonban most ő is csak lustálkodni szándékozott. Amikor viszont kilépett az ajtón és megpillantotta ezt a megdöbbentő sivárságot? rájött mit kell tennie. Nem szabad még neki is így viselkednie, és csatlakoznia a tömeghez? Nem! Most biztosan nem szabad! Talán itt az ideje, hogy felvidítson valakit, nem ismerőst, most legyen egy idegen. Attól ő is jobban fogja magát érezni, és a beszélgetőpartner is? remélhetőleg? *

~ Nah itt a nagyteremben már egészen élednek az emberek. Talán csak a hajnali köd miatt szállt ilyen búság mindenkire és ahogy egyre jobban ragyognak be a Nap káprázatos fényei, s világítják meg az asztalokat, az ablaküvegeken pedig színpompás örömtáncot hullajtanak így remélhetőleg a diákok is jobban fogják érezni magukat? ~

*Körülnéz, alaposan megfigyeli a terepet, a legelhagyatottabb egyént kívánja felfedezni, majd hamarosan meg is találja egy fiú személyében. Magányosan üldögél, szinte csak a földet bámulja. Hannah szerelmi bánatra tippel, de nem biztos? Talán ez komolyabb annál? *

~ Hé, mi van veled? Áh így nem mehetek oda hozzá. Hű de lehangoltnak tűnik. Talán oda se kéne mennem. Nah akkor csak szép lassan? majd meglátjuk mi sül ki az egészből. Legrosszabb esetben leordítja a fejemet, hogy miért próbálok beleszólni az életébe és hogy húzzak el. Ez még nem olyan vészes, nem ám vetne rossz fényt, épp az ellenkezője. De nem túl valószínű, hogy ez fog megesni, nem olyan srácnak néz ki. Nyugodt, de magába forduló. Épp itt az idő, hogy ezen változtassunk. És én majd teszek is róla, hogy ez így is legyen! Indulás! ~

- Áh? szia! ? nyögte ki nagy nehezen az első szót. Ezután már könnyebben beszélt, mindig a legelső lépések ugyanis a legnehezebbek. Ha nem kap durva szavakat már megérte a megpróbáltatás és a hosszas gondolkodás.

- Nos tudom, nem ismerjük egymást csak a komor hangulatodat már messziről kiszúrtam és gondoltam nem ártana felvidítani téged egy kicsit. Talán kezdhetnénk azzal, hogy elmondod mi is az a hatalmas probléma, mely a szívedet nyomja ilyen nagyon. Mert ezt távolról is bárki kiszúrja. Szóval ha szeretnéd nekem kiöntheted a lelked. Nem fogok semmit elárulni senkinek, ígérem! ? majd a szívére tette a kezét, azonban közvetlenül ezután a homlokára ? Hűű de modortalan vagyok, a nagy magyarázkodásban teljesen elfelejtettem bemutatkozni is. Hannah vagyok! ? mondta egy szelíd mosoly kíséretében.

[Hannah]

Hannah

Ahogy nagy magányában üldögél, szinte észre sem veszi, hogy valaki odasétál hozzá, csupán akkor figyel fel rá jobban, amikor ő ráköszön. Ekkora magára erőltet egy mosolyt, hiszen nem akar modortalan lenni, de talán a lánynak is feltűnik, hogy ez csupán egy kedves gesztus, amivel azt akarja kifejezni, hogy nem zavarja, sőt örül a társaságának. Hallgatja a lányt, s közben hálát ad az égnek, hogy valaki végre észrevette, és kíváncsi rá.
Amikor Hannah befejezi halkan, bár nem elhaló hangon ekképp szól:

- Szia Hannah! Az én nevem Patrick. Köszönöm érdeklődésedet. - arcán most egy kis hálás mosoly jelenik meg, majd folytatja is. - Hogy mi a baj? Nos, ez elég bonyolult. - igazán most kezdenek benne is letisztulni a dolgok, s ez fáj neki talán a legjobban. - Tudod a szüleim engem örökbe fogadtak, ám ettől függetlenül őket tekintem a szüleimnek. Nem is olyan rég felbukkant az igazi édesapám és felborította az életemet, de nem haragudtam rá, nem egy percig sem. -

