Tornyok folyosói, csigalépcsők

?a mardekárosnak, akit meg mertem szólítani?


Lassú léptek zaja töri meg a máskor oly népes folyosó csendjét. Bár jelenleg nincs oktatás, senki sem jár errefelé. A falnak támaszkodik, hogy kifújja magát, s közben hegyezi a füleit. A csend miatt még a legapróbb neszt is meghallja, így ha esetleg meghallaná a két lány hangját rögtön tovább, tudna állni. Hát igen.. Nem szerencsés dolog, ha az ember egyszerre két barátnőt tart, és vacsora után sikerül lebuknia egy harmadik csaj társaságában. Még az a szerencséje, hogy akit éppen felszedett nem kezdte el üldözni. Pont elég így, hogy két ?buta liba? szalad sikítozva utána, s közülük az egyik talán benne van az iskola top 10 bűbájtan tanulójában. Még szerencse, hogy a folyosón nem lehet varázsolni, és, hogy kicsit gyorsabban tud futni, mint ők. Ennek ellenére sosem értette a nőket. Nem bírják felfogni, hogy ő nem akar leragadni egyetlen lánynál. Legalábbis még. Hiszen még előtte van az élet. Majd később idősebb korában bizonyára le fog nyugodni, megállapodik, s családot alapít, de addig miért ne habzsolhatná a könnyű nőcskéket? Főleg, ha nagyobb részük gyakran akarata ellenére is beleszeret. Felemeli kezeit, s végigsimít a ruházatán, megigazítja haját. Kipihente már az üldözés fáradalmait, lassan ideje indulni. Minél hamarabb tűnik el, annál nagyobb az esélye, hogy a lányok holnap kisírt szemmel ugyan, de átkozásmentes hangulatban fogadják a rózsás bocsánatkérését. A gondolatmenetet tett követi, s el is indul, azonban pár lépés után kénytelen megtorpanni. Ugyanis a folyosón egy lány áll, s hirtelen jött ijedtségében, nem ismeri fel, hogy az üldözői egyike. Mikor rájön, kezét a falnak támasztja, hogy lehűtse kicsit felhevült testét, s rendezni tudja gondolatait.
~ Ahogy elnézem, nem rám vár. De lehet, hogy ők küldték ide, őrködni. Nem tudom, mindenesetre egy próbát megér, hátha eltudok menni~
Áll
Vár
Végül azonban memóriájának azon részének megerőltetésével, ahol az iskola leányzóinak neve, és bagolyszáma van elmentve rájön, hogy kicsoda az illető.
Graffelo mardekár
Csak látásból ismeri, a mardekárosok sosem voltak a kedvencei. Nem mindegyiket utálja, de eddig ha tehette mindig egy griffisre, hollósra, vagy hugrásra mászott rá.
Még vár
Ekkor Carmen úgy látszik, hogy megérzi jelenlétét, mert felszólítja, hogy lépjen elő.
Tesz néhány lépést, hogy bekerüljön a mardekáros látószögébe, majd mosollyal az arcán megszólal.
- Senki nem mondta még neked, hogy tilos az iskolában dohányozni Graffelo? Ráadásul ár év múlva olyan leszel tőle, hogy senki sem akar majd rád mászni.
Nagyszájú? ? Az nem kifejezés
Gonosz? ? Meglehet, vagy csak szeret piszkálódni.

Montague

A percek csigalassúsággal teltek, a madár végül visszarepült üres lábbal a gazdájához. Nem válaszolt Montague írására, a levél még most is ott pihen a zsebében. A desszertből egy falatot sem evett, valahogy már az a pár falat krumplipüré és hús is soknak bizonyult. Gyomra apró görcsre húzódott össze a korábban történtektől.
Amikor végre elkezdtek szállingózni az emberek kifelé szíve szerint egyből felpattant volna és útja egyenesen a hálókörlete felé vezetett volna. Mégis, ülve maradt és várt. Nadine egy picit odaült hozzá, csak míg megtudakolta a barnától, hogy mi is volt ez az egész, mire Shay egyszerűen megrántotta a vállát és egy nem tudommal zárta rövidre a dolgot. Tényleg nem tudta, hogy mi is ez az egész, főleg az utolsó levél nyugtalanította. A sztereotípiák talán mégsem csak megbélyegzés lenne? Talán lenyúlt valamit valahogyan tőle? Sok minden átfut a barna agyán attól kezdve, hogy valami szivatás a dolog, addig, hogy talán ismét látni szeretné, beszélni vele, s az egész otthagyósdi csak azért van, hogy a lány eredendő kíváncsiságát kihasználva elérje, hogy elmenjen.
Annyit biztosan elért, hogy a leányzó vacilláljon. Egyrészt nem akart menni, mert ki tudja mik a szándékai a fiúnak ezzel, másrészt akart menni, mert érdekelte mégis mik a szándékai a fiúnak. Ajkát folyamatosan harapdálta, s mire felnézett a diákság több, mint a fele már elhagyta a termet. Körülnézve látta azonban, hogy a Mardekár asztala még korántsem néptelen, de nem állt le bámészkodni, gyors felpattant és már ki is sietett a nagyteremből.

Még mindig kételkedve abban, hogy valóban el kellene mennie a találkozóra mássza a lépcsőket, már csak azt kell eldöntenie melyik szárnyt válassza. Mehet tovább, vagy térjen le. Kelet vagy észak? Most ez a kérdés. Ajkát idegesen harapdálva álldogál még mindig az elsőn a lépcsőn, ahol elágaznak a különböző tornyok, szárnyak lépcsői.
Végül, ha vonakodva is, de becélozza a keleti szárnyat, s a csigalépcsőket. Nem igazán érti döntését, de talán az az igazi ok, hogy nőből van. A nők pedig rendelkeznek eme kiborító adottsággal, hogy túlságosan is kíváncsiak. Hát ez az, ami vezérli a leányzót, és esze helyett most valami felsőbb erőnek engedelmeskedik. Igen ez a magyarázat. Ő legalábbis ezzel indokolja saját érdeklődését.

A lépcsőfokok csak fogynak, s megérkezik a csigalépcsők egyikéhez. Körbenéz, de nem lát itt senkit, erre most nem sok dolga van senkinek. A háttérben néhány festmény alak fojtott hangú diskurzusát hallja, akik amikor odanéz elhallgatnak és gyanakodva méregetik a hugrabugost. Mit keres itt vacsora után? Ő maga sem tudja. Az is lehet, hogy felültették. Ez is egy eshetőség. Erre még nem is gondolt.
~ Csak néhány percet várok, aztán olaj még mielőtt megláthatna valaki... még mielőtt jót röhöghetnének rajtam. ~ halkan sóhajt, amolyan lemondóan, mintha már most biztosra venné, hogy Monty nem jön el. Idegesen markolja a korlátot, melynek támaszkodva várja, hogy mi is fog történni.

Miután épp elég kevesen voltak az asztalnál ahhoz, hogy ne tűnjön fel a szokatlan útirány, nyugodtan dobta félre a megunt újságot, s kapta fel a baglyát az esti sétára. Nem mintha sokáig szándékozott volna vinni. Amit persze a kis dög nem is bánt volna. Szóval, haladva, haladva, semmibe vesző tekintettel róva az utat, fordult be az új irányba, s pillantott körbe. Nem túl sokan, bár néhányan kíváncsian pillantanak felé. Annyi baj legyen. A baglyot feldobva a levegőbe, ezzel mintegy repülésre ösztökélve, tisztította meg a ruházatát, kicsit megigazítva az összekuszált részeket, s túrt bele a barna fürtökbe. Nem lett volna tanácsos ha szakadt kis sárvérű módjára toppan a helyszínre. Vagy az csak nála szempont?
Nem az a szaladós fajta. Sőt, nem az a sietős fajta. De most, mint ahogy amikor el kellett kapnia a kis bújkálót, egész rendes tempóban igyekszik fel a lépcsőkön. Ha vaslépcsők lennének akkor visszhangozna, mint amikor az elefánt betért a porcelán boltba. Viszont a kő elnyeli a trappolást, így nem is oly feltűnő jelenség. Persze nem halktalan mint egy macska, vagy bújkál mint egy oposszum. Mindössze halad, előre a cél felé. Szép is lenne ha nem ilyen traktor módjára sietne.
A tekintetével kereste a lányt, gondolkozott, vajon eljön? Ah, biztosan! A női kíváncsiságra, mint ösztökélő erő, mindig lehet számítani. Csak épp akkor merre lehet? Ha eljön akkor nem biztos, hogy sokáig marad, tekintve a sárgák vérmérsékletét. Ha nem jön el… Akkor is elkapja majd valamikor. Csak akkor hosszabb játszmába kell bonyolódniuk. De nem is kellett volna oly sokat aggodalmaskodnia ily kis apróság miatt. Hisz ahogy megérkezett a kívánt pontra, mit azért oly pontosan nem fogalmazott meg, már fel is tűnt a kedves hát. Tudta, hogy ő az. Csak ő lehetett az. Nyakkendőpiszka, hajsimítás, vállmozdítás. Kis szertartás a jó kinézet érdekében. A lány mögött lépkedve, ha esetleg eddig nem vette volna észre az érkeztét, hát ő hangos szóval ugyan nem hívja fel magára a figyelmet. Így, HA nem vette volna észre, akkor a háta mögött megállva, egy-egy oldalán megkapaszkodva a korlátba, ezzel mintegy kényszerű satuba fogva őt, simult az áll a buksi hátsójára, érintve az ajkakkal a fényes hajt. Ilyet régen csinált. Nagyon régen. De nem is volt oly kellemetlen. Nem is idéződött fel senki sem, szóval… HA megfordult volna, a forgatókönyv nem sokat változik, mindössze szembe kerülnek egymással. Marad a satu, a kínos közelség, s a halk mosoly is. Csak épp akkor újra találkozhat a barna s a zöld, feledve a tényt, talán nem is kéne így lennie.

