Veronica L. Middleton

VERONICA LILIAN MIDDLETON

   alapok

jelszó || "Szeretnék néhány szót szólni, íme: Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!"
teljes név || Veronica Lilian Middleton
becenév || Vera, Roni, néha, nagyon ritkán Lili
nem || nő
születési hely, idő || Bristol, 1980. március. 8.
kor || 16
faj || ember
vér || sárvérű
évfolyam || hatodév

   a múlt

Élet egy álomban

Mocorgás. Finom és nőies horkantások. A nemrég mosott takaró alól kibukkanó kecses kis kacsó. A levegőben mintha feszültség szaga terjengene. Vagy csak mi érezzük így mint kívülállók? Nem. A takaró rejtekében megbúvó Veronica is nyugtalan… esetleg izgatott? Hirtelen fordulás jobbra…vissza balra, majd hasra. A mozgás végül elül és hosszú barna hajszálak törnek elő a „csapdából”. Mintha elfogyott volna odabent a levegőjük, mintha úgy éreznék hogy ki kell onnan törniük...különben vége...mindennek vége. A horkantások egyszeriben elhalnak, helyüket sokkal lágyabb, kevésbé riasztó szuszogás váltja fel. A lány száján a megkönnyebbülés halk sóhaja iramodik neki a nagyvilágnak, miközben teste mozdulatlanná dermed, teljes egészében átélve az agyába befurakodó mély álom minden egyes képkockáját. Gyertek! Tartsunk vele mi is! Ugrás! Hopp!

