Nagyterem

[Mia]

*Tömi magába a tejföltől csöpögő bundáskenyeret. Szerencséjére, még azt megtanulta, hogy ruháját hogy ne kenje teljesen össze, de azt hogy kezét, tányérját, és arcát hogy mentse meg mindettől, azt már nem. Ezért minden kenyér után egy szalvét után nyúlt, beletörölte képét-kezét, és kezdte a következővel. Durván 7 szalvétagalcsin volt már mellette, mikor ő még nyúlt a következő felé, de kezei megakadtak.*
- Hugra, mi? *Keményen belemarkol még vagy 3 kenyérkébe.* - Hm. Nem is rossz. *Nyögi, majd a kis tejföl után nyúl, és bepacsmagolja vele mind a három kenyeret. A hugrabugban lehet találna olyan magánakvaló figurákat, akikkel jól elröhögcsélne, de általában az ottaniak meg túl visszafogottak. Tehát lehet jót röhögnek azon az ötleten, hogy "szánkózzunk!" (nyáron, tűző napsütésben), de ki tudja, tettlegességik elmennének-e. De nem ítélkezik senkiről sem előre, hiszen a lány, akire addig azt hitte, egy hiperaktív, most hirtelen megnyugodni tűnik. Vagy, ez pont hogy nem nyugalom? Furcsa komolyság telepedett Mia arcára, és Bamnek ez most korán reggel még furcsább volt a megszokottnál, ezért egy egész kenyeret kishíjján egyben tömött be képébe, és úgy figyelte a lány további szösszeneteit. Egy hosszabb szünet következett, amit most Den nem tört meg. Talán mert tele volt a szája? Nem ez csak egy egyszerű, és jó kifogás volt most számára. Ha nem lett volna tele, akkor se sokat tudott volna mondani, mert nem igazán tudja most mit is mondjon. Mondjuk az igaz, hogy nincsenek véletlenek, de mire gondolhat Mia? Ekkor újra folytatja, még sokkal halkabban, és Bamnek abba kellet hagynia a rágást, hogy hallja Mia hangját. Egyre furcsább volt ez számára, és nem igazán tudta hova rakni a hirtelen jött borongós esőfelhőket. Nagyot nyelve, szalvétáról megfeledkezve, Mia felé fordult.*
- Hé Mi! Tudod, hogy most hatalmas sötétség árad belőled? *Mondja ezt az akinek az orrán és a fél arcán hatalmas adag tejfölfolt ékelkedik.* - Lassan esőt csinálsz! * Előkapja pálcáját.* - Lumos! * És már világít is a pálca vége, amit Bam közelebb tolja Miának, és meglimbálja előtte.*

[Bam]

*A lány egy ideig csak nézte a fiút, aki nagyon maszat lett, és ettől valami ingert érzett odabent, hogy hangosan felnevessen, de nem tette meg. A sötét gondolatok, amik bekúsztak elméjébe, és megfertőzték. Megrázta a fejét, amitől kipotyogott néhány, és inkább Bamre nézett, a derülésének okát kutatva. Meg is lelte, elég volt egy pillantást vetnie felé, és máris elkapta a nevethetnék. A fiú elmereng a Hugrabug felkiáltáson, és úgy tűnik, valami jót is mondhatott, mert nem érdekezik nagy ellenvetés. De komolyan. A Hugrabugban nagyon jó fej emberkék laknak, és el lehet velük lenni. Persze csak módjával, és úgy, hogyha nincs az embernek rossz napja. Azért jó a Griffendélben, mert ott mindegy, milyen hangulata van az embernek, általában békén hagyják. Aztán a fiú is elkomolyodik, és komoly fejjel kezd el rágni. Igaz, kissé maszatka, és a lány el is somolyodik ennek láttán, és a fejét lassan megcsóválja. Aztán a fiú lenyeli a szájába betömött egész kenyeret, és aztán hirtelen szólal meg. Az első mondatokra csak elmosolyodik, a felkiáltásra meg csak kuncogni kezd, és amikor a világító pálcával integetnek előtte, felnevet. Egyszerűen nagyon bizarr látvány tárult elé, és ezt még az ő gyomra sem bírta idegekkel. Aztán a poharát inkább az asztalra csapta, és úgy kacagott tovább, és amikor sikerült alábbhagyni vele, kinyögte, könnyezve.*
- De legalább nincs tejföl a bajszomon!
*Azzal tovább nevetett, és egy papírzsepit nyújtott a fiúnak, mert tényleg nagyon vicces látványt nyújtott. Mia a könnyeit törölgette, a fiú meg a tejfölt... Aztán vigyorgott mint a vadalma, és várta, mi lesz ebből. De a kedve kétségtelenül felszökkent.*

[Mia]

