Tornyok folyosói, csigalépcsők

[Tyana Chelsea Miscreant]

Tyana Chelsea Miscreant

~ Nézzenek oda, valaki, aki visszavág, végre egy érdekes préda. Sosem árt, ha van némi változatosság az áldozatok között. Mostanában úgy is olyan sivár volt felhozatal, csupa egyszerű és könnyen emészthető pláza cica, de ő, hmm, ő egészen más. Van benne valami vadság, valami keserűség, amit másokra vezet át. Tetszik, határozottan tetszik. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy megúszhatja a kiképzést. ~

Elmélkedek ekként, majd egy gúnyos mosoly húzódik ábrázatomra, amikor úgy gondolom, hogy Tyana befejezte a mondandóját. Nem mutatok más érzelmet csak a gúny jön le a gesztusaimból. Afféle sztoikus berögződések ezek, melyeket az is észrevesz aki nem figyel engem, nem is baj ilyenkor nagyon jól jön.
Tyana rossz emberrel kezdett, engem nem tud holmi iróniával megtörni. „- Nincs véletlenül órád…?” Erre a kérdésre szinte számítani lehetett volna, egyszerű, ám sokszor ennyi is elég, azonban most inkább csak fegyvert adott a kezembe, amit fel is fogok használni.

- Órám? Ugyan kérem, ez mennyire gyenge támadás volt, próbálkozhatna kegyed valami erősebbel is, ütősebbel, de úgy érzem már ez is erőn felülről érkezett, nem is baj, sokakban nincs meg a tehetség ehhez. Ne értsen félre nekem sincs, csupán jól leplezem, nincs a véremben, az hogy úgy legyek faragatlan, mint sok pórias paraszt az iskolában.
Na, de visszatérve a beszélgetésünkhöz, szóval a másik korával jönni, nem éppen nyerő fellépés, nem lehet belőle csípős és ütős választ kihozni, bár úgy érzem ezt kár magyaráznom, hiszen süket füleket lel csupán szavam.
Hogy ne lenne annyi pénzem? Drágám, nagyon csúnyán félre informált lehet vagy csak nem ismer engem. Azt veszek meg és akkor amit csak akarok, ha kegyedre lenne szükségem, hát megvenném. Ha bármi másra megvenném, de nem kérkedek ezzel, nem szokásom, az ostobák kenyere a vagyonnal kérkedni, engem magasba emel a puszta létem, nem kell ahhoz vagyon.
Oh magas labda, le kell ám csapni. – mosolyom még szélesebb lesz. – „Puszta létem is.” Gondolom valami epés kis megjegyzés már meg is fogalmazódott, hát persze mi más is történhetett volna.
Szóval nem olyan lánnyal állok szemben? Ennek határozottan örülök. Dicséretes, mondhatnánk ezt is, de inkább azt mondom, hogy nem túl gyakori. Manapság nem jellemző, hogy egy lány feladná a bájaival megszerezhető népszerűséget, azért, hogy másként szerezze meg azt. –

Kis nevetés hangzik fel, majd arcom hirtelen vált kifejezéstelenbe, szinte olyanra, mintha citromba haraptam volna. Hagyom, hogy a mimikám fürkészése nélkül, csupán a saját gondolataiból építkezzen, szinte csak szemeim árulnak el egy-egy érzést, hiszen azokat nem tudom kontrolálni úgy, mint vonásaimat, s tartásomat.
A szemeim elárulják, hogy érdekel a lány, de azt nem, hogy milyen szempontból. Csupán azt, hogy a szemek és a szinte porcelán babához hasonló megjelenés magukkal ragadtak, akár a művészt egy tökéletes forma.

gavin

A szívem majd' kiugrik a helyéről, az arcom kipirult és egyre csak egy használható menekülési útvonal után kutatok.
- Nem tudom mit tervezel, mocskos kis félvér, de biztos vagyok benne, hogy ezután nem lesz kedved tovább próbálkozni! - Túl közel hajol, egy kis nyál is rámfröccsen, de attól még egyet értünk, akkor is, ha  most nagyban hallgatok. Hülye egy helyzet, jó lenne megpróbálni visszakövetni, hogy honnan is indult ez az egész.

