Első emeleti folyosók

Az első emeleten található meg a legtöbb tanterem. A keleti szárny folyosói legtöbbször szélesek és naposak, nagy ablakokkal, itt-ott mozaikberakásokkal.

[Amynek]

Ez volt a mai utolsó órám. Jóslástan. Brr. Kiráz a hideg is tőle. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogyan tud ez a nő ennyi hülyeséget összehordani egy tanítási óra alatt. Meg, hogy ilyen-olyan az aurám, meg hasonlók. Van, hogy totál rám akaszkodik, meg nem tudom, mit eszik azon, hogy a diákokat rémísztgeti – vagy éppen halálosan untatja. Akit tud, vérig sért, megbánt és ezt persze észre sem veszi. Szipirtyó. Remélem, nem tud a gondolataimban turkálni…

Kicsit gyorsabban indulok neki az első emeleti folyosónak. Most bezzeg nem jön belém senki, inkább kikerülnek. Azért mégsem hétköznapi dolog engem enyhén felbosszantva látni, nyílván ezen lepődnek meg annyira és állnak inkább el az utamból. Könyveimet a hónom alá csaptam és a Nagyterem irányába tartottam, mikor azt hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.
A hangforrás felé kaptam a fejem. Egy festmény volt az. Nem tudom mi a neve a pasasnak rajta, még nem futottam össze vele.
- Ez a neved, igaz?
Kérdezte, és mintha közelebb lépett volna hozzám, persze közben még mindig a keretében maradt. Furcsák ezek a festmények.
Némán bólintottam és én is közelebb léptem, hátha valami fontos mondanivalója van.
- Hát fiam, néha igazén megfésülködhetnél, vagy kezdhetnél valamit a hajaddal, mert rémesen festesz. Hát még így, hogy a szembeszél miatt rugóznak a fürtök. Próbáltad már azt a hajkiegyenesítő vagy ilyen varázslatot? Az egyik diáklány ecsetelte a bajuszos barátnőének egyik óra előtt.
Csak néztem. Hirtelen nem értetem, mit dumál a fickó, így még közelebb léptem, hogy jól megnézzem. Vajon tényleg nekem papol?

- Új talárt is szerezhetnél, másodikos korod óta ezt hordod…
Na valahol itt eshetett le az egész amit eddig szövegelt.
- Nana. Bocsánat, de nem lehet mit kezdeni a hajammal, és három hónapja kaptam új talárt.
Vágtam vissza, de nem nagyon látszott rajta, hogy érdekelné ellenállásom.
- És meddig nősz még? Csak tegnap óta vagy 5 centit nőttél fiacskám, egyszerűen hihetetlen, mi akarsz lenni, égimeszelő?
Most telt be a pohár, főleg, hogy valami gond lehet a szemmértékével, tavaly óta egy centit sem nőttem és nem vagyok egy égimeszelő típus. Faképnél hagyva vágtattam tovább a Nagyterem felé. Pont rosszkedvemben talált meg. Mindig ilyenkor szurkálnak még meg… Nem volt rá szükségem.

~ Nathan ~

Hála égnek vége az SVK órámnak, ezt is túlélte. Amy soha nem kedvelte Piton professzort, és mindig drukkolt, hogy ne ő kapja meg ezt a tantárgyat. Eddig szerencséje volt, idén viszont nem jött be. Tépett idegzete megnyugtatása céljából tett néhány kört a kastélyban, és egyszercsak arra eszmélte fel, hogy a keleti szárny folyosóin kóborol.
Mikor felfelé baktat az egyik lépcsőn, egy apáskodó hangra lesz figyelmes: "Hát fiam, néha igazén megfésülködhetnél, vagy kezdhetnél valamit a hajaddal...", a további szöveget azonban nem érti halk kuncogása miatt. *Biztosan valamelyik lökött elsőst neveli az apja vagy a tanárok.* Mosolyogva fordul be a folyosóra a sarkon, arra kíváncsian, hogy kié lehet ez a parancsoló, gunyoros hang, és vajon kit nevel. Valaki bizonyára ugyanazon a lépcsőn szeretne lemenni, ugyanis Amy beleütközik. Majdnem legurul a lépcsőn a lendülettől, de végül sikerül elkapnia a "gázoló" vállát, így talpon marad.
Alaposan szemügyre veszi az előtte álló srácot, s közben lecsillapodik, nem akarja lehordani a sárga földig a göndör barna hajú, kábé vele azonos magasságú fiút és öltözékét. Lábujjhegyen pillant el a srác válla felett a folyosóra, ami teljesen üres. Ekkor végre leesik a lánynak, hogy csak a suli egyik nagydumás festménye szórakoztatta a kerete előtt elhaladó diáksereget, ami éppenséggel egyetlen emberből állt. Tréfásan érdeklődik a morcosnak tűnő, tizennégy-tizenöt év körüli ismeretlen fiúnál:
- Szóval te vagy az, aki 5 centit nőtt tavaly óta? És akire ráférne egy fésülködés?
Amíg a választ várja, gyorsan végiggondolja mi van rajta, megfelelő-e az öltözéke. *Hát a griffendéles talár még rendben van, a fekete gálanadrág is a fehér blúzzal együtt, de nem igazán hinném, hogy a pulcsim megnyeri a tetszését.* - pulóver alatt a fekete alapszínű ruhadarabot érti, amire hatalmas fehér betűkkel vésték rá a márkanevet. Amynek nem szokása különféle márkás cuccokban villogni, de reggel éppen ez akadt a kezébe, és mert akkor éppen rohant, nem is törődött vele.
A lány odébb lép a lépcső elől, mivel az éppen elindul egy másik folyosó felé, így most ott állnak ketten egymással szemben, Joy mögött pedig egyemeletnyi mélység... a lépcső helyén. Ha most futna bele a srácba, szinte biztosan leesne, de hála égnek, mindketten túlélték az előbbi apró malőrt.