Álom

Mibe csöppentünk? Hol vagyunk? Egyszerű a képlet. A főszereplőnk még mindig ugyanaz a lány, akit az imént meglestünk a szobájában. A helyszín pedig... Mi is a helyszín? Hosszú, széles folyosó, ameddig a szem ellát ajtók, rajtuk névtáblák, a falakon újságcikkek. Egy irodaház? Meglehet, sőt valószínű. Veronica könnyed léptekkel halad előre, a magabiztosság csak úgy sugárzik a fiatal hölgy arcáról...mintha biztos lenne a dolgában. Mintha jól ismerné már ezt a helyet, mintha tudná, pontosan hol is akar kikötni. Tudja, teljesen rutinszerűen teszi meg ezeket a lépéseket, majd egy ajtóhoz érve lelassít, megáll és bekopog...ahogy azt illik. Időnk sincs meglesni az ajtón feszítő táblácskát, mert hangzik a bebocsátást megengedő "szabad" szócska és Vera nem teketóriázik. Benyit. Mi pedig természetesen követjük.
- Hello apa! -köszön lazán és mosolyogva a lány, miközben átöleli és egy cuppanós puszit nyom a sportos férfi bal orcájára. Kisvártatva az íróasztal felé pillant, szeme kikerekedik, arcáról leolvad a mosoly, megszeppent kislányként várja, hogy mi fog ebből kisülni.
- Áhh Roni -lép közbe Mr. Henry Middleton látva lánya hirtelen jött zavarát, majd lassan az asztalhoz sétál maga előtt taszigálva a fülig piruló Veronicát is. - Ezennel szeretném bemutatni neked -elmarad a dobpergés- Mr. Steven McClist a The Biggest News fejét. Ő az egyik legnépszerűbb, legkiválóbb újságíró itt Bristolban. Na de most magatokra hagylak titeket, beszélgessetek csak...már így is késésben vagyok. -pillant a férfi kidülledő szemekkel az órájára, majd homlokon csókolja köpni-nyelni sem tudó lányát, kezet ráz az íróasztal mögött elterpeszkedő nagydarab alakkal (ő lenne a sztárújságíró) és már csapódik is az ajtó mögötte. Roni csak áll ott, továbbra is ugyanabban a pozícióban, kicsit kétségbeesett fejjel, láthatóan ledöbbenve. Kívülről nézve teljesen statikus a kép, belül azonban ádáz csatát vívnak az agysejtek. Vera minden erejével azon van, hogy megpróbálja egyszeriben magabiztossá varázsolni magát...nehéz feladat, főleg így hogy azt sem tudja mit keres itt. Mély, dörgő, de mégis kedvességet sugárzó hang szakítja félbe az öngyőzködést.
- Foglaljon helyet Miss Middleton, csak nyugodtan, pánikra semmi oka. -ejti ki a szavakat a férfi mosolyogva, majd a lány bizonytalanságát látván folytatja. -Tudja, elég régóta ismerem az édesapját, az egyik legkiválóbb munkaerőm...valóban. -teszi hozzá mintegy magát is meggyőzvén a mindenki számára egyértelmű tényről. -Azonban magácskáról kisasszony még nem sokat hallottam. Viszont... -és itt a pasas megáll egy pillanatra, még tovább fokozván az izgalmakat -viszont annyit tudok, hogy Önt is meglehetősen érdekli az újságírás és követni szeretné az apját eme nagyszerű szakma birodalmába. -Vagy rosszak a hírforrásaim? -húzza fel a szemöldökét és titkon reméli, hogy most szóra bírhatja az időközben vele szemben helyet foglaló bájos teremtést. Azonban ilyen hirtelen változásra még ő sem számít.
- Nem uram, Önt tökéletes információkkal látták el. -teszi Roni egy ártatlan mosollyal egyszeriben határozottá az arcát. -Tudja, minden vágyam, hogy egyszer apa nyomdokaiba léphessek. Egyszerűen vonz ez a világ, szeretek írni, szeretem lencsevégre kapni az embereket...érdekelnek a különféle emberi sorsok. -mintha most oldották volna ki a láthatatlan csomót a lány nyelvéről, csak úgy árad belőle a szó, szinte le sem lehet lőni. Persze, mert arról beszélhet, ami érdekli, amiről élvezettel társalog bárkivel. A férfi csak bólogat, de tuti, hogy ha lenne kalap a fején most azt emelgetné ebben a percben. A vak is látja, hogy teljesen le van nyűgözve, ez a fiatal leányzó elvarázsolja. Még ha tudná, hogy mennyire képes is lenne elvarázsolni...
