Első emeleti folyosók

[Anette]

Annyira... abszurd ez az egész.
Van ember, aki gondolta volna a találkozás kezdetén, a majdnem elcsattant pofon és a gyilkos könyvkupac tevékenységeinek közepette, hogy ez az egész végül itt fog kikötni? Van gondolkó lény, aki kitalálta volna mindennek az elején, hogy ez a két ember - mely kettőből talán egyik sem volt teljesen az - végül egymás karjai között fog kikötni? Valószinűleg nincs, kivéve azokat az értelmi fogyatékosokat és üldözési mániában szenvedőket, akiknek nincs jobb dolguk, mint összeesküvés-elméleteket és a lehető leglehetetlenebb dolgokat kiagyalni. S lám, mégis mi történik... talán erre mondják, hogy a Sors útjai kifürkészhetetlenek, mindig a maguk köreit róják és lehetetlen előre látni őket. Talán ezt hivják isteni akaratnak, a sátán hatalmának, Ré ajándékának... meg még kitudjahány kitalált szerencsétlenségnek.
Kár, hogy egyik ilyen maszlagban sem hiszek. Kár, mert ez egy újabb gondolatmenethez vezet, amiről már most tudom, hogy a végső állomása... olyan lesz, ahova nem biztos hogy el szeretnék jutni. Olyan, ami ismét felkavarhatja körülöttek az élet tavának alsó sárrétegét, zavarossá téve a vizet s ezzel a gondolatokat, homályossá a nézőpontokat, ingataggá az elveket és érzéseket. Talán igy van megirva, kár hogy nincs aki leirja. Mégis... lehet, elképzelhető, hogy igy jobb lesz. Lehet, hogy ez a kiút számomra az útvesztőből, amibe bekerültem, lehet hogy ez a fény az alagút végén... de csak a legvégén fog kiderülni, hogy napfény vagy metró. És akkor már késő lesz visszakozni. Kockáztatni, megéri-e? Feltenni mindent egy vonatra, vállalni a lehetséges következményeit? Talán igen, talán nem.
S lám, az élet vize már zavaros. Sokkal zavarosabb, mint az egészséges egy hozzám hasonló, egyszeri embernek.

Az ölelés végül felbomlott s nem kerülte el a figyelmemet az Any arcán ülő enyhe, de árulkodó pir... mint ahogy a ragadozómosoly sem. Volt pár pillanatom átgondolni a dolgokat, ameddig ő megválaszolta a kérdést s ebben a pillanatban leginkább... a bizonytalanság jellemzett. Na ez az, ami furcsa. Egyrészt abszolút nem volt jellemző rám, másrészt utáltam is az érzést, de most... most nem tudtam elűzni. Megvolt a támadási felület, amire máskor gond és gondolkodás nélkül lecsaptam volna néhány vaskos tréfa, sértés, beszólás, akármi segitségével... de most valahogy mégse. Még pár pillanat s sikerült bevallanom magamnak azt, amit hangosan semmiféleképpen nem tettem volna meg: megfogott az ártatlansága és egyszerűen nem volt szivem pár iztelen tréfával letörölni az arcáról a mosolyt... még akkor se, ha az pillanatnyilag a végzetemet, de legalábbis kellemetlen perceket üzent. Na ez meg a másik... mikor hozott rám bizonytalanságot egy ehhez hasonló vigyor utoljára? Segitek: nem mostanában... de ez most mégis. Az eddigiek alapján megismert jelleméhez valahogy nem nagyon passzolt ez a mozzanat.
Egy szó mint száz, ez a képlet túl összetett.
Egyenlőre.

- Ah... - szakadt ki ajkaim közül a sóhaj-horkantás a lelkes helyeslés hallatán s kisebb nehézségek árán elfojtottam egy feltörni készülő mosolyt. Igen, ez már sokkal jobban passzolt a korábbiakhoz... de az a sejtelmes mosoly még mindig ott ült az ajkain. Mire készül, mi lesz velem?... Vélhetően semmi komoly, de nála valahogy nem tudtam teljesen biztos lenni ebben. Túl... túl... túl idegen volt számomra a viselkedése. Ismeretlen. Azt pedig gyűlölöm, legalább annyira, mint sok minden mást. Összeszűkült szemekkel figyeltem, mint lépett közelebb s közelebb, majd körbe körülöttem. Amig tehettem, csak a szememmel követtem, utána a fejem is utánafordult de végül már nem tehettem mást, mint utána fordultam s ismét szemben álltunk egymással. Szavai... igazából teljesen ellentétes érzésekkel töltöttek el. Egyfelől zeneként csengtek füleimben, hiszen... vajon mi a legjobb kifogás?... hiszen az embernek mindig szüksége van barátokra, másrészt viszont ezek a kitörések, ez a viselkedés... csak egyszer kell elkapnia rossz napomon, hogy beüssön a katasztrófa. Illetve kérszer, hiszen most megúszta.
- Hát ez nagyszerű... - jegyeztem meg könnyed hangnemben mosollyal az ajkaimon - Csak vigyázz... az ember máshol is tud lógni, nemcsak a másik nyakán. - hangnememből érezhető volt, hogy poénra ismét poénra igyekeztem venni a figurát, de mindezt megtoldottam még egy kacsintással is, csak a biztonság kedvéért. - Bár igazából... még talán nem volt ember, aki úgymond a nyakamon lógott volna... legalább megtapasztalom, milyen érzés ez. Tudod, a legtöbbnek nem volt hozzá bátorsága... - tekintetem elkalandozott s mintha a távolba révedt volna, de erről szó sem volt; titkon a lányt figyelte. - Nem is értem miért... - majd hirtelen, egy fejmozdulattal is megtoldva odakaptam a tekintetem s rávillantottam egy olyan mosolyt, mely ritkán volt megfigyelhető rajtam: egy őszinte, melegséget sugárzó mosoly, amiben nyoma sem volt gúnynak vagy a szavaimat átitató ironiának; bármily hihetetlen, egy egyszerű, boldog mosoly telepedett arcomra... s szerintem még úgy is nyilvánvalóvá tett minden érzésemet ezzel az üggyel kapcsolatban, hogy nem tartott tovább néhány másodpercnél.
- De biztos vagyok benne, hogy nem volt rá okuk. - tetten hozzá egy ksi hatásszünet után. - S abban is, hogy gyümölcsöző kapcsolatnak nézünk elébe.

[Hear me roar!]