*Apránként Mia arca felderül, ami Bamben is egy kis megnyugvást költöztet. Vagy valami ahhoz hasonló, megkönnyebbülés szerűséget, mert hogy ez a Den egy percre is nyugodt legyen, azért az egy kicsit lehetetlen dolog. Talán csak akkor nyugodt ha alszik, bár szobatársaitól már nem egyszer megkapta, hogy kapálózik, és néha még akkor is kiabál, valami halandzsát. A már újra nevető lány előtt, még egy kicsit jobban megcsóválja pálcáját, és pont mikor épp arra jött rá, hogy ezzel a kis fénnyel akár íni is lehetne, akkor "rontják el" a játékát.*
- Nox. *Nyögi értetlenkedős hangon, majd pálcáját visszadugja zsebébe. Szintúgy rossz helyen van, mint a farzsebében pihenő napszemüvege, mert nála sohasem lehet tudni, mikor megy neki a falnak, esik fel, vagy hasonló, de érdekes módon, még semmije nem tört el. Csak csontja. Lassan nyúl a zsebkendő után és hirtelen rántja el.*
- Dihekt. *Szólal meg flegma úriembert megszégyenítő hangal, majd kisujját eltartva törölgetni kezdi arcát.* - Náhunk így szokás. Úgy hívjuk Angolföl. *Még mindig törölgeti magát, már egyre idegesebben. Végül a nagy kupacához odavágja ezt is, és megkisérli, hogy hátát valaminek nekidőlti. De sajnos fél úton rá kellett jönnie, hogy bizony itt nincs háttámla. Mintha előző dolgát meg sem kisérelte volna, fordult vissza a lány felé. Végre, újra mosolygott. Már megijedt, hogy netán egész reggelinél már ilyen hangulatba kell ülniük. De mi lehetett a gondja? Vajon mire értette, hogy ő neki sem itt lenne talán a helye? Mondjuk lehet ő is így első ismeretségre inkább Hugrabugos, de kitudja mit látott a fejében a Teszleksüveg mikor rárakták. Mert bizony, ő még olyat is lát, amit talán nem kéne. Ezért is óckodott tőle annyira, meg még most is. Az ő fejében ne turkáljanak! Majd csak a boncorvos...*
- Te. Én még soha nem gondoltam, hogy az éhalálon kívül, van olyan is hogy, teleétthalál. *Majd hasa után nyúl, és úgy nézi a még rá váró dzsuvát a tányérján.* - Szégyen, ide-oda, én már nem eszlek meg. *Nyögi a kenyérkéknek, miközben arébbtolja őket, az asztal másik végébe. Kishijján lelökte, de az már nem zavarja. Majd újra Mia felé vezeti tekintetét, és arcára egy mosoly ül.* - Mit lehet itt művelni szombaton délelőtt?!

[Bam]

*Bam lassan megnyugszik, és Mia igyekszik egyre jobb képet vágni. Szóval nagy mosolyt varázsol elő, és a szemeit is megcsillogtatja, hogy a fiú ne érezzen már arra késztetést, hogy fel kell őt vidítania. A pálcán lévő kis fénygolyó kihunyt, és már csak a szokásos napfény áramlott be a nagyterembe, majd nézte, ahogy a pálca csatlakozik a napszemüveghez. Aztán Bam elveszi a papírzsebkendőt, és megtörölgeti vele az arcát, amin Mia még szélesebbre húzza a száját, és befelé kuncog csak. Aztán csak bólogat nagyokat az Algolföl-re, miközben minden egyes nevetéshez szükséges izma rángatózik. Aztán a fiú elindul hátrafelé, és Mia akármennyire tudja, hogy a srác extrém, mégis kissé összerezzen. Szóval fürkésző pillantást küld oda, és rajtakapta, ahogy amaz töprengve nézi őt. De a lány csak tüntetően mosolygott, hogy neki ne kelljen megint valamit kiötölnie hangulatkezelésére, inkább megvárja, amíg elköszönnek egymástól, és majd az után veti le álarcát. De a teleétthalál szócskán felnevet, és a terem zengeni kezd tőle. Kissé hátradől nevettében, de amúgy olyan biztosan ül, mint a nyeregben. Majd fejét csóválja kuncog a fiún, és nem hiszi el, hogy lehet valaki ilyen... Ilyen... Ilyen! Aztán jön a kérdés, és egy pillanatra ő maga is meglepődik. Hiszen a fiú idősebb tőle, ezt látja, és akkor miért tőle kérdezi? Hiszen róla nem rí le kilométerekre, hogy a könyvtárban ücsörög, vagy egy eldugott helyen, ahol lehetőleg kevesen járnak, hogy tovább álmodozhasson, és éljen abban a tévhitben a kis világában, hogy apja még él... De a mosolya nem halványul, és vállat von. *
- Amit akarsz! Szombat van. Például házit is írhatsz!
*Teljesen ártatlan képpel mondja az utolsó szót, hiszen van egy olyan sejtése, hogy amaz nem szokta megírni csak lemásolni, talán megírhatnák a leckét is együtt. Aztán belegondol, hogy ez túl unalmas lenne ehhez az alakhoz, mert nem nagyon tudja elképzelni hogy ül, és tanul. Jó, lehet a vizsgáknál... Ezen csak kuncog, majd vállat von.*
- Mehetnénk felfedezni a kastélyt. A sok év ellenére nem jártam még be az egészet. Csak pár helyen voltam, ahova a sors keze sodort, vagy ahova muszáj volt elmenni. Szóval... Nekem mindegy...

