+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Keleti szárny - A Főépület
| | | | | |-+  Első emeleti folyosók
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Első emeleti folyosók  (Megtekintve 24063 alkalommal)

Draco Malfoy r.
Eltávozott karakter
*****


hetedév / prefektus, iskolaelső

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2008. 06. 26. - 10:21:10 »
0

~ Beatrice ~


Nem lehet igaz. Nem lehet igaz! Teljesen idióta ötlet volt elvinni annak a pár kis sárvérűnek a kütyüjeit... szerszámait, vagy hogy a rohadt életbe nevezik őket... Élesek, szúrnak és normálisan meg se lehet őket fogni. Látszik rajtuk, hogy muglik találták ki őket, haszontalan, primitív vackok... Ráadásul fogalma sincs róla, hogy kell őket használni, bár nem hitte, hogy ez akadályozó tényező lehetne, elvégre amihez egy mugli ért, ahhoz ő, Draco Malfoy, tízszer jobban ért, és ez nem is vitás. Az imént meg, amikor épp a csavarbigyó nevű izét akarta kiszedni a hogyishívjákkal, és az megcsúszott és végigszántotta a kézfejét, az csak baleset volt, ami bárkivel megesik!
A kudarc mindenesetre elvette a kedvét a további próbálkozásoktól, ami hagyján, de még jól fel is dühítette, annyira, hogy a szerszámosládát egy az egyben a falhoz vágta - igaz, tulajdonképp egy szekrénynek csapódott neki (aminek a tetejéről ennek következtében majdnem lefordult egy ocsmány mellszobor, rajta egy hülye parókával meg valami giccses ócskasággal) -, és a szerszámok szanaszét repültek, annyira, hogy ember legyen a talpán, aki majd összeszedegeti őket. Talán ha még tudta volna a nevüket, begyűjtőbűbájjal könnyű dolga lett volna, de inkább nem kockáztatta meg, hogy a rumlis, poros, homályos Szükség Szobájában minden egyes tárgy nekirepüljön a parancsára.
Úgy vágta be maga után az ajtót, hogy azt várta volna, leglább döndüljön egy hatalmasat, akkorát, hogy a szemközti kép legalább megremegjen a falon, de nem, persze, hogy nem! Az ajtó már el is tűnt, mielőtt becsukódhatott volna.
Mi az franc van, ma semmi nem sikerül neki?!
A folyosókon való ámokfutása közben egyszer-egyszer kapkodva kötözőbűbájjal ellátott kezére pillant, olykor félretaszít valami elsősforma gyereket az útjából, és mindent összevetve úgy közlekedik, mint egy komplett őrült. Nem lát, nem hall, csak szentségel magában folyamatosan, és másra nem tud gondolni, mint a fájdalomra, ami nem is olyan nagy, viszont kellő koncentrálással dühítő mértékűvé lehet fokozni. Hát, Malfoynak ez sikerült.
Nagy lendülettel fordul be a sarkon, melyen túl végre átjuthat már a déli szárnyba, onnan meg csak a lépcsőn kell lemennie, hogy visszajusson a Mardekár klubhelyiségébe. Bele fogja vetni magát a kedvenc fotelébe és maga mellé keríti valamelyik kislányt és nem fogja érdekelni semmi és senki. Valahol le kell vezetni a feszültséget.
Ezen való morfondírozása közben észre sem veszi, hogy valaki ballag vele szemben. Szinte túl későn veszi észre, de az utolsó pillanatban sikerül kicsit odébblépnie, ettől függetlenül a válla nekiütközik a lánynak, amitől mind a ketten jó erős lökést kapnak.
Aljasul fordul meg, abban a reményben, hogy egy griffendéles vagy egy hugrabugos az, de amint felismeri az illetőt, rájön: mindig lehet rosszabb.
- Lestrange! - üdvözli kuzinját szívélyesen. - Mi van, nem tudsz az orrod elé nézni? Mit járkálsz itt ilyen holdkórosan?
Megáll, fél kezét (a sérültet) lazán a zsebébe süllyeszti, és ha esetleg a másik elesett volna, esze ágában sincs felsegíteni. Csak áll előtte fölényesen, és arra gondol, hogy a feszültséget máshogy is le lehet ám vezetni, nemcsak szexszel.
Naplózva

Beatrice Lestrange
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2008. 06. 26. - 23:11:21 »
0

~ Draco ~


* Egy. Kettő. Ütemesen előre. Nincs ezzel semmi gond. 16 év alatt egyszer sem volt. Leszámítva az első pár évet. Azután pedig hirtelen, mintha egy buldózer tépné le a karod. Egy nem várt pillanatban. És mit ne mondjak. Fájdalmas *

* A gyönge, porcelán fehér test szinte beleremeg az ütközésbe. Hiába, a törékeny alkat, a csontos kezek, a test mégsem hull a földre, mint egy hófehér lepel. Annyira még érzi a talajt a lába alatt. Bár hirtelen a karja után nyúl, hogy ellenőrizze: Épen és egészségesen a helyén maradt, nem rándult ki, vagy nem tört el. Csupán a hirtelen jött ütközés utóhatását érzi. A fájdalmat. Szemei felpillantanak, s mikor meglátja azt, aki oly hatalmas erőt lökött belé, megcsillannak az íriszek. És nem. Nem a boldogságtól. Nem azért, mert örül, hogy viszont látja rokonát. Óh, nem. Vörös lángok izzanak a tükör kék szemekben. A gyűlölet lángjai. *
- Malfoy... – Szisszen fel, s közben ereszti el a karját, majd a barna hajtincsek közül azokat, melyek a zökkenésnél a szeme elé kerültek a füle mögé simítja. Vékony ajkai pedig gúnyolódásra húzódnak. Gyűlöli ezt az embert. Mindennél jobban. Mikor először meglátta már tele volt a hócipője vele, pedig akkor még csak kisgyermekek voltak.
- Hagyj békén. Nincs most rág idegzetem....
Sosem volt. Sosem lesz. Ez így történt, és így marad az idők végezetéig. Ennek ellenére persze az úriember előszeretettel táncolt az idegein. Vajon most is ezt teszi majd? Kétség kívül.

* A szemek végigmérik a másikat. A zsebre tett kezet. Rejtegetne valamit? A szemet, a szürke tekintetet. Hánynia kell tőle. De talán csak azért, mert Malfoy az, aki nagyon jól tudja, hogy mivel vágjon vissza neki? Mert ő az, aki tudja annak a különös hasonlóságnak az okát, amikor a prófétát böngészed, Bellatrix Lestrange-gel a címlapján… *
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2008. 07. 17. - 10:41:53 »
0

Damien ^^



{ # Egy tanteremben, majd a folyosókon # }


Az idő nem lehet borongósabb a hangulatomnál. Tegnapelőtt jelentette be Viki a reggelinél, hogy ma délután tarthatnánk egy edzést, erre elkezd esni! Persze, ez még nem jelenti azt, hogy elmarad. Az a gond, hogy ezen a ponton mindig megfordul a csapat azonnemű lelkesedése, amellyel az edzést várja, és az ellenkezőjébe csap át. Ugyanis olyan még a világéletben nem volt, hogy zuhogó esőben élvezhető vagy legalább tanulságos gyakorlatot tartson egy kviddicscsapat. Április... Nem hiába nevezik a bolondok hónapjnak. Szörnyű ez az időjárás. Egyik nap még gyönyörűen süt a nap, és az ember abban reménykedik, hogy ez már az abszolút tavaszt jelzi, mire másnap elkezd zuhogni. Pedig már egész héten tartott a jó idő. Pont a mai nap! Talán az önsajnálatom már ez, de csak a szerencsétlenségem számlájára tudom írni. A drága jó Fortunának sosem jutok eszébe? Nem, sosem. Ez tudatosul bennem, amikor reggel javíthatatlan külsővel a tükörbe nézek, és azt kívánom, bár metamorfmágus lennék, amikor a kis Creevey a klubban azzal dicsekszik, hogy talált egy galleont, és amikor elmegyek a folyosón a pöffeszkedő Malfoy mellett. És most még akkor is, amikor elered az eső.
Erőtlenül elmosolyodom, és becsapom könyvem fedelét. Mennyire lételememmé vált a mágusoknak e sportja! Pár évvel ezelőtt még sejtelmem sem volt, milyen érzés, amikor megmarkolod a seprű nyelét és a magasba röppenve élvezed, ahogy a hűs levegő az arcodba csap... Egyedülálló érzés. Nincs hozzá fogható a világon, és olyan erővel bír, amely a magas szintű vizsgákra való készülődés idején is tartja bennem a lelket. Akkor is, amikor mágiatörténeten kénytelen vagyok firkálgatás helyett pár értelmes szót írni a füzetembe, akkor is, amikor McGalagony újabb dolgozattal bővíti a házi feledat-gyűjteményem, és akkor is, amikor Flitwick professzornál úgy felgyűlik a gyakorolandó varázslataim széles repertoárja, hogy a jegyzetfüzetemben az már két oldalra rúg.
Hogy mi lehet ennek az érzésnek a neve?
Azt hiszem, szabadságnak nevezik.

Apró vízcseppek koppannak az ablakon. Az ütem, mellyel az üveget ostromolják, kedvenc dalaim ritmusát juttatják eszembe, amelyeket a Walpurgis Lányai koncerteken hallok. Kipp-kopp... Kipp-kipp-kipp-kopp... Walpurgis, ó, ki tudja, eljutok-e egyáltalán a koncertre? A szülői szigor gondolata, na meg a vizsgákon teljesítendő szint teszik számomra oly távolivá e célt. Pedig alig húsz mérföldnyire lesz innen... Szép álmok...
Csaknem elbóbiskoltam jobb kezemre támasztott fejjel. Lapos pislantások sorozata után kissé megrezgetem a fejem, hogy kiszállhasson íriszeimből az álom. Az egyébként használaton kívüli tanterem, amelyet ötöd- és hetedéves diákok hada úgy döntött, hogy kinevez leckeíró helységnek, tele volt vizsgákra készülő tanulókkal. Csendes sutyográsuk olyan alapzajként szolgált füleimnek, amely percek alatt képes volt álomra bódítani. Ehhez még társultak az esőcseppek koppanásának halk zajai...
De most már éberen pillantottam körül a teremben. Barátaim nagy része körmölésbe vagy jegyzetekbe temetkezett, így úgy láttam, ez lesz a legjobb alkalom a csendes megfutamodásra.
Egy kupacba rendeztem füzeteim és könyveim, majd őrzői munkában megedzett kacsóim közé kapva őket, halk léptekkel elindulok a kijárat felé.

Amint átlépem a küszöböt, és a fáklyákkal megvilágított folyosóra érek, felgyorsítom lépéseim, jóval zajosabbá válnak. Merre is tartasz, Anette? Az az igazság, hogy fogalmam sincs, merre indultam el. Az volt a lényeg, hogy szökjek az ötven ember lélegzeteitől fülledt teremből, ahol már levegőt venni is alig lehet, megmozgassam zsibbadt tagjaim. Ahogy kiérek egy szűkebb lépcsősorhoz, megcélozom a főépület felé vezető, lépcső utáni bal oldalra nyíló utat, hogy végre kinézhessek egy ablakon. A tágasabb, jóval világosabb folyosóra érve könyveim és ahhoz hasonló felesleges rakományom a legközelebb eső párkányra rakom, majd lábujjhegyre ágaskodva felpakolom könyökeim a tanszereim mellé. Egyetlen dolgot tudok megállapítani: az idő nem javul, így végülis kénytelen leszek szembenézni az esőben tartott kviddicsedzés gondolatával. Azért valamire mégiscsak jó volt ez a kis kitérő, azon kívül, hogy ráébresztett a rám váró megpróbáltatásokra: eszembe jutott, hogy fel akartam vinni a toronyba a cuccaim, hogy készülődhessek az edzésre. Ettől a gondolattól vezérelve sebesen megpördülök a tengelyem körül, nem is sejtve, hogy ezzel egy szerencsétlen mozdulatsort indítok útjának.