      [ Damien


A horkantásra csak még jobban kiszélesedik a vigyorom. Hát igen, drága Damien, ezt meg kell szokni! Mellettem már csak ilyen az élet. És micsoda szerencséd van, hogy ebben a ronda, depressziót keltő időben találkoztál velem! Mint fény a fatartóban, mondták már nekem ezt is. Igaz, ironikusan, dehát mintha nem nézném mindennek a pozitív oldalát. Hisz mondhatták volna kedvesen is, és akkor kész dicséret. Ooh, akik már összefutottak velem hasonló szerencsétlen helyzetben, már rég tudják és alaposan megjegyezték, hogy én már csak ilyen maradok. És élvezem. És úgy is kezelnek. Persze, tudok én néha komoly is lenni, de az nem olyan jó, nem olyan szórakoztató! Legalábbis számomra. A körülöttem élők bizonyára sokkal jobban viselnék, ha komoly lennék, mert olyankor nem beszélek és nem vigyorgok ? mégpedig pont eme két tevékenységemmel szoktam ám mások agyára menni. Nem is értem miért! Hiszen én annyira jóindulatból szoktam beszélni. Ráadásul olyan világosan, hogy bármki kiolthatja a lámpákat, amikor én megszólalok.
Na jó, nem mindig. Amikor én vagyok ideges, és más kezd el velem kötözködni, akkor abból verekedés lesz. Ennek kitűnő példája a fúriafűzi sztori. Persze az sem végződött haraggal, és hát végtére is minden jó, ha a vége jó, de le sem tagadhatnám, mekkora élvezettel ütöttem akkor a fiút. De most inkább lapozzunk. Ha más ideges, és ő kezd el velem kötözködni, akkor abból még nincs gond, mert angyalian értek hozzá, hogyan pumpáljam fel a vérnyomását az illetőnek a maximumra, és mégis az utolsó előtti pillanatban meg tudjak futamodni. Igen, specialitás! De ez ritkán fordul elő. Nem vagyok én kárörvendő típus, ohó. De ha valaki gonosz velem, azzal én is gonosz vagyok. Ez az őserdő primitív lényeinek is ugyanúgy alapszabálya, és természeténél fogva rögződik az emberbe.

De ettől még ártatlan vagyok. Mindeddig a pillanatig, amikor túlvagyok egy szerencsés baleseten, egy szerencsétlen pofozási szándékon és egy mindkét jelzőt vegyítő és magába foglaló barátkozáson! Igaz, ezt még nem tudhatom, és a felelősséget szíves örömest áthárítom a jövőre. Ez az egész találkozás nagyon regényes. Bár való igaz, addig jó, amíg pozitív irányba regényes. Ugyanis hogyha azt vesszük, hogy egy véletlen ütéssorozattól és egy majdnem-pofontól eljutottunk az ölelésig és a vidám csevejig, akkor nagyon pozitívan regényes a történet. Ha mondjuk a majdnem-pofon helyett kielégítésképpen Damien megajándékozott volna egy Mikulás-ajándék veréssel, és csak a gyengélkedőn ébredtem volna fel, akkor kifejezetten negatív irányba lenne regényes. De az az egy dolog, amit nyugodt szívvel állíthatok, hogy bárhogyan is végződött volna a találkozás, mindenképpen szépirodalmi műbe illő.

A kacsintással megtoldott válaszra elnevetem magam, és közben már el is kezdem a kezembe pakolászni a párkányon pihenő könyvrakást. A többé-kevésbé stabil, épp csak egész láthatatlanul imbolygó kisebb toronyt csakhamar a karmaim közé kaparintom, és a folytatást már új barátom felé fordulva hallgatom.
- Majd lesz, Damien, majd lesz... - vigyorodom el pajkosan. Amikor a fiú tekintete elkalandozik, próbálok vetni pár óvatos pillantást arra, amerre az ő íriszeit fordulni látom, követni a tekintetét, de inkább gyorsan visszanézek rá, hogy teljes tartalmi hosszában láthassam azt az őszinte mosolyt, amivel megajándékoz. Igen, és pont ez az a pillanat, amikor azok a barna szemek bizalmat keltenek bennem, melegséget és biztonságot sugároznak. És nagyon kellemes érzést keltenek az emberben. Ezt a mosolyt órákig el tudtam volna nézni! Sajnos pár másodperc után eltűnt, én pedig a kezemben tartott könyvek felé fordítom a pillantásom. Eszembe jut a kint kitartóan zuhogó eső, és a rám váró megpróbáltatások az edzésen. Bizony, nagyon hamar tovatűnik minden jó érzés.
- Igen, bizonyára - felelem kissé üres tekintettel, még mindig a legfelső kötet borítójára meredve. De egy pillanat se kell hozzá, hogy észrevegyem magam, és gyorsan rávillantsak a fiúra egy bujkáló mosolyt. Teszek két tétova lépést, ezzel ellépve az ablaktól és meg is kerülve a fiút. Kinyújtva a nyakam még ránézek egyszer a párkányra, hogy otthagytam-e valamit, majd amolyan elégedett bólintással veszem tudomásul, hogy nem.
- Na, nekem most szaladnom kell. - jegyzem meg sóhajtva és kissé búsan. Elég csak egy pillantást vetnem az ablak irányába, hogy tökéletesen libabőrös legyek.
- Szia! - a fiúra nézve egy utolsó búcsúzó-köszönő mosolyra húzódnak ajkaim.
Elfordulva egy mély sóhaj tör ki belőlem, és a könyvrakást cipelve felgyorsítom lépteim, hogy aztán elvesszek a kastély folyosóinak útevsztőiben.

Vége.     

[[ Luna]]

[ Luna]


Kissé hűvösebb napra ébredtek a kastély lakói. Az ilyen időben hajlamos arra az ember, hogy kényelmesen elaludja magát. Pontosabban átaludja a fél napot, ahogyan most Bastian is tette. Rendkívül nagy szerencséjére utal, hogy hétvége van, és nem valami hétközi nap, hiszen akkor megnézhetné magát. Híres arról, hogy mindenhonnan elkésik, azonban most nem kell sietnie sehová sem. A szoba melegéből, a folyosó barátságtalan környezetében találja magát. Nem éppen a legmelegebb öltözetben, de mire is számított volna? Hidegre egy tavaszi napon? Maximum hűvösre, de inkább kifejezetten hideg van. Megrázkódik, s összébb húzza magán cipzáras pulóverét, amit valójában sokkal egyszerűbb lenne összecipzárazni. Miért is választaná az egyszerűbb utat, nem igaz? Tehát, egy piros nadrágban, szürke cipzáras pulóverben és szintén szürke tornacipőben indul neki mai útjának, aminek célpontja nem más, mint a nagyterem, ahol végre magához veheti ebédjét, ami valójában reggeliként szolgál számára. Zsebre tett kézzel, bolondosan fütyörészve szedi egymás után hosszú lábait, miközben hunyorítva figyeli a mellette elhaladókat. Látja az arckifejezéseket, amiket van, hogy megmosolyog, s akad olyan tekintet is, ami elől inkább elmenekülne a világból. Jó annak, aki tudja befolyásolni a gondolkodásmódját, és fel tud hagyni azzal, hogy mindenkinek meg akar felelni. Nagy részét már sikerült besöpörnie az ágy alá, ahol már így is rengeteg piszok van, ezért azok kilökik onnan azt a kevés részét minden egyes lélek-rendrakásban, ezért újra és újra felbukkan a fiú viselkedésében. Nyakát most is egy piros sál takarja el a nagy nyilvánosság elől, ahogyan azt már megszokhatták tőle. A dallam, amit dúdol, egyedi kreáció. Hallatszik rajta? nem jó értelemben. Eléggé hamiskás, de ah neki jól esik, akkor csinálja csak. Számolgatja a padló kockáit, miközben próbál ugyanazokra lépni, amikre mindig is szokott. Szeme előtt megvillan az összes kocka, amire lépnie kell. A megszokás nagy úr. Bastian esetében pedig olyan méreteket ölt néha ? inkább elég gyakran -, hogy az más embernek már a nem normális kategóriába tartozik.