- Ön most 16 éves, ha nem tévedek. Azaz úgy hiszem tisztában van a tinik világával. Hisz tulajdonképpen ebben a varázslatos világban él. -Mr. McClist egy kis hatásszünetet tart, csak hogy még jobban felcsigázza a lány érdeklődését, majd rátér a lényegre. -Tudja, Miss Middleton épp most tervezem, hogy megújítom egy kicsit a The Biggest News című folyóiratot. Szeretném közelebb hozni hozzá az ifjúságot, ezért úgy érzem változtatnom kell. Haladni kell a korral. Tehát két oldal a fiatalok világáról fog szólni, divat, szórakozás, zene...minden, ami csak szóba jöhet. Na már most, arra gondoltam, hogy szerkeszthetné Ön ezt a rendhagyó rovatot. Ne...várjon. -inti csendre a már száját nyitni készülő lánykát -nem mondjon még semmit. Egy feltétele azért lenne a dolognak. Meg kell hogy ismerjem Önt... beszélnie kell magáról, az életéről. Hisz jóformán semmit sem tudok kegyedről. Én pedig szeretek tisztában lenni azzal, hogy kit is alkalmazok. Ugye megérti? - a férfi ezzel hátradől kényelmes karosszékében és kíváncsi tekintetét várakozóan Verára emeli. Arcán biztató mosoly terül szét, mintha nem is egy kemény főnökkel, hanem sokkal inkább magával a télapóval lenne dolgunk. Roni arcára ezzel szemben szélsőséges érzelmek rajzolódnak ki. Egyrészt látjuk rajta azt a kislányos megilletődöttséget. Ő mint egy rovatnak a szerkesztője? Hihetetlen, túl nagy falat. Zavarban van...érzi hogy meg kellene szólalnia, mondania kellene valami értelmeset...nehéz dió. Másrészt viszont csillog a szeme a boldogságtól, a dicsőségtől, hogy őrá gondolnak, hogy őt alkalmasnak látják erre. Legbelül majd kicsattan az örömtől. Mily nagy megtiszteltetés. Lábait egy könnyed, nőies mozdulattal egymásra helyezi, leplezvén mérhetetlen önbizalomhiányát. Győzködi magát, próbál ellazulni, majd lazán a hajába túr és egy mély sóhaj után belekezd.
- Ööö...tudja, alig tudom elhinni, hogy ez történik velem. Egyszerűen...egyszerűen nem találok szavakat. Bocsásson meg, ez ugye a valóság? -kérdezi Vera teljesen elvarázsolva és szemeit körüljáratja az irodán. -Hát persze hogy az...hisz itt ülök, érzem, hogy ebben a székben ülök...nem lehet álom. -adja meg a választ a saját kérdésére és szinte kétségbeesve bizonygatja magának a tényeket. Hirtelen megváltozik. Elhiszi, hogy itt van, elhiszi, hogy nem álmodik, feleszmél. A férfi kéken tündöklő íriszeibe mélyed és mosolyogva belekezd hosszú monológjába. Igazából nem tudja pontosan mire kíváncsi Mr. McClist, de meg akar felelni, el akarja végezni a rábízott feladatot...ha már bíznak benne. Úgyis a férfi kezében van az irányítás, majd terelgeti ha úgy látja jónak. Csak ő tudja, hogy mit akar tudni.
- Szóval meséljek magamról? - indítja el a lány életének történetét egy költői kérdéssel. - Akkor kezdem a legelejétől. -mosolyog izgatottan Roni. -Tehát, Veronica Lilian Middleton néven láttam meg a napvilágot 1980. március 8.-án, egy gyönyörű napon Bristolban, Sandra Pelletier és Henry Middleton első gyermekeként. Bár a barátaim csak Roninak hívnak. -teszi hozzá csak úgy mellékesen, majd folytatja. -Mint tudja, édesapám újságíróként tevékenykedik, édesanyám pedig gyógyszerész. Mindketten imádják a munkájukat...na de most nem róluk kell mesélnem, hanem... hanem magamról. -egy pillanatra itt megáll, megvakarja homlokát, mintha onnan várná a további ötleteket, majd kisvártatva felkapja a fejét és hozzáteszi. -Születésem után 3 évvel újabb csodás napra virradt a Middleton família. Édesanyám ugyanis világra hozta Tracyt, az én piciny húgomat. Sajnos ez a vajúdás nem ment olyan zökkenőmentesen, mint mikor anyu velem volt terhes, Tracy ugyanis császárral bújt elő anya pocakjából. Na de már megint elkalandoztam. -hajtja le a fejét Vera bűnbánóan. Segítséget vár...támpontot. Szerencséje van.
- Értem...értem. Beszélne nekem a gyerekkoráról? -tolja le a szemüveget az orrára Mr. McClist, fölötte lesve Ronira. A lány kissé meglepődve mered a pasasra, de rögvest belekezd mondandójába...bár nem érti, miért kíváncsi a férfi pont erre.