- Szóval hugrabug. Átvert, kedvesem. – nem tűnt túlontúl haragosnak. Tetszett is neki az apró játék, melyben a valódi kilétek elfedve maradnak. S oly ostoba ő sem volt, hogy valahol az agya távoli zugában ne sejtse, ők ugyan nem tartoznak egy házba. De azért megemlítette a dolgot. Már csak a biztonság kedvéért is.

- Kénytelen leszek elégtételt követelni… - hajtotta lejjebb a fejét, mely elégtételnél a napnál is világosabb volt, hogy mily módozatra utal. Mégsem volt meg benne a vad csődörök megállíthatatlan ereje, mely szinte földre dönti a szerencsétlen áldozatot. Igen, ott volt a szelíd erőszak, mi azt mondja, márpedig kell. De érezhető a magatartásából, hogy érti mi az állj, s a nem. Legfeljebb megpróbálja kitapasztalni a határokat. Apró kis szemtelenségek árán.
HA addigra nem fordult volna felé, akkor ő tette meg az első lépést, vagyis az apró kérést a kézzel, hogy hadd lássa a szép zöldeket. HA ott volt, s ki ne akarta volna látni a barnákat…
Bal kezével engedve a korláton, ezzel mintegy biztosítva a ketrec szabadságát, vándorolt a kéz az arcra, betemetve a kis pofit, dédelgetve a bőrt, mely talán finomabb anyagokhoz szokott. Jobbja, Hacsak a másik nem kapálózott a mozdulatok ellen, mik még nagy rosszaságot nem feltételeztek, a derékra fonódott, simított, s kötött ki a kis hátacskán, mely mutatta, maradj csak, nem bántalak. Még? Közelebb hajolva, immár nem suta kis félszegséggel, mely engedheti azt, hogy elmaradjon az a bizonyos valami, HA a lány nem hajtotta el a fejét, érintették az ajkak az ajkakat. Apró csak, még csak nem is francia, tekintettel itt arra, hogy mily kis édes bárányka. Apró puszi, semmiség. De a hevesen zakatoló szív, a sokat látott lélek, melyben ott lakik a mardekárosok fenevadja, mindig többet óhajt. Csak az a kérdés, hogy meddig tudja, avagy inkább akarja féken tartani eme állatot, mely a megfelelő jussát követeli az éjszakában.

Montague

Félelmetes, hogy mennyire semmi élet sincs itt, és ő mégis itt ácsorog, kissé idegesen kapaszkodva a korlátba. A pusmogás, mely a festményektől ered egyre halkul és ritkul. Néha odapillant, hogy nem-e ment el valamelyik portré alak, hogy esetleg tanárt, vagy prefektust riasszon. Végül is még nem tilos itt lenni, takarodó még nincs. Idegessége, aggodalma nem is emiatt van, sokkal inkább annak a lehetősége zavarja, hogy csak egy otromba tréfa naiv áldozata.
Jó ennyire azért nem pánikol, hiszen egyelőre semmi jele röhögő mardekáros bandának, amit valószínűleg meghallana. Biztos?
~ De utálok várni... ~ tény, nincs oda a meglepikért, mármint addig míg nem tudja mit rejtenek a csomagok. Ilyenkor mindig külön kell vele foglalkozni, hogy ne tudjon rászabadulni az ajándékokra és bontogassa őket ki idő előtt. Most is ez a helyzet. Egy ideig hallgatózik, de a képek adnak egy olyan alap hangot, aminek köszönhetően a halk lépéseket nem hallja meg.  Száját elhúzza, s teljesen rákönyököl a korlátra. Agya vadul zakatol, számolgatja a másodperceket, mely végül néma dúdolásba megy át, s ujjai immáron úgy járnak a korláton, mintha otthoni zongorája előtt ücsörögne és egyik kedvenc darabját játssza. Hang ugyan nincs, de ő hallja a zenét. Szemei lehunyva, ujjai sebesen szaladnak a korláton, mígnem keze nem a hideg fémet érinti, hanem egy kellemes meleg, és puha felületet. Szemei hirtelen pattannak fel, ahogyan érzi, hogy hátulról hozzásimulva csatlakozik Montague. Ahogyan a fejéhez ér, nem igazán tudja mit is csinál, mindenesetre tarkóján felállnak az apró pihék. Összerezzen, de nem fordul meg, talán jobb szeretné nem látni az arcát, bár nem tett semmi rosszat. Fejét csak annyira hajtja le, hogy szeme sarkából, válla fölött ellesve figyelhesse a mardis mozgását. Végül felcsendül a mély hang, mely halk, simogató mégis számon kérő. Shaelynn ajkain széles mosoly húzódik.

- Aaa- aaa... - mozgatja meg nemlegesen a fejét, még mindig nem fordul meg, kezei közel a fiúéhoz kapaszkodnak a korlátba ismét. Továbbra is csak leskelődik válla fölött hátha a mardekáros elengedi, ha látja, hogy nem kelleti magát azzal, hogy ily kényes közelben szembe fordul vele. - Én nem. Egy szóval nem mondtam, hogy mardekáros lennék. - mondja kicsit fölényesen, mintha most olyan nagyon túl járt volna az agyán. Pedig dehogy, ő nem csinált semmit, csak nem bocsátkozott részletekbe. Az elégtétel követelésen kuncog, s ahogyan leskelődik a fiú ajkai közelebb kerülnek a füléhez. Erre aprót köhint meglepettségében, de nem sok ideje van ezen megakadni, hiszen ha nem is erőszakosan, de azért határozottan ösztökéli arra kezével, hogy forduljon végre szembe vele. Sóhajtva engedelmeskedik a kérésnek, s a pislákoló fáklyafényben zöldjei érdekes megvilágítást kapnak.
Lágy érintés, simítás suhan végig arcán, mire félénk pillantásokkal válaszol, s enyhe arcpírral ad nyomatékot zavarának. Pont azt a gyengédséget kapja, amelyre vágyik, amelyről eddig csak álmodozott, amelyben még sosem volt része, s amelyről sejtelme sem volt, hogy ilyen kellemes, már-már bódító, főleg ilyen igéző pillantásokkal párosulva. Figyelme nem terjed ki a másik kézre mely olyan alattomban fonódik derekára, tekintete csak a másikét fürkészi, s mikor megérzi az érintéseket derekán, majd hátán szemei meglepettséget türköznek. A lábában minden izom megfeszül, szólni ha akarna sem tudna, mindaddig míg a feje el nem kezd közeledni felé.
~ Hőha Villám! ~ fut át a fején a parancsszó, mellyel apja mindig játékosan fékezte le a seprűjét, sokáig ő is azt alkalmazta. Soká derült ki, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, ám a hirtelen történéseknél reflexből előjön nála. Karjai gyorsan simulnak a vállra, de nem azért, hogy sürgesse a dolgot, szimplán megtámasztja, hogy legyen ideje elfordítani a fejét. A puszi mindenesetre becsapódik, de az arcára, a forró arc, pedig még inkább felforrósodik ezután. Kezei csöppet remegnek, még mindig lecövekelve áll, pedig lehet, hogy jobbat tenne neki, ha néhány lépésre eltávolodna. Kezei a vállán, az övéi különböző helyeken, érdekes kép mégsem az van, amire az ember elsőre gondolna. Ajkai huncut mosolyra húzódnak, ahogyan visszatekint a barnákra. Nem tudja milyen reakciót vált ki belőle, nem is emiatt mosolyog.

