Nagyterem

Montague

A látványosság már olyan mindegy volt. Csak néhányan láthatták, ahogyan útjára engedi a kis papírkolibrit, s még egy ember ismerte a feladó kilétét egy távolabbi ponton. Ennyi még igazán belefér. Ő nem számít olyan kirívó pontnak, mint a mardis, aki még ennek tudatában, sőt élvezve a helyzetet vonult végig az egész termen. Láthatóan a stílusuk is más, vagy Shay egyszerűen úgy viselkedik, mint egy vérbeli hugrás és nem mer nyilvánosan lépni. Mert miért tenné? Eltöltött vele néhány kellemes percet, de sok mindent nem beszéltek, és még mindig csak annyira ismeri, amennyire az őt megelőző híre engedi. És nem mellékes tény, hogy ez ráadásul szöges ellentéte annak, mint amit ő tapasztalt. A hálóban, míg átöltözött a vacsorához járt az agya, és elgondolkodott a történteken. Olyan művészi volt az egész, mint azokban az ostoba könyvekben, melyekből már több tucatnyit olvasott el. Elbizonytalanodva turkált a ládájában és egyre csak az járt az eszében, hogy most csak egy tökéletes, ámde teljesen megjátszott alakítást kapott, vagy van ilyen oldala is, amit mondjuk csak kevesen ismernek.
Nem az a nagy kalandor, aki ezt mindenáron ki akarná deríteni. Már nem hallja a körülötte beszélgetőket, szemei is egy távoli homályos pontra merednek, arcán ott felejtett mosollyal, néz egy címerpajzsot a szemközti falon.

Egy apró bogyó zuhan élettelenül a tányérjára. Újra összerezzen, hiszen nem számított rá. A madárból ismét fecni lesz, ahogyan széthajtja és zöldjei kíváncsian és kissé talán lelkesen követik a sorokat. Szemei meglepetten merednek a papírra, szemöldökei egészen a homloka közepéig szaladnak.
elvesztettél valamit. kezdődik a levél, itt még semmi extra, elsőre azt gondolja, hogy Monty is meccsnek tekinti, amit művelnek, de a következő sor rádöbbenti, hogy nagyon nem erről van szó. Azt azonban nem érti, hogy miről is lehetne szó. Ő elveszített volna valamit? Hirtelen kap nyakláncához, mint legnagyobb becsben tartott értékéhez, az megvan. Más nincs, ami olyan fontos lehet hogy kellene neki. Mégis, az invitálás... de nem lenne már sok ez egy napra? A papírdarab végül a talár zsebében végzi, óvatosan, kicsit tartva a madártól vesz kézbe egy csipet húst és a csőrébe adja. Nem tudja, hogy elfogadja-e, majd várja a pillanatot, hogy elrepüljön. Mára nincs több levél, nyitva marad a kérdés, vajon elmegy? Oka nem sok van rá, elvégre nincs hiányérzete és az sem feltétlenül egy meggyőző érv, hogy élvezhesse a mardekáros lenyűgöző társaságát. Vagy ez elég indok?

Az élet lassacskás visszatért az asztalhoz. Belefeledkeztek a saját kis világukba, a mindig magának való hülyét meg hagyták ott ahol volt. Mégis, miért törődtek volna vele? Tán híres? Nem. A legerősebb? Az sem. Vallja a nagy hf nézeteket? Eddig nem tett róla tanúbizonyságot. Szóval semmi sem alapozta meg a komolyabb érdeklődést. Legfeljebb a „barátai” kíváncsiskodhattak volna, nade ez az ő esetében elég kétesélyes dolog volt. Jobb napokon lerendezte, egy semmi közötök hozzá-val a dolgot, míg a többin megmutatta, hogy milyen új átkokat tanult. Az utóbbit sosem szerették tesztelni. S az elmúlt napokban tényleg sok könyvet forgatott. Ha szeretne kísérletezgetni… Nem-nem. Majd egy varázsló sakk közben. Olyankor viszonylag nem szeret varázsolni. Inkább koncentrál a meccsre. Szóval, egymás közt ezt megvitatva, kitalálva a legjobb megoldást a dolgok megtudakolására, nem is intették magukhoz. Ugyanis még mindig belemélyedt az újságjába, ami újból csak azt jelentette, hogy senkire sem kíváncsi.

- Colien… Hát itt vagy.- érkezett meg a szöszi királyné, kéretlenül is helyet foglalva a megüresedett helyen. Közelebb húzódott, „véletlen” téve a kezét a karja mellé, várva egy kedves gesztusra, apró érzékiségre. Hát… Épp egy nagyo érdekes cikket olvasott arról, hogy miképp is bánt el néhány halálfaló bizonyos varázslókkal. A halottakról még képek is virítottak az újságokon. Sőt mi több, a körözési kis fényképek is ott szerepeltek mellettük. Hmh, hmh… Mindig olyan nyúzottnak tűnt mindegyik ilyen mágus. Nem voltak épp ápoltak. Talán ez is elriasztotta ezen szakmáktól. Ki a fene akart volna napokat üldözni valami idiótát aki nem fér a bőrébe? Avagy egy megalomániás nagyúrnak nyalni a hátsó valagát? Cöh.

- Hallottam eljössz a családoddal a születésnapi partimra. Remélem valami szép ajándékot hozol.- jah, igen. A parti. A szülei mondták, ő találkozik néhány rég látott unokatestvérrel… Érdekes lesz. Különösebben azonban nem hatotta meg a történet. Mármint, a lány szempontjából. Ezért, mindössze egy hümmögéssel zárva le a témát, mi félig bizonyította azt, hogy van hallás az esti prófétán túl, lapozott egyet. Talán ez bosszantotta a kicsit.