Ekkor felnéz, s a kék íriszek a másik lélektükreit kezdik keresni, reméli, hogy nem untatja, s ezt próbálja kiolvasni a szemekből. Csend ült a beszélgető párosra, ám érezhető, hogy erre most szükség van, Patrick nem fog sírni, nyolcéves kora óta nem sírt, úgy gondolja, hogy az nem egy fiúhoz való dolog, ám most egy kissé mégis küzd könnyeivel.

- Szóval párszor összefutottam vele és egész jól elszórakoztunk, igazából főleg azért mert hasonló jellem, mint én. Kezdtem megkedvelni, jó fej volt, meg minden, ám nem egy apatípus, inkább mint egy jó haver. Szóval már jóban voltunk és örültem, hogy megtaláltam a vérszerinti édesapámat. Egy keveset visszakaptam abból, amit elveszítettem, ne érts félre a nevelőszüleimtől mindent megkaptam és szeretem is őket, de ez valahogy teljesen más volt. Aztán három napja levelet kaptam, a vérszerinti apám meghalt... -

Itt elhallgat, és szinte könyörgő szemekkel tekint a vele szemben ülő lányra, könyörög, hogy szóljon hozzá, mert ő most nem tud szólni. Az események, akár télen a hó hullottak most rá és taszították a földre.

Vikitirámnak, az én barátnőmnek.
Most már minden rendben lesz.