Hosszú ez a folyosó. Nagyon hosszú. Észre sem veszi, hogy már tíz egész perce sétálgat, hiszen annyira el van foglalva azzal, hogy a videó-játékszerűen kirajzolódó padlódarabokra tegye tornacipőjét. De hirtelen megtorpan. Mintha egy falba ütközött volna, úgy lép vissza egyet, majd jobbra fordítja fejét, és kinéz a mellette lévő ablakon. Lassan már egész testével odaforul, aztán egy hatalmas lépéssel már ott is terem az ablakban. Tenyerével támaszkodik meg az ablakpárkányon, miközben lábát hátrébb tolja úgy, hogyha valaki, erre járó nem figyelne, akkor simán felbukna benne. Reméljük, hogy a figyelmetlen diákok ma nincsenek többségben, ezért nem is nagyon foglalkozik azzal, hogy miféle csapdát épített a folyosó, ezen részére. Ajkát harapdálva csodálja a tájat, amit most eső áztat, amerre csak a szem ellát. Most kelt fel, de érzi, ahogyan sötétkék szemeire hatalmas súlyok nehezednek, végül lecsukódnak. Állva bóbiskolt el egy pillanatra, akár egy ló, de sosem zavartatta magát.

A szemei előtt csodás tájat lát. A birtokot, amit eddig próbált szeme ügyére venni. Azonban az eső lassan elmossa, mint egy festményt, amin még nincsen teljesen megszáradva a festék, és valami bolond rálocsol a kerti slaggal. Ez azon nyomban felébreszti. Megrázza a fejét, majd nagyot sóhajtva vizsgálja tovább a tájat. Kedve lenne kimenni, sétálni egyet, hiszen imádja az esőt? azonban a villám és mennydörgés már nem áll annyira közel a szívéhez. Egy-egy dörejnél összerázkódik, aztán felhagy végre a veszélyes pózban való álldogálással, s felül az ablakba. Nekidől az egyik oldalán az ablak szegélyének, a másiknál, pedig lábával támaszkodik, hogy még véletlenül se zúgjon ki onnan. Továbbra is halkan dudorászik, ami minden egyes dörgésnél felhangosodik. Igen, ez most az a bizonyos dudorászás, amit akkor hallhatunk tőle, hogy félelem fogja el valamitől.

[Sebastian]

Sebastian

Áprilisra mondják, hogy bolondos, most mégis a május az amely a tegnapi verőfényes napsütés után, hűvös szürke reggellel köszönti az ébredő világot. Igaz, már jócskán elmúlt a reggel, de a diák sereg nagy része még csak most kászálódik ki az ágyból, talán egyedül korgó hasuk miatt, hisz a hétvége a lustálkodás időszaka. Luna nem ilyen. Ő szeret korán már talpon lenni, és még a reggeli harmatos fűben sétálgatni, meglesve néhány mágikus élőlényt.
A keleti szárny folyosóján, amit jelenleg nem világít be a nap fénye és csak a szürke felhőkből szakadó eső kopogása tesz egy kicsit élettelibbé, fel-fellebben egy szőke hajkorona, ahogy gazdája néha pördül egyet-egyet, ahogy kedve tartja. Kezében barna táskáját tartja két kézzel maga előtt, melyben jelenleg nem tankönyvek tanyáznak, hanem különböző magok találtak otthonra, míg nem Luna ki nem szórta őket a parkban.
Világoskék tornacipő van a bal lábán, de jobbjára, már egy sárgát húzott, nem szándékosan volt rajta felemás cipő, csak éppen reggel nem találta egyiknek sem a párját. Biztos megint a nargik játszadoznak vele. Kék farmer hatású vászon nadrág van rajta, mely szinte a lány térdéig fel van ázva, pulóver gyanánt, pedig egy zöldnek nem nevezhető pöttyös ruhadarabot visel. Semmi nem illik össze rajta, de mit is várunk az iskola Lüke Lovegoodjától? Ő már csak ilyen, de őt nem érdekli. Boldog a saját kicsi világában és tavaly óta, már barátai is vannak, ennél többet nem is kívánhatna.
Furcsa zene üti meg a fülét, dallamocska mely igazán felkelti az érdeklődését és egyből a hang után kezd kutakodni. Nem kell sokáig mennie és felleli a dudorászó évfolyamtársát az egyik ablakban ücsörögve. Ismeri a fiút, Sebastiannak hívják és Griffendéles, a múltkori Griffendél kontra Hollóhát meccsen ott szurkoltak szinte egymás mellett, csak akkor két külön rajongó táborba tartoztak, hisz Luna barátai hiába oroszlánok, mégis csak a saját házának illik szurkolnia az embernek, persze Lunát az ilyesfajta dolgok nem érdekelték így mikor akármelyik csapat küldött is gólt, ugyanúgy örült.
- Szia! ? köszönt rá a fiúra és ő is belekezdett az éneklésbe.
Tetszett neki a dallam, és ezt így akarta társa tudtára adni, közben pedig egy újabb hangos dörgés csendült fel, de Luna sose félt a vihartól.