-Igazából ugyanolyan volt a gyerekkorom, mint a többi mug...akarom mondani a korombeli gyerekeknek. Nem volt benne semmi érdemleges, semmi különös. Életerős, mozgékony, vidám kislány voltam, ha tehettem állandóan csak játszottam. Képzelje el... -Vera harsány nevetésben tör ki, látszik rajta, hogy élvezi a különleges interjút -már akkor is felkeltették a figyelmem az újságok. Még járni sem tudtam, de az asztalról azért lehalásztam egy-egy lapot és érdeklődve lapozgattam. Talán tudat alatt már sejtettem mi leszek ha nagy leszek. -szája szegletében ott marad az a kedves, tündéri mosoly...nem lehet nem szeretni. - Nem is tudok rosszat mondani, vagyis talán annyi, hogy mivel a szüleim már akkor is rengeteget dolgoztak gyakorta bíztak a nagyira. Bár...ez sem volt rossz, sőt... talán nincs még egy olyan ember, aki annyira értene a gyerekekhez, mint ő. Imádtam. Sajnos már nem él, 2 éve halt meg tüdőrákban. Gyűlölöm a dohányzást. - a lány fejét kissé lehorgasztja és szomorúan tekint maga elé. A váratlan kérdésre azonban felkapja buksiját.
- Részvétem, igazán sajnálom Miss Middleton...vagy ha megengedi, Roni. És a bölcsődei évek? -tér vissza villámgyorsan az eredeti témához, időt sem hagyva a túlzott érzelgésnek.
- Köszönöm. Persze, csak nyugodtan Mr...
- Steven. Szólíts csak Stevennek. -küld a lány felé a férfi egy apró mosolyt, majd némán figyel tovább.
- Ööö... ez miért olyan fontos, Steven? -teszi fel a kérdést csodálkozva Vera, de választ sem várva elkezd mesélni.
- Tulajdonképpen a bölcsődei évek kimaradtak az életemből. Nagymamámnak volt elég ideje figyelnie rám, nevelgetnie és természetesen a szüleim is kivették a részüket a gyermeknevelésből. Mindenki így látta jobbnak és én ehhez szoktam hozzá. Persze azért nem voltam elzárva a korombeliektől, találkoztam velük játszótereken, itt-ott, így mikor eljött az óvoda ideje már könnyen beilleszkedtem a kis csapatba. Azonban... -Roni itt egy pillanatra megáll, töpreng, hogy hogyan is lehetne ezt szépen tálalni, de remek ötlet hiányában csak egyszerűen kimondja - azonban az évek során kibontakoztak különleges képességeim. -mondja büszkén, majd kíváncsian tekint Mr. McClistre, akinek az arcán némi értetlenséget vél felfedezni.
- Különleges képességek? Pontosan mire gondolsz? Művészi hajlam, kiemelkedő agyi képességek? -találgat felhúzott szemöldökkel, miközben pápaszemét visszahelyezi a szemére, hogy jobban megfigyelhesse a lány vonásait.
- Nem igazán erre gondoltam. -feleli Vera titokzatosan, mialatt zsebéből egy hosszú, vékony tárgyat húz elő. Jól látja, hogy a férfi rámered a furcsának ható eszközre, de nem törődik vele. Még talán élvezi is a helyzetet. Ha ugyanis Roni kezébe kerül a pálcája, akkor ott megszűnik létezni a külvilág. Könnyedén, lágyan lendíti meg a varázseszközt, ráirányítva azt az íróasztalon heverő hamutartóra. - Levicorpus! -ejti ki a varázsigőt szinte minden egyes betűt külön kihangsúlyozva. Szemét le sem veszi a megcélzott pontról és az eredmény magáért beszél. A hamutartó kisvártatva emelkedni kezd, majd a levegőben megállva lebeg egy kis ideig. -Ilyesmire gondoltam. -ereszti le a tárgyat Roni az eredeti nyugalmi helyzetébe, majd mint aki dolgát jól végezte hátradől és Stevenre néz. A pasas arcán a meghökkentség keveredik a félelemmel, láthatóan nem találja a szavakat, pedig nagyon meg akar szólalni. A hangok azonban bent rekednek. Roni kihasználja az alkalmat és folytatja történetét.
- Szóval az óvodában kezdődött minden. Eleinte még nem vettem észre semmi furcsát, aztán a dolgok megváltoztak. Nem értettem, hogy a többi gyerek miért nem tud mindent olyan könnyen és tökéletesen megcsinálni mint én. Nem estem le soha a mászókákról, sokkal többre voltam képes mint a korombeliek...minden értelemben. Persze a szüleim erre csak annyit mondtak: "Tehetséges egy gyermek, még sokra viheti." Én viszont már akkor, 6 évesen éreztem, hogy itt többről van szó, mint puszta tehetség. Varázslónak születtem, ezen nincs mit szépíteni, és lassan apáék is beletörődtek ebbe, hisz nem tehettek mást. Elfogadták, hogy a lányuk, mint később kiderült lányaik különleges képességgel rendelkeznek, de ugyanúgy kezeltek minket, mint annak előtte...amit nem is bántam. Nem voltak büszkék erre és kezdetben én sem, nem értették az egész szituációt és talán a mai napig nem értik teljesen. Titkon abban reménykedtek, hogy a húgom majd nem örökli ezt az ő szavukkal élve "nyavalyát", de mint már mondtam csalódniuk kellett. A jelek ugyanis nála is megjelentek, ő is látta a varázsvilágot, benne élt ebben és nem csak benne élt, de később velem együtt művelte is eme izgalmas tudományt. - Vera egy pillanatra itt megáll, megköszörüli a torkát, majd a tátott szájjal figyelő férfi arcát fürkészi. Szája szegletében apró, majdhogynem láthatatlan mosoly jelenik meg, miközben újra szavakat formál.