- Elég sokat képzelsz magadról ahhoz képest, hogy csak egy kereskedő…- összehajtva az újságot, elkapva a lány kezét, még mielőtt az valami visszafordíthatatlan ostobaságot művelt volna, emelte ajkaihoz a lágy kacsót. No, erre aztán elhallgatott. Pont valami ilyesmire várt. Hadd irigykedjen a többi kis szuka, hisz ezt a gesztust oly sokan feledték már. Így, elégedetten dorombolva, mondhatni, könyökölt az asztalra, s rebegtette felé a pilláit. Nem dobott egy hátast tőle. De tartani kell az etikettet.

- Ezt a társalgást folytathatnánk a klubhelyiségben. Éjfél? – villantak meg a barnák, eresztve a kis kezet, ezzel mintegy egyértelműsítve, hogy mily beszédtéma is lesz az. A lány persze úgy tett, mintha nem is érdekelné a dolog, s ő aztán nem fog ezzel a hülyével találkozni, de… Apró szikrák gyúltak a kék lélektükrökben, mik azt mutatták, hogy nagyon is ott lesz.

- Kérlek, Montague… Nem érdekelnek az ostoba kis játékaid.- hajlibbentés, kézkitépés, majd távozás. Talán nem megy el? Annyira nem izgatta a történet. Legalább nem kellett tovább hallgatnia az ostobaságait. Bőven elég. Szépen kihajtva az újságot, befejezve, szép komótosan a cikket, egyelőre kivárt. Gondolva az új kis programjára.

[Hannah]

Hannah

Hallgatom Hannaht és közben azon tűnődök, hogy vajon miért is nem futottam össze vele korábban, hiszen a hozzám hasonló embereket meg szoktam találni. Amikor azt mondja, hogy órák hosszáig képes beszélni apróságokról, egy kicsit szélesebbre húzom a mosolyomat, hiszen ez szerintem egyáltalán nem baj, sőt kimondottan kedvelem azokat az embereket, akikkel nem kell feltétlenül keresni a közös témát, hanem szinte dől belőlük a szó. Én nagyon jó hallgatóság tudok lenni, így nem is zavar ez a dolog annyira.
Ekkor ismét kérdést intéz felém, s én szinte azonnal válaszra is nyitom a számat, hiszen az egyik kedvenc kérdés köröm.

- Imádok sportolni. Sok fajtáját szinte rajongásig szeretem. Nem csak a varázsló sportok vonzanak, hanem a mugli játékokat is szívesen űzöm. A mozgás nekem szinte lételemem. – Most én kezdek egy előreláthatólag nem rövid beszédbe. – Tudod nekem ez a neveléssel jön, a nevelőszüleim is folyton foglalkoztak azzal, hogy mozogjak, még kicsi koromban. Aztán ahogy idősebb lettem kezdtem önállóan elsajátítani ezeket a dolgokat. Sok varázstalan sportot megismertem és ezek közül játszok is nagyon sokat, főleg a griffendéles haverokkal. Szerintem a mozgás egy egyáltalán nem elhanyagolható dolog. Hozzá tartozik a nyugodt kiegyensúlyozott élethez. No persze, ezzel sem mindenki ért egyet velem. – kis kacagás töri meg a monológot. – Nem minden áron akarok profi lenni, de ez is szerepel a tervek között, sok mással egyetemben. –

Egy kicsit kifújom magam, hiszen, most így hirtelen jócskán megeredt a nyelvem. A korábban komorrá változtató dolgok, már nem vagy szinte csak alig járnak a fejemben. Megtette hatását a Hannah kúra. Arcom ismét kivirult, s számomra ismét virágba borult az egész világ. Nem gyötörnek, a fájdalom nehéz béklyói s nem taszítanak önmarcangolásba a kósza komor gondolatok. Jobb ez így, talán apám is így akarná, hiszen ha életében bánkódtam amiatt, hogy sosem láthatom, most halálában miért örülne, hogy ismét magamat rágom mindenért.

[- Igen, engem is hasonlóképp neveltek a szüleim, de persze nem azt akarták, hogy világbajnok sportoló legyek. Nem. Csupán annyit, hogy ha idekerülök a Roxfortba legyen némi tapasztalatom az önvédelem terén is és a fizikai „megpróbáltatásokat” is könnyű szerrel átvészeljem. És szerintem ez be is vált, mert tényleg hasznát veszem annak, hogy mozgékonyabb, gyorsabb vagyok némely évfolyamtársamtól. Szerintem remek dolog az, ha egy felnőtt így gondolkozik és foglalkozik a gyermeke szellemi és egyaránt fizikai frissességével!]

~ Nos remélem, hogy ettől az unalmas nyavalygástól nem megy a falnak, mert most képes voltam megint a lehetetlenre. Tíz mondatban körülírni egy apró dolgot, annyit hogy túlbonyolítom az egyszerű témákat és hatféleképpen fűzöm hozzájuk ugyanazt a mondatot, csak kissé átalakítva, de lényegét nem változtatva. Néha már komolyan mondom magamtól is ki tudok borulni, mert még egy ilyen kíváncsiskodó, nagyszájú csitri nem terem a Roxfortban. Vagy csak nem tudok róla… egyelőre… De előttem nem maradhat titok… Óh igen! Ez is egy borzalmas tulajdonságom. Hű a végén teljesen magamba fordulok, egy kis sötét sarokba és késsel… Na nem! Ez viszont tuti nem történhet meg, de tényleg érdekel még az… hogy csak én látom magam ilyen idegesítőnek, vagy mások is csak nem merik bevallani…??? ~

*A fiún nem látszik a szorongás jele, hogy el akarna innen tűzni most hogy jobb kedve van, mert már nagyon ki van akadva Hannahtól. Nem tűnik még csak idegesnek sem, pedig bőven lenne rá oka. Ő mégsem… Különös. Bár még nem nagyon találtatott olyan beszélgetőpartner aki elmenekült volna a leányzó társaságából, de attól még nincs kizárva Patrick esetében ez a felmerülő lehetőség. Persze a „kis griffis” egyáltalán nem szeretne elkergetni maga mellől az égvilágon senkit… sosem… De most talán megint túlzásba vitte a fecsegést… *