Az biztos, hogy még semmi gond nem volt mikor elkezdtem sétálni. Igen, kastélyon belül, igen, ilyen időben, éppen azért, mert ilyenkor szinte mindenki kinnt tölti a szabadidejét, tehát értelemszerűen le kell ülni, jópofizni és béna vicceket is hallgatni. Valahogy most nem volt kedvem hozzá, pedig nagyjából ez az életem, kisebb-nagyobb kilengésekkel. Szóval csak róttam a folyosókat rendületlenül, annyira elmerülve a gondolataimban, hogy a következő pillanatban már arra kellett feleszmélnem, hogy ketten a falnak paszíroznak és csillagokat látok, mivel a fejemet sikeresen belevágtam a kőfalba. Emlékszem, miközben ecsetelték a bűneimet, sikeresen leellenőriztem, hogy vérzik-e, de szerencsém volt. Illetve, ahogy vesszük, a helyzethez képest mondjuk úgy, nem is rossz.
Valami olyasmi volt a bajuk velem, hogy, idézem "be akarok férkőzni a mardekárosok bizalmába, hogy aztán valami sunyi dolgot csináljak". Nem kifejezetten intelligens megszólalás, de a lényeget levettem: gondjuk van azzal, hogy Rayjel barátkozom, illetve még inkább azzal, hogy ő barátkozik velem. A sunyi dolog kicsit kevésbé könnyen értelmezhető, hiszen mi számít aljasnak azután, hogy orvul hátbatámadtak egy védtelen hugrabugos, hangsúlyozom hugrabugos kislányt. A kicsit nem is kell kiemelni, az szerencsére látványra is egyértelmű.
Egy darabig csak csendben bámultam rájuk, talán ezzel meggyőzöm őket arról, hogy tökéletesen ártalmatlan vagyok, de nem voltam túl sikeres, inkább csak valami vicsorgáshoz hasonlót hoztam ki belőlük. Kellemetlen. Jobb híján megpróbáltam beazonosítani őket. Az egyikükben felismertem az évfolyamtársamat Jonathan Nielsent, a másik viszont egy-két évvel fölöttem járhat, talán rokonok, mivel mindkettőnek olyan vastag nyaka volt, hogy tyű. Bár lehet, hogy ez valami faji sajátosság, de inkább nem kezdek előítéleteket gyártani a zöldekre, hamár ilyen szerencsétlen helyzetbe kerültem miattuk. Célszerű nem felbőszíteni az ellenséget, ezt megtanultam már.

- Szerintem félreértetek valamit. - Próbálok higgadt maradni és igen, ez már a jelen. Néhány morgás, talán ők is így gondolják - folytatom. - Semmit nem akarok tőletek, a házatoktól, tipikusan olyan ember vagyok, aki azt szereti, ha békén hagyják. - Ez mondjuk nem igaz, de ha értenek a legilimentciához akkor.. Hát, kalapom az nincs, de nagyon meg fogok lepődni.
- Átlátok rajtad. - Át. Keresztül, kasul, szét, össze, vissza. Bizony.- Csak le akarsz rázni, de ne hidd, hogy ilyen könnyen átverhetsz.
Pedig már kezdtem beleélni magam. Ha kimondanám valószínűleg atomjaimra átkozna, de jé, így is. Már rántja is elő a pálcát, nem is értem miért dermedek le, szinte várható volt. Nincs nekik semmi bajuk velem, de elég jó alany vagyok a felgyülemlett agresszió levezetéséhez.
Most kéne sikítani, de nem megy, inkább csak reménykedek.

Könyvekkel megpakolt kezekkel sétálok lefelé a csigalépcsőkön, elhagyva az egyik tornyot, ahol mindig is szerettem olvasgatni. Hogy miért is egy ilyen, magas helyet választottam? Először is azért, mert csodálatos a kilátás és szeretek nézelődni a felhők magasságában is. Másodszor, itt sosincs olyan tumultus, mint a könyvtárban, nem zavarnak a piszmogásukkal. Az, hogy olykor málhás szamárnak vagy önsanyargatónak tűnhetek azzal, hogy néha vaskos lexikonokkal caplatok fel, s alá a sok-sok lépcsőn, engem egyáltalán nem zavar. Az éles nyelvek természetesen ezt sem hagyják szó nélkül, ahogy sok más dolgot sem. Talán nem is kell említenem, hogy főként a zöld selyembe bújtatott mardekárosokról van szó. Némelyikük olyan pökhendi, arrogáns, lekezelő és finoman szólva is tuskó, hogy néha megkérdőjelezném még a származásukat is. Nos, ezek alapján talán nem is oly véletlen, ha nem kedvelem őket túlzottan.

A mai napon azonban örülnöm kellene, ugyanis még egy jómadárral sem futottam össze és ez igencsak meglepő, tekintve, hogy sólymokat megszégyenítve cirkálnak az épület minden pontjában, a hét minden napján. Örülök is, a szokásos problémáimmal egészen elvagyok, leszámítva egyet, bár azt inkább a pozitív gondok közé sorolnám. Még most sem tudom kiverni Őt a fejemből, annak ellenére, hogy még csak nem is ismerem. Hisz az ember sokat változik az évek alatt, és amit másodévesen láttam, s tapasztaltam, az nem biztos, hogy most is így van. Furcsa, nem gondoltam volna, hogy az a gyerekes érzés egy újra találkozás alkalmával ismét felélénkül, és újra beindul a szerkezet, ami arra késztet, hogy próbálkozzak nála, hátha most szerencsém lesz. Hmm, tulajdonképp nem is értem, hogy miért vártam idáig?

Ezen gondolatokkal lépkedek a folyosókon, s mivel órák után szinte azonnal a tornyokhoz siettem, így a talárom még mindig rajtam van, bár már egyáltalán nem rendeltetésszerűen használom, ugyanis a ruházatom, ami egy halványkék ingből, s egy fekete nadrágból áll, imitt-amott kivillan a köpeny alól. Kezeim között éppen megcserélem a könyveket, mikor zajos beszéd üti meg a fülem, felpillantok, s csak azt látom, hogy két, zöld talárt viselő, igen csak nagyra nőtt srác egy szerencsétlen, s úgy tűnik, igen csak védtelen lánnyal szórakozik. Nekem sem kell több, amint meglátom a folyosó túlvégén a talár alól kibukkanó pálcát, máris szaladni kezdek, eldobva a könyveimet. Mindig is utáltam, ha a mardekárosok kekeckedtek, de azt már egyáltalán nem tudom tolerálni, ha lányokat támadnak meg. Rohamléptekkel érek oda, s gyorsan a pálcámat is előrántom, majd a két fiúra emelem.
- Vingardium Leviosa! - Gyorsan szedve a levegőt, határozottan ejtem ki a varázsszavakat, nincs időm arra, hogy gondolkodjak, vagy valami frappánsabb dolgot találjak ki.
- Gyere ide - nyújtom szabad kezem a lány felé, s biztosítom, hogy ha szeretné, a hátam mögött leljen menedéket. A srácok nagyjából ennyi ideig lebeghetnek a levegőben, majd talán az én hibámból, talán az ő szerencséjüknek köszönhetően megszűnik a lebegés és a földre huppannak.
- Mégis mit képzeltek, hogy..hogy lányokat támadtok meg? - teszem fel a kérdést, levegőért kapkodva, miközben ők felpattannak a földről, s dühösen vicsorogva közelítenek felénk.