- Tudod, ez a képesség számomra hamarosan áldássá vált. Nem ijedtem meg tőle, inkább a kíváncsiságom hajtott előre. Bár bevallom kezdetben úgy éreztem kilógok a sorból, hogy nem illek a családomba, hogy én vagyok a család fekete báránya, a selejt és őszintén szólva nem élveztem. Később, mikor felvételt nyertem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába fordult a kocka. Bekerültem egy olyan körbe, ahol hozzám hasonló gyerekek, fiatalok, felnőttek vettek körül. Nem néztek rám úgy mintha őrült lennék, nem tűntem ki a társaim közül. Na akkor kezdtem el igazán élvezni ezt az életet. Könnyen beilleszkedtem, bár elsőben még akadtak gondok, kicsit visszahúzódó voltam, de ezen szerencsére hamar túllendültem. Jófej embereket ismertem meg és ki merem állítani barátokra leltem. Talán furcsa, de főként fiúkkal barátkoztam, akkoriban meglehetősen fiús lány voltam. Aztán teltek-múltak az évek. Egyre jobban megszerettem az iskolát, egyre inkább a varázslásnak éltem. Persze az új Roni mögött ott bújkált a régi is. Nem felejtettem el, hogy ki is vagyok valójában, kinek is születtem, bár bevallom szégyelltem a származásom. Akkor már úgy éreztem nem én vagyok a különc, hanem a családom. Nem értettem, hogy ők miért nem képesek pálcával megoldani helyzeteket, hogy ők miért mások mint én, hogy miért ilyen családba születtem. Tagadtam, hogy muglik, vagyis varázstalanok, nem mertem erről beszélni még a barátaimnak se. Hülye voltam, ma már belátom. Rájöttem arra, hogy ők is ugyanolyan emberek mint én, ők neveltek fel, közéjük tartozom, tőlük származom és erre büszkének kell lennem. Ma már büszkeséggel tölt el ha beszélhetek róluk, a szüleimről. -pillant föl Vera Stevenre, majd nem engedvén szóhoz jutni a férfit folytatja.
- Szóval sikeresen beilleszkedtem, a szám egyre nagyobb lett és hamarosan a fiúk érdeklődését is felkeltettem. De ez nem olyan fontos. -legyint, majd más vizekre evez. - A tanulás. Szerettem és most is szeretek tanulni. Kezdettől fogva érdekelt szinte minden, nyitott voltam arra, hogy új információkat szerezzek, bár a számmisztikával mindig is hadilábon álltam. A számolás nem az én műfajom. Az összes többi tantárgy azonban az ínyemre volt. Kedveltem a tanulós tárgyakat is, de még jobban azokat, ahol gyakran kellett a pálcánkhoz nyúlnunk. Így vált a kedvencemmé a sötét varázslatok kivédése, annak ellenére, hogy a tanárt ki nem állhattam, akkor a bájitaltan, bűbájtan is a kedvenceim közé tartozott. A mágiatörit meg egyszerűen imádtam, azt most nem részletezném hogy miért. Minden olyan egyszerűnek és csodálatosnak tűnik, de persze a varázsvilág közel sem ilyen. Hamarosan erre nekem is rá kellett jönnöm. Ugyanis a legsötétebb varázsló uralja az egészet, akit csak egy valaki tud elpusztítani. Az a valaki pedig nem más mint Harry Potter. Tudom, hogy még sosem hallott...azaz hallottál róla, de azért érdemes beszélni róla. Minden elismerésem az övé, hogy fel meri vállalni ezt a félelmetes harcot. El sem tudod képzelni milyen veszedelmeken ment már keresztül az a srác. Le kell győznie a Sötét NagyÚrat, Tudjukkit, akinek a nevét senki sem meri kimondani. -a lányt kirázza a hideg, de azért még mond pár szót. - Csaták, véres csaták zajlanak a jók és a rosszak között. Mert persze Vol...Tudjukki nem egyedül van, csatlósai mindig a nyomában járnak és rémes parancsokat teljesítenek. Én hiszem, merem hinni, hogy Harry Potter, a Kiválasztott le tudja őt győzni. -a férfi arcán már szinte dudorodnak az erek, mintha éppen felrobbanni készülne...és nem csak készül.
- Elééééééééééég, elééééééég, elég legyen most már. Maga őrült, magát azonnal be kellene zárni egy elmegyógyintézetbe. Ilyenek nem járkálhatnak szabadon. -tör ki a pasasból a félelemmel teli düh, miközben zihálva ugrik föl a székről és az ajtó felé mutogat. -Kifelé! Azonnal!