[Mia]

*Egyre jobban kezdi azt érezni, hogy a lánynak már kialakul valami kép róla. De vajon milyen? Mire gondolhat? Hiszen lány, ők nem úgy gondolkoznak mint egy fiú... Mindent úgy meg csűrnek csavarnak, hogy a végén még a legegyszerűbb dologra is mást képesek kilogikázni. Pedig olyan egyszerű népek a fiúk. Amit mutatnak, mondanak, az úgy van, és nincs mögötte semmi átvitt értelem, vagy valami más hasonló. Na jó nagyon ritkán talán, de annak valami nagyon olyan alkalomnak kell lennie. Szóval inkább azok a fajták, akiknek nincs szükségük rejtett beszédre, csak egyszerűen kommunikálnak. Vajon ez a lány is ilyen? Kigondolta már azt, hogy milyen is lehet Bam lelkivilága? Végigfutatta agyán mindenféle teszten, hogy a végén kijöjjön egy valószínüleg téves kép? Vagy csak egyszerűen belátta, hogy bizony ez a vele szemben ülő, szakállas, kékszemű lény, nem túlzottan az IQ harcosok körébe tartozik. Bam elmosolyodik, ez az a földöntúli mosolya, amit agya dukmál arcára, ha valami ilyesmiken gondolkozik. Majd felemeli tekintetét újra Miára, aki csak kacag és kacag. Szereti, ha a körülötte lévők nevetnek viccein vagy gondolatain. Ez élteti, a jókedv, a boldogság. A legtöbb lány akikkel túl jutott a gördeszka szituáción, azok ilyenkor már fejvesztve menekültek előle. Pláne ha még haverjai is mellette voltak. Tényleg, vajon ez a lány hogy viselné el Donort? És Második ordítozásait? És Füles idétlen idegesítő kérdéseit? Ám ekkor gondolataiból felébreszti a lány egyáltalán nem hétköznapi (legalábbis számára nem) válasza. Bam arca eltorzul, és egy nagyon csúnya káromkodás jutott eszébe, de nem mondja ki. Egy néhány pillanatos csend után szólal csak meg, mikor elűzte azt a szót a szájából.*
- Negatív! *Nyögi nagyokat pislogva. Újabb szünet, majd nevetésbe tör ki.* - Házit... Hjájj...*Nagy levegő.* - Te szoktál házit írni? *Kérdezi úgy mintha jómaga nem írna sohasem. Pedig szokott, de csak abból a tantárgyakból, amit szeret. Amit nem, azt meg vagy másolja, vagy meg nem is foglalkozik vele. Azért is áll olyan rosszul a szénája néhány dologból...*
*Időközben a téma átterelődött a kastélyra. Nem lenne tényleg rossz ötlet újra körbejárni. Elsős korában ugyan körbegurimpázott, de túl sokszor verte be akkor a fejét, és már nem igazán emlékszik ő sem. Meg jó lenne felfedezni újra, hogy hol is voltak azok a jó kis ugrató helyek, meg hasonlóak. Ki tudja, talán még valami izgalmas dologba is belecsöppenek.*
- Helyes! *Hirtelen felpattan helyéről, kiveszi farzsebéből napszemüvegét, és felkapja. Nem tudja miért, de most ez így olyan jól esett neki.* - Akkor trappoljunk. *Hatalmas ugrással kerül át a lóca másik oldalára, majd mosolyogva fordul Mia felé, és várja, hogy indulhassanak.*

[Bam]

