Nagyterem

[Egészségfejlesztés]

Egészségfejlesztés

*Valóságos hideg zuhanyként éri ez a hűvös, távolságtartónak ható biccentés, bár mire is számított? Kincstári mosolyra, széles jókedvre és hét határra hallatszó boldogságra, amiért ő egyáltalán idedugta azt a sápadt képét? Nagyon rondán viselkedett, tudja jól. Igazság szerint már csak azon csodálkozik, hogy Rick egyáltalán méltóztatott visszaköszönni neki - még ha csak egy biccentésre méltatta, akkor is. Ajh.. annyira sajnálja, de.. Nem foglalkozhat vele. Egész egyszerűen nem lehet..! Annyira hasonlít Rá, és most, hogy itt ül mellette és még annyi tartás sincs benne, hogy..! Ez nem igaz.
A kölyök acélszürke szemei már fordulnak a szőke fiú arca felé, de tekintete a következő pillanatban már egy harsány kiáltás gazdáját kutatja a környéken. Pillanatok alatt megfeledkezik Rickről, a dilemmájáról és a lelkiismeretfurdalásáról, hiszen egyszerre három szuka is közelít felé, méghozzá olyan tempóban, hogy gyakorlatilag köpni-nyelni nem tud! CC, a fura dobos és a kis banda másik két tagja tankként dübörög keresztül a gondolatain, s eképp is gázolnak bele a magánszférájába. Mi a frászt képzel ez a..?!*
- Ehh.. Hé, várj..!
*Ösztönösen is odébb akar húzódni, de a másik oldalon Rick ücsörög, és hát.. Hát ezerszer inkább Roderick Bennett, mint a hírhedt CsCs! Őszintén retteg ettől a társaságtól, hiába egyidősek és hiába hánytatta már meg egyiküket az üvegházak mögött a gyepen.. akkor is egy csapat nagyhangú nőstényről van szó!
Vet egy gyors, szinte már könyörgő pillantást a szőke fiú előtti asztaldarabra, a következő pillanatban pedig elhaló, érces hangon felköhög a túlontúl is lelkes köszöntés hatására. Úgy érzi, menten beszakad a háta!*
- Ohj.. CC..
*Meg sem kísérel visszamosolyogni; momentán jobban leköti az, hogy egy kis színt nyerjen a halottfehérre sápadt arca. Tekintete immár nyugodtabban siklik Sat felé, s már rebbenne is tovább, mikor.. Ez tényleg az a lány? Olyan más ma. Mintha nem lenne teljesen magánál.. Igazság szerint simán kinézi ezekből az állatokból, hogy puszta szórakozásból begyógyszerezik egymást és röhögnek a mellékhatásokon.. Eszesek.
Összeszűkült szemekkel méregeti még egy sort a bágyadt arcot, aztán szerencsére.. nem. Túl hamar gondolta, hogy itt és most véget is érnek a megpróbáltatások, mivel ekkor belép a terembe Miss Torre, a visszataszítóan bűbájos boszorkány. Bzmg.. =_=*

Az óra alatt

*Valami nem stimmel ennek a nőnek a beszélőkéjével, de kezdi úgy érezni, hogy figyelmét erőszakkal vonja magára a nőszemély. Tudja magáról, hogy rosszul kéne lennie, hogy a puszta látványtól hánynia illenék, most valahogy mégsem érzi a kényszert. Nem forog a gyomra és nem lökődik híg, édeskés kortyokban a nyál kiszáradt nyelvére. Nincs ez így jól.. A kisugárzásában lehet valami, vagy a mágiájában, de lassacskán azon veszi észre magát, hogy figyelmesen hallgatja a sületlenségnek tetsző szavakat.
Röhöghetnékje támad.
Megelőzni a bajt, mi? Késő.
Párkapcsolatok..? A redves francba, miféle óra ez?..
"A párkapcsolat az ember olyan biztonságos létezési módja, amelynek során egy respektált személlyel vagy egy ellenkező nemű partnerrel szoros kötelékbe lép." Nah az b*szná le nála a biztosítékot! Soha többet. Három lépés és egy mérföld! Minimum.
"Védelmet ígér, kontaktust nyújt, feloldja a magány, az elszigeteltség feszültségeit." Hát ezz..
Még hogy szegény kislányok?! Őrült ez a nő?.. Óh, miket gondol, hát épp azért fecseg össze ilyen baromságokat, mert ő is csak egy a nyomorult, szadista szukák közül!
Seya képe egész beborul a monológ során, s a vége felé már olyan hitetlenkedő, valósággal megvető kifejezés ül az arcán, mint akit egy ripacs hazug próbál meggyőzni az egyértelmű átbaszásáról.

A feladat hallatán legszívesebben felállna együltő helyéből és kisétálna a teremből, mondván: leszarom, nem érdekel a folytatás; ehelyett azonban felcsapja a füzetét és alaposan végigméri az orra elé kerülő üres lapot.
Amit a következő pillanatban már ki is tép és szó nélkül odalök Kaynek. Nincs kedve hozzászólni, s a további csevegést és kuncsorgást is meg akarja előzni, így hát miért is tagadná meg tőle a papírt?
Nagy és üres és fehér.. Ilyesminek képzel egy kapcsolatot. Ilyennek képzeli azt, amiből nagyon is ki akar maradni. A lap előbb utóbb megtelik, bemocskolódik, aztán vagy kiszedi belőle a radír a grafitot, vagy nem. Az odanyomott rovátkák megmaradnak. Persze mit tud ő ezekről a dolgokról? Áh. Mindent. Figyelmét ezúttal Rick halk kis nevetése vonja magára, s ez megzavarja.. Mi járhat a fejében? Miért érdekli, hogy mi jár annak a srácnak a fejében?..
Mindegy, hát nem akar tovább tökölni, szóval kettéhajtja a lapot és felfirkantja a maga listáját:

Adni:	Kapni:
- Hűség	- Szabadság
- Figyelem	- Hűség
- Szere	- Bizton
- Semmi	- Minden
- Fájdalom	- Önzetlenség
- Birtoklás	- Készséges szolgálat
- Megalázás	- Áldozat
- Ígéretek	- Élvezet.

*Szerencsére még időben észbe kapott: ez a nő egy pszichológus.. ő meg egy nyomorult elmebeteg, akinek kezelésre volna szüksége. Azonban esze ágában sincs Miss Torréhez járni, így az őszinte véleménye helyett a megismert helyes válaszokat adta meg. Fő a békesség.. bármilyen undorító a valóság. Az írás végeztével kicsit távolabb is tolja magától a lapot, s magasról téve Kay vizsla pillantásaira, kihúzza magát. Nem igazán foglalkoztatja a dolog.. nézze csak. A válaszai tökéletesen normálisak.*

[ADNI KAPNI]

Hátradőlve hintázik a székén, miközben nagyokat csámcsog a talárja zsebében talált bubble gum rágóval. Kezd kijózanodni, vagyis a gyógyszer hatása csökkenni látszik, aminek nagyon örül. Seya a megszokott módon viselte az üdvözlését, amin jót kacarászott. Viszont már a szobájukban megfigyelte, hogy Sat úgy viselkedik, mint aki begolyózott volna. De csak vállat vont rajta, s hagyta, hogy unokanővérre ilyen fura öltözetben jelenjen meg ezen a minek is nevezze órán. Kay-ben meg nem csalódott^^ ő olyan most is, mint mindig.
Kissé unottan hallgatja a tanárnőnek nevezett pszichomókus hegyibeszédét. Magának sem ismerné be, hogy minden egyes szóra odafigyel, s a tudata legmélyén el is raktározza, mert amennyi ellenszenvvel viseltetik a pasi csoport iránt, annyira hőn vágyna arra is, hogy egy fiú szeresse. Mégis ezt a gyengeségét még maga előtt is titokban tartja, s csak egy fintort vág arra a gondolatra, hogy mi is egy párkapcsolat. Ő tökéletesen megvan magának, meg a csajoknak. Abba bele sem mer gondolni, hogy milyen érzés lesz, ha mindannyijuknak lesz pasija, csak neki nem – mennyire egyedül lesz megint!
Honnan a francból vegyek lapot…, gondolja, míg körbenéz a társaságon.
- Sat, adnál egyet? – nem kell neki nagy lap, mert úgysem tudna mit írni.
Amint kap a kuzinjától íróeszközt, meg lapot, abban a pillanatban felírja:
   ADNI            KAPNI
De itt megáll a tudománya. Mi a fenét írjon alájuk. Szájába veszi a tollat, elfeledkezve, hogy nem az övé, majd a két szót nézi. Adni-kapni. Mintha ennyire egyszerű lenne az egész. Mintha ő kapna valamit is valakitől, vagy adni is akarna bárkinek is. De azért ki kéne töltenie, legalább azt az öt sort, amit Miss Abra kért tőlük.  Adni-kapni…
Szeretetet – ezt elsőnek felírja, mindkét helyre. Igen, ez fontos. Anyát is szerette, s anya is szerette. De apa is szerette anyát, s mi lett mindennek a vége? Na jó, kezdjük megint előről!
   ADNI            KAPNI
   Szeretetet         szeretetet
   Pofont, rúgást         megbecsülést – igen ez fontos, még hogy őt megüssék!
   Megbecsülést         szabadságot
   Hűséget                 hűséget
   Ugyanazt, amit ő ad      ugyanazt, amit én adok…
S ennél megáll, csak mered a sorokra, hiszen ez hülyeség. Már húzná is át, mégis hagyja, valami megmozdul benne, de maga sem tudja, mi.  Megijedt saját magától. Segélykérőn pillant fel a professzorra, de gyorsan összeszedi magát, s mint akit megégetett a papír, félretolja, s hátraveti magát megint a széken. Továbbra is hintázik, és rágja a rágóját.