- Azt hiszed, most megijedtünk, Hartley ?- Fogai közt sziszegi a magasabb, miközben a képembe hajol, s már már érzem a reggeli fokhagymás pirítós illatát, mikor a másik előrántja a pálcáját és ránk fogja. Én is feléjük tartom a pálcám, tekintetünk megvillan, bár nem igazán tudom, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, csak azt érzem, hogy egyre nehezebben veszem a levegőt. Ebben a pillanatban azonban egy csapat ricsajozó hugrabugrás kanyarodik be a folyosón, talán negyed vagy ötödévesek lehetnek, s vannak egy tucatnyian. Tekintetem feléjük villan, de úgy tűnik, hogy a srácok is észreveszik, mert máris talárjuk mélyére süllyesztik a pálcájukat. Nocsak, tán vaj lenne a fülük mögött?
- Ezt még megkapod, Hartley! - Hasonló modorral sziszegi a nagyobb, miközben az alacsonyabb ugyanígy vicsorog a hugrás lány felé.
- Ostoba tyúk...neked véged...- Csusszannak ki ajkain az utolsó szavak, majd búcsúzás nélkül, egy szemvillanás alatt tovább is haladnak, otthagyva minket a folyosó közepén. Leengedem a pálcám, majd szuszogva a lány felé pillantok.
- Jó..jól vagy? - kérdezem, miközben kissé meggörnyedek, s megtámaszkodom a térdeimen...

szuperhősmegmentőm: gavin

Ha tudtam volna, hogy ez ilyen jól megy, hamarabb elkezdek imádkozni. De komolyan, a csodák mostanában csak úgy röpködnek felém. Mondjuk lehet, hogy ezt nem kéne ilyen bátran kijelentenem, a csodák sajnos hajlamosak legalább olyan gyorsan elillanni, mint, ahogy képesek berobbanni az ember életébe.
Mint például most, egy hirtelen betaláló átok képében, ami hihetetlen, de nem engem talál el, hanem a támadómat. Hirtelen a levegőbe emelkedik előttem a két monstrum, így már kivehető megmentőm alakja. Hirtelen bevillan, hogy jó lenne megemlíteni, mennyivel sejtelmesebb lett volna, ha használ egy kis perui instant sötétségport, de talán az időpont mégsem megfelelő, így csak kihasználom a hirtelen jött szabadságot és elfoglalom helyemet a srác háta mögött.
- Mégis kit ti... - ...sztelhetek benned, ez lenne a mondat vége, de mikor meghallom a két gyanúsan emberi eredetű puffanást, inkább a kialakuló vitára irányítom a figyelmemet.

Az egészből leginkább az jön le, hogy egy Igazi Hőssel van dolgom, bizony, nagybetűkkel, mert megérdemli. Megvédi az ártatlan kislányokat a gonosz mardekárosoktól, hát mindjárt a nyakába vetem magamat, csak, hogy a kép még idillikusabbá váljon. Természetesen az ellenfél nem csak gonosz, de még csúnya is - lehet, filmet kellene forgatni rólunk.
A kaland lehetőségén felbuzdulva hevesen bólogatok a fiú minden szavára, csak, hogy lássák én már számítottam az érkezésére és még tökéletes csapatot is alkotunk - ha akarunk. Mondjuk az egyetértés már kevésbé nagy, mikor leostobatyúkoznak, de hát az ilyet le kell nyelni, főleg, ha vannak szemtanúink. Senkinek sem hiányzik, hogy a végén rámsütssék, én kezdeményeztem.

Mikor végre eltűnnek, van időm jobban szemrevételezni a segítőmet és elsőre sikeresen megállapítom, hogy hollóhátas, hála a nagyon frappáns talárszegély és címer kombinációnak. Szóval intelligens és valamennyivel fölöttem járhat, mert még nem voltak együtt óráink.
- Ez szép volt, elismerésem! - Mondanám, hogy akár griffendéles is lehetnél, de valószínűleg ő büszke a házára én meg nem akarom megbántani. - És persze köszönöm. Ha nem lépsz közbe ilyen villámgyorsan, valószínűleg kicsináltak volna.
Látom, ahogy összegörnyed, hangosan szedi a levegőt s miegymás, biztos futott, hogy időben ideérjen, ami meg aztán tényleg duplán jó.
- Velem semmi gond, hála neked és a lélekjelenlétednek, inkább az a kérdés, te hogy vagy? - Nem mintha megátkozták volna, vagy ilyesmi, de olyan kimerültnek tűnik, ami mondjuk nem éppen jellemző egy ilyen korú diákra ennyi futás után. Persze, az sem kizárt, hogy a bagolyházból rohant idáig, bár akkor inkább a közöttünk lévő telepatikus kapcsolatra kellett volna rákérdeznem.

