Nagyterem

[HEKTOR]

HEKTOR

Beértünk a Nagyterembe.
Hektor hellyel kinált, úgyhogy leültem vele szemben, és a fiú kisvártatva megszólalt. Beszédes kedvében volt, aminek perpillanat nagyon örültem, bár úgy tűnt, ő szintén ezt várja el tőlem... Közben elvettem egy tányért és szépen rápakoltam két szelet kenyeret, a poharamba meg kitöltöttem a vajsört. Először annak húztam le a felét, és utána kezdtem az evéshez - bár elég hamar abbahagytam. Gyorsan leraktam a kenyeret, és megtöröltem a kezem egy szalvétában. Hektor olyan dolgokról beszélt, hogy úgy gondoltam, nem illene közben a fejemet tömni, akármennyire is éhes vagyok.
Meghalt az anyja. Halálfalók.
Ez a két szó ragadta meg a fülemet. Persze furcsálltam is a közvetlenségét, hogy most találkozunk szinte először és máris elárulja, mi lett az édesanyjával. Én biztos hogy nem kötöttem volna egy vadidegen orrára, de tetszett hogy ennyire nyílt és nem titkolózik. Úgyhogy hasonlóképpen válaszoltam, szinte saját magamat is meglepve: ha már ő elárulta ezt a titkát, talán én is elmondhatom, ráadásul azok után hogy megmentett... "Megmentett" az erdőtől, igen. Vettem egy nagy levegőt, majd hozzákezdtem.

-Édesapám meghalt autóbalesetben, és a bátyámmal lakom Cambridge-ben-
Itt komolyan rápillantottam, hogy lássa, nem kamuzok,  nem csak azért mondom ezt, hogy rokon léleknek tűnjek a szemében vagy ilyesmi.
-Ötödéves Hugrabugos vagyok, mint láthatod-  
Mondtam, hiszen már a pulcsim sárga címeréből és szegélyéből valószínűleg rájöhetett.
-Notórikus késő vagyok, van egy macskám és nem szeretem az SVK-t. Ja, és félreértés ne essék, nem szoktam a Rengetegbe járni, ez most kivételes alkalom volt- Fejeztem be a kissé rendszertelenül felépített mondandómat, bár nem hiszem hogy az volt a célja, hogy minnél többet megtudjon rólam. Inkább az, hogy ne legyen csönd meg kriptahangult. Rápillantottam, vajon mit szól a kis bemutatkozásomhoz, és magam is elmosolyodtam rajta. Hát, lehet hogy ezek után nem fog százasnak nézni, dehát istenem, most valahogy annyira nem érdekelt. Inkább örültem - ez volt az első alkalom, hogy ennyire nyíltan tudtam arról beszélni, hogy meghalt az apám. Talán azért, mert ő is annyira nyílt volt.

Ismét a bundáskenyeremért nyúltam, és rágcsálni kezdtem a szélét. Az ég felé sandítottam - a Nagyterem tetején már átvilágítottak az első, halvány napsugarak.
-És egyébként szereted a sulit?- Kérdeztem, miután elpuszítottam fél szelet kenyeret. Mondatát, "Én itt töltöm az életem nagy részét" nem tudtam, hogy örömmel vagy inkább csalódottan mondta, ezért kérdeztem inkább rá.  "Apám meg megőrül egyedül abban a nagy házban" - talán szívesebben lenne otthon az édesapjával? Vagy az iskolában, hogy ne kelljen őt hallgatnia?...

[Jose]