 máskor...   
           ~ Abraxas

Miközben halknak tűnő léptekkel indulok el felfelé a Mardekár házának helységéből, a pince folyosóin, szinte tágra nyílt szemekkel figyelem, ki, merre és hová tart, de a lényeg, hogy ki. Most pedig még nem is a szokásos Prefektusi járőrözésem alkalmából lesem a diákságot, hanem mert kerülöm Őt… Mint ahogy már azt teszem jó két napja. Valljuk be elég nehéz dolgom, van, elvégre együtt vannak az óráink nagy része együtt van, ami nem is csoda, hiszen egy évfolyamba, sőt egy házba járunk. Sosem éreztem ezt a tényt még ennyire tehernek. Egy árnyék vetült a falra, mire megtorpantam, s még a levegőt is bent tartottam, majd megláttam, hogy csak az egyik nyurga elsőéves, aki siet vissza a KH-ba a Nagyteremből, ahová én is tartok.

Hülye! ~ rivalltam magamra újra. Még is mi a fene történhetett velem? Hogy a saját árnyékomtól is rettegek, s úgy járom a folyosókat, mint valami szellem. Ez nevetséges… Bár még ezt is emelt fővel teszem, természetesen. Hogyan máshogy? Véve egy nagy levegőt, mintha mi sem történt volna haladtam tovább.

A nagyterembe lépve gyorsan körbepillantottam, de ez másoknak csak sima körbeszemlélés lehetett, mintha felszeretnék valamit mérni… Persze mind ezt gőgös megszokásból, holott csak ellenőriztem, hogy Malfoy nincs e itt. Tudtam, pontosan jól tudtam, hogy ilyenkor már a Könyvtárban van, vagy éppen egészen máshol, de nem itt, mert réges rég befejezte a vacsoráját. S mivel ennyire tisztában voltam a napirendjével, könnyedén kieszközölhettem azt, hogy a találkozásaink számát leredukáljam 0-ra. Nem volt ott, hát persze… Még is megnyugvással töltött el a tény, hogy egy újabb nyugodt, és történés nélküli vacsorát élhetek át. Valahol a hosszú asztal közepén foglaltam helyet, hiszen a két szélén még így is ültek páran. A késők, akik közé már én is tartoztam, nem mintha számítana egy óra ide vagy oda. Egy apró simítással tettem rendbe a zöldszegélyes egyen talárom ráncait. Még mindig az iskola egyenruhában voltam, hiszen én úgy hittem, abban kelél megjelenni az étkezéseknél is. Akártki akármit mondott, én tartottam magam ehhez, még ha nem is tartozott ez az öltözék a kedvenc darabjaimhoz.

A saját tányérom közelebb húzva magamhoz, s leemelve a gyümölcskosárból egy füst szőlőt tettem azt magam elé. Valahogy… nem voltam képes többet enni. Mintha a torkom megszűnt volna létezni, vagy egy hatalmas gombóc lett volna a helyén, ami nem engedi. Semmit sem enged, hogy áthaladjon. Ám ennem kellett, hiszen üres gyomorral hogy tanulhat az ember?

Rhea

Azok az önelégült, sőt, elégedett s gunyoros szavak... Már két napja keringenek elméjében, s mit sem tud kezdeni velük, hisz tudja, hogy az első ölelése volt annak a megveszekedett fehérnépnek, mégis, azok a hangsúlyok... Talán túlságosan elengedte magát, túl sokat vett vissza a szenvedélyből, mely elragadta... Igen, csak így lehetett, hogy hagyta egyszerűen elsétálni. Mert hagyta, s igencsak mogorva lehetne, ha nem volna nála a némber pálcája. Milyen kínos lehet, hogy az egyetlen dolog, amivel képes lenne ellene védekezni, épp az ő birtokában van.

Óh igen, most is a dicső Mardekár prefektusának kijáró jelvény alatt talán két arasznyival nyíló zsebben lapul. Legalábbis egy könnyed ki másolata, mely megszólalásig olyan, mint az a bizonyos, varázserővel bíró fadarab, mintössze, ebből hiányzik a mag, s egy egyszerű, meglehetősen mutatós, de hasznavehetetlen pálcával mégis mire menne, még ha el is venné tőle? Nos igen, a Malfoyok vére sosem válik vízzé, s a családon belüli cívódások épp oly természetesek, mint másnak az, hogy boldogan él és kellemesen reggelizik egy idealizált családban. Nevetséges, hogy egyesek mennyire felértekelik az úgymond boldogság jelentőségét.

Csak egy gúnyos rándulás jelzi ajkain, hogy igen, még mindig mit sem ért abból, ami egyes, alaptalanul közkedvelt személyek mozgatórugójának tekinthető. Bár magát a törekvést még értené, de hogy épp egy efféle értelmetlen eszme után...
De ez mit sem számít, amikor ismerős vonású arc kerül látóterébe, s tarkóján végig fut egy könnyed kis bizsergés. Nem holmi szerelemnek nevezett lehetetlen fogalom az, mely kiváltja... korántsem...

Talán a helyzet teszi, az, hogy senki nem akadt fenn azon, hogy ugyan látták bejönni és étkezni is, ám elmenni nem láthatták, mégsem volt látható az árgus szemeknek. Egy játszmát nem adna fel csak annyival, hogy megmarad a régi jólbevált napirendnél, amiről oly jól tudja, szinte az összes családtagja ismeri, még ha fejből nem is tudnák valamennyien. Épp ezért változik maga is, hisz nincs nagyobb hatalom annál, mint egy régi meggyőződésen alapuló reményt avagy nyugalmat darabokra törni. Mert ezt szándékszik, majd igen, bár nem most, egyenlőre csak figyeli a libbenő hajzatot, a kisimuló ráncokat, mind a ruhán, mind a bájos arcon.
Nah igen, bájos arc, mely épp úgy álca, mint az a behízelgő kifejezés, amely sajátján ül megannyiszor, ha netán egy tanárnak kell felelnie prefektusként elkövetett tetteiről. Persze Piton más, ő megérti őket, hisz máskülönben nem emelte volna sem őt, sem fogadott hugát erre a bizonyos posztra. Csak egy halovány vállvonás, ahogy átsiklik a feltörni vágyó emlékeken, s elemeli tarkóját a hűs kőfaltól, melynek eddig támaszkodott, a kiábrándító bűbáj jótékony leple alatt, egy kényelmes homálytócsában, mely ízléséhez mérten túl ritka a vacsora ideje alatt. De nem számít, sőt, inkább mulattatja az eshetőség, hogy épp ebben az egyben keresték azok a mandulavágású szemek.

Elfojt egy mosolyt, majd kimért léptekkel indul a ház asztala felé, kényelmes ütemben keülve meg a kijárattól távolabb eső sarkokat, hogy elégedett félmosollyal ajkain, nyúljon talárja redői közé, s vonja ki jobbjával pálcáját, mivel ráérősen szünteti meg a varázst, épp, mikor Rhea mellé lép. S baljával a nyak ívén végig futva, állapodnak meg ujjai az állon, melyet megragadva, fordítja maga felé a nőt, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hosszan, hevesen, s végtelenül szemérmetlen módon csókolja meg a lányzót, hagyva, hogy ujjai az áll ívéről elöbb a talár felső peremére, majd az alá vándoroljanak, de csupán három hosszú, végtleneül hosszú szívdobbanás erejéig, hogy egy félfordulattal szakítva el önmagát a másiktól, induljon tovább, az asztalok között.