Mondjuk az is célszerű lenne, ha megpróbálnám megmagyarázni a támadás okát, ne higgye, hogy valami szörnyű bűnt követtem el, bár ha valaki közelebbről rám néz, azt sem tudja elképzelni, hogy egy légynek ártottam volna - önszántamból.
- Annyira bosszantó, hogy mindig belémkötnek mióta közülök is szereztem egy barátot. - Próbálom felvezetni, nem tudom mennyire érdekli majd. - Először csak piszkáltak, beszólogattak. Persze, az is eléggé idegesített, de legalább nem kerültem ilyen helyzetbe. Fogalmam sincs mi lehetett most az oka... Biztos a vizsgadrukk, már, ha a nagyobb darab hetedéves volt.

Ha ezt az esetet vizsgáljuk, egész különlegesnek tekinthető roxforti pályafutásom során. Amióta itt tanulok, még egyetlen egy alkalom sem volt, mikor meg kellett volna mentenem valakit a "gonosz" markai közül. Igaz, mindig segítettem másoknak, amiben tudtam, de effajta "hősiességet" még nem tettem, már ha ez annak tekinthető. Ha jobban belegondolunk, ez mégis inkább egy szívesség, és talán minden normális ember megtette volna, akiben van némi empátia, figyelmesség és segítség nyújtásra való hajlam. A lány szerencsésnek mondhatja magát, mert mi történt volna, ha nem járok erre, és más sem jár erre? Akkor valószínűleg a gyengélkedőn kötött volna ki...

Már csak az a kérdés, hogy megérte-e mindez? Ugyanis részemről elég nagy butaság volt rohangálni annak tudatában, hogy könnyedén kaphatok asztmás rohamot. Most pedig nagyon úgy érzem, hogy jelen helyzet nekem nem kedvez és az egész kalamajkának én iszom meg a levét. Nem, nem bántam meg azt, hogy segítettem, de a hülyeségem miatt saját magam kevertem bajba. Megoldhattam  volna egyszerűbben is a dolgokat, egy távoli pálcaintéssel, vagy egy hangosabb ordítással. De nem, nekem rohannom kellett, valami belső indíttatás végett...

Én sem vagyok normális, hogy ilyen dolgokon gondolkodom, miközben alig kapok levegőt. Még mindig csak támasztom a térdeimet, próbálom egyenletesen venni a levegőt, annak reményében, hogy talán jobb lesz és elmúlik. Eközben fél füllel hallom a hugrás lány szavait, a köszönetét, s kérdését.
- Én...- próbálnék válaszolni, de úgy tűnik, hogy a sors egy fecsegő lány útjába sodort, akinek annyi mondanivalója van számomra, hogy nyugodtan elhívhatnám egy vacsorára is, míg elmeséli. Igen, némi gúny szorul belém ilyenkor, mikor az éltető levegőért kapkodok, talán az oxigénhiány okozza ezt a fejemben.
- Én...asztmás vagyok...- Nyögöm ki nehezen, mikor a szemeibe pillantok. Remélem, hogy most ezzel nem hozom rá a frászt, mert  örülnék annak, ha ő lenne az, aki most nekem segít. Nem a legjobb ácsorognom, így inkább a fal mellé lépek, s leülök a földre, hogy hátamat a falnak támaszthassam. Kezeimmel azonnal a zsebeimben kezdek kutatni, keresve az inhalátorom, amit egyelőre nem találok.
- Segítenél megkeresni az inhalátorom? - teszem fel a kérdést két köhögés közé szorítva, bár az sem biztos, hogy tudja miről beszélek.
- Olyan kis izé...világoskék műanyag...mint egy pipa. - Próbálom nyomra vezetni, miközben mellkasomban szorítást érzek, ez nem a legjobb tünet, jó lenne végre pipázni. Talán érthető, ha most kicsit már lelassulva kajtatok az eszköz után, de ilyenkor nem tudok egyszerre két felé figyelni, vagy levegővétel, vagy keresés. Azért igen vicces ez a nap, először én segítek rajta, pillanatokig talán még hős is vagyok a szemében, majd a végén neki kell engem megmentenie...

szuperhős-asztmás-megmentőm: gavin

Az eredeti terv valahogy úgy nézett volna ki, hogy ő jobban lesz, bemutatkozik és ezután mindig ott terem, ahol épp bajba kerülök - na, nem mintha ez olyan sűrűn fordulna elő. VIszont, sosem rossz, ha az embernek van valakije, akire mindig számíthat, aztán szépen lassan a kapcsolatunk barátsággá alakul majd... Naivan szövögetném tovább a terveimet - amik, mint mindig, elég egyértelműen kirajzolódtak, annak ellenére, hogy most találkoztunk először -, de egyre ijesztőbben szuszog, szóval itt az ideje megijedni.
Miután kellőképpen megijedtem, elgondolkozom, vajon mi is a teendő az ilyen helyzetben. Lehet, hogy valami nonverbális vackot küldött rá az egyik mardis, ami balul sült el? Mert azt mondjuk kizártnak tartom, hogy ilyen célzottan és ilyen sikeresen támadják meg valami számunkra ismeretlennel. Ő hollóhátas én meg kicsit stéber vagyok. Nem egy rossz páros.