[ Lunával ]

Azonban arra a kérdésre, hogy Sebastian szereti-e a vihart, látható és hallható válasszal szolgálhatok. Ez a nap nem az, amikor vígan szökdécsel odakinn, miközben mindenki abszolút marhának nézi. Így sem tekintenek rá másképpen, az igaz. De most nem tudják a furcsa viselkedésre fogni ellenszenvüket. Persze ő már megbarátkozott ezzel a helyzettel, a következő jelmondattal retinájára írva: ?Irigyek, mert ők megsavanyodnak a sivár hétköznapjaikban.? És ezen elvéhez nagyon is ragaszkodik. A ragaszkodás nagyon sokféle módon jelenik meg nála. Minden egyes? minden legkisebb, legjelentéktelenebb dolog fogja meg a leginkább őt a tárgyai többségében. No, nem csak tárgyakhoz tud ragaszkodni, és nem minden esetben jelentéktelenek ezek a dolgok, de az általánosítás gonosz manója engem is megszállhatott, habár sosem szokott hasonló gondolat előmászni pennámból. Lábait még mindig szorosan húzza kissé behorpadt mellkasához, miközben dúdolása egyáltalán nem szűnik meg létezni. Kellemetlen helyzet ez egy olyan ember számára, akinek a vihar maga a rémálom. Mély sóhajok hagyják el ajkait, miközben egy újabb kép szökik a szeme elé. Lelassítja az arca előtt hulló esőcseppeket, s mindegyikbe egy ismerőst képzel bele. Felnagyítja őket gondolataiban, és úgy látja, mintha mindegyik kis burokba egy ismerőse lenne bezárva. Kutyamód fordítja el fejét a másik irányba, miközben egy olyan esőcseppet lát zuhanni a szeme előtt, amiben Kevin van bezárva. Ujja hegyén persze szétloccsan, azonban ő ugyanúgy látja benne az aprócska barátot.

- Szevasz, öreg. ? mosolyog bolondosan magában, miközben végül számára is kezd eltűnni a srác alakja. Érdekes, hogy milyen lehetetlen dolgokat képes beleképzelni egy-egy dologba. Már sok olyan helyzet volt, amikor nem éppen hasznára vált az élénk fantáziája. Pedig ő biztos volt benne, hogy egy kentaurt látott a Cardiff mellett elterülő erdőben. De hiába magyarázta ezt az egyik arra járó öregasszonynak, az csak csibésznek titulálta őt, és hazavonszolta a szüleihez, akiknek minden nap szembe kellett nézniük azzal, hogy a drága Sebastian már kezd kezelhetetlen lenni. Persze ez sosem volt így. Jó gyerek volt? a maga módján. A bolondozás volt az élete akkoriban ? s ez még most is igen élénken él benne -, de senkinek nem ártott vele. Biztosan irigykedtek, hogy ő mennyire felhőtlenül tud játszadozni. Semmivel és senkivel nem foglalkozva, egy saját kis birodalmat képzelt el magának, ahol a maga ura lehet. Egy olyan világot, ahol minden alkalmazkodik az ő érdekes, olykor már furcsa elképzeléseihez.
Újabb esőcsepp hullik el szemei előtt, ugyanúgy lelassítva, mint az eddigiek. Ebben egy szőke lány van. Egy hatalmas szemű szőkeség, akinek szinte már hangját is hallja a fejében. Halványan elmosolyodik, majd elengedi őt. Mély sóhaj hagyja el ajkait, majd megfordul a folyosó irányába, hiszen mintha halk dúdolást hallana maga mögül.

Nem tévedett. Úgy néz ki, hogy a lány, akit még imént az esőcsepp burkába száműzött előbbi gondolatában, ott áll mögötte, és halkan dúdolja a dalt, amit Bastian komponált az imént fejében. Nagyot nyel, majd széles mosoly szökik az arcára. Egyetlen egy ember sem tudja zavarba hozni, azonban amikor Luna a közelében van? mintha minden megállna egy pillanatra, megfagyna, és csak Bastian lángolna a rengeteg hideg ?jégcsapember? között. Ajkába harap, majd végre az ő, vékony ajkai közül is kiszökik néhány szó.
- Szia Luna! ? bámul kissé hitetlenül a lányra, akivel furcsamód, még nem is beszélgettek olyan sokat.
- Régen láttalak? - a szótlanság csak ilyenkor jelenik meg nála, de bizonyára hamar elmúlik majd.

Nem felel, csak nézi az esőt hatalmas kék szemeivel. Elkápráztatta a látvány, amit a legördülő patakocskák sokasága keltett életre. Mintha egy új dallam születésénél lehetne jelen, ahogy a cseppek minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy minél erősebben csapódjanak az ablakhoz kopogásukkal létrehozva egy dalocskát.
- Nézd csak! - szólal meg - Ott vagyunk mindketten. - És ujjával az egyik lassan folyó nagyobbacska cseppre mutat az ablak közepén.
Szája mosolyra húzódik, ahogy végigkíséri évfolyamtársa és saját maga közös víztükrét. Ritkán beszél a fiúval, pedig szinte minden órán együtt vannak, és most mégis itt van mellette, és egy közös pontot fedez fel az életükben. Mintha egy pár lennének, egy vízbuborékban éldegélő párocska.
- Mintha minket figyelnének. – Észre sem veszi, hogy az előző gondolatmenetét folytatja immáron hangosan, de ez a lány már csak ilyen. 
Luna mindig is álomvilágban élt, egy világban, melyben mindenki boldogabb, mint a valóságban. De ugyanakkor nagyon jól tudja, mi folyik körülötte. És talán jobban átlátja a dolgokat, mint az bárki is sejthetné.
Egy mese jut eszébe. Egy régi mese, amit még anyukája mesélt neki, mikor kicsi volt. Régen volt már az, de a mai napig emlékszik rá, és ezért szereti nagyon az esőt. A mese egy kicsi lányról szólt, akit senki nem vett komolyan, mert az emberek azt hitték, hogy csak a hatalmas fantáziája játszadozik vele, pedig a leányzó szimplán csak képes volt meglátni, amit mások nem. Ilyen volt a vízcseppek tükrén át látható világ is. Abban az országban minden csodaszép volt és mindenki szerette a másikat, de csak az igazán kiváltságosak léphették át a kapuját.
A lenszőke hajú hollóhátas nagyon jól tudta, hogy ez csak egy mese, de ugyanakkor azt sem tagadhatta, hogy azokban a cseppekben tényleg egy másik világ tárulhat az ember szeme elé, csak oda kellett figyelnie.
- Valóban. Tényleg régen találkoztunk – tér vissza Luna a való világba.
Gyakran csinált ilyeneket. Néha elkalandozott, megszűnt körülötte minden, de mégis érzékelte az eseményeket. Hallotta Sebastian minden egyes szavát, sőt a hitetlenséget is látta a szemében, mikor ráköszönt. Kedvelte a fiút, de nem igazán volt az a barátkozós fajta. Egy éve, hogy barátokra lelt, és őértük mindent megtenne. Egy képet is festett róluk a szobájában. De hiába volt kedves és közvetlen, általában, csak kinevették az emberek, és hiába nem foglalkozott velük, barátokra nem tudott sokáig lelni. Sebastian pedig, hiába volt számára szimpatikus, nem kereste a társaságát.