- Mint mondtam, nem gondolom úgy, hogy tartozom bármivel. A talárodon kívül. - neki nem szokása a magázódás, még mindig. Most azonban nem tartja vissza a nyelvöltést, de nem olyan brutálisan, csak széles vigyorában felfedett fogai között dugja ki a nyelvének hegyét, mindezt egyetlen rövid másodpercig tartva meg.

Nem is igazán figyelt arra amit mondott. Ahhoz túlzottan lefoglalta az, hogy milyen közel van, mily kiszolgáltatott, s egyben… Félénk? Megfeledkezve a külvilágról a festmény béli alakok apró pusmogását is száműzve az agya hátsó részébe, csak egy dologra koncentrált. Vagy csak egy személyre? Közelebb, csak egy picit közelebb! Pedig már nem lehet közelebb. Hát nem látod, Montague?
Lopott érintés, tiltott perc, átkos óra, mely tán csak rosszat hoz majd a fejükre. Megpecsételve a jövőt, mely még oly szép fényben ragyog előttük. Ígérve mindent, s semmit, játszadozva a szavakkal, melyek oly szűkmarkúak tudnak olykor lenni.

- Igaz. – nyugtázta a szavakat, még csak a vita apró gondolatát sem fontolgatva. A másik illata, a szemek, az ajkak, vagy a test volt az, mely megrészegítve, feledtetve a mocskos külvilágot, engedelmes kiskutyává varázsolták egyszerre? Ki tudja. Már úgyis elveszett. A módozatok nem számítanak.
A fej fordul, a csók pedig nem talál be. Csak az arcra jut az a bizonyos puszi. A lány meg beszél, beszél… Oh, ezt ugyan őt nem bátortalanítja el. A jobb kéz ott maradt a háton, a bal pedig lesiklott az arcról, nyugodva a vállakon, mik talán beleremegtek a kéretlen simításba. S tudod kedves Shaelynn, a sakkban nincs hibás lépés, legfeljebb rossz taktika. De Montague ezt ritkán alkalmazta. Egy újabb csókot nyomva az arcra, az áll élére, engedett a jobb helyzetéből, mely addig oly szilárd alapokon nyugodott, s ujjaival a pici kis fülecske mögé sodorta a zavaró hajszálakat, melyek megakadályozták abban, hogy eljusson a nyakacskáig. A bal pedig persze biztosan tartott. Hiszen nem csinált semmi rosszat. Sőt, a kezei már csúnya helyeken sem jártak. Mindössze az ajkak feledkeztek meg arról az átkos, s nehéz illemről. Belecsókolt a nyakba, nyelvével végigszántva a barnás, selymes bőrt, egészen eljutva a fülcimpákig, mik csak arra vártak, hogy valaki mutassa meg, nem csak lentebbi régiókban rejtettek el erogén zónákat. Ő pedig, kis rosszfiú lévén, igencsak ismerte eme titkolt pontokat. S előszeretettel kényeztette is őket. Hisz fájóbb volt ez a gyors beteljesedésnél.

- Biztos? – kérdezte halkan, csak neki címezve minden egyes apró szót, immár a korlátba kapaszkodva meg, eltávolodva lassacskán a másiktól. Mi újra csak ott ordítja a lehetőséget, futhatsz, kibújhatsz a karok közül, s a lépcsőknél már… Ott vár egy csúnya mardis nélküli szabadság édes képe. Vagy nélküle már nem is lenne oly édes a dolog?

- Akkor tán jutalmat kapok, hisz megtaláltam. – aprócska mosoly, oly önbizalommal mi már-már alapból készteti az embert a nagy cöhre, s vidám kis cuncogásra, mely mutatja, bolond vagy, de azért szeretlek. Nos. Nála maradjunk a kedvellek szócskánál. Esetleg.

- Vagy majd… - megragadva a kis kezet, remélve, hogy sikerül is, emelte az ajkaihoz. – én lehozom az összes csillagot. – no igen. Ez sem muglik tévéműsorán nevelkedett. A lovagoknál megszokott ostoba, felelőtlen ígéretek, oly szép csomagba kötve mit tán nem is lehet elutasítani. Ki tenné meg ezt könnyen?
Leeresztette a kezet, de nem engedte az apró kezet a tenyérből. Újra, mint aznap délután is, melengetve, dédelgetőn tartotta, mintha csak a rég tett fogadalmat követné, újra meg újra.  

Montague

Meglepetésének ugyan nem mutatja jelét, az már elég kínos lenne. Magában azonban egyik ámulatból esik a másikba, ahogyan a fiú nem éppen házához hűen hagyja, hogy a hugrásnak igaza legyen.
- Igen? Hát pedig... - akad benne a szó, hiszen arra készült, hogy kontráznia kell, ehelyett egyetlen belenyugvó "igaz."- t kap. Tény így volt, de ez mikor zavarja a mardekárosokat, mikor érdekli őket, hogy esetleg nincs igazuk? A barnaság tapasztalatai szerint jobbára soha. Szemeit összeszűkítve néz maga elé, majd nem bírva tovább bele a barnákba. Barátságosak. Ez miért nem teszi bizakodóbbá? Egyszerűen, mert túl sokat hall a fiúról ahhoz, hogy ilyen könnyeden bedőljön neki.

Az első apró kudarc, persze ezt csak Shay gondolta, hogy annak számít a fiú számára, nem kedvteleníti el. Igen, mert nem tolja el, csak megtartja tisztes távolban. Hiába a talár, az alatta levő blúz, az érintést így is érzi a remegés így is megvan, ahogyan a bal kéz végigsimít ismét arcán, végigsuhan nyakán, melyet hosszú fürtök még valamelyest takarnak az ujjak elől, megállapodik a vállán. Jobbja eközben hátrahagyja hátát, másik orcáját is kényeztetve a lágy simítással. Ugyanaz a mozdulat, mint a másik kezével, de most eltakarítja a fölösleges fürtöket a nyakról, miközben lágy csókot lehet arcára, s állára. Orrán csöppet szaggatottan engedi ki a levegőt, mialatt kezei lejjebb csúsznak az izmos vállakról a már ismerős mellkasra, s próbálkozva azzal, amivel az előbb, hogy eltolja magától. Alapjában véve nem tartozik az erőtlen, gyönge lányok közé, hiszen attól mert a kviddiccsel felhagyott még odafigyel magára és ő is úgy szimpatizál magával jobban, hogy itt-ott kitűnnek kidolgozott testrészei. Nem olyan vészesen, inkább szexisen.
Szemei tágra nyílnak, amikor a gyengéd ellenállás ellenére Montague megcsókolja az immáron fedetlen nyakat, az egyik legérzékenyebb pontját. Kicsi korában apja állandóan azzal játszott (mármint miután odaköltözött hozzájuk), hogy a nyakába fújt extrém hangokat produkálva, emiatt a lánykát már akkor is kirázta a hideg és nevetett teljes erejéből. A csóktól egész bal oldalát végigrázza a hideg, s halkan felkuncog, és automatikusan próbál elhúzódni, ami nem is olyan egyszerű.