*Mia újra csak felnevet a fiú arckifejezésén, és örül magának, hoyg megint jól következetett, hiszen a fiú tényleg olyan, mint amilyennek elképzelte. Tényleg nem szeret házit írni, és ezen csak újra jót derül. Viszont az érzi, hogy másnp nagyon fog fájni minden izma, met már most annyit nevetett, hogy holnap izomláza lesz. Vagy legalább görcsök. Éljen. Aztán Bam elneveti magát, és Miában felmerült, hogy min nevetett vajon, de aztán érkezik a kérdés, és újra Mián a sor, hogy nevessen. Majd a fejét csóválja.*
- Igen. Mivel nincs jobb dolgom...
*És ebben a mondatban benne volt szinte majdnem minden, amit érzet. Hiszen ő nem szokott hazudni. Nem voltak barátai, sem jó ismerősei, tulajdonképpen senkit nem ismert, az iskolai éveit csak úgy tengette, jó volt neki ott, ahol volt, és nem panaszkodott, mert mindig is azzal volt elégedett, ami volt. Hiszen már az tökéletes volt, hogy Elisabethtől nagyon távol volt, és biztonságban. Ugyan ki az, aki otthonról menekül? Van még olyan szerencsétlen rajta kívül a világon, mint ő? Megrázta a fejét, és inkább arra gondolt, hogy legalább ez a nap jól kezdőtött, mégha többet nem is fog találkozni ezzel a Bammel, mégis nagyon jó fej, és egy új nézetet is megismert. Vagyis... tulajdonképen sok nézetet ismert, ő inkább új jellemet talált. Tudata könyvekből hogy van ilyen, de elképzelni nem tudta. Ez most sokat segített. Sóhajtott, miközben felállt, és átlépett a lócán, majd Bamre nézett, és egy futó mosoly szaladt át rajta. Majd megrázta a fejét, és hagyta, hogy a loknit ugráljanak körülötte, és a kusza haja alól pillantott a fiúra. Majd megragadta a kezét, és elinduldtak kifelé. Futott, a haja a háta mögött lobogott, arca nevetett, és ragyogott. Majd ahogy kiértek a teremből jobbra fordult a lépcsők felé, és a fiú talán azt hitte, hogy tudja, merre mennek, tulajdonképpen foggalma nem volt róla. *
- Van ötleted, hogy hova menjünk? Vagy jó arra, amerre az orrod mutat?
*Kérdezett hátra a válla felett, miközben felszaladt a lépcsőn, hangja megelevenedett, és nevetett, míg a szeme is kalandéhesen pillantott a lépcső tetején szét, és csak egy pillanatnyi tétovázás utánindul el valamerre, talán jobb felé, már maga sem tudta. Egy idő után arra ébredt, hogy valami folyosón fut, mellette Bam. Ránevetett, és lassított. Nos, azt nem lehet róla elmondani, hogy nem szereti a kalandokat, és messzire lerítt róla, hogy valami nagyot akar, amit még nem látott. Mégha csak egy szoba is lesz az, ami üres...*

Clyde

Az egész egy tűz…tűz, amit táplálni kell, különben elalszik, és én táplálom hűen, annyira fanatikusan, hogy szinte már fájdalmat okoz a csók nélkül eltöltött idő.
Annyira de annyira vágyom a csókjaira. Arra, hogy az ajkaink összeforrjanak…hiszen ha jól emlékszem, azt az egészen furcsa éjszakát együtt töltöttük, egymás karjaiban kötöttünk ki…
Aminek a valósághoz semmi köze, hiszen Clydedal semmi több nem történt pár csókcsatán kívül. Csakhogy én erről nem tudok. De vajon felvilágosít? Elmondja ezt nekem? Fogalmam nincs.
Egy-két emlékkép beugrik, ahogy hallgatom leendő kedvesem beszámolóját.

„Lábujjhegyen állok, nekidőlve a szobornak, a ruhám vizesen tapad rám, s a csípőmet riszálom, miközben a hajamat dobálom, ujjamat begörbítem és azzal intek a fiúnak, hogy jöjjön közelebb….közelebb….
FILMSZAKADÁS.”

Elpirulok, és már csak a következő mondatát hallom, ami visszazökkent a valóságba.
- Megoldható? Tényleg? Akkor gyere a szobámba az ünnepek alatt és hozd a bilincset. Ez a karácsonyi kívánságom.
Vigyorgok, s úgy látszik, hogy nem tetszik neki annyira, ahogy végigkaristolom a lábát körmeimmel és óvatosan megszorongatom őket…vagy épp ellenkezőleg? Ennyire tetszik neki?
A következő mondatnál magam is megbizonyosodhatok erről, hisz a fülembe suttogó édes ajkak pikáns szavakat közvetítenek.
- Hm…Tolvajkám, pedig azt hittem ezt szeretnéd.
Hogy mit is? Hát lehetséges, hogy megint kétértelműen beszéltem? S ha igen? Akkor mi van? Szokásommá válik lassan…lassan de biztosan. Kezdek mellette rátalálni új önmagamra.
 Erre a gondolatra ismételten elmosolyodok.
- Olyan agresszív vagy szegényekkel…és még csodálkoztok, hogy miért tartanak tőletek a Griffendélesek? Vagy éppen az összes másik ház? Annyira gonoszak tudtok lenni….Annyira…
S ahogy velem szemben ül, egy másodperc alatt végignézek rajta, komolyan már csak a szájnyalás hiányozna, de türtőztetem magam és most nem követek el ekkora terrort ellene. Majd máskor, máshol.
A szemei..
Az ajkai..
A nyaka…
A keze….
Majd tekintetem lentebbi helyekre vándorol, s íme így kell ezt csinálni, hiszen nem pirulok bele önnön prűdségembe.
Aztán visszafelé haladok.
A keze…
A nyaka…
Az ajkai…
A szemei..
Mi ez az egész? Talán csak nem eltalált Ámor nyila? Hiszen az isten szerelmére még azt sem tudom, hogy hányadikos…vagy, hogy mi a családneve. Csak annyit, hogy Mardekáros Clyde, és pokoli jól csókol, illetve, hogy kedveli a sört. De…..ajjj ebbe a gondolatmenetbe még a fejem is kezd belefájdulni.
- Örökre a rabszolgád? Jesszusz…de ám legyen. Ha megfogadtam, akkor nincs kibújó… a rabszolgád leszek, míg élek perverzkém.
Mielőtt felocsúdhatnék az újabb gondolataimból, már csak az ajkát érzem az enyémen, s a távoldó hangját hallom. Muszáj vigyorognom.
Ujjaim eközben akaratlanul is a nyakláncra fonódnak, elkezdem tapogatni. Vajon álom az egész?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve utána kiabálok.
- ÓÓ dehogynem randi…

