Üvegházak és a kert

Neville   m y  o n l y  H e r o

Érdekes fordulat, a barna úgy látja kedvenc gyomtan tudorának, mintha elment volna kedve az óra folytatásától. Vagy csak attól, hogy neki segítsen? Valamit ennyire elrontott volna krónikus beszélhetnékével? Azt hitte Neville ezt már megszokta tőle, elvégre volt ideje megszokni tavaly. Ha elriasztani ez nem is riasztja el a hugrás lányt, mindenképpen meglepi, sőt egy kicsit el is kedvteleníti. Ahogy felpillant rá rövid ismertetője után, melyet még csak nem is könyvízűen adott elő, szimplán az agyába tolultak az információk. Megerősítésre, egy kis biztatásra várva emeli zöldjeit a griffendélesre, s ő maga valamiféle mosolyra számít a fiútól, hiszen eddig még egész jó kedve volt, ehhez képest üres, fénytelen szemeket lát, és valami kifürkészhetetlen arcot.
~ Vajon csak gondolkodik? Netán azon, hogy hagyjuk a francba az egészet? Ekkora ökörséget mondtam volna? ~ miközben agya a választ keresi kérdéséire, zöldjei Neville arcát fürkészik ugyanezért, lelki szemei előtt megjelenik nyitott gyomos könyve, amiben tisztán látja a betűket, a szavakat, mintha csak az agya egy képtár lenne. Pedig nem az, nagyon nem az, de ha valamit megtanul, azt később maga elé tudja idézni, a tankönyvben elhelyezni, s mondhatni onnan kilesni a választ. Biztosra veszi, hogy jó választ adott, mint ahogyan azt is, hogy minden maszlagot mellőzött az elmondottakból, s csak a tényekre szorítkozott.

- Igen, én is erre gondoltam - próbálkozik meg mégis egy mosollyal, de ez inkább egy próbálkozás, mint egy valódi Shayféle 100wattos fogpaszta mosoly, amely valamiért mindig felsejlik arcán, ha jó választ ad a feltett kérdésre. Azt azonban nem gondolta, hogy pillanatnyi kihagyása és az, hogy ennek okán nem jut eszébe a "tüske" szó, ami tegyük hozzá, igen is egy nehéz szó, ilyen eredményeket hoznak össze. Elakadása, majd rossz válasza láthatóan nem éri meglepetésként a fiút, amin Shay egy kicsit motyorog magában, de aztán gyorsan tovább lép a dolgon, és egy nagyobb szusszanást követően újra ellágyul az arca, s figyeli mit szöszmötöl a griffendéles.
~ Hát persze... affene.. - morgolódik egy picit, amikor a srác ismerteti vele a helyes megoldást és nem is késlekedve bemutatja. A hugrás szája egy pillanatra megrándul, ahogy figyeli a műveletet. Próbálja megállni a fintorgást, mely erőteljesen meg akar jelenni arcán. De nem akarja, hogy Neville lássa ezt, így erőteljesen arcizmai megzabolázásán fáradozik.

- Tééényleg - ért egyet végül vele, amikor már az arca előtt lengeti tanára a lila lötyivel teli fiolát. Szemei megcsillannak, s ajkai újra elnyílnak - Pelargonium Arrabiato veleno - motyogja alig artikuláltan, egyik szemét kissé összeszűkítve.
- Most én jövök, igaz? - arckifejezése olyan gyorsan változott meg a felismerésre, mint amilyen gyorsan az előbb a griffis srác elhúzta a fiolát a növénytől, mely még így mérgének egy részét elvesztve is erőszakosan próbálja kiszabadítani magát a vasrúd előidézte fogságból. A lány arca kissé bizonytalan, ami talán nem is meglepő, zöldjei pedig máris támadásba lendülnek s próbál minél elveszettebb arcot vágni.
- Segítesz? - kérdezi ártatlannak szánt hangon, remélve, hogy Neville nem mond nemet. Azt nem mondanám, hogy ellenállhatatlanok azok a pillogások, de mindenesetre sok mindent köszönhet nekik már.

[Kedves tőled ez az odaadó nyalizás, de mondd, elég érettek vagyunk mi a közös titkokhoz?]