Mintha megszűnne a vihar, mintha minden abbamaradt volna. Hogyha létezik hős szerelmes, akkor jó lenne, hogyha megtaníthatná a fiút arra, hogy hogyan is kell ilyen helyzetekben beszélgetni egy lánnyal. Persze nagyon tudja ám mondani a magáét, azonban meg kell hagyni, hogy elég rengeteg diák küldi el melegebb éghajlatra, amint kiejti a száján az első öt, eléggé összetett mondatot, amik nagyrészt már elvesznek akkor a gondolatmenetben, amikor a fiú a mondat közepénél tart. Érdekes a szóhasználata. Édesanyjától és anyai nagyanyjától eleget hallhatta, hogy beszéljen érthetően, mert a végén még meg fogja járni egyszer az iskolában. Sosem akarták, hogy más legyen, mint aki valójában, de azért ? meg kell hagyni ? van némi kivetnivaló a fiú felfogásában, beszédstílusában, öltözködési stílusában. Feltűnő. Nagyon is, ami persze annyira nem is rossz a varázslóvilágban, azonban ő nem ennek a világnak a szülöttje. Apja génjeit örökölte bizonyára, hiszen ő egyszerű, mugli családból származik. Nem veti el a varázsvilág dolgait, de jobbnak látja, ha távol marad a furcsa, süveges emberektől. Nem tudni, hogy miért, hiszen imádja a változatosságot ? gyönyörködtet. Szeret megújulni, és szereti azt mutatni, hogy ő jóval különlegesebb, mint mások. Igen, feltűnő. Ismét erre a szóra térek vissza, mert tényleg ez az, amit elsőnek megállapít róla az ember. Csak ücsörög, majd letekint a cipőjére. Nézegeti ?szmájlis? cipőfűzőjét, s megállapítja, hogy máshogy kéne befűznie a cipőjét. Ez nem jó, túl átlagos. Össze-vissza kéne, mintha csukott szemmel tűzte volna a lyukakba a nevetségesen gyermeteg cipőfűzőt.
Elmosolyodik gondolatán, majd kis idő múltán újra a lányra szegezi szemeit.

- Hogy érzed magad? Sok a tanulnivaló, mi? ? kérdi mosolyogva, bele-belebólogatva a mondatába, mintha már válaszolna is a saját kérdésére. Szeretné tudni, hogy mi van a lánnyal, ám ilyenkor mintha megállna a világ, s ezzel együtt ő maga is azok közé kerül, akiket magával ragadott ez a megállított állapot. Ajkát kezdi harapdálni, majd feláll, és a helyét kínálja Lunának. Ebben csak az a vicces, hogy úgy tesz, mintha ez egy olyan igazán lovagias gesztus lenne, hiszen a szeretett lánynak adja át az eddig általa melegített, szerény helyet. Bután mosolyog, s várja, hogy a lány mit is fog majd lépni, közben persze újra szólásra nyitja vékony ajkait, mivel nem bírja ki, hogy ne beszélgessen Lunával. A végén a nagy csend miatt hagyja helyben őt.
- Azt hiszem, hogy ma nem megyek ki sétálni. ? néz szeme sarkából a zuhatagra, s az általa beborított tájra.
- Még nem tudom, hogy mit csinálok délután. ? mintha lett volna ilyen kérdés.
Mondjuk, valóban nagy dilemmában van, hogy mégis mit kezdjen magával a délután hátralévő részében. Mélyet sóhaj, majd megrázza a fejét. Jobb lenne már végre felébredni, hiszen még mindig nem a tipikus Sebastian-viselkedés figyelhető meg a fiún. Ha a lány itt marad, akkor persze ez még változhat...

Joanna

Lashawn a napi sétáját rótta, amikor bárhova eljuthatott. Így jutott most el ide. A folyosón egy-két diák lézengett. Természetesen egyiküket sem ismerte név szerint, csak látásból. Ez így van rendjén egy hetedéves roxforti diáknál. Sok diákot ismer név szerint és még többet látásból. De volt egy álma. Még több emberrel ismertséget kötni, hogy a későbbiekben jó kapcsolatokkal rendelkezzen és jobb munkát kaphasson. Már, ha nem lesz jobb munkája, azonban ő auror vagy valami hasonló szeretett volna lenni kellettek az ismerősök. Meg a saját tudása, amit csak önmaga tud és tudott megszerezni. Főleg úgy, hogy ez most a Ravasz éve, ami igen rossz volt számára. A tanárok sok házit adtak fel, többet kellett tanulnia és sokat gyakorolnia. Most inkább nem gondolt a tanulásra, mert így is eleget gondol rá. Ehelyett szép lányokat keresett a szemével, akikkel megismerkedhetett volna. Esetleg valami sráccal ismertségbe kerülni, akikkel jó barátok lehetnének. Per pillanat teljesen mindegy volt Lashawn számára, hogy kivel találkozik. Csak találkozzon valakivel.

[Lashawn]

Lashawn

Szobámban

Végigsiettem a folyosón. Ismét önelégülten és idegesen, mit azt már megszoktam. Aki most hozzámszól, azt kinyírom!... Leértem az alagsori klubhelységbe, beléptem a zöldes fényekkel átitatott szobába. Vagy négyen felém fordították tekintetüket, majd ismét belemélyedtek az elfoglaltságaikba.
Elindultam a lányok körlete felé. A szobámban gyorsan átfutottam a tankönyveket... Megvan! A naplómat kerestem... Már elegem van az emberekből... Ebédnél hallottam, mikor a lányok - a szobatársaim - arról vitatkoztak, hogy mikor lopjanak el... valamit. Mivel olvasásról, lemásolásról is beszéltek, úgy éreztem, a naplóm nincs biztosnásagban. Lehet, hogy csak elmés képzelgés, de jobb félni mint megijedni. Teszek rá ártásokat, és visszaraktam a táskámba, melyre riasztó bűbájt tettem.
Na jó, most már minden rendben...

Első emeleten

Úgy ézem, ki kell mennem a szabadba. Nem bírom már a sulit. Kész, vége... ennyi már éppen elég volt. Komolyan, ha lenne seprűm, mostg addig repülnék az égnek, míg már nem hatna Dumbledore bűbája, és akkor éltűnnék innen örökre... De ez csak álom.
A folyosó végén, megpillantottam egy ismerős arcot. Lishawn! Végre, egy értelmes ember!

Joanna

Ahogy jobban szemügyre vette a folyosót észre vette Joannát. A lányt talán a mágitörténet óráról ismeri, de ez nem biztos, hogy így van. Eddig körülbelül két-három szót váltottak az elmúlt több, mint hat év alatt. Bárhonnan is ismeri eddig itt az ideje, hogy bepótolja a lemaradást és beszéljen vele. Esetleg felszedje. Integetett a lánynak köszönésképpen, majd elindult feléje.
- Üdv! - köszönt a lánynak. - Hogy vagy? Hogy-hogy erre?
Mivel mellette állt jobban szemügyre tudta venni a lány arcát, ami nem valami vidám belsőt sejtetett. Nem tudta, hogy most rá mérges-e a lány vagy valaki másra, de nem akart illetlen lenni. Végül egy rövidke mérlegelés után, mégiscsak rákérdezett, mert nem szeretett kétségek között élni.
- Valaki megbántott? - kérdezte a lányt. - Tudok segíteni?