Mikor kiderül, hogy asztmás, nagyjából világos lesz számomra a helyzet. Egyszer volt egy hasonló gondokkal küzdő osztálytársam, de az még Bristolban volt, az általánosban és ötletem sincs, hogy a varázslók mit is csinálnak az ilyesmivel.
- Tudsz valami bűbájt, vagy akármi..? - Gyenge próbálkozás, mert , ha tudna, valószínűleg nem rogyna a fal mellé, hanem elvégezné. Mondjuk az is lehet, hogy olyan rosszul lett, hogy nem képes végrehajtani, de ez mondjuk azt is kizárja, hogy képes lenne megtanítani nekem hirtelenjében. - Vagy van bármi, amiben segíteni tudok, egy ilyen hősnek?

Inhalátor... Ez stimmel, bár nem tudtam, hogy neki világoskék van, de sebaj. Mellétérdelek és hevesen turkálni kezdek a táskájában és a vészhelyzet ellenére nagyon illetlennek érzem magam. Áttúrom a nagy zsebet, a kicsiket, a hátsót, a rejtetteket, de vagy én vagyok béna vagy elfelejtette magával hozni. Mert akkor ő a béna.
- Van egy kis gond. - Kicsi, mondjuk inkább nagy, de ilyenkor nem szabad felzaklatni, legalábbis én így tudom. - Szóval az inhalátor nincs igazán a táskádban. Van esély rá, hogy a zsebedben van? - Ha ő is olyan szétszórt, mint én akkor ez teljesen elképzelhető, viszont van egy olyan érzésem, hogy ez nem igaz. Ennyi dolog nem sülhet el jól, főleg nem egymás után.
- Esetleg lekísérjelek Madam Pomfreyhoz, hívjak egy tanárt, kezdjek el sikítani..? Mit szeretnél?  - Valaszthat, itt már csak a kreativitása szabhat határt, hiszen nyitva hagytam a kérdést.

Azért valljuk be, édes, ahogy próbálkozik, s még mindig kérdésekkel bombáz, miközben nekem már félig lóg a nyelvem. Beszélni nem szeretnék, örülök, ha levegőt kapok, így inkább csak az ujjaimat, s kezeimet használom a kommunikálásra, miközben újból elkap egy kisebb köhögő roham. Bal kezemet megemelve hevesen rázom, hogy erre ugyan nem tudok egyetlen varázslatot sem, ezután dobom be az inhalátor ötletét, s végre, úgy tűnik, hogy angyali kezekre akadtam, mert ő segíteni akar. Engem az sem érdekel, hogy kutat a táskámban, s kidobálja belőle a tollakat, a papírokat, a becsomagolt, bontatlan szendvicset, s a félig elcsócsált, papírba visszacsomagolt csokoládét. Sőt, az sem zavarna, ha végigkutatná a zsebeimet, jelen helyzetben még ez sem hozna zavarban.

Bevallom őszintén, jólesik, hogy törődik velem és próbál segíteni, utoljára anyám volt ilyen lelkes, ha rólam volt szó. Arcvonásaim kissé megkönnyebbülnek, hogy nem fogok fulladásba belehalni a Roxfort folyosóin, mert ez azért mégis csak ciki lenne, azonnal pletyka kerekedne, hogy vajon miért is fulladt meg? Le merném fogadni, hogy a rosszmájúak azt is kitalálnák, hogy elfelejtettem levegőt venni...

Amíg én halálom lehetséges elméleteit gyártom a fejemben, addig hősnönk gyorsan kutakodik, s látom, igen fürgék az ujjai. Aztán mikor rám pillant azokkal a nagy szemeivel, érzem, hogy valami gond lehet. Ezt csak megerősítik bennem a szavai, s egyre gyorsabban kapkodok a levegő után, majd kapkodni kezdem a fejem, hátha kiszúrom az életmentő eszközt.
- Segíts! - szólok rá kicsit erélyesebben, hm, lehet, hogy pánik fogott el? Valószínű, mert úgy elkaptam a kezét, s úgy szorítom, mint még soha senkiét. Ha ez nem elég nagy segélykérés, akkor sajnálom, ennél több tőlem nem telik. Általában mindig határozott vagyok, s tudom, hogy mikor mit tegyek, de jelen helyzetben nem fogom megmondani, hogy mit csináljon, hisz én sem tudom. Varázslatot erre még nem találtak ki, a sóbányák Erdélyben vannak, a  pipám pedig? Hol lehet az a fránya pipa? Gondolkodj Gavin, gondolkodj!