Megérkezett hozzád. De teljesen biztos, hogy e lányra van szükséged? Hiszen Ő velejéig gonosz… de tudhatod, hogy VELED nem. Te egy olyan oldalát ismerheted, amit senki más nem, mert rajtad nem fog bosszút állni, neked segíteni fog, hogy elfogadd a sorsodat, hogy belásd, aminek el kell jönnie, az mindenképpen bekövetkezik, akár akarjuk, akár nem. A végzet úgy van alakítva, hogy a vége ugyanaz a történeteknek.
Mosolyog.
- Ó még mindig sajátosan bókolsz édesem, tudod Lucifernek sajnos most otthon kellett maradnia, engem küldött egyedül, úgy vélte, hogy megrontsuk ezt a porfészket elég lesz az én gonoszságom is.
S már fonódnak is az alabástromkezek a lány háta köré, nem ereszti, de mégis tartja azért magát a vérébe ivódott protokollhoz. Ölelkeznek. És tényleg. Ő a magasabb most egy centivel körülbelül, de egy ilyen kis apróság komolyan senkit sem érdekel.
- Megígértem, hogy veled maradok, és akkor jövök mikor a legnagyobb szükséged lesz rám. Hát itt vagyok, csak meg ne bánd Maya.
Elereszti a Griffendélest, de kezét a kezében tartja azért még, s végignéz a tüneményen. Ő látja rajta a megviselt napok következményeit, azokat az apró kis pislantásokat, amiket mások észre sem vennének. Mostantól minden rendben lesz.
- Gyönyörű vagy szívem. Sokkal szebb, mint mikor legutóbb találkoztunk. Hogy mikor jöttem? Hát nem hallottad, ahogy megnyílt a föld? Körülbelül 10 perce érkezett meg a hintóm. Nem gondolod, hogy kipakoltam? Felvitettem a csomagjaimat, aztán, majd veled megteszem. Hoztam egy-két ajándékot neked. Remélem tetszeni fognak.
Elgondolkozva körbenéz, talán még egy sóhajtást is megenged magának, s tekintete megállapodik a bámuló diákseregen. Az a kacaj, mely Vikitria számára oly ismerős, felhangzik, és visszhangzik a falak között.
- Egy áfonyakoktél jól esne, tudod zellerből, banánból és áfonyából, de kötve hiszem, hogy itt tartanának ilyet. Viszont eléggé megviselt ez a minimum tíz órás út, úgyhogy leülnék, ha nem bánod.
S már húzzák is egy nyugodtabb sarok felé. Ahogy nézi Vikitria szőkés hajzuhatagát, egyszerűen muszáj mosolyognia. Furcsa beismernie, de hiányzott neki a lány, és a leveleiből ítélve, most kell gatyába ráznia.
- Sok olyan dolog történt velem, amit alig várom, hogy megoszthassak veled, de annak még nincs itt az ideje. El se hiszed mennyire vártam, hogy újra láthassalak, Anette és a többiek már kezdtek fárasztani. Biztosan te is hallottál arról az estéről, mikor a bálom után a kúriánk melletti erdőben megöltek a vérfarkasok kettő fiút. Szörnyű, de túl kell lépnünk rajta. Az események ugyanúgy zajlanak tovább.
A hírek nem számoltak be a kis afférjáról. Elég volt némi galleon, hogy ezt az apróságot elhallgassák. Észre se veszi, de újra Vikitria kezeit szorongatja.
- Képzeld ... új hódolóm akadt... Moszkva leggazdagabb és leghíresebb családjának sarja. Peter Lawenvski. Alig várom, hogy lelökjem a lóról és pofára essen. Annyi mindenre akarlak megtanítani. A nevemre írattatta Gretchen az egyik kúriát itt a szigeteken. Olyan bulikat fogunk tartani. Na mit szólsz?
Észreveszi, ahogy a többiek figyelik őket, s abban a percben erősebben szorítja meg a másik kezét.
- Most, hogy elindultál az úton, ostobaság lenne megállni ... nem hagylak el, hidd el...ne bánd, hogy a pórnép nem fogad maguk közé, a dolguk az, hogy meghajoljanak előtted és térdre boruljanak. Barátokat nem tudsz közülük szerezni, azokat csak a mi fajtánk biztosít számodra. Látom rajtad, hogy keveset aludtál az elmúlt napokban, úgyhogy, mostantól amiért itt vagyok, az első dolog amit meg kell ígérned nekem, sokat és mélyet alszol... elérkezett a változás ideje drága barátnőm.
Nem mesél egyelőre arról, hogy mennyire fél bizonyos dolgoktól, hogy mennyi mindenről lemaradt Henderson, s, hogy mi minden fog változni.
- Csodaszép vagy... elszomorít, hogy ezek a férgek valaha megbántottak téged. De ne félj, jókat fogunk még mi ketten szórakozni rajtuk.
Ismét mosolyog.

Patrick

*Nagyon mélabúsan üldögél ott az a srác, és még Hannah vidámságtól kicsattanó arca sem tudja igazán felvidítani. Egy sanda mosolyt ugyan kap a gesztusért miszerint odasétált hozzá és meglátta mennyire maga alatt van, de nem túl meggyőző az öröme. Itt valami komoly gond lehet, talán még a lány hihetetlen optimizmusa sem képes ezt megoldani. Vagy talán mégis? Remélhetőleg szerencsével jár, s ettől ő is nagyobb kedvet kap a mai nap „végigszenvedéséhez”. *

~ Nah elkezdi a „beszámolót”. Kíváncsi leszek… ~

*Patrick először szép nyugodtan bemutatkozik, utána azonban úgy végighadarja szinte a fél életét néhány mondatban, hogy a leányzó nem is tudja titkolni meghökkenését. Semmi bevezetés, semmi. Rögtön belevágott a közepébe és elég nyíltan közölte a problémáját. Ezzel nincs is gond, csak ez most így eléggé rázúdult egyszerre Hannahra. Mindegy, leleményes lány ő, majd megoldja ezt is… valahogy… *

~ Hűű ez aztán igen. Rögtön belecsapott a lecsóba. Azt hiszem most ez a legmegfelelőbb kifejezés erre a szituációra. Nah mindegy. Kezeljük nyugodtan, higgadtan! Csak jusson már eszembe valami! Gyorsan… ~

- Áh… Patrick… ez elég szörnyű… nos… nem is gondoltam, hogy ennyire komoly családi ügy van a bánat hátterében… Úgy gondoltam talán szerelmi gondok vagy hasonló… De ez… Még engem is sokkolt kissé… - mondta szaggatottan, majd kezdett visszatérni önmagához a meglepettség után – És miért kerültél nevelőszülőkhöz? A szüleid nem vállalták a gyereknevelést még akkor…?

