Nagyterem

~drága unokatestvéremnek ~

Bolondos április... hányszor hallottam már ezt. Na, most drága természetanyánk be bizonyítja, hogy a március épp oly bolondos. Félórája még egy szem felhő sem volt az égen, annyi is sok, most meg... Az ég fekete, az eső szakad, villámlás és  dörgés, olyan az egész , mintha valami háború dúlna. Imádom... Pedig ma kivételesen egész jó kedvem van. Erre pont ma esik. Ez az én formám.
A nagyterem lassan kezdet kiürülni, a diákok nagy része hiper-szuper sebességgel fogyasztották el vacsorájukat, hogy aztán elrohanhassanak. De hová? Ezt sose tudtam megérteni. Igaz, vége a hétnek, ma este nem kell a tanulással foglalkozni, de hogy mit tudnak ilyen kor csinálni? Nem lenne praktikusabb szépen elfogyasztani a vacsorát, egy jó kis társaságban aztán elmászni a klubhelységekbe? Hát úgy néz ki ez csak nekem volt logikus. Igaz, Mary szerint én olyan lassan eszem mint valami hadirokkant csiga, de hát ha nem sietek sehova minek rohanjak? Persze ők, már egy jó ideje elvonultak Dammal, Greget pedig nem is láttam, pedig általában ő az aki megszokott várni, hogy aztán majdnem utolsóként hagyhassuk el a Nagytermet.
Ez a mai este is pontosan ugyan ilyen volt. A Griffendél asztalánál már senki nem ült rajtam kívül, és a többi házból is csak egy-két emberke volt fellelhető. De most tényleg, most őszintén. Mit csinálnak ezek a klubhelységekbe, hogy ennyire rohannak? Mert ahogy én a Griffendéleseket ismerem, ülnek és beszélgetnek, varázsló sakkoznak vagy valami hasonló, de semmi lényegre törő. Ráadásul ma este, tényleg nincs semmi. És még csak a hétvégén sem, hogy esetlegesen előre tanuljanak. Én szerintem ezt sose fogom megérteni...
Igaz, én jelenleg szándékosan nem siettem. Nem akartam bájcsevegni a többiekkel. Vagyis nem is ez a megfelelő szó rá, mert imádtam őket, de ma így éreztem volna. Ma, hiába volt jó kedvem, nem igazán vágytam a társaságukra. És ennek az az egyszerű oka volt, amiért egész happy voltam. Levelet kaptam ma. Jamestől. A héten már harmadikat és ebben a hónapban már a sokadikat. Meghívott a tavaszi szünetre hozzájuk. Meghívott, hogy jobban megismerhessen, pedig levél útján már elég sok mindent megtudhatott rólam, én mondjuk róla nem. Nem volt épp a szavak embere, eddigi tapasztalataim szerinte, viszont a családról megtudtam elég sok mindent. De ennek a tavaszi szüneti találkozónak nem csak egy szimpla rokoni találka lesz a lényege, nem. Felvetettem az előző levelemben, mi lenne ha felvenném a Mirol nevet, hisz annak születtem, jogilag az vagyok, nem pedig Henderson. Ideje lenne, hogy akkor Mirolként is ismerjenek az emberek.
Félve küldtem el nagybátyámnak a baglyot ezzel az ötletemmel, de pozitív reakciót kaptam. Vagy legalábbis abban a pillanatban így éreztem. Úgy véltem, hogy meghívott a kúriába csak jót jelenthetett, mert ha nem díjazná az ötletet akkor a írásban is elutasíthatott volna. Persze azért kíváncsi leszek mit fog tartogatni azaz este.
Vajon ott lesz mind a két unokafivérem is? Marcus haza lesz rendelve a Durmstrangból? És Keith egyáltalán tud már rólam? Fogalmam sem volt, pedig egy iskolába jártunk, de... Valahogy mindig kerültem. Nem tudom miért, de akárhányszor véletlenül megláttam a folyosón elfordultam, komolyan olyan voltam kb., mint az idióta éretlen szerelmes alsóbb évesek, és nem tudom miért. Talán nem voltam még felkészülve a vele való beszélgetésre nem tudom. Mondjuk azt is hozzá kell tennem, hogy olyan november körülig azt sem tudtam, hogy van Mirol az iskolában, aztán meg kiderült, hogy az unokatestvérem. Az élet fura...Na de mindegy is.
Ültem az asztalnál és a túrótortám utolsó falatjait majszoltam. Szerettem a túrótortát, főleg ezt amit az iskolában lehetett enni. Sehol sem ettem még annál jobbat, mint amit itt adnak.