- Igen, engem is hasonlóképp neveltek a szüleim, de persze nem azt akarták, hogy világbajnok sportoló legyek. Nem. Csupán annyit, hogy ha idekerülök a Roxfortba legyen némi tapasztalatom az önvédelem terén is és a fizikai „megpróbáltatásokat” is könnyű szerrel átvészeljem. És szerintem ez be is vált, mert tényleg hasznát veszem annak, hogy mozgékonyabb, gyorsabb vagyok némely évfolyamtársamtól. Szerintem remek dolog az, ha egy felnőtt így gondolkozik és foglalkozik a gyermeke szellemi és egyaránt fizikai frissességével! – magyarázott, majd ráébredt, hogy ismét csak az ő szája jár, de mivel Patrick monológja sem sikeredett a legrövidebbre, így most az egyszer nem zavartatja magát és egy levegővételnyi szünet után folytatja is.

- Szerintem abszolút igazad van ebben, és csak a nagyon könyvmolyok nem érthetnek veled egyet. Az se jó, ha valaki túlzottan sok időt fordít olvasásra, művelődésre, mert átesik a ló másik felére és okos lesz ugyan, de közben elfelejt élni, kihasználni a gyerekkorát, nem lesz túl szociális alkat. És ott lesz a többi társa akik naphosszat játszottak, kviddicseztek és persze azért a tanulással is törődtek. Nekik a továbbiakban is boldogabb és a hogy te mondtad kiegyensúlyozottabb jövőjük és jelenük lesz egyaránt! – zárja le a kis beszédet ezen szavakkal.

*Úgy tűnik, hogy a sok beszéd és a témaelterelés hadművelet sikerrel zárult. Patrick arcát mosolygás övezi, s a megnyugtató látvány hatására Hannah is kénytelen elengedni egy felettébb boldog vigyort. Most azonban el tűnt, mert még fel kell tennie egy kérdést ami a szívét nyomja. *

- Patrick, téged amúgy zavar, hogy ennyit jártatom a szám és rossz érzést kelt benned vagy tényleg azért szólsz közbe, mert érdekel netán? Őszintén…? – teszi fel nagy nehezen, mert a megfelelő közlésmódon törte a fejét.

[Hannah]

Hannah

- Nem! Egyáltalán nem zavar. – szólok szinte azonnal és határozottan. – Ha zavarna, azt megmondanám. Engem nem zavar az, hogy beszélsz. Én örülök minden egyes szónak, és ezt nem csak azért mondom, mert felvidítottál, hanem mert komolyan így is gondolom. Szeretem a csengő bongó hangokat, mindig megörvendeztetnek. Szeretek beszélgetni, főleg olyanokkal, akiknek mindig vannak ötletei a beszélgetés folytatására. Te egy olyan pozitív jelenség vagy aki mellett nem lehet elmenni csak úgy és az, hogy szinte bárkit szóval tudsz tartani, hogy kifogyhatatlan vagy a szavakból, nem hogy baj, hanem egyenesen csodálatos. Bárki, aki mást mond, jelentkezhet nálam a pálcájával egyetemben. -

Ismét egy kedves mosoly ül ki arcomra. Örülök, hogy ezt elmondhattam, hiszen ezzel valamit visszaadhattam Hannahnak, abból, amit ő adott nekem. Komolyan gondoltam, amit mondtam, nem csak a levegőbe beszéltem. Érezhető, hogy szavaimnak súlya van. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy egy nálam két évvel fiatalabb lánnyal is tökéletesen el tudok beszélgetni. Miközben korában az volt a véleményem, hogy jobb, ha nem nyúlok messzire, ez az elgondolásom is módosulni látszik a beszélgetés alatt.
Egy egyszerű beszélgetés két háztárs között mennyi mindent megváltoztat.

~ Hékás! Azt kell, hogy észrevegyem, hogy ez a lány elérte, hogy meghasonuljak önmagamban. Egy szempillantás alatt megváltoztak az eszméim, a sztereotípiáimat egy ilyen apró teremtés szanaszét zúzta, s ezt én csak most veszem észre. KI vagy te tünemény? Ki vagy te aki egyik pillanatról a másikra kicserélt engem? Nem kérdés a tündérek valóban léteznek, de sokan közöttünk élnek. ~

A mosoly az arcomról egy pillanatra sem tűnik el, s közben azon kapom magam, hogy gondolataimba mélyedve keresem a választ az elmúlt percek történéseire, azonban válaszok nincsenek, ami itt történt az egy mesébe illő idilli pillanat, valóságossá válása.

[Óh ez nagyon aranyos volt. Köszönöm szépen. Egy sima „nem zavar” is megtette volna, de így sokkal jobb volt természetesen. Nos igen, az biztos, hogy én bárkit szóval tartok bizonytalan ideig. Legtöbben ezt szeretik, mert akik nem olyan iszonyúan beszédesek azok is tudnak velem egy jót társalogni, de valójában én magamon szoktam érezni, hogy mintha már túl sok lenne belőlem… Ezzel a dicsérő kis beszéddel viszont abszolút mértékben megnyugtattál és ráébresztettél milyen rosszak az efféle megérzéseim!]