Tartok tőle, hogy Wilde mégis megneszelt valamit az előbb, máskülönben miért vigyorogna rám olyan elégedetten, mint egy jóllakott óvodás? Nem tehetek róla, megtörtem. És bármennyire gyenge is a pókerarcom, azért még próbálom nem elengedni magam… abszolúte… teljesen…
Igyekszem másra koncentrálni, miközben Ethan Wilde a borostás állát vakargatja, ami olyan magazinba illő beállás lenne. Lemészárolt nyulak. Édes kis fókabébik egy hatalmas exkavátor előtt felsorakoztatva. Faforgácsra aprított versenyseprűk a vízbe szórva. Jézusom, azt még elképzelni is beteges lenne!!
Mikor némileg visszanyerem az uralmat az arcizmaim fölött, elengedek egy fölényes pillantást a másik felé; ugyan, hagyjuk már a becsületszavakat meg az ilyesfajta elcsépelt, de hangzatos esküket. Mindketten tudjuk, hogy olyan alvilági alakok vagyunk ártatlan, sőt, talán bizalomgerjesztő földi gúnyába öntve, akiknél a becsület csupán a casus belli, de a párbaj annál ízesebb.
- Kedves tőled ez az odaadó nyalizás, de mondd, elég érettek vagyunk mi a közös titkokhoz? – húzom el a számat, mintha ellenemre lenne kibökni végre, amit tervezek, pedig ha sejtené a srác, hogyha fele ennyire elszántan próbálja megtudni a hogysmintet, én rohantam volna utána, hogy beavassam a részletekbe. Najó, ez a rohanós rész rendezői túlzás, de bizony a saját dolgát nehezítette meg, amikor elkezdett szórakoztatni engem. Hm… azt hiszem, kár is tagadnom tovább; nagyon is jól érzem magam a társaságában. Ezt a szívást, az ember minden nap tanul valami újat.
A táskám pántját gyűrkélve ismerem fel a mozdulataiban a sajátjaimat, és amikor még a fejét is hetykén oldalra billenti, ahogy én is tettem, némileg megváltozik az arcom természetes színe. Legalábbis gondolom, mert azt érzem, hogy a füleimet elönti a meleg, ezért a zavart leplezendő, tűnődést színlelve csücsörítek, és fordítom az ég felé a tekintetemet.
Aztán hogy cseppet se legyen könnyebb a helyzetem, Ethan közelebb hajolva duruzsolja nekem az életképet, amit én is mindig valahogy így képzeltem el, már ha merő véletlenségből épp a kocsmák felé terelődtek a gondolataim. Erre már biztosan arcpírral reagál a testem, pedig szívem szerint felkacagnék, és még hátba is veregetném ezt a drága jó embert, bár félek, ez a pár perc beszélgetés nem hatalmaz fel bármiféle érintkezésre. Amolyan testi félére. Mindegy, egy hálás mosoly így is felragadta a szájam egyik szegletét, mintha csak abba akaszkodva szeretne reptetni az üvegház nehéz levegőjében.
- Rendben, talán tényleg kegyetlen vagyok néha – válaszolom megkésve, szándékosan visszakanyarodva még az előbbi témához, hogy ezt a kocsmai ábrándot jegeljük egy kicsit, plusz legyürkőzzem a szendergő vigyoromat is. De Ethan tettre kész, és ezek szerint mindig jókor dobja be a megfelelő mondatot, és ha más nem is, de az ezt követő döbbenet szétfolyik az ábrázatomon. MII? Most akkor tényleg elvisz mulatni?
- De-de-de az biztos szabályba ütköző, vagy mit tudom én, ahhoz minimum ki kéne szöknünk a… – elharapom a mondatot, ugyanis egy fél szekundum késéssel, de visszahallom a saját akadékoskodásomat. Meg vagyok én húzatva? Naná, hogy ki kell lógnunk valahogy az iskolából, de még miféle célt kergetve! Amilyen gyorsan jött az aggodalom, olyan gyorsan vegyül bele a minket körülölelő párába, és a helyét az izgatott várakozás tölti be. – Anyám, meglépünk a kastélyból? Király!