Jose

Belépvén a nagyterembe már majdnem mindenki a reggeliző asztaloknál ült, s tömte magába a fenséges fogásokat. Gyorsan körülnéztem, s kiszúrtam rég nem látott ismerősömet, Jose-t. A lányt, még elsős koromban ismertem meg. Amolyan mentorommá vált az évek folyamán. Segített az iskolán belüli tájékozódásban, a varázslóvilág kisebb s nagyobb titkainak megismerésében, milyen tárgyakat, milyen tanárok tartanak, s kinél mire kell odafigyelni, mi a hepje … Csak Piton professzor megítélésében nem értettünk egyet. Nekem se volt szimpatikus a figura, de csöndben figyeltem az óráin és igen sokat tanultam tőle. „Élni s élni hagyni.” volt az elvem ezen az órán.
- Szia Jose. – köszöntöttem a leányt, s lehuppantam mellé a padra. – Na..tojás. – mondtam, s kiszedtem nem ép szerény adag reggelimet. Tojás, bacon, kolbászka, palacsinta, bab, sültparadicsom és egy hatalmas pohár sütőtöklé.
- Szeretem a Szombatokat. Békésen lehet reggelizni és nem kell streszelni és kapkodni az órák miatt. – mondtam a lánynak, s nekiláttam az ezúttal is fenséges reggelinek. Evés közben szemem körbejárt a termen, amely mint minden reggel, minden órában, ezúttal is lenyűgözött. Ötödik évemet kezdtem a Roxforban, de egyszerűen a mai napig képtelen voltam betelni a hellyel és a mágiával. A varázsszóra megterülő asztalok, az elvarázsolt mennyezet, a szellemek.
- VIGYÁÁÁZ! – kiáltottam, amikor szemem megakadt a mindig rosszban sántikáló Hoborc-on, aki egy a feltehetőleg konyháról lopott, rohadt paradicsommal célzott Jose és felém.
A paradicsom még szinte el se hagyta a kezét, amikor villámgyorsan talpra ugrottam és egy , a baloldalomon reggeliző, elsőéves üres tányérjával ütöttem vissza a paradicsomot, amely átszállt a szellem fején, s a szemközti falón kenődött szét. A szellem pufogva s szitkozódva repült ki a helyiségből, sikertelen szabotázsa és a fején átszálló rohadt paradicsom miatt.

Mike

Végre ismét hétvége...és persze lehet csinálni a méretesebbnél méretesebb házi feladatokat az órákra. Természetesen ki más, mint Piton követelte meg a leghosszabbat, de ezen már meg sem lepődtem. Nyújtóztam egy nagyot az ágyban, majd kipillantottam az ablakon. Semmi kedvem nem volt kimászni a meleg takaró öleléséből, de végül erőt vettem magamon, s elindultam a fürdő irányába. A hajamat kisimítottam, és egy kényelmes szerelésbe bújtam, elvégre semmi extrát nem terveztem be mostanra. Barátnőim kíséretében levonultam a Nagyterembe, ahol már a legtöbben a reggeli közepénél tartottak. Helyet foglaltunk a szokott részünkön és hamar nekiláttuk teleszedni a tányérjainkat. Tekintetem egy pillanatra a Mardekárosok asztalánál bohóckodó Malfoyra esett, aki épp megint kifigurázott valakit. Istenem, csak adná az ég, hogy egyszer kettesben maradjak vele, megtanítanám egy-két dologra...utána ezer százalék, hogy befejezné a hülyeségeit. Azt hiszi, övé a világ, csak mert az apja Voldemort csatlósa. Morogtam egy sort magamban, majd tekintetemmel Gilest kerestem, de a fiút nem találtam sehol.
Időközben annyira elmerengtem s a gondolataimba süllyedtem, hogy fel sem tűnt, már egy jó ideje csak a reggelimben turkálok. Egy ismerős hang rázott vissza a valóságban, ahogy rám köszönt, s lecsüccsent mellém.
- Helló Mike! - köszöntem mosolyogva az eggyel alattam járó fiúnak, majd szórakozottan beletúrtam a hajamba. Érdeklődve figyeltem, ahogy ő is jól teleszedi a tányérját, bár a mennyiség konkrétan elborzasztott. - Biztos, hogy te ezt mind meg fogod tudni enni? - kérdeztem tőle, majd bólogatni kezdtem a szombattal kapcsolatos gondolatmenetére. - Na igen, a reggelivel nem kell rohanni, viszont házit lehet csinálni... - jegyeztem meg, miközben egy falatot tettem a számba.
Már azt hittem, ez a rövid idő nyugisan fog eltelni, de baromi nagyot tévedtem, mint mindig. A semmiből hirtelen Hóborc bukkant fel, aki kezében egy paradicsomot dobálgatott, s áldozatot keresett, akit jól megdobhat. Nagyban nézelődött, mikor összeakadt a tekintetünk. Na ez nem kellett volna. Gonoszan elvigyorodott, majd becélzott engem és hatalmas lendülettel elhajította a zöldséget. Épp a pálcámért nyúltam volna, de Mike megelőzött, ugyanis a mellette ülő elsőéves kissrác üres tányérját felkapta, majd visszaütötte a paradicsomot, ami keresztül repült Hóborcon és végül a szemközti falra kenődött fel. A szellem morogva hagyta itt a Nagytermet, hogy mostani csínja nem úgy sikerült, mint ahogy eltervezte.
- Szép ütés. - vigyorogtam a srácra. - De ha ezt Frics meglátja, abból tuti, hogy büntetőmunka lesz. - tettem még hozzá, majd ittam egy kortyot az italomból. - Még szerencse, hogy egy tanár sem volt most erre, mert lehet, a fal helyett rajta landolt volna a zöldség.