- Úgy gondolod megérdemelnéd, így? - kérdi határozatlanul, most már visszahátrálva a korláthoz. Nem igazán tudja mikor lehet menekülni, a helyzetfelismerő képessége, amely egykor ígéretes kviddicskarriert ígért most cserbenhagyják, mert miért ne. A legjobbkor. Természetesen arra gondol, hogy ha nincs átverés, nincs kárpótlás, ha lett volna sem biztos, hogy egy súlyban érezné a két dolgot.
- C-c-c... - rázza meg vigyorogva a fejét, le sem véve tekintetét a mardekároséról. - ... csalással. - nem mintha neheztelne rá, hiszen hogyan is várhatott volna mást tőle, egy kis kígyócskától. Naugye. - Ami ugyebár nem érdemel díjat, még ha oly furfangos ötlet is volt. - bók? Elismerés? Áh dehogy, máj hizlalás és tenyérbe kuncogás. Persze csak képletesen értve. Nem mondanám, hogy nem érintik meg Montague szavai, hogy ne táplálnák azt a forróságot, amely olykor végigszalad minden egyes porcikáján. De ezek csak szavak. Igyekszik még meccsben maradni. Végül sóhajt egyet, mintha most szándékozna elcsábulni, engedni az "ostromnak". Balja lecsusszan a mellkasról, nem mintha sok funkciót látnának el ott. Kitapogatja zsebét.
- De, egye fene, ez érdemel különdíjat nemde? Bár nem éreztem magam oly elveszettnek, hogy a becses megtalálóm jutalmat kapjon. - előhalászik néhány knútot, de ezt persze nem mutatja a mardisnak. Reméli, hogy reflexből emeli a kezét, nem kérdezve, hogy mi van a balosban. Szemei cinkosan csillognak, ahogy egyre későbbre jár, úgy borul egyre inkább félhomályba a folyosó. Ahogyan egyre változik a világítás úgy változik a szemében táncoló fény, ezzel szemszíne is. HA kitartotta kezét a fiú, akkor beleejti az érméket, HA NEM akkor óvatosan belecsempészi a zsebébe az aprót, egy kacsintással zárva a szituációt.

Miért van az, hogy a fiú minden szituációt képes továbbgörgetni és a maga malmára hajtani a vizet? Keze újra bilincsben csak úgy mint délután, újra az ajkak felé közelít, melyek újra finoman tapadnak rá a kreolszín bőrre. A megjegyzésre elvigyorodik, tetszik neki, amit hall, azt is tudja mennyire hihető eme, ígéret, melyre, ha most egy eltévedt kis fruska lenne, aki naivan azt gondolja magáról, hogy "majd én, velem minden más lenne..." kapásból visszakérdezne, hogy "Ígéred?". Naná. A mozdulatok tovább haladnak a délutáni sémán, újra leereszti kezét, de nem engedi el a lányét, s mintha csak tartana attól, hogy ha nem fogja leesik és eltörik, pedig nem olyan törékeny ám, mint látszik. A fiú érintése meleg, már-már forró, de még mindig kellemes. A lányka keze annak ellenére hűvös, hogy nem fázik sőt, a már említett melegség el-elönti. Hangja halk némileg gúnyos, de nem oly mértékben, hogy ez bántásnak tetsszen.
- Milyen kár, hogy kinőttem a mesékből, pedig kedvemre való lenne ez az ígéret. - burkolt célzás arra, hogy nem véletlenül nincs a homlokára tetoválva, hogy "palimadár". - Talán a fiatalabb korosztálynál még nyerő lenne ezzel. - kacsint rá ismét. Romantika gyilkos lenne? Inkább csak többet várt, kérdés lehetnek-e elvárásai.

Még mindig ez az ellenállás. Ez oly ritka… Vagy csak ő fordul meg rossz társaságban? Lettek volna ötletei, azt illetően, hogy mit is kezdjen a másikkal. Nade folyton csak tolták, s taszították el. Nem mintha olyannyira megütközött volna ezen. Csak épp ott volt még benne az a tartás, a hiba, mely kerülgette nyughatatlanul, s mi megmérgezte az ehhez hasonló pillanatokat is. Így enyhült a zár, távolodott a test, levegőt ádott a másiknak, mely… Jó, rossz?

- Nos, mindenféleképp így vélekedem a kérdést illetően. – csűrte, csavarta a szavakat, válaszolva arra, vajh megérdeli-e a jutalmat. Az ő kis fejecskéjében persze bármit megérdemelt volna, s a bármi alatt mindent értünk persze. Nem is értette, hogy a másik mit lenne képes megtagadni tőle. Node, mintha lassan oldana ez a feszes tartás. A kéz lágyan végigsimul a mellkason, mire vigyor a válasz, s várakozó tekintet. Valamit a zsebéből szed…ki? Nos, ez némiképp meglepte. Még a vágyait is lehűtötte egy pillanatra. Ösztönösen nyújtva a kezét, vajh mi is lehet ama értékes kincs. Ám a várt….köhöm, kincs…?
Szegény Shay, ez a fajta gesztus a nemeseknél egyenes arányú egy arcul köpéssel, csak amolyan udvariasabb formában. Merthogy knút, meg egyáltalán, pénzt adni a másiknak, ily keveset, ily módon… A levegő is megállt a mellkasban, s el is fehéredett eme gyalázatra. Igen erősen kellett önmagát emlékeztetnie arra, hogy a nő ostoba, nem tudhatja, nem is sejtheti, hogy ezzel mit hozhatna a fejére. Ez még az ő idióta csillagos hasonlatánál is sokkal rosszabb. Pedig, még ha ostoba szöveg is, ő kedvelte. Talán mert megidézte a középkor romantikáját, vagy mert ezt az egyetlen mesét adta elő neki az anyja. Vagy nagyon az utóbbi? Ujjai megfeszültek az apró érmeken, már-már elfehéredő bütykökkel, megpróbálva összelapítani az ostoba kis valamiket. A megszokott megoldás. Pusztítsd el, alázd meg, s tipord földbe. Így talán felejtheted fájdalmad.
Node, nem volt ő vasgyúró. Nem tudta meggyűrni az érméket. Helyette, széles ívben elhajítva azokat, hogy még csak a gondolatukat se kelljen elviselni, ragadta magához, tán kissé erőszakosabban a másikat mint eddig. Megpiszkálták a bestiát. Vigyázz Shaelynn, még megvadul!

- Ezt nem illik. – no igen. Megfeszültek az ujjak a ruhán, belemarkolt a könnyű vállba, s most más tekintet találkozott a zöldekkel. Náluk tényleg annyira fontos lenne ez a dolog? Tényleg halálos sértés, vendettát von maga után egy-egy elhibázott mondat vagy mozdulat? Hát igen. Gondolhatjuk itt azt, hogy ezért volt az a sok árnyháború a házak között. S persze eme kis hibák egyfelől jelzések is. Mutatják az utat, hogy ki a barát, s ki az ellenség. Ugye a lány nem akart ellenséggé válni? Mardekár végre megmutatta magát. Ezért nem hollóhátos. Hisz ravasz, vérét átjárja a mágia, s ha kell, kíméletlen. Most azonban nem kívánt leckét tartani. Elengedve a másikat, egyel hátrébb lépve, megigazítva az összegyűrődött inget, túrt bele a barna tincsekbe. Már megint tollászkodik. Nála ez egy másodlagos tevékenység volt leginkább, mi tán a zavar leküzdéséből eredt.
S igen, ilyen kis sértődős maci volt. Knútok. Ő aranynál sosem adta alább. S őt is leértékelték knútokra. Ezen biztos sokat fog még pattogni, mely ha nem is Shayon, majd a hálótársain csattan. Gondolva itt arra, hogy felülmúlva a szokásos morcosságát, mellyel egyébként is elég nehéz együtt élni, majd még komorabb, s hallgatabb lesz, eljátszva a megszokott, hadd próbáljak ki valamit rajtad, játékot. S higyjétek el, vicces a neve, de nem mókás a kimenetele. Ezt megannyi alsós kis gólya a megmondhatója.

- Későre jár. A világért sem kívánnám, hogy büntetésbe kerüljön, esetleg épp miattam. – pillantott a másikra, hideg udvariassággal közölve a tényeket, mik tán igazak is lehettek, miközben már fordult is be a lépcsők felék, elhagyva oly apróságokat is, mint búcsúcsók és apróbb szemtelenséget. Csak annyit engedett meg még magának, h a cipője mellett heverő egyik érmét, nem feltűnően, de arrébb lökje. Mert oly mocskok még a cipője talpát sem érinthetik. Főleg ha ily emlékeknek kell társulniuk hozzájuk.
Knútok…

Nem gondolta, hogy Monty ennyire komolyan fogja venni az ő kis poénját. Mert ő annak szánta. Igen félvér és nem, nem sok aranyvérű családdal került eddig kapcsolatba. Róluk nem olvasott, sajna nem árusítanak olyan könyveket, hogy, melyek azok a dolgok melyekkel sértjük az aranyvérűeket. És, hogy mennyire nincs félelemérzete, vagy mennyire nem érzi úgy, hogy a mardekáros kárt akar tenni benne. Nem biztos, hogy akart, de ezzel a húzásával elérte, hogy akarjon, a lányka arcán még sincs ott az a rettegés. Tény mosolya eltűnik, s ahogyan a fiú magához ragadja, látja szemében azt a hidegséget, amelyet akkor is látott, amikor csak megbújva társai között figyelte, ahogyan a mardekáros különítmény, vagy épp csak ez a barna példány egyedül haladtak/haladt el a folyosón előttük. Mégis csak a szemébe néz, szemei sem mutatnak félelmet. Nem, egyáltalán nem biztos magában, nem érti, miért van olyan érzése, hogy nem bántaná, hogy nem fogja bántani. Talán naivan még mindig kapaszkodik abba, hogy abban a pár percben ott délután máshogyan láthatta a fiút. Talán, hogy az az álarc, amit mások felé mutat, s az amit felé mutatott akkor, az volt a valódi. Ennyire naiv lenne?