S miként eléri az ajtót, hisz miért ne érné el? Fordul vissza válla felett, s emeli meg Rhea pálcájának mását, mintegy kihangsúlyozva sötét félmosolya okát. Magát a tudatot, hogy van nála valami, ami a másiknak elengedhetetlen...

        ~ Abraxas

Meg kellett magam védeni…
Halk sóhaj, elhalló nyöszörgés, s remegő test, ahogyan a másikat szorítom magamhoz, s pillantok lélektükreibe. Rosszat teszek, helytelent de ebben a pillanatban nem érdekelt, hiszen csak ő voltam s én… Pont mint a legféltettebb, legdédelgetettebb álmaimban. Nem csak hallottam, de éreztem is, a saját bőrömön az Ő szívdobbanását. A meglepettség mely kiült az arcára, elégedettséggel töltött el. Meglepettség…? Inkább döbbenet! Elvégre épp elég beképzelt mesét adtam elő neki, mely nem volt több ócska hazugságnál, hogy azt higgye nem vagyok rászorulva az ő érintésére, még ha úgy sóvárgok is utána nap mint nap, évek óta már, s talán a kezdeti rajongás lassanként alakult át megszállottsággá… Kapaszkodtam belé, körmeimmel végigszántva a hátát, felsértve a nemesi bőrt húztam még közelebb…

Egy színjáték az egész életem, s az állarcom nem sokszor került még le, s senki sem leshetett be a jól felépített színfalak mögé. Azt akartam, hogy ez így is maradjon, s főleg ne a Bátyám előtt adjam meg magam, de még is megtettem. S mind erre akkor döbbentem csak rá, amikor már késő volt… Ahogyan ott feküdtem mellette a fürdő kövén pihegve, elhagyatott kiscicaként bújva hozzá, s élvezve az új helyzet adta lehetőségeket, a sok új élményt, s érzést… megdermedtem. Az egyetlen tiszta érték mely még bennem lakozott, s nem mocskolta be semmi sem, most elvesztettem, ráadásul az állarc is lehullt… majd darabokra tört, ahogyan földet ért. Lelepleződtem!

Megremeg a kezem, ahogyan leszakítok egy szőlőszemet, majd inkább gyorsan visszahelyezem az asztalra, s egyenesedem ki még inkább, nem támasztva meg a könyököm balga módra az asztalon. Ennyire kevés idő lett volna az a 48 óra? Még mindig kísért ez az egész de miért lep meg, hiszen az évekkel ezelőtti ártatlan, gyermeki történések is ugyan úgy egybeforrtak a lelkemmel, s nem tudom csak úgy eltörölni. Talán a teremben lévő apró alapzaj miatt nem hallottam a felém közeledő lépteket, így, ahogyan ködös tekintettel bámultam magam elé. Így azt hamarabb éreztem meg, hogy valaki hozzám ér, mint sem, hogy oda lépett.

Abban a pillanatban tudtam kilétét, hiszen csak neki van ennyi bátorsága, hogy ezt megtegye, senki másnak. Még annak az idióta vőlegényemnek se. Nem kellene, hogy engedelmeskedjek neki, még is könnyű babaként fordít maga felé, s találkozik össze a pillantásunk. Tudom mit fog tenni, itt az iskola egy részének szeme láttára, s miféle hírek fognak rólam terjengeni, még is már azon kapom magam, hogy ajkaim az övéhez tapadnak, én pedig kiéhezetten viszonzom a bűnös csókot. Megremegek a felismerés hatására, főleg, hogy képtelen vagyok ellökni magamtól, ám ő ezt megteszi helyettem. Követem a pillantásommal, s ahogy tér vissza az eszem, úgy villan fel a harag a világos lélektükrökben, s préselem össze az ajkakat. Nem nézek senki arcára, hiszen hallani lehet, miként csendesedett el majdnem mindenki, aki esetleg megrökönyödött a testvérpár elcsattant csókján. S akkor pattan el a húr, amikor visszapillant a Nagyterem ajtajából, majd meglengeti azt a tárgyat, melyet már mindenhol kerestem…

Nem kell több, azonnal felpattanok az asztaltól, s gyors léptekkel indulok utána, hiszen talán ez az egyetlen alkalom arra, hogy visszaszerezzem a pálcám. Sejthettem volna, hogy ő vette el, sőt ellopta… csak, hogy legyen valami, amivel még inkább kihozhat a sodromból.
- Abraxas Malfoy! – Suttogom a dühtől remegő, elhalló hangon, ahogyan megláttam, s ha nem állt volna meg, akkor megragadva a karját fordítottam magam felé, s néztem egyenesen a szemébe. –Ezt sosem fogom megbocsátani! Hogy lehetsz ennyire közönséges, és arcátlan… -
A kezdeti sápadtságom már tova tűnt, s inkább csak az arcomra kúszott pír az, mely színt adott a vonásoknak, emelte még inkább a világos szemeket, ám most lefagytam. Elvégre mi okom Őt ócsárolni? Elmúltak azok az idők, mikor még volt némi jogom hozzá. De a történtek után… az ajkak pár pillanatig voltak csak nyitva, ám gyorsan összeszorítottam őket, s emeltem újra csak a karom, ám most sokkal gyorsabban, hogy egy pofont keverjek le neki, mintha ebbe sűríteném bele minden dühöm, és csalódottságom. Mert csalódott voltam, hogy csak röpke órákig lehetett az enyém, s ismét egy hazugságban kell tovább éljek, színlelve mindent.
- Ha ez Aldrich fülébe jut… Imádkozz, hogy ne történjen meg… mert ha felbontja az eljegyzését velem, saját kezűleg foglak megölni. – Sziszegtem, még azzal sem törődve ha esetleg az a pofon még sem csattant volna, s a vas öklök tartották meg volna a vékony karom, melynek kézfején most ott volt az a bizonyos eljegyzésgyűrű, hivalkodóméretű gyémánttal, melyet sosem hordtam, ám most még is felvettem. Mintha csak erősíteni akartam volna magamban a tudatot, hogy nem lehetek másé.

Rhea

Óh igen, az érintés nyomán engedelmesen forduló fej, s azok a végtelenül világos szemek, melyekben ott volt minden, amit látni akart, s ami galád félmosolyt vont ajkaira, mit sosem kívánt elleplezni, s tán nem is fogja hátralévő életében egyetlen alkalommal sem. S milyen készséges volt a lányzó, s csókolt vissza forrón, szenvedéllyel, épp úgy, ahogy bárki elvárhatná a jegyesétől... avagy a szeretőjétől, hogyha a jelen esetet nézzük.
S igen, megállhatott volna érzelegni és kiélvezni a pillanatot, mint valami megszállott szerelmes, de nem, az ő érzései mélyebben s jóval eltozultabb bugyrokban gyökereznek, minthogy efféle ocsmányságra szánja rá magát, továbbá, akkor megadhatta volna a lehetőséget a másiknak, hogy egy idő után észbe kapjon, s ellökje magától. S akkor őt gúnyolnák, nem pedig a lányzó mögött súgnának össze, mint ahogy látja s hallja, mikoron megtámaszkodik az ajtófélfánál, s onnan szemléli a felocsudó, s láthatóan magából kikelő nőszemélyt. S igen, csak szélesebbre húzódik az a sötét, örökkön kihívó félmosoly.

Hogy fel lenne háborodva csupán attól, hogy a másik felemeli a hangját? Még csak az kellene... Hisz a mosoly töretlen, csupán akkor rándul meg kissé, mikor a másik elharapja a mondandóját, s egy röpke szívdobbanásra az elefántcsontszín szemfog is kivillan, kajánná téve a megnyilvánulást, melyek ki tudja mióta gyakorolt már, s mennyi elszánt szerelmest hajszolt párbajba segítségével. Hát igen, mit is mondhatna, egy utolsó, kétszinű féreg, ahogy a griffendéles senkik tartanák róla, ám elméjében Lucius szavai viszhangzanak, melyek mindenkor az életre és a hatalomra tanították, s most ismét bebizonyosodik, hogy valóban ért hozzá a nagybáty, hogy mégis mivel lehet kihozni a sodrából a nőket úgy, hogy mindig a saját érdekeinek kedvezzenek a felkavarodott érzelmek.
 