Jose

Az akció sikere után, visszahuppanok helyemre, és egy jól megrakott villányi kaját tömök a számba.
- Ef..a..pojáfs..finom. – mondom, tele szájjal, majd lenyelem s Jose felé fordulok, míg villámra, újabb, félelmetesen nagy adag étket szurkálok fel.
- Nincs kedved délután piknikezni egyet a nagy Tölgynél a tó mellett? – elsős koromban találtam ezt a kis, nyugodt, eldugott helyett a tó partján. Kellemesen süt ide a nap tavasszal s nyáron. Árnyék mindig akad. És megfelelően messze van,a  többség által preferált helyektől.
- Tanulni is kellemesebb ott ilyen szép időben, villantom meg szép fogsorom a lány felé, majd egy újabb XXXXLes adagot tömök az arcomba, amelyet egy nagy korty tök lével öntök nyakon.
- Akkor..kéne vinni valami harapni valót is. – mondom s pálcám egyetlen suhintásával egy piknikes kosarat varázsolok az asztalra. Isteni finom szendvicseket csinálnak a házimanók, így azzal nem kell fáradoznom, és a különböző ízesítésű, töltelékű szendvics remekekkel rakom tele, majd egy varázspalackba két nagy kancsó sütőtöklevet öntök, hogy szomjan ne halljunk a kellemes nap folyamán.
- Nah, éhen már nem halunk. – mondom kacagva.

Mike

Mindketten mosolyogva térünk vissza a reggelink falatozásához, mikor Mike tele szájjal közli, hogy a tojás nagyon finom. Annyira viccesen mondta, hogy majdnem megfulladtam a nevetéstől.
- Neked még nem mondták, hogy tele szájjal nem illik beszélni? - kérdeztem tőle, miközben letöröltem arcomról a nevetés könnyeit.
Időközben befejeztem a falatozást. Bár szeretek enni és kiélvezni az ízeket, most szerettem volna pikk-pakk befejezni az étkezést. Ekkor a fiú egy érdekes ötlettel állt elő, ami kellemesen meglepett.
- Piknik? Végül is, nem rossz ötlet egyáltalán. - gondolkoztam el. Úgyis régen mozdultam már ki a kastély falai közül, szóval megengedhetek magamnak ennyit, hogy egy kicsit lazítok. - Részemről rendben van...de azért remélem, nem vagy olyan elvetemült, hogy minden áron tanulni akarj? - pillantottam rá tettetett ijedtséggel.
Mike egy újabb nagy adag ételt tett a szájában, miközben egy piknik kosarat bűvölt az asztalra, ami hirtelen feltöltődött finomabbnál finomabb szendvicsekkel. Belekukkantottam, majd visszaültem a helyemre.
- Hát az tuti, hogy ebből két évfolyam jól lakna. - nevettem - Remélem, nem akarsz felhizlalni, mert a végén rajtad verem le a felszedett fölös kilókat. - csipkelődtem, miközben felálltam az asztaltól.
- Végeztél? - kérdeztem tőle, majd a válaszától függően elindultam a Nagyterem kijárata felé. Az ajtóban megálltam, hogy bevárjam társamat. Míg várakoztam, időnként biccentettem egy-két ismerősnek, illetve szóba elegyedtem egy-két emberkével, akik azután érdeklődtek, mikot lesz megint koncert az együttesünk termében. Pontos választ nem tudtam nekik adni, mivel egyelőre a próbák szüneteltek, de megnyugtattam őket, hogy amint tudunk valamit, mindenkit értesíteni fogunk. Ezen olyan szinten fellelkesültek, hogy még én magam is meglepődtem a dolgon.
Beletúrtam a hajamba, s azt figyeltem, Mike mikor bukkan fel, hogy el tudjunk indulni a kitűzött cél felé.