Felpörgött gondolataimból a hírhedt hugrás felcsattanása zökkent ki, bár kell egy sóhajnyi szünet, mire újra betájolom magunkat – üvegházak, küszöb, titkolózás, megtömött táska. Hát persze hogy oda van meg vissza, hogy végre hajlandóságot mutattam a szövetkezésre. Körbeugrál, amivel ismét sikerül zavarba hoznia, de komolyan, egyre jobban kezelem. Könnyeden elnevetem magam, mintha most már szabad lenne, és még azt is engedem, hogy kicibálja a kezemből a csörgő-zörgő táskámat. Így viszont megürült kezeimmel nem tudok mit kezdeni, félszegen hátrakulcsolom őket.
- Csak a bejárati csarnokig megyek vissza, arrafelé még akad egy kis dolgom. De… – tudom, már megmondta, hogy elvisz engem szórakozni, ám ez akkora szó a számomra, hogy nem tudok betelni vele – Jó lesz, ha ott találkozunk este is? Nyolckor még viszonylag sokan járkálnak a folyosókon, fel sem tűnne senkinek, ha egyszer csak eltűnnénk – csicsergem, mint a korombeli lányok, akiktől zömmel hányingert kapok, és izgatottan fel-felpillantgatok kísérőm rosszfiús arcára, bízva benne, hogy még nem gondolta meg magát.

*

S amint elérjük a nevezett helyiséget, pipiskedve szerzem vissza tőle a táskám, és egy cinkostársi mosolyt követően se szó, se beszéd, elinalok a végtelen lépcsők felé, fel a klubhelyiségbe. Micsoda idióta vagyok, jó, hogy nem kacsintottam rá! Bah…

Shay my only hero-in

Nah ez is megvan. Végre. És megúsztam mindenféle karcolás nélkül, legalábbis ezt a részét, és ez nálam igen ritka, mivel nem minden nap sikerül megfejnem egy mérges muskátlit sikoltozás, karcolás, ütés, fájdalom és lila folt nélkül. Arcomon még mindig az a csodás mosoly villog, mely még az imént ragadt rá.
Shay ócska kis próbálkozása hirtelen ráébreszt, hogy eddig milyen mogorva voltam vele és kárpótlásul küldök felé egy kacsintást, mely észrevételeim szerint nem igazán sikerült úgy, ahogy gondoltam.
Óh, de bunkó vagyok, milyen idióta. Szörnyű! Hogy lehettem vele ilyen? Úgy viselkedtem, mint valami… valami… nem is tudom. Figyelmen kívül hagytam és ez többet nem fordul elő.
Mikor meghallom a növény, pontosabban annak, mérgének pontos, latin kifejezését, csodálkozva nézek rá. Nem gondoltam volna, hogy tudja, de fantasztikus, annyira nem is reménytelen, mint ahogy azt elsőnek gondoltam. Boldogan csapom össze kezeimet és legvidámabb hangomon válaszolok.
- Így igaz, nagyon ügyes vagy. Ne félj, ha a többi növényről is ennyit tudsz, akkor már előre bekarcolhatod magadnak a V-t. – lelkesítem, hátha ezek után még ennél is jobban mennek majd a dolgok. Bár, nem tudom, mit várok tőle, már ez is sok. Nekem is eltartott egy ideig, míg mindezeket megtanultam.

Mikor óvatosan a növény felé tekint, mosolyogva bólintok, minden lelkesedésemet beleadva és belemegyek, hogy segítek neki, mely jelen pillanatban a legnagyobb szívességnek mondható.
Persze ha balul sül el a dolog, akkor következő utunk a klubhelyiségek helyett a gyengélkedőbe fog vezetni, egy töréssel vagy harapással, még ki tudja, ám ez csak a dolog rosszabbik része. Ez csak akkor történik meg, ha valamit elrontunk és én bízom benne, hogy ezúttal nem. Vagyis inkább csak remélem.