S igen, a gyönyörű gondolatokat egy csattanó pofon szakítja félbe, nem mintha olyan erős avagy hangos lett volna, s még egyszerűen meg is állíthatta volna a kezet, mégsem teszi, hagyja, hogy a másik megpróbálja levezetni a haragját. Nah igen, csak azt hagyja, hogy megpróbálja, hogy ahogy az ütés éri bőrét, lép előre, hogy jobbjával átkarolja a másik derekát, s szorosan ölelve, a pofonnal jutalmazó kart mellkasuk közé szorítva, tesz újabb és újabb lépteket, egészen a szemközti falig kényszerítve a másikat, hogyha odáig elérnek, úgy balja a zölddel szegett talár alá csúszva vándoroljon a csípő ívéről a hátsó kellemes vonalára, míg homlokát Rhea homlokának támasztja, s továbbrais telve erkölcstelen gondolatokkal, melyeket pillantásával lövel a másik felé, hajol az ajkakra, szinte érintve azokat.

- Hogy éppen te végeznél velem? - Mélázik el a szavakon, tudomást sem véve a jegygyűrűről, mely ugyan mutatós, mégis, ízléstelenül közönséges egy darab, s épp eleget mond az amúgy is túl jól ismert Aldrick személyéről. Vajon hogy lehet valaki annyira de annyira neveletlen s stílus nélkül létező, hogy efféle nevetségesen giccses ékszereket ajándékoz valóban elegáns darabok helyett? Nos igen, ezt még át kell vennie Luciusszal, hisz nem érthet meg egyszerre minden társadalmi rétegez az összes indíttatásukkal együtt. A gondolatba is beleborzong, hogy átérezze akárcsak egy sárvérű helyzetét. Mégis kiknek való az?
- Ha az ágyadban ér a halál, úgy nem tiltakozom... - Arcátlan, és magabiztos, mint mindig, s nem is önmaga lenne, ha nem így tenne, s csak ráadás, hogy a fenék ívére simuló ujjak könnyedén markolnak a feszes húsba, élvezettel játszva el az emlékekkel, melyeket az érintés kelt. Nos igen, nem lehet könnyen feledni azt az éjjelt. Elvégre mi lehet megdöbbentőbb egy aranyvérűnek, mint megtudni, hogy akivel eddig enyelgett és aki igen nagy hajlandóságot mutatott, épp kellően dacolva az érintésével, még ártatlan legyen, mikor szenvedéllyel ölelik egymást. Dehát fel kell készülnie mindenre, hogyha valóban oly fényes pályát akar befutni, mint a család nagy felmenői.

De most inkább feledi az emlékeket, hogy elmerülhessen a másik pillantásában, s fogait újfent megvillantva, lehel forrón az ajkakra, már szinte sugallva, hogy hosszú, s szenvedélyes csókkal kíván ismét a másik idegeire menni, s már mozdul is, hogy átszelje az az alig lehelletnyi távolságot, mely még elválasztja az ajkaikat egymástól, majd, mintha meggondolná magát, csupán alsó ajkával végig simít Rhea telt szájának ívén, hogy élvezettel tapadjon a nyak alabástrom bőrére, fogaival fogva a puha felszínre, s nyelvével járva be annak vonalát, míg ujjai megszorulnak a formás félgömbon.

        ~ Abraxas

Hagyja, hogy megüssem, még ha nem is erőteljesen, hiszen én csak egy gyenge kis harmat vagyok, egy lehelet semmi több hozzá képest. De miért hagyja, miért nem védekezik, miért nem állítja meg a kezem, hiszen megtehette volna, megtudta volna tenni! Érthetetlen… soha sem fogok tudni kiigazodni rajta, soha. Előrébb lép, ezzel majdnem fellökve engem, legalábbis az egyensúlyomból kibillentve, s karolja át a derekam. Egyszerűen nincs más választásom, mint a szabadon maradt kezemmel a karjába kapaszkodni, s hátrálva lépni, ahogyan azt ő akarja. Fuss, fuss…! Futnom kellene, amíg lehet, de tudom, próbálkozásom igen csak meddő lenne, s süket fülekre találna a kérő, esetlegesen könyörgő szavak tömkelege.

- Tán nem hiszed, hogy képes lennék rá? - kérdem dacosan, felszegve az állam, nem fejet hajtva előtte kúszott fel kezem a karján, fel a vállára, onnan pedig a tarkóra, megállapodva ott, mintha csak erősíteném bvenne azt az érzést, hogy ne eresszen el. Tudom, tapasztalatból, hogy hiába fenyegetőznék, hiába mocorognék, nem engedne el, megkaparintott, s fogva tart, akár csak egy játékszert, nekem pedig… azt hiszem ebben a helyzetben nincs más választásom, mint büszkén tűrni. Bár ez sem pontosan helytálló, hiszen élvezem a másik közelségét.

- Az ágyamban? Miért nem lep meg ez a különleges kívánság? De vajon… - teszem fel a kérdés elmélázva, s hagyok némi szünetet, mintha csak gondolkoznék, s közben alsó ajkamba kapva saját fogaimmal mintha csak tétováznék, ki merjem e mondani… de ez színjáték. Amolyan elővezető féle, ezt ő is pontosan tudja. – … annak a sárvérűnek is ez volt az utolsó kívánsága? –
Ártatlan, még is a legváratlanabb pillanatban előbukkanó aprócska kérdés, mintha csak arról beszélnék, miért zöld a fű, nem pedig az előző nagy szerelem halálát emlegetném föl… újra. De hát olyan régen tettem róla említést, éppen ideje, hogy újra kedvenc témámhoz nyúlva próbáljam meg sebeit felszakítani. Talán most jött el az idő arra, hogy a még talonban lévő kártyáim egyikét felfedjem? Szerettem volna még vele várni, de úgy tűnik… sürget az idő. Talán még így frissen nagyobb fájdalmat fogok okozni.

S ahogyan a várt csók helyett újra csak megtalálva azt az érzékeny pontot, lehel csókot nyakam vékony bőrére, mosolyodok el, s félig lehunyva szempilláim, élvezem ki a pillanatot, ahogyan ujjaim a szőke tincsekbe futnak. Mintha tisztában lenne vele, pont olyan jól, mint én, mennyivel jobban áll neki ez a hosszabb haj, mint egyébként a rövid. Nem mintha ez annyira számítana, egy apró csekélység, mellyel még inkább tűzbe hoz.

- Már megkaptad, amit akartál… engem.  Mond miért nem hagysz békén? – Rekedt hang, halk suttogás, még is komoly szavak, ahogyan a füléhez hajolok, s a kettőnk közé szorított kéz a rajta lévő ruha anyagát gyűri össze a mellkasán. – Csak a bajt hozod rám, mint ahogyan mindenkire. Nem elég, hogy Violetnek is a te hóbortjaid miatt kellett meghalnia, még az egyetlen szeretett húgod életét is tönkre akarod tenni? –
Talán dühösen kellene formáljam a szavaim, de ez koránt sem az. Nem holmi sarokba szorított állat utolsó, próbálkozó szavai, mellyel védekezik. Inkább figyelmeztető suttogás, ami nálam azt jelenti, olyan információ birtokában vagyok, amiről neki fogalma sincs, s ezt Ő pontosan tudja. Eddig még csak megjegyzést se tettem, hogy lenne fogalmam, miként halt meg az a szuka ám most… egy alvadó vulkánt készülök működésbe hozni.