*Hannah éppen olvadozni készül a felé irányuló kedves bókoktól. Látja a fiún, hogy az igazat mondja, nem kertel hisz szavai úgy hagyják el száját, mint a vízfolyás. Ez nem lehet füllentés, szépítés… Ezt komolyan kell, hogy gondolja. A lány szívét melegség önti el, felettébb boldog, hogy ez a mai napja eddig ilyen remekül sikerült és remek első benyomást tud tenni az emberekre. Legalábbis ezúttal feltétlenül így járt. *

- Óh ez nagyon aranyos volt. Köszönöm szépen. Egy sima „nem zavar” is megtette volna, de így sokkal jobb volt természetesen. Nos igen, az biztos, hogy én bárkit szóval tartok bizonytalan ideig. Legtöbben ezt szeretik, mert akik nem olyan iszonyúan beszédesek azok is tudnak velem egy jót társalogni, de valójában én magamon szoktam érezni, hogy mintha már túl sok lenne belőlem… Ezzel a dicsérő kis beszéddel viszont abszolút mértékben megnyugtattál és ráébresztettél milyen rosszak az efféle megérzéseim! – egy megkönnyebbült sóhajt hallat – A pozitív pedig… nos ez valóban igaz! De szerintem, ha nem vagy ilyen búvalbélelt vagy letört akkor te is így viselkedsz! A mosolygás igazán egyszerű dolog, de magunkon mosolyogni vagy rossz hírek esetén jól felfogni a dolgokat és vidámnak maradni, nos az már komolyabb fejtörést okoz szinte mindenkinek… - meséli önfeledten.

~ Még csak úgy egy órája ismerem és mégis milyen jó véleménnyel van rólam. Hihetetlen. Úgy látszik valóban van egyfajta pozitív kisugárzásom, ami megfogja az embereket, mert én a helyében már ezer éve leütöttem volna saját magamat, mert az én szememmel nézve iszonyúan idegesítően szócséplő vagyok… ~

*Patricknek mosolytól sugárzik arca, a bús gondolatok elterelődtek akárcsak odakint… Az idő csodás, a szürke gomolyfelhőkkel telített égbolt megtisztulni látszott. A Nap „reménysugarai” besütöttek a méretes ablakokon és fénytüneményeikkel elárasztották a termet. Az eddig kissé árnyékba boruló kastély most gyönyörben pompázott, s a benne életüket tengető diákok is kezdtek egyre nagyobb kedvet kapni a mai tennivalók elvégzéséhez vagy csupán szórakozáshoz, beszélgetéshez, kviddicshez akár. *

~ Igen, talán ezután még néhány emberhez való viszonyulását is befolyásoltam, mert ugyan kicsi vagyok még és hasonló lenéző szavakkal is lehet illetni, de szerintem képes vagyok véghezvinni egy érett társalgást épkézláb monológokkal díszítve. Ennyi azt hiszem még tőlem is kitelik és remélem ez már benne is tudatosult. Az előbbi szívmelengető szavak hallatán pedig én úgy érzem, hogy már ő is tisztában van ezzel. ~

- Húha lassan már átmegy ez a beszélgetés valami mély eszmefuttatásba és a végén úgy fogunk kikerülni az egészből, hogy teljesen átszellemülünk! – most pedig ideje egy kis színt is vinni a csevelybe – Majd én elintézem, hogy így legyen. Most már nyugodtan elárulhatom, hogy egy titkos agymosó szekta tagja vagyok. Értelmetlen az ellenállás. Ne is próbálkozz! – viccelődik fülig érő mosollyal arcán.

[Hannah]

Hannah

Amikor Hannah vicces megjegyzését hallom, ismét mosolyra húzódik a szám, s rögtön egy frappáns válaszon töröm a fejemet, hogy megfelelő partner legyek ne csak a komoly, hanem a sokkal gyermetegebb témákban is. Amint éppen töröm a fejemet, önkéntelenül is egy kis kuncogásban török ki, hiszen olyan sok bolondság jut eszembe, hogy azt merev arcizmokkal elviselni egészen lehetetlen.
Amikor aztán a megfelelően infantilis válasz is megfogalmazódik bennem, máris szóra nyílnak ajkaim, s rögtön dőlni kezd belőlem.

- Nem mondod? Hát akkor kollégák vagyunk, ez nem is kétséges, ezért nem sikerült hatnom rád. Valószínűleg azért nem tudhattál jöttemről, mert olyan titkos vagyok, hogy sokszor még én sem hiszem el, hogy létezek. Hihetetlen nem de? Mennyi esélye volt annak, hogy két agymosó szektatag egy iskolában, s annak is az egyik legforgalmasabb pontján fényes nappal találkoznak. Majdnem nulla és mégis micsoda hihetetlen csoda történt… - ekkor egy pillanatra megtorpanok, s nem folytatom a mondandómat. – Bocsi, de ezt már nem bírom fapofával. – nevetésben török ki, nem megy az olyan egyszerűen, hogy ekkora örültségek után is ugyan azzal az arccal nézzek tovább. – Nagyon sajnálom… -

A nevetés nem tompul, s én már a hasamat fogom, hiszen, bár magam sem értem olyan nevetőgörcs tört rám, ami megmagyarázhatatlan módon nem ereszt, s talán az utóbbi napok búslakodása, talán a tanulás és a sok teher, vagy szimplán csak a jó érzés tört ki belőlem, de most minden olyan kellemes, olyan egyszerű és érthető számomra is. Olyan könnyűnek érzem magam, hogy egy kósza szellő hátára ülnék s szárnyalnék rajta héthatáron túlra is akár, hogy aztán minden gondtól mentesen elterüljek a puha főben s bámuljam az eget.