~ Unokatesókámnak ~

Szakad az eső. Mennydörög. Villámlik. Csodálatos. Mikor egy hirtelenjött villám belevakít a szemedbe. A szemébe. A mogyoróbarna íriszekbe. A sok diák meg csak mind futkos befele. Nehogy elázzanak. Ugyan! Látni a hatalmas fekete felhőket, amik olyan vészjóslóan közelednek. Akkor meg mi a fészkes fenének mennek ki? Azt hiszik, hogy majd pont most nem fog esni az eső. Csak azért mert délelőtt még ott ragyogott a nap a felhők között. Ja, igen. Már tavasz van. Lassan két teljes kerek hónapja. Ám úgy tűnik, hogy a felhők egyre inkább csak gyülekeznek Nagy- Britannia felett mintsem, hogy eltűnnének. Mindenki csak panaszkodik, hogy megint mennyire szakad. Amikor köztudott, hogy itt ilyen az időjárás. Az ember úgyis, maximum csak egy tüdőgyulladást kaphat, abban neki pedig már volt része.  A cigijét meg muszáj elszívnia, mert neki a nélkül nem élet, az élet. Ha esik, ha fúj. Akár még hóvihar is lehetne.
Ráhajolva a sziklapárkányokra csak somolyog az eső alól menekülőkön. Szája szélén az ajkak lassan felhúzódnak fel, miközben beszívja a mérgező füstöt. Benntartja. Mintha csak egyszerű levegővétel lenne az egész. Kezét közben lassan emeli fel, s tekintetével bambán mered rá. A kissé kidülledő erekre, a fehér kézfejre, a hosszú ujjakra. Még mindig remeg. Ám ő, csak szimplán és megkönnyebbülve fújja rá a füstöt. Nagyon jól tudja a történéseknek okát, akkor meg mit zongorázzon ezen? Csak egyszerűen olyan jó bámulni. És közben töprengeni. Azon, hogy apja, már vagy egy hónapja küldte neki a levelet, hogy keresse meg azt a lányt, aki az újdonsült unokatestvére. Azt aki most bukkant fel, valami... Hogy is volt? Apja testvérének a kölke? Pontosan már nem is emlékszik rá. Azt a levelet is csak a többi után küldte miután elolvasta. Gondosan összegyűrve, és gyömiszkélve egyenesen be, a vörösen izzó lángok közé. Csak ugyan úgy, mint a többit, amit valaha is az apjától kapott.
A gondolatok szárnyalnak agyában, az idő meg csak rohan előre. A hosszú pálcából, hosszadalmas fuvallatok után, már csak egy apró csikk marad. Egy kis sárga csikk, ami a földön végzi. Pedig még csak pár perce lehetett, hogy rágyújtott. Így van ez. Az élet apró örömei, mindig a leggyorssabban érnek véget. Hosszú ujjaival, beletúr vöröses hajába, melynek néhány tincse kellőképpen megázott, de ez mit sem változtat a nyaktőig erő vöröses-barna árnyalatú szálakon. Emlékszik rá, James mennyit piszkálta vele, hogy vágja le. De ő csak nem engedte. Nos, igen. Az apja sokszor jegyezte meg a külsejével és a stílusával való problémáját. Nem Mirolhoz méltó. Furcsa, és kissé szenilis mosollyal az ajkain, feltámaszkodva a párkányról, elindul a bejárat felé. Kisebb erőfeszítéssel tolja be a hatalmas ajtót, melyet az épp, hogy az orra előtt csuktak be. Gratulálok. Vékony, eresedő karjain, igénytelenül feltűrt ing foszladozik, ahol a gombok melyeket a csuklójánál kéne összetartoznia, talán már meg sincsenek. Végül belép a nagyterembe. Zsebre tett kézzel pillant körbe észrevéve, hogy a terem nagyrészt már üres. Mindenki kifelé siet. Minek? Az eső zuhog, az előbb még befele futottak miatta úgy, hogy majd fellökték. Most meg mindenki kifele rohan. Megőrültek volna? Csak halad a közepe fele. Felszegett fejjel tekint végig a sorokon, majd a lábak megállnak. Oldalra tekint. Megvolna a szőkeség, aki az újdonsült rokona lenne? Lépteivel a Griffendél asztalához közeledik, majd megáll a lány felett. Torkát lassan, és hallhatóan köszörüli meg, hogy a nőszemély, ha még nem vette észre itt létét akkor rá figyeljen.
- Te lennél, az új Mirol leányzó?  - kérdezi semleges hangnemben. Szemei melyek, ha még csak félig vannak is kinyitva, megcsillannak. Csillognak, pedig okuk nincs rá. Csupán a nagy James Mirol génjei úszkálnak a vérében. Ördögi a hasonlóság, nem? Lassan felemelve karját megigazítja csuklója alá csúszott óráját. Kezeiről a dohányszag apró jelei áradnak, akárcsak ruhájáról. Egész biztos, hogy Mirol lenne? Mert így első látásra, nem igazán mondható többnek, mint a 70s évek egy lerobbant rockzenésze.

~ ~

A villámon egy ínycsiklandozó falat lapult, hogy hamarosan a számban köthessen ki és újra érezhessem az imádott íz hatást, mikor valaki megállt előttem. Nem néztem rá. El voltam foglalva a falatkámmal, de ha akar valamit, akkor úgy is szól. Hát akart.
Egy figyelemfelkeltő krákogás és szép lassan ránéztem. Keith volt az. Mit akarhat ez tőlem? De nem kellett sokáig várnom a válaszra, mert szinte azonnal meg szólalt. Ott állt előttem, a nem érdekel az egész világ stílusával, ahogy bűzlött a dohányszagtól és engem nézett. Én pedig őt. De mintha kicserélődtem volna. Az előbb Viki Henderson voltam. Most pedig, Vikitria Mirol, aranyvérű boszorkány. A két név teljesen más életérzést követelt, és ahogy Jamesszel is úgy viselkedtem, mint valami arisztokrata most valahogy vele is így éreztem magam.
Az új Mirol lányka? Hát, kösz… Remek megfogalmazás. Nagyon örültem neki, kicsit sem éreztem megalázónak. Mi az, hogy új? Mirolnak születtem, és azért mert eddig nem ezen a néven éltem, és eddig azt hitték rólam, hogy halott vagyok, attól még az voltam.
Egyébként nem tudom miért húztam fel magam. Semleges hangnemben kérdezte és semmi gúnyosat nem éreztem rajta, de… Valahogy Keithben nem bíztam. Érdekes, hogy Jamesben igen. Nem tudnám megmagyarázni, miért van ez, de így volt. Pedig Mirol volt a javából, ezzel már tisztában voltam, még akkor is, ha első látásra nem ezt a látszatott kelti, de ha az ember a szemébe néz, akkor kétsége sem lehet felőle. Állítólag én sem tagadhatnám a származásom, drága Mary szerintem főleg mostanában, úgy viselkedem, mint ők, akiket igaz, ő megvet és emiatt volt már pár veszekedésünk, de eddig még semmi komolyabb. De Mary állítja, hogy látja a szememben azt a csillogást, amit eddig még csak a Mirolok szemében tapasztalt. Lehet, hogy jelenpillanatban nekem is ott a szememben az a csillogás, mint Keithében? Nem, nem hinném. Vagy mégis? Már semmit nem tudtam. Az utóbbi hónapokban a fejére fordult a világ és én is megváltoztam. Vagy nem is megváltoztam, mert mindig is ilyen voltam, csak inkább ez az énem jobban a felszínre került, ez a magabiztos és gőgös énem, aki tisztában volt vele, hogy nem egy akármilyen család sarja és a benne csörgedező vér, megkövetel egy viselkedésformát.
Bő egy perc telhetett el mire válaszra nyitottam a szám.
- Szóval már értesültél róla, remek.  – kezdtem bele, azon a tipikus hangon, amin csak akkor beszéltem, mikor épp nagyságos asszonyt játszottam - Igen, én vagyok. Én vagyok a drága unokahúgocskád – az unokahúgot egy enyhe gúnnyal mondtam - de nem új, és nem lányka. Mirolnak születtem, és ha kérhetnélek a jövőben felejtsd el a kicsinyítő jelzőket, ha velem kapcsolatban akad mondani valód.  És most, hogy tisztáztuk, hogy tudsz róla, mit óhajtasz? – és egy apró erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra.
Nem tudom, miért voltam vele ilyen ellenséges. Nem szándékosan csinálta, de valahogy ez jött ki belőlem. A magabiztos dáma helyett, egy sértődött fruskának éreztem magam a megszólalásom után. Utáltam így érezni magam, de azt a luxust nem adtam meg az unokabátyámnak, hogy ezt lássa is rajtam. Nem, azt nem. Nem tudtam, pontosan mit is akar tőlem, hogy James küldte e rám, vagy csak szimplán értesült rólam és meg akar ismerni, ha már rokonok vagyunk. Fogalmam sem volt. De tudtam, hogy idő kérdése csak és kiderül.