Vera verejtékezve ül föl az ágyon, egy pillanatig csak bámul maga elé, mintha nem tudná hol van, körülnéz és csodálkozva morogja maga elé:
- De hisz, sulin kívül nem is lehet varázsolni... -kap a fejéhez ijedezve, majd hirtelen elmosolyodik. -Ez csak egy álom Roni, egy hülye álom, semmi több. -ezzel megkönnyebbülten dobja el magát az ágyon és tovább szundizik.

   jellem

Hmm...milyen is ez a lány?
Veronica egy meglehetősen titokzatos, szinte kiismerhetetlen jelenség...akarom mondani leányzó. Hogy mi teszi ilyenné? Az, hogy sosem tudhatod milyen is valójában, hogy mikor jön egy hatalmas forgószél, ami átrendez mindent. Roni a végletek embere, igazi hangulatember. A hirtelen változások pedig nem csak a jellemét kísérik, hanem a teljesítményét is. Olykor kiváló bájitalt képes előállítani, máskor pocsékra sikeredik az egész. Köztes állapot nála nem létezik. Olykor önbizalomtúltengésben szenved, máskor meglapul, mint nyuszi a fűben. Nincs túl sok barátja, elég nehezen nyit, de annál könnyebben oldódik. Ha megtalálja valakiben a másik felét, akkor ott már nincs probléma. Egy szempillantás alatt képes magabiztossá válni, ha kinyílik a csipája akkor keményen megmondja a véleményét, szemtől-szembe, nem kertel. Nála alap az őszinteség, utálja ha becsapják, esetleg elhallgatnak előle valamit, amiről tudnia kellene...ilyenkor nagyon nehezen bocsát meg, előfordul, hogy soha. Ez az ügy súlyától függ. Hajlamos az ügyetlenségre, esetlenségre, főleg ha zavarban van.
Mindemellett kitűnő humorérzékkel büszkélkedhet, olyannyira, hogy még a saját hülyeségein is képes nevetni. Határtalan türelme van, de azért őt is ki lehet hozni a sodrából, ha ez sikerül valakinek, akkor Vera szinte kifordul magából, nem érdemes őt dühösen látni, olyankor jobb elkerülni. Imád álmodozni, néha teljesen elkalandozik, egy álomvilágba csöppen, pedig valójában a földön jár, vagyis próbál ott járni és küzdeni az álmok, vágyak ellen, de nem mindig megy neki. Olykor túl sokat akar elérni, vakmerővé válik, pedig legbelül, a szíve mélyén tudja, hogy nem lenne képes véghezvinni azt a bizonyos dolgot. Jó emberismerő, elsőre nem ítél el senkit, legyen szó itt akár Mardekáros diákról, mindenkinek ad egy esélyt, mindenkinek megszavazza a bizalmat. Próbál mindig az eszére hallgatni, bár néha győzedelmeskedik a szív. Sokakkal ellentétben szeret tanulni vagy sokkal inkább tudni. Nem stréber, de nem szégyell gyakorta könyvtárba járni vagy mások előtt tanulgatni. Magának tanul, nem másoknak.