[Kirké]

Kirké

Tudom hogy teljességgel hihetetlennek tűnik a tény, de járok órára. Bizony. Ráadásként kínos pontossággal korábban is érkezem a kezdeteknél. Ennyit a léhűtőségemről. Nem mintha nagyon foglalkoznék vele, de úgy tűnik minél idősebb leszek annál inkább és tovább üt szöget a fejembe a közvélemény pusmogása. Elvonatkoztatva attól hogy nem érdekelnek a pletykák.
Igaz, az is elég nagyképűségnek tűnhet, hogy azt képzelem rólam, Marcus Montgomery -ről pusmognak miközben e nemes és ódon falak között köztünk járnak nálamnál sokkal nagyobb és fontosabb célokkal megáldott emberek is. Bár tény, világéletemben egy egoista p*cs voltam, tehát akár még feltételezhetem is, hogy beszélnek rólam.
Az ablak mellett állok, a falnak támaszkodva, vállamon a táskámmal, kezemben jegyzetek. Bele is merülhetnék az olvasásukba, még sem teszem. Nincs hozzá kedvem, meg az agyam amúgy sem ott járna, akkor meg minek erőlködjek. Itt még rágyújtani sem tudok, ami igencsak frusztrálja az idegeimet, de sebaj.
Figyelem elterelésnek nézem inkább a folyosón csoportokba verődve folydogáló diákok özönét. Most minden kifejezetten idillinek, mi több békésnek hat, holott azért a helyzet korántsem túl fényes és ha nagyon költői és Trelawney-s akarok lenni, akkor azt mondanám a jövő oly bizonytalan.
Viccet félretéve akármilyen flúgos is a vénspinkó vannak jó meglátásai.
Hol is tartottam? Ja igen. Bámulom a tömeget, nikotinra vágyom és filozofálgatok.
Hogy milyen cseszettül egy jó nap ez is...

Egyensúlyozva a könyvekkel, remélve, hogy egyik sem kíván pont most leesni, sétált előre. Persze nem látott ki egyik mögül sem, s igazság szerint lassan már nem is nagyon tudta, hogy merre jár. Csak annyi maradt meg neki, mint szent cél, avagy elérendő küldetés, hogy jusson el a klubhelyiségig. Ott majd mindent levághat a földre. Ha nincs ott senki sem persze. Öhm… Vajon reménykedhet ebben? Nos, egyelőre ezt igazán végig sem akarta gondolni. Próbálta kerülgetni az embereket, néhol egy bátortalan elnézésttel törni utat magának, s véletlenül sem tudomást venni arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről, hogy valószínűleg már megint rajta nevetnek. Kész szerencse, hogy az a sok könyv jól takarta az arcát. Különben még azt is látniuk kellett volna ahogy teljesen elvörösödött az arca, s lassacskán a sírás rémével kell megküzdenie. Pedig ő igazán nem akart ennyi könyvet cipelni magával! Bőven elég volt az ami a táskájában meglapult. Csak a tanárnő mondta azt, hogy ezeket mind el kéne olvasni. S rákérdezett ártatlanul, mert úgy hitte, igen sok ideje lesz rá, hogy mikor, s melyiket vigye el előbb. S a válasz mi volt? Egy hónap múlva, s mindet. Ekkor kicsit azért jojózott egyet a szeme. Egyébként sem állt a tanulós piedesztájának az élén, nade…ennyit?! Ezt még egy okos tanuló sem tudta volna megcsinálni! Gondolta ő. Nem tudni, hogy erről a véleményéről az „okosok” miképp is vélekedtek volna. Nos… Hősiesen haladt. Ennyi biztos.
Egyik láb a másik után, és… Nos, felvette a bátyja talárját. Igen, ez egy nagyon hülye ötlet volt. DE, erre is megvolt a maga elképzelhetetlen magyarázata. Ugyanis, miután ő mindig jól tanult, s azt mondta, hogy ezen ruhadarabban tette le a jó kis vizsgáit, az ötlött a fejébe, hogy akkor talán neki is szerencsét hozhat. A bátyja három fejjel magasabb nála. Ezért, a ruhadarab, engedelmeskedve a természet törvényeinek, hisz nem lebegett-lobogott, miután már nem sietett sehova sem, nem is tudott volna, köré fonódott, s ő, rálépve a szélére, egy újabb törvényszerűséget mutatott meg a tisztelt egybegyűlteknek. Előre vágódva, természetesen egy sikkantással is megoldva a dolgot, mert miért ne, repültek szanaszét az értékes darabok a folyosón, s terült el, mint egy nagyobb, vörös paca, arccal a földnek, szétnyújtott kezekkel, reménykedve abban az egyben, hogy a pálcája nem tört össze. Az író megjegyezné halkan, hogy nem, mert McGalagony irodájában felejtette. Pontosabban ott pottyant ki a túlméretezett ruhadarabból.
Felhorzsolta a könyökeit, az állán szerzett karcolásról nem is beszélve, eléggé fájt a kis buksó, de a legrosszabb..,. Nem-nem, nem akarta azt hallgatni, hogy miképp is nevetnek körülötte. Vagyis, inkább próbálta kizárni a tudatából az egészet. Pedig megszokhatta volna már. Ehhez mérten, viszonylagos gyorsasággal tápászkodva fel, megtámaszkodva kis kacsóival a kövezeten, törölte meg a szemeit, melyek persze könnybe lábadtak azonnal. S miután nem is tudott volna jó varázslatot a gyors összeszedésre, bár sejtette az elejét, s a végét, kézzel kezdte el gyűjtögetni a nemes darabokat, mik itt meg ott is felbukkantak.  