- Sajnálom… - mondja elcsukló hangon. Nem akart megszólalni, mégis megtette, s talán hangja az, ami elárulja, hogy azért van egy csöpp fenntartása, de messze nem annyi, mint kellene. Jobbnak látja nem megosztani ama gondolatát, hogy azt várta a fiú érti a tréfát, és nem veszi ennyire komolyan a dolgot. Hogy nem veszi… személyes sértésnek, mely akár súlyos megtorlást is érdemel. Szemében valódi megbánás, nem tud többet tenni, kár lenne elcsépelt kifogásokkal élni. - …nem bántásnak szántam. – teszi hozzá, de feltehetőleg süket fülekre talál piciny, ám egyáltalán nem mellékes megjegyzése. S itt tűnik ki az, hogy mennyire tapasztalatlan még ő. Mert meghunyászkodik, mert várja, hogy a mardis megbocsásson neki. Az érmék csilingelve érnek földet valahol, odébb. Van, amelyik a falról pattan vissza a lépcsőkre. Ő nem sajnálja, ezekre már úgysem volt szüksége, de talán valahol remélte, hogy ezeket az apró kis semmiségeket úgy fogja fel Monty, mint valami, amit azért ad, hogy ne felejtse el. A cél végül is megvan, de nem éppen a legjobb vonatkozásban, és ez valahol szívtájékon apró görcsbe vonta a leányzó ketyegőjét. De mit is tehetne? A karok elengedik, az érzés mégsem tölti el megkönnyebbüléssel.
Talán élvezte a történéseket, talán tetszett neki, hogy a suli egyik ügyeletes rosszfiúja valami okból kissé érdeklődik iránta, vagy valami hasonló. Nem néz fel rá, ahogyan szárazon közli vele, hogy későinek találja már az időpontot, és nem venné a szívére, ha éppen miatta kellene büntetőmunkára mennie, mire a hugrás csak szusszant egyet.
~ Mondd azt, hogy velem lenne gáz büntetőmunkára kerülni… ~ forgatja meg szemeit, s kissé elszontyolodva harapdálja rózsaszín alsó ajkát és felváltja nyalja meg ugyanott. Újabb szusszanás, s a következő pillanatban Montague elindul.

- Elmész? – kérdezi meglepetten, kissé szomorúan. S még kiskutya szemei is előkerülnek. Hasonlóak ahhoz, mint amit az udvaron mutatott a fiúnak ízelítőképpen, de itt és most ez egészen más. A félhomály, és maga a tény, hogy most valamivel komolyabban gondolja, s több érzés is húzódik mögötte. Pulzusa picit megemelkedik, ahogyan felmerül annak a lehetősége, hogy ennek az estének így kell véget érnie. Ő megsértette a fiút, s ezt még csak jóvá sem teheti, talán meg kellene kérdenie, hogy jóvá tehetné-e ezt valahogyan. Mondjuk nem áll szándékában végtagvesztéssel vezekelnie. – Nem szeretném. – csusszan ki a száján, az ajkai közötti piciny résen, halkan, de talán érthetően. Valahol szeretné, hogy meghallja, mégis keze szája elé siet mielőtt újra valami ostobaságot mondhatna ki, hangosan is.

Knútok, knútok, knútok… Forrt a dühtől. Nos, azért kezdett viszonylagosan higgadtabb lenni. De akkor is gyűlölte az ilyen kis akciókat. De, még ha sértés is, tán nem kellett volna ennyire magára vennie. Most is csak egy másodlagos tudás, emlék volt az, mely megborzolta az idegeit, s haraggal töltötte el a lelkét. Csak… Mi lehetett az?

Lopakodás, lopakodás… Egyik szék alá, majd másik asztal mögé. Kíváncsi volt, hogy az anyja mikor veszi észre, hogy ott settenkedik valahol a nappaliban. Az apró barna kobak nevetve húzódott a terítő takarásába, némán intve a festménybéli hölgynek, ki kíváncsian figyelte, hogy psszt, ne árulj el! A rózsaszín ruhás kisasszony pedig, ki eddig feltűnően figyelte a pici gyermeket, most kuncogva fordította oldalra a fejét, mintha mi sem történt volna. Csupán a szeme sarkából figyelve az eseményeket.
Monty, felbátorodva ezen, az anyuka mögé lopakodva, ki még akkor is a könyv lapozgatásával volt elfoglalva, ugrott meglepetésszerűen az ölébe, ezzel mintegy végleg meghiúsítva azt, hogy nyugodtan olvasgasson. Megkapaszkodott a díszes talárban, életveszélyesen fenyegetve ezzel a drága brossokat, s ékszereket, vidáman figyelte, hogy miképp süt az anyuka orcájára a nap.
Hosszú, szőke tincsek, nagy, kék szemek. Angyalnak hitte sokáig, mert az ő anyukája a legeslegszebb a világon. Node tényleg pont ilyenek lennének az angyalok?

- Montague… Neked aludni kéne… - sóhajtott fel fáradtan, felvéve a gyereket az ölébe, talán már harmadjára kényszerítve vissza az ágyába. Kicsit megviselt volt. Túl fiatal egy ilyen házassághoz, ennyire aktív gyermekhez. Mintha csak egyszerre a világ összes gondja a nyakába zuhant volna, s Montague sem nyugtatgatni, hanem tüzelni akarná a fejében kopogó kis törpéket. Csak akaszkodott rá, s folyamatosan beszélt. Ugyan nem mondta ki, hisz hogy tehetett volna olyat, de egyszerűen kezdte meggyűlölni a kis embert. Vagy csak túl fáradt lett volna, s nem is voltak valósak az érzelmek? Igen, ezen is sokat gondolkozott. Megfáradva, összetörten. Mi másképp… Karjai közt a kis gömböccel aki újra kiakarja tépni a haját.

- Neeeeem, játszunk! Van egy jó ötletem! – igen. Neki mindig is voltak „jó” ötletei. Kár, hogy rajta kívül ezeket nem sokan értékelték. Nade, lassan a felmentő sereg is megérkezni látszott. A dada, aki eddig tán aludt, vagy jól megérdemelt ebédjét költötte, sebes léptekkel közeledett a fiatal asszonykához. Amaz, intve, miképp semmi szükség a magyarázkodásra, hisz ismerte csemetéje szokásait, csak némán átnyújtotta a „csomagot”.

- Vigye el a játszótérre, vagy az abszol útra, akármi. Csak egy kis…levegőt szeretnék! – érezted már azt, hogy egyszerre minden eláraszt, s egyszerűen már… Nem jutsz elég térhez? Elfogy körötted az éltető lég, s egy zárt, ablaktalan szobában érzed magad. Ahol nem is vagy ura igazán önmagadnak, a gondolatoknak, az érzéseknek. Egyszerre előtör, váratlanul, hétköznapi helyzetekben. Őrjöngsz, kiabálsz, mert egyszerűen szomjazol a szabadságra mi úgy látszik most nem adatott meg számodra. Pedig… Túl fiatal még a halálhoz. Vagy…? Igen, a kérdések mindig ott lebegnek.
Hátat fordítva a párosnak, hol a gyermek már megérezte, valami rosszat csinált, kezdte el ujjaival masszírozni az orrnyergét, mintha csak az megnyugtatta volna. Mintha számított volna bármit is. S így egyszerű is volt elrendezni a dolgot. Egy kis pénz, knútok, s megvásárolható a boldogság. Ki az az ostoba aki azt mondja, h ez nem lehetséges? Ezért is volt olyan dühös. Mert megint csak lefizették volna az nagyobb mozgástérért cserébe. Pedig… Nem akart rosszat.
Megállva, egy apró levegőt véve, ezzel mintegy megidézve az örök nyugalmat, fordult meg, a megszokott feszes-lezser-gondos ámde nagyon felelőtlen hozzáállással. Léptek, tompa morajlás, mik a halk suttogásokból származik, a fecsegi kis képek felől, s egy régi érzés.