[Amynek. ]

Áh, London.. gondolhattam volna mondjuk, de hát... fene se tudja kitalálni manapság, hogy ki honnan jöhetett. Jönnek ide a világ minden tájáról, hogyan is futhattam be egy londoni lányba? Mondjuk... Anglia azért Anglia marad mindigis. Gyönyörű városai vannak és persze az első címért versenyzik a főváros is.
- London nagyon szép hely. Sokat jártam arra.
Röpke mosoly és vágok kagamnak egy falatot a sajból, ügyesen belenyomom a mártásba, aztán a burgonya és nyuszulok... Aztán ezt folytatom, mindig ugyanabban a monoton tempóban.

- Én? Liverpool. Mármint... Liverpoolban születtem. De éltem már Párizsban is. Vagyis... így ingázok Liverpool meg Párizs között.
Vonok vállat és tovább falatozom. Meséljek tovább? Van egyáltalán it mesélnem? Hát... nem sokmindent tudnék és lehet, hogy zavarná, hogy annyit beszélek és még kényelmetlenebb lesz a helyzet.
Még valami kérdés, Nathan? Fuccs.. semmi. Ééén, a csődtömeg. Pár év múlva az állatkertben fogok állni a kis magánzárkámban és mugli kölykök bottel fognak piszkálni, mert akkora egy csődtömeg leszek. Bár azt hiszem, ez a veszély fenyegeti az összes varázslót és boszorkányt. Ha egyszer lebukik, akkor tuti, hogy kiállítják valahol. A máglya már olyan uncsi...
Tehát ahelyett, hogy megszólalnék, inkább bőszen tömöm a pofkámat a roxforti finom falatokal. Ennek köszönhetően nem sokáig marad bármi is a tányéromon. Ha nagyon elszánt vagyok, irtó gyorsan tudok enni. Körbenézek az asztalon, majd az egyik vizeskancsóból töltök a poharamba, aztán Amyhez fordulok.
- Mit kérsz inni?
Leteszem magam elé a kancsót és kortyolok egyet a poharamból. Ettem, most iszok. Megint nem nagyon tudok beszélni.

~ Vikitria ~

Eső. Villám. Tekintet. Mirol.
Minden benne van ebben az egyetlen röpke pillanatban, ami most száll föléjük. Az eső végtelen. A villám rendszeres. A tekintet összefolyik, a két áttetsző íriszben. S végül Mirol. Az, ami minden gondolatban benne van. Ami összeköti ezt a két különböző embert, akaratuk ínyére vagy ellenére. De a vér mindkettőjük ereiben, ugyanúgy csurdogál. És ezek az apró dolgok megismétlődnek. Nem mindig ebben a sorrendben…
Csak ott áll, és mélybarna tekintettel mered a lányra. Nem ül le. Nem támaszkodik. Annyi tiszteletet tanult. Annyit, amennyit egy lánynak nyújthat. A mogyoróbarna szemek kissé összehúzódnak. Most már tudja, hogy a reakció nem lesz kellemes. Ahogyan látja azokat a megvillanó szemeket. És nem. Nem a hatalmas villám fénye siklik benne végig, mely időközönként váratlanul csap le, és vonalait elmossa az ablakokról csordogáló, zuhogó eső. Nem. Ez a fény az, ami mindkettőjük szemében ott vakít, bárhol és bármikor meredjenek rád. Az, ami egykor, talán Mardekár Malazárnak is ilyen fény csilloghatott a szemeiben. Talán…
Ám hiába a rokoni szállak milliónyi összefonódása. Mégis ott szikrázik közöttük a bizalmatlanság egyetlen röpke szála. Ami átfonódik a milliónyi kötés között, és egyedüliként állítja meg azokat. Mindet. De talán az, az apró szál majd elmúlik! Mint minden más.
- Mirolnak születtél. Az vagy. De én életemben talán, ha most látlak először.
Egyszerű, normális kijelentés. Tudja kivagy. Nem kell bizonygatnod. A tekintet továbbra is rád mered. Hangja nem gúnyos. Nyugodt. Nincs rá oka, hogy felhúzza magát Vagy mégis lenne?
Megjátszott rögeszmék.
Mirol…
Enyhe gúnyok.
Mirol…
Villanó pillantás.
Mirol…
A tekintetnek vége szakad.
A lábak finoman, s mégis férfiasan lépik át a padot, hogy helyet foglaljanak az asztalnál. A barna szemek végignéznek a maradékon. Torta. Sütemény. Töklé. Fintorgás. Mind, csupa édes dolog. Olyanok amiktől, most hányingere van. Majd odébb. Gyümölcsös tál. Mindenféle friss, az egészségtől, már-már gusztustalanul kitoccsanó gyümölcs. A test ismét megemelkedik, s kissé odébb nyújtózik, hogy elérje a fénylő tálat, melyben megvillan saját csontos kezének tükörképe. Erős kar hosszanlik oda érte, melyre néhol a vizes ing tapad. A kéz nyúl, az alma megvan, a test visszaereszkedik, és a tekintet, újra a lányra mered.
- Mit óhajtok… - maga elé tekint – Mit óhajtok? – ostoba nevetés. Fújtatás. Illetlen és tökéletlen beleröhögés. Kezei lágyan tartják az almát, s a csukló mozogni kezd, miközben beszél. Artikulál.
- Csakis annyit, hogyha nem tudsz őszinte mosolyt csalni az arcodra, hát ne tedd! – A lengő kezek megállnak, s az íriszek kábultan, a zölden fénylő almára fókuszálnak, amit könyökölve tart kezében az asztalon, és a csontos, hosszan elnyúló fehér gyűrűkkel megáldott ujjak forgatni kezdik.
- Légy önmagad…
Harapás, s az alma újból lengeni kezd, miközben az arc, somolyogva tekint vissza rád.
- Vagy inkább senki…
Eső. Villám. Tekintet. Mirol.

~ Raven ~


Gusztustalanul unalmas a délután.
Úgy érzem, mintha a velem szemben ásító magas ablakok, melyeket a lenyugvó nap aranyló sugarai festenek vörösre, nagy szemek lennének, amelyek csak engem néznek... Utálatos gondolat. A fényesre csiszolt tölgyfaasztal szélén zongorázni kezdek ujjaimmal. Még mindig nagyon ki vagyok akadva Harleyra, amiért olyan szerencsétlen volt, hogy hagyta magát megátkozni, és pont az Ostara bál estéjén, így nem tudtam eljutni a bálra. Gondolkoztam már azon is, hogy valaki direkt átkozta meg a partnerem. Az a kis patkányképű ötödikes beszélt vele talán utoljára az eset előtt... Lehet, hogy ráküldök valami rontást hátulról... Pedig milyen csodálatos anyagból készült az a mélyvörös ruha, amit fel akartam venni... Pf, és már látta Crak húga meg Holly is... Azaz, előttük már nem vehetem fel...
Kezd idegesíteni a saját koporászásom. Kelletlen fintorral húzom el az asztal szélétől a kezem, majd, hogy valami értelmes hasznot szerezzek belőle, alulról megtámasztom vele az állam. A nonverbális varázslatok egyéb csoportjai használatuk módja alapján a pálcamozdulatok szempontjából... Még egy átkozott fejezet. Már előre el tudom képzelni, ahogy, ha befejeztem az utolsó mondatot, fáradt sóhajjal és goromba morgással szedem össze a cuccaim, hogy mihamarabb a klubhelységbe meneküljek... Igaz, még útközben be kell ugranom a könyvtárba, Monstronak az orrára kötöttem, hogy találja meg a könyvet átváltoztatástanra addig, amíg vissza nem térek. Remélem, megtalálta, bár ha nem segítek be neki, biztos ott kutakodna éjfélig...
Követem tekintetemmel, ahogy a lány visszahúzza az édességekkel teli dobozt. Úgy látom, el fogok társalogni pár percig Ravennel, így beillesztem a könyvjelzőmet a kinyitott oldalak közé, és becsukom a könyvet. A látszatot már eddig sem volt kedvem megőrizni, legalább válaszolgatok a végzősnek, iszok valamit, és majd folytatom.
- Lényegében nem tanulok... Pluszmunka... – mutatok rá hangsúllyal. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ilyen nyomatékosan helyesbítenem, mert ahogy észrevettem, eddig a lány azt hiszi rólam, hogy valami stréber vagyok. Mindegy, egyszer talán rájön, hogy nem. Addig nem érdekel. Hiszen...
Rosszul hiszi.
- ... sötét varázslatok kivédéséből. – Teszem hozzá, kipótolva megkezdett mondatom. Magamhoz húzok egy kancsó sütőtöklevet, és félig töltök vele egy üres serleget. Belekortyolok a narancsszínű italba. Ahogy tekintetem a lányra emeltem, észrevétlenül visszahőköltem; a háta mögül jövő fénytől káprázó szemem első pillanatban csak a lány alakjának sötét sziluettjét tudta kirajzolni. Átkaptam pillantásom a mellettem pár méterre ücsörgő negyedikesek csacsogó csoportjára.
- Igen? – kérdezek vissza udvariasan. Kissé felemelkedve ültőhelyemből, kezdtem el fixírozni az előttem terpeszkedő gyümölcsöstálat. Egy szinte tökéletesen piros almát választva, huppantam le újra, és fehér fogaimat belemélyesztettem a gyümölcsbe. – Milyen tantárgyból?
Vállam mögé dobom göndör tincseimet.
Harapok az almából.
– Készültök már a RAVASZ-ra?

[<--Hannah drága-->]

<--Hannah drága-->

* Miután egy jó darab felvágottat ügyeskedett barátnéje arcára, már várta is annak visszatámadását, hisz Hannaht nem olyan fából faragták ,aki nem torolta meg az ellene elkövetett esetleges csínyeket. Azt tudta az ötödéves, hogy nagy dologra nem kell számítania, hisz mégis csak a Nagyteremben voltak, s azért féltették házaik pontjait.
Nem is kellet sokáig „várnia” s jött a visszavágás... Sajnos pont telibe is talált, hiszen Abb éppen teli szájjal nevetett saját jólsikerült poénján... Ennek köszönhetően viszont egy elég méretes péksütemény landolt az említett helyre... ezzel több dolgot is megakadályozván...
A nevetést, a beszédet... de még a levegővételt is. Abb elkedett köhögni, majd nagy nehézségek árán megszabadult a sütitől. Fuldoklott, köhécselt még egy ideig, majd egy óriási pohár töklé elfogyasztása után, végre úgy érezte, hogy igen, már túléli a mai napot... de hogy Hannah is... Na abban már nem volt olyan biztos.
Persze jelenleg nem tett semmit... de jön még bagolyra repülő autó...*


-  Ööökhmkhm. Kössz... ez felettéb jól esett. - nevette el magát a lány. - Te esetleg nem kérsz?? - tette hozzá, majd tovább folytatta saját szendvicsének elfogyasztását.

*Eközben, Hannah is végre rátalált arra, amit szíve oly nagyon vágyott. Össze állított egy szendvicset és majszolásba is kezdett. Majd mikor mér kezdeti éhségét csillapította, rögtön újabb kérdésekkel rohamozta meg a lányt...*

-  Hogy mit csinálok, ha végeztem... De Hannah, hiszen még csak ötödéves vagyok – vigyorgott – hol van még a heted év? Amúgy... amúgy nem tudom... Hááát, elég sok minden jól megy... szóval, akár mehetnék auror képzőbe is. Bár nem tudom felvennének e. De ha az nem, akkor mindenképp megpróbálok valami jó kis munkát a Minisztériumban. Valamit, ami gyógynövényekkel meg bájitalokkal foglakozik. Ezek, elég közel állnak hozzám. - folytatta elgondolkodva.

~ Hmmm..ez az amin igazából még nem gondolkodtam...Pedig lassan tényleg időszerű elmerengeni azon, hogy mi is lesz később... Aurorság? Minisztérium? Saját boltot nyissak?? Gyógynövényekből??? Kutassak növényeket?~

-  Aztán, arra is gondoltam... - folytatta elmélázva. - hogy esetlegesen utazgatok kicsit, megismerek több növényt... esetleg írok róluk... aztán lehet, hogy nyitok egy boltot az Abszol úton... Igazából nem tudom... - gondolkozott volna ismét, de Hannah már a következő kérdéssel bombázta.

-  Na igen, tényleg csak 3 hónap van... és mér csak másfél, hogy elkezdődjenek az RBF vizsgák.. valahogy, az egy kicsit jobban érdekel, mint a hatod év. Az nem olyan nagy cucc, ha jók lettek az RBFek... márpedig jók lesznek, mostanság tanulok annyit, hogy jól menjen. - mosolygott magabiztosan.

- Ami meg a szinteket illeti... hááát maximum azért várom ,hogy akkor ismét egy évvel idősebb leszek... és végre jó mederben folyik majd az életem. - nevetett.

*Majd tovább folytatta szendvicsének falatozását és Hannah korábbi kérdésén merengett.. mi is lesz vele... mi is … szintek... tovább lépés... felnőtt lesz...*

- És mondja kíváncsi kisasszony... maga mit szeretne? Tudom, hogy neked aztán tényleg van még időd. De lehet, jobb ha hamarabb gondolkozol el ezen. - tette fel a kérdést, majd jót harapott a kajájából, s várta a választ.

~ Johnny ~

Mintha kissé félne a srác… mintha attól tartana, hogy… hogy nem tudom. Na jó, ez így nem egészen normális dolog: magamban társalgok a semmiről és arról, amit még én sem tudok?! Oké, kicsit félénk Nathan, de mért kell nekem rögtön ennek az okát keresnem? Hát peeersze! Azért, hogy feloldjam, holott nem is én vagyok az ügyeletes Jótündér.
- Liverpool? Ott még nem jártam, pedig megfordultam már egy-két helyen. Majd nyáron elvergődök arrafelé. Párizs viszont klassz, szeretek ott lenni, habár ritkán jutok el külföldre…
Félmosollyal szemléli a falatozó fiút, de ez a nézés nem hoz zavarba senkit – legalábbis még nem volt példa rá. Johnathan amúgy is szemmel láthatóan elbambul vagy elgondolkozik. Amy hirtelen nem tudja eldönteni, hogy melyik az igaz, azonban mire jobban szemügyre venné, Johnny körbenéz, majd innivalóval kínálja a lányt.
- Nem kérek semmit, köszi. Már ittam.
Ezzel újra meglobogtatja a héjától megfosztott fél narancsot a srác orra előtt, kérdezvén: kérsz? majd választ sem várva a kezébe nyomja. Talán nem a legjobb ötlet Amytől, de felhozza Nathan életét. Ujjaival az asztalon dobolva kérdi:
- Hogy érted azt, hogy hol itt laksz, hol meg ott?
Mire rájön, hogy talán tapintatlan volt a kérdése, már késő, nem vonhatja vissza, pedig szívesen megtenné. Hiszen semmi joga nincs mások magánéletében vájkálni. Gyorsan témát vált, hátha véletlenül mégsem hallotta volna meg Johnathan az iménti kérdést vagy nem szeretne válaszolni rá.
- Kész vagy? Mehetünk? – hadarja zavartan, és a dobolással felhagyva máris ruganyosan felpattan.
A mondottak inkább kijelentésnek hangzanak mintsem kérdésnek. Amy lassacskán elkezd kifelé araszolni a Nagyteremben egyre növekvő tumultusból. Az előcsarnokban biztosan kevesebben lesznek, ott majd talán meg tudom kérdezni tőle, hogy merre akar menni. Habár talán nem sétálnom és beszélgetnem kéne, hanem leckét írnom, mivel ez utóbbit jócskán ritkábban szoktam – időben – megtenni. Végülis ráérek vele, hiszen nemsoká itt a hétvége.
Mikor kicsit megritkul körülöttük a tömeg, Amy szánom-bánom arccal fordul Nathan felé, és ajkát harapdálva préseli ki magából a szavakat:
- Bocs, hogy az előbb… nem kellett volna rákérdeznem, végülis nem tartozik rám… de azért elmondhatod, ha szeretnéd, érdekel, tényleg. De beszélhetünk másról is...


//bocsi, hogy ilyen összefüggéstelen és gyenge lett a válasz//

*Egy nyugodt reggel, amikor a diákok legszebb és legédesebb álmukból ébredve épp, hogy lekullogtak az étkezőbe, hogy teletömjék magukat a megannyi fogás számolatlan halmának egyikéből-másikából. Igen, egy tipikusan olyan na kezdete, amit arra lehetne használni, hogy valami értelmessel is foglalkozzanak a diákok, ne csak azzal, hogy kin van a legdivatosabb táska vagy kinek van frissen megátkozott képe. Egészen idillikusnak hathat, hisz a legszimpatikusabb tanárok ülnek a keresztbe fordított asztal túlfelén, egészen addig minden szép és jó, amíg...*

- WEASLEY!!!!!!!!!!!

*Söpör végig a jól ismert, hirhedetten kaján felhanggal fűszerezett, pálcával felerősített kiáltás a termen, ahogy a diákok számára használatba helyezett bejárati ajtóban megjelenik a hórihorgas, viaszosan sárgás árnyalatú bőrű alak, most is az árnyékot keresve, kerülve, hogy akár csak a talárja szegélyét érje egy a beszüremlő napsugarak közül.

Ha ennyi nem volna elég ahhoz, hogy mindenki felő forduljon, míg útba ejti a szólítottat is egy pillanatra, lendületes lépteivel indul meg a griffendélesek asztala felé, hosszú, méltányoló pillantást vetve saját házának asztala felé egyenesszálú, zsíros fekete hajának függönye mögül, látva a szemekben a várakozást és itt-ott a reménykedést, de mit is foglalkozna ezekkel, amikor úgyis tudja, hogy korántsem fognak olyan jól szórakozni, mint ahogy ő. Főleg ha majd láthatja annak a beképzelt Potternek a képét, amikor egy szóra sem méltatja, mint általában. Óh igen, talán a kis Granger is felszólal majd, ki tudja, talán még jól is jöhet az az önelégült sebhelyes és a könyvmoly okostojás. Elvégre tiszteletlenségért le is lehetne vonni 10...20... akár 50 pontot is... fejenként...

Ajkain halovány félmosoly lobban a gondolatra, mit inkább vehet bárki árnyéknak, hisz ki gondolná, hogy örömét lelné bármiben is. Bár sejti, hogy házának tagjai tudják, hogy a griffendélesek kínzása és megalázása az, ami még mindig képes még sötétebb árnyalatot vinni amúgy is komor napjába.

Árnyfolttól árnyfoltig siklik, kerülve a fénytócsákat, mintha valami elfuseránt főzet lenne, amibe nem hogy belelépni nincs hangulata, de ha tehetné, a szagát is messzire űzné. Hosszú, lendületes lépteinek sorát végül Ron mögé érve szakítja meg, tudatára hozva a többi esetlegesen jelenlevő testvérnek, hogy most bizony nem ők vannak terítéken.*

- Remélem büszke magára, hogy a híresen okoskodó és közismerten különcködő barátai mellől mostmár nem fog kilógni... * Árnyalatni hatásszünet, mintha azon gondolkodna, hogy lehalkítja a hangját, bár már az is nagy szó, hogy elvette pálcáját nyakától, így nem harsog közvetlen közelről a másik képébe. Bár úgyis mindegy, legtöbbször megfagy a levegő, ha megjelenik, sőt, meg is szólal... * Tekintve, hogy a legutóbbi dolgozatát végig olvasva új osztályzási rendszert kellene kitalálnom... A baj az, hogy nem jut eszembe szánalmasabb, logikátlanabb és mamlaszabb élőlény, mely alul múlja a Troll szintet.. Bár magára tekintve, jobb lenne, ha mostantól a Weasley lenne a megfelelő érdemjegy, mélyen az elégséges szint alatt...

*Félhangosan ejtett szavak, melyek alatt előhúzza talárjából az emlegetett művet, s egyenlőre összetekert állapotban tartva, pillant a másikra.*

- Kívánja, hogy idézzek a nagybecsű barátainak, avagy hajlandó lépéseket tenni a jelenlegi tudása fejlesztésének érdekében?