Jose

Jose hamar rácsapott a piknik ötletre. Bár, a nevetésrohamától, nem könnyen nyögte ki.
- Debv[de]. – mondtam tele szájjal, az étkezési etiket ismeretemet firtató kérdésre.
- Hát, két évfolyam nem. Én vagy egy – két hálókörlet. – feleltem szellemeskedve, a lány poénjára.
~ Újabb adag ételt tömtem a számba, amit egy kupa tök lével  öblítettem le, majd hátradőlve élveztem a jóllakottság érzését, egy tál pitével a kezemben, amiből kis falatokat csipegettem.
- Tanulni? Őrült vagy? Egy ilyen szép napon? Dehogy is. Gitár, olvasás, szunyóka, hülyéskedés. Esetleg egy két parti varázsló sakk, vagy  valami más játék. Ilyenre gondoltam. – mondtam, miközben a pite felét magamba tömtem. Ekkor Jose felugrott és elindult a kijárat felé.
~ Hogy a fene egye meg. Emellett a csaj mellett, nem lehet nyugodtan enni~ futott végig fejemen a gondolat, és gyors betoltam a maradék fél pitét, s Jose után futottam.
- Nah, menjünk. Még felmegyek a gitáromért, aztán egy tíz –tizenöt perc múlva találkozunk a fánál. Rendben? – kérdeztem s vártam a választ.

Raelyn baba

[Bocsi, hogy csak ilyenkor]

Amikor el kezdtem mesélni magamról és eljutottam anyámig és a haláláig, Raelyn abbahagyta az evést egy pillanatra és letett minden ehetőt és nem ehetőt a kezéből. Aztán mikor befejeztem, kis csend következett, már kezdtem azt hinni, hogy itt vége szakadt a beszélgetésnek, aztán megtört a jég és beszélni kezdett. Megtudtam, hogy az apja egy autóbalesetben halt meg és a bátyjával lakik. Itt hirtelen és szinte már bunkón félbe szakítottam.
- Ne haragudj, de anyukád? Ő vele mi van? - kérdeztem, majd közben én is pakoltam a tányéromra illetve töltöttem az előttem álló kupába. Hülye kérdés lehetett, valószínűleg ő is az apjával volt. Vagy nem tudom, nem akarok mindjárt összeesküvés elméleteket gyártani, ezért hagyom had mondja el. Addig veszek még bundáskenyeret a tükörtojásom mellé, ami valljuk be elég furcsa párosítás. Töltök némi töklevet a kupába és hallgatom amint Raelyn beszél. A hangja valahogy megfog. Zene füleimnek és azon kapom magam, hogy elképzelhető módon pirulni kezdek, ahogy fantáziám előrébb szalad a jövőben. Aztán visszarántom magam a jövőbe és megkérdezem.
- És mit szeretnél csinálni, ha végeztél itt? - amint erre válaszolt a következő kérdése, hogy szeretem-e a sulit. Erre mit lehet mondani?
- Igen. Nem tudom mi lenne a varázslókkal és boszorkányokkal, ha nem lenne ez a suli. Mindenki járhatna külföldre. Ugyanakkor a baj az, hogy mindennek pont itt kell megtörténnie. Ahogy látom itt dől el a varázsvilág jövője. Ezt abból gondolom, hogy jó sok mindene átment a suli. - fejezem be.

Dash

*Hosszú az út fel a csigalépcsőkön a közös hálóig, ahogy az este is messze van még. Gyűlölök várakozni, az ember nem akar mást csak menni, menni, menni, és bármit lehet csak azt az egyet nem. Valahogy nincs kedvem a korláton csúszkálni, se a többiekkel viccelődni, túlságosan is el vagyok merülve ahhoz a jelenlegi bajaimban. Baj egyáltalán? Igen az; rögtön meg kellet volna mondjam neki, hogy inkább hanyagoljuk egymást, de érdemel egy esélyt, és mindenkinek lehetnek kirohanásai. Na meg, lehet majd odajön, hogy csak vicc volt és nevet rajtam egy kört amiért ilyen komolyan vettem. Igen, ez lesz az, csak egy játék…
Ezzel a gondolattal dőlök el az ágyamon, nem fecsérlem az energiámat a függönyre, úgysincs itt senki ilyentájt. Nem tetszik az előbbi gondolatom. Nem, ne legyen játék! Ha már kekeckedik velem gondolja komolyan! Még akkor is ha nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel.
Megőrjít ez a sok gondolkodás, nem rám vall. Tegyük most is azt amit mindig, szimplán azt ami jól esik! Kiugrok az ágyból, és mennék is le a nagyterembe, de eszembe jut, hogy még több óra van vacsoráig. Egy gyors káromkodás után visszaesek a puha paplanok közé, Daisy vigasztalóan nyalogatja az arcomat, de továbbmorgok. Végül úgy döntök akkor már átváltozástanra gyakorlók egy kicsit. Pontosabban az animágia eljövendő gyakorlati alkalmazására, és ugyebár fontos, hogy az ember azonosulni tudjon az állatokkal, ezért pontosan megfigyelem Daisy reakcióit a simogatásra, és a hirtelen mozgó fonalakra, illetve magam is részt veszek ebben a tevékenységben. Persze szigorúan a tanulmányaim érdekében.