Lassan eljut a tudatomig, hogy amikor megláttam őt és a támadóit, akkor eldobtam a könyveimet, s valószínűleg azok tetején volt a készülék is.
- A folyosón..- nyögtem még ki, de ekkor már kezdett elkékülni a fejem, az ajkaim és valószínűleg nem nyújthattam szép látványt.
- Ott..- próbáltam még hadonászni, s én magam és oldalra vetettem magam, hogy hason csúszva -(milyen szerencsétlen helyzet) -elérjem a pipámat, ami alig pár méterre virított tőlem a folyosó kövezetén...

gavin (:

Csak semmi pánik. Ezt ismételgetem magamban már egy ideje, de a hatása nem túl látványos, s még csak el sem tereli a figyelmemet. Mégis, mit lehet ilyenkor tenni? Rohanjak Madam Pomfrey-hoz, hogy addig ő szépen csendben eltávozhasson az élők sorából vagy várjam ki amíg meghal a kezeim között? Nem lenne túl szerencsés, sem a történet, sem az utána való magyarázkodás szempontjából, szóval nem lenne rossz, ha találnék valami megoldást. Ha jobban belegondolok van is, de arra jobb nem is gondolni. Mégis mi lenne a nemrég eltervezett közös jövőnkkel, ha így indítanék? Persze, ha hagyom meghalni, az sem a legjobb ajánlólevél, illetve nem is lenne kinek megmutatni. Úgy már nem ér túl sokat.

- Nyugi... - Jobb híján még egyszer átpakolom a táskáját, mert meghalnék a szégyentől, ha kiderülne, hogy csak nem vettem észre az inhalátort. Persze, nincs ilyen szerencsém, így csak egyre tanácstalanabbul kuporgok mellette.
Hirtelen megragadja a kezem, ez már valamivel ijesztőbb, főleg azért mert úgy szorítja, hogy kezdem azt hinni ez az utolsó emberi reakciója és szeretne annyit kisajtolni belőle, amennyire csak futja. Szerencsére ez a tévképzet hamar eltűnik, mivel a szavai lassan, de biztosan eljutnak az agyamig.
- Segítsen már valaki! - Sírós hangon motyogom magam elé, nem a legjobb bíztatás egy fuldoklónak, de mit tegyek? Ennyit tudok nyújtani. Illetve nem, van még valami, de...
Lilul a feje, oldalra dől, én meg visszatartom a lélegzetem. Vagy most csinálok valamit vagy egy életen át hibáztathatom magam a haláláért. Egy kicsit nyöszörög, de úgy hallom csak félrebeszél szegény, így nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Még rángatózik néhányat a földön, én meg lehet, hogy elbőgöm magam. Miért velem történik az ilyesmi? Nem elég, hogy megtámadnak a folyosón, kis híján összepisilem magam a nagy rémületben, erre még ilyen komoly döntéseket is meg kell hoznom. Mi történik a világgal?!

A további hadonászás hatására végre elszánom magam. Tudom, hogy meg kell adni a módját az ilyesminek, de egyszerűen képtelen vagyok belegondolni, mit is csinálok épp.
Elengedem a kezét, fölé hajolok, majd lassan és sokkal kevésbé biztosan a szájára tapasztom az ajkaimat és ugyan olyan gyorsan el is rántom. Basszus! Újra elismétlem a mozdulatsort, ekkor már egy nagy levegőt is veszek előtte, ami sosem árt ilyen helyzetben.
Nem igazán ideális első csók, ez a legelső gondolatom, mivel mindkettőnk szája olyan száraz, mint a pergamen és a felőle érkező hangok sem kimondottan bíztatóak. Persze ez nem csók és nem is próbálom meg élvezni, ez életmentés, semmi több. Viszont, ha már jóképű és ilyen kiszolgáltatott, akkor miért ne mehetnék biztosra?
Jópárszor beleszuszogok a szájába, remélve, hogy ez már közelít a szájon át lélegeztetésnek nevezett módszerhez.

Tudjátok, a halálomat egész másként terveztem el, úgy gondoltam, hogy egy meleg, trópusi szigeten, a fák hűs árnyékában, egy kellemes nyugágyon ringatózva csukódnak le a szemeim, miután elszürcsöltem egy koktélt szeretett hölgyem társaságában. Ám jelenleg ennek még csak a közelében sem járok, itt nem legyeznek pálmalevelekkel, nem ring alattam nyugágy, nem érzem a tenger sós illatát és az egyetlen hölgy, aki mellettem van, nos, ő is csak annyit mond, hogy nyugi. Persze, várjak még pár percet, nem? Tényleg ennyit érne az életem, hogy a folyosó rideg kövén leheljem ki a lelkem, s később majd rólam zengjenek verseket és az utódok is az én történetemen szörnyülködjenek?

Nem, kizárt, hogy megadjam a kaszásnak ezt az örömet, nekem van még néhány elintézni valóm , s még vannak páran, akik számítanak rám. Talán ezért ragadom meg olyan erős szorítással Melore kezét, s ezért jelzek neki minden lehetséges módon, hogy segítsen. Lassan rájövök, hogy hol lehet az eszköz, de hiába minden kalimpálásom és hiába minden kiejtett szó, talán nem érti, bizonyára megijedt.

Láttam már hozzám hasonló esetet, egy nyáron. A srác fiatalabb lehetett nálam pár évvel, hozzám hasonlóan ő is kapkodott a levegőért, ellilult a feje, a nyelve már alig lógott, a szemei az erőlködéstől lassan felakadtak, végtagjai görcsbe rándultak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy ő akkor túlélte az esetet. Hűha, akkor bizonyára most az én arcom is az övéhez hasonlatos, s talán ez miatt ordibál a hugrás lány?