A könyökem lendületes csapására minden egyes füzetem és könyvem libasorban szánkázza végig a levegőt, hogy a folyosó közepén épp áthaladó alakot megsorozza ütéseivel. Tehetetlenségem tudatában, hogy már úgysem tudnám megakadályozni a történteket, arcom elé kapom tenyerem és olyan grimaszt vágok, mintha valami igen éles fogú lény csípott volna a lábujjamba.
- Bocs, bocs... nem akartam...
Naplózva


Hear me roar!

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2008. 07. 25. - 21:05:12 »
0

[Anette]

Szótlanul és magányosan róttam a folyosókat - ez nem volt túl gyakori manapság, lévén igyekeztem minden szabadidőmet kedvesemmel, de legalábbis Greggel vagy Vikivel tölteni. Végre értelmet leltem az életemben és rájöttem, hogy mi ellen tiltakoztam tulajdonképpen egész korábbi életem során. Rájöttem, ahogy arra is, hogy mekkora hülye barom voltam, hogy igy tettem. Ez is olyan, mint számtalan dolog az életben: az ember nem tudhatja mit is tartogat tulajdonképpen... addig, amig ki nem próbálja. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy kipróbáljam... és lám: előbb Greg, majd Amanda jóvoltából mégis belecsöppentem ebbe az egészbe... és már nem is vágytam másra, el sem tudtam képzelni az életem nélkülük, ezért töltöm velük minden szabad percemet. Utáltam egyedül lenni, mert...
... mert olyankor kisérteni kezdett a múlt. Az emlékek... egy olyan élet emlékei, amit végleg magam mögött akarok hagyni.
Amikor a barátaimmal voltam, akkor nem találtak utat a fejembe ezek a dolgok, mert egyszerűen nem fértek be a fejembe és a szivembe. Amikor velük voltam, akkor a világ úgy volt jó, ahogy van, - életemben először tapasztaltam meg ezt az érzést az oldalukon - de amikor egyedül voltam, akkor mégis megtaláltak ezek a gondolatok s visszaidézték a régi időket. Az üres élet emlékét. A boldogtalanságot, a magányt, a szenvedést. Yvette-et.
Lépteim lelassultak majd végül meg is szűntek s nekidőltem a kastély falának. Szinte gondolkodás nélkül gyújtottam rá egy cigire, pedig a lélekben is ottlettem volna, akkor ez nem történik meg, lévén már leszokófélben voltam a dohányról... de ezúttal a gondolataim valahol máshol, tetemes távolságban jártak a testemtől... ahogy az gyakran előfordult régebben. Mostanában szerencsére egyre ritkábban, de most igy történt.
Yvette. Hónapok teltek el az utolsó beszélgetésünk óta; de még az is hetekben számolandó, hogy mikor gondoltam rá utoljára. Tudok róla, hogy visszatért az iskolába, de furcsamód hidegen hagyott a tény, hogy újra ittvan... mint ahogy az is, hogy elég gyarkan kerültünk egy légtérbe a tanórák jóvoltából. Szinte rá sem néztem, ő sem rám; mintha nem is ismernénk egymást. És, ami azt illeti, ez igy volt jól. Megbeszéltük a problémákat, megoldottuk őket; mindenki ment tovább a maga útján. Nekem sikerült új életet kezdeni, s amennyire látszott, ő is változott kissé... és ennyi. Azóta már boldog vagyok, ő is éli az életét... de akkor miért jutott most eszembe ismét? Miért érzek ismét bűntudatot...? Hónapok teltek el azóta, hogy lezártam magamban ezt az egészet, a régi életemet... és akkor most miért? Mégis miért...?
Egy hirtelen mozdulattal ellöktem magam a faltól s mélyen leszivtam a füstöt az izzó cigaretta másik végén keresztül; de ezt már menet közben: gyors, már-már viharos léptekkel indultam el a folyosón, habár célom nem volt... mint ahogy a gondolataim sem voltak a helyükön és a higgadtságom is elveszett valamelyik sarkon. Ami azt illeti, eléggé felment bennem a pumpa... mint mindig, amikor csalódok magamban. Azt hittem, hogy vége. Azt hittem, hogy már a múlté... és erre kiderül, hogy mégsem, legalábbis nem teljesen. A pillanatnyilag elnyomás alatt álló józan eszemmel tudtam, hogy ez csak pillanatnyi és nem érdemes vele foglalkozni; a túlerőben lévő indulat pedig pont az ellenkezőjét mondta... tehát a gondolataim továbbra is a téma körül cikáztak; meg is lett belőle a baleset.
Hirtelen egy ütést éreztem jobbról, majd mégegyet és mégegyet. A régebben oly olajozott reflexeim ma már nem működtem olyan jól, mint annak idején, de az első három találat után sikerült kifordulni a tűzvonalból. Ezek után az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy most úgy pofánverem az illetőt, aki ezt művelte, hogy háromszor megpattan a két fal között, mire feleszmél... de egy töredékmásodpercen belül rájöttem, hogy a jobb mutató- illetve középsőujjam között tartott cigaretta jelentősen megneheziti ezt a műveletet. Egy gyors mozdulattal ajkaim közé toltam a dohányt, majd egy kéz egy picit magasabbra emelkedett, ütésre lendülve... de végül a józan ész visszaért, ahogy mondani szokás; legalábbis annyi történt, hogy szemügyre vettem a földön heverő könyv- és füzetkupacot, majd  leendő ''áldozatomat'' és rövid úton rájöttem, hogy griffendéles; egy háztársamat pedig mégsem pofozhatom fel...!
Legalábbis már nem.
Elforditottam a fejemet s tekintetemet mereven a falra szegeztem. Mélylevegő, kifúj. Mélylevegő, kifúj.
- Semmi gond - erőltettem egy nagyon-nagyon halovány mosolyt az arcomra, mikor visszafordultam. - Valószinűleg inkább az én bambaságom okozta, mint te... én tartozom bocsánatkéréssel. - lehajoltam s elkezdtem felszedegetni az ott heverő könyveket és füzeteket, gondosan ügyelve arra, hogy hajam kellőképpen eltakarja arcvonásaimat. Sajnos nem tűnik el róluk olyan gyorsan a düh és a feszültség, mint kellene.
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2008. 07. 31. - 11:58:53 »
0

{ # Damien # }


Hogyan is vettem volna észre, hogy a folyosón felséges személyemen kívül más is közlekedik? Nem, én hogyha egyszer elkezdek ábrándozni, vagy túllépem a valóságos világ kereteit és fantáziámba merülök, nos, soha sincs jó vége. Pedig lett volna időm megtanulni tizenhat hosszú kemény éven át. De ábrándozni olyan jó dolog... Bár, ez a mostani, hm, kicsit rendhagyóbb a többinél. Hiszen, a zuhogó esőben lefolyó kviddicsedzésről a bolond sem ábrándozik, és bár már igen sok mindenki bélyegzett meg ezzel a jelzővel, azért én vagyok olyan büszke természetű, hogy nem sorolom ebbe a kategóriába magam. Én most olyan fantáziaképet alkottam magamban, hogy amikor így itt kinézek az ablakon, hirtelen szemerkéléssé szelídül a vad vihar, a sötét felhők kivilágosodnak, majd pillanatok alatt eltűnnek, helyüket adva pár apró ártatlan bárányfelhőnek, s az égen, mely a nyár legszebb kék színét ölti magára, teljes pompájában, arany köntösében jelenik meg az izzó aranykorong, a nap... És már látom magam előtt, ahogy a gyönyörű időben röpködünk a pályán, és mindenki a teljes formáját hozza... Indulnod kéne lassan, hogy legyen időd készülődni... - szólal meg egy távolinak tetsző kis hang a fejemben, de alig veszek róla tudomást. Látom, ahogy Sue kapura dob a mardekárnak, ahogyan kivédem a zöldtaláros hajtó találatát, ám ekkor egy gurkó ront felém, szédítő iramban közeledik... Menj máár... Félrekapom a könyököm, hogy kilendüljek előle - illetve hogy beindítsam az indulást eredményező mozdulatsort -, majd a következő pillanatban elsötétül minden...

Puff. Puff. Puff.

Felocsúdva mindennemű elkalandozásomból kitisztul a kép, az ablakon kinézve a sötétkék ég és a tomboló vihar látványa tárul elém, majd szinte lassított filmként élem át, ahogy a hirtelen mozdulat, amelyet fantáziavilágomban a gurkó előli kitérésként képzeltem el, kecses egymásutánban löki le a könyveimet, amelyek épp a levegőt szelik. Hirtelen, rexflexszerű reagálásként, az arcom elé kapom mindkét tenyerem, és nagyon fájdalmas grimaszt vágva nézem végig, ahogy tanszereim nekilódulnak egy ismerős alaknak. Annak az alaknak, akinek a napját bizonyára az fogja elrontani, hogy rossz időben rossz helyen volt – azaz a közelemben. Ekkor hangzanak el bocsánatkérő szavaim, és közben elkezdem magam szidni, hogy micsoda idióta vagyok. Hiszen, miért nem tudtam úgy időzíteni, mint mondjuk amikor Crack megy el mögöttem? Hisz ez még csak nem is zöldtaláros... Ó, nem, ezt tudom ki, Damien, Damien Pulse, egy évvel feljebb jár, de a klubhelységben sokszor látom. Nos, régen keringtek róla... hm, rossz pletykák. És hát ha az ember elment mellette, láthatta, hogy a pletykák valószínűleg igazak... Igen, hallottam, hogy problémái voltak az alkohollal... Hírbe hozták Yvette Delacourral is... Mondjuk, ez még érthető, az után a lány után még mindig minden fiúfej hátrafordul a folyosón... ~ Nem vagyok irigy, nem vagyok irigy... ~ De jópár hónapja úgy tudom, megjavult. Illetve... a francba is, Maryvel jár, Maryvel, a mi terelőnkkel, csak ismerem már kicsit. Mármint Maryt. Biztos ő miatta... Hm, nem tudom, nem szoktam áskálódni igazából mások magánéletében... Szóval, mostanában már egy jóképű, mosolygós srácként láttam a folyosókon a fiút, nem úgy, mint egy szétesett whiskysbödönt. Szembetűnő változás, való igaz.

Így, visszatérve a reális világ talajára, egy törtmásodpercem volt rá, hogy felmérjem a helyzetet. Füzetek a földön, a fiú szájában cigi, és lendül a karja... Héé, itt valami nem stimmel! Csak nem akar odavágni?! A szívem kihagyott egy dobbanást. Ha Damien odasóz, akkor biztos kirepülök az ablakon... Kezeim már rég lazán lógnak mellettem, de most magam elé kapom őket, hogy lehetséges esetben kivédjem a támadást. Hátrabotorkálok pár lépést, automatikusan felvéve a legkisebb ajánlott távolságot egy olyantól, aki üt. Aki téged üt.
- Bocsii...– nyöszörgöm rémülten. Szerencsére a mozdulat hamar félbemarad, de még mindig nem lélegzem fel. A fiú gyorsan elfordul, valószínűleg lenyugodni. Hosszú másodpercekig döbbenten pislogok Damien hátára, aztán, nyelve egyet, felbátorodva előrelépek. Bár tudom, hogy a fiú már nem az, aki volt, biztosra vettem, hogy abban a dühtől lángoló tekintetben, amelybe az előbb egy röpke pillanatig néztem, a régi énjét láttam visszatükröződni.
- Nem, nem, én löktem le őket. Nem tartozol bocsánatkéréssel. – válaszoltam végül halk, rekedt hangon, gondosan kerülve a tekintetét, miután visszafordult felém. Mégis mi a fene volt ez?! Biztos csak egész nap ideges... Tisztára, mint Bishoppal. Szerencsére ebből még egyelőre nem lett verekedés. Egész más lenne egy Damien-féle izomtoronnyal bunyózni, mint a „na-most-teszem-magam“ cingár Prefi Benivel. Na jó, csak az elején volt fontoskodó. De akkor nagyon.