- Szegény, kicsi Violet. Azt hitte az igaz szerelmet találta meg, helyette csak a halálos ítéletét írta alá. -

((Keith))

Árva voltam, egy névtelen árva, akiben kezdettől több lakozott, mint sejthette volna. Most meg… Körül vesz egy család, egy család, aki kíváncsi rám, aki érdeklődik és befogadott. Hiába neveltek a legnagyobb szeretetben a nevelőszüleim, valahogy sose éreztem magam igazán közel őket magamhoz, túl sok minden volt, amit ők nem érthettek meg, de most végre úgy érzem megtaláltam azokat az embereket, ahol nem lesznek ilyen problémáim.
Sokszor előfordult, hogy a barátaim is néztek felvont szemöldökkel, hogy mit művelek, mit beszélek, mert Hendersonként meglepő volt, ha nem úgy viselkedtem, mint egy hétköznapi varázsló, hanem voltak az aranyvérűekre utaló megmozdulásaim is. Mert azok volta, dögivel. Pont emiatt volt, hogy sokáig nem kedveltek kifejezetten a környeztemben. Viki Henderson, a beképzelt, gőgös kis senkit. Pedig koránt sem voltam az. És igaz, a nevem nem jelent elsősorban tiszteletet és rangot, de a Mirol név tulajdonosaira akkor is máshogy tekintenek az emberek.
Féltem eleinte Jamestől, pont ahogy most Keithtől is, egyikkőjüktől sem tudtam pontosan mit várhatok és kik is ők, hogy egyáltalán elfogadnak e engem, vagy elküldenek messzire, hogy vissza se térhessek. Jamesben kellemesen csalódtam. A pletykák egy teljesen más emberről tettek tanúbizonyságot, mint akit én megismertem és most Keith is kezdett egyre szimpatikusabbá válni. Ő keresett meg, ő akart megismerni nem pedig fordítva, meg akarja tudni ki vagyok, akkor én nem fogok neki ellenállni, mert hát engem is érdekel ő. Kíváncsi vagyok vajon milyen lehet az unokabátyám.
Mosolyra húzódott a szám.
- De igazad van. Rokonok vagyunk, unokatestvérek.
Nagyon fura érzés volt kimondani, hogy unokatestvérek. Valahogy most, hogy már elhagyta a szám, a tény, amivel eddig is tisztában voltam, valahogy csak most vált valósággá. Igen, unokatestvérek… Vérszerinti rokonság van köztünk, nem pedig holmi ránk mondott családi viszony. Ez egy kötöttséget jelent, hogy bármi is történjék ezek után, mi akkor is család leszünk.
- Itt lenne az ideje, hogy akkor úgy is viselkedjünk – folytattam – és talán még jobb is, hogy csak most ismertük meg egymást, így legalább kimaradtak a gyermekkori konfliktusok.
Próbáltam kicsit humorizálni, de hát sose voltam igazán jó az ilyenekben, általában csak egy lesajnálkozó pillantást kaptam, mikor egy-egy viccesnek szánt elszólásom volt. Még, szerencse, hogy ezt a mondatot, úgy értelmezhette, ahogy akarta.  Mert tény és való, hogy a legtöbb testvér nem boldogan emlékszik vissza gyerekkorára, mert ott csak az örökös veszekedések és verekedések. Felnőtt fejjel, pedig már máshogy áll az ember a másikhoz.
Egy pillanatra az órámra tekintettem, magam sem tudom miért, de megnéztem az időt. Jamestől kaptam nem régibben az órát, egy ezüst gravírozott kis ékszer volt, az első megbűvölt időt mutató ketyerém volt. Imádtam, amióta csak nagybátyám a csuklómra csatolta, és ha ránéztem legalább mindig ő jutott eszembe, és hogy ki is vagyok, kiket is képviselek.
 Nyolc óra volt, nyolc óra… Fél kilencre a csillagvizsgálóban kellett lennem, mert kezdődött az Asztronómia órám. Nagyszerű… Előre várom, megint biztosan frenetikusan izgalmas lesz, mint ahogyan múlt héten is. Nem tudom, miért kell előbb leadni az elméletet és csak aztán gyakorlatozni, sokkal jobb mikor egyszerre csináljuk a kettőt, de állítólag ez most nem egy olyan anyagrész. Hát jó…
- Viszont nekem mennem kell hamarosan – mondtam kicsit unottan – nem sokára órám lesz, és drága Asztronómia tanárnőnk nem hinném, hogy túlzottan megdicsérne, ha megint elkésnék.
Érdekes volt azért, hogy most megint úgy beszéltem, mint akármelyik diák, de végül is az iskoláról volt szó. Arról hogy lehetne beszélni?

[### Abbeykém ###]

### Abbeykém ###

// Ezer bocsi a késésért… de most már akkor is megírom ezt a reagot… *nekifog* //

*Hannah azon gondolkozott miközben barátnője próbálta a kellemetlen ízt eltűntetni a szájából, hogy ezért még kapni fog… az tuti… Abb a tökléért nyúlt, s gyorsan felhörpintette a pohárnyi italt, de eközben gyilkos pillantásokkal illette a már előre rettegő kis griffendélest.*

- Óh hát gondoltam még ráérünk a fullasztással… áh de most komolyan… bocsika… - szabadkozott.

~ Előbb gondolkodj, aztán cselekedj! Előbb gondolkodj, aztán cselekedj! Előbb gondolkodj… aztán öld meg Abbeyt… mielőtt fordítva történne… ~

- Ööhh… a megtorlás… igen… miért is gondoltam rá egy másodpercig is, hogy talán ez elkerülhető?! Na jó, oké, megérdemlem… de azért ne fullassz vissza, oké? – jegyezte meg vigyorogva.

*Aztán ez a vész kissé elült már végre, s akkor folytatódhatott a „normális” beszélgetés. Abb megosztotta Hannahval az ötleteit, hogy mi is lehetne ebből az oktondi diáklányból, ha felnő… ha egyáltalán benő egyszer a feje lágya… *

- Újságírás? Rita Vitrol? Sportkommentátor? Huhh… örülök, hogy ilyen sokat nézel ki belőlem drágaságom! – mondta meghökkenve, jelezve ezzel hogy nem ilyen válaszra számított.

- Tudod… talán van valami ebben a dologban… mindig is szerettem a nyomozósdit, a fogalmazást, a szaftos pletykákat! – kis kacagás – Lehet, hogy meg kéne próbálnom… talán kezdhetnék valami iskolai lappal, vagy ilyenek… Kipróbálnám magam, hogy méltó vagyok-e ilyen poszt betöltésére! – mosolygás.

*Ahogy a hugrabugos lány tovább sorolta javaslatait, Hannah nagyon meghatódott, hogy ily figyelmes és aranyos barátnője van, aki odafigyel rá, s nem csak félvállról véve a dolgokat válaszol, hanem tényleg komoly megfontoltsággal mondja azt neki, amit… *

- Pszihológus? Hm… nem rossz ötlet, de miért gondolom azt, hogy néha kikészíteném a betegeimet? – vigyorog, eszébe ötlött az előbbi incidens – Vagy ha nagyon búslakodósak a végén még muffinba fullasztanám őket! – nevette el magát.

*Ezután Abbey a szendvicséért nyúlt, képes volt folytatni az étkezést. Egy kis ideig nyammogott rajta, majd újból megszólalt, s a szülei felől érdeklődött, akik az angliai Norwichben élnek már hosszú idők óta.*

- Áh, hogy anya és apa…? Egészségesek, mint a makk… legalábbis legutóbb még azok voltak, s a leveleikben sem említenek semmi ennek ellentmondót… de bevallom… néha kicsit hiányoznak nekem… - majd sóhajtott egyet, s az asztalra szegezte tekintetét…

-:.Egészségfejlesztés óra.:-

.:Hálókörlet:.
Nehezen indult ez a reggel is.. Persze sikerült időben felébredni, csak azért, hogy az álomból éppcsak szabadulva realizálhassa, minő felesleges hülyeséget akar ismét a nyakába varrni a tanári kar. Egészségfejlesztés.. Egy morcos morranással húzta a fejére a takarót. A háta közepére nem klívánta ezt az egész hercehurcát.Úgy döntött, inkább a reggelit is kihagyja, nehogy véletlenül ottfogják a nagyteremben. Ismét bevackolódva édesdeden elmosolyodott, és egészen elernyedt, hogy ismét átadja magát az álomnak.
Valamivel azonban nem számolt. Pillanatok múltán hirtelen tört rá a szőrös-karmos veszedelem.
-Raziel!-jajdult fel fájdalmasan, ahogy megérezte a macska súlyát, és a karmait a takarón át.
-Tűnj el.. aludni akarok.-a macska azonban nem hallgatott rá, és továbbra is ott ugrált és nyávogott  a gazdin, mint minden jó szőrpamacs, a reggelijét követelve.
-Najó.. elég volt..-jelentette ki Virtus, és hirtelen mozdulattal fordult, hogy a takaróval ejtse csapdába a vadat. A macska persze ennél jóval fürgébb volt, és leugrott az ágyról, tovább folytatva a nyávogást, míg ismét ugrani nem kényszerült, hogy elkerüljön egy párnát, majd az utána érkező Virtust.
-Heh.. nem tudom minek tartalak, de megálj csak, lesz nemulass! -dohogott tovább, miközben megpróbálta megfogni a fürge macskát. Hosszú kergetőzés után Raziel végleg kereket oldott, Virtus pedig fájósan dörgölte a kezét és az arcát, amin friss karmolások virítottak.
-Minek nekem macska? Eh... najó.. mennyi az idő?-fancsali képet vágott, ahogy rájött, ha siet, beér órára, de a reggeliről végérvényesen lekésett. Üröm az ürömben...