   apróságok

mindig || Roxfort(varázslatok), tánc, ének, újságírás, pasik, barátok, szeretet, bizalom
soha || Voldemort, csúszómászók, betegségek, rosszindulat, hatalom
dementorok || Még óvodás volt, mikor furcsa jelenségre lett figyelmes. Olyan hirtelen borult be az udvaron játszadozó gyerekek felett az ég, ahogy még soha. Mikor Vera felnézett suhanó alakokra lett figyelmes, de akkor még az ijedtségen túl nem jutott el. Később tudta csak meg, hogy azok bizony dementorok voltak. Szerencsére azóta nem volt hasonló élménye.
mumus || betegségek
titkok || - régebben kicsit szégyellte mugli származását (ma már büszkén vállalja)
   - irtózatosan kíváncsi tud lenni, de ezt próbálja palástolni
   - bukik az idősebb pasikra
rossz szokás || - a körmét ugyan nem rágja, de ha ideges előszeretettel tépkedi a bőrét
   - mióta rájött különös képességeire szinte mindig mindent varázslattal intéz el, nem hajlandó használni a puszta két kacsóját
   - meglehetősen babonás

   a család

apa || Henry Middleton; 45 év; sárvérű
anya || Sandra Pelletier, 42 év, sárvérű
testvérek || Tracy Middleton, 13 év
családi állapot || egyedülálló
állatok || Stuart a táncoló kisegér

   külsőségek

magasság || 168 cm
tömeg || 55 kg
rassz || európai
szemszín || barna
hajszín || barna
különleges ismertetőjel || egy ezüst gyűrű, amit a húgától kapott és állandóan viseli
kinézet || Egy nem túl magas, vékony lánykát kell elképzelni. Hosszú barna haját rendszerint kiengedve hordja, de nagy ritkán feltűzve is láthatjuk. Viselete mindig a hangulatát tükrözi, már ha nem kell az egyenruhában flangálnia. Ugyanúgy szeret sportosan, lazán öltözni, mint elegánsan, nőiesen. Kedveli az egyszerű ékszereket, de túlzásba sosem viszi.
egészségi állapot || pázsitfű allergiája van, de kezelik, így nem okoz neki gondot

   a tudás

varázslói ismeretek || Van neki bőven ismerete. Nincs olyan óra, ami nem érdekelné, talán csak a számmisztika. Az eredményei is majdhogynem kiválóak, amolyan mintadiák, de persze néha beüt a ménkő. Ugyanis ha rossz napja van, akkor semmit sem lehet vele kezdeni, de ezzel a tanárok is tisztában vannak. Szorgalmas, tanulós leányzó, kitűnően bánik a pálcával. A varázslás egyben a hobbija is.
mugli képzettségek || zongorázik, elvégzett egy tenisztanfolyamot
pálca típusa || 13 hüvelyk, cseresznye, főnixtoll
különlegesség || -

   szerepjáték-példa

multi kari... Jake Schwimmer Hááát

egyéb

Emily Deannak előjegyezve