Neville   m y  o n l y  H e r o

Kíváncsi rá mi romolhatott el, amitől Neville ilyen morcos lett. Nem is igazán morcos ez, inkább csak rideg. Végül is nem kell a legnagyobb barátisággal viseltetnie iránta, elvégre most mint mester és tanítványa vannak itt. Zöldjei barátságos fénnyel fürkészik az idők során kissé megnyúlt, szimpatikusabbá vált arcot. A vak is láthatja már, hogy a még olykor visszahúzódó, ügyefogyott Neville Longbottom is a felnőtt kor határán van és ezzel együtt ő is változik. És itt, ahol olyan magabiztos tud lenni, egy teljesen más srácot lát benne, itt kibontakozhat, nincsenek leselkedő halálfalók, se Piton undorral vegyes tekintete. Itt és most csak ő van, és igazán meggyőző. A hugrás lassan kifújja a levegőt, végül is a válasz nagy része helyes volt, egyedül csak a lefejés módja nem stimmel. Érezte ő is, hogy ott nem minden van a helyén, de a griffisnek hála már ez is a helyére kerül.
Tehát nem lecsípni, hanem benyomni. Végül is miért ne? Úgy a veszélyesebb, teljesen evidens, hogy így kell...
Leginkább csak magában puffog, jele ennek nincs a külvilág felé, csak meredten figyeli, ahogy a bemutató darabon látja a műveletet. Egyik szemét összeszűkíti a grimasztól, amit eközben villant, némi aggodalommal figyelve Neville ténykedését. Pont ez az a rész, amiről akkoriban lemaradt. Ezt követően, míg a fiolát nézi kicsúszik száján a méreg neve, s még a hatásait is tudná, ha kellene mondania. Elégedettség és büszkeség látszik mosolyából, amikor kap egy dicséretet a fiútól, melyet ugyan nem érez egészen őszintének, de arra jó, hogy legyen egy kicsit több önbizalma. Mindennek az alapjaként kicsit közelebb lép a sráchoz, hogy a muskátlihoz kartávolságba kerülhessen. Nem kéri meg a griffist, hogy álljon odébb, részéről nem zavarja, hogy megsérti a személyes szféráját, vagy ilyesmit. Eztán pillog a sárkánybőr kesztyűk felé, vacillálva azon, hogy kelleni fog-e. A biztonság kedvéért végül is úgy dönt, hogy felveszi őket, még ha ennek okán nem is tud majd igazán óvatosan bánni a kis lila méregzacsival, ami mintha már érzékelné is a veszélyt, kezd el tüskés kis leveleivel a lány irányába hadonászni.
- Ne bánts, és én sem bántalak... - ugyan egyáltalán nem bízik abban, hogy a növény felfogja, amit beszél, és abban is kételkedik, hogy a csipesz megvillantása is bárminemű fenyítésként szolgálna. Sokkal inkább mérgesíti fel ezzel. Eltekint válla fölött a mögötte ácsorgó srácra, egy bátortalan mosolyt villant felé, majd egy sóhajt követően újra a muskátlira összpontosít és próbálja felidézni a látott mozdulatokat. Először is kell egy pálcika, ami természetesen kéz közelben is van, tehát nem kell keresgélni. Ezután jöhet egy újabb sóhaj végül a szemeit a tüskére mereszti. Nem hagyja figyelmen kívül a többi levelecskét, melyeken szintén akadnak piciny tüskék. Másik kezében fiolát tart, bízva az azonnali sikerben. A kis pálcika tompa végével aztán megközelíti a tüskét. Vajon ez fáj neki? Nem mintha annyira érdekelné, elvégre ez csak egy undi kis növény, de talán szenvedést ő sem érdemel. Amaz persze nem akarja azonnal megadni magát, mire leteszi a fiolát és ajkait összeszorítva, az alsót kicsit be is szorítva gondolkodik egy keveset.

- Van egy pont, amin meg lehet dermeszteni őket... - inkább kérdés ez, mint magabiztos feltételezés. Valahol a szirmok környékén kell lennie egy apró kis hajtásnak, amellyel le lehet őket szerelni. Üres kezével a kiszúrt zöld kis bogyó után kap és egy határozott mozdulattal tekeri meg. Csak másodpercekre, de a muskátli megdermed.
- Háhh... megvagy... - annyira boldog a tudattól, hogy elfeledkezik arról, ez csak néhány másodpercig marad így, aztán meg már elég nehéz újra megkaparintani a kis hajtást. Hirtelen kezd kapkodni a fiola majdnem kifordul a kezéből, hála reflexének, hogy nem teszi. A baljában tartott pálcika már be is nyomja a tüskét, mire annak nyílásából el is kezd folyni a lila lötyi. Meglepő.
- Sikerült... - mintha csak képtelenség lenne, ami történik hőköl hátra a művelet befejeztével. - Ez nem igaz Neville, sikerült! - a fiola az asztalra kerül a lány meg nagy örömében veti magát a griffendéles karjai közé.