Óvatosan, remegő tagokkal guggolok le, hogy segítsek összeszedni szétszóródott könyveimet. Nem igaz, hogy mindig olyankor botlok bele valakibe, amikor nagyon ideges. Vagy olyankor botlik belém valaki, amikor nagyon ideges vagyok.

- Na és merre tartottál, amikor szerencsétlenségedre összefutottál ügyetlen személyemmel? Én épp a toronyba indultam. – szólaltam meg csevegő hangon, direkt azt színlelve, mintha nem történt volna semmi különös. Mintha csak véletlenül belerepítettem volna Damien gyomrába pár könyvet, és most mosolyogva szedegetnénk össze. Nem, nem akarok rákérdezni, miért ilyen ideges, mert semmiképp sem akarnék belőle kiprovokálni még egy hasonló... hm... megnyilvánulást. Köszönöm, a stadionban így is ide-oda fog dobálni a szél, meg nem fogok látni semmit, és ha monoklitól káprázna a szemem, az semmi esetre sem jelentené a helyzet javulását. Amikor a könyveket körülbelül egy toronyba rendezzük, megfogom a rakást és áthelyezem a párkányra. Összecsapva kezeim megfordulok és émelyítő mosolyt villantok a fiúra. Irtó hülyén érzem magam, komolyan, és erre a gondolatra leolvad ajkaimról a vigyor. Kinézek gyorsan az ablakon... ~ De én megkérdezem, mi baja! Nem, nem merem. De annyira kíváncsi vagyok... Na meg olyan rossz így ránézni. Pedig már alapból agyilag nullának gondolhat, hiszen, egy eggyel lejjebb járó lány belédob pár könyvet, aztán jóhogynem az időjárásról kezd el csevegni... ~

- Öhh... – kezdtem bele óvatosan. Igazából még nem tudtam, mit fogok mondani, éppen fogalmaztam a mondandómat és gyúrogattam olyanra, hogy ne legyen tolakodó. Közben dúlt bennem a háború, hogy inkább mondok valami hülyeséget a kviddicsről... De győzött bennem a rosszabbik énem. – Ha azt... szeretném kérdezni, hogy... mi nyomja a lelkedet, számíthatok a válaszodra? – fejeztem be lassan, alaposan mérlegelve minden szót. A mondat végére fordultam csak vissza, és kíváncsisággal kevert aggódással néztem a fiú szemeibe. Igen. Aggódtam magamért.
Naplózva


Hear me roar!

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2008. 08. 06. - 18:08:12 »
0

[Anette]

Habár csak egy pillanatig láttam a lány arcát, miközben félreforditottam a fejemet, a félelem mind az arcán, mind a hangjában szinte tapintható volt... és bekövetkezett a lehetetlen: az alapból is borongós kedvmutatóm még lejebb ereszkedett s már-már megütötte azt a szintet, amikor egyetlen célszerű dolgot érdemes tenni velem: elkerülni. Jó messzire. És... ennek ellenére tudtam, hogy most nem rohanhatok el és zárkózhatok magamba arra az időre, mig kitisztulnak belőlem ezek az érzések, hiszen ehhez az új, humánusabb arculatomhoz legkevésbé sem passzolt volna, ha halálra ijesztem egy háztársamat, utána pedig egyszerűen itthagyom a folyosón. Nem... ezúttal maradnom kell, legalább egy rövid ideig. Aztán majd meglátjuk.
Tekintetem a kastélyfalat ostromolta, miközben próbáltam rendet tenni a fejemben legalább annyira, hogy szalonképes és emberi viselkedést tudjak produkálni. Első körben ismét magamat szidtam, természetesen: már megint sikerült összehoznom egy tökéletes bemutatkozást, megint elvesztettem az irányitást a cselekedeteim fölött, már megint a düh irányitott... de miért? Miért ragad el újra meg újra a feszültség mikor már azt hittem, hogy sikerült véget vetnem ennek az életformának? Már nem napról napra, óráról órára élek, már van értelme annak, hogy létezem... és sokszor mégsem sikerült tartani a normát, ahogy apám szokta volt mondani. Újra és újra elragad a harag, a düh; újra és újra visszakacsint a múlt. Egyszerűen szánalmas, ahogy próbálkozom, próbálkozom... de semmi látható eredménye nincs. Legalábbis majdnem semmi.
A másodpercek gyorsan pörögtek s lassan ideje volt visszafordulnom: már igy is pont eléggé nevetségessé tehettem magam, nem volt szükség ennek fokozására. Kivettem a cigit a számból, elnyomtam a falon s elhajitottam egy sötét sarokba, be egy lovagi páncél mögé, majd felöltöttem azt a halovány majdnem-mosolyt, ami pillanatnyilag képességeim maximumát jelentette s visszafordultam a lány felé. Már első pillantásra leritt róla, hogy sikerült alaposan ráijesztenem: a bűntudatom ezzel még magasabbra szökött, szinte hullámként söpört végig rajtam. Ahogy a rettegő szempárba néztem, hirtelen számos emlékkép villant fel lelki szemeim előtt, hasonló esetek... ahol a végkifejlet egészen más volt, mint ami itt valószinűsithető. Ahol vér folyt. Ahol az ártatlanok sikolyai betöltötték a termet, a környéket, a fejeket... egyszerűen mindent. A sikolyok, a fájdalom pörölyként csaptak le rám ebben a pillanatban... de nem hagyhattam, hogy felülkerekedjenek rajtam. Ezúttal nem. Most nem.
Lehajoltam, hogy… hát igazából két szándék vezérelt. Az egyik, a nyilvánvaló: hogy összeszedjem a szanaszét hullott könyveket és füzeteket, ismét takaros kupacba rendezve… a másik már ködösebb: hogy elrejtsem arckifejezésemet a lány elől, nem akarván mégjobban ráijeszteni. Ha arcom a szokásos sémát követte (márpedig miért ne tette volna…?), akkor jelen pillanatban is rángatózik néhány izom a szemem sarkában és az arcomra van irva a feszültség… ezt pedig el akartam rejteni előle, szegény már igy is halálra rémült. Lassan, komótosan pakolgattam a tanszereket, amihez hamarosan ő is csatlakozott… s kezének enyhe remegése még feljebb strófolta bennem a bűntudat érzését, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Ennyire megrémült volna…? Egy lopott pillantás az arcára megadta a választ: igen, legalábbis valószinűleg. Nagyszerű… ez már megint a te formád, öregem.
Lassan minden egy helyre került ismét… vagy akár úgy is mondhatnánk, elfogytak az okok s indokok, immár muszáj volt felnéznem. Nem mondom, tartottam egy picit a dologtól. Rövid életem során elég sokszor fordult elő az, hogy megbántottam valakit, valakiket, de a bocsánatkérések ennél jóval kevesebbet jegyeztek, olyan nulla körüli értéket… persze nem egészen nulla, de még arra kerekitenénk. Lényeg a lényeg, nem volt egyszerű a helyzet számomra, hiszen… hát na, nem nagyon volt alkalmam gyakorolni eme tevékenységet. De tudtam, hogy most muszáj megtennem… ha másért nem, akkor az elmúlt néhány hónapban kialakult jófiú-image kedvéért… bár, lehet hogy ez is csak kifogás. Lehet, hogy egyszerűen nem voltam képes itthagyni ilyen állapotban… nem tudom. És ha én nem, akkor más sem.
Halogattam, amig tudtam. Tényleg. De végül nem maradt más választásom, mint felegyenesedni s a lány szemébe nézni. Csak remélni mertem, hogy a riasztó kifejezés már lemállott a vonásaimról és ha nem is a vidám, de legalább a semleges pofámat sikerült felerőszakolni… persze, biztos nem lehettem semmiben, hiszen még mindig nem telt el túl sok idő. Jobbanmondva még mindig nem telt el elég idő. De nem volt több…

- Ööö… - hangzott fel a tartalmas hozzászólás. Igazából már nyitottam a számat, hogy bocsánatot kérjek, sőt, biztam benne, hogy még pár kedves szót is sikerül kierőszakolnom odabentről… de simán keresztülhúzta a számitásaimat azzal, hogy ő szólalt meg elsőként… ahogyan megszólalt, azzal meg csak rontott a helyzeten. Arcán, hangjában nyoma sem volt az iménti rettegésnek; sokkal inkább a találkozásunk elején látott önmagát idézte. Egy pillanatig a meglepetés köde vonta blokád alá az agyamat, de végül egy kis fáziskéséssel eljutott a tudatomig a kérdésének és mondandójának lényege. – Én csak…  - …lézengtem itt, mint a japán turista Londonban. Na persze. – … izé, én is. – fejeztem be a mondatot. Hát elég idióta lett, de sokkal kevésbé, mint az első verzió. Ez van.
Eme gondolatmenetet néhány pillanatig egy másik követte, de végül arra jutottam: ez a hirtelen változás nem teszi semmissé a korábbi félelmet s ijedtséget… egyszóval a bocsánatkérésnek mindenképp meg kell történni. Úgyis rámfér a gyakorlás…
- Figyelj… - kezdtem lassan, majd tétován közelebb léptem hozzá s szinte félénken megérintettem a karját. – Ne haragudj azért az előző kis… malőrért… nem volt szándékos. Nem akartalak megijeszteni… egyszerűen rossz napom van és ez általában igy… - elaharaptam a mondatot. Az egésznek az lett volna a lényege, hogy a) megnyugodjon egy kicsit; b) ne higgyen valami dühöngő őrültnek… hát az utóbbit akár le is huzhatjuk ezzel a kijelentéssel. Hozod a formád, Pulse… tényleg. – Szóval semmi személyes vagy ilyesmi, egyszerűen rosszkor találkozunk.
Mondandóm végén hátráltam egy lépést, megszakitva ezzel a testi kontaktust is s legszivesebben megfordultam és elrohantam volna… de lám, az egyik fentebbi kijelentésemmel áthúztam ezt a lehetőséget. Most kénytelen leszek vele tartani a toronyig és semmitmondó, lehetetlen témákról beszélgetni…  és hát én meg a semmitmondó témák, az pont nem egy jó párositás. De ha ez, akkor…
A meglepettség ezúttal az arcomra is kiült, ebben biztos vagyok. Nem hittem volna, hogy felteszi ezt a kérdést… legalábbis az előző látványos rémülete után biztosan nem. Szerintem tudja, hogy Amandával vagyok, hiszen… hát a Griffendélben talán mindenki tudja, feltűnhetett nekik a szembetűnő változásom. De akkor…? Mit gondol, ha a szerelmemnek nem mondom el, akkor majd neki igen…?
Egy mosoly kúszott az arcomra. Nem az a halovány álmosoly, nem is olyan telipofás ragyogás; jellegzetes félmosolyom villant fel.
- Miért is ne…? – morogtam csak úgy magam elé, majd ismét felpillantottam a lány szemeibe, közben azon morfondirozva, hogy még a nevét sem tudom. – Hát… leginkább a múlt. Valamennyit tudhatsz róla, belőle… ha másból nem, de az eddigi életstilusomból biztosan le tudtál szűrni pár dolgot. Lehet, hogy egó, de nem hinném hogy nem ismersz legalább néhány történetet… - szemeimben pajkos fény csillant fel. Nem, nem voltam büszke a múltamra… de elégedettséggel töltött el, hogy minden második diák tudott rólam valamit. Régebben az is, hogy minden második diák tartott tőlem… de ez már a múlt. – Már más vagyok… azt hiszem. De kisért, állandóan megtalál… és ilyenkor jobb a magány. Most is ezt kerestem, de pont sikerült belefutnom valakibe.
Hát… ez igy elég ködös. Nem volt az én stilusom ez a fajta beszéd; ez a mondani valamit, ami leginkább semmi… hát na, elég szánalmas varriációja az ajaklebegtetésnek. És… most mégis. Ha tovább faggat, valószinűleg kaphat konkrétabbat is, de… valamiért igy esett jól most.
Ez van.
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2008. 08. 13. - 15:04:02 »
0