[Kirké]

Kirké

Nem is tudom hogy s miért, de úgy látom ehhez az életmódhoz -már mint a varázsvilágban való léthez- egyeseknél alapkövetelmény, hogy a lehető legrosszabb formájukat hozzák.
Mit értek rossz forma alatt? Mondjuk azt, hogy a két ballábas elengedhetetlen az életükben. Először egy vörös üstököt láttam kikandikálni a millió és egy könyv mögül, s már valahol ott éreztem a vég közeledtét mikor a tekintetem tovább vándorolt a lány alakja körül gonoszul tekergő talárra. Hát igen. Vannak akik nem gyengén veszélyesek a saját testi épségükre. Bár álmomban sem gondoltam volna hogy ennyire.
Újabb villanással később már csak repülő könyveket láttam és zuhanó vörösséget. Mindezt olyan rövid időn belül, hogy le a kalappal az előtt aki végig pontosan látta a történéseket.
Tény, nem rohantam oda hozzá és nem igyekeztem segíteni neki. De mikor nagy nehezen úgy ahogy elkezdte összekaparni magát, akkor azt hiszem előfurakodott a segítőkészebb énem.
Ezt gyorsan az öregedés számlájára írtam. Sóhajtottam egy nagyot és a táskám és jegyzeteim az ablakpárkányra helyezve odaléptem hozzá.
Elég szánalmasan festett szerencsétlen, nem beszélve a köröttünk felhangzó éles és hars nevetésekről. Újfent elkönyveltem, hogy még sem lehetek annyira borzasztó ember. Ezekhez képest. Letérdeltem a lány mellé.

-Hé.-nos jó, azért nem mondom hogy tökéletes kapcsolatteremtő lennék, de azért próbálkozom.-Minden oké?-kérdem meg miközben besegítek a könyvek ismételt felhalmozásába.
Egyiket pakolom a másikra, közben a kislány arcára pillantok. Istenem, istenem, csak most kegyelmezz nekem és tartsd kordában a rekeszizmomat. Gyorsan el is kapom a tekintetem a felhorzsolt és picit puffadt képen. Eszméletlen mennyire nincs önkontrollom ilyen téren. Belegondolva semmilyen téren. Egy erre haladó csorda arrébb rugdal egy-két könyvet. Azok után eredek, majd visszatérve a "vadászatból" és magamba szippantva némi önuralmat ismét a lányra figyelek.

-Hogy érzed magad? Lekísérjelek a gyengélkedőbe?-teszem fel a szememben leglogikusabbnak tetsző kérdést.-Vagy a klubhelységedhez?-igyekszem kulturáltan kommunikálni és lehetőleg megelőzni azt, hogy a lány elbőgje magát.
Az lenne csak a hab a tortán. Azzal egy időre elfoglalhatná az első emelet bénája trónját. Nem túl kellemes poszt.

~ Nem sírok, nem sírok, nem sírok… ~ - ismételgette a megszokott mantrát, miközben egyre erősebben préselte össze az ajkait. Nem tudni miért, de ilyenkor általában kicsit megnyugodott. Mintha az erős, teljesen más dologra való koncentrálás feledtette volna a belé hasító fájdalmat. Mely nem csak a test, hanem a lélek sajátja is. Mert persze kívülről nézve nagyon vicces volt, hogy ilyen kis szerencsétlen. Alacsony, kusza, vörös hajzatú, nagy kék szemű lányka, aki az árnyékától is megijed. Olyan könnyen kihasználható, sebezhető kis bugris, ki… várjunk. Mely ház tagja is? Remegő kezével koldva a talár csatját, mely így nehéz darabként hullott alá a lábaira, megvillant mellkasán a házának jelképe. Griffendél. Érdekes. Bár mindegy is, Marcuson kívül nem biztos, hogy sokan észrevették. Ha egyáltalán ő felfigyelt az ilyen kis semmiségekre. Szóval, füle mögé csapva a rakoncátlan tincseket, mely az ő esetében nem sokat segített, a földön térdelve, viszonylag összekapart könyvek közt gubbasztott. Kis manó a csodavárosban. Hát nem szép? Vagy… más ötlött a fejedbe?
Nem gondolta volna, hogy bárki is segíteni fog neki. Oké, azért a lányok odajöttek hozzá. Ezért a mély bariton valahogy sehogysem tetszett a kis fülecskéinek. Csak remélni tudta, hogy nem ugratás céljából ereszkedett az ő „szintjére”. Felemelve a kis fejet, nagyokat pislogva, öntudatlanul is ökölbe zárultak ujjai, a térdein pihentetve a kezeket. Igen, a paranoiás gondolat persze átfutott az agyán, nade amikor megkérdezte, hogy hogy van, már azonnal úgy hitte, hogy nála rendesebb, s segítőkészebb angyal nem is létezik a földön. Mert ki más kérdezte volna meg ezt így? Igen, már megint túl sokat képzelt egy emberről. Aki, ki tudja mily vonásokkal rendelkezve, tán csak unalomból segít a kisebbnek. Vagy mégis szorult belé némi empátia.

Jó nagyokat pislogott, mire szélesen elmosolyodott.  Az alakítás nem volt tökéletes, hisz felszisszent a megmoccanó sebekre, de azért nem akarta azt mutatni, hogy valami nagyon nagy baj történt volna. Végülis, ez majd mindennapos volt nála. Már eész hozzászokott.

- Mindjárt megoldom! Pont ma tanultuk azt a… - felemelve a talárt, kutatva a belső zsebekben, mert valóban úgy hitte, hogy megoldhatja a dolgot, szakadtak el a kék lélektükröt Marcustól. Keres, kutat, emelget, a könyv alá is bekukkantott. De a pálcája sehogy sem akart előkeveredni.
Más boszorkányok, vagy varázslók most nagyon megérmülnének. Hisz mit kezdhetnének a pálcájuk nélkül? Az egész elképzelhetelennek, s egy horrorisztikus élménynek tűnt, mely csak a legrosszabb álmokban tűnt fel. Ő meg… Mondhatni egy vállrándítással elintézve a dolgot, hisz a varázslatai nyomán is kisebb káoszok születnek, nyugodtan ejtette le a nehéz ruhadarabot a földre. Amolyan, no, nem baj, nincs meg. Majd csak lesz valami életérzéssel megfűszerezve a dolgot. Pedig még csak nem is volt sárvérű. Felpillantva Marcusra, újabb vattos vigyorral fogadva a könyvet, némi vörhenyeséggel megfűszerezve a dolgot, hisz majd állandó momentum volt nála a vörösség, vette el az átnyújtott darabot.

- Jól vagyok… És azt mondta a nővér, hogy legalább két hétig látni sem akar. Szóval… Nem hinném, hogy visszamehetnék. – grimaszolva egyet, mit megint csak a szisszenés, s kézmozdulat követett, ért az állához, lebigyesztett ajkakkal konstatálva, hogy valószínűleg az sokáig fog látszani, s fájni is. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb. A kezét az ölébe ejtve, a másikat fikszírozva, ami rossz szokása volt, s emiatt is sokszor bajba került, szólalt meg. Pontosabban nyíltak szólásra az ajkak, de végülis elnyelte magában azt a megjegyzést, hogy valahonnan olyan ismerős. Mintha a barátnői mutogattak volna rá kuncogva, valamiről beszélve. Sajnos épp egy érdekes tartóoszlopot próbált lerajzolni, szóval a felét sem hallotta a társalgásnak. De nem lett volna egy jó indítása a párbeszédnek az a kis megjegyzés, hogy rólad hallottam dolgokat. Milyen dolgokat? Jah, hát nem figyeltem, mert azért annyira nem izgat a téma. De azért köszönöm, hogy segítesz…! Hát igen. Színt váltva, vagyis mélyülve a pirosság, zavartan igazgatta a haját, s pislogott körbe. Hát az már nem is játszott közre, hogy a folyosó közepén térdepel, beburkolózva a talárba, kis halmokkal megrakva. Ah… Szinte fel sem vette. Teljesen nyugodtan folytatta a társalgás menetét. A többiek úgyis kitudták kerülni. Ha akarták persze.