//Köszönöm a játékot//

[Cynthia Taylor]

                                                   Barbi

Ő is úgy gondolja, hogy amit  a tanárok csinálnak az már egyenesen nevetséges. Neki egy háromszáz szavas házidogát kell írnia gyógynövénytanra.

Én is végeztem a reggelivel,  meg Barbi is, majd válaszolt a kérdésemre és nagy szerencsémre azt amit reméltem, ő sem rajong a tanulásért és szerintem egy diáknál ez így normális. A jó időben reménykedünk mind a ketten. Talán én is felvetek pár ötletet arról, hogy mit csinálhatnánk. De az sem lenne rossz ötlet ha Sabrinát is hívnánk. Ez csak egy kósza gondolat volt. Bár most jobban mennék az én legkedvesebb barátnémmal,  mivel olyan ritkán találkozunk, Sabrinával meg egy csomószor mivel ő is hollós. De az sem lenne rossz, ha a birtokon sétálnánk.
- Nagyon örülök, hogy a tanuláson kívül    semmi komolyabb programod sincs.-Itt nagyot nevettem, de ezen még én magam is csodálkoztam, hogy reggel ilyen jó hangulatom van és ez ráfogható a jó társaságra.
- Nagyon reménykedtem ebben, nah, meg még mindig reménykedhetünk a jó időben délutánra, mert nagyon jó ötletnek tartom, hogy sétáljunk, bár én arra gondoltam, hogy lemehetnénk a Három seprűbe. De talán a birtokon jobban el tudnánk beszélgetni.

Márt alig várom a délutánt és nagyon szeretném, ha jó idő lenne, mert ilyen nyomasztó nap után nagy szükségem lenne Barbira, hogy minden problémámat kiönthessem neki, vagy is egy szerűbben, hogy lelkizhessünk mert mostanában senkivel sem tudtam úgy beszélni mit ahogy vele szoktam. az olyan érzés amit nem lehet elmondani.

Cynthia

"A barátok azok, akik megkérdezik, hogy vagy, és várnak a válaszra."

Nagyokat pislogok. Cynből egyszer csak nevetés tör ki. Hát nem tudom, szerintem nem olyan jó, hogy egész nap a kastélyban punnyadok, és az ég világon semmit nem csinálok.
Mielőtt még rákérdezhettem volna miért is csinálta, azt amit csinált, már meg is magyarázta.
- Séta? Öregem, a fejebe látsz. Habár, elég szépen befelhősödött- most komolyan az időjárásról beszélgetünk? De gáz...-.- Kéne valami jobb téma, az időjáráson és Bimba hülye esszéjén kívül, mit valószínűleg, megint egy fél napig írok.

Körbenéztem, nem tudom, még csak pár perce vagyunk itt, de már a terem félig megtelt. Hol van Lunlana? oO
Pásztázom a hosszú asztalt, de nem találtam sehol- Te figyelj,nem látod a golymókom ?- anélkül beszélek, hogy ránéznék, csak keresem tovább a háziállatom, ami úgy felszívódott, mint egy dementor, ha patrónust küldök rá.
Kimászok a padból, s a padlóra térdelve, belesek az asztal alá- Áhá, megtaláltam!- szólok fel.
Nyújtózkodok, nyújtózkodok. Remek, már megint koszos leszek, és tisztíthatom ki- Megvan!- suttogom ön elégülve, s megmarkolom a "vattagombócot".
Szerencsétlenül kimászok a koszból, s felállnék, de nem állok, mivel félúton beleütközök, egy csípőbe, majd valami keményhez ütközik a fejem.
Minden egyszerre történt. "Rohadt életbe"- hallom felülről, majd még egy hangot, mely olyanhoz hasonlít, mintha valaki lefröcskölne egy embert.
Abban az egy másodpercben, végre felkecmeregtem, s ellenőriztem mit is csináltam. Legszívesebben tépném a hajam.
Csörömpölés.
Cynthia haját landolt egy pohár ragacsos töklé, törött pohár a földön, ideges hollós srác. Gyorsan összeraktam a képkockákat, majd elém tárult a jelenet. Ahogy felálltam beleütköztem -az épp teli poharat tartó- hollósba, mire a töklé kiburult, szerencsésen barátnőm hajára, és most a srác dühöng, Cynnre meg rá se merek nézni.
Sűrű bocsánatkérés közepette, gyorsan elintéztem diáktársam, majd a kikerekedett szememet barátnőmre emeltem, hogy lássam, hogy miként is fog reagálni.