{ # Damien # }


Hát igen. A Roxfortban nem valami elterjedt fegyver az ököl, de aki muglikkal körülvéve nő fel, látott már pár puszta kézzel, majd esetleg lábbal lebonyolított viadalt. Hát igen, Whiting Bay-ben a városka menő srácai gyakran kapnak össze ilyen-olyan apróságokon, vagy komolyabb dolgokon is, hiszen a muglik között is, ahogy a varázslók világában is, mindig alaposan elkülönül a szegény és a gazdag réteg. Konfliktusok vannak itt is, ott is, bár az itteni kicsit veszélyesebbnek mondható, hiszen agresszivitásában jóval meghaladja az ottaniakat. Néhány gyermeteg verekedés serdülő srácok között és vérre menő háború – hát, van különbség. De miért is filozofálok itt ilyen tőlem annyira távol álló dolgokról? (Vagy annyira nem is áll távol?...) Hm. A Roxfortban az ember pálcát ránt, ha valami nem tetszik. Na, mondjuk nálam ez a reflex még nem fejlődött ki, mert sokszor van úgy, hogy haragban állok a pálcával. De az iskola nagy része az én tudásszintem fölött áll, ők valószínűleg nem szoktak veszekedni a pálcájukkal, amikor rosszul sül el egy bűbáj. Mondjuk a pálcám nekem sem gyakran szól vissza, de az már igazán másodlagos. Ökölharcot még talán nem is láttam az iskolában. Párbajt? Na, azt már igen! És ezzel a hosszú filozófialánccal arra akartam kilyukadni gondolataim között, hogy a pofon a Roxfortban olyan ritka, mint a mágikus színezés nélküli fehér holló. Hogy ne döbbennék le, amikor a folyosón hirtelen majdnem kapok egyet?

Damien már percek óta nem úgy néz ki, mint aki akár csak gondol arra, hogy mégiscsak odasózhatott volna. Éreztem, ahogy a feszültség még vibrál a szavaiban, de az már szerintem nem nekem szólt, hanem saját magának. Bizony, ez nem valami nagy megszokott viselkedés, bár ha az ember arra gondol, hogy Damien Pulse áll előtte, aki elől még egy éve szinte menekültek a diákok, hm, annyira nem meglepő a dolog. Persze tartom a véleményem, hogy ha valaki mással ejtem meg ugyanezt, kanárivá változtat, mielőtt azt mondanám: „gól“. Ha ezt az eshetőséget is a mérlegemre veszem, akkor kifejezetten jól jártam Damiennel, főleg, mivel egy hajam szála se görbült. Igen, erről az oldaláról nézve a dolgokat könnyebb lazán elmosolyodnom.
Na persze, ez még csak egy gyengébb verzió, de nem akarok egy hirtelen változással, radikális százvattos vigyorral ráijeszteni Damienre. Már így is úgy látom, nincs valami jó napja. Nem ismer, nem várhatom el, hogy elképedés nélkül tűrje a hülyeségeimet. Pedig arra a mostani helyzetben igazán a legkevesebb szükség van, hogy pár váratlan megnyilvánulás miatt még ő maga rettenjen meg attól, akit majdnem pofonvágott. Nem, nem, megértő leszek. Legalábbis megpróbálok lenni. Elvégre... én kalamajkáltam össze ezt az egész szituációt! Erre még ő akar bocsánatot kérni. Hát, ahogy így vizsgálgatom és méregetem a véleményeimet és tapasztalataimat, Damien nem csak kinézetben és erőben, de lelkileg is az undok Benjamin ellentéte. Ez félig kifejezetten örömmel, félig halvány félelemmel tölt el.

Igazán igyekszem most már vidám és természetes lenni. Kár, hogy nem vagyok jó színész és a ledöbbenés első pillanataiban nem tudtam olyan tökéletesen megjátszanom magam. Persze, most már nincs szükség színjátékra, őszinte megkönnyebbüléssel dobom le a párkányra a könyvtoronyt. Csevegő hangú felszólalásom után persze a falba verném a fejem, dehát mindig hasonlóan reagálok, ha feszültnek látok egy helyzetet. Kimutatom, mennyire nem vagyok épeszű. Erre mindenki kiröhög. De feloldódik a hangulat, nem? Bár, lehet, hogy ebben a szituációban most másféle módszert kellett volna alkalmaznom. Sebaj, nem gátlásaimról vagyok híres, és nem tagadhatom meg a saját nevem és hírnevem! Megingó magabiztossággal ugyan, de kitartóan mosolyogva pásztázom a fiú arcát. Viszont akármennyire vagyok merész és minden lében kanál, nem mondom, hogy nem rezeltem be egy kicsit, amikor a fiú megszólalt.

Karba fontam kezeim, és oldalra billentett fejjel vártam, hogy mi következik. Közben szüntelenül mosolyogtam, pillantgattam körbe és pislogtam a griffendéles torony irányába, így a fél kastélyon keresztül. Persze nem kellett tartanom semmitől, Damien ugyanolyan „öö“-kkel meg „izé“-kkel tűzdelt mondatot nyögött ki, mint én szoktam, amikor hirtelen belecsöppenek valamibe, és elsőre még nem tudom magam kivágni belőle. Amint ezt a rám is kifejezetten jellemző vonást felfedezem a fiúban, felbugyborékol bennem a buzgó rokonszenv. Na jó, azért attól nem kell tartani, hogy megalapítom vele a NeJuSz Klubot, azaz a Nem Jutsz Szóhoz Egyesületet. Azért ennyire nem vagyok elvetemült. Egyelőre legalábbis biztosan.
- Az... szuper! – bólogattam, híven utánozva a lelkes Anyt. Széles mozdulatot írva le, lazán leeresztem magam mellé karjaim, majd megpördülök a tengelyem körül, hogy vágjak egy grimaszt az ablaknak. Persze utána gyorsan megigazgatom a könyvrakást, hogy értelmet nyerjen a mozdulat. Ahogy mögöttem újra megszólal Damien, hogy „figyelj“, gyorsan visszafordulok, egyik tenyeremmel nekitámaszkodom a párkánynak és elkezdem pásztázni a cipőm orrát. Ilyen pózba rakom magam, amikor figyelek, de egy csúnya pillantást suttyomban küldök a fiú keze irányába, amellyel az előbb majdnem megismerkedtem közelebbről. A tőlem egy bő fejjel magasabb háztársam arcára emelem végül a tekintetem, és megeresztek egy suta mosolyt.

Igen, gondoltam, hogy valami hasonló jön. Tudtam én, hogy csak ideges! Hogyne lenne az. Rossz napja van. Persze én ennek a tüneteit már elsőre felismerem, volt már dolgom a helyzettel.
- Ooh, ugyan, semmiség. – legyintettem. - Tudod, amikor én voltam ideges és belémbotlottak, bunyó lett belőle. – tettem még hozzá kajánul, de úgy döntöttem, a részletektől megkímélem a fiút. Tudom, hogy nagy a szám, de nem kéne minden apróságot kikotyogni... Utólag mindig hülyén érzem magam, az az igazság. Még szerencse, hogy tizenhat év alatt sikerült megbékélnem a hasonló helyzettel. Amúgy nagyon remélem, hogy ez vigasztaló volt, de ha nem, végülis az se baj.

Ekkor félpercnyi intenzív önviaskodás után rákérdeztem, mi nyomja a fiú lelkét. A reakció olyan volt, amilyet abszolút nem vártam. Arra gondoltam, hogy Damien majd fölényesen vagy lenézően, esetleg szenvtelenül annyit mond: „te ezt úgysem értheted“, vagy minden őszinteség nélkül rávágja, hogy „á, semmi“. Ehhez képest, amikor kimondtam az ártatlan kérdést, a fiú arcára legelőször is kiült a tökéletes meglepetés. Most mit csodálkozik ennyire? Néznem kellett volna, mint egy kuglibábu és csevegni az időjárásról? Az annyira semmitmondó és fantáziátlan lett volna. A túl merész kérdések általában mindig az én számból hangzanak el, és ezt a fonalat nem akarom elveszteni. Ha nem felel, nem felel, nem dől össze a ház. Olyankor nem nyomja a lelkem, hogy nem próbáltam meg. (Te jó ég, én még most is a saját lelkem miatt aggódom?...-.-)
Szinte biztos voltam benne, hogy egy ilyen kérdésre nem kapok választ. Túl személyes, én pedig épp csak összefutottam a sráccal. Az ilyesmit az ember csak a legjobb barátjával osztja meg, sőt, néha még azzal sem. Biztos vagyok benne, hogy Damiennek volna kinek kibeszélni a bajait, hiszen vannak nagyon jó barátai. Viszont a kibeszélné őket, akkor nem futottam volna vele össze ilyen állapotban, ilyen vérmérséklettel és feszültséggel...
Nem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy kapok választ. Jóformán csak azért kérdeztem, mert gyötrött a dolog, és az én lelkemen már az is könnyít, ha csak a kérdést kiadom magamból. Úgy legalább könnyebb beletörődni, hogy a felelet nem tartozik rám. Na meg azért is, hogy legalább egy normális kérdés törje meg a csendet, ne egy agyatlan diskurzus a zuhogó esőről.

Ám a fiúnak megint sikerült meglepnie: ahelyett, hogy elütte volna a dolgot, belefogott a válaszba. Azt hiszem, az én arcomra meg ekkor ült ki a tökéletes meglepetés. Igyekeztem gyorsan letakarítani a képemről, hogy teret adhasson a kíváncsi arckifejezésemnek. Nem kis örömömre időközben a fiú arcára is kiült egy félmosoly, amelyet mindenképp biztató jelnek véltem.
- Dehogynem ismerek – dörmögtem az orrom alatt, a távoli folyosó végét fürkészve. Gyorsan vetettem egy pillantást a fiúra, és amint tudatosult bennem, hogy ezt talán ő is hallotta, lekaptam a tekintetem a cipőm orrára. Többet nem szakítottam meg a monológját, és gondosan ügyeltem, hogy elkerüljem a zöld szemek pillantását. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Damien finoman megnyomta az utolsó szót. Talán akaratlanul, talán szándékosan. Az utolsó két mondata szokatlanul élesen csengett ott a fülemben. …és ilyenkor jobb a magány. Most is ezt kerestem, de pont sikerült belefutnom _valakibe_.

- Öö... ha magányra vágysz, én... már itt sem vagyok! – szólaltam meg remegő hangon. Gyorsan megfordultam, és kapkodva megpróbálkoztam azzal, ami lehetetlennek tűnt: a kezembe pakolni a rengeteg nehéz könyvet. – Tényleg... örültem... meg minden... – hadartam közben zavartan. Sajnos úgy terveztem, hogy az indulásom gyors lesz és pergős, és mire a fiú feleszmél, már a folyosó közepén járok, csakhát, a könyvtornyot mozgatni nem olyan könnyű. Megismételni pedig azt a látványos bravúrt, amivel egész társalgásunk apropóját okoztam, semmiképpen sem akartam. Igazából pedig szívesen faggattam volna még... Talán valahol azt reméltem, hogy visszahív vagy valami... Úgy tűnik, az ósdi kötetek oszlopa megmakacsolta magát. Hogy is van az a varázsige, amivel úgy lehet levegőben röptetni tárgyakat?... Valami loco... Kétségkívüli, hogy _így_ már nem volt valami jó a helyzet. Végülis megtehetném, hogy megkérdezem Damient, vagy megkérem, hogy segítsen, de azt már valahogy a tökéletes lebőgéssel társítottam volna. Tovább folytattam tehát vacakolásomat a tanszereimmel, és továbbra is ádáz küzdelmet vívtam, hogy a karjaimba tornászhassam az ingadozó tornyot.