[Piton professzor]

Piton professzor

*Korán reggel… álmos fejek bukkanak elő a hálókból. Az egész Griffendél sürgött forgot… de vajon miért? Hiszen senkinek nem volt konkrét dolga…csak az órák. De, még is valami fura oknál fogva mindenki korán kelt, s a nagyterem felé vette az irányt, hogy reggelizzen.
Herry, Hermione és Ron sem volt ez alól kivétel. A klubhelyiségben futottak össze, s innen együtt vették az irányt a nagyterem felé.
Kényelmesen elhelyezkedtek a házuk asztalánál, majd beszélgetés közben belefogtak a reggeli elfogyasztásába. Ez a tevékenységük, egészen addig kellemes és örömteli volt, amíg egy éles, kellemetlen hang „meg nem szólalt” a háttérben. A hangot kép is kísérte, egy ember… személyében… Sötét taláros, sötét hajú, viaszos arcú alak állt a Nagyterem ajtajában, s mágikusan felerősített hangján töltötte be a teret… Egyetlen szó… WEASLEY.

Ron összerezzent, s ennek folyományaként felborította a poharát, ami felé nyúlt mikor Piton – mert, hogy nem más volt a sötét alak – megszólalt. Persze a töklé a tányérján kötött ki… meghiúsítva a további reggelizést.
Ron azért remélte, hogy ez nem neki szól… Hiszen azért ott van még… esetleg Ginny. Riadt tekintettel nézett két mellette helyet foglaó barátjára… tőlük is maximálisan meglepett arckifejezést láthatott.
Piton megindult a terem felé, módszeresen kikerülve a padlón lévő nap keltette fénytócsákat… Mintha valami szörnyű vész, vagy baj történne vele, ha belelépne… ha érné a fény…
Lehet, hogy vámpír vér folyik az ereiben… és elég ha fény éri?

Meg közelíti Ront…megáll mögötte… Sajnos a félelme beigazolódott… a Weasley kiáltás sajnos neki szólt…
A rettegett tanár odaért, megállt, s ismét szólásra nyitotta száját…
Ahogy a griffendéles hallgatja a nyomatékosan, élesen ejtett szavakat, arcszíne egyre fehérebbé és fehérebbé válik… már koránt sem bánja, hogy reggelije füstbe ment terv lett… hisz a jelen pillanatban, még ha az élete múlt volna rajta sem tudott volna egy falatot sem legyűrni a torkán. Kétségbe esetten tekintget Hermionéra és Harryre, hátha valaki segít rajta… bár nem volt nagyon esély erre.

~ Hogy mi? Új osztályozás? És Troll helyett Weasley? … mit képzel ez a…~
Amint befejezi a monológot… Ron számára érthetővé válik, hogy miért is tiszteli meg a Denevér jelenlétével a reggelit. Lassan megfordul… s a Sötétre mered… hófehér arc, kétségbeesetten homályos tekintet… aggódó gondolatok…
Egyelőre nem tudott megszólalni… remegő kézzel kapaszkodik a padba…
Piton ismét megszólal. ~Idézni? Mi, hogy? Ja… legutóbbi dolgozat… De mi is volt? Hogy fejleszteni a tudást?~*

-   Öhhm, hogy… nem, azt hiszem nincs rá szükség tanár úr. – válaszolta elsőre kissé remegő, majd halványan magabiztosabb hangon.

*Háta mögött hallani vélte, amint a mardekárosok nem titkolt örömmel súgtak össze a háta mögött… s latolgatták, hogy vajon milyen büntetést is kap a trió egyik tagja. Lelki szemei előtt látta Malfoy és csatlósai önelégült arcát, hogy igen… megint pórul jár a griffendél… vagy valaki az említett házból.*

-   Nos, izé… szóval… tudásom fejlesztése? – kérdezett vissza.
-   Azt hiszem lemondanék arról, hogy nos… szóval… nem vágyom arra, hogy… bár nem tudom már mi szerepel a dolgozatban… de… na… szóval… azt hiszem inkább tanulnék…

*Zárta le a dolgot, s tekintetét a cipője orrára szegezte, hogy mér véletlenül se kelljen látnia Professzoruk önelégült tekintetét… Gyors oldal pillantás Herryre… Mionera… aztán további padló fixírozás… remélte, hogy ennél csak jobb lehet…*

*Mindigis tudta, hogy miféle pletykák keringenek róla a diákok között, kezdve a legegyszerűbbtől, ami általában csak annyi, hogy feltehetőleg életében nem mosott még hajat, egészen addig, hogy vámpírokhoz hasonlítják. És igen, előszeretettel játszik rá erre, ami el is várható tőle, ha már élete nagy részében a pincék sötétjében az üstök fölött görnyedt. Meglett a haszna annak is, megvan ennek is. Elvégre a terror az egyetlen dolog, amivel le lehet kötni a diákokat és munkára lehet bírni őket. Csak a mardekárosok azok, akik képesek ezt megérteni és holmi rajongással fordulnak felé, főleg, hogy tudnak a Sötét Jegyről, mégha a legtöbben, akik nem nagy halálfaló és sötét családok leszármazottai, csak sejthetik annak valódi létét.

Így hát kényelmesen, siklik át a fénytócsák kusza labirintusát kerülve, szinte örömmel szemlélve, ahogy felborul a kupa és méginkább nevetségessé teszi Ron megjelenését. De nem törődik ezzel, inkább csak unott fejet vágva hallgatja a másik hebegését, ahogy az próbál valami értelmeset kinyögni a szavakra. Nah igen, azt eddig is tudta, hogy nem épp a tárgy szakértője, de azzal nem volt tisztában, hogy ennyire csökött agyú legyen. Elvégre ki az a szerencsétlen, aki megütközik azon, hogy új osztályzatot vezetnek be miatta?

Jobb szemöldöke csak megemelkedik, ahogy mellkasa előtt osszefonja karjait, s zsírtól csillogó hajzata árnyékából úgy les a másikra, mint kígyó a kőbe vájt hasadék mélyéről áldozata felé, alig szívdobbanással a marás előtt. De nem szólal meg, kényelmesen kivárja, hogy a másik próbálkozhasson, elvégre köztudott, hogy.... nem a türelem nem épp az a vonás, amit híresen hozzá lehet kötni. Mégis, kivárja, amíg a Weasley összekapar valami értelmeshez alig hasonlító választ.*

- Nem hittem, hogy a beszéddel is gondod akad, Weasley... Így lényegesen több dolgod akad majd...

*Lesajnáló pillantás, majd, megkegyelmezvén a másiknak, visszacsúsztatja bő talárja ujjába a tekercset és megindul a bejárati csarnok felé, pár lépés után a válla fölött pillantva hátra, hogyha nem lenne egyértelmű, hogy elvárja a másiktól, hogy kövesse, s csak a fejével intene, de nem, az túl kegyes volna.*

-Gyerünk Weasley, még járni is meg kell tanítsalak?

*A fojtott nevetés, mely háza asztalától hallatszik, nem lepi meg, sőt, egészen kedvére való, még ha ki sem mutatja. S bár méginkább alázhatná a másikat, inkább tovább halad, gondosan kerülve továbbrais a fénypászmákat, s csupán a kőfalak kellemesen árnyas oltalmát élvezve váltva vissza megszokott, elnyújtott, sokszor viharosan lendületesnek tetsző lépteire, melyek felkavarják talárja sötét szövetét, mi saját életet tetszik élni, ide-oda tekergőzve, lebbenve, kidagadva avagy épp összeomolva.