Hektor, a bájitalok mestere

Ha Hektor nem emlékeztette volna a lányt, hogy ebéd nevezetű csoda is létezik a földön, sőt még a varázsvilágban is szoktak élni vele az emberek, akkor Amy teljesen elfelejtette volna és kihagyja. Amikor azonban a fiú megpendítette az étkezés lehetőségét, Amy gyomra hangosan megkordult, amin talán maga a leányzó lepődött meg a legjobban.
- Az ebéd oké, a kérdések áradata pedig pláne - válaszolt mosolyogva, miközben ő is nekilátott a bájitalfelszerelése elpakolásának.
Menet közben felmerült Amyben, hogy a Nagyterem talán mégsem a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy barátja átalakulási szokásairól és a kezdeti - esetleges - nehézségekről érdeklődjön, hiszen az mindig zsúfolva van diákokkal és mi van, ha valaki esetleg kihallgatja őket? Abból még baja is lehet Hektornak. Azonban végül elvetette ezt a feltételezést, mivel egyfelől a Griffendél asztala nem közvetlenül a mardekárosoké mellett volt, másfelől pedig senki nem tudhatott kettőjükön kívül a fiú képességéről és egyébként sem valószínű, hogy pont most és éppen őket akarná kihallgatni bárki is.
- Olyan korán kezdted? És hol tudtál gyakorolni? Már úgy értem, hogy egyedül nem gyakorolhattál, mert ha esetleg balul sül el véletlenül a dolog, akkor nincs aki segítséget hívjon. Segített valaki vagy egyedül csináltad végig?
Amy úgy döntött ez a néhány kérdés elég kezdetnek, majd ha ezekre választ kapott, akkor teszi fel a többit is, mert kérdése az van bőséggel. Mindig érdekelte az animágia, ám mivel idén bekerült a kviddicscsapatba, így mostanság alig volt ideje utánaolvasgatni mindezeknek, a legnagyobb részét különben is csak személyes tapasztalatból lehetett igazán megválaszolni.
Ezenközben beértek a nagyterembe.
Az ötödéves kinézett egy olyan helyet a Griffendél asztalánál, ahol viszonylag kevesen ültek, így bőven volt szabad terük, nem kellett nyomorogni, a könyöküket az oldalukba vájva falatozni.
- Gyere, oda üljünk - mutatott a nem is túl távoli hely felé.
Miután leültek, Amy még nem szedett magának kaját, hanem előbb néhány újabb kérdést zúdított Hektorra.
- És mondd, mit érzel, amikor átalakulsz? Hogyan mehet ez az egész pálca nélkül? Mert végülis a varázslók és boszorkányok egyetlen fegyvere a varázspálca, de akkor egy ilyen fontos transzformáció hogyan mehet végbe a pálca nélkül? Neked hanyadik próbálkozásra sikerült? A visszaalakulás hogy megy? Azt is olyan nehéz megtanulni, mint magát az átalakulást? Mikor derül ki, hogy mivé leszel az átalakulás során? Már csak az első sikeres átváltozásnál vagy előre lehet tudni bizonyos jelekből? - érdeklődött szinte mohón Amy.
Azután vaktában lapátolt a tányérjára egy kevés krumplipürét, egy szelet sült húst, rántott sajtot és némi salátát. Az étkezés valahogy jóval kevésbé izgatta, mint az animágia.

[HEKTOR]

HEKTOR

Apró léptekkel haladtam Hektor mellett, és valószínűleg ő is tartotta a tempómat (mivel nem maradtam le), közben a lábam elé néztem, nehogy még elessek valamiben. Tényleg, kész csoda hogy amikor rohantam, ez nem történt meg, pedig elég sok kiálló gyökér van a Tiltott Rengetegben.

Végre elértük az erdő szélét, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy megpillantottam a kastélyt. Mostmár teljesen nyugodt voltam, és előre örültem annak, hogy a Nagyterembe megyünk enni valamit. Nos, az is biztos hogy még csak mi ketten leszünk ott, ilyen hajnali órában..
"Patrónus bűbájt" - hallottam Hektort, bár nem értettem ahhoz miért kellett az erdőbe mennie. Hát, végülis miért ne?
Aztán hirtelen témát váltott. Hogy őszinte legyek, perpillanat teljesen mindegy volt nekem mit egyek, de a bundáskenyér tényleg nem volt rossz ötlet.
-Bundáskenyér, vajsör.. Remek- Egyetértően bólintottam, hiszen imádom a vajsört. A következő kérdése kissé meglepett, hogy rólam akar hallani. Végülis miért ne, gondoltam, de az álmomat továbbra sem akartam megemlíteni. Épp elég ügyesen kivágtam magam, amikor felajánlotta hogy keressük meg azt a valamit, ami amúgy nem is létezett.. Aztán mikor az animágiáról hazudott, nem is tudtuk hogy kvittek lettünk.
Mikor beértünk a terembe, teljesen üres volt. Vajon lesz már így egyáltalán kaja? jutott eszembe, hiszen még sosem volt rá alkalom, hogy idő előtt a Nagyteremben kopogtassak reggeliért. Kérdően Hektorra néztem, hátha ő tudja majd mi is a teendő. Az egyik szélső asztal felé vettünk az irányt, és leültünk egymással szembe. Rámosolyogtam, egész megjött az életkedvem.
-Akkor bundás kenyér vajsörrel?- Kérdeztem, késleltetve még kicsit Hektor faggatózását - rólam.

[Cynthia Taylor]

Barbi

Barbi szerint szépen befelhősödött, de nem tudom, még bármi lehet. Nem rajongok az ötletért, hogy az időjárásról dumáljunk de legalább van témánk. Ekkor egy kicsi csönd lett míg Barbi köröl nézett, én is forgattam a fejem jobbra meg balra, de semmi érdekeset nem láttam, csak az tűnt fel hogy, márt nem is vagyunk annyira kevesen az ebédlőben, sőt egész szép számmal gyarapodtunk. A csendet Barbi törte meg, azzal, hogy megkérdezte, hogy hol van Lunlana. Oda nézek a barátnőm mellé és tényleg, Lunlana szőrén szálán eltűnt. -Tényleg, én sem látom sehol. - Én is el kezdem keresni de nem találom, mire Barbi kimászik a padból és le néz az asztal alá, ott találja a golymóját. E közben be a be jött egy hollós srác és Barbi mellett próbált elmenni de sajnos ez nem igazán sikerült neki, mert miközben Barbi fel akart állni ő meg el akart menni összeütköztek. A srác tökleve a fejemen landolt, és az egész hajam olyan lett. Ez nagyon ciki volt de képzelem mit érezhetett Barbi. A nagy csörömpölésre minden szem ránk szegeződött.
-Szerintem mi végeztünk. Menjünk mielőtt nagyobb feltűnést keltenénk.-fordultam Barbihoz és ebben az esetben ezt találtam a leghelyesebb megoldásnak.

Raelyn

Mikor beértünk a nagyterembe üresség fogadott minket. Alig voltak páran. De hát ki kelne korán hétvégén. Nem kell órákra járni, ráérnek tanulni és pihenhetnek. Odasétáltam az egyik asztalhoz, majd Raelyn-t is hellyel kínáltam.
-Most úgy sincsenek sokan, nem fog szólni senki ha leülsz ide. - mutatok a velem szemben lévő padra. Amíg a lány reakcióját várom, már pakolom a tányéromra a bundás kenyeret, meg a rántottát.
-Remélem mesélős kedvedben vagy. Mert én egy kissé igen. - kezdem és remélem, nem tolakszom Raelyn-nél olyan nagyon.
-Nos már tudod, hogy Hektornak hívnak. Anyám meghalt. Egy halálfaló végzett vele két évvel ezelőtt, mikor vásárlásból tartott haza felé. Apámmal élek, és sajna egyke vagyok. Mióta anyu meghalt nem sok mindenünk maradt. Én itt töltöm az életem nagy részét, apám meg megőrül egyedül abban a nagy házban. - kezdetnek ennyi megteszi, aztán majd meglátjuk, hogy a Hugrabugos mennyit fog elmondani. Remélem nem bántom meg semmivel, és nem mondok semmi rosszat.

Amy

Ahogy gondoltam. Amy rögtön kérdésekkel kezdett bombázni miközben szedett magának egy kis kaját. Már a kérdések sorrendjét sem tudom, úgyhogy remélem kielégítő választ tudok majd adni neki.
-Semmilyen különösebb érzés nincs benne. Egyedül az érzéke szervek és egy két kifinomultabb érzékkel leszel gazdagabb. Például, hogy az állatok megérzik a vihar, vagy a földrengés közeledtét. De nem fáj, nem csikiz semmi extra. Viszont jobban látsz, hallasz és a többi. A vízben pedig egyértelműen jobban boldogulsz, mint mások még akár varázslattal is. Azért mégis csak egyszerűbb egy félig vízi állat alakját felvenni és úgy úszkálni korlátlanul, mint mondjuk varanygdudvával egy óráig nemde? - kérdeztem és közben én is szedtem magamnak némi ennivalót. Fogásokból ismét végtelen volt a választék. A házimanók mindig kitesznek magukért, de hát ez a dolguk. Szedtem egy kis rántott húst meg némi krumpli pürét miközben elmagyaráztam Amy-nek az animágia hatásait és vártam a következő kérdés áradatot.
-Pálca és transzformáció. Nos igazából nincs közük egymáshoz. Tény, hogy az animágia is egyfajta átváltozás, de ez sokkal inkább hasonlít mondjuk a varázsige nélküli varázslásra. Remélem érted miről beszélek. Hogy mit érzek? Semmit. Másképp kezdem látni a világot. Ennyi, semmi több. Úgy isten igazából nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy miben hasonlít és különbözik egy általános transzformációtól. De most hogy mondod. Szerintem semmiben. Csak itt nem egy tárgyat, állatot vagy mást alakítasz át, hanem saját magadat. Külsőleg és belsőleg is. Mikor sikerült? Hmm, jó kérdés. Pontosan nem tudom, de szerintem a nyáron sikerült véglegesen átalakulnom száz százalékig. Addig csak helyi átalakulások voltak. Gondolok itt arra, hogy mondjuk megnőttek a fogaim, vagy csak a farok volt meg, ilyenek. Egyéb kérdés? - fejeztem be, várva, hátha van még kérdése.

Hektor

Rá sem nézett a tányérjára, úgy villázta magába apró falatokban a kaját, miközben a választ leste.
Hektor mondatai igazán érdekesen hangzottak számára. Végülis az animágia a leányzó szemében egy meglehetőst különleges dolognak számított, szinte kiváltságnak, hiszen a könyvek szerint hosszú évekbe telik megtanulni, s nem is mindenki képes elsajátítani a tudományát.
Amy csak akkor kapta fel a fejét, mikor villája az üres tányér alját karistolta. Ekkor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen már jól lakott, s nem is érti mi a bánatért keresgélte vaktában az ételt a tányéron a villával. Továbbá azt is észleli, hogy a fogtöméslazító kapirgálás hangjainak hallatán a környékükön ülő alacsony létszámú roxfortos hangulata igencsak megromlott, kifejezetten csúnya tekintettel méregették a kérdezgető és a töredelmesen válaszoló griffendéleseket.
A lány mintegy bocsánatkérően vállat vont, szája különös fintorba rándult, azután "mi sem történt" tekintettel fordult vissza Hektor felé, hogy a válaszokat hallgassa, majd újabb kérdéseket tegyen fel a fiúnak. A további érdeklődést firtató kérdésre meglehetősen kíváncsi tekintettel és néhány újabb kérdéssel válaszolt.
- És kivel gyakoroltál? Ki mondta el, hogy hogyan kell csinálni ezt  az egészet? Vagy netán könyvekből olvastad? Csak mert azokban gondolom nincs benne minden, így nem biztos, hogy onnan ment vagy ment volna magadtól. Valószínűleg egyedül sem próbálkozhattál, mert ha esetleg csak félig sikerült eleinte az átváltozás, akkor is vissza kellett változnod valahogy, ami talán ugyanolyan nehéz eset volt, mint maga az átváltozás megtanulása. A konkrét állatot pedig csak akkor tudtad meg, amikor teljesen átalakultál? A te szemszögedből nyilván másként látszott az egész, akkor például amikor még csak félig alakultál át miből tudtad, hogy sikerült, valami már változott? És hol tudtál gyakorolni? Gondolom a suli nem a legmegfelelőbb hely erre...
Joy egy szuszra hadarta el a kérdésáradatot, persze a különféle gondolataival keverve az egészet. Talán úgy festett beszéd közben, akárha bőrlégzése volna, mint egy jóféle ebihalnak, ám mindössze arról volt szó, hogy hajtotta a kíváncsisága. Ilyenkor pedig néha nehezen tudta visszafogni azt a mohó tudásvágyat, ami miatt a Teszlek Süveg anno fontolgatta a Hollóhátat és a Griffendél mellett, de végül a kislány néma fohászának hála a pirosak házába sorolta a gyerkőcöt.
A hölgyemény letette szépen a kiürült tányért, mielőtt figyelmetlenségében újfent karcolgatni kezdte volna. Fogott helyette egy pohár narancslevet, és a poharat forgatva, átlag kétpercenként egyet-egyet kortyolva figyelmesen hallgatta az újabb válaszokat.