Lassacskán azért eljött az este is, bár már elálmosodtam, és komolyan megfontoltam, hogy a talár alatt pizsamában menjek le, de inkább tartom magamat az álmos szemekhez, és kócos hajhoz enyhén félrecsúszott talárral. Hiába, a macskával való ágyon hempergőzés álmosít. De elég ebből a punyatságból, izgalmas kérdés dől el most! Alaposan körbenézek, fontos, hogyan választom meg a helyemet. Olyannak kell lennie, ami csupa hugrás között van, de jól látható, sőt szinte kirívó mások számára. Hosszas nézelődés, és csupán négy nekem ütköző és átkozó diák után felcsillannak a szemeim. Megvan! Középen, két üres hely, és mellette egy a haját szabályellenesen rikkancs vörösre varázsolt boszorkány, aki még förtelmesen hangosan is nevet, és gesztikulál, amiért mindenki rosszalva sandít felé, ideál! Ha ide le mer ülni, megbocsátom neki a kis kirohanását. Nah, akkor helyezzük el magunkat szépen. Éppen el is foglalom a nekem kijáró helyet, amikor hirtelen magam mellett találok valakit. Nem az akit vártam, egyáltalán nem.
A legtöbb diákot ismerem, legalábbis a hozzám hasonló korúakat és ezt a lányt is sajnos. Ritka az az ember, akit nem kedvelek, de ő ehhez a csoporthoz tartozik, tehát nem is lesz bűntudatom, ha elűzőm. Még úgyis tartozok neki eggyel, amiért szegény cicámról  „viccként” eltüntette a szőrt egyszer. Most rajtam a sor. Amikor nem figyel, gyorsan meglendítem a pálcámat az asztal alatt, és köhintés alatt elmorzsolok egy igét. Hamarosan fiatal hősnőnk nem túl örvendetesen sikolykát hallat és ugrik el az asztaltól, mivel sok kis pókocska kúszik fel a cipőjéből. Szórakoztató lenne nézni, ahogy ugrál, és letépi a cipőjét, illetve szenveleg egy kicsit, de most figyelnem kell egy kósza kígyócskára. A mellettem levő helyre meg egy tányért rakok, amire kis mosolyt rakok ki a kenyérhéjakból, nehogy megint elfoglalják.*