*A nap elején még Hannahban is rossz érzések keringtek. Mindenki letört volt, punnyadt és voltaképp senki nem csinált semmi érdekeset. Maximum még a kis elsősök futkároztak odabent, s levegőt kapkodva osztották meg egymással a legjobb vicceket. A lány sosem értette, hogy miért kell ilyen kiskorban már iderendelni az újoncokat. Elvégre még bőven a gyermeki bolondsággal megáldott éveiket élik, nincs okuk aggodalomra, se bánatra. És amint idekerülnek minden megnehezedik. Ez mindenkivel így volt, van és lesz is. Hannah is ekképp élte meg első éveit, mára pedig nagyjából kiképződött gondok kezelése terén. Íme a kitűnő példa, ez a mai nap miszerint Patrick arca mosolytól tündököl, s ezáltal a lányé is. Nincs jobb érzés, mint másokat boldoggá tenni, felvidítani, ha egy rossz élmény után épp nem magányra hanem együttérzésre vágynak. Ebben az esetben különösen nagy szükség volt a segítségnyújtásra, mely téren a leányzó kimagasló adottságokkal rendelkezik. Valahogy már az arckifejezésével is képes nyugalmat sugározni, s ezáltal nyomban egy lépéssel előrébb jár az illető a „gyógyulásban”. *

- Óh hát te is szektatag vagy? Ezt el sem hiszem. Még szerencse, hogy kiderült ez az információ, mert épp át akartam mosni az agyad. De mivel ez a tény napvilágra került már nem áll szándékomban zombivá átalakítani téged. Pedig egész nap erre vártam. Hmm… elrontod az ember szórakozását! – magyarázott össze-vissza bolondságokat Hannah, miközben széles mosoly ült az arcára és olykor-olykor harsányan felnevetett.

~ Miért állt meg a beszédben ilyen komoran? Valami eszébe ötlött? Remélem nem mondtam valami rosszat, mert nem volna túl kellemes érzés számomra ha az eddigi sikereimet lerombolnám egyetlen nem odaillő szóval/mondattal. Hűha, na már mondja… kíváncsi vagyok mi történt így hirtelenjében… ~

- Jajj te dinnye, már azt hittem hogy valami komolyabb gond van! Erre annyit mondasz, hogy nem bírod már ki ilyen fapofával? Szép mondhatom, a frászt hoztad rám. De legalább rádöbbentettél, hogy túl ijedős vagyok ilyen téren. Mindegy, ez akkor is gonosz húzás volt! Vigyázz, mert még egy ilyen és jön az agymosás! – fenyegetőzött kacagva Hannah, s közben hajába túrt egy sóhaj keretében.

~ Jól van… Nincs gond… Hű lassan már kezdem úgy érezni, hogy inkább nekem volna szükségem kis nyugtatásra, mert már kórosan mindig a legrosszabb eshetőségeket veszem figyelembe. Most már legalább látom, hogy semmi probléma nem csúszott a vidító tervbe, ezek után lehet lazábbra venni a figurát. ~

*A reggeli kihalt suli már-már kezd valóban éledezni, mintha csak Patrick megkönnyebbülésével felszabadult volna a Roxfort egy átok alól. Persze ez csak egy hasonlat, mert semmi valóságalapja nincs és értelme sem sok, de a lényegre koncentrálás most a fő. Ez pedig az, hogy a beszélgetés már igazi mosolyözön keretében történik. *

[Hannah]

Hannah

Kijelentésem után csupán kuncogok a lány kis ijedtségén, majd egy nagy mosollyal fordulok felé, s mellé lépve a könyökömmel barátilag kicsit oldalba böködöm, mint egy kisgyerek, majd ismét nevetni kezdek.
Szinte észre sem vettem, hogyan szállt tovább a bú, röpke pillanat műve volt csupán, varázslat, mi egy ilyen helyen nem is olyan meglepő. Nekem mégis az, ám egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, hiszen Hannah, olyat adott nekem, amit egy bánatos szívnek mindig is kapnia kell, nevetést és baráti megértést. Sokkal tartozom neki.

- Ugyan, - szólalok meg végül – a tény mely csupán most került napvilágra, mindössze az, hogy ijedősebb vagy az átlagnál, s hogy eggyel megyek. – megvonom szemöldökömet, ismét inkább hasonlítok egy komisz tíz évesre, mint egy ötödéves diákra. – Tudod mit, azt hiszem jövök eggyel neked, a tudod mi miatt, inkább ne is említsük, olyan jó most úgy s a hangulatom, így kérj bármit én megteszem, természetesen bizonyos keretek között. Értsd nem fogok sampont adni Pitonnak, vagy hányás ízű drazsét enni. Azonban elég sok mindenre hajlandó vagyok, hiszen sokat tettél értem. –

Fejezem be végül ekként, mosolygok, s ez a mosoly őszinte, s e őszinte mosolyt e aprócska lány fakasztotta. Apró teremtés, s mégis mekkora dolgot vitt véghez. Talán ő nem érzi, talán igen, de én tudom, megváltoztatta a világomat, s talán az örök mélabútól mentett meg. Lehet, hogy ez csupán afféle romantikus túlzás, amire valljuk be, olykor hajlamos vagyok. Ám mégis ha e kis túlzásnak helyet adunk, akkor tudhatjuk, hogy minden egyes tett mely egy eltévedt lélek irányába történik, többet jelent annak az embernek, bárminél…

~ Amennyire csak tudtam segítettem neki a „lelki egyensúly megtalálásban”, de a többi nagyrészt már csak rajta múlik. Ha elfogadja az örömöt és nem fordul magába akkor az már fél siker és ha ezek után a megdöbbentő és felettébb szomorú hírek után is képes jókedvűen nevetni… igen… az már gyógyulás… ~

*Az emberek furcsa lények. Csak akkor képesek többnyire helyrejönni egy komolyabb megrázkódtatásból, ha valaki ás segít nekik ebben. Azonban ez bárki lehet, mint az iménti példa szemlélteti akár egy jött-ment idegen is. Igazából ez személyenként változó, mert akadnak olyanok is akik csak legbizalmasabb ismerőseiktől fogadnak el jó tanácsokat, s azáltal zökkennek vissza a régi kerékvágásba. Egy jó barát a bajban többet ér ezer zsebkendőnél vagy alkoholnál. Pont az a fő probléma, hogy a búfelejtő legtöbbeknek (főként felnőttkorban) nem egy kedves ismerős, hanem az ital, a drog, és egyéb szerek, melyek az egészségre ártalmasak és csak ideiglenes hatást érnek el a lélek megvidítása szempontjából… *

- Na nem baj. Kikezeljük a dolgot. Hidd el! Egy kis agymosás itt, egy kis fényezés itt… és hipp-hopp olyan higgadt és nyugodt leszel mint egy zomb… izé… pszichológus… hehe… nem hallottál semmit… - félretekintés, persze csak játék az egész – Áh mit szenvedek én az alibivel, hisz úgyis tudod a titkot… már késő… akkor kíméletlen leszek és ha kell erőszakkal rángatlak el a műtőig… mit választasz halandó? – kérdezte komoly tekintettel, majd pár másodperc múlva már dőlt a röhögéstől és a fejét fogta.