- Reméltem is. – halk megjegyzés, mintegy önmagának, vagy tán neki is, s persze azok a jól ismert, erőszakos, ártatlan mozdulatok. Derék fonódott a karra, közelebb vonva a vékony testet, s a szabad tenyér újra csak végigsimíthatta a bársonyos bőrt, mely mit sem vesztett a reggeli varázsból. Most is szabadulhatott a lány, nos, pontosabban azután, hogy megtette azt, mit már oly rég megérdemelt volna. Vagy legalábbis szerinte. Így, tán kicsit rámenősebben mint máskor, vagy épp mások, hajolt a lány fölé, s követelte ki magának a csókot. A angolok kimértségét használva, mely persze nem állt oly távol tőle, azért nem kalandozott el a nyelvecske. Nade az ajkak már megérdemelték volna a kényeztetést, mit oly bőszen tagadtak meg tőle.

- Bajba sodorlak. – ígéret vagy csak puszta feltételezés? Lazulva a szorításon, ám még nem engedve el a másikat, kit oly jóleső érzéssel tartott „fogságban”, mosolyodott el haloványan. Mert a barnák kacéran játszhattak a zöldekkel, mik a szemtelen közelség hatására még tüzesebbnek tűntek. Vagy csupán látszat lett volna?

Montynak a fagyóba


A szavak meggondolatlanul csúsztak ki a száján. Keze megremeg a korláton, hiszen a második felét csak gondolataiban akarta kimondani, de nyelve most gyorsabban működött, mint az agya. Pech. Vagy mégsem? Amit akart tulajdonképpen megkapta, hiszen Montague befékez, és talán egy pillanatnyi hezitálást követően megindul visszafelé, valamit mormolva az orra alatt, mely Shaynek csak pillanatok múlva esik le. Ajkát beharapva néz rá, a fintornak is beillő kifejezés aztán végül egy mosolyba megy át.
~ Maradsz... ~ vonja le az üdvözítő következtetést a sarkon fordulás és a közeledés alapján. Ekkor fogja fel, hogy talán jobban járt volna, ha azt a fél gondolatot, vagy óhajt, inkább megtartotta volna magának. Nem azért, mert annyira ellenére van a Colien fiú közelsége, épp ellenkezőleg és épp ez az, ami egyáltalán nem tetszik neki. És az a fajta lelkesedés sem, amelyet a derekára fonódó kar, az arcát simító kissé durva, mégis kellemes simítás vált ki belőle. Szemei szinte szikráznak, pedig fény már tényleg alig van rájuk, hiszen ahogy közeleg az éjfél, úgy borulnak sötétbe a folyosók. Huncut a mosolya, s a szemében is legalább annyi huncutság fénylik. Ahogyan a kar erősebben fogja derekát, mint eddig, úgy az ő keze is rásimul a fiú mellkasára. Ám talán érezhető, hogy nem tiltakozik, legalábbis nem tolja el magától. Hogy miért? Mert jól esik neki, jól esnek neki az érintések, a tekintet, és az, ahogyan újra közelít hozzá várva azt, amit eddig nem kapott meg.

Egy ideig fürkészi az arcot, a szemeket, melyek várakozóan tekintenek rá, az ajkakat melyek hívják magukhoz mégis, talán fél tőle. Kissé tart attól, hogy megtegye. Karjai mégis felcsúsznak nyakáig, mivel fölé hajolt, csak lábujjhegyre kell egy kicsit tornáznia magát. Tenyerei közé fogja a nyakát, lágyan simítva végig az odavezető "úton", majd játékosan cirógatva meg egy pillanatra a bőrét. Egy pillanatra sem vonja le róla a tekintetét, az ő arca, ajkai is közelednek a mardis felé. Az utolsó pillanatig nem csukja be a szemét, s aztán sem. Mikor a másik már azt hinné, hogy végre megcsókolja picit "célt" téveszt, szándékosan persze, de nem teljesen az ajkára kapja a várt puszit. Félig az arcára megy. Ez amolyan kompromisszum. Meg is csókolja és nem is, a fiú megkapja, amit akart és nem is. És ő sem érzi úgy, hogy elsietett bármit. Ez egy kis semmiség, bár még ez is több, mint amiben eddig része volt. Kicsit izgatott a reakciót illetően, de mielőtt a fiú még ennyire bénának nézné kissé kiölti a nyelvét. Reméli érti a játékot a hatodéves, bár az utóbbi akciójából kiindulva talán az is nagy bátorság, hogy bepróbálkozik ismét valamivel.

A szorítás enyhül, ő mégsem lép hátrébb, kissé kapaszkodik a vállakban feladva a nyakakat. Még mindig lábujjhegyen áll, de lassan, talán észrevétlenül ereszkedik vissza a sarkaira. Mosolyog rá, a barnák pedig foglyul tartják a zöldeket és nem szándékoznak ereszteni. A fojtott "fenyegetés" egyszerűen kuncogásra készteti, de nem akar hangosan, így tulajdonképpen csak rángatózó vállaiból lehet tudni, hogy mulattatja a kifejezés.
- Hmm... - vonja fel szemöldökét kacéran mosolyogva, szemeiben valóban több tüzet lehet felfedezni, hiszen belül is kissé nagyobb lángon ég, mint eddig - ...csak nem fél valamitől, Mr. Colien? - kérdezi ajkát beharapva, még mindig rabul esve a barna tekintetnek. - Meglep. - sóhajt egy látványosat, lassan megrázza fejét, és még halkan cicceg is. - Nagyon meglep.

Sylvain Robinson

- ПроКЈІЯТЬІЙ !
Valahol a távolban hangzik fel a sokak számára ismeretlen kiejtésű és jelentésű szavacska, ami mégis jobban tükrözi a szidalmazó jellemét, mint bármilyen más közkeletű kinyilatkoztatás. De mit jelenthet? Egy másodpercig olyan, mintha Tyana elfeledkezne magáról. Vagy inkább mások számára már jól ismert valóját jeleníti meg e szó?
Átkozott …
Sokáig visszhangzik még az orosz kijelentés a régi falak között, mi nem egy tekintetet vonzott magához az elmúlt pillanatok alatt.
Hirtelen mindenki kíváncsi, hogy milyen veszekedésnek lehetnek fül és szemtanúi.
- Tudod Roxanne, a szerelem és a hűség nem mindig jár kéz a kézben. Szokd meg drága szívem, különben sok-sok csalódás fog még téged érni az életben, nem mondom, hogy nem örülnék neki, mert benőne végre a fejed lágya, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek feletted?
Egy Hugrabugos lány áll a Mardekáros kígyó előtt, látszik, hogy a visszatartott könnycseppektől piroslik az arca, remeg a szája, de egyelőre még tartja magát.
- Ez már nem rosszindulat, ami benned van, hanem színtiszta és egyszerű gonoszság. Gonosz vagy.
Ismerős, fölényes és egyben gyilkos kacaj hagyja el Tyana száját. Nem bírta már visszatartani. Hiába.
- Tanuld meg drágám, hogy egy úrinő sose mond ilyeneket egy másik hölgynek, de megelőlegezem a bizalmat, és túllépek magamon. Mondd, hogy segítettem neked.
Miközben beszél, beletúr hosszú gyémántként csillogó hajtincseibe, mik most szabadon pihegnek a vállakon, majd a nyakában díszelgő kígyót formázó medalionnal kezd babrálni.
Szegény kicsi Roxanne, szegény, szegény.
Ha tudná, hogy igazából semmi komoly nem történt közte és a nyomorult barátja között, bizonyára másként értékelné a helyzetet, de mindenkinek kötelessége bízni a másik szavában, még akkor is, ha esetleg egy harmadik egészen mást állít.
- Segítettél? Miben?! Tönkretetted a kapcsolatomat Frederickkel. Te magad vagy az ármány. Megmérgezel mindenkit magad körül.
És még féltékeny is. Hát persze. Így szokott ez lenni, általában az esztelen sárvérűek között, de mostanság már e gyarlóság pár aranyvérűt is megfertőzött.
- Még mindig nem érted ugye? Ez csak egy játék volt, nem több. Lásd be végre.
- De hát megcsókoltad! És Ő visszacsókolt.
Ismét az a kacagás.
- Oh, istenem, ugye nem gondolod komolyan, hogy bármi komolyat akartam a barátodtól. Van nekem fontosabb személy is, aki lázba hoz. Fogadás volt az egész az egyik barátnőmmel, amiért múltkor olyan bántóan beszéltél velem. Aprócska kis tőrdöfés a szívedbe. Nem vagyok ribanc Roxanne, egyszerűen nem szeretem, ha ujjat húznak velem.
Kíméletlen, na és? Az igazság mindig fáj.
Míg beszél, gondolataiban egészen másutt jár. Ott azon az estén. Mikor forró ajkaik egymásba gabalyodtak azzal a fiúval. Tristrammal.
De mi az, hogy szeretni?
Nem ismeri ezt a szót.
- Örülök, hogy végre felfogtad. Vége …
Roxanne úgy látszik, nem bírja tovább. Hatalmas könnycseppek kezdik áztatni az arcát, mindjárt elfut.
Óóó, Tyana mindennél boldogabb lenne, ha Vikitria is itt állna ebben a kisebb tömegben, hiszen tanulnia kéne még pár dolgot tőle a szentpétervári sátántól. Legfőképp, hogy az ilyen pillanatokban sose hallgassunk a szívünkre. Csakis a jéghideg rációra.
Ismét hátsót billeget.
Helyes kis popsiját úgy illegeti, mint ahogy azt egy ilyen lánynak illik. Mert ugye ez az egyik lételeme. A hátsóbillegetés.
Na meg persze a bosszú.
De olykor az igazság, ha kiderül, csak még mélyebbre tuszkol a kétségbeesés sötétségében.
Miközben magára hagyja a szerencsétlen és megalázott lányt, teljesen véletlenül belekönyököl egy fiú vállába.
Mikor Chelsea felnéz rád, furcsa csillogást láthatsz a szemeiben.
Fenevad pompázását.
És a cseresznyeajkak nem nyílnak, hogy bocsánatot kérjenek. Nem. Ő senkitől nem kér elnézést. Sőt, mintha mi sem történt volna, tovább is sétál, ha meg nem állítod.
Mert van, aki az ördögnél is rosszabb.