Theo

~Mennyivel más ez a vacsora, mint a többi? Ugyan, semmi különleges nincs benne! Lemész, elsütsz pár cuki viccet, és... És? Aztán? ~
*Dashiellt még most is a délutáni napsütés illata lengte körbe. Kifejezhetetlen napillata volt, hiszen csak fél órával ez előtt ment be, hogy átöltözzön. Sokáig állt két ing felett, nem tudta eldönteni, aztán mérgében egy harmadik mellett döntött. Csak azért, hogy a lépcsőről visszafordulva a világos bézs színűt húzza fel. Először is azon mérgelődött, hogy minek ez a sok készülődés. Csak egy normális, hétköznapi vacsora. A fejében egy gonosz hangocska szajkózta, hogy ,,de a Hugrásokkal, de a Hugrásokkal!” és ettől nem lett jobb. Szóval gyorsan felfrissítette magát kedvenc parfümjével, melynek finom és könnyed illata volt, melytől meg is nyugodott kissé, hosszú vászonnadrág, melynek olyan vasalása volt, hogy benne még karcsúbbnak tűnt, és egyszerű bész cipő. Az ing, melyet felhúzott, mint mindig, a nyakánál ki volt gombolva a két felső gomb, hogy a tekinteteket odavonzza, hosszú ujjú volt, lenge, és sármosnak tűnt benne. Még vizes fésűvel átszaladt haján is, elegánsabb kinézetet adva magának, és elégedetten nézett a tükörbe. Hirtelen késztetést érzett, hogy most szépen széttúrja, de... Meggondolta magát. A talárt most sem húzta fel, nem szerette, mert az emberek többsége elrohant a Mardekár jelét látva. Pedig ő még a talárban is kifejezetten helyesnek tűnt. Zsebre vágta az egyik kezét, a másik könnyedén lógott oldalán, magabiztosan lépkedett lefelé. Eddig még soha nem késett. Hajszál pontosan érkezett mindig, mert neki az volt egyik alapelve, késni nem szabad, mert illetlen, de... Theoval most más volt. Időt akart nyerni mindkettőjüknek. És amire leér, addigra elég sokan lesznek lent. Tudta ő jól, hogy a Hugrás fiú mit is akart ezzel az egész vacsorával, és mégis... Hallotta, ahogy mögötte összesúgtak, és mint mindig, most sem fordult meg. Hidegen hagyta mások véleménye. Kissé fennkölt arccal lépett a Nagyterem elé, felsőbbrendű arckifejezéssel lépett be. Először a szélen lévő Mardekár asztalra pillantott, és észrevett néhány reménykedő arcot, akik odébbhúzódtak, helyet csinálva neki, de a tekintete átsiklott rajtuk, át a Griffendél és a Hollóhát asztalán, végül a sárgán állapodott meg. Totál nemtörődöm arca volt, ugyan olyan lazasággal indult el az asztal felé, nyugodt, lassú léptekkel, és nem törődött a zúgással, ami ez után támadt. A nevét hallotta mindenfelől, de ő már enyhe mosollyal arcán a Hugrások felé tartott. A lányok odébb húzódtak, ragyogtak, de ő továbbra is kereső pillantással nézett végig.. Meglátta. Nem a vörös lányt, hanem Theot. Nyelt egyet, és rendíthetetlen léptekkel ment felé, mintha ezt tervezte volna, sőt, mintha teljesen hétköznapi volna, hogy mindig máshol eszik, sosem a saját házával. Megállt Theo széke mögött, és lenézett. Arcán puha mosoly, tekintete meg kifejezéstelen. Lehetetlen volt olvasni benne. Mint mindig, a vonásait tökéletesen uralta. Mint egy bálon, vagy gálán. Csak lazán, természetesen! *
- Szabad?
*Halkan kérdezte, mégis a hangja hangosnak tűnt, főleg, hogy az egyik kezét rátette Theo vállára. És kissé oldalra dőlt, hogy lássa a fiú arcát. Hétköznapi. És Dashtől tényleg az. Jó, nem éppen az, hogy más asztalnál ül, és bárki mellé leül, hanem hogy udvarias. Elegáns. Már-már észvesztően tökéletes. Az ,,üres” székre nézett, és szélesen elmosolyodott. Szabad keze átlibbent a haján, ellenőrizve minden tincset, majd rápillantott a környező vacsorázókra és biccentett. Szegény lányok fuldokolni kezdtek, vagy elvörösödtek... Dash mosolyogva elvette a tányérkát a székről, és lehuppant. Majd mintha a saját asztalánál ülne, a szalvétát az ölébe terítette, és szedett magának egy kis bundás kenyeret, hozzá uborkát és sajtot, meg tejet. Majd újra Theora pillantott, de most mélyen a szürkékbe nézett, és mintha mást mondana:*
- Jó étvágyat!
*Ha valaki messziről nézte, azt hihette, hogy bókolt, annyira átható pillantással nézett a fiúra, aztán minden figyelmét látszólag a tányérja tartalmának szentelte. Lehet, csak ügyetlen volt, de valahogy evés közben szemnek észrevehetetlenül, de érezhetően ,,véletlenül” meglökte könyökével a másikat, hogy aztán csendben, mély hangján bocsánatot kérjen, vagy csak kezével ért hozzá, ha a sóért nyúlt. Mindannyiszor a másik íriszeibe pillantott, és mosolyt csillantott fel. A mellette ülő feltűnő hölgyemény beszédbe akart vele elegyedni, de ő csak mosollyal, vagy biccentéssel válaszolt, így amaz feladta. És bár senki sem látta, Dash valahogy... aprócska elektromos szikrákat indított el, és szinte vibrált a levegő a két fiú között. Aprócska kisülések, és hiába, hogy érintésért ordítottak porcikái, továbbra is szorgalmasan kente a sajtot a kenyérre, sózta az uborkát, és szalvétába törölte a kezét, hogy leöblítse az egészet tejjel. Mintha ő nem érezné a szikrákat, és azt a furcsa légkört... Pedig belül igenis érezte. Ám erről még a látszólag tökéletesen nyugodt smaragdok sem árulkodtak, mozdulatai is kecsesek, táplálkozása nyugodt, ráérősen ízlelgette a vacsoráját. Csak azok a kis ,,véletlenek” ne volnának... *