- Bármit… hmmm… jól hangzik… - kaján vigyor – Áh nyugi, gátat tudok szabni a perverz gondolatoknak meg amúgy is… van barátom szóval az ilyen jellegű kívánságoktól ezáltal mentesülsz automatikusan – mondta mosolyogva – És a viccet félretéve pedig, semmivel sem tartozol…

~ Eszébe ne jusson bármivel is kárpótolni. Én olyan vagyok mint a napenergiás autó, csak épp én a szívből jövő mosolyokból kapok új erőre, nem másból. Még hogy szívesség? Meg sokkal jön nekem? Dehogy is… Nem ismer még ahhoz eléggé, hogy képbe legyen efelől… Soha nem fogadnék el az égvilágon semmit sem egy baráti beszélgetésért, a gondok megszüntetéséért, semmi ehhez hasonlóért. SOHA! ~

- Örülök, hogy segíthettem, tényleg. És ha gondolod szívesen meghallgatlak máskor is, tudom milyen jól jön néha egy barát akire bajban is lehet támaszkodni. Szóval ha csak kellek, majd röppenek! – ajánlotta fel nevetgélve, mosollyal arcán… mint mindig…

*A Nap is jobban süt az égen ha ilyen boldog események történnek a világban. Egy kis hely, távol a mugliktól és mégis mennyi gond, teher, fájdalom… De mint a varázstalanok világában, itt is hasonlóképp működnek a lelki problémák megoldására alkalmazott módok. A baráti együttérzés az, amely egy reménysugárrá válhat a szomorú szívnek egy efféle sanyarú helyzetben… *

[Hannah]

Hannah

Hannaht hallgatva, arcomon ismét egyre szélesebbre húzódik a mosolyom, hiszen a lány sok olyasmit mond, ami megmosolyogtat, de az tény, hogy ezzel a „kis” segítséggel, egy jó barátot és segítőt szerzett. Nem vagyok, olyan típus, aki az ilyesfajta segítséget egykönnyen elfeledi, s ha majd egyszer mondjuk harminc év múlva lesz szüksége egy kis segítségre, hát szinte biztos lehet benne, hogy rám akkor is számíthat majd.

- Ám legyen. Azonban a helyedben semmiképpen sem feledném, hogy ha sok év múlva segítségre lesz szükséged, akkor, nyugodtan számíthatsz majd rám. Csak kikiabálsz az ablakon s én azon nyomban meg is érkezek hozzád. Ha kell a nagy „V”-vel is szembeszállok. - hangomban fellelhető némi gúny amikor Voldemortra utalok, valahogy bennem sosem keltett olyan hatást a fickó, hogy másként beszéljek róla, persze engem is aggaszt a dolog, de inkább próbálok mindenkire nyugtatólag hatni az ilyen kérdésekben. – Mivel egy titkos agymosó szekta tagja vagyok, amint azt már tudod, s én is rólad, odamegyek és pillanatok alatt rózsaszín ruhás póni lovaglós kislányt varázsolok belőle. Képzeld, hogy is nézne ki. Nagyon komoly nem? –

Kissé komolytalan a megnyilvánulás, de most valahogy ez kell ide, hiszen Hannah is és én is elvittük már korábban a beszélgetést olyan irányba amiben benne van néha egy jó kiadós nevetés. Hiába a rokonlelkek egymást rántják a komolytalanság ingoványos talajára, ami valljuk be néha olyan csodás, hogy a savanyú is édessé válik. A sokszor groteszk és bizarr elképzelések, amelyek az olykor rémisztő helyzeteket bagatellizálják el olyannyira, hogy azt merev rekeszizmokkal nem lehet bírni. Ez csodálatos.

~ Tényleg örültem, hogy segíthettem egy társamnak s így egy jó barátra tettem szert. Nem szerettem tartozni senkinek sem, így többnyire én voltam hasznára másoknak. Ha nekem volt valami búm akkor azt kizárólag a velem legbensőségesebb kapcsolatban állókkal osztottam meg, de erre nem sokszor került sor. Nem tudom, hogy különlegesnek mondhatom-e magam, de ha velem valami rossz történik próbálom mindig a pozitív oldalát nézni és így egyedül is képes vagyok átvészelni a gondokat. Néha persze elkél a segítség egy társtól, mint a mai napon ez be is bizonyosodott. Ha pedig valakivel összetűzésbe kerülök akkor azt mindig vele kell hogy tisztázzam, mert azzal nem könnyebbülök meg – csak talán egy picikét – ha másnak kezdem el szidni az illetőt. Talán azokban a pillanatokban ő is ugyanazt teszi és hová vezet ez? A zűrzavar és az ármánykodás felé… Én épp ezért nem vagyok az efféle „gondmegoldási” módszerek híve. Legjobb az egyenes beszéd! ~

- Rendben van, nem feledem el. Ha majd „Tudjukki” fogságba ejt engem és azt akarja, hogy készítsek vele egy interjút az újságomba akkor tudom kit kell hívni! – mondta viccelődve Hannah, de legbelül nagyon jól estek neki Patrick szavai, melyeket tudta, hogy komolyan is gondolt – Most képzeld el, hogy a Nagyúr riportalanyként mesél a chipsek rákkeltő hatásáról, melynek köszönhetően kihullhat a hajuk és komolyabb esetekben még az orrunk is leeshet!