Én még mindig azon vagyok, hogy elvezessem az inhalátor közelébe, de egyre nehezebben megy, s a sok erőlködéstől oldalra dőlök, majd lassan, a fal mentén elcsúszva elterülök a padlón.
-   Ott…ott..- utolsó erőmből még próbálok mutogatni, bár az ujjaim inkább csak görcsösen rángatóznak, szörtyögő hang tör fel a mellkasomból, még megpróbálkozok egy utolsó légvétellel, amikor az ajkaimon idegen ajkakat érzékelek. Ennyi tényleg elég lenne ahhoz, hogy életben maradjak? Akárhogy is, a kíváncsiság éltet, s próbálok észhez térni, hogy tudjam, mi történik körülöttem. Pislogok egyet, mikor újra megérzem az előző mozzanatot, ám most mintha levegő is szökne a szervezetembe. Tulajdonképp, más esetben igen csak izgató lenne ez a jelenet, most azonban, ahelyett, hogy a vérnyomásom az egekbe szökne, a vér pedig egész máshova utazna a szervezetemben, most csak nyugalmat érzek. Ez viszont jó jel, ugyanis, ha nem izgulok, akkor könnyebben veszem a levegőt is.
A hugrás lány módszere úgy tűnik, hatásos, akár szakszerűen csinálja, akár nem, valami csak hat rám. Ugyan még mindig érzem, hogy szorít a mellkasom, de néhány belégzés után már magamtól is kapok levegőt, s ekkor a tekintetem is kitisztul, s látom, hogy újra felém hajol. Az utolsó pillanatban, mielőtt még újra kísérletet tenne rajtam, megszólalok.
-   A kezemtől nem messze..- Hm, ugye, hogy milyen gyorsan kitisztult a beszédem? Szerintetek rájátszottam egy kicsit? Nos, sokan nem értékelik a humoromat, nem is tudom miért…Igaz, valóban rosszul lettem, tényleg nehezen vettem a levegőt és valóban az ájulás határára kerültem, de még lett volna időnk, míg gyorsan felveszi az alig egy méterre heverő inhalátort…Ám, hiába próbáltam jelezni, ő úgy döntött, hogy más módszert választ, egy igen jó módszert. Egy apró mosoly húzódik az ajkaimra, s megszólalok:
-   Ne nézz így rám…khkhkh, add oda kérlek..- fűzöm még hozzá kisebb köhögésroham közepette. Csak remélem, hogy most már ő is észreveszi azt a kék kis műanyagot…

gavin te kis csalós (:

Az lehet, hogy ez ember szíve olyan gyorsan dobog, hogy már nem is érzi? Najó, talán egyébként se szoktam érezni, de szerintem ezzel elég jól sikerült éreztetnem, hogy milyen állapotban is vagyok. Aki elfelejtette volna, épp a földön fekvő fiú felett támaszkodom és kétségbeesetten próbálok életet lehelni belé, úgy hogy közben ne tűnjön fel neki, hogy még élvezem is a helyzetet - egy kicsit. Ha még egyszer panaszkodni fogok az unalmas életem miatt, valaki üssön le. Hiszen nem elég, hogy bajba kerülök, ami szökőévben egyszer fordul elő, de még olyasmi is történik velem, ami az átlagember számára is különleges. Ezt a napot biztosan pirossal fogom bekarikázni a naptáramban.

Egészen olyan, mintha kezdene újra magához térni és valamivel egészségesebben is néz ki, de a biztonság kedvéért még folytatom a ténykedést, mert nem akarom a legrosszabbkor abbahagyni az életmentést. Nem, azt semmiképp sem. Mondjuk elég különös, hogy egy lélek sem jár errefelé, bár most már jobb is, mivel kívülről nézve elég bizarr látványt nyújthatunk, itt, az ételmaradékok és szétdobált papírok között csó... létezve. Épp újult erővel hajolok fölé, mikor váratlanul megszólal és a hangja szokatlanul tisztán cseng, aminek, nagy megdöbbenésemben nem tulajdonítok különösebb jelentőséget.

Kissé kábán a mondott irányba nézek, úgy érzem mintha legalább én is túl lennék egy hasonló rohamon. Lassan fókuszálgatok egy kicsit, majd meg is pillantom a mutogatása okát, mert bizony, a kis kék inhalátor ott pihen a földön és innen pont olyan, mintha az arcomba röhögne. Sőt, odalépek hozzá, a kezembe veszem és még akkor is.
- Te végig tudtad, hogy ez itt van? - fordulok felé gyanakodva és még a fejemben motoszkál az is, hogy talán meg kéne kérdeznem tényleg a hatásos életmentő akciómtól lett-e ilyen jól, így hirtelenjében. De nem, azzal csak a módszerem hatékonyságát kérdőjelezném meg, amit semmiképp sem szeretnék. A megütközve bámulást azért még megengedhetem magamnak, nem igaz?

Odadobom neki a kis műanyag akármit és jobb híján visszaülök a földre, mert kezd irritálni, hogy le kell néznem rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a hirtelen jött vészhelyzet ilyen gyorasn el is múlhat, így hol a fiúra, hol a földre szegezem a tekintetem és próbálom jól az eszembe vésni az eseményeket, hogy később majd pontosan el tudjam mesélni mindenkinek. Persze, nem lenne rossz, ha egy-két, történetszínesítő információt is hozzá tudnék tenni.
- Öhm, ha már ilyen... közeli kapcsolatba kerültünk, elárulnád a neved? - Ez persze ahhoz is hasznos lehet, ha nem állok el az eredeti tervtől és megpróbálok vele valami kapcsolatfélét kialakítani.