Dash

*Sikolyog a szél, ahogy átvág a régi ház falai között, a sok lyuktól már szinte olyan, mint egy darab sajt, máshol meg a kiszáradt fa rostjai a leggyengébb nyomásra is reccsenve összedőlnek, igazi csoda, hogy még áll ez az öreg viskó. Pedig áll, még ha orkán jön is, vagy veri a jégeső, hóvihar, rezegnek a lécek, elhajlanak az oldalgerendák de mégis áll.
-Miért állsz, mire vársz öreg ház? *Zengi a varjú a faágról, hatalmasra nőtt a tölgyfa, ami még magonc volt a ház építésénél, de ő is lassan kezdet elmállani, szétkorhadni, pár ágacskán zöldelltek csupán levelek.
-Ha én nem állok, ki fogja fel a szelet, ki tartja kint az esőt, és ki ad meleget? Ki védi meg kincsemet?
-Már rég átfúj rajtad a szél, esőnek útját nem állja a tető, és hideg marja belsődet, mi kincsed élhet még? *Kapzsin villan a varjú szeme, ahogy arrébb ugrik az ágon, akarja, mindenét akarja szegény háznak, ellopta már szilánkjait az üvegnek, a díszes cserepeket, a virágokat a kertben, mindent, mindent elvett már csak azt az egyet nem. *
-Szabad? *Hallatszik hirtelen egy hang a kunyhó válasza helyett, és hosszú ujjak érintenek. Kicsit megijedve nézek az jövevényre, de mivel csak Dash fogad így megnyugszok, és valamelyest csalódottan szelélem a hirtelen mozdulattól összedőlt pirítós sátramat. Az asztalra helyezem a mosolygós tányért, és a kakaóm után nyúlok, amit már korábban kikészítettem, de valahogy elmaradt a kóstolás.*
-Nos, ha mindenképpen ide akarsz ülni miért is ne lenne? *Hunyorgok rá a finom ital felől, igazából más nem is kéne nekem, ezen is elélnék. Azért nem teljesen semlegesen nézzek rá, picit huncutul talán, de főleg gonoszkásán. Megérdemel egy dicséretet, amiért valóban eljön, nem voltam biztos benne, sőt, egyáltalán nem hittem, hogy el fog. De ez még csak a játszma kezdete, a kvidicsben sem nyer senki, csak mert megjelent. Bizonyítson. Mutassa meg, hogy kellek neki, hogy nem bolondozik, és van benne, amiért érdemes időt szánni rá. Túl komoly lennék? Nos, a szív ügyeit soha nem lehet túl komolyan venni, ezt az egyet én sem játszom el.
Halk, túlságosan is halk nekem. Tehát kerüli a feltűnést, értem. Ez egy rossz pont.  Viszonzom az udvarias megszólalást, aztán figyelem, mit eszelt ki vajon? Jön az a sok apró érintés, amik nem mondom, hogy rosszul esnek, nem is arról, hogy idegesítenének. De nem ezt akarom. Beszéljen hozzám, mondjon regét, mesét, sok apró bolondságot, vagy édes hazugságot, de mondjon, ragadjon el, hol marad az a híres varázslat, amit a lányokon használ, miért nem érzem?
Látom rajta, hogy őt megfogta valami, lehet érzi más is, mégis pont előlem maradna elrejtve a mágia, aki mindenbe belelátja? Ennyi ember között, és egy barát mellett is ennyire hidegnek érezném a levegőt? A pár darab pirítóst rágcsálva, nézek rá, a szemeimben lassan egyre erőszakosabbá válik egy érzés, egy utasítás. Gyerünk, kezdj, mondj, lássam! Nem azért hívtalak ide, hogy a legyezőmmel nyugtassam magamat, miközben ájuldozok, akár egy úri dáma. Rátapadnak a szemeim az ajkaira, de nem csókot várnak. Ennyi ember előtt? Dehogyis. Valami egészen mást, amitől kiráz a hideg, és elönt a forróság, és amit Daisyvel együtt is mindig éreztem.
Folyik tovább a vacsora, és a kakaóval együtt fogy a türelmem, majd sóhajtva leteszem. Tulajdonképpen végeztem, és nem érzem úgy, hogy lenne okom maradásra. Nem, tulajdonképpen nincs.
 Felállok, hogy elmenjek, és itt hagyjam ezt az egész játékot, és a tehetetlenség érzését, de végül visszaülök magamra is mérgesen. Mért vagyok ennyire jószívű, és türelmes? Miért nem tudok egy pillantás után elhessenteni mindenkit, mint a lányok? Hirtelen felé fordulok, és halk, de a célzott személy számára jól érthető kérdést teszek fel*
-Miért nem a Mardekáros asztalhoz ültél? *Vigyázz kicsi kígyó, ezen a fonalon függsz, és ha elbuksz, ham, bekap a sárkány!*