Naplózva


Hear me roar!

Amanda M. Strong
Eltávozott karakter
*****

Miss. Strong XD ajánlott 3 lépés távolság.->6.évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2008. 08. 28. - 18:40:02 »
0

-// Harry-nek//-

Ütemes lépteimet lágy szellő kísérte, ami itt-ott belekapott rakoncátlanul vállamra omló fekete tincseimbe. Más esetben céltalan bolyonganék az ódon kastély jól ismert falai között. De nem. Most nem. A napközbe tágas napfényben fürdő folyosó népes sergének nyoma sem volt. Egy teremtett lélek, ha sok, de most még annyi sem volt itt. A hatalmas ablakok üvegén még be-beszűrődött a nyugvó nap fénye. Kimérten odasétáltam az egyik párkányhoz és szórakozottan figyeltem a vörös pírba burkolózó égitestet, míg lustán alá nem bukott.
Avatatlan szemek számára egy átlagos érmét húztam elő zsebem mélyéről. Igaz most nem változtak rajta a számok, mégis jelentőségteljesen szorítottam markomba. Fontos volt számomra a DS. Talán fontosabb, mint legtöbbünknek, hisz nekem nem a kalandvágy és még csak nem is a kíváncsiság volt az, ami miatt beálltam. Korántsem. A szívem vitt oda, az kötelez a harcra. És ugyan ez vezetett ide is ezen az órán. Harryt vártam.
Nem késett hisz szürkületet beszéltünk meg, és épp hogy csak eltűnt a nap a rengeteg fái között. Mostanság nem nagyon találkoztam vele négyszemközt, talán a Főnixszálláson töltött nyaram keretei között beszéltünk utoljára érdemleges dolgokról. De most muszáj volt. Hosszú idő után újra jelentkeztek a látomásaim és más nem érthetett meg. Vikivel már rég nem tudtam ilyesmiről beszélni. De Harry más volt. Ő szintén szenvedett hasonló vízióktól.
Látomások… Fel derengett pár momentum és a bevillanó képek következtében az eddig párkányon nyugvó kezemen megfeszültek az inak, és a vékony finom újjak erővel ráfonódtak a fa aprólékosan kidolgozott ívére. Ha a relativitás határai engednék, valószínű, hogy akkor és ott abból a fából víz fakadt volna. De így csak az ujjaim fehéredtek el a görcsös szorítástól.
Kiskorom óta küzdök hasonló álmokkal és azok nyomán kísértő képekkel, és meg tanultam őket kezelni. Mély levegőt vettem, és sajgó kezem lassan a farmarom zsebébe csúsztattam, és vártam az érkezőt.


// Most meghazudtoltam magam, a terjedelmet illetően hisz ez elég rövidre sikeredett, de valahogy nekem így lett kerek egésssz. :D//
Naplózva

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2008. 08. 29. - 23:34:18 »
0

[Anette]

Már megint kivel hozott össze a sors...?
Ez a lány, ha nagyon enyhén szeretnénk fogalmazni, akkor is furcsa volt, az erősebb változó pedig kivülesik a szalonképesség határain, méghozzá nem kevéssel. Részéről az emberi normákat követő viselkedés ott lezárult, hogy megilyedt a felé lendülő kéztől... ami pedig ezek után következett, az felért magával a káosszal, de legalábbis az abszolút kiszámithatatlansággal. Hirtelen hangulat- és témaváltások, követhetetlen mimika és szóáradat... bah, ez kellett nekem még most ma. Amikor az ember a pokolra kivánja a világot, akkor az visszavág. Igy vagy úgy, de kirója a kijáró büntetést... és az előzetes felmérések alapján én most kaptam meg. Előbb, mint várható volt... és súlyosabbat, mint ami várható volt. Fejldőne az isteni intézmény...? Nem, nem valószinű; inkább csak a balszerencse. A felsőbb hatalom tevékenységei és fejlődési tendenciája még mindig csak nulla alatti számmal mérhető.
Node vissza a jelenbe, avagy mégsem annyira... szóval adott egy lány, akinek tulajdonképpen még a nevét sem tudom; adott egy idióta szituáció, ami majdnem elvéresedett... és adott a végkifejlet, miszerint itt állunk egymással szemben és ahelyett, hogy valami semmitmondó témáról beszélgetnénk, olyan dolgokat közlök vele, amikről még Greg és Amanda sem igazán tudnak. Persze, valami halovány fogalmuk lehet róla, de semmi konkrét... és azért elég groteszk, hogy valamit, amit a szerelmemnek és a barátomnak nem mondook el, azt pont egy vadidegen személy elé tárom, még ha nem is teljes valójában. Bár... ha jobban belegondolok, az efféle kapcsolatépités nem is áll annyira távol tőlem. Először Greg, de ő inkább kényszerből... bár az jól sült el, tény. Később Viki... hát ő azóta már a múlté, legalábbis az a valója, akit megismertem... s végül Amanda; ezt a kapcsolatot nem kell tovább ragozni. Lehet, hogy ez valamilyen morbid, tudatalatti kényszer nálam? Végülis... de miért pont ő?
Ez már megválaszolhatóbb kérdés, legalábbis teória van rá. Annak ellenére, hogy furcsa, kiszámithatatlan, zavarba hozó és egy kissé zakkantnak tűnik… mégsem az ellenszenv, sokkal inkább a szimpátia volt a domináns érzés bennem. Furcsa, hiszen… hát mondjuk ki őszitén: eddigi életem folyamán soha nem kedveltem az ilyen és ehhez hasonló bohócokat, sőt… s most, ebben a depressziós pillanatomban mégis nemhogy nem zavartam el e faj eme jeles képviselőjét, de még pozitiv érzéseket is viseltem az irányában! Hát Damien, te sem vagy már a régi… bár tény, nem is akarsz az lenni. Jobb ez igy… De lényeg a lényeg: pillanatnyilag egyszerűen élveztem a társaságát, aztán majd meglátjuk mit hoz a holnap vagy a pár perc múlva.
Igazából nem hittem volna, hogy egyáltalán reagál erre a röhejes mondatra, amiről süt, hog az imént lett kitalálva, de ismét melepett, mert megtette… sőt, mondhatjuk hogy duplán megtette: még az enyémnél is gyengébb választ produkált, miközben olyan idiótán bólogatott, hogy ettől a gesztustól máskor biztosan a szőr is felállt volna a hátamon, mint ahogy a megpördülős manővertől is, amiről nem lehetett eldönteni hogy céltalan volt-e vagy sem… de az alapján, amit eddig láttam belőle, nagyjából biztosra vettem az első varriációt. Persze, a könyveket meg kellett igazitani – már túl stabilan álltak a párkányon, valóban.
- Csak nem egy hozzám hasonló…? – az egész mondat nem volt több suttogásnál és végig sem lett mondva: nem akartam megbántani. De lényeg a lényegben, a bocsánatkérés megtörtént… könnyebb volt mint legutóbb s az eredmény is pozitv; mi többet akarhatna egy magamfajta amatőr? Hát igen, ha más nem is, de a lottó varázsvlágbeli megfelelőjének a megnyerése illetve a halálig tartó boldogság fel lett volna tüntetve… de azért maradjunk a realitás határain belül, azaz: elégedjünk meg azzal, ami van… esetünkben nem más, mint egy sikertelen pofon, egy sikeres bocsánatkérés… és úgy általában, a vért elkerülő kijövetel ebből a szituból. Csupa pozitiv tényező.
Látszott rajta, hogy meglepődött… hát igen, a rólam terjengő hirek és pletykák alapján nem arra lehetett kövekteztetni, hogy most hirtelen kitárom a lelkem kapuját s folyóként fog kirobogni belőle az összes gebasz, ami nyomja… pedig pont ez történt, még ha csak nagy vonalakban is. A monológom közepén elhangzó félmondat egy pillanatra megállitotta a szófolyamot s kiteljesitette a vigyort a képemen, de utána további megszakitások és váratlan események nélkül folytatódott. Csak akkor döbbentem rá a hibámra, mikor már kimondtam az utolsó szót… illetve még akkor sem, csak a lány reakiciója volt az, ami egyáltalán előcsalta belőlem azt a gondolatot, hogy itt bizony valami nem stimmel. Kellett pár tizedmásodperc, mire rájöttem, hogy mi lehetett az oka ennek a hirtelen témaváltásnak; egy újabb töredékszekudom alatt elküldtem magam érte a jó oda meg még azon is túlra… utána pedig valami olyasmit produkáltam, amivel magamat is megleptem. Legalábbis ez volt az első gondolat… utána már helyesnek tartottam. Mind mindent, amit valaha elkövettem.
- Hé, várj, nem úgy gondoltam… - kezdtem tétován s tettem felé egy lépést, szemeimmel először a hátát bámulva… majd e tekintet feljebb emelkedett a hirtelen megingó könyvkupacra. – Ne te, ne! – tört ki belőlem önkéntelenül a nem éppen modern neveltetésem, ahogy két gyors lépéssel mellette termettem s felnyúltam,  megállitva ezzel a könyvekből épitett plafonkarcoló vészes kilengését és ennek az esetleges következményeit. Ha ez valakinek a fejére dőlne, igy ránézésre elég súlyos problémákat okozhatott volna odabent…
… ha még lehet ennél nagyobbat, fordult meg a fejemben oldalra pillantva.
Amikor a könyvkupac ismét bombabiztosan meredezett az ég felé, eltávolodtam tőle egy lépéssel… s ez pont egyel volt kevesebb annál, mint amennyit a mentőakció berkein belül megtettem felé. Hogy miért…? Hát ez egy érdekes kérdés, leginkább magam sem tudom. Ami biztos, hogy a fentebbi kijelentésemmel sikerült megbántanom, mégha akaratlanul is… nem mondom, hogy nem volt benne egy fikarcnyi negativizmus sem, de inkább ugratás jelleggel került bele, mint halál komoly, sértő célzattal. Félreértette… habár itt joggal jöhetne a kérdés, hogy ő értette félre vagy én adtam elő rosszul? Ez sem fog kiderülni soha, lévén más fültanú nem nagyon akadt a közelben… de talán nem is számit annyira. Sőt, teljesen lényegtelen. A helyzet mérlege tehát… még jóformán túl sem léptem az előző bocsánatkérés sikere feletti örömömön, már jöhet is a következő. Ezaz Pulse, ez vagy te. Hamisithatatlan, utánozhatatlan.
- Hé, ne szivd mellre, csak ugrattalak… - ezúttal lazábbra vettem a figurát, meguntam a hivatalos hangvételű baromkodást. Bizonyos tekintetben a bizalmamba fogadtam őt s ezen a ponton túl valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy eldaráljak egy ’’neharagudjhogymegbántottalak nemvoltszándékos’’ –szerű sablonszöveget, hanem inkább a közvetelenebb hangnemet és szóhasználatot részesitettem előnyben. A gondolatok megint későn érték utól a tetteket: ha nem mugli-születésű, akkor kicsi az esélye, hogy megérti a mondat lényegét és innentől nem vehettem biztosra semmit, lévén a származásáról pedig semmit nem tudok. – Tényleg csak vicc volt, semmi több. Nem eszek embert, bármilyen gyakran hallani is ilyen pletykákat…  – megpróbáltam kedvesen elmosolyodni eme gyenge poén-kisérleten, de belső szemlélőként nem tudhatom, hogy annak a bizonyos határvonalnak az őszinte avagy az erőltetett felére sikerült beesnem; természetesen reméltem, hogy az előbbi… viszont a ’’poén’’ minőségéből kiindulva valószinűleg nem. Hát mindegy; ez van, ennyi jutott, legyen elég.
Igazából újra megleptem magamat, vagyis inkább az érzéseim leptek meg engem. A nyakamat… hát azt talán nem, de feltenném az egyik olyan végtagomat, amiből kettő van, hogy alapesetben halálosan unszimpatikus lett volna nekem a lány ezzel az idióta stilusával, a kiszámithatatlanságával és főként a mindenlébenkanálságával… s most valahogy mégsem. Sőt. Amikor le akart lépni, akkor az első gondolatom egy kategorikus ’’nem’’ volt, de végül ezt nem kellett szóvá tennem, mert a könyvkupac levette a nyakamról a hurkot s sikerült maradásra birnom, egyenlőre. És ez örömmel töltött el.
A gondolataim sebesen cikáztak, természetesen a miértet keresték, illetve arra a választ. Ami… hát nem első pillantásra, de mondjuk harmadikra leszűrhető volt, hogy ez a lány simán el tudna varázsolni, ha hagynám neki; ugyanakkor az is, hogy nem fogom megtenni. Boldog vagyok Amandával s nincs szükségem senki másra… de mondhatnék akár semmit is, gondolván a konfliktushelyzetekre. Most minden olyan szép, olyan idilli… tehát ez a lehetőség kilőve. Akkor vajon miért ragaszkodom a társaságához? Miért nem hagytam hogy elmenjen, mitöbb, miért nem küldtem már el régen a bánatba…? Jó kérdések ezek és fontosak is lennének, de sajnos beleesnek a ’’kettőt és könnyebbet’’ kategóriába, azaz nincs rájuk válasz. Legalábbis én nem tudom.
- Nahátakkor… - szólaltam meg a röpke szünet végeztével. Arcomra ismét kiült a félmosoly; ez már rosszat, de legalábbis kellemetlent sejtetett… - Kezdjük ott, ahol kellett volna. – ismét egy töredékmásodpercnyi hatásszünet, majd váratlanül előrelépek s kezet nyújtok felé.
- Szia, Damien vagyok.