.:Nagyterem:.
Nem sietett túlzottan. Kedvetlensége kitartott, így a reggeli ébresztő után is, ahogy baktatva majszolta a pár darab sütit, ami még megmaradt a legutóbbi kiruccanásából, szegényes reggeliként. Jó lesz mielőbb meglátogatni azokat a házimanókat.
Lassan megérkezett a teremhez. Elkésett, nem mintha zavarta volna a dolog.
-Egészségfejlesztés.. kinek jut eszébe ilyen?-mormolta, majd benyitott, épp csak résnyire tárva az ajtót, hogy beslisszanhasson, megcélozva a legközelebbi helyet. Nem akart nagyobb feltűnést kelteni a kelleténél, bár ez a terem épp olyan volt, ahol nem maradhatott észrevétlen az ember.

Másnap.
A Másnap.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy komor, nevetséges tavaszi reggelen úgy fogok felkelni, van előre tervezett programom az este folyamára. Ami tulajdonképpen annyira mégsem tervezett, mint ahogyan fest, vagy hangzik, tekintve, az illető személy nem is biztos, hogy meg fog jelenni. Tulajdonképpen teljességgel felesleges bárminemű aggodalmat mutatnom, nem mintha az a fajta lennék amúgy. Köztudottan az ?úgyis leszarom? kategóriát képviselem, legalábbis ezt hallom vissza a rólam szóló regékből. Ez persze szintén csak látszat, mert a valóságban rengeteg dolog van, ami érdekel, és amire odafigyelek. Ebbe nem tartoznak bele az állatok, így sajnálatos módon az iskola falai között élő, talán még állatokat megszégyenítő hordák sem. Sorolhatnám a sort, de nincs ínyemre így, a vacsora előtt teljesen odavágni szegény gyomromat, hogy aztán a finomnak nem igen nevezhető étek megsarnyadjon benne.
Felkászálódtam.
Az ágyról.

Igen, a mai napon már túl voltam a rengeteg órán, amelyek közül persze csak egyik-másik mondhatta el magáról, hogy érdekelt is. Ott volt például a mágiatörténet, amelyen már majdhogynem felkeltem a helyemről, levágni a tanár ujjait, hogy aztán azok közül az egyikkel szíven szúrhassam, a többit pedig a szájába tegyem, addig se kiabáljon. Merlinre, majdnem elaludtam, már-már kihívást jelentett ébren maradni, és hallgatni a rengeteg baromságot. Túléltem, mint sok mást is már az életben. Ebből a gondolkodásból is látszik, mindenki félreismer, én látom a jót a rosszban.

Készülődtem.
Lassan.
Volt még rengeteg időm, hogy bőven este nyolc óra előtt leérjek a Nagyterembe. Komolyan, ha az emberkék tudnák, amire készülök, valószínűleg furcsa szemmel néznének rám, és talán lefognának, hogy orvoshoz vigyenek, nincs-e valami bajom. Gondolkodtam rajta én is, hogy kivizsgáltatom magam, de aztán úgy döntöttem, szakadjon le az égbolt, akkor is magam járok utána a bennem zajló valamiknek. A gondolatok közben lomha tempóban kezdtem magamra ölteni a ruhákat, természetesen közelről sem az iskolai viseletet, elvégre mára le volt tudva a kötelező program. Helyette a jól megszokott színekben pompázó darabok kerültek terítékre. Egy fekete farmernadrág, barna póló, barna kapucnis pulóver, és persze, hogy a kompozíció ne legyen olyan lehangoló, mint a Fúriánál látott hollós, véla ikertestvéren láttam, a cipőim közül is a barnát választottam. Elegendő, a tél már leköszönőben volt, így nem kellett nagykabát, és egyéb marhaság. Tisztálkodás, egyebek.
Indulás.
A Nagyterembe.

A szokásos tempómban, ellentmondást nem tűrően lépdeltem az általam kedvelt útvonalon. Persze nem igazán léptem félre senki elől, tanárral meg nem találkoztam. Leérvén kiszemeltem egy olyan helyet, ahol kevesebben tobzódtak, és az asztal is üres volt. Mellém úgysem igazán szokott letelepedni senki, így azzal nem igazán kellett foglalkoznom, ha ne adja Merlin eljönne, akkor legyen hova ülnie. Persze, lesz majd nagy csinadratta abból, hogy egy Yvette Delacour féle lány pont Sean Blaine mellett, előtt, mögött, alatt, fölött foglal majd helyet?Odaérve letelepedtem, majd elkényelmesedve húztam elő a pulóver alól a nyakláncom, és kezdtem játszani az azon található ereklyékkel. Az egyiknél megakadt az ujjam?elmerengtem?

- ? és tudod, hogy megígértem anyáéknak, hogy eljárok velük erre a terápiára. ? Magyaráztam unottan Yvnek, miközben ? még a Klubhelyiségből kilépve ? karoltam belé. Épp a hétvégét ecseteltem, hogy is fog lezajlani, mert hogy szombaton elutazok, és majd csak vasárnap jövök haza. Azt persze nem mondtam neki, hogy szombaton mikor, de a szavaimból úgy tűnhet, hogy reggel. Igazából édes mindegy, mert Yv hétvégéi elég sokszor egyoldalúak. Reggel bemegy a könyvtárba, este meg kijön. Általában én is vele megyek, s legalább ösztönöz arra, hogy megírjam a dolgozataim, no meg ha nem értek valamit elmagyarázza. Szeretek vele lenni, olyan megnyugtató a közelsége. Sokszor van, hogy délután ott kell hagyjam a kviddicsedzés miatt, s akkor már csak este a Nagyteremben találkozunk a vacsoránál. Tehát ha délután is fogok elindulni, nem valószínű, hogy felfog neki tűnni. A terápia amiről meg beszéltem.. Az amolyan, szoktassuk össze a családot, de erre Yvnek nem kell jönnie, mivel én vagyok a középpontban, mint a párhónapja előkerült, halottnak hitt családtag. Szerintem ez teljesen felesleges. Nyáron úgy is otthon leszek velük épp eleget, de nem.. Anya ragaszkodott hozzá, hogy minden második hétvégén járjak ilyen foglalkozásra. Állítólag még az öreg Dumbival is lelevelezte. Nem tudom, hogy mehetett ebbe bele, de lényegtelen.

Az apró bökkenő csak az, hogy ezen a hétvégén nem megyek semmiféle terápiára. Van is némi lelkiismeret furdalásom, s az a némi nem is kicsi.. De erről tényleg nem beszélhetek neki! Ennek ellenére pont olyan fesztelen és bolondos vagyok mint mindig, így kizárt, hogy bármi is feltűnne Yvnek. Nem akarnám megbántani azzal, hogy a kételkedés magját elültessem benne. S ahogy szinte mindig, amikor vele vagyok, s haladunk le a lépcsőkön, még egy cuppanósat is kap az arcára.
- Tudom, hogy utálod. ? Vigyorogtam rá, közben megigazítottam a kapucnit a fejemen, melynek a tetején volt két kis fülecske? Ez gondolom tigrisre hajazó fülek lettek volna, hiszen a piros alapon fekete tigrisminták az anyagon erre akartak következtetni. Ehhez jött egy fekete farmer, s egy rikító kék tornacipő. Khm.. nos, megint sikerült a legízléstelenebbül felöltöznöm. Legalábbis iskolai szinten, mert amúgy ennél van rosszabb ruha összeállításom is.