S h a y

Bátorítóan mosolygok, mikor közelebb lép hozzám. Mint valami cukros bácsi, aki arra biztatja a gyanútlan kislányokat, hogy jöjjenek közelebb, mert valami értékes és csodálatra méltó dolgot mutathat köpenye alatt. Hát… remélem, csak nekem kalandoznak el ilyen útra a gondolataim, és neki semmi hasonló nem ugrik be bár, ahogy elnézem, őt jobban izgatja, vagyis… azt hiszem ez a szó most kissé kétértelmű, tekintve korábbi gondolataimat, szóval… úgy vélem őt most inkább a muskátli lefejése érdekli.
Mikor látom, hogy félősen pislog a sárkánybőr kesztyűk irányába, arcomon, ha lehet, nagyobb mosoly húzódik s ezúttal egy rövid, halk kacarászást is hallatok. Ritka tőlem az ilyen kis „kitörés” így kétlem, hogy a lány hallott már volna tőlem ilyet. Egyébként sem szoktunk túl sokat beszélni, kissé meg is lepődtem, hogy felkért erre a mai korrepetálásra.
Ám nem szólok a kesztyűk miatt. Az egy dolog, hogy nekem sikerült elsőre, védőfelszerelés nélkül, de nem leszek lenéző a lánnyal szemben, csak mert ő kissé jobban félti a bőrét.
A háta mögé állok és összehúzott szemekkel figyelem, mit csinál. Néha egy halk „nagyon jó”-t vagy egy „igen”-t közbeszúrok, s mikor megragadja a kis dermesztő görcsöt, felszisszenek, amivel lehet, hogy meg is ijesztettem kicsit, de nem igazán izgatom magam miatta. Inkább a muskátli miatt féljen, ne az én kis „izgalom-hangjaimtól”. 
Csendesen figyelem, mikor benyomja a kis lötyitartó zacskót, karom megremeg a libabőrtől mely akkor jelentkezik, mikor a lilás folyadék kiutat talál magának aztán mikor már a fiolában van, a lány pedig biztonságban, felkiáltok örömömben, s átölelem, mikor a nyakamba ugrik, majd rövidesen eleresztem, mert kezd kicsit kínos lenni a túlzottan közeli testi kapcsolat. Vagyis… ez még nem volt túlzottan közeli… az mínusz húsz centi, itt maximum csak plusz húsz van, de mínusz semmiképp. Nem mondom csinos lány, de nem az esetem. Ő az a népszerű és nagyszájú fajta, aki nem fél kiállni az igazáért, én meg épp az ellentéte. A szőke lányok amúgy is jobban tetszenek.
- Ügyes voltál. – dicsérem meg, majd kissé belepirulva az iménti jelenetbe, elrakom a két fiolát, s kérdőn nézek a lányra.
Hogyan tovább? Van még valami, amit át szeretne venni, vagy ennyi volt?

bocsi, ez elég gáz lett, de ebbe a játékba még vissza kell rázódnom.. (:

Neville   m y  o n l y  H e r o

Nem szorongatja Neville-t, csak olyan lágyan simul a sráchoz, túláradó boldogságában elemelkedik a földtől, mert hát a griffis az utóbbi időben igencsak megnyúlt, ami Shayről nem mondható el, s így igen magadra kellett emelkednie, hogy nyakába ugorhasson. Nem várja el, hogy megértse, miért is örül ennyire ennek az egyszerű műveletnek. Ha példaként felhozná, hogy ez számára akkora élmény, mint neki várakozáson felülit kapni bájitaltanból.
- Köszi, Neville... tényleg, eddig sosem tudtam lefejni ezt a kis bestiát... - nem csak azért, mert kapásból rosszul látott neki, mert az csak az egyik gondja vele, de valahogy mersze sem volt hozzájuk érni. Most valahogy más volt a helyzet, elvégre nem akart a griffis előtt beégni. Kellemetlen lett volna. Lelki szemei előtt újra és újra végigpörgette a kisfilmet, melyben a fiú ügyködésére emlékezett. Nem nyújtja hosszúra az ölelkezést, nem akarja zavarba hozni sem önmagát sem pedig tanítóját. Fejét, s zöldjeit ő is lesütve fürkészi néhány másodpercig a cipőjét, míg ingének szélével matat, majd azt követi tekintetével, hogy Neville mit pakolászik. Ajkát harapdálva lép vissza a munkaasztal felé, és mérhetetlen bambulásából végül is az sül ki, hogy hajszál híján belekönyököl a trágyás cserépbe, melyet ki tudja ki felejtett ott, és mikor. Kellemetlen lett volna, bár orra így is ráncba szaladt, arca meg grimaszba torzult, amikor megérezte a szagát. Savanyú arccal emelkedik el az asztaltól és könyököl arrébb, nagy, kérlelő zöldjeit a griffisre függeszti.