Naplózva

Harry J. Potter
Öröktag
***


Az DS egyik alapítótagja - Szökevény - Rend tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2008. 08. 31. - 10:32:29 »
0

’’Amanda Mary Strong


’’Nagyterem

A Nagyteremben elköltött igencsak kiadós vacsorát követően a trió oszlopos tagja úgy döntött, kicsit visszavonul a szobájába, és magányosan tölti azokat az órákat, amelyek alatt Ron Prefektusi teendőit végzi Hermionéval egyetemben, és talán kézen fogva is. Micsoda remek álca, csak érthetetlen, miért is teszik tulajdonképpen. Mindenki számára annyira egyértelmű a kettejük között lévő megfoghatatlan valami, mint az, hogy a Gringottsban koboldok dolgoznak, vagy az, hogy a Fúriafűz darabokra zúzta a Weasley család elvarázsolt autóját évekkel ezelőtt.

Merengéséből aztán éppen barátja zökkentette ki azzal, hogy egy olyan embereset ütött a vállába ökölbe szorított kezekkel. A fejet támasztó kéz kimozdult a helyéről, amely miatt Harry feje kicsit megzuhant. Természetesen a reflexek azért tartották azt a pillanatnyi kiesést követően, de meglepő volt a dolog. A bal váll pedig igencsak megsajdult.
- Persze, igen!
Válaszolta, mintha tudta volna, hogy asztaltársai eleddig miről is beszéltek…pedig fogalma sem volt róla. Elmerengett, az utóbbi időben egyre többször…de ez most a jobbik eset volt, főleg, hogy barátairól elmélkedett. Napok óta nem tört rá az a furcsa érzés, mintha valaki turkálna az emlékei között. Olyankor mindig megfeszültek az izmai, látni lehetett rajta, hogy erőlködik, mintha küzdene valami ellen, amiről nem is tud. Nyakának erei kidagadnak, és elkapja valami borongós, vad hangulat. Azokban a percekben soha nem önmaga, és mégis. Képes az apró dolgokból is nagyot faragni, és ami a legszörnyűbb, ha a éppen egy erősebb valami tör rá, akkor még a barátaival sem rest vitatkozni, esetlegesen megbántva őket faképnél hagyni, minden szó nélkül. Tudja, hogy rettenetes, amit tesz…de egyszerűen nem tud tenni ellene, ott és akkor nem. Kell pár pillanat, perc, amíg kitisztulnak a gondolatai, mire tudja, hogy újra egyedül van odabent.

Az asztalnál mellette ülők fura tekintetéből tudta, hogy az adott válasz nem volt éppen megfelelő, tehát nem trafált bele, amibe az esetek nyolcvan százalékában igen. Erőltetett mosollyal hordozta végig tekintetét a többieken, majd a táskájára pillantva szólalt meg.
- Akkor odafent, takarodónál!
Felkapta a cókmókot, majd még egy mosolyt küldött Mio és Ron felé, jelezvén, nincs semmi baj, csak kicsit fáradt.
- Sziasztok!
Köszönt el bátorítva őket, mert látta az aggódó tekinteteket a szemekben…aztán megindult a hálók felé.


’’Folyosók


Ahogyan a Griff villámhomlokú tagja kifordult a folyosón, egy papírrepülő lebegett elé, majd hajtogatódott szét, és hullott a már kitartott tenyerébe. Először meglepődötten tekintett körbe a folyosón, vajon kitől érkezhetett. Vajon Malfoy és csürhe brigádja rajzolt neki ismét valami nevetséges, és nem utolsó sorban gyerekes dolgot, avagy valami másról van szó. Minthogy a közel öt, tíz perces fixírozást követően nem lelt rá a Mardekár pribékjeire, megemelte a meglehetősen gyűrött papírost, majd rávetette a tekintetét. Írás, egy levél, amelyben Amanda kéri, hogy találkozzanak, most…fontos, kiemelve és aláhúzva.

Összegyűrve galacsinná a levelet dugta azt talárja zsebébe, majd indult meg az írott helyszínre, hogy megtudja, a lány, akivel már olyan régen beszélt, vajon mit is szeretne tőle. Egy DS tagról volt szó, ráadásul egy olyanról, aki igencsak tehetségesnek mutatkozott, mi több, volt jó pár olyan varázslat a tarsolyában, amellyel alkalomadtán majd segítheti a többieket.

A folyosók végtelen labirintusában történő bóklászás nem tartott túlzottan sokáig…ráfordult arra a szakaszra, ahol háztársának lennie kellett. Harry megtorpant, noha jó pár lépés választotta el őket egymástól, az rögtön észrevehető volt Amanda tartásából, és arcának vonásaiból, hogy feszült, valami nincs rendben Vele. Mély sóhaj hagyta el az ajkakat, ő is sokszor érzi így magát. Megindult, lassú léptekkel…odaérvén ledobta a vállán henyélő táskát a földre, majd ülepét az egyik ablak párkányának vetve tekintett először Amandára, és utána a földre. Nem akarta bántani azzal, hogy méregeti, amikor ilyen frusztrált állapotban van.
- Szia!
Köszöntötte csendesen, majd ezt követően emelte meg ismét tekintetét…de csak annyira, hogy a Griffendéles kezeiben megpillanthassa a pénzérmét.
- Tudok segíteni, látom valami nyomja a lelked.
Noha látta…érezte is…megfogták az ilyen érzések, egyszerűen csak tudta, ha valakivel gond van a közelében…
Naplózva

Amanda M. Strong
Eltávozott karakter
*****

Miss. Strong XD ajánlott 3 lépés távolság.->6.évf.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2008. 09. 10. - 21:55:44 »
0

-// Harry//-

Ismételt mély lélegzet hagyja el tünékeny halovány páraként ajkaimat. Próbáltam gondolataim örvénylő tengere közül száműzni azokat, amiknek akkor nem volt helye. De mondhatni hiába. Kémleletem az ablakon túl elterülő világot, de nem volt az igazi. Nem ugyanazt láttam, mint rég. Valahogy idegennek tűnt mióta Vikivel kapcsolatos kétes gondolatok uralják elmémet. Bizarr, mert ő volt az egyetlen eddig, akire vakon rábíztam volna magam. De most… Most hamarabb mennék Malfoyal kettesbe a rengetek fái közé. Főként azért mert Dracot gond és lelkiismeret-furdalás nélkül kiátkoznám a birtokról, de vele ellentétben Vikire képtelen lennék pálcát emelni kivétel, ha nyomós okot ad rá.

Tekintetem hiába meredt kifelé, a szemem sarkából észleltem egy alak közeledtét. Talán az iménti gondolatok hatására, talán csak ösztönből, de annyi biztos, hogy villám gyorsan fordultam a közeledő felé és az eddig farmerem zsebében nyugvó jobbommal megmarkoltam, de elő nem vettem a benne rejlő pálcámat. És szükség sem volt rá… csak Harry közeledett. Halovány megkönnyebbült mosoly húzódott alig láthatóan ajkaim szegletére.
Reméltem nem látta az előtte pár perccel játszódott jelenetet. Gyűlöltem, ha valaki sebezhetőnek lát. De halk köszönése és kimért mozdulatai egyértelműen a másik irányba döntötte a mérleg serpenyőjét. Észrevette, hogy feszült és ideges vagyok… látott, de már mindegy tulajdon képen ezért hívtam ide.

- Szia! * Köszöntem a tőlem megszokott határozottsággal, de sokkal inkább kedvesen, mint tárgyilagosan.* Nem szegezte rám a tekintetét, és bár nem mondtam nagyon hálás voltam érte. Adott lehetőséget arra, hogy összeszedjem magam és ezt kihasználva visszazökkentem szokásos mivoltomba és magamat meg nem szégyenítve beszélni kezdtem.
- Bocs, hogy csak így rögtönzötten levéllel üzentem, de valahogy nem volt kedvem a többiek előtt magyarázkodni, hogy miért is ilyen fontos most veled beszélnem. * Magyaráztam egy huncut fél mosollyal, ami egyenlő volt azzal, hogy eme kastély sokat látott falai között soha semmi nem marad titokban.*
Éreztem, hogy meg akadt a szeme a kezemben nyugvó érmén, így hófehér keskeny ujjaim között játszani kezdtem, vele, mint egy palástolva az igazi okot, amiért előkerült megszokott helyéről a nadrágom zsebéből. Az álcázottan megszokottnak tűnő mozdulat sor után nemes egyszerűséggel eltettem. Egy jelentéktelen apróság csupán, a jelen helyzetben és nem erről szerettem volna beszélni. Miután átvetette lábait a párkányon, én is követtem példáját. Még egy utolsó pillantás a tavasz nyomait hirdető fákra és az őket fokozatosan bekebelező sötétségre majd hátamat a falnak támasztva egy könnyen mozdulattal felszökkentem az ablakba Harry mellé. Bár végtagjaimat nem vettem át a párkányon lévén nem lett volna túl nőies mégis jobban érzetem magam így vele egy szinten.
Csend… egy cseppnyi jóleső töretlen csend… és kivételes módon ő törte meg. Eme pillanat alatt újra magam elé meredtem, de ez a szempillantás elég volt arra, hogy csak egy foszlányt fogjak csak fel a fiú kérdéséből.
- Mi- Micsoda? * Kérdeztem újabb ezúttal zavarodott mosollyal, de valahogy éreztem, hogy a lelki állapotom és a tőlem meg nem szokott viselkedésem sajátos egyvelegével lehetett kapcsolatos a kérdés. Így gyorsan rá vágtam*
- Nincs semmi baj. Illetve baj az éppen akad… Mostanság túl sokat gondolkodok és töprengek. Na, de most nem rólam van szó, Akad nálam fontosabb is.
Naplózva

Harry J. Potter
Öröktag
***


Az DS egyik alapítótagja - Szökevény - Rend tag

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2008. 09. 23. - 12:42:22 »
0

’’Amanda


A köszöntést követően a fiatal fiú próbált nem odafigyelni a lányra, legalábbis nem fixírozni őt ebben az állapotában. Senki sem szereti azt, ha kizökken a napi körforgásból, vagy éppen csak rosszabb a hangulata a szokottnál, és akkor ezt még tetézve nézegetik is. Kihívó tud lenni, és csak jobban felhergeli az amúgy is pezsgő kedvtelenséget, szítja az ébredező agresszivitást. Ez afféle íratlan szabály, amelyet sokan megfogadnak, míg mások nagy ívből elmennek mellette…de…a békesség jegyében jobb ilyenkor másféle bámulni, vagy úgy tenni, mintha valahol éppen megakadt volna az ember szeme, mintha valami érdekességet látna, amelytől egyszerűen nem tud elszakadni. Persze gyatra indok, és gyakran átlátható, mégis…a másik valószínűleg rájön a turpiszságra, de jól tud esni az a pár pillanat, és kellően elegendő a gondolatok, a lélek, és az arcvonások rendezésére. Harry ennek fényében jobbára a lábát bambulta, az éjfekete lábbelijén valamiféle mocsokfoltot keresve. Az évszakból fakadóan ez nem volt elképzelhetetlen, így csak remélni tudta, nem bukik le a másik előtt. Mégis, amikor Amanda megszólalt…a hangszín…sejtetni engedte, hogy háztársa egyértelműen rájött a dologra. De nem baj, a szándék a fontos, és benne megvolt. A kivitelezéssel még akadt probléma, de olykor bejön, olykor pedig nem…nem sikerülhet mindenkinek minden az életben.