- De egyébként, hogy-hogy ne jöttünk le hamarabb? ? Érdeklődöm, mivel már pontban hatkor mindig lent esz minket a fene, tény, hogy főleg miattam, mert már majd megveszek az éhségtől, most még is az utolsók között megyünk le. Remélem nem fogunk kifutni az időből! Bár Yv azt mondta, biztos nem. Ő pedig csak tudja, hogy évek óta mi itt a rend, s mi a dörgés. Tehát éhen nem maradok. Ebben a pillanatban kordul egyet a gyomrom, igen csak hangosat. Már nagyon szeretne valami étekhez jutni a drága! Szóval tényleg nem értem az időzítést, de majd Yv biztos ad rá valami választ. Közben be is érünk a Nagyterembe, s az igen csak gyér társaságot ? vagy lehet csak nekem tűnik kevésnek, mert én a tömeghez vagyok hozzászokva ? átfutom tekintetemmel, majd kissé oldalba bököm Yvet, és Sean felé bökök a fejemmel.
- Nézd már, ott van a szexi prof unokaöccse. Még csoda, hogy tud járni az órán történtek óta. ? Halkitom le a hangom, s súgom oda a fülébe nővérkémnek az épp aktuális megjegyzésem, amit nem birtam magamban tartani. Most a nevén nevezhettem volna Cedraht, de amíg Yv azt gondolja, keverem a neveket, s ebbe az alkímia tanár is beletartozik, nincs semmi gáz. Egyébként nem titkolom Yv előtt, milyen helyesnek tartom, akár csak a Bájitaltan Profot, meg a Mágiatörit.. asszem azt tartja Daniel, nem? Valami Rumug, vagy Ramburg eh.. mindegy. Tehát megszokott az, hogy rajongok a helyes tanerőkért, de persze azt is kifejtettem, milyen gusztustalanmód viselkedett az órán, és azért sajnáltam a srácot. ? Na hova ülünk? ? Kérdezem nagy vidoran ismét, hiszen majd ő választ. Nekem édes mindegy.

A hálókörletbe szinte beestem és előtte még Yolandának sem mondtam meg hova megyek. Mindössze annyit dörmögtem neki oda, hogy dolgom van, s ő több mint valószínű ezt egyenértékűnek vette azzal, hogy újfent a könyvtárba ücsörgök. Épp ezért nem mentem oda. Ott úgyis megtalált volna, túl kézenfekvő megoldás lenne. Így az óraépület felé vettem az irányt, amely, tény kicsit huzatosabb a kelleténél, de ilyenkor üres, mert senki sem jár arra. Én pedig itt nyugodtan elmerenghettem, úgy mindenen, és leginkább a hogyan tovább-on. Mert számomra nem volt kérdés, hogy az este ha akarom ha nem összetalálkozom Sean-nal. Az viszont megint érdekes helyzeteket szül, főleg ha még az imádott húgom is jelen van mindeközben.
Így nem tudtam dűlőre jutni önmagammal, s miközben a mágiatöri leckét körmöltem a hidegben, reméltem, nem lesz ez életem eddigi mélypontjai közül a legmélyebb. Ahhoz persze fatális szerencsétlennek kellene lennem, de néha előfordul, hogy épp ez az, ami bekövetkezik. S nem is múlt sokon, hogy le ne menjek vacsorázni, hanem éhező gyomorral feküdjek le. Mert mire végeztem, addigra már úgy elkéstem, hogy azt nem is kell szépíteni?

Ám Yolanda meggyőző ereje ?na meg az éhes gyomra- engem is jobb belátásra bírt, noha nem nagy lelkesedéssel fogadtam el mindezt. Az egész véleményem az arcomra volt írva, s ez úgy hathatott, mintha azt hinném a házimanók ellen lépek fel, -szegény Granger!- akik biztosan szerintem meg akarnak mérgezni minket?
Holott persze nem ez volt a fő problémám, magyarázattal mégsem szolgáltam, még Yo-nak sem, aki persze félvállról véve a dolgokat, hagyta is. Inkább legújabb pulcsijával volt elfoglalva, ami még egy átlagos ember értékrendje szerint is a legocsmányabb legocsmányabbja kategóriát üti meg? hát még az enyém!
De mit mondhatnék? Csak azon keseredtem el, hogy ezt pont most is magára kellett rángatnia? pont most mikor?
Áhh, Yolanda mindig is idiótán öltözött, viselkedett mert egy javíthatatlan jellem. Ez nem az én bűnöm és ettől még a testvérem. Legalább nem engem néznek majd akkora bohócnak ha éppen a mellé az illető mellé kerülök, aki szinte elvárja majd a Nagyteremben.

Miközben pedig lefelé haladtunk a vacsora felé, Yolanda a hétvégéről kezdett beszélni? és csak beszélt és beszélt? és már nem is lehetett követni. Csak egy kérdő hangsúlyú mondatra lettem figyelmes, de hiába is a szavak értelme nem jutott el hozzám, így egyszerűen az összeszorított ajkaim közül préseltem ki egy halk ühüm-öt, mintha egyetértenék vele.
Csak a kérdő pillantása döbbentett rá arra, több mint valószínű más választ várt.
- Dolgom volt? -
Velős, tömör válasz, s mindebből ki is érezhette, nem akarom tovább részletezni. S noha nem ő lenne, ha ennyiben hagyná a dolgot, de szívből reméltem, most nem akar belemenni a kérdezz-felelek ostoba játékba. Azt most nem élném túl. Inkább tovább sétáltam a folyosón, mintha mi sem történt volna, persze Yo-val együtt, akit a karjánál fogva ?mivel belém karolt-  húztam magammal.

A Nagyterem elé érve persze ösztönösen lassítottam. Nem szándékozott bemenni, és kiröhögtetni magam, hiába ott várt rám Sean, hiába nem. Még az egyheti evésről is lemondtam volna csak? csak ne kellene pont engem kipécéznie magának, ráadásul az egész iskola előtt?
Bár annyi nyugtatott, hogy ilyenkor kevesen vannak. Viszont ez sem nyújtott elég vigaszt. S most mintha hirtelen roppant fontos lett volna a plafon, meg a ruhámon éktelenkedő aprócska szösz, húztam az időt. Mellettem csak Yolanda korgó gyomra adta az utasítást, a testvérem nem szólt, csak pár percre rá.
Én pedig, aki nem tudott magával mit kezdeni, inkább rögvest rá is förmedtem.
- Miért kellett pont ezt felvenned? ?
Böktem a pulcsira, amelynek a kapucnin lévő medve vagy tigris füle már tényleg a dedós kategóriát ütötte meg.
- Néha még Malfoy is különb tud lenni nálad?-
Szemforgatva indultam befelé, mert féltem hogy Yolanda ezt egyenes sértésnek veszi ?persze joggal- s így inkább még a nyilvános leégést is jobbnak láttam. Ám mindez csak önmagam elleni csel, hisz így lett hirtelenjében elég bátorságom átlépni a küszöböt.

Természetesen a gyér embersereg még rosszabb helyzetet szolgáltatott mint a zsúfolt terem. Hisz így mindenki aki itt van jól lát és?
Talán tényleg jobb lett volna korábban lejönni. Na mindegy, ez már veszett fejsze nyele?
Elkeseredett sóhaj kíséretében pillantottam körbe, s Yo szavait hallva, és követve tekintetét meg is leltem a magányos Blaine-t. Remek. Most oda kellene mennem? Vagy mi?
- Szexi prof? Azt hittem az alkímiáért vagy oda ennyire? -
Pillantottam ikertestvéremre, aki végülis ezzel a kijelentéssel önmagát árulta el. Végtére is sejtettem, hogy nem maga a tantárgy annyira fontos a lánynak, semmint a tanárúr kinézete, de már ehhez hozzászoktam tőle.
- Hát? ha bevágódsz az unokaöccsénél biztos több az esélyed? -
Némi gúny is csendült a hangomban, bár nem a féltékenység miatt, hanem mert szánalmasnak tartottam egy tanár iránt táplált plátói szerelmet. Végül pedig mivel nem akartam nagyon elhúzni az időt, Yolandára elmosolyodtam.
- Na mire vársz? menjünk? -
Biccentettem Sean asztalának irányába, és magam előtt terelve a testvérem én is elindultam. Most úgy tűnhet, mintha egyenesen Yo-nak tennék szívességet, és önként áldozom fel magam az ő nagy nemes ügye érdekében. Ez annyira hihetetlenül hihető, hogy lassacskán már majdnem én magam is elhiszem?

[- Hölgyek!]