Látja ő a kérdő tekintetet, így némi torokköszörülést követően elnyílnak ajkai, hogy újabb kérdésnek adjon teret.
- Szerencsére a csápfüvek a másik üvegházban vannak, de, esetleg le tudnád nekem írni honnan tudod megkülönböztetni a mérges csápfüvet és a sima úticsápfüvet? - kérdezi ártatlanul. Tudja ő, hogy milyen különbségek vannak, de ezek mind csak amolyan tulajdonságbeli különbségek, ami nem sokat segít a gyakorlati vizsgán, ahol az is várható feladatként, hogy a sokfajta ugyanolyan növény közül ki a megfelelőt, s gyűjtsön be tőle egy levelet. - Úgy értem anélkül, hogy engednéd, megpróbálja megharapni a kesztyűdet... - kíváncsi rá van-e egy apró kiskapu, amellyel ki lehet küszöbölni, hogy mindenáron áldozatul kelljen esni az igencsak mérgező növénynek. Úgy érzi mára a muskátli okozta izgalmak bőven elegek voltak, inkább csak az eszébe ötlő kérdéseket tenné fel. Még a megsérült mandragóráról is szükségét érezné kérdezni, és talán azt sem fél majd megpedzegetni, hogy ráférne egy esetleges második korrepetálás, persze majdcsak, ha Neville ráér a Lump-klubozások mellett.

S h a y

Ügyetlenül navigálom a fiolákat az asztali tartódobozba az egyiket majdnem sikerült is az asztala ereszteni, de épp időben kaptam el a kezem, minek következtében az a néhány csepp kézfejemen végezte. Dühösen szisszentem fel, majd egy gyors törlést követően visszafordultam Shay felé aki, úgy tűnt kissé zavarban volt. Nem igazán jeleztem neki, inkább a válla fölött a mandragórák felé tekintgettem, amik kókadtan bóbiskoltak cserepükben. Egy újabb sóhajt eresztettem szabadjára, majd kissé türelmetlenül dőltem az asztalnak, mikor a lány megszólalt.
- Hát persze. – bólintok mosolyogva – A mérges csápfű leveleinek a széle hegyes. Mintha sok kis tüske lenne rajta, az úti csápfűé pedig olyan, mint egy rendes, diófa levele. Emellett a mérges csápfű általában csapkod, az útifű pedig csak akkor, ha közel mennek hozzá. Ráadásul az előbbi levelei sötétebbek. – hadarom a bemagolt információkat s miután a végére érek arcom tudálékos kifejezést ölt.
  Kezem keresztbe teszem mellkasom előtt, s nyugalmasan tekintek végig a lányon illetve a rendetlen teremben. Nagyot szippantok a levegőből, így finom illat, melyet nagyjából a trágya és a növények keverékeként lehetne leírni. Mások utálják, nekem ez a kedvencem. Furcsa, hogy belegondolva, elsőben még viszolyogva léptem be ide, most pedig már levakarni sem lehetne arcomról a lelkes mosolyt, mikor itt vagyok.
  Végül barna szempárom megállapodik a lányon. Még egyszer utoljára végigmérem, s újból elfog az a kellemetlen érzés, hogy mennyire bugyután festhetek mellette, majd úja nagy levegőt veszek, s nyakam előre bevörösödik a megelőlegezett figyelemtől.
- Van még valami, ami… amit nem értesz, vagy… ? – nem fejezem be a mondatot, mert ha azt mondom, hogy „… vagy végeztünk?”, akkor gorombának tűnhet, így inkább hagyom, úgyis érti, mire gondolok.