- Kirké vagyok. Vagyis, szóval, nem az a híres boszorkány, hanem…. Ehm… Róla neveztek el. – elfordítva a fejét, a nagy magyarázkodás végett kicsit lesütve a pilláit, rakta az egyik kisebb kupacot a másik kisebb kupacra. Ezzel is mutatva, ő azért dolgozik az ügyön. Mármint azon, hogy felállhasson, s haladhasson a sétával.

- Köszönöm! Mármint… Tudod… A könyvet, és… öhm… - zavartan keresve a szavakat, mert nem akarta bőlére ereszteni a monológot, újra csak idegesen markolt bele a talár anyagába, s szorította össze az ajkait. Durcás gyerek aki, keresi, nem találja, akarja a játékot. Nem, nem is! Olyan aki erősen gondolkozik! Többek között talán ezért sem szokták komolyan venni. Nos… Hát igen. De legalább még csak az olyan dolgok közelébe sem kerül. Akkor már tényleg nem tudná, hogy mit csináljon.    

A folyosó teljesen kihalt miközben sietős lépteim zaja veri fel azt a mély csöndet, amelyet még egy légy zümmögése sem. De mivel én itt vagyok, s bár jóval halkabban járok, mint bárki más, mégis… Mert a csend oly illékony, mint azok az álmok, amelyek este osonnak be az ablakon, hogy vagy édes pihenést adjanak, vagy szenvedélyt és fájdalmat. S talán mindennek zavarnia kellene, de… én már nem foglalkozom ilyen aprócska dolgokkal, mint az álom vagy az a nesztelen világ, amelybe gonosz módon oly hirtelenséggel léptem be, s törtem darabokká.
Nem. Határozottan nem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy mások mit mondanak, vagy gondolnak. Pedig talán kellene. Talán érne valamit, ha figyelmet szentelnék rá, és… de nem. Tudom hogy nem. S ennek az egyetlen oka az a legutóbbi beszélgetés, amely… nos nem volt teljesen feszültségmentes. Akkor még úgy gondoltam, megváltozhatom. Segíthetek másokon, ahogy mások nekem, de… rájöttem tévedtem. És ehhez senki sem kellett, csakis… Ben.

Meglehet ő mellettem áll. Meglehet rá számíthatom. De ő csak egy a sok közül. Talán annyira kivételes, amennyire én az vagyok. Igen, letettem az egészről. Mindenről. Nem leszek más. Senki kedvéért sem. Még Benért sem. Yvette Delacour maradok. Örökké.
S felszegem a fejem, miközben szőke hajtincseim meglebbennek az újabb és újabb határozott lépemkor. Mert minden lépés egy hullám, s minden hullám egy elhagyott darab belőlem, ami betölti a teret, de visszatalál hozzám. Teljes a kör, csak valahol belül nem. Ahogy sosem volt úgy sosem lesz.
Egyszerűbb viszont nem ezen rágódnom. A belső hibák túl nagy listát képeznek, s nekem nincs kedvem az önsanyargató kínzáshoz, csak azért, mert mások ezt várnák el. Hiszen ha meg akarsz változni, jobbá akarsz válni, akkor… akkor először fel kell mérned a benned lévő hiányokat. S ezeket kipótolni. Fel kell mérned a kárt, amelyet okozol minden lépéseddel, s ezeket kijavítani. Ami közel sem egyszerű. És közel sem hálás dolog. Eredmény pedig… nehezen születik.

Célszerűbb a figyelmemet a számmisztika teremben felejtett könyvemre összpontosítani. Így legalább nem az önmarcangolás tetőpontja következik pár percen belül, hanem Yolanda néma szidalmazása, amiért már megint elfelejtett mindent. Így adjon kölcsön az ember bárkinek is bármit. Tőle még a házimanók egyike is megehetné, az se érdekelné. De persze neki ez nem érték. Annál inkább a tanár úr, akinek minden egyes szavát lesi, sőt, még ott is hagyja a könyvem hátul a sarokban, hogy… miért is? Néha komolyan azt hiszem, szándékos az egész. De amennyire csélcsap és amennyire jól ismerem, tudom… egyszerűen csak ilyen. Lassacskán pedig már kezdem megszokni. Habár lényegébe sosem lehet. A hülyeség ugyanis határtalan.
És egy mély sóhaj kíséretében nyitok be a tanterem ajtaján, hogy a bent lévő padok közt végigsietve az utolsó egyikében, ahol a testvérem ücsörgött és unatkozott egész órán, keresni kezdjem a könyvet. A földön nyitva heverő kötet látványa oly annyira elszomorít és feldühít, hogy ajkaimat vékony vonallá préselem, s megpróbálom megállni, hogy ne szegény Merlinhez fohászkodva kiáltsak fel hirtelen. Inkább lenyúlok, s felemelem a csöppet meggyűrődött lapú tankönyvet, amelyben pár odavetett jegyzet is éktelenkedik. Remek. Yolanda már megint alkotott.
S az eddig lenyelt düh, hirtelen a felszínre tör, habár kívülről semmi sem látszik, mindössze talán annyi, hogy a megszokottnál is merevebb vagyok s szigorúbb az arcom. Belül viszont fortyogok, mint egy vulkán. Mert mégis ilyet hogy lehet tenni?

Amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távozom is, de mögöttem az ajtó hangosan csapódik. Ez a zaj az egyetlen hangos dörej, amely végigzeng a folyosón, még a lépteimet is elnyomva, s mintegy hirdetve azt is, hogy senki ne merészeljen a közelembe jönni. A könyvet úgy szorítom magamhoz, mint ahogy egy haldokló kapaszkodik az utolsó szalmaszárba, s már magamban eldöntöm, kiosztom végérvényesen Yolandát ettől a felettébb… rossz szokásáról.
Ez persze közel sem lesz annyira könnyű menet, mint ahogyan bárki is elképzeli vagy gondolja, de a mai délutánt rááldozom erre a bűbájtan gyakorlás helyett.
S a kék szikrázó tekintetem szinte ölne, ha tudna, miközben befordulok a folyosó végén, míg a kanyarban majdhogynem ütközök. Csak egy hajszál híja a sikeres manőverezés. De ez… ez már csak olaj a tűzre.