A pince helyett, mely általánosan megszokott tartózkodási helye, a csarnokon átvágva, a termetes kapu felé halad, s mintha mély lélegzetet venne, mielőtt kilép a résnyire nyitott ajtón, hagyva, hogy végig omoljon alakján a napfény, pár lépés után mélyen arcába húzza talárja kámzsáját, elkerülve ezzel, hogy bőre életteli árnyalatot kap. S csuklyával fején állapodik meg, figyelve, kellő odadással követi-e a másik, s ennek függvényében kezd válogatni a birtok számtalan zuga közt, hogy vajon hol is kezdhetné az okítást.*

[A Korrepetítornak]

A Korrepetítornak

*Lesajnáló tekintet… gonosz félmosoly… igen… ennyit kap, mert ijedtében még egy teljesen értelmes mondatot sem sikerült kinyögnie… Na jó, de ne várja el senki, hogy ha reggeli közben Piton proff berobban a terembe, és ráripakodik az emberre, sőt… a dolgozatát is felemlegeti értelmes, kerek egész mondattal válaszoljon…
Aztán… mintha megváltás lenne, Piton elindul…
~ No, ennyi? De hogy a manóba gondolta a tudásom fejlesztését?~
Persze a kérdésre, szinte azonnal meg is érkezik a válasz. A Denevér megáll. Megfordul… s újabb kedves mondatot intéz Ron felé.*

-   Hogy most? – újabb meglepődés…


*Totál kétségbeesett arc… tekintet Hermire… segítségkérő arc… egy ilyen Ez most komolyan gondolja? Aztán Harryre néz, segítség kérés… esélytelen a lehetőség a segítség nyújtásra.*

-   Én, most… megyek… majd találkozunk. – szól oda a párosnak.

*Lassan feltápászkodik, mint egy csiga hátramenetben… óvatos, bizonytalan léptekkel megindul a mardekár házvezetője után. Hallja a gúnyos nevetést a kígyók asztalától… a megdöbbenés hangjait a saját háza asztalától… Lassú… nagyon lassú és kiszámított léptekkel követi…
Piton proffal ellentétben egy másodpercig sem gondolja meg, hogy keresztül sétáljon e egy – egy napfény pocsolyán… mintha az megvédené… mentsvár az ellen, ami most rá vár…
Bár fogalma sem volt, hogy mi vár rá.

Kiértek a teremből, s Ron nagy meglepetésére nem a megszokott pincehelyiség felé vették az irányt, hanem a kapu felé indult meg a tanár. Ron arcán újabb meglepetés hullám szalad végig, egy pillanatra meg is torpan, majd követi ismét a sötét alakot….
Úgy száll mögötte a talár, mint valami Lethifold… Remélte Ron, hogy nem egy valós, élő példánnyal találta szembe magát.
Piton kisétált a kapun, a világos, csodálatosan ragyogó udvarra. A nap hét ágra sütött, megvilágítva mindent és mindenkit, aki csak az udvarra lépett. Nem volt ez alól kivétel a professzor sem… Rögtön fejére is húzta a kámzsát… nehogy valami színt kapjon… mert az talán rontaná az imaigét.
Hátranézett, tekintetével a fiút keresve, majd mikor láthatta, hogy mögötte van és követi, megindult az udvar felé. Ron megközelítette a kaput, meg állt egy pillanatra a küszöbön, mély levegőt vett, majd megindult… s továbbra is ott baktatott a kígyó imádók házának feje mögött.
Minden lépés, amit megtett, óriási erőfeszítésébe került. Lábaira mázsás súly nehezedett… s ez az érzés felkúszott egészen a szívéig… aggódott… s talán jogosan. Ha csak abból indult ki, hogy Harry is miféle külön órán vett részt Pitonnál… ráadásul azt az igazgató kérte… ez pedig… ez pedig valami hobbi… Hogy Piton korrepetálja…
De miért?
És mivel?
És hol?
És hogy?
Kérdések... megválaszolatlan kérdések cikáztak a fejében, miközben lábait egymás után rakta… s néha pillantott fel, vajon a sötét talár ott lebeg e még előtte….*

Parkinson

Tovább habzsolom az egyre fogyatkozó drazsét, lassan felélem az összes tartalékom. Remélem küldenek még édességet a közeljövöben.
 - Jaj, ne is mond! - forgatom szemeim az elöbbi kérdésre. - Most is azt kéne csinálnom, de olyan sok van, nagyon oda kell figyelni, de nincs hozzá kedvem. - most biztos azt hiszi, hogy tiszta hülye vagyok, hisz végzösként ez lenne a legfontosabb dolgom. Mégis inkább beszélgetek vele, csakhogy ne kelljen tanulnom. Persze elöbb-utóbb úgyis bele kell vetnem magam, de inkább az utóbbat választom.
 - Biztos nem kérsz édességet? - és újra elétolom a tasakot. - Nekem mindig segit... föleg, ha rossz a kedvem... - nem mintha tudnám, mi jár a fejében. Tuti, ö is ki van akadva a sok tanulni való miatt.
 - Szeretem a Sötét Varázslatok kivédését, illetve az az egyetlen tantárgy, amit szeretek. - magam elé vetem két kezem és a körmeim kezdem piszkálni. Gyorsan rájövök, hogy ennek a cselekménysornak semmi érteleme, úgyhogy az asztalra helyezem tenyereimet, s ránehezedek, hogy jobban lássam Pansy jegyzeteit. Milyen szépen ir. Nem úgy mint én. Az én irásom kiolvashatatlan. Kicsit kibillenek egyensúlyhelyzetemböl, mikor egy alsós véletlen belerúg a padba.
 - Halál rád! - szikrázok, de Flitwick professzor éppen erre nézett, úgyhogy nyugton maradtam. Nem keresem én a bajt, igy is elég kivülállónak érzem magam.
 - Te azzal a szöke fiúval szoktál lógni, ugye? - kérdezek rá ártatlanul, csakhogy legyen miröl beszélgetni. Láttam már öket, meg azt a két hájas fiút. Gondolom azok a testörök, vagy hasonló.