[Amynek]

Úgy hittem, minden egyes alak szépen félre fog állni, ahogyan eddig tették. Amint meglátják, hogy közeledek, kitérnek az utamból és hagyják, hadd süvítsek tova. De ezek szerint csak én gondoltam így, mert volt egy lány, akinek rendesen nekimentem a nagy süvítés közepette.
Majdnem visszagurult a lépcsőn. Én meg ijedten álltam ott és néztem egy fél pillanatig, míg eszembe nem jutott, hogy nem ártana megállítani. Utánakaptam és megragadtam a karját, Ő a vállamba kapaszkodva támolygott vissza függőlegesbe.

- I… igazán sajnálom, nem akartam. Minden rendben?
Kérdezősködök, miközben elengedem a karját. Most már csak nem esik vissza, legalábbis nagyon remélem.
Nem is kell mondanom, egy cseppet meglep, mikor ugyanazzal a szöveggel köszönt, mint a férfi a képen. Szemöldököm feljebb csúszik, kicsit hátrébb állok, még véletlenül se essen vissza a mély szakadékba.
- Nagyon úgy látszik.
Sóhajtok egyet, kezem –mintha saját aggyal rendelkezne, - nyúl hátra és kezdi el vakargatni már így is elég piros tarkómat. Csak most nem azért vakarom, mert viszket, ennyi a különbség.
Miért jövök zavarba, ahányszor csak belebotlok egy lányba. A múltkor a pályán is. Mekkorát estem az előtt a lány előtt. Most majdnem fellöktem egy másik csajt. Akárhogy is csűrjük, csavarjuk, én ahányszor találkozok.. khm… „összefutok” egy lánnyal, azt szó szerint kell érteni. Valaki mindig eldől.

Kicsit jobban végigmérem a lányt Hosszú, szép szőkésbarna haja van. Talán ez a legszembetűnőbb. Még egy lépést hátrálok és leengedem a kezem, ami hamarosan a zsebemben találja meg helyét. Izzad. Csak át ne ázzon a nadrágom.

~ Nathan ~

A lány csodálkozva veszi tudomásul, hogy az ismeretlen nem hagyja leesni, vagy csak simán kapaszkodni, hanem még segít is neki talpon maradni! Ez igazán ritka a fiúk között. Amy azon is ledöbben, hogy a srác egyáltalán elnézést kér, bár látszólag oltári zavarban van. Mintegy érzelemátvitelként Joy is zavarba jön a másik zavarát látva, ám ő előveszi az ilyenkor szokásos "fegyverét": az iróniát és a humort.
- Semmi gond - mosolyog a srácra. - Minden rendben. És veled? Nem tettem végzetes kárt benned? Nem bírnék ki egy kínos magyarázkodást a szülők, barátnő előtt, miszerint vajon miért is tört el a fiuk/fiújuk eze, aza, amaza.
Az utolsó mondatnál érzékelteti a hangsúllyal, hogy nem gondolta komolyan a magyarázkodást, csak valamivel próbálja oldani a hangulatot, a feszültséget. A lány azon tűnődik, ha rákérdezne a fiú zavarának okára, az javítana-e a helyzetükön vagy csak rontana?
Óvatosan araszol előre néhány lépést, ám mintha gondolatolvasó lenne a srác, már lép is hátrafelé. Talán menekül Amy elől? Vagy tényleg ennyire megrázó számára egy lánnyal, pláne éppen Joyyal beszélgetni? Esetleg nem szokott hozzá a lányok társaságához, és a szokásos kamaszkori tartózkodás lenne ez? Ekkor fogja fel a lány, hogy még a fiú nevét sem tudja. Hát így kissé nehéz beszélgetni.
- Öhh... megkérdezhetem a neved? Mert így hirtelen nem ugrik be... csak annyi, hogy eddig nem nagyon láttalak a suliban.
A talár alapján gyorsan felméri a lány, hogy hollóhátas, és talán egy évvel alatta járhat a srác, mert ha ötödikes lenne, akkor biztosan ismerné. Egy ilyen aranyos srácot biztosan nem lehet elfelejteni, hiszen nem hagyta leesni a lépcsőn Amyt Joynak az is eszébe jut hirtelen, hogy még ő sem mutatkozott be. Mivel a bemutatkozást általában a lányok kezdik, úgy véli, biztosan rá várt a kócos idegen.
- Ja, én Amy Joy vagyok. Nem hinném, hogy ismersz korábbról.
Ezzel kezet nyújt a fiúnak, mert az illem szerint ezt is a lánynak kell kezdeményeznie. Nathan vagy elfogadja vagy nem, mindenesetre Joy közben lassacskán úgy fordul, hogy a fal kerüljön a háta mögé. Nehogy visszalökhesse a pasas a lépcső hűlt helyére, ha beelegelne Amyből valamiért A lány ugyan kiszúrta az imént, hogy a fiú azért rakta zsebre a kezeit már-már önműködően, mert izzadnak, mégis biztos benne, hogy most teljesen száraz lesz a kócosnak tűnő hapek tenyere.