*Miután ezt így elmondta nevetőgörcs támadta meg s nem engedte el. Túl nagy fantáziája volt, s ezt is mind elképzelte. Igaz valójában tartott Voldemorttól és attól, hogy egyszer majd ostrom alá hajtja a Roxfortot, de egy ilyen laza beszélgetés keretében úgy vélte talán ennyit még kiejthet a száján, hogy ne tűnjön „tiszteletlennek”. Az iskolában nem is azért szólták volna meg, hogy a Nagyúrral szemben udvariatlan, hanem annak okán hogy könnyedén cseverészik róla, mely ott eléggé tiltott cselekedetnek számít, hisz a nevét sem ejti ki senki sem a száján… csak aki meri… *

- Hoppá… - ejtette ki a száján Hannah miközben a falon csüngő méretes órára emelte tekintetét – Már ennyi az idő? Megígértem McGalagony professzornak, hogy fél négyre elviszem neki a beadandót! Már csak 3 percem maradt… Nem gond, majd megoldom valahogy! – hadarta el a leányzó – Viszont most kénytelen vagyok elbúcsúzni, de remélem… áh miket beszélek… Szóval biztosan fogunk még találkozni! És majd még valamelyik nap sort kerítünk egy ehhez hasonló bolondos csevelyre! – javasolta – Örülök, hogy találkoztunk! Szia! – búcsúzott el végül kedvesen, szeretettel a hangjában.

*Ezek után rögvest a lépcső felé vette az irányt és elég gyors iramban kezdett el haladni az egyik terem felé ahol a professzor tartózkodott. Nem volt sok ideje, de gondolta azért ez a néhány perc késés még belefér. Számára biztosan megérte hisz találkozott egy remek emberrel, akivel egy mulattató beszélgetésen vannak túl… *

Köszi a játékot

Tyanával lassan három éve vagyunk barátok és hiába két külön országból származunk, megismerkedésünktől kezdve kedveljük a másikat, és miután haza kellett mennie sem szakítottuk meg a kapcsolatunkat. Sőt, elég sok időt töltöttünk együtt nyaranta és valamiért életem legnagyobb emlékeit neki köszönhettem. És most itt van. Itt és nem is megy sehova.
Más ez a barátság, mint amihez hozzá vagyok szokva. Sokkal bensőségesebb és sokkal nyíltabb, de mégis távolságtartóbb. Talán, mert kevés időt tölthettünk együtt, nem tudom. De valami azt súgja nekem, hogy ez a mai naptól meg fog változni, hisz azok a hetek az elmúlt nyarak folyamán, amit egymás társaságában töltöttünk feledhetetlenek voltak. Vajon mi vár ránk, ha egy iskolába is járunk? Belegondolni sem merek, de alig várom.
Azok közé a kevesek közé tartozik ő is, akik Mayának hívnak. Csak azoknak engedem meg ezt a megszólítást, akiket elég közel érezek magamhoz, hisz ezt a nevet anyukám után kaptam. Akárki nem nevezhet így, mert ez a név számomra különleges és jóval több egy középső vésetnél a papírjaimon.
- Ne bolondozz! Hogy festhetnék jól ebben semmilyen göncben? – célzok a kötelező iskolai viseletre.
Az egyenruha néha már tényleg az agyamra megy. Annyira szeretnék végre a saját ruháimban pompázni, vagy egyszerűen szólni az igazgatóságnak, hogy javítsunk ezeken az elavult ruha nemükön, és akkor talán nem lenne annyi lázongás, hogy egyedivé tegyék magukat a diákok. Teljesen megértem azokat, akik képtelen elviselni ezt a semmilyen szürke valamit, amiben minden áldott nap lenniük kell.
- Oh, szóval, az a hatalmas rengés, amit a lábaim alatt éreztem a te jöveteled jelzése volt. A pakolásban viszont nem hinném, hogy segédkezhetnék, sajnálom. Griffendélesként nem mehetek a Mardekár Klubhelyiségébe, de az ajándékod alig várom – és egy huncut mosoly jelenik meg az arcomon - és nekem is van ám meglepetésem a te számodra.
Felnevet. És hirtelen még több szempár fordul felénk. De mit számít? Ez a nevetés az én arcomra is egy felhőtlen mosolyt eredményez és be kell vallanom, hogy már hiányzott. Rettenetesen hiányzott.
Helyet foglalunk, távol a tömegtől. Még jó, hogy a Nagyterem félig már üres, így ez az apróság nem okoz gondot.
- Hát, itt tényleg nem szolgálhatok neked, effajta különlegességgel, de ha ínyességekre vágysz, megoldható, csak tudni kell, hol kell keresni – és rákacsintok – majd mindent megtanítok neked, amit erről az iskoláról tudni kell.
Egymás kezét szorongatjuk, mint két idióta fruska, de nem bánom.
És mesélni kezd, én pedig figyelmesen hallgatom, mert már olyan rég nem szólt hozzám így senki és ráadásul róla van szó, Tyanáról.
- Igen hallottam róla, és nagyon sajnálom. De igazad van. Felesleges a múlton rágódni, ezt lassan én is megtanulom.
Hát igen… lassan… De talán minden könnyebb lesz most, hogy Tyana itt van. Mellette nem kell hátrafelé néznem csak előre, nem kell bánnom a régi barátokat, mert ahogy tudja pótolja őket, viszont őket sem fogom tudni soha elfelejteni. Van, amit soha nem lehet kitörölni az emlékek közül.
Tovább hallgatom Chelseat és ahogy telnek e percek, annál jobban kezdem azt érezni, hogy újra átjárja a testem az élet, hogy újra fogok tudni önfeledten nevetni és ez be is következik, mikor a közös bulikat említi. Egy biztos, mindig is tudunk mulatni.
- Ez nagyszerű! Alig várom! – örvendezek – Már a gondolat is fantasztikus. Mi ketten… az ördög mennyasszonya és szeretője – és tovább nevetek. Én, akitől már nem tudom mikor lehetett utoljára hallani ezt a gyöngyöző kacajt.
Nem véletlenül neveztem őt mennyasszonynak és magamat szeretőnek. Ismertem annyira, hogy tudjam, engem sosem bántana, de kegyetlen tud lenni, míg én csak most kerültem be abba a világba, ahol ő már születésétől kezdve tartozott. Mary szerint rossz hatással van rám, szerintem csak segít abban, hogyan maradjak életben a körben ahová tartozom.
- Szóval Peter Lawenvski. Mit érdemes tudni róla? – kérdezem hamiskásan, ahogy csak a barátnők tudnak kérdéseket feltenni – És Crassoval mi lett? Egy ideje már nem meséltél róla, pedig az elején minden leveledben szerepelt – és egy huncut mosoly csillan a szememben.
Látom, hogy sokan árgus szemekkel figyelnek minket, és a helyzetek nagy részében csak rátennék egy lapáttal, ahogy ezt Chelsea is tette, azzal hogy megszorította a kezem, de most mégsem. Nem, mert nincs hozzá kedvem. Érdekes lenne megfigyelni az arcokat, ahogy fürkészően és kíváncsian figyelik, miként Vikitria Mirol a jelenlegi pletykák főszereplője egy ismeretlen lánnyal beszélget és önfeledten nevetgél, de ez a pillanat más. Most nem akarok szórakozni a Tyana által pórnépnek nevezett diákságon, most csak rá akarok koncentrálni, hallgatni és elmesélni mindent.
- Szerintem keressünk egy csendesebb helyet. Tudok a parkban egy kellemes és nyugodt zugot, ott kettesben lehetünk.
És ha beleegyezik, már állok is fel és szorosan mellette elindulok, a park felé, ahol az egyik legkedveltebb helyem van.