[Tyana Chelsea Miscreant]

Tyana Chelsea Miscreant

Annyira hideg, s mégis olyan lágy. Árad belőlem, szanaszét szórom, ám egyetlen pillantásommal mégis, darabokra töröm, azt a hűvös és jeges hangulatot, amit a lényemmel teremtettem. A fiatalabb lányok szinte olvadoznak, amikor feléjük intek, a sok kis senkiházi meg összevont szemöldökkel figyeli minden egyes lépésemet, de igazán egyik sem gondolja komolyan, amikor azt mondja a társainak, hogy elbánna velem. Ostoba senkik, egyszer lenne elég vér az egyikükben, ahhoz, hogy közelebb lépjen, s a szemembe mondja, amit gondol. Az igazán dicséretes lenne, hiszen végre valaki komolyan is gondolja, az egészet nem csak szajkózza, az üres szavakat. Aztán eljátszadoznék vele, akár a macska az egérrel.
Lassan felemelem kezemet, s végigsimítom a hajamat. Megállok egy számomra megfelelő helyen, majd fejemet kissé oldalra biccentve várok. Hogy mire vagy kire még magam sem tudom, de azt igen, hogy amikor itt lesz az ideje érezni fogom, s cselekedni fogok.
Aztán amikor meglátom azt a lányt, akkor fog el az érzés, amire egész nap vártam, megvárom amíg közelebb ér hozzám, addig rá sem nézek, csupán a földet bámulom kifejezéstelen tekintettel, mintha nem is érdekelne, hogy éppen felém közeledik. Majd ahogy elhalad mellettem, felszegem fejemet, s egy halk alig hallható kis megjegyzést teszek.

- Sohasem értettem, hogy miért kell lánynak egy madame szerepét eljátszani az iskola falai között, ám ma már jól tudom, hogy ezzel is csak azt akarják bizonyítani, hogy ők is kiválóan megoldanák egy olyan ház irányítását. –

Arcomra mosoly ül ki, pimasz mosoly, amely az epés kijelentésemet követően csak erősítik annak sértő voltát. Várom, hogy a lány miként reagál, hiszen egy ilyen kijelentést valószínűleg nem fog megjegyzés nélkül hagyni, s nekem pont ez a lényeg.
Ismerem őt, hiszen velem egy házba jár, s párszor láttam már a klubhelységben is, habár nem vagyok ott egy túl gyakori vendég. „Tyana Chelsea Miscreant, milyen szép név”, gondolom magamban, s közben még azon is nevetnem kell, hogy egyáltalán ilyesmi eszembe jut.

~ Kialakult bennem az a sztereotípia, hogy ezek a lányok mindig kinézik maguknak az évfolyam legjóképűbbnek kikiáltott tagját, majd aztán nyálcsorgatva megtesznek neki mindent, amit csak kér. Ismerős ez a dolog nekem is, hiszen rendszeresen vissza is élek ezzel, noha nem tartom magamat annyira…. Inkább hagyjuk is, szeretném megtanítani őket arra, hogy ha így viselkednek, akkor ne csodálkozzanak, ha ekként is tekintenek rájuk. Persze rá nem kell, hogy igaz legyen, erre egyszerűen csak a kontaktusba kerüléshez van szükség. ~

Figyelem a lány, s amint ezen, gondolatok cikáznak a fejemben, arcomra mind szélesebb mosoly húzódik. Az élet már csak ilyen, hiszen ahhoz, hogy más boldog lehessen, egy másik embernek gyakran szenvednie kell, hát én ekként adok vissza egy darabot a szenvedőknek, s ezzel újabb szenvedőket teremtek. Ez a paradoxon az, ami egyben tarthatja a világot.

~ Az élet csodaszép, mondják a nagyok, ám ez koránt sincs így, mind szorongó és keserű emberek vagyunk, én ebből akarok kitörni, s válni egy boldog, felszabadult emberré, úgy érzem elég jó úton haladok…. ~

Sylvain Robinson


Épp elmenne melletted, mikor egyszer csak annyit látsz, hogy megtorpan. Figyel, úgy hegyezi a fülét, mint a macska, mikor az egér apró kis rezdüléseire összpontosít. Lassan felnéz rád, egyenesen a szemedbe néz, egy másodpercre olyan érzésed támadhat, mintha kést forgatnának a szívedben. Már ha van ilyen. Néz…néz és nem szól, vár addig amíg kevesebben lesznek a folyosón.
Biztos, hogy ezt akartad?
Szép fejét kissé oldalra dönti, zavarba hozóan és mérges kígyó módjára szegezi rád fenséges íriszeit. Úgy csinál, mintha elgondolkozna azon, amit a fiú mondott, pedig már az első másodperc után ott volt a csípős válasz a nyelve hegyén.
- Hogy mit mondtál édes? Remélem nem nekem szántad ezt a nevetséges és válaszra se méltatható kis mondatocskát. Az OLYAN házakba csak te jársz…és sajnállak is érte.
Arcán megfejhetetlen kifejezéssel pillant a fiúra, s noha szíve legmélyén reménykedik abban, hogy Syl már fél, tudja jól, hogy ez nem lesz egyszerű meccs…a másik is Mardekáros, és csak azt kaphatja tőle, amit Ő ad majd neki.
Ajkaira sötét győzelemittas mosoly kúszik, de egyelőre nem szól. Csak vár és néz. Néha beletúr a hajába, esetleg megnyalja száját.
Igen…pont olyan lány, aminek Syl hiszi. Külsőleg.
De belsőleg…
Ő sohasem futott még senkiért sem hiábavaló köröket, soha senki kívánságát nem teljesítette, és általában Ő az, aki válogathat a nyálcsorgató jelöltek közül. Hiába van egy állandó partnere, igen partnere mert Ő sohasem mondja ki azt, hogy szerelme, társa, attól még élvezi a figyelmet, amit más tud neki nyújtani. Azt, ahogy egy csókkal eszét vesztik a férfiak, ahogy egy pillantással a pokol legmélyebb bugyrába lehet taszítani valakit, s így tovább.
Tyana ezt sosem tanulta, egyszerűen a vérébe ivódott az évek során, de az is lehet, hogy már így született.
A bazsarózsa elragadó árnyalatára festett nedves, telt ajka enyhén szétnyílik.
Igaz, hogy gyönyörű, de az, hogy roppant intelligens senkit nem érdekel, hiszen Tyana az a fajta lány, akit ritkán ítélnek meg más alapján, mint a külseje.
- Ha egyszer úgy tudnál válaszolni egy lánynak ahogy illik, lehetséges, hogy már lenne egy komoly kapcsolatod. Bár…előre sajnálom szegény lányt. Úgyis csak a lábtörlője leszel, semmi más….és ez unalmas lehet majd neki is.
Hátradobja gyémántként csillogó hajtincseit, és a fiú háta mögötti szép régi falat kezdi el vizsgálgatni. Így jelzi, hogy Ő egyelőre nem kíváncsi a másikra.