*És amikor meghallotta, hogy a fiú apja meghalt a napokban teljesen kiborult. Szinte sírni lett volna kedve… De tudta, hogy most nem neki kéne elszomorodnia. Inkább Patricknek, aki az is úgyhogy meg kell nyugtatnia. De ez az egész olyan mint valami brazil szappanoperában.*

~ Elég kellemetlen helyzet. Tényleg nem gondoltam volna első látásra, hogy ekkora a baj. Ahhoz képest még nem is látszik rajta. Ha az ő helyében lennék… nos… biztosan a falhoz csapkodnám a porcelántányérokat vagy hasonló… Mert ilyet nem szabadna átélnie egy gyereknek sem. Meg szerintem a srácnak amúgy is elég gondja lehet a tanulással, vizsgákkal, mindenfélével. És most ez is. Szegény… De hogy vigasztaljam meg, ha ilyen súlyos a helyzet. Ilyesmivel eddig még nem volt dolgom… ~

- Hűűha… Hát ez nem semmi. Úgy tűnik a te kis életed manapság eléggé a feje tetejére állt. És tudom, hogy most erről biztos nem szívesen beszélsz, pláne nem egy idegennel, de… mi történt az apukáddal? Hogy halt meg? Ez annyira… mintha csak valami horrorfilm lenne és ha kikapcsolod a tévét vége az egésznek, mindenki boldog, de ez… ez meg az élet. És a sors néha hihetetlenül kegyetlen tud lenni! – próbált kicsit javítani a helyzeten, de hamar rájött hogy ez nem fog valami könnyen menni, talán egyáltalán nem. A szándék megvan benne, már csak elő kell hozni… valahogy… hogy végre segíthessen… eredménnyel… melynek mutatója a jó irányba mutat majd.

[Hannah]

Hannah

Hallgatom a lányt, s közben gondolkozom, azon, hogy vajon jól teszem e, hogy kiöntöm neki a lelkem, de úgy gondolom, hogy valakinek ki kell különben becsavarodnék. Jobb is, hogy van kivel megbeszélni mindezt, s talán nem lesz elege abból, hogy itt siránkozok neki, bár nem tűnik olyannak, aki csak úgy itt hagyna.
 Ekkor jönnek azok a dolgok amikre válaszolnom kéne: „Hát ez nem semmi. Úgy tűnik a te kis életed manapság eléggé a feje tetejére állt. És tudom, hogy most erről biztos nem szívesen beszélsz, pláne nem egy idegennel, de… mi történt az apukáddal? Hogy halt meg?” Egy kis erőt veszek magamon, aztán belekezdek a mondandómba.

- Tudod, az egész olyan fura, olyan érzésem van, mint nyár végén, amikor nagyon sok jó emberrel ismerkedsz meg és buliztok együtt velük és a roxfortos ismerősökkel, és egyszerűen csak nem akarod, hogy vége legyen, és amikor vége és utazol vissza, olyan furcsa megmagyarázhatatlan üresség van benned, amitől annyira rossz érzésed van, hogy szinte sírni tudnál. Hát ez volt az én nyaram, csak egy "kicsit" rosszabb…
Hogy halt meg? Nem tudom ezt nem közölték velem a levélben, de nem is akarom tudni, jobb is így talán nekem, hiszen ez már semmit sem változtat a dolgon, plusz a temetésre sem tudok elutazni, mivel nem érnék oda, bár talán könnyebb lesz így ezt a kis emléket megőrizni, őt magát pedig elengedni. Talán könnyebb…-

Egy pillanatra lehajtom a fejem, ismét erőt veszek magamon. Ekkor ismét a lány szemeit kezdem el keresni, s fájdalmas arcomon megjelenik egy kis őszinte mosoly, apró reménysugár mely mindig ott ég minden bánattól meggyötört emberben. Lehet, hogy vannak kérdések amikre nem válaszolok, de nem is mindent fogok fel, most még annak is örülok, ha a fontosabb dolgokat értem.