Zsivaj.
Nyüzsgés.
Hangzavar.
Noha viszonylag kései órára esett ? már ha az este hat óra annak nevezhető - a vacsoraidőpont kiválasztása, még mindig volt jó pár etetnivaló majom, aki ilyenkor is itt kóválygott a Nagyterem vacsorák bukéjától bűzlő termében. Persze tanulást színlelve, hogy imponáljon az erre tévedő felügyelő tanárnak, vagy szimplán trécselve az éppen vele szemben ülővel. Az efféle állatokat nem zavarta, hogy kinek és miért teregetik ki a szennyesüket, csak valakinek mondhassák a szívfájdalmukat. Sajnáltathassák magukat, mert attól minden bizonnyal kellemesebb érzés kavarog majd a sekélyes lelkivilágukban. Persze, hogy jobb lesz tőle, álmodjanak csak a banánevők. Ezért van az, hogy úgy terjedtek idebent a hírek, mint a legpusztítóbb tűzvész. Pfúúúj, aljanépség, rohadt pletykás bagázs. Az idillikus képből már tényleg csak a sárgálló banánfüzérek hiányoztak. Minden adott volt, az egymás haját babráló idióta libák, teljesen, mint amikor a majmok tetvészkednek?a fiúk szemtusái, ha valamelyikük szeme arra a nőre tévedt, amit a másik szemelt ki magának. Merlinre, igazán rászakadhatna ezekre a népekre a megbűvölt mennyezet, miután távoztam. Bár, sajnálnám a romokat, hogy efféle pórokat kell maga alá temetnie.
Szemlélődtem.
Nyikorgás
Az ajtó.

A meglehetősen nagynak mondható terem igencsak szar állapotban lévő ajtajának zsalui hangos sivalkodást követően elhallgattak. Két emberke érkezett, az ellenállhatatlan Véla hadsereg. Meg kell vallanom, arra nem gondoltam volna, hogy a hatalmas Yvette Delacour annyira fél megjelenni egyedül, hogy lehozza a testvérét. Persze, ki tudja. Talán nem a félelem, csak egy kibúvó, hogy ne kelljen ideülnie. Tényleg rühellhet, nem is értem, mit akarok kiszenvedni. Zavar, hogy nem tudom, mi ez a valami, de ennyire csak nem kellene már hajtanom a dolgoz, ha Őt sem érdekli.
Abbahagytam.
A nyakékemet birizgáló ujjak egyszeriben megálltak, majd óvatos mozdulattal csúsztatták vissza az ereklyéket a pulóver és póló alá. Nem kell azt egyenes, élő adásban látnia mindenkinek, hogy pontosan miket is rejt a dolog.
Elfordultam.
Az utolsó pillantással még elcsíptem, hogy Yolanda felém bök a fejével, ergo minden bizonnyal rólam lehetett szó. Csodálatos, biztosan a megjegyzésáradat, ott az a?nem is folytatom a gondolatmenetet.
Visszapillantottam.
Ahogyan feltekintettem, már csak azt láttam, ahogyan az egyik Véla a másikat tologatja felém. Érdekes jelenség, merthogy Yv lökdöste Yolandát. Majd el felejtettem, az öltözködésükből bőven felismerhetőek voltak...már messziről is. Az egyiküket akkor sem lehetett eltéveszteni, ha vak az ember, annyira rosszul kombinálta a színeket. A másikat meg körüllengte a fagyos levegő?még nyáron is francos felhők kúsztak a feje felett, mint valami rossz ómen. A sok barom marha meg természetesen tekert értük, merthogy külsőre azért nem tartoztak a legrondább rusnyaságok közé. Ezt csak magamban, és jó mélyen lenyelve. Csoda, hogy ezt is bevallottam magamnak. Haladok.

Odaértek.
Az asztalhoz.
Kérdő tekintettel mértem végig a duettet, de engedve az udvariasság formuláinak, miszerint a férfi köszön előre, megtettem.
- Hölgyek!
Apró biccentés, de felkelni nem keltem fel, elvégre hova a nagy sietség, amikor nem is biztos, hogy leülnek. Úgyis mondják, ha szeretnének, majd akkor fel esz a nyavalya a székről, és ahogyan azt kell, megindul a ?kihúzom a széket, betolom a széket? folklór műsor. Ne mondják, hogy szívtelen állat vagyok, aki az etikettet sem ismeri. Cedrah nagyon szponzorálja az efféle magatartást, nem is értem miért. Igaza van, ez nem nyalás?csak olyan röhejes baromság bizonyos esetelben. Mindegy.
Figyeltem.
Vártam.

Miközben halovány, apró, már-már szemtelen mosollyal figyeltem az előttem álldogálókat, végigfutott az agyamon a gondolat, vajon megjegyezzem Yvette-nek, hogy miért nem egyedül érkezett a találkára, vagy ne? Mert felmerült a kérdés, Yolanda csak afféle gyertyatartónak érkezett, vagy abszolút fogalma sem volt róla, hogy mi folyik a háttérben. Az egyik énem üvöltött, már majdnem kiszakadt a mellkasomból, hogy támadj, tenyerelj a közelébe?a másik pedig még mindig kíváncsi volt a rejtélyre. Hát elébe mentem a dolgoknak, nehogy véletlen folt essen szegény fagyos Hercegnő becsületén.
- Egy kiadós vacsora?
A kérdést követően az asztalra mutattam, majd az üres helyekre körülöttem. Közben pedig Yvette-re tekintettem.
- ?ha már a véletlen úgy hozta, pont akkor jártok itt, amikor én is?
Apró kacsintás, pajkos, játékos?és igen, gúnyolódó. Neki szabad, akkor minden bizonnyal nekem is!

~Amy, a makacs kis amnéziás, ázott egérke... ~

Minél jobban nevet a szőke lány, Zoey annál inkább tart tőle, hogy valami maradandó baja esett. Bár alaposabban végiggondolva már hozzászokhatott volna... ez a délután valahogy mintha csak ilyen helyzeteket tartogatna számukra. Fanyar mosollyal fogadja a griffendéles fal-értékelését. Hát igen, egy olyan épülettől, ami ez évet kibírt hó- és szélvihar meg égzengés közepette, nem lehet várni, hogy úgy visszapattanj róla, mint a vattacukor?
Aggódva nézi, ahogy a feltápászkodó Amy visszacsuklik, mint a marionett-bábu, aminek elvágták a tartózsinegeit.
- Csak beverted a fejed? Ha hallottad volna azt a csattanást? -szalad ki a száján, majd észreveszi, hogy társnője igencsak értetlen ám őszinte szemekkel néz rá. Tényleg nem érti?
~Remek? amnézia? ~nyugtázza magában, újabb bejegyzést írva ahhoz a képzeletbeli listához, amit Madam Pomfreynek készült felmondani. Mikor a szőke lány részletezi, hogy mire emlékszik, Zoey felsóhajt, és elhatározza, hogy kitölti a hézagokat- az első kérdést inkább elengedi a füle mellett, mert tart tőle, hogy idegességében még rosszat talál mondani. Meg kell értetnie a lánnyal, hogy fel kell mennie- ennek érdekében igyekszik türelmesen beszélni.
- A kastély felé futottunk, és már a lépcsőn jártunk, mikor megcsúsztál egy tócsán, és nekimentél a falnak. Bejöttünk, és akkor szárítottam meg tisztítottam meg a ruhádat. A fejed miatt kell felmennünk, mert nagyon megüthetted.
Na igen, kalandokból volt részük bőven. Elég csak a tóra meg a viharra gondolni. Szinte már azt kívánta, bár ne lenne több.
Á, kaland úgyis jön még, ha úgy tartja kedve. Ebbe az embernek nincs beleszólása. Elfogadhatja- slussz-passz.
Időközben felsegítette évfolyamtársát (nehogy még fel is fázzon), és elkerekedő szemekkel nyugtázza a kérdést. Mi? Hogy ő?
- Persze, épp csak pár kék-zöld folt. Semmiség. ?motyogja észbe kapva. ?Már mondtam: nekimentél a falnak, azért hasogat. Nincs nálam semmi, amivel segíthetnék, ezért kell felmennünk a gyengélkedőre.
Amy fejbekólintós felvetésére csak fanyar mosollyal válaszol. Jó a humor, értékeli, de per pillanat nincs olyan kedvében. Látva, hogy a griffendéles a koponyáját tapogatja, de nagyon nem ott, ahol kéne, nem bír tovább magával- mutatóujjával egyenest annak homlokára bök.
- Tessék, ott a púp. Szorítsd rá a pénzt, akkor nem nő tovább.
~Állítólag?~ teszi hozzá már csak magának, idegesen ajkába harapva. Indulniuk kéne?