[Theo]

Theo

*Mikor megérkezett, bizony Theo eléggé el volt foglalva azzal, hogy a piritóssal játszik, és az jutott eszébe, hogy kicsi korában az elsők között volt, amit mondtak neki, hogy ne játsszon az étellel. Nos, nem minden esetben tartja ezt be, és be is ismeri, ha kell, még hangosan is, hiszen szinte mindenki tudja róla, hogy gyakrabban váltja a barátnőit, mint más a nadrágját. Nem tehetett róla, hogy ez volt, egyszerűen képtelen volt megtartani valakit, aki egy idő után csak kolonc volt, és akit nem szeretett. Igaz, vele még nem fordult elő, hogy szeretett volna valakit... Theo szórakozott, ezt látta... a kakó, és az étel... a pillantás.. vagy csak ideges? Feszült lenne? Dash néha lopva a szeme sakából odapillantott, és nem trődött azzal a sutyorgással, amit a Hugrás asztalnál üldögélése okozott. Theo szavai belőle egy játékos mosolyt váltanak ki. Hát még a tekintete! Dash ekkor küldött a fiú felé egy mély, és jelentőségteljes pillantást, miközben elkapta a tekintetét. És a szemekben látta a meglepődést. Miért lepődött meg? Hiszen mondta, hogy eljön? Vagy ha nem mondta, akkor is tudni kellene, hogy Dash... Ki tudja? Még ő sem! Kicsit sok ez neki, de hát istenem. Carpe diem! Ahogy eszik, érzi a pillantást, érzi a sürgetést, és a fürkésző tekintetet magán, de nem tördik vele. Egyrészt mert ahhoz meg kellene szólalnia, és nem érzi magát belül olyan magabiztosnak, mint amilyennek kívülről tűnik. Bizsereg a bőre, ahol csak a szörke tekintet figyeli, és éri, de nem néz fel, vagy csak egy villanásnyi ideig, zöld szemei odavilannak, elkapják a másik íriszeit, majd a kis szorongatás után máris elengedi, hogy a figyelmét újra a vacsorája felé fordítsa. Sóhajtás... Dash lassan úgy érzi, hogy itt az ideje annak, hogy most cselekedjen. És mégsem teszi. A terem fokozatosan csendesül, és már kevesebben vannak, mégis milliónak tűnik a tömeg. Theo feláll, és Dashiell kezében megáll a kés. Idegei pattanásig feszülnek, és látszik rajta, hogy megmerevedik. Egész micsodát e miatt a fiú miatt csinálja! Most meg elmegy? Ennyi? Visszaül. Theo felé fordul lassan, és most már a figyelmét neki szenteli. És igen. Újra megszólal. Kérdez. És Dash nem lepődik meg, vagy háborodik fel. Hanem halkan, és csendesen válaszol neki.*
- Mert itt kell lennem. Az én kis esőfelhőm csak itt nem ontja könnyeit. Nem látod? A fejem felett, egy nagy szürke gomolyog, és állandóan ver. Nincs erőm eltüntetni... csak megszüntetni ideiglenesen. És nálad mindig süt a nap... Nem vetted észre?
*Burkoltan nagyjából, hallgatózó füleknek totál káoszt küldve... De Theonak szólt. És nagyjából az ő fejében ez annyit tett, hogy ő nem tud szeretni. Állandó eső, és magány. Hideg... Borús idő. Viszont a másik fiúnál, kai itt ül vele szemben, és figyeli, annak társaságában jól érzi magát, mert az mindig mosolyog, és jó vele. Vidám, és személyisége is van. Süt a nap. Társaság, meleg, és napfény.. Az evőeszközöket kissé leteszi, és alig láthatóan Theo felé fordul. Ez az igazság. Miért ülne akkor a Mardekárnál, ha ide hívták, és jól érzi magát? Mégha nem is tudja kimutatni, mert... Mert nem megy. Sajnos, őszinte érzelmeket ritkán mutatja ki. Talán mert nem tudja, hogyan kell...*