Patrick

~ Tudom, tudom. Fő az udvariasság, együttérzés meg minden ilyesmi… DE HÁT ISTENKÉM! Egy ekkora jelentőségű sztorit nem lehet előlem elhallgatni. A mániám talán tényleg a fontoskodás és az optimizmus. De szeretnék segíteni, mert magamból indulok ki. Tudom milyen borzasztó érzés az amikor egyedül ülsz az üres szobában és csak arra vársz, hogy nyíljon az ajtó és egy kedves tekintet köszöntsön be rajta. Tapasztalat. Szerintem ez a meghallgatós, vigasztalós, segítőkészséggel teli módszer igenis hatékony, bárki bármit is állít. Bár eddig még nem volt negatív visszajelzés ezzel kapcsolatban, ilyen szituációba még sosem csöppentem. Igaz, mindent el kell kezdeni egyszer, de mikor is… Ez egy jó alkalom lehet a bizonyításra, hogy jó emberismerő vagyok, de arra is lehetőség, hogy egy jó nagyot koppanjak. Na ennek nem akkora az esélye, de mégis… Bár ha már elkezdett megnyílni ez a srác irányomba akkor félig nyert ügyem van. Remélem legalábbis… Most pörögnie kell viszont ezerrel az agytekervényeimnek, mert ha most hagy cserben minden tudásom akkor jól benne leszek a… ~

- Áh hát egy ilyen élmény minden esetben meglehetősen megrázó. Megértem a fájdalmadat. Igaz én még sosem éltem át ilyet, de azt hiszem senkinek sem kéne magyarázni mennyire világrengető élményt nyújt egy rokonsági haláleset. Ha a helyedben lennék biztosan megszakadna a szívem… De gondolom te is így vagy vele, csak a lányok jobban kimutatják a szenvedésüket… - így próbálta indítani a „vigasztalást”, de rájött jobb volna ha valami vidám témáról esne szó. Mindegy, majd később. Most hagy öntse ki szegény a lelkét valakinek. Hisz nagy lehet a baj, ha már egy idegennel szemben is ilyen gyorsan jár a szája.

- Szóval a temetésre se mész… Biztos nem lesz később bűntudatod emiatt? Csak kérdezem, nem szeretnék semmit sem ráerőltetni… De mégis… Így talán képes lennél lezárni magadban ezt a dolgot valamelyest… De nem látok a lelkedbe, ezt nekem kell eldöntened… - magyarázta nagy átéléssel a fecsegő leányzó.

*Ekkor Hannah egy aprócska félmosolyt vél felfedezni Patrick arcán. Ettől ő maga is hatalmas vigyort ereszt, szinte fülig ér a szája. Úgy tekinti, ez az első lépés afelé, hogy ezt a srácot kihozza az átmeneti depresszióból. Nem tűnik olyan embernek, aki minden apróságért rohanna a folyóba vetni magát, de egy ilyen eset után… még akár ennek is fennállhat a veszélye. Egy hasonló helyzet millióféle reakciót válthat ki bármely emberből, lehet hogy ő pont egy olyan fajta akinek érzékeny a szíve a családját illetően és a történtek mindenki másnál jobban megviselték. Igazából a hozzátartozói főbb feladata volna ez a pátyolgatás, de Hannah önzetlensége nem sok határt ismer, ha rossz élmények feldolgozásáról van szó, így természetesen ezúttal is örömmel segít… ha képes lesz rá… *