 

~Keith~

    Vártam a reakcióját, hogy majd a kismegjegyzésemre, neki is lesz e esetleg egy rosszmájú visszaszólása, mint háztársai többségének, vagy apjához hasonlóan ő is egy igazi nemes. De egyik lehetőség sem bizonyult igaznak.
  Egy teljesen egyszerű semmitmondó kijelentést tett csak. Semmi gúny semmi látszat. Egy megjegyzés volt csupán, ami igaz is volt. Valóban sose láthatott még. Két idegenként néztünk egymás szemébe, idegenekként, akik unokatestvérek, de az élet nem úgy hozta, hogy egymás játszópajtásaiként nőhessenek fel. Milyen érdekes azért belegondolni… Egy évvel volt nálam idősebb Keith, az unokabátyám volt. Ha Mirol lányként cseperedek fel, akkor nagyvalószínűséggel, azzal teltek volna gyermeki napjaink, hogy a másikat egzecíroztatjuk, egymás játékainak elszedésével, hajhúzogatással, árulkodással, és hasonló gyermeteg dolgokkal, amikre csak az apróságok képesek, főleg ha egy testvérről van szó. Mert mi azok lettünk volna, ha nem is egyazon szülőktől származunk.
  Helyet foglalt.
  A torta maradéka még mindig ott díszelgett a tányéromon, de már nem volt kedvem megenni. Elment az étvágyam. Nem miatta, vagyis miatta, de nem rossz értelembe. Csak egyszerűen, ahogy ott állt, azaz már ült velem szemben, már nem volt kedvem jóízűen befalatozni az utolsó morzsákat is. 
  Láttam, ahogy végig néz az édességek és gyümölcsök kínálta díszes asztalon aztán megakad a tekintete egy ínycsiklandozó hibátlan almát, de nem igazán tudtam vele törődni. Valahogy az a tény, hogy egy Mardekáros ült a Griffendél asztalánál sokkal érdekesebbnek bizonyult. Vagy legalábbis próbáltam erre koncentrálni, mert kezdtem egy hangyányit ideges lenni. Nem tudtam mit akar, és ez zavart. Zavart még az a nyugalom is, ami áradt belőle egy kis gőggel megtoldva.  Más volt, mint az apja. Jamestől sose tartottam, de Keith… Valahogy az volt az érzésem vele szemben, hogy bármikor támadhat, és ez csupán, amiatt lehetett, hogy képtelen voltam belé látni.
  Keith Mirol, az eddig Durmstrangos diák, most a Roxfort padjait koptatja, és úgy járkál az iskolában, mint valami kiskirály, de közben mégsem ezt érzem rajta. Valahogy mintha… mintha óvni akarna a családtól, amihez ő is tartozik. Á nem… Biztos csak én próbálok mindent beleképzelni a semmibe.
  Na, emiatt tartottam unokafivéremtől. Nem tudtam mit akar, mire számíthatok vele kapcsolatban. De erre egyáltalán nem számítottam. Nevet. Engem nevet ki? Aztán jött a többi felelet és hirtelen azt sem tudtam hogyan reagáljak.
  Csakis annyit, hogyha nem tudsz őszinte mosolyt csalni az arcodra, hát ne tedd! Légy önmagad… Vagy inkább senki… 
  Ezt, meg hogy érti? Fogalmam sem volt. Vagyis valami volt, de azt a válasz lehetőséget nem találtam megfelelőnek. Mert számomra úgy hatottak ezek a szavak, mintha madárnyelven akarná a tudtomra adni, hogy maradjak meg annak, aki voltam, ne akarjak beletartozni egy családba, ami a színjátékról és a tettetésekről szól. De egy Mirol szájából, csak nem ezt jelentik ezek a szavak! Vagy mégis? Nem tudtam.
  Egy pillanatig csak ültem és néztem Keitht, ahogy az almáját eszi és már nem foglalkoztam, olyanokkal, hogy a látszat fent legyen tartva. Meglepetten szólaltam meg és ez az arcomra is nagyvalószínűséggel kiült, mert bármikor képes voltam álarcot ölteni magamra, de most olyan szinten voltam tanácstalan, hogy ez a maszk lehullt.
  - Ezt, hogy értsem? – kérdeztem – Mit akarsz ezzel, mondani, hogy legyek önmagam vagy inkább senki? Mire akarsz célozni?
  Néztem egyesen a mogyoróbarna szemekbe és vártam, hogy reagál. Az előbbi fennhéjázó hölgy most hirtelen eltűnt és csak egy értetlen leányzó maradt a helyén. Ennyit arról, hogy igazi Mirol lennék… még mindig túl sok volt bennem az ártatlanság a naivitás. De amit nem értettem, hogy hogyan volt képes ezt kiváltani belőlem. Hisz bármikor képes voltam felhúzni a jégkirálynő maszkját és akkor bárki lehetett a közelemben fagyos és hűvös voltam. De most… most hiába akartam az lenni, nem ment.

{drága drága Abbb}

*Örömmel töltötte el az a tudta, hogy végre sikerült befognia - szó szerint - Abbey száját, de valahogy a bosszúhadjárat túl jóra sikeredett és szegény Hugrás barátnője fulladozva próbált megszabadulni a nagy darab süteménytől. Nos igen, lehet, hogy ez a visszaadás mégsem volt valami jól átgondolt ötlet, de hamarosan megnyugodva látta, hogy Abbey MEGMARAD! 
Viszont ő volt a nagyobb, ezért akárhányszor Hannah visszaverte támadásait, tudta hogy kap ő még ezért... persze nem ilyen gyilkos módszerekre kell gondolni rögtön, de valami kisebb tréfára biztos, de a Griffis ezúttal készenáll.*

- Uppsz... bocsi... azért nem gondoltam, hogy annyira nevetsz, hogy a morzsák a légcsöved felé veszik az irányt. Ümm... azért már jól vagy? - bűnbánó arckifejezés, hátha ezzel enyhíteni tudja azt a "büntetést" amit ezért kap majd egyszer még.

- Tudom, hogy ötödéves vagy, de már lassan hatod, és ha megnézzük sokkal közelebb állsz a végzéshez, mint a kezdéshez. De persze nem kötelező senkinek ezen ilyen fiatalon gondolkoznia, csak eszembe jutott, hogy veled mi a helyzet etéren...

- Szerintem jól hangzik mindhárom variáció, ami neked szimpatikus, de én inkább nem is mondom, hogy nekem melyik tűnik a legjobbnak. Nem foglak befolyásolni véletlenül, de bármelyik posztot is választod, az első dolgod az lesz, hogy körbevezetsz engem majd a munkahelyeden! - mondta vigyorogva Hannah.

- Hogy én mi szeretnék lenni? Uff... Nos az igazat megvallva pontosan azért kérdeztelek meg téged, mert nekem lövésem sincsen. Sőt... a szégyen az, hogy nem is ismerek valójában olyan igazi lehetőségeket a Minisztériumon és az aurorképzőn kívül. Vagy egyáltalán Abb, hozzám milyen feladat állna a legközelebb? - segítségkérően tekint barátnőjére, és reméli, hogy Abbey koránál fogva tud a témához fűzni néhány kisegítő szót.

*Megvárta amíg a Hugrás elmondja a kéréssel kapcsolatban, amit tud avgy amit akar. Hannah persze figyelmesen, nagyra nyílt szemekkel lesi minden szavát, mert igazából attól fél nagyon, hogy mire végez nem lesz hivatása. Ez nem túl kecsegtető, ezért reméli, hogy nem veszett el minden remény és Abb megoldja nagy nagy gondját.*