A köszöntés hangszíne meglepte a fiút, így akarva, akaratlan, de feltekintett, és íriszeit a lányéba fúrva meredt előre. Amanda ahogyan mindig, most is határozott hangon szólalt meg, annak ellenére, ahogyan percekkel ezelőtt még festett, kissé elgyötörten. Igen, a lány erős jellem volt, Harry sokszor elmerengett rajta, hogy talán valamiféle különórákat kellene vennie Tőle…mostanában rá is rájár a rúd, nem ártana egy jó nevelő, aki megmutatja, hogyan kell minden körülmény között erősnek mutatkozni. Elmosolyodott az ezen irányú gondolatain, persze csak haloványan, a szája szegletében jelent meg egy apró görbület. Emiatt az előtte ülő hihette azt is, hogy az Üdvöske örömmel fogadja, hogy egy ilyen erős nő is a DS tagja…elkelnek a jó és határozott emberek, mert sokaknak sokat kell még tanulniuk…de, ezért vannak, és ezért alakultak meg, hogy segíthessenek egymásnak.

Gondolataiból aztán háztársának élcelődős megjegyzése rántotta vissza, mely szerint azért küldött levelet, hogy minél kevesebben tudjanak a találkozásukról. Természetesen, ahogyan az a Roxfort falain belül lenni szokott, ez jobbára azt jelentette, hogy már mindenki tud a kettejük külön beszélgetéséről. Mi több, páran talán már azt is tudják, mi történt, mintha megesett volna a dolog, és már régen véget ért volna.

Aztán megérkezett a kérdésre adott válasz is, amiben szintén nem kellett csalódni. Amanda elterelte magáról a szót, és sejtelmesen előrevetítette, hogy itt valami nagy van kialakulóban. Nem mintha az ő problémája hátrébbvaló lett volna bárminél is…de azzal, amit mondott, és ahogyan tette, felkeltette a fiú érdeklődését. Harry összeszűkítette a szemeit, majd jelezvén kíváncsiságát, ellökte törzsét az ablak szegélyétől. Előre dőlve, két kezével a lábai között támaszkodva a párkányon hajolt közelebb a lányhoz. Az igazat megvallva nem tudta, miért is tette ezt, de valahogyan adta magát a mozdulatsor.
- Fontosabb?
Tette fel csendesen a kérdést, miközben a támaszkodó kezeknek köszönhetően hangyányit előrébb kúszott. Persze nem annyira, hogy az már zavarba ejtőn közel legyen…ez még az egészséges kíváncsiság határát súrolta. Hirtelen minden más gondolat elreppent a fejéből, és csak arra tudott összpontosítani, amit az előtte ülő mondani akart a számára…
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2008. 10. 18. - 20:27:33 »
0

|| Damien


- Nem? Vagyis izé... tényleg? ? bukott ki belőlem a kérdés és kissé bambán, valamint nem kevésbé elképedve fordítottam tekintetem a fiú arcába. Mindenféle mozdulatom és gondolatom megszakadt, s egy hosszúnak tűnő másodpercig csak néztem a fiú barna íriszeibe. Szép szemei vannak, ezt mindenképpen meg kellett állapítanom magamban. A könyvrakást viszont már csak félig tartotta a kőpárkány, félig már az én gyenge kacsóimat terhelte, és bizony korántsem volt pihekönnyű. Már éreztem, ahogy a vészesen ingadozó könyvrakás legalsó kötetéről kezdenek lassan lecsúszni az ujjaim, de valamiféle erős kéz ekkor belenyúlt a képbe, és a tornyot nyomatékosan visszatolta a helyére. Funkciójukat vesztett kezeimet először idegesen meglóbálom magam mellett, majd a vízszintesen megtartott, lazán ökölbe szorított jobb kezemre könyökölve balommal nekiállok igazgatni a hanyagul megkötött kendőt a nyakamban. Nem, nem, ez nagyon... durcás. Duzzogós. Nem, ez nem jó. Gyorsan leteszem a kezeim, és kissé összehúzva magam, újabban egy gyengébb kiadású vigyorral próbálkozom meg. Az olyan, amit nem lehet elrontani. Ami mindig bejön.

Most valamit félreértettem volna? Nem mintha nem történne meg, mert elég gyakori dolog, tekintve, hogy az agykapacitásom épphogy megüti az átlagosnak mondható szintet. De ez most igazán nem valószínű! Amikor az ember elkezdi taglalni, hogy mennyire vágyott a magányra, de most mégis le kellett állnia cseverészni egy alig ismert diáktársával, akkor az nyilvánvaló utalás arra, hogy húzzon már el a búsba. Legalábbis eddigi tapasztalataim ezt mutatják, hiszen van dolgom hasonló helyzetekkel. Igen, sokat küldenek el a fenébe, de az én örök naiv és jóságos természetem nem tud haragot tartani. Hiszen nem haragudtam volna én meg Damienre, csak világosan mondja meg, hogy menjek már a dolgomra. Most nem tudom, mit kell megjátszani az udvarias fiatalembert... Bár, igaz, hm, biztos már úgy betréningezte az új személyiségét, hogy kezdi túlzásba vinni. Pedig nálam igazán nem muszáj. Jobban értem én a paraszti beszédet.
Nagy meglepetésemre a következő felszólalása viszont kifejezetten kimerítette az előbb támasztott igényeim. Hé, bátya, olyan laza vagy, hogy menten szétesel...

- Szörnyű humorod van! ? Húzom el a szám, mutatóujjammal vádlón a fiú mellkasára bökve. Nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Így utólag nézve, tényleg mennyire nyilvánvaló, hogy csak ugratott! Szörnyen hiszékeny vagyok. Vagy csak idegileg kikészült? Esetleg túlságosan pihent? Hm. És ez mind a vizsgák körüli felhajtás miatt van. (Igen, ezt is ráfogom. Mint minden apróságot az utóbbi hetekben.) Normál körülmények között persze rögtön visszavágtam volna, de komolyan nem fog az agyam mostanában.
- Pedig simán kinézem belőled, hogy embert eszel ? vigyorodtam el szélesen. Teljesen igaz, ahogy így összekuporodva álltam a fiútól alig két apró lépésnyire, és néztem fel az arcára... magasnak és erősnek tűnt. Viszont a dolognak másik oldala is volt... ? Mármint... úgy értem, olyan... nagy vagy. ? Mutogattam hevesen fölfelé. A régen róla terjesztett pletykák ? nem szeretném, ha azt hinné, hogy azok alapján ítélem meg, vagy olyasmi. Igaz, hogy alapjában heves és agresszív természetének egy szikráját épp az előbb tapasztalhattam meg, az utána következő perceket pozitívként is lehetne értékelni. És végülis, nem ütött meg! Na jó, meg akart. De akkor sem azért gondolom róla, hogy emberevő, mert gonosz vagy ilyesmi. Csak... tényleg nagy. Nagy. Pedig én igazán a magasabb lányok közé tartozom.

- Nahátakkor?... ? nyöszörödtem el, amikor azzal az idegesítően vonzó félmosolyával előreküldte a kellemetlen percek hírnökét. Ez már eleve nem jól kezdődik. Vigyorom balsejtő grimaszba fordul, de a ?kezdjük ott, ahol kellett volna? kijelentésre szabályosan elképedek. Any, ne vágj ilyen idióta képet... Mi ez?
Még váratlanabbul ér, amikor Damien előrelép. Ezzel a távolság közöttünk igazán arra a minimumra csökken, amikor még a fiú éppencsakhogy kívül van az intim szférámból.
A köszönésre az első igazán őszinte mosoly kúszik ajkaimra.
- Heló, Any vagyok. ? fogadom el a felém nyújtott kezet, és kezdem magam igazán otthonosan érezni. Egyre szélesedik a mosolyom, és egészen vigyorrá alakul. Ez már nagyon feelinges, és én is ellazultam. Semmi akadálya, hogy egy baráti ölelés erejéig a fiú nyakába boruljak.
Nos, ez a szolid gesztus kicsit lelkesre sikerül, és olyan energikusan ugrok Damiennek, hogy nem csodálkoznék rajta, ha hátraesnénk. De ez esetben a fiú masszív állóképességére bízom magam, és végülis az ő testi épségét is. Hiszen, csak megtart. ^^
Naplózva


Hear me roar!

Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2008. 10. 28. - 02:35:59 »
0

[Anette]

A két félmondat és a döbbent - talán ijedt? - arckifejezés nyilvánvalóvá tette, hogy meghallotta a privát kis megjegyzésemet... de hogy miként értelmezhette, azon nem volt időm elgondolkodni: az ominózus könyvkupac beleszólt a gondolatmenetbe s ennek nyomán sürgetőbb teendőm is akadt, mintsemhogy belevessem magam egy ehhez hasonlóan szövevényes gondolatmenetbe. Gondoljunk csak bele, mivan ha eltévedek? Az a rakás könyv mind... áh, inkább ne menjünk bele a horrorisztikus részletekbe. Lényeg a lényegben: a gravitáció ezúttal gyengébben muzsikált, mint Einstein meg az alma esetében s a baleset elmaradt. Hála istennek, teszem hozzá: másse hiányozna, minthogy nekem kelljen felmosni a padlóról újdonsült... minek nevezhetném?
Magam sem tudom.
És nem vagyok biztos benne, hogy végig akarok menni ezen a gondolatmeneten.

Egy rövid bambulás, egy csorba ösvény a fejbeli dolgok között; mindez nem számit az időnek, ami csak telik s telik: már másodpercek teltek el, mire egyáltalán felfogtam, hogy egyenesen a lány szemeibe mered a tekintetem, méghozzá meglehetősen közelről... sőt, zavaróan közelről. No nemmintha engem zavart volna, nem vagyok egy szivbajos alak, de Névtelenke szemmel láthatóan zavarban és talán egy kicsit paprikás hangulatban is volt... bár ennek az okát csak találgathattam. Az egyik lehetőség az volt, hogy a kettőnk közti csekély távolság zavarja; a másik az, hogy kénytelen volt elfogadni a segitségemet; a harmadik pedig az, hogy a dühének egyáltalán nincs köze a jelenlegi szituációhoz. Az eddig látottak alapján ez tűnt a legvalószinűbbnek, viszont nem kecsegtetett túl sok lehetőséggel, már ami a hangulat oldását illeti, szóval kénytelen voltam más alapokra hagyatkozni.
- Remélem bóknak vetted, ezt most annak szántam... - húzódtak mosolyra ajkaim, miközben óvatosan arrébb húzódtam egy fél lépéssel, ezzel ki is szűrve az első két lehetőséget. Úgyfest a szerencse a pártomra állt, mivel a feszültség... hát eltűnni ugyan nem, de valamelyest enyhülni látszott, amikor Névtelenke végül elmosolyodott.