[Tyana Chelsea Miscreant]

Tyana Chelsea Miscreant

- Nézzenek oda, de felvágták a kisasszony nyelvét. Tudja mindenki csak azt hallja meg amire kíváncsi is, és mindenki azt érti magára, ami jellemző is rá. Én csak vaktába eleresztettem egy kis megjegyzést várva, hogy valaki majd csak felveszi azt. – arcomra gúnyos mosoly húzódik. – Ám tudja mit, én kérek elnézést. Miként is vetemedhettem ilyesmire, Merlinre, hiszen ehhez semmi jogom sincsen…
Csupán az érdekelne, hogy ha ilyen önérzetes, akkor miért is fordult vissza, s nem ment tovább úgy, hogy egyetlen szó fecsérlése nélkül hagyta volna a levegőben a megjegyzésemet. Amelyről nagyon jól tudom, hogy mennyire illetlen és epés, ám mégis van olyan, aki felveszi, higgye el kegyed, hogy most nem feltétlenül önre célzok. Vegyük úgy, hogy az ön észrevétele csupán az erős önérzet, s az irányomba táplált nyilván való gyűlölet eredménye. Kíváncsi vagyok, hogy miért értelmezi manapság egyre több lány úgy ezt az egészet mintha ellene irányuló vad támadás lenne.
Pedig egyszerű a megoldás, ha kéjencnek öltözöl ne háborogj ha el akarnak vinni egy körre. – nevetésben török ki, s közben felemelem a kezemet, jelezve, hogy sajnálom ezt a kis jelenetet, de muszáj nevetnem, hiszen az egész olyan komikus. – Tudja, engem cseppet sem zavarnak az ilyen hölgyemények, sőt, élvezem a velük töltött minden egyes percet, csak utána ne várja el, hogy előkelő hölgyként kezeljem, mert ők nem viselkednek így.
A kis megjegyzését arról, hogy lenne valakim, ha nem lennék ilyen. Nos, ezt inkább nem firtatnám, legyen elég annyi, hogy egyetértek. Viszont, arról igazán nem tehetek, hogy ilyen fejlett társadalomkritikai érzékkel rendelkezek. A megfigyelés és az általánosítástól való elvonatkoztatás ma már ritka nagy kincs, kérem, ne feddjen meg, hogy gyakorlom is.
És még mielőtt faképnél hagyna, hiszen minden bizonnyal most ez következik, a nevem Sylvain Ian Robinson, szolgálatára. –

Arcomra mosoly ül ki ismét, hiszen jól tudom, hogy most sem voltam éppen a legtapintatosabb, csupán kifejtettem, hogy miként vélekedek bizonyos csoportok viselkedéséről és öltözködéséről. Plusz, ha tud a sorok között olvasni rájöhet, hogy egyszerű exhibicionizmusból tettem a kis megjegyzést, pusztán arra szolgált, hogy felhívjam a figyelmet magamra, s lám milyen jól sikerült.
Kezeim akár egy ódon fa ágai a lágy szélben kezdenek el lassan ereszkedni testem mellé. Nem tehetek róla, amikor magyarázok, folyton mutogatok, gesztikulálok, hiszen szeretem átélni, amiről beszélek. Várok, s közben alaposan szemügyre veszem Őt.

~ Milyen törékeny, s mégis olyan erős, bámulatos, egyszerűen magával ragadó a külseje. Ezek a leomló fürtök, legszívesebben, egész nap csak… csodálatos. S legvégül az íriszei, akár egy briliáns, olyan tökéletes, s mégis olyan rideg, olvasni lehet bennük, s mégis semmit sem tudsz meg, igézőek, s elragadnak a valóságból.
A legszívesebben átadnám az örökkévalóságnak ezt a teremtményt, de miféle önző lélek lennék, ha megfosztanám a társadalmat attól, hogy szemlélhesse, amint e mestermű a tökéletesség legfelső szintjére lép. ~

Végül tekintetem megállapodik a lány lélektükrein. Egyáltalán nem hatnak megnyugtatóan, ám mégis az én lelkemet ez simogatja oly érdesen, szinte sebet ejt rajta. Milyen jól esik, annyira jó. Most minden olyan könnyű, de nem hagyhatom el magam, nem láthatja meg ezt, nem törhetek meg ha faképnél hagy, tartanom kell magam.

Sylvain Robinson

Hallgatja a másik szavait, s nevetnie kell. Kacéran, vidáman, sértően csilingelően. Mostanában egyre több olyan fiúval találkozik, aki megpróbál hatást gyakorolnia Őrá, saját eszközeivel…csakhogy.
A lány már ismeri ezeket a fortélyokat, tudja, hogy mikor kell hallgatnia, hogy mikor kell hatalmasakat pislogni, mikor lehajolni egy leejtett tárgyért, s közben áldozata szemeibe nézni, mikor kell megérinteni valakinek a karját, majd csókot lehelni az arcára.
De….
Tudja azt is, hogy mikor kell olyan nyersen válaszolni, ahogy csak tud, mikor bántani egyetlen szóval, és így tovább. Syl rossz emberrel kezdett.
Nagyon is rosszal. S ez így nem mehet tovább.
Pedig egyszerű a megoldás, ha kéjencnek öltözöl, ne háborogj, ha el akarnak vinni egy körre.
Beleharap alsó ajkába, hófehér foga egy másodpercre megvillan ahogy a húsba mar.
Kissé oldalra dönti a fejét, majd közelebb lép a másikhoz, nem rég érkezett vanília parfümje belengi a teret…
- Óhh…értem már. Szóval el akarsz vinni egy körre …nagyon csábító ajánlat, de sajnos nem tudom beiktatni a többi jelentkező közé.
Nem mosolyog, már nem.
Mélytengeri íriszeiben valami kegyetlen csillogás veszi kezdetét. Elbűvölő, mégis veszélyes. Olyan, mint mikor szépnek találsz egy kígyót, csak éppen arról nincs fogalmad, hogy a kis bestia méreggel telített, s ha megmar, akkor van 10 perced arra, hogy segítségért kiálts…. különben meghalsz.
Vajon Sylvain is így akar járni? Esetleg semmit sem sejtve jár kel, hiszi azt, hogy a méreg nem hatásos? S mi történik olyankor, ha a méregre nincs ellenszer?
Még közelebb lép.
- De sajnos … nincs neked annyi pénzed, hogy meg tudd fizetni a szolgálataimat …
S már táncol is ki a fiú környezetéből, megáll előtte 3 méterre .. a vele szemben lévő falnál.
Éppen körbe nézne, mikor ráeszmél, hogy nincs értelme. Már csak Ők ketten vannak ezen a nyavalyás folyosón. Talán Sylnak sincs most órája? Vagy, hogy működik ez? Talán lóg…?
- Nincs véletlenül órád…?
Vigyorog, de már nem lép se előre se hátra. A tangónak vége.
Csak nézi a szőke tincseket, nézi őket. S a kék szemek mik igazából annyira szépek lehetnének, ha egy kis melegséget erőltetne beléjük…de hát pont Tyana szóljon ezért? Hisz neki a pillantása felér minimum 5 tőrdöféssel…voltak akik túlélték, s voltak akik nem … az élet már csak ilyen.
- Nem tudom melyikünk nyelvét vágták fel jobban … ha már itt járunk. De ezek szerint nem hiába kerültem a Mardekárba anno … hányadikos is vagy? hm….talán elsős?
Szemöldökét megemeli, nézi a vonásokat, hátha ki tud csikarni valamilyen érzelmet a fiúból.