Melore, te kis "szájhős" 

Végre, hála legyen Merlinnek, vagy annak a láthatatlan lénynek, aki most a hugrás lány tekintetét is a kék inhalátorra vezeti és sikerül felvennie az eszközt. Ez azért jó hír, már csak az kellene, hogy odaadja, s használatba vehessem, hisz a lélegeztető akciótól eltekintve még mindig veszélyben foroghat az életem, és újból rám törhet egy második roham.
Most miért néz rám így? Úgy, mintha bűnös volnék és végig tudtam volna, hol lapul az életmentő eszköz?
Tekintetemmel gyanakvó íriszeit fürkészem, és megengedek felé egy apró mosolyt.
- Igen, de próbáltam neked jelezni, hogy ott van, csak nem nagyon sikerült. - Magyarázom és megkomolyodnak a vonásaim, hogy még csak véletlenül se higgye azt, hogy szórakoztam vele. Valóban veszélybe kerültem, az már egy egész más dolog, hogy mikor láttam , hogy mire készül, picit még rájátszottam a helyzetre...Most pedig őt figyelem, várom a reakcióját, kíváncsian pislogok felé, s reménykedem abban, hogy nem csap hisztirohamot, hisz nincs rá oka. Ehelyett nem mond semmit, csak hozzám dobja a kis készüléket. Remek, most meg már dobálózunk, mintha előbb nem is lettem volna a halál torkában...
- Köszi - Jegyzem meg, a pipát a számhoz illesztem és párszor befújok. A gyógy segédeszköznek köszönhetően pillanatok alatt csillapodik a köhögésem és a tüdőm is eredeti funkciójának megfelelően működik. Én pedig nyugodt szívvel döntöm a falnak a fejem, s kifújom a levegőt.
- Huh, köszönöm...ha nem vagy itt, már biztosan szőnyegként díszíteném a folyosó kövezetét. - Egy apró mosoly kúszik az arcomra és a lányra pillantok.
- Ó, persze...Gavin Hartley vagyok, hollós. És te? Ki az, ki ajkaival lehelt életet belém? - Kérdezek vissza költői szavakat használva, s egy apró vigyor kúszik az ajkaimra. Közben feltápászkodok a földről és a kezemet nyújtom a földön ücsörgő lány felé, hogy felsegítsem őt.
- Ne ücsörögj ott, mert meg fogsz fázni. Na gyere...és mesélhetnél arról, hogy miért is támadtak meg téged ezek az alakok...-

//elnézést a késői reagálásért //

gavin

Gyorsan ráveszem magam, hogy a dolgok jó oldalát nézzem, illetve kezdjem el keresni, csak utána nézzem, jó erősen, mert a kicsi dolgokat erősen kell nézni, hogy látszanak. Igen, végig tudta, hogy ott az a kis... izé, inhalátor, én meg totál hülyét csináltam magamból, hiszen, uramisten, befogtam a száját a számmal. Nem csoda, hogy nem tudott beszélni! A helyzet pár másodperc alatt megváltozott, már kicsit sem érzem magam hős megmentőnek, csak lebiggyesztett ajakkal bámulok magam elé. Mit fog gondolni rólam? Biztos azt, hogy egy buta, éretlen, tehetetlen, drámázós, hisztizős, egyszóval tökéletes hugrabugos vagyok. Ha kimondja, valószínűleg annyira ki fogok akadni, hogy sorban az összeset be is bizonyítom. Remek. Na, nem, csak azért sem. Igenis tudok érett, okos... satöbbi, szóval nem olyan lenni.
- Szívesen és, szóval bocsi az előbbiért. - Ez most úgy hangzott, mintha olyan rosszul csókolnék, lélegeztetnék, hogy bocsánatot kell kérnem? Vagy mit szoktak ilyenkor mondani? Mások nem csinálnak még csak ehehz hasonlót sem, ez lenne a válasz, ha lenne belső hangom. Jellemző, hogy én még ilyen segítséget se kapok. - Ne gondold, hogy én mindig ilyen vagyok, ilyen bajbakeveredős, félreértős típus. Sose történik velem semmi, ezért nem tudom, hogy reagáljak ilyenkor, de ha még párszor rosszul leszel előttem, biztos belejövök. - Félős mosoly kúszik az arcomra. - Lehet, hogy nélkülem többre mentél volna, kettőnk közül úgy látszik te vagy a hatékonyabb megmentő.
A gúnyosan költői szavakra is sikerül elpirulnom, hát ez nagyszerű. Persze lazán kell fogadnom a dolgokat és, aki laza, az nem is kéri meg a másikat, hogy erről soha többet ne is beszéljenek, nem? Elfogadom a felajánlott kezet és csak azután szólalok meg, így legalább nagyjából egy szintre kerültünk.
- Melore Lainey és meglepő módon a hugrabugba kerültem. Lehet, hogy ezért is kötnek folyton belém, nem igazán tudok hatékonyan védekezni, ami nagyjából tökéletes alannyá tesz engem. Erre már csak rátesz, hogy az egyik barátom mardekáros, így még szerintem jogosnak is érzik, ha bántanak. - Ennél gyerekesebb már nem is lehettem volna, de már nincs mit tenni, lassan elindulok az egyik irányba, különösebb cél nélkül.
- Te merre indultál, mielőtt úgy döntöttél megmentesz egy védtelen kislányt? Ha gondolod el is kísérhetnélek, kárpótlásul az élményért.