Cynthia

[egy szombat délelőtt]

.::Klubhelység, hálókörlet::.
PAFF.
- Ööööm...- nyögtem, kinyitottam a szemem és a padlón találtam magam. Remek, már megint letaszódtam az ágyról... Komolyan mondom, mintha konfúziós bűbájt szórtak volna rám, úgy fészkelődök éjszaka. Még egy nyögéssel feltápászkodtam a pakettáról, majd rávágtam magam az ágyra.
Úgy tíz perc után elértem azt a szintet, hogy felöltöztem végre. Szombat reggel van. Újból vége egy fárasztó hétnek. Kora reggel van, a legtöbb hálótáram még alszik, köztük Josie. Josie gazán kedves, aranyos, megértő, vicces lány és még sorolhatnám de reggel nem fogok egy csomó tulajdonságot felsorolni magamnak. Gyorsan átfutom a mai terveimet.
Először is lemegyek reggelizni, megtanulok délelőtt, elmegyek a bagolyházba és ha jó idő van kimegyek a parkba- kinéztem az ablakon, s zuhogott az eső. Remek, nyári zápor-.-"- az utolsó törölve, helyette majd járom a folyosókat

.::Nagyterem::.
Hónom alatt a leckémel, álmosan csoszogtam a folyosókon, míg nem a bejárati csarnok egyik kapujáoz nem értem. a Nagyterem kapuját meglökve kinyitottam, s körbenéztem. Alig volt már diák még fent. Én is csak azért nem aludtam vissza, mert éhes vagyok. És sosem hagyhatom ki az ínycsiklandozó tükörtojást, amit a házimanók készítenek a Nagyterem alatti konyhában.
Megcéloztam egy üres részt, leültem a padra, lecsaptam a könyveim az asztalra, mire szerencsésen lerepült arról a Számmisztika tankönyvem. Egy nyögéssel lehajoltam érte és mire visszatért tekintetem az asztalra, előttem egy tányérnyi, tükörtojás feküdt omlettal. Beleszimatoltam a gőzfelhőbe, amit a reggelim árasztott.- Hmmm...
A vállamon lévő háziállatom letettem magam mellé, s elkezdtem jóízűen falatozni.

[Cynthia Taylor]

                                                                   Barbi            

A folyosó üres és nagyon nyirkos, csak pár diák lézeng. Igaz még nagyon korán van, körülbelül 7 óra lehet .Én is csak azért vagyok fent, mert nem tudtam aludni, a kinti eső kopogására ébredtem fel, ami még most is hangosan hallatszik a folyosó hatalmas ablakain. Olyan mint ha még most is este lenne. Míg megyek azon töprengek, hogy mit lehet egy ilyen esős napon csinálni. Az embernek egyszerre rossz  kedve lesz, ha ki néz az ablakon, hát a válasz a tanulás. Erre fogom szánni az időmet kivéve, ha nem találkozom valakivel akinek jobb elfoglaltsága van és én is vele tarthatok. Még szerencse hogy hoztam a tankönyveimet, nagyon nehezen szántam rá magam.   

Már meg is érkeztem, a nagyterembe. Belököm nehéz fakapuját, ami ilyen kor, kora reggel és fáradtan még nehezebb, beléptem. Az asztalok nagy része üres.Még soha nem láttam a termet ennyire kihaltnak és csendesnek. Miután végignéztem a termen megpillantottam a legkedvesebb barátnőmet, Barbit. Odamentem mellé és egy vidám -Jó reggelt-te köszöntem neki,majd leültem elé, letettem a könyveimet, majd hozzáláttam a falatozáshoz. én a kedvenc reggelimet kaptam, két darab eperlekváros pirítóst, egy bögre hideg tejjel. Nagyon finom volt és a hideg italomtól fel is ébredtem. Barbi omlettet evett tojással. A tányérja mellett ült a törpegolymója, akit Lunlanának hívtak. Azt hiszem nem jönnének ki jól az én macskámmal Vattával, de lehet hogy tévedek.