És még a harmatos poén is célbatalált. Bár elsőre felsülni látszott a dolog s már felkészültem önmagam mentegetésére, de végül a leányzó felnevetett s ezzel a feszültség utolsó morzsái is kiröppentek a csukott ablakon. A mentőötlet végül beválni látszott: a közvetlenebb, barátságosabb hangnem megváltotta a világot, de legalábbis a pillanatnyi helyzetet. És Isten látá, hogy ez jó. Gondolom. Szerintem az.
Szavait hallva mosoly kúszott arcomra, gondolván hogy ezt is poénként közli, de... de az utána következő szavadkozás valahogy kérdésessé tenné az egészet s ennek nyomán szemöldököm magasra emelkedik, kérdő kifejezést kölcsönözve még mindg mosolygó vonásaimnak. Egy dolog, hogy én meg a nagyság az két külön fogalom - bár tényleges, hogy hozzá képest minden irányban teljesült eme kritérium -, de egy másik az egész helyzet groteszksége. Én meg az emberevés...? Azért mindennek van határa, álljon már meg a gyászmenet...
... de végül én sem álltam meg nevetés nélkül. Annak ellenére, hogy az a lelkesedés, amivel bizonygatni próbálta, hogy mekkora naaaaagy vagyok, eléggé nevetséges volt, a kacaj mégsem gúnyos, sokkal inkább tiszta s szivből jövő volt. Nevetséges volt, igen, de ugyanakkor... ugyanakkor aranyos s lehetetlenül ártatlan is egyben. Névtelenke vagy burokban az eddigi életét, vagy valami hihetetlenül csodálatos élőlény, hogy sikerült megőriznie eme tulajdonságát ebben a kegyetlen világban... de igazából nem számitott. Tekintetemmel megpróbáltam elkapni az övét s egy félreérthetetlen pillantással a tudtára adni, ha esetleg kételyei merültek volna fel ezzel kapcsolatban, hogy nem akartam kigúnyolni.

A félmosoly kiteljesedett a reakcióját látva, de éppencsak annyira, hogy a helyzet még megőrizze (bal)sejtelmességét. A tekintetem végigsiklott rajta, ahogy akaratlanul is összehúzödott s kettő az egyben meglepetés várt rám. Nem hittem volna, hogy az emberekre még mindig ilyen hatást tudok gyakorolni... azt pedig még kevésbé, hogy Névtelenke ilyen egyszerűen védekezésre kényszerithető. Legtöbbször olyan, mint egy tornádó: mindent visz maga körül... s lám, van egy másik arculata is... kellemes felfedezés. Ez a tulajdonság... olyan emberi. Sokkal inkább, mint a többi, amit eddig láttam tőle.
Érdekes volt lekövetni, ahogy az arckifejezése számos változáson ment keresztül néhány másodperc alatt: ijedtből meglepett, majd döbbent, aztán hitetlen s végül örömteli. Mind-mind emberi tulajdonságok. Hihetetlen.
Egy lelkes kézfogás, majd a lány vigyora egyre-egyre szélesedik... s a meglepetés csak azután következett, hogy a tornádó újra életre kelt s tombolni kezdett: ezúttal egy ölelés képében... ami inkább indult egy jóféle touch down-nak, mint annak ami végül lett. Ha egy kicsivel kevésbké lettem volna szerencsés, mint amilyen abban a pillanatban voltam, akkor biztosan nemtudom megtartani, de még igyis majdnem sikerült pofára esni... ám szerencsére a fizika ismét alulmaradt velem szemben: sem a gravitáció, sem a lendület nem tudott felboritani... csak egy kicsit megingatni.
Igazából... hálát adhatok a felsőbb hatalomnak, hogy ebben a pillanatban nem láthatta az arcomat, ugyanis a kifejezés, ami rajta ült amikor szinte öntudatlanul átkaroltam a vállát valószinűleg felért azzal, amit a degenerált majomember vághat, mikor elrepül fölötte egy helikopter. Nem vagyok az a tipusú fickó, akit könnyű meglepni, de Névtelenkének... akarom mondani, Anynek... ez már sokadizben sikerült s ezutóbbi volt a legdurvább mindközül. Lehet, hogy az én világnézetem a sánta, de szerintem nemszokás egy vadidegent csak úgy átölelni, sőt... Aztán kitudja, lehet hogy... Nem. Nem akarok elindulni ezen az ösvényen...
Arcvonásaim szépen lassan rendeződtek; amig ez be nem teljesedett, addig az ölelés is maradt... még akkor is, ha megpróbált kibontakozni belőle. Végül, mikor ismét a réginek éreztem a pofám zománcát, eleresztettem ''foglyomat'' s rávillantottam jellemző félmosolyaim egyikét.
- Szóval Any, eh ? És mondcsak Any... gyakoriak nálad az ilyen kitörések? - tettem fel a kérdést egyértelműen csipkelődő hangnemben, ugyanakkor nyilvánvalóan nem sértő szándékkal. Igazából fogalmam sincs, hogy hová fog vezetni ez a találkozás...
... de legalább Névtelenke nevet kapott.
Naplózva

Anette Awenmore
Eltávozott karakter
*****


VI :: lioness

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2008. 11. 08. - 22:07:07 »
0

                   :: Damien


Nem, kérem. Én ártatlan vagyok! És ezt mindenki tudja. Csak ők úgy mondják: naiv. De én tudom: ártatlan.
Mert én kérem nem vagyok rossz! Pedig sokan mondják rám. Mondjuk a tanárok.
Meg lusta, hülye, visszapofázó, meg ?fogja már be a száját, Miss Awenmore?.
És kíváncsi.
Ooh, azt nagyon.
Az ember sok mindenre kíváncsi, nem igaz? Főleg, amíg még fejlődőben van. Amíg még gyerek. Amíg még iskolás.
Mint én.
Na és tessék, erre is azt mondják, hogy rossz tulajdonság, pedig kifejezetten pozitív!
Ha a felnőtt embereket akarnám erről meggyőzni, akkor most az jönne, hogy ha a tanár nem lenne kíváncsi a tanuló tudására, akkor nem lenne iskolaügy.
Hiszen ha az ember kíváncsi, kérdez. És kérdezni, oh az nagyon jó dolog!
A kérdések fontosságáról az ember egy teljesen átlagos lányának életében regényeket tudnék beszélni! De most inkább, szokásommal ellentétben, visszafogom magam. És ezért oda is írok a magam kis képzeletbeli fejlődés-táblájához egy plusz pontot. Hisz micsoda kuriózum! És még ez is eljött. Vissza tudom fogni magam. És most tagadja meg az ember, hogy létezik a Mikulás! Egyszer még eljön, és talán fog létezni. Nem vonható kérdőre.
Visszakanyarodnék. Kíváncsinak lenni mértékkel jó dolog. És akkor teljesül ki, ha az ember arra a dologra, ami felütötte benne a kíváncsiség nemes érzését, rá is kérdez.
De rá mer-e kérdezni?
Hm.
Kifejezetten kíváncsi lennék, mi játszódik le most Damien fejében. A pimasz fejű ártatlan lelkem nekem, amiatt viszont nem merek rákérdezni. Az olyan bunkó dolog!
Általában pedig jól viselem a bunkó és társai jelzőket. Mert teljesen hozzá vagyok szokva, és ha nagyon vidám kedvemben vagyok, akkor még mélységesen meg is szoktam őket érteni. Hisz olyankor igazuk van. Az igazságot nem szoktam tagadni. Kifigurázni kényelmesebb.
Lételemem, hogy bolondot csinálok magamból. Néha észre se veszem, annyira természetes.
Most azonban nem megy.
Illetve, eddig ment. Így utólag tudatosítottam, máris mekkora bolondot csináltam magamból úgy, hogy észre se vettem. És kifejezetten rosszul reagálok erre a felismerésre valahogy. Ilyen jelenséget még nem tapasztaltam: éreztem, ahogy egy gyenge pír árnyalat kúszik arcom bőrére. És mosolygok. És közben ölelnek.
Hol a vigyor, hol a végeláthatatlan beszédáradat?
Szörnyű. Tisztára átzüllök egy közönséges diáklánnyá.
De nem, nem. Ahogy lassan tudatosítom, hogy a fiú valahogy természetellenesen megnyújtja a mozdulatsort, ráadásul az egész nagyon színjátékossá válik, felszalad az egyik szemöldököm. Ehhez kisvártatva csatlakozik egy félvigyor, és wáhh, mindjárt jobban érzem magam.

Ahogy Damien végre hajlandó elengedni, egy felvont szemöldökű vigyorral felkutatom a tekintetét, és jelzem, hogy furának tűnt a dolog. Azért ugyanis, mert a sikeres palástoló akciónak köszönhetően a meglepetés egy szikráját sem sikerül elkapnom a fiú arcán, és hát amiről az ember nem tud, amiatt nem fáj a foga. Nekem pedig aztán eszembe sem jut, hogy esetleg valami szinte vadidegen diáktársam egyenesen meglepődik, amikor bemutatkozáskor semmiből semmi a nyakába ugrok. Ugyan, kérem! Hisz ez nálam természetes. Talán a közelebbi ismerőseim, akik már bizony sokat tapasztaltak ilyen téren, között szoktam meg, hogy ilyen érzéseket ne keressek mások arcán. Szerintem ők már akkor sem lepődnének meg, ha robbantósdiznék a fejükön. Szegény páráim nekem.
A fiú érdekes arckifejezései fölött tehát szépen elsikva, fülig érő szájjal felkönyökölök a párkányra, és csillogó szemekkel gondolkodom el a kérdésen.
- Hát... igen. Igen! ? a kezdeti bizonytalanság hamar átcsap nevető kijelentésbe. Hiszen... ezt nem lehet tagadni. Mellettem még nem panaszkodtak unalomra. Viszont a tudakozás csipkelődő éle sem kerüli ám el a figyelmem, de hát ha már ilyen szépen elütöttem a dolgot, mert elütöttem, ugyanis biztos vagyok benne, hogy a fiú nem ezt a választ várta eredetileg, hm... illik tovább húznom. Hadd szítsam csak a vérét, hehe.
- És ez még csak egy szelídebbik. ? húzódtak ajkaim széles vigyorra. ? De majd te is megtapasztalod... Mert most már a baráti körömbe tartozol. ? Miközben e szavakat kiejtem, elrugaszkodva a párkánytól, szépen körbejárom a fiút, hogy a másik oldalon, szintén a párkányban kapaszkodjak meg ismét. ? És most már neked is a nyakadon fogok lógni. ?
Egy szemét vigyor, és kiélvezem a reakciót. Hihetetlen, hogy nem is veszem észre, micsoda gyermeki kijelentések csusszannak ki ajkaim közül.
Ártatlanok.

A könyvkupac felé kalandozik el a pillantásom. Lassan ideje lenne indulni talán! Hiszen kviddicsedzés lesz, és még pihennem kell, elkészülődni, és persze aztán felszegett fejjel rohanni ki a zuhogó esőbe... brr. Eegyelőre még minden lelkifurdalás nélkül fecsérlem drága perceimet a társalgásra egy friss barátomra... És, hm, be kell vallanom, hogy pillanatnyilag sokkal jobban élvezem, mint pusztán magának a seprűlovaglásnak akár a gondolatát is.
És az bizony nagy dolog.

(( Elnézést ezért a zagyvaságért. -.-" ))
Naplózva


Hear me roar!
Oldalak: 1 [2] 3 4 ... 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 17. - 03:22:21
Az oldal 0.095 másodperc alatt készült el 53 lekéréssel.