[Amynek]

Szusszanok egyet, mikor kiderül, hogy nincsen semmi baja, nem ütötte meg semmijét és, hogy ép bőrrel megúszta a kis incidenst. Zavartan pillogok felé, mikor Ő is elkezd kérdezgetni, nem esett-e bajom. Barátnő vagy szülők előtt magyarázkodnia? Nem igazán veszem a lapot, de úgy válaszolok, hogy ez ne tűnjön fel.
- Hajam szála se görbült… Nem mintha ennél jobban tudna…
Halvány mosoly tűnik fel az arcomon, majd amilyen hirtelen jött, el is tűnik, épp, hogy csak egy villanás. Kis hangulatingadozás és kész, visszaálltunk feszült üzemmódba.

- Öhm… Johnathan Parker.
Mutatkozom be és előhúzom jobb kezem a zsebemből, hogy felé nyújtsam, és kezet rázzak vele. Remélem nem izzadt meg annyira amennyire hiszem, vagy nem találja undorítónak vagy valami hasonló.
Kicsit gondolkodóba ejt, vajon hányadik évfolyamba járhat. Olyan ötödéves lehet, maximum hat, annál nagyobb biztos nem. Bár a magasságról ma már nem lehet megállapítani semmit. Vagy én nőttem nagyobbra a kelleténél vagy a fölöttem járók mennek össze, vagy meg sem ütik azt a centit, ahol az én fejem búbja magasodik. Pedig vannak nálam magasabbak is a kastélyban, az egyszer biztos. Pont ma reggel mentem el egy Hugrabugos srác mellett, aki –ha jól saccoltam- olyan másfél fejjel is magasabb volt nálam. Fogalmam sincs az öreg is mért nem őt, támadja le az idióta szövegével.

Ilyenkor szörnyen sajnálom, hogy nem elég nagy a beszélőkém. Ezekben az esetekben igazán jó lenne kinyögni valamit, de én… én nem vagyok rá képes. Sosem voltam társasági ember. Mindig arra hivatkoztam, hogy tanulni jöttem, nem szórakozni. Teljesen kizártam a többi diákot és a mindenféle bulikat, viszont így nincs is sok ismerősöm. Nem tudom, miért most fordul meg a gondolatmenetem, hogy miért pont ebben a percben gondolom: Ideje lenne ismerkedni.
Erőt véve magamon nyökögöm ki a következő mondatot. Aztán a következőt, a következőt… Vagy mégsem?
- Hova tartottál? Én… éppen a Nagyterembe. Öhm…
Itt viszont megakadok, és nem folytatom a mondatot. Féloldalasan a Nagyterem irányába fordulva állok, de még mindig Amy arcát fürkészem. Az az erő, amit az előbb gyűjtögettem össze, hamar elfogyott, meg kell hagyni. Semmi sem tart örökké.

~ Nathan ~

Amy látja a szemvillanásnyi időre felderengő mosolyt a srác arcán, és egy pillanatra úgy érzi, sikerült végre kilábalniuk a zavarból. Holott nem. Olyan feszültség sugárzik a fiúból a zavar miatt, hogy attól simán kiakadhatna bármely feszültségmérő. Ha most áramot is termelne, talán néhány napra elég lenne egy nagyobb mugli városnak. Hamarosan kiderül a pasas neve is: Johnathan Parker. Erre kaján vigyort villantva határtalan magabiztossággal közli vele:
- Oké. Akkor hello, Johnny!
Sejti, hogy tiltakozást fog kiváltani a becenév a fiúból, ugyanis a legtöbben biztosan Nathannek hívják, azonban azt is reméli, legalább meg tudja nevettetni Johnathant egy kicsit. Persze ez általában fordítva megy, a fiúk szokták mulattatni a lányokat, ám Amy szemében sokkal nagyobbnak tűnik a fiú zavara annál, hogy elvárja Johnnytól a humorérzéke előbányászását… már ha van neki.
Amy kíváncsian méregeti a fiút, mivel látja, hogy valami közléskísérletet tenne. Mikor elakad, a leányzó még csak el sem vigyorodik, nemhogy kinevetné. *Nem, nem, tévedés, a kölyök nem béna avagy szellemi fogyatékos, szimplán ideges. Én is az voltam, mikor tizenegy-két évesen az első hasonló ismerkedési párbeszéd lezajlott köztem és egy velem azonos korú hapek között, az pedig más téma, hogy ezt nem terjesztem széles körben. Ezen mindenkinek magának kell átesnie, Johnny is túl fogja élni valahogy.*
Johnathan keze teljesen száraz a kézfogáskor, azonban a lány alig-alig lepődik meg rajta, mivel ezt már sejtette. *Nicsak, máris klimaxol Nathan, holott még olyan fiatal! Hol hideg, hol meleg hőhullámok öntik el.* - gondolja, és ettől pimasz vigyor jelenik meg az arcán. Johnny valami olyasmire céloz, hogy ő éppen a Nagyterembe tartott, és féloldalasan arra is fordul, mire a lány habozás nélkül úgy dönt, vele megy ő is, de csak akkor, ha nem zavarja.
- Tulajdonképpen én is arra indultam…
Mondja, de ezzel nem magyarázta meg, hogy akkor miért éppen fölfelé jött a lépcsőn, hiszen a Nagyterem a földszinten van. Így aztán a közben lassacskán visszatérő lépcső felé fordul, hogy le tudjanak menni rajta, ha Johnathan arra indulna. Nagyjából itt fogy el Joy magabiztossága is, már csak abban bízik, hogy a srácnak sikerült kellő mennyiségű lelkierőt gyűjtenie Amy eddigi egészséges mértékű önbizalma láttán-hallatán.

[Amynek]

A Johnny, akárhogy is nézem, vicces. Furcsa, de nekem ez még sohasem jutott az eszembe. Johnny… Még csak a John-nal meg a Nathen-nel találkoztam. Megfordul a fejemben, hogy inkább csak simán Nathennel kellett volna bemutatkoznom, de most már teljesen mindegy.
Halk nevetés szökik fel belőlem. Mikor is nevettem utoljára? Áh, ez így nem jó… Mikor is nevettem utoljára máson, mint egy jó kedélyű könyv másfél sora? Nem mostanában, az egyszer biztos. Mintha ezzel a kis nevetéssel felszabadultabb lennék. Nem teljesen felszabadult, mint azok a lazacsávók, csak… már nem vagyok annyira feszült, mint ez idáig.

Egy kicsit meglepődöm, mikor kijelenti, hogy a nagyterem felé tart. De akkor miért jött fel a lépcsőn? Furcsa. Ahogy Amy is elég furcsa.
Viszont ezzel nem igazán könnyítette meg a dolgok. Nem mondhatom azt, hogy „Akkor majd még találkozunk.” Együtt kell lemennünk a Nagyterembe, akár akarom, akár nem. Nade… miért is ne akarnám?
Mosolyt erőltetek az arcomra és a közelgő lépcső felé nyújtom a kezem.
- Csak utánad.
Bár ez elég érdekes lesz. Hiszen jóval többen is elférünk a lépcsőn, mint kettő, és ahogy látom, jönnek is felfelé.
Mély levegőt veszek és elkezdek gondolkodni, mi is legyen a mai ebéd. A szokásos natúrhús burgonyával? Most inkább valami másra vágyom. Nyuszulni nem fogok, a salátával hagyjon engem mindenki. Köretnek jó, de, hogy csak zöldből álljon a menü. Ennyi erővel élhetnénk a vadonban is, nem? Kíváncsi vagyok, lesz e lasagne az asztalon. Ha a Hollóhátén nem, de másoknál lesz, esküszöm, átmegyek. Miért lehet, hogy folyton a Mardekás asztalán vannak a legjobb finomságok? Titokban fenyegetik a manókat, vagy mi? Mondjuk a manók is csinálhatnának gyakrabban olasz kaját.

Még egyszer végignézek Amyn, majd elindulok utána a lépcsőn. Csak aztán tényleg eljussunk a Nagyterembe. Ha a lépcsőkön múlik, aligha jutunk oda délután 4 előtt. Csak ne rajtuk múljon.

[Ginnyyy ]

*A mai nap kissé lassan indult, minden olyan hosszúnak és unalmasnak tűnt. Órája is alig volt ma Hannahnak, így úgy vélte ideje pihennie egy kicsit. Persze ez sem nyújt valami pezsdítő élményt számára, dehát legalább nem azon fog görcsölni, hogy miért nem történik már valami, valami érdekes, valami nem hétköznapi... bármi... tényleg bármi...
Nos erre a "valamire" várván szépen ledőlt az ágyára a hálókörletében szétnyúlt. Aludt is néhány órát, nem igazán figyelte mikor tért nyugovóra, de amikor felébredt úgy érezte, mintha az egész napot átszunyókálta volna. Pedig nem, de ez a röpke két óra most feltűnően hosszúnak tűnt. Ez a nap tényleg meg van átkozva, ma minden feletébb elnyújottnak érezhető. Vajon mi lehet az oka? Talán azért is lehet így, mert már mindenki várja az esős, ködös, szeles március utána kissé vidámabb, naposabb április eljövetelét. És mint azt mindenki tudja, ha vársz valamit, annak bekövetkezése roppant hosszú idejig eltarthat, hisz másodpercenként az órát és a naptárat bámulja az ember, azon reménnyel a szívében, hogy hamarosan eljön, ami után úgy epekedik.*

- Na elég ebből a fagyos hangulatból, inkább elmegyek sétálni egy kicsit, csak nehogy elkezdjen zuhogni az eső mint a múltkor... - gondolt vissza arra a kiábrándító eseményre, amely a minap esett meg vele mikor a kviddicspályáról jött visszafelé, mert repülni támadt kedve és egész visszaúton úgy ömlött a víz mintha dézsából öntenék. Elég kellemetlen volt ráadásul utána pár napig szipogott is, mert jól megfázott. Dehát mi más is történt volna, ha 15 percig csurom vizes, agyonázott ruhában száguldozik egy vihar idején. Mellesleg Hannah az ilyen "baleseteknél" gondolkozik el azon, hogy milyen jó lenne a napfényesebb francia varázsiskola, a Beauxbattons tanulójává válni. Persze ezek csak buta kis agyképződmények, amelyeket a Griffendéles lány nem is gondol komolyan, csak igazán nem kedveli az angol időjárást, de a Roxfortért mindent képes lenne megtenni.

*A séta célpontjául az egyik udvart választja, amelyhez az első emeleti folyosókon vezet át az út. Mikor elérte Hannah az imént említett helyet azt vélte felfedezni, hogy az kong az ürességtől. Ez árva lelket sem látott, ami igazán különös volt, mivel itt sokan szoktak összefutni és szóba elegyedni egymással, úgy tűnt most ez nem így történt, mindenki egy kellemesebb helyet választott magának a társalgáshoz. Ha már úgysincs itt senki az égvilágon, akkor Hannah úgy döntött kihasználja ezt és lecsüccsent az egyik falhoz támaszkodva. Tegnap este nem aludt valami sokat, zavarta a telihold, így ma egész nap gyötörte őt az álmosság. A rövid pihenő után, melyet a falnak dőlve töltött feltápászkodott és úgy gondolta keres valakit, akivel tud beszélgetni egy kicsit, csakhogy el ne aludjon itt a nagy sétában a végén.
Mikor felnézett megdöbbenve fedezte fel Ginnyt, Ginny Weasleyt aki pont a folyosón haladt át és látszott az arcán, hogy neki is furcsa egy kicsit, hogy senki sincs itt most. Hannah leporolta magát egy kicsit és odalépett háztársához, aki egyelőre pár méterrel még előtte tartózkodott.*

- Szia Ginny! - köszönt oda a lánynak, akivel beszélt már párszor, de még nem ismert igazán. Gondolta it a megfelelő alkalom, persze csak akkor ha nincs valami halaszthatatlan dolga. Hannah remélte, hogy nincs - Merre tartassz? Van valami fontos dolgod vagy ráérsz egy kicsit? - kérdezte bizakodóan a lány felé fordulva egy kedves, jóindulatú, megszokott mosollyal az arcán.

[[ Hannah ]]

[ Hannah ]

Halálra ettem magam. Most fogok kipukkadni, esküszöm. Nesze neked kviddics edzés. Azóta eszek ennyit. Na meg persze amióta Harry eltűnt. Lassan két hét telt ez azóta, hogy megkapta azt a bizonyos levelet a fiútól, és az további magyarázat nélkül felszívódott.
Még jó, hogy itt van neki a csapat, az edzések, meg a tanulnivaló az RBF-re, így nem tud állandóan ezzel foglalkozni. Ha elszúrom a vizsgákat anyáék megölnek az holtbiztos, Ron jönne az én megmondtam prédikációval, és akkor a többiekről ne is beszéljünk…
Bezzeg ha a felét tudnák annak, ami a felszín alatt leledzik, mindjárt más lenne a szitu, de nem fogom megadni azt az örömöt senkinek, hogy észrevegye. Persze akad, akinek elsőre feltűnik, de… na mindegy.

Jó lenne sétálni egyet valamerre. Kiterülni a fűbe, és gondolkozni. Ma már nem fogok tanulni, hulla vagyok, és ilyenkor felesleges erőltetni. A hajráig még úgy is van egy kis idő, nem fog összedőlni a világ, ha pihenek egy fél napot. Határozott léptekkel indultam meg az első emeleti folyosók irányába, hogy aztán majd elkeveredjek valamerre. Titkon azt reméltem, valaki ismerőssel is összefutok majd, hogy ne egyedül legyek, ám amint becsuktam magam mögött a lépcsőkre vezető ajtót, meglepve tapasztaltam, hogy egy árva lélek sem mozog errefelé, nemhogy ismerős. Persze, ha jobb idő van odakint, jó hogy alig lézengenek páran a kastélyban. Nem úgy, mint pár napja. Az egyik pillanatban még szépen sütött a nap, aztán elborult, és leszakadt az ég. Egyszerre volt vicces, és komor látvány az ablakból figyelni, a csurom víz diáksereget, ahogy befelé rohannak, mielőtt bármi kórság megtámadja Őket. Ő is járt már így edzés közben is, vagy csak úgy szimplán, nem egy kellemes dolog az biztos, pláne, ha a szél is felerősödik közben…

Mélázásából egy kedves hang billentette ki. Először kapkodnia kellett a fejét, hogy ki is szólította meg, aztán a mogyoróbarna íriszek megállapodtak Hannah-on. – Ööö… Helló. – mosolyodtam el, keresve sem találhattam volna jobb társaságot. A lány tipikus mosolygós személyiség volt, bár nem sokat beszélgettek, na nem baj, itt az ideje.
- Nem, épp most jöttem fel a Nagyteremből, enni voltam. – újabb félmosoly. – Furcsa, hogy alig lézengenek a folyosón, nem?- pillantottam körbe. Annak ezen szakaszán senki nem tartózkodott rajtunk kívül… Kitekintve nem volt olyan nagyon meglepő, ám a nagyteremben elég sokan voltak, olyanok akikről tudtam, hogy errefelé kellene jönniük, de valahogy mégsem futottunk össze.

- Nem, abszolúte ráérek, ma már nincs kedvem tanulni. - fordulok immáron teljesen a lány felé. Még jó, hogy jött, eggyel kevesebb lehetőség, hogy olyasvalakire gondoljak, aki talán meg sem érdemli azt. Vagy megérdemli, hiszen a lelke mélyén pont miatta tölt el több időt magányosan, vagy tanulva, mint eddig bármikor. Újra elvesztem a kérdéskörben, mely eltűnése óta foglalkoztatott. Miért, tűnt el? Talán Dumbledore utasította, mi az amiről nem beszélhet? Mikor jön vissza? És… mi lesz velünk… ?
Felpillantva nézek a lány szemeibe. Apró mosoly, amolyan egy cseppet elméláztam bocsi arckifejezéssel, majd karjaim magam elé fontam, és vártam, hogy mi sül ki majd ebből a találkozóból…

..::Ginny::..

*Hannah számára kedvező volt a válasz, Ginnynek nem volt mára semmilyen elfoglaltsága. Amikor köszönt neki látta azt a szívélyes mosolyt az arcán, ami elárulta Hannahnak, hogy a lány nemcsak azért kezd vele társalgásba, mert ő az egyetlen a folyosón. Remélte nemcsak ő képzelődik és tényleg kedve is van a beszélgetés elkezdéséhez és hosszas folytatásához.*

- Remek, örülök, hogy nincs semmi programod! ? mondta vidáman a lányka a nála jópár évvel (na jó csak kettővel) idősebb egyetlen nőnemű Weasley-nek.

*Amíg azon agyalt milyen témát vessen fel elsőként, rá kellett jönnie, hogy nincs választása. A téma nem más lesz egy ideig még mint Ginny szomorúságának a tárgya, vagyis az ifjú Mr. Harry Potter. Mindenki hallott már a Roxfortban arról a Bizonyos Levélről melyet ő küldött ? sokak szerint már ? szerelmének. Ezek után elég nagy taplónak tűnhet minden tanuló szemében a srác. És a szegény, cserbenhagyott, összetört szívű lányon látszik, hogy próbálja elterelni a fiú iránta aggódását és dühét egyaránt. Próbál úgy tenni, mintha nem is történt volna köztük semmi és mintha nem is ismerné, de ez nem megy. Látszik rajta. Nagyon maga alatt van. Itt az ideje, hogy végre lelket öntsenek belé. Hannah pedig vállalkozott erre a szerepre. Ott segít, ahol csak tud. *

- Ginny? Ugye az előbb Harry miatt méláztál el, miatta aggódsz, ugye? Tudsz róla esetleg valamit? ? remélte nem érinti túl érzékenyen a lányt ez a kérdés és ha nem akkor a válasz után még folytatta ? Sejted esetleg, hogy miért ment el?

- Nem akarok tolakodónak tűnni? de elmesélnéd, hogy mi is volt köztetek? ? ez a dolog már nagyon érdekelte, de eddig semelyik ismerőse sem mert rákérdezni, itt volt az ideje, hátha megtud valami olyat is, amivel segíthet a kétségbeesett Ginnyn.

*Nagy együttérzést produkálva hallgatta végig azt a szomorú történetet, melyet Ginny (remélhetőleg) elmesélt neki. Igazán megható sztori, elmehetne egy szappanoperába is simán. Sajnos ez a való élet és itt nem olyan egyszerű a megoldása a dolgoknak, mint a filmekben és nem mindig Happy End. Szeretett volna segíteni, de még ki kellett gondolnia hogy hogyanis tegye. Nem volt egyszerű szituáció?*

[[ Hannah ]]

[ Hannah ]

Ráérősen ballagtam valami nyugalmas helyet keresve, amikor belebotlottam Hannah-ba. A lány arcán ugyanaz a felháborító mosoly terült szét, amikor felfedeztük egymást, mint amit a klubhelyiségben is volt már alkalmam párszor megtapasztalni. Teljek közelségből azonban kissé másképp festett, vagy csak azért, mert félig nem is itt jártam lélekben?
Haragudtam Harry-re a Ron-nal való találkozás után meg főleg. Nem szerettem igazat adni a bátyámnak, de abban az egybe igaza volt, hogy felháborító a tény, hogy írt egy levelet, amibe belefoglalja, hogy ha visszajön, majd minden olyan lesz, mint azelőtt… Ez olyan… megalázó, főleg Tőle, hogy tudja mennyire érzékeny lehet egy lélek, bármennyire is nem mutatja. Mint ahogy én sem. Soha nem sírtam senki előtt, ahogy ezen túl sem fogok.

Félmosollyal pillantottam Hannah-ra, szegény, már biztos nem érti, miért gondolkoztam el. Vagyis persze tudja, hiszen az imént kérdezte meg. Csak…
- Ööö… Igen, de… - Egy sóhaj, majd mégegy. – Nem, nem tudok róla semmit. Csak annyit, mint mindenki más… Hogy eltűnt. – Reméltem, hogy a lány ne fogja félreérteni, de muszáj volt egy pillanatra elfordulnom. Gyűlölöm, ha gyengének látnak…Persze az igazságban az is benne rejlett, hogy nem tudtam, ki tud még a levélről. És… ez nem olyan dolog, amit csak úgy elmond az ember másnak. Valaki kihallgatott minket Ron-nal, amikor pár napja beszélgettünk… csak tudnám, hogy ki, Merlinre, megfojtanám, az holtbiztos…
Nyugalmat erőltetve az arcomra eresztettem meg egy félmosolyt.

- Hát… azt biztos tudod, hogy múlt félévben történt köztünk egy s más…Igazából ezt most nem részletezném elég sokan tudnak róla, vagyis Rólunk… - kezdtem bele kissé feszélyezve, hogy ezt most tényleg itt, és most kellene megbeszélni? A szavak után valami kapaszkodót keresve léptem ki oldalra, majd dőltem az ablaknak, és onnan folytattam némi pírral az arcomon. – Nem tudom, hallottad-e a pletykákat, a levélről. Nos.. én már hallottam szépeket, aminek persze fele sem igaz. A lényeg, hogy elment, de majd visszajön. Csak… valamit el kell intéznie, gondolom. – Nem akartam nagyon belemenni a dolgokba, ha esetleg mégis, akkor meg nem itt. Hannah válla felett elbámultam, és arra gondoltam, vajon Ő hol lehet most, mit csinálhat? És legfőképpen mikor szándékozik visszatolni magát a kastélyba? Mi lehetett az a halaszthatatlan dolog, ami miatt képes így eltűnni? Nem értem, egyszerűen nem, és nem...

Apró vállrándítással tekintettem vissza a lányra. Kissé elgondolkoztam már megint. Egy sóhaj, majd mégegy. Azért, rendes tőle, hogy megkérdezte, csak épp… nekem olyan kellemetlen erről beszélni. Mindenki ezzel nyaggat, mint valami lélekbelátó személyiség lennék, vagy nem tudom. De tényleg… Viszont, akkor is rendes dolog tőle. Egy pillanatig csak néztem a mosolygós arcot, aztán megszólaltam
- Te Hannah, ööö... nincs kedved valami nyugalmasabb helyet keresni?- tettem fel a tízmillió galleonos kérdést, csendben imádkozva, hogy ne értelmezze félre. Ha már pont Róla van szó, pont egy folyosón, ahol bármikor megjelenhet bárki, és újabb pletykaáradatot szülhet, nos inkább választok valami csendes, nyugodt helyet. Ez… túl zsúfolt egy hely. Igaz, hogy most nincs itt senki, de akkor is… Remélem, hogy vette a lapot, és kitalál valamit, hogy hova is mehetnénk, mert nekem most semmi ötletem, azon kívül, hogy ne itt… Kérdően néztem rá, és vártam, hogy mit lép…

//ezer bocs a késésért  //

[..::Ginny::..]

..::Ginny::..

*Nos igen… látszott, hogy ha Harryről esett szó Ginny még elvarázsoltabban viselkedett mint az előbb. Folyamatosan kerülte Hannah tekintetét, valószínűleg azért mert kicsit zavarban volt, hogy ilyenekről faggatja. Nem volt túl szép, vagy udvarias dolog, de nagyon érdekes téma volt, melyről az összes Roxfortba járó (talán még a Mardekárosok is) többet és többet szerettek volna megtudni. Harry Potter igazi sztárnak számított az iskolában és eltűnése felettébb megrázó volt, de mint ahogy az mindenkinek feltűnt a kis Weasley leányzó viselte ezt a legrosszabbul. Ez furcsa is volt, főként azért mert Ron volt a „szökevény” legjobb barátja mégis barátnője - aki úgy tűnt már kedvese – szívére nehezedett emiatt nagyobb teher. Talán a fiúk nem olyan érzelgősek. Vagy talán az is megeshet, hogy a srác inkább a párnája alatt bőgi ki magát, így vezeti le a feszültséget. Ki tudja? Bár Ginny-n is az volt felfedezhető, hogy nem szereti másnak feltárni szíve legbelső fájdalmait és inkább ő is a párna megnyugtató vízelnyelőrendszerének pártfogoltja. Erős lány az biztos, de ilyen kemény megpróbáltatásokat nem mindenki bír ki, sőt az embernek muszáj valahol találnia egy olyan zugot vagy egy olyan társat akinek kiöntheti a lelkét. Ez így helyes. Hannah reméli Ginny is így tesz valakivel, különben ha Harry egyhamar még nem tér vissza a végén bele fog őrülni szegényke teljesen. Már most is látszik, hogy idegileg nagyon kivan…*

- Hát igen… eltűnt… gondolom, persze ez csak egy feltételezés, de látom rajtad, hogy neked fájhat ez a legjobban. Ron inkább dühben mutatja ki ezt a csalódást, de te teljesen el vagy bambulva a napok folyamán. Mondd, ugye Rá gondolsz? – kérdezte meg finoman Hannah, a lényegre a akart tapintani, nem pedig kerülgetni a forró kását. Remélte egy kicsit mesél még erről a dologról neki a lány, vagy legalább megosztja vele mik is járnak nap mint nap a fejében, és mit is jelent neki a szíve mélyén Harry eltűnése és annak a kellemetlen levélnek az érzelmi kihatása Ginny lelkére.

- Nos igen, hallottam egy s mást arról a „bizonyos” küldeményről. Nagyjából azt, hogy neekd lett címezve és azt írja benne: Most meg kell szakítanotok kettőtök viszonyát, de attól még szeret téged. Nagyjából ezt tudtam összerakni a terjengő hírekből. Nem tudom ebből mi igaz, de remélem nem sok, mert akkor elég rossz véleményem keletkezik Harry Potterről! – most várta egy kicsit azt, hogy elmondja neki Ginny mi az igaz abból amit hallott. Egy mondatára vár egy mondta választ, csupán ennyit, de nagyon kíváncsi.

*Griffendéles társa azt az ajánlatot tette, hogy keressenek másik, alkalmasabb helyet a beszélgetés további folytatására. Ez a folyosó valóban kicsikét visszhangos volt, a végén még tényleg valami pletykaáradatot indítanak meg ezzel a társalgással odakint. Jobb lesz máshova menni, Hannah törte a fejét, hogy vajon hova is…*

- Jó, támogatom a javaslatot. Húzódjunk egy kicsit arrébb. Mit szólnál a… - nagy gondolkozás – Ahhoz a… ott a Nyugati szárnyban van egy… egy kis udvar azzal az aranyos mohás szökőkúttal. Ott hátha van egy olyan zug, ahol nem figyelnek fürkésző tekintetek, kik csak az alkalomra árnak, hogy szemenszedett hazugságokat kürtölhessenek szét a suliban. Utálom az ilyet! – ha Ginnynek megfelelt az említett levegőzési lehetőség akkor Hannah folytatja még a beszélést egy kicsikét.

- Amikor már odaértünk és nyugodtan beszélgethetünk akkor elmondod nagyjából mit is tartalmazott az az egyensúlyfelborító levél. Úgy vettem észre azóta vagy főleg így kibukva. Nem tűnsz mostanában túl vidámnak… - ezzel a leszögezéssel csöndbe burkolózott a leányzó és várta kíváncsi kérdéseire az érdekesnek ígérkező válaszokat…

// ugyan, ugyan, no problemo  //

[[ Hannah ]]

[ Hannah ]

- Igen…
Csak néztem magam elé, és egy pillanatig nem tudtam, mit mondjak, vagy csináljak. Gyűlöltem az ilyen helyzeteket… Végül mégis bevallottam, kár lett volna tagadni.
Nagy vonalakban vázoltam Hannah-nak mi történt, amire teljesen úgy reagált, ahogy vártam. Már másnak is feltűnt, hogy el vagyok gondolkozva, ideje lenne visszatalálnom magamba. Csak ennek az egésznek lenne már vége! Na és az a levél… Nem is állnak olyan távol a pletykák a valóságtól. Valaki alaposan belehallgatott abba a beszélgetésbe…
A lány szavaira halovány mosoly kúszott az ajkaimra.
- Miközben beszéltél, épp azon tűnődtem, milyen jó, hogy a Roxfortban a falnak is füle van. Ez a rész igaz a pletykákból…- lehajtottam a fejem egy pillanatra, hogy még a másik se érezze kényelmetlenül magát, de pár másodperc alatt én is összeszedhessem a gondolataim.
- Sok embernek kell majd magyarázatot adnia, ha visszatéved. – tettem hozzá. Személyeket nem említettem, mindenki tudja, hogy Ron-nal elválaszthatatlanok, Hermionéval szintén, na és persze ott vannak a tanárok, igaz, szerintem Ők tudják, hova tűnt. Lehet, hogy hülyeség, de nagyon olyan érzésem van. És csak úgy mellékesen itt vagyok én is.

Újabb halovány mosoly, és feltettem a milliós kérdést. Ha már Róla beszélünk, legalább ne itt. Épp elég, hogy a múltkor kihallgatták a magánbeszélgetésem, egy folyosón még több lehetőség akad erre.
Összefontam a karjaim magam előtt, és így tekintettem a lányra. Ha mással nem, legalább ezzel próbáltam jelezni, hogy nem vele van bajom, hanem a hellyel, ahol épp vagyunk.
Épp nyitottam volna a szám, hogy javasoljak valamit, amikor megszólalt.
- Az tökéletes lenne. – bólintottam az ötletre. – Hidd el, nemcsak te utálod, ha vizslató szemek, és kihegyezett fülek vesznek körül. Amióta Harry eltűnt, már nem eggyel találkoztam. A levél meg… - nem fejeztem be a mondatot, bár a folytatás egyértelmű volt. A levél csak olaj volt a tűzre. Apró fejcsóválás, szinte csak magamnak. Néha nem értem az embereket, persze, lehet, hogy bennem van a hiba.

Egyenlőre nem mozdultam. Oldalra tekintve bámultam a kint szórakozó társaságokat, és arra gondoltam, bár egy lehetnék velük. Nem gondolni semmire, csak lenni bele a világba. Mélázásomból újfent háztársam szavai billentettek ki. Átfutott a fejemen, hogy talán direkt nem hagyja, hogy túl sokat rágódjak. Ha igen, nagyon kedves dolog tőle. Sőt, már eleve az, hogy megkérdezte, mi van velem.
Visszaemeltem rá íriszeim, és a görbület ismét megjelent a szám szélén. A levél most is nálam volt, a talárom zsebében. Önkéntelenül nyúltam érte, de nem vettem elő. Egy ujjal megérintettem a szélét, és karjaim ugyanúgy fűztem össze, akár az imént.
- Ha elérünk a kis udvarba, és nyugodtan tudunk beszélgetni, el... – szólaltam meg aztán. – Igazából… Na jó, tudod, milyen Ron. Ha nem, akkor hallottál már róla. Nem szeretem túlzottan hangoztatni az elméleteit, de most lehet, hogy igazat kell neki adnom. – folytattam fintorogva. Tényleg nem szeretem elismerni, ha egyezik a nézetünk, persze az mostanában sűrűn előfordul, amit magam is meglepve tapasztalok.

- Na menjünk. – sóhajtok fel, és ellököm magam az ablaktól. Ha Hannah is úgy gondolja, felőlem megindulhatunk a kis udvar felé, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni, vagy legalábbis remélem…

  ~ Draco ~  

* Az eső nem régiben esett. Hogy honnan tudja? Mert látni a még csak most lefolyó vízcseppeket a párás ablakon. Ahogyan egyetlen csöpp útnak indul, majd társul egy másikkal, majd még eggyel, és még eggyel, és egy csíkot húzván maga mögött, nekicsapódik az ablak aljának. Milyen szórakoztató volt régen, az ujjunkkal mindenféle kriksz-krakszotot rajzolni a homályos üvegre. Egy szívecskét, vagy éppen szerelmünk monogramját. *

* De azok az idők elmúltak. És bármilyen mélyen néz is az ablakba, nem lát mást, csak a saját ósdi tükörképét. A csapzott fakóbarna hajat mely a vállára hull. A kidülledt tükör kék szemeket, és azt a beesett arcot, melyet oly sokszor lát reggelente is a tükörben. Vagy éppen a próféta címlapján. Óh, igen. Bosszantó, hogy a saját, őrült anyád képe ordít rád vissza az újságból. Szó szerint. És mikor hirtelen a melletted olvasó, rád tapasztja a tekintetét. Hogy milyen ördögi a hasonlóság. Te meg csak ülsz, mint ha semmi se történne, de érzed, magadon a figyelő tekintetet. Na, ezért kerüli most már a társaságot. Ahogyan egyre csak szállingóznak a Voldemorttal kapcsolatos hírek. Nem, hogy csak az anyja, hanem maga az apja is felbukkanóban van. És ha kiderül, azt már sehogy sem tudja kimagyarázni. *

* Csak lassan jár-kel a folyosón, ám a cipő hangját nem lehet elrejteni. Lassan koppan egyet minden egyes lépésnél, szimplán, ütemre. Majd újabb hang bukkan fel. Kis koppanások, amik egyre csak erősödnek. És tessék. Megint esik. *