Neville   m y  o n l y  H e r o

Könyökével az asztalon, mely még így is virágföldes, támaszkodik meg, s kíváncsian várja a választ. Abban reménykedik, hogy van valami, amit nem vett észre tanulmányai során. Egy apró viselkedésbeli különbség, egy kis kacs, amely az egyiken van a másikon nincs. Szemei mosolygósan fürkészik a griffist, átható zöld pillantása egy idő után zavaró lehet. Néha igazán átkos számára ez a zöld árnyalatú szempár, de mégis vannak olyanok, akik gond nélkül bele tudnak nézni. Nevillet nagyra tartja, hiszen ott volt a Minisztériumban akkor, Shay csak sajnálni tudja, hogy ő nem. Nem az a hősmán és nem is az a kifejezett bátor, hiszen akkor nem Hugrabugos lenne. Szereti a házát, nincsenek kötelezettségek, ha akar kiállhat magáért és hős lehet, akár Cedric, de senki sem fogja megvetni azért sem, ha eloldalog megadva magát, hiszen akkor csak legyintenek, „Hugrabugos” mondják. Mikor milyen a kedve, neki lehet félni is.
És most is fél kicsit, de nem halálfalóktól, nem a nagy harcoktól, hanem azoktól az átkozott RBFektől. Persze mindenki nyugtatja, hogy úgysem bukik meg senki, és végül is lehet benne valami, hiszen a legendásan hülye izom és zsírbajnok páros Crak és Monstró is átmentek valahogyan tavaly.  Ez mindig megnyugtatja. Észleli a griffis sóhaját, amire egy zavart grimasszal válaszol, felegyenesedik az asztaltól. Ujjait tördeli, de miközben a választ hallgatja nagyon figyel. A mosoly sem igazán győzi meg arról, hogy érdemes tovább feltartania a srácot, lévén annak már nem sok kedve van folytatni. Sejtette, hogy nem mindenki számára lesz akkora öröm a dolog, mint az övére, elvégre neki a kisujjában vannak ezek a dolgok, de Shay valahogy mindig elbaltáz valamit a gyakorlati vizsgán. Csakúgy, mint bájitaltanból.
Bólint egyet a válasz után, s valahol kicsit zavarba is jön, de ő ezeket eddig nem fedezte fel. Lehet azért, mert neki teljesen mindegy, hogy mennyire mérges vagy nem mérges egy csápfű, bizony teljesen kiveri tőlük a frász.
A kérdés nem éri váratlanul, hiszen Neville távozhatnékjának már elég nyilvánvaló vált korábban. Halványan elmosolyodik és megrázza a fejét.
- Nem, most így hirtelen nem jut eszembe semmi, amit kérdezhetnék. Köszi az órát Neville, sokat segítettél. Ne haragudj, hogy eddig raboltam az idődet – jegyzi meg savanyúan, majd odabiggyeszt a végére egy bocsánatkérő mosolyt is. Gyorsan összeszedegeti a cuccát, igyekszik nem túl sokat magával vinni a sárkánytrágyából és a földből.
- Ezt még a legutóbbi roxmortsi hétvégén vettem – nyúl végül zsebébe, majdnem elfelejtette, hogy hozott ő ám, amolyan fizetséget. Egy kisebb csomag Kondéros kekszet húz elő, nem tudta, hogy Neville mit szeret úgyhogy egy olyan csomagot választott, amelyben több íz is fellelhető.


[Köszi a játékot és a helpet, a GYNT RBF V-met neked ajánlom ♥ ]

S h a y

Egy hasonlóan halvány mosollyal viszonzom a lány hasonlóan halvány mosolyát, s közben egyik lábamról a másikra nehezedek.
Letekintek a földre,s lábammal idegesen túrom szét a szétszóródott trágyát, és földet, köröket, formákat rajzolva bele vele. Aztán tekintetem az üvegház falára siklik, majd vissza az asztalra, a mandragórákhoz, s végül a lányra.
Shay megjegyzése után fejem felszegve elmosolyodok, s küldök felé egy bocsánatkérő pillantást, melyet vagy meglát, vagy nem, az most mindegy. Már amúgyis mindketten éreztük, hogy ez így nem fog túl sokáig tartani.
Mikor végzett, pár lépést hátráltam, így a heves mozdulat, mellyel a kedveskedő édességet kotorja elő, kissé meglep, majd mikor felajánlja, előre hajolva elfogadom a Kondéros Kekszet, majd azt az asztalra helyezve, elfordulok a terem túlsó vége felé, ám előbb még megköszönöm neki az ajándékot.
- Köszönöm, de igazán nem kellett volna. Nem ért annyit a segítségem, hogy ezt megérdemeljem. - arcomon pirosló foltok környékezik meg szám szegletében megbúvó mosolyom.
Szememben szikra pattan, s a benne ülő fekete bogarak parázslani kezdenek. A mandragórák felé fordulok, s közben még hátradobok egy köszönésfélét a távozó lánynak, aztán már véglegesen átadom magam a sérült kis lényeknek, fejemben már rég megalkotott gyógyító tervvel, mely ha nem válik be.... Bimba professzor haragjával kell szembenéznem. 

köszönöm az élvezetes játékot! (: