Végtelen folyosó

Egyike Roxfort trükkös szakaszainak. A gyanútlan diákok, ha erre az ál-folyosóra érnek, hosszas gyaloglás után azt veszik észre, hogy olyan, mintha körbe-körbe járnának, annak ellenére, hogy teljesen bizonyosak benne: egyenesen haladtak. A folyosó egyetlen dekorációja azonban újra és újra előbukkan: egy szobor egy boszorkányról, aki épp az üstje felé hajol. Kikerülni innen nem egyszerű... El kell beszélgetned hozzá a banyával.

* Érdekes.. már meglehetősen régóta halad egyenesen előre, mégsem akar véget érni ez a folyosószakasz. A fiatal varázslótanonc egész elmerült gondolatai között, így most joggal gyanakszik önnön figyelmetlenségére. Nem volna szabad.. Egyszer még ez okozhatja a vesztét. Hófehér tincsei csapzottan hullanak az acélszürke szemek elé, melyekben most is ott szikrázik az a fensőbbrendűséget sugalló, gunyoros szikra, mely elfedi a külvilág elől valódi énjét. Mindjárt megvadul.. Hol a kijárat?! Nagyon is jól emlékszik, hogy erre igazította útba az a kóbor kísértet. Egész biztos benne. Már akkor tudta, hogy jó irányba jön, mikor meglátta azt az ódon, borzalmasan giccses gyertyatartót, amit csak az itteni nagyfőnökök beteg elméje agyalhatott ki. Két aprócska faun emel fel egy boszorkányszerű.. nem is.. a fülei alapján inkább házimanó lehet.. mindegy, egyszóval egy kislányt. A faunok ütött-kopott, harsány O betűt formáló lábai közé ocsmány tréfaként egy réginek tűnő, ütött-kopott órát ékelt a mókás kedvű szobrász.

Talán épp annál a kanyarnál tévedt el.. mert a bűnronda dísztárgy után gyakorlatilag semmiféle támpontnak használható fogódzkodót nem talált. Szórakoztak volna vele? Becsapták volna? Az a szemüveges kis szajha.. Nem elég, hogy fejhangon visítva röhögcsél, amivel a sírba kergette mogorva természetű kis farkasunkat, de még a nyomában is marad és élvezettel lesi, ahogy utána csapnak, de nem találják el. A fiú arca most kipirul a szégyentől és egész énjén úrrá lesz a tehetetlen harag. Mégis hol a jó fenében van? Fáklya fáklyát követ, annyira egyforma minden.. bele fog őrülni.

Megtorpan, inkább megáll, s hol a háta mögé, hol maga elé meredve fürkészi a folyosó két végét. Csak az egyiket kéne elérnie és szabadulhatna. Meg kéne jelölnie?*
- Bezzeg, ha ketten lennénk..
* Gondolkozik hangosan, hogy enyhítse a magány nyomasztó érzését, s nem kis meglepetésére szolgál, mikor közvetlen a háta mögül egy kifejezetten krákogós, nyúlósan gunyoros, jóságtól mézes-mázos hangon érkezik a válasz*
- De hisz' ketten vagyunk, fiatal úr.

{ Seya }

A lány morózus hangulatban vágott neki a hálóba vezető útnak. Elkésett, rendben, nem szép dolog, na de ennyire kitolni vele, az már felháborító. Büntetőmunka. Már megint. Mi ez valami dömping a tavaszra, hogy ott babráljanak ki a diákkal, ahol, és ahogy lehet?
Már előre látta Frics negédes mosolyát, ahogy átnyújtja neki a törölgetőrongyot, és a tisztítószert, hogy minden csillogó, villogó vacak úgy ragyogjon, ahogy Ő se tudná megtisztítani. Mindezt persze varázslat nélkül. Hogy a fene esne bele..
A szemébe lógott egy tincs, melyet kis híján le is nyelhetett volna... Még ez is... Dühösen szorította össze száját, valamiféle makrancos hölgyhöz hasonlatosan, és gyors mozdulattal siította a füle mögé. Legszívesebben levágatná, de ez megmarad álomnak. Az anyja előbb ölné meg, mintsem egyetlen centivel is kisebb legyen a hátközépig érő hajkorona. Pedig utálja. ha összefogja, lóarca lesz tőle, ha kiengedi, akkormeg kegyetlenül szenved vele. Beleér mindenbe, ha fúj a szél, úgy fest, akár egy madárfészek, és persze hullik is, csak hogy megadja az esélyt, hogy maga után szedegethesse össze.

Apró fintorral haladt tovább, amikor kósza pillantása találkozott valami cseppet sem odaillővel. Visszatolatott, és jól megnézte magának a fáklyatartót. Ezzel már találkoztt valahol, az biztos.
Vállat vont, és mintha mi sem történt volna továbbindult, folytatva az előbbi füstölgést.
Már úgyis csak három év van, aztán irány vissza a családi fészek, ahol senki nem nyaggatja a hülyeségeivel. Nem kell majd házidolgozatot írnia, és hasonló.
Egy pillanatra megtorpant, és visszanézett. Nem, biztos csak valamit félrelátott, nincs ott semmi.
Pedig szeret a Roxfortba járni. Sőt, nincs a világon még egy olyan hely, mint ez, ahova szívesen jönne... csak hát... az utóbbi időben kissé megváltoztak a dolgok. Vagy Ő változott meg? nem, hiszen eddig is ilyen morcos volt, ha bántották, visszaszólt, ha fenyegették, párbajozott, ha kellett, tanult.
Mégis, minden olyan más, mint eddig...

Amikor újra meglátta az árnyékát, olyan hirtelen állt meg, hogy maga is meglepődött. Fürkészően pillantott körbe, már előre sejtvén, valami nagyon nincs rendben. Sőt. Kis híján felsikít, amikor körbenéz. Nem először tévedett el, de ez most más volt, mint a többi. Körbe-körbe ment. Fullasztó gondolata támadt, realizálva, hogy hol is van épp.
na már csak ez hiányzott. Elhúzta a száját, és továbbindult, magában bőszen szidva a világmindenséget.

Kell, hogy legyen valahol itt egy banya, akivel, ha az embernek van türelme, meg miegymása, kiszabadulhat. Határozott léptekkel indult meg, szemét folyamatosan jártatva, nehogy elszalassza a szobrot, amikor feltűnt neki, hogy valaki már áll ott.
Zöldszegélyes...halk sóhaj, cseppnyi megkönnyebbülés, egy griffis, vagy hugrás előtt igazán ciki lenne, ha kiderüle, hogy Ő is eltévedt, így némiképp könnyebb a helyzet.
Megállt a fal mellett, szinte egyazon pillanatban, amikor a banya-szobor megszólalt. A fiú riadtan fordult meg, Evelyn pedig arcátlan módon halkan kuncogni kezdett.
- Látom neked is sűrű napod volt. - szólította meg a fiút, ajkain az iménti mosolyával, karjait összefűzve a háta mögöt, s lassan lépdelve felé. Pár lépésnyire megállt, és íriszeit a másikéba fúrva várta a reakciót..

[Evelyn]

* Egy hosszú pillanatig csak mered a rusnya szobor pofájába, s alig képes elhinni, amit lát. Na nem mintha annyira furcsállná a beszélő szobrot, sokkal inkább a mocorgó, göcsörtös ujjak ellen van kifogása, amik most kinyúlnak a fiú csontos kis válla felé. A banya még szélesebb mosolyra húzza foghíjas száját, s mintha a szobrásznak nem lett volna érdeke nyelvet formázni.. hisz minek?.. Az úgysem látszik.. nyelv nélkül, teletömött torokkal kacag fel.*
- A kis megilletődött illető!
* Jókedvű a nevetése, s miközben gyermeteg mód végigcsattog, s egyúttal csalóka visszhangot ver a pókhálóval futtatott, rideg falak közt, megbillegteti az egyik fogát is. Amolyan mókásan. Nah az az egy ezer, hogy aranyból van. Az orra meg vasból, s a rézzel megkent, zöldesre oxidálódott likakból hús-vér pók ereszkedik alább. Békésen himbálózik a vékonyka fonálon.*
- Höhrg?!
*Seya egy lépést hátrál, s ma már ki tudja, hanyadszor jön rá a szívbaj, mikor meghallja a második - túlságosan is egy nőére emlékeztető - hangot. Ejnye. Igazán hozzászokhatott volna már az itt töltött évek alatt. Nyugalom, Seya, nyugalom. Nem lesz semmi baj. Igaz, hogy itt vagy összezárva kapásból két nősténnyel, ráadásul egy olyan folyosón, ahonnan nincs kiút, de nézd a jó oldalát! Fókuszálatlan pillantása végül a másik Mardekáros szemein állapodik meg, s ő néma párbajra hívja ezt a sötét hajú nőszemélyt. Már rég az egekbe szökött a pulzusa, ám ő mégis rideg közömbösséget erőltet az arcára. Még akár mókásan is festhet.. az alacsony fiú, amint öntelten kihúzva magát tapogatózik a pálcája után. Egy zseb, két zseb.. A fenébe, hol van?! Hú, de veszélyes.. Kigyullad az arca. Nehéz most uralkodni a vonásain.. közeleg a telihold és ő még csak nem is vacsorázott. Ingerült. Kócos-borzas, akár egy valódi farkaskölyök, s épp olyan rút vicsorba húzza vértelen ajkait is, miután végre tudatosulnak benne az imént elhangzott szavak. Beszélgetni akar? Hülye lesz bevenni.*
- Nem tartozik rád.
* Olyan hévvel köpi oda a szavakat, mintha a másik épp most tunkolta volna mélyebbre a kezében tartott kis shotgun csövét a fiatal varázsló apjának agyába. Kikuncogták.. Na majd ő megmutatja, hogy mi olyan.. veszettül mulatságos.*
- Gondoltam járok egyet, míg a többiek a könyveiket bújják.
* A tőle telhető leglefitymálóbban ejti ki ezeket a szavakat, s a kevéssé bejáratott hangszálak épp elég hörgő-acsargó hangot kölcsönöznek a máskülönben igen-igen zsenge korú kis zöldszegélyesnek. Nah igen.. Ők a könyvek fölött döglenek, Seya bezzeg, az őstehetség, kisujjából rázza ki az egész anyagot! Hosszú, magányos éjszakákat felölelő magolásdömping van már a háta mögött, ám mostanra egész belerázódott ebbe az életmódba. Most is kialvatlan, az acélszürke, komor szemek alatt vörösesbarna karikák sötétlenek. Fojtott kuncogás hangja hallatszódik a háttérből, s a boszorkány élvezettel szimatolgatva az üstből felszállani sejthető gőzöket-gázokat, a fiatalok felé kacsint.*
- Bimbódzik a zöldfülűek szíve, nemdebár? Aztán hova-hova ilyen késői órán, arany bogárkáim? Hehhhehhe.. zöl'fülűek! Hát ez nagggyon jóó!
* Derekasan megszívja az orrát, s a pókocska rémülten araszol feljebb a lik felé. Seya valahogy úgy pillant oldalra, mintha véres gennyel permeteznék abból az irányból a makulátlanul tiszta talárt. Inkább leharapná a nyelvét, mintsem bevallja, hogy eltévedt és gőze sincs, hogy jusson ki innen. Még csak másodikos.. honnan is tudná?*
- Mert innen ugyan sehova.. *Széles, foghíjas, hátborzongatóan naiv mosoly.*

{ Seyala }

Vigyorogva pillantott a fiúra, majd a szoborra, végül vissza a fiúra. Az megriad szavaitól, Ő pedig elégedetten mosolyog tovább. Még akkor is, amikor az össze-vissza kapkod, kutatva valami után. Seyala idegesen, sőt, mondhatni vadul pillant rá, mint aki mindjárt egészben lenyeli.
Mosolya szenvtelen gunyorrá húzódik, amikor a sértődötten megszólal. Milyen kis aranyos. Nem is sejti, hogy túlzott hevessége, nemhogy hergeli, inkább mulattatja a lányt. Evelyn rosszabb, mint a banya, amely szemöldökét ráncolva figyeli a párost. Karba fonja vékony kis kezeit, és fejét félrebiccentve, végigméri a szemben állót. Borzas haj, villámló szemek, még jó, hogy nem pár évvel idősebb nála. Hanyatt, homlok menekülne előle, de így?...

- Jársz egyet? – nevet fel hosszan, gurgulázó hangon. A lefitymálást, a gyermeki gúnyt lepergeti magáról, akár egy oda nem illő aprócska szöszt. Na persze, ez nála megszokott. Nem az első ember, aki a haját tépi Tőle. A legrosszabb az egészben, hogy még élvezi is. Sőt, kedvenc foglalatosságai közé tartozik, hogy széles vigyorával hozza ki az embert a sodrából. Pesze, nem ez az elsődleges cél, de valahogy, mindig így jönnek össze a dolgok.
Unottan ásít egyet, majd közelebb lép. Nem túl sokat beszél azt biztos. Legalábbis a hangjából ez következik. Az ábrázatából meg az, hogy nem mostanában aludt. Szemtelenül elvigyorodott a gondolatra, hogy egy magafajta diáknak csak akkor húzódnak ekkora táskák a szemei alatt, ha a: rossz gyerkőc, és éjszaka is fenn van, illetve b: ha tanulódik a szentje. Nem az első eset lenne, hogy egy mardis magolásra vetemedne, de ez csupán feltételezés, minden esetre soha nem lehet tudni.

A banya-szobor halk kuncogást hallat, Evelyn szemei pedig dühösen villannak meg.
- Bimbózik?! Bimbóóóziiik?! – visítja elnyújtott hangon. – Maga beteg. Agybeteg, vagy tudom is én. De nem normális, az biztos. – A másik mondatra egyenlőre nem hajlandó válaszolni. Majd pont neki fogja megvallani, hogy büntetőmunkára küldték óra után, és annak a részleteit hivatott volt megbeszélni. Persze… ahogy azt a boszorka elképzelte…
A mosoly lehervad az arcáról, szemében megül a gyanakvás, és a düh sajátos keveréke. Karbafont kezei a háta mögé csúsznak, egy pillanat, és pálca villan köztük. Ezt persze se a szobor, se a fiú nem látja. Hiába, Ő már csak ilyen alattomos.

A boszorka megszívja az orrát, a lány undorodva fordul el. Íriszeit visszafüggeszti a fiúra, az mégiscsak jobb, mint ez a gusztustalanság. Ajkai torz fintorba húzódnak, valamit mégiscsak mondania kellene.
- Nem mindegy az Magának? – kérdez vissza a szoborra kicsit több éllel, mint szeretett volna, magában bőszen imádkozva, hogy ne ez legyen a nyitja annak, hogyan is keverednek ki innen. Mert Ő aztán egykönnyen bevallani nem fogja… Pláne nem a fiú előtt. Nem most, és különben is, minek kérdeznek Tőle ilyeneket?

[Evelyn ]

* Egy pillanatra mintha megkopott volna a tökéletesnek szánt álca, s most betekintést engedne maga alá. Lazán résnyire nyílnak az eleddig pengevékonyra préselt ajkak, kevésbé görcsös-gödrös most a hegyes kis áll, s azok a rideg, örökké gyilkos indulattól szikrázó szemek is másképp csillognak. Egy riadt, szégyellős kölyök tekintetével mered a nálánál sokkalta nagyobb lányra, aki úgy szól hozzá és úgy mosolyog, mintha.. mintha.. Nem! Gyorsabban veszi a levegőt, mellkasa szinte fulladón emelkedik és süllyed. Nem kap levegőt.. nem kap elég.. Elvörösödik, majd azonnal el is sápad, s egy utolsó eszelős gondolattól vezérelve a banyaszobor felé fordítja tekintetét.. úgy rebben ide-oda a két nő közt, mint ahogy a kismadarak szállnak ágról-ágra, miközben a megfelelő fészkelőhely után kutatnak. Megszédül, érzi, hogy be fog pánikolni. Csak ne itt és ne most! Melege van, aztán kiveri a jeges verejték. Nagyokat.. nagyokat lélegzik.*
- Járok egyet. Jártam volna, ha nem jövök erre.. szép kis folyosó, heh?..
* Lazának szánta. Nem az lett. Egye fene, hát ennyibe még nem fog belehalni, csak azok a táncoló karikák és sziporkázó csillagok tűnnének már el a szemei elől! Ha a pálcáját megtalálná.. csak a pálcáját, hogy legyen mibe kapaszkodnia a zsebén kívül. Mélyen zsongó, torz hangként férkőzik tudatába az ismeretlen Mardekáros hangja, ám így is tisztán érti, érzi, hogy gúnyolódnak rajta. Mulatságosnak találják, hogy ilyen fiatalon, ennyire ártatlannak tűnő képpel és csontos, sovány alkattal ragadozónak és félelmetesnek akar mutatkozni. A fiú arcára rút fintort csal az összefonódó hangok dallama, s míg azok ketten nevetnek, ő lenyeli a gombócot. Ezer szerencséjére a másik épp a banyával van elfoglalva, így kap egy kis időt, mikor nem kell a vizslató tekintetek kereszttüzében égnie. Megrándul a bal szemén keresztülfutó sebhely.*
- Te eltévedtél.
* Állapítja meg halkan, lényegretörően, mielőtt őt vádolnák bármi hasonlóval. Összeszűkültek a szemei, s most valósággal világlanak a megjátszott megvetéstől. Szuggerálja magát. ~Hát ez krvajó..~ Ajkai szegletében gúnyos, sőt, fensőbbrendű, büszke mosoly árnyéka sejlik fel, s hamarosan pimasz, mérhetetlenül kárörvendő vigyorrá bomlik. Seya valamelyest nyugalmat erőltet magára, igyekszik, ez már abból is látszik, ahogy végre valahára a kapkodós, koordinálatlan mozdulatok belassulnak és fókuszáltabbá válnak. A pálcája, mely ezeddig végig a farzsebében pihent, most megnyugtatón simul a hűvös verejtéktől csúszós ujjacskák közé. Igen, így már mindjárt más.

A boszorkány szobra mindeközben bölcsnek látszó pszichológusként bólogat, s olyan türelmesen fürkészi a Mardekár színeiben drámázó lányt, mintha ő a világ minden gondját-baját átérezné, s halálosan meg tudná érteni, mi zajlik most a hús-vér teremtmény fejében, sejtjeiben, lelkében.*
- Mmmmhmmmm.. bimbódzik, pontosan ezt mondtam. Remek!
* Roppant elégedettnek tűnik, sőt, egyenesen boldognak! Hiába, borzasztó unalmas élete lehet ezen az elhagyatott kis folyosón, ahol legfeljebb a dohos levegő és néhány kisebb bogár fordul meg. Ha eddigi mosolya szélesnek volt mondható, hát a soron következő visításra valósággal felszakadozik az arca, s a húsos, bibircses ajkak sarka erősen közelít a kendő alá rejtett lapátfülek cimpái felé. Hopp.. az ott nem egy gyémántfülü?*
- Milyen szemfüles kis boszorkány vagy te!
* Egy pillanatra eltorzul a rút szoborpofa, s most úgy fest, mintha egy felfúvódott, cukorba mártogatott alma készülne felrobbanni a benne telítődött gázoktól.. aztán megtörténik. Hatalmasat szól! Olyan irdatlan hangerővel robban ki belőle a röhögés, hogy ha nem volna a talapzatához rögzítve azokkal az ormótlan szegecsekkel és pántokkal, hát most minden bizonnyal a két diák nyakába szakad azzal a gigászi örömével együtt.*
- MUHHAHAHAHAÁAHáááááááá.. khö.. khöööhhhhhöö. hörgh.. hörrrg.. khö.. Nah. Kuc-kuc. Szemfüles! Hát ez.. khm.. nagyon jó! Értitek? Van szemetek meg fületek is! Szemfülesek vagytok! Jajjnekem.. most könnyen menne a könnyezés..
* Pusztán jelzésértékűen megtörölgeti örökké nyitott, kopottra fényesített szemeit, közben még mindig kuncogva a fiatalok felé kacsint.*
- Ha mindig minden mindegy lenne, sosem oldódna meg semmi, nem igaz? NAH! Ha már ilyen szépen összegyűltünk, játsszunk valamit! Mondjatok szépen háromfős játékokat! A bújócska és fogócska nem ér.
* Játékosan megdorgálja őket, aztán még nagy mohón hozzáteszi.*
- Aztán sakkozni tudtok-e?

*Seya lefagyva mered a banyára, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most akkor sírni vagy nevetni illenék.. Egyáltalán.. mi volt ilyen vicces?! Idegeli, hogy nem érti, mi megy végbe itt!*
- Heh?..

{ Seyala }

Pimasz félmosollyal nézett a fiúra, aztán a banyára, és vissza a fiúra. A pálcáját rejtegető karjai, még mindig hátul, ám ugrásra készen, ha átkozni kell vele. Hiába, az ember lánya soha nem lehet eléggé éber, és gyanútlan. Vagy csak elvetemült?
- Méghogy én, eltévedni? – ismétli Seyala után elnyújtott vékony hangján. Na persze, már így is többet beszélt, mint amennyit szokott, a hangszálak nincsenek eléggé bejáratódva ahhoz, hogy ennyit is kibírjanak, anélkül, hogy rövid úton berekedne.
- Nem is tudom, ki tekintgetett riadtan oldalra, amikor ideértem. – újabb kuncogás, egyre szemtelenebbül. Ám az az ajkaira is fagy, amikor a banya megvádolja.

Villámló szemekkel fordul felé, és háborodik fel. Őt, ilyen orvul, meggyanúsítani, pláne ekkora hülyeséggel… na neee…
A banya se rest, jön a kontra, mintegy újra rábólintva a szavak jelentésére. A lány éledező dühvel gondol a kezében szorongatott pálcára, legszívesebben apró darabokra átkozta volna a szobrot, amiért az meg találta szégyeníteni, ám legnagyobb sajnálatára ilyen varázshoz még nem rendelkezett megfelelő erővel.
- Nekem csak egyetlen vágyam lenne.. – kezdene bele a mondandójába, amikor a boszorka újra megszólal beléfojtva, mit is akarna kihozni ebből az egészből.
Felvont szemöldökkel néz, értetlenül, egyelőre nem sejtve, mi célja ezzel a szobornak. Az talán félreértelmezte, mert akorra robajjal szakad ki belőle a nevetés, hogy zeng az egész folyosó belé.

Evelyn égre emelt tekintettel fortyog magában, egyelőre nem szólal meg, nem még nincs itt az ideje, hogy felháborodásának hangot adjon, és kipattanjon a feszültség, mely az elmúlt napokban rátelepedett. Illedelmesen, csupán jegesen villogó szemeket mereszt a csúfságra, amíg az saját otromba poénjától szemeit kényszerül törölgetni.
A kacsintástól újra elnyílna a szája, hogy most aztán tényleg kitörjön, ehelyett csak morózusan odaveti szavait, melyre persze nem is várt volna más választ.

- Játszani? Játszaniiii? – hápog döbbenten. Ez már túl sok neki egy napra. Mit egy napra, egy fél életre legalább. – Ez megőrült. – fordul elképedve Seyala felé, aki maga is megmerevedve áll, mint aki nem tudja eldönteni, hogy sírjon, vagy nevessen.
Sakkozni éppenséggel tud, de sehol egy sakktábla, fejben követnék a bábuk mozgását?
Nem érti, nem érti, nem, és nem. Idegesen torpant egyet, majd még egyet, végül egy lépést közelebb megy a páros felé.
Száját összeszorítva, szemöldökét ráncolva mered rájuk, azon gondolkozván, kivel kezdje a dühkitörést. A fiúval aki.. hát nagyon nem sokat tett, amióta itt vannak, azonkívül, hogy acsarog, és próbál többnek látszani, mint ami, vagy az undok szörnyűséggel, mely lassan de biztosan kezdi az őrületbe kergetni.
Elhúzza a száját, ha ki akar szabadulni, jobb lesz, ha nyugton marad, egy válaszba, csak nem szakad bele.
- És ha igen, akkor mi van?...

[Ev]

*A zsengekorú zöldtaláros torkából rekedt, örömtelen kuncogás mélyen hümmögő hangjai szakadnak fel. Olyan kis békés, ahogy félrebillentett fejjel ácsorogva nézi, miként hatalmasodik el a sipákoló lányzón a sértett harag, mintha élete sava-borsát az efféle jelenetek kritikus, távolságtartó szemlélése adná. Zsebrevágott kezekkel tesz egy lusta lépést oldalra, hogy valamelyest megnyújtsa a kettejük közti távolságot, aztán pimaszul megingatja a fejét.*
- Heh.. gondolom, te soha. Igaz?
*Mintha sajnálná, hogy ilyen modorban szól egy olyan lényhez, mint amilyen az előtte ácsorgó és lassan hisztirohamot kapó illető. Azért vesz egy mély levegőt, hogy megőrizze a nyugalmát és ne érezze úgy, mintha a talaj ki akarna futni a lábai alól. Ha tehetné, tíz ujjával kapaszkodna a csupasz kövekbe, csak sajnálatos módon ő nem holmi béka, nincsenek tapadókorongjai, és a karmai sem elég élesek ahhoz, hogy megtartsák a felrepedezett, ódon padló felületén. Kicsit mintha megrándulnának azok a sápadt ajkak, s a fiú érzéketlen vonásait átitatja valamiféle állatias vadság.*
- Nem voltam riadt. Csak meglepett, hogy nem vagyok egyedül, mikor arra számítottam. Ennyi. Legközelebb felkészülök az ilyesmire.
* Hátraveti a fejét, hogy kirázzon az arcából egy kócos, hófehér tincset, aztán a banyára emeli rideg, szenvtelen tekintetét. Egy ideig még furcsállón méregeti a bibircsókos pofázmányon szambázó pókot, aztán lassan, pokolian ráérős stílusban a nálánál jóval magasabb és idősebb lány felé fordírja az arcát.*
- Nem szeretek sakkozni.
* Evre néz, de a banyához beszél, aki eddig úgy tűnik, tökéletesen jól elfoglalta magát Evelynnel, ráadásul ha az ártatlan szemlélő szemei nem csalnak, még élvezte is a hárpiává bomló mardekáros hisztijét. Hiába, olyan nagyon unalmas lehet az élete itt egyedül.. nem csoda, ha kapva kap bárminemű szappanoperán. Azt a nők amúgy is szeretik. Talán nem ártana ide egy tévé.. és a Dallas. Igen, az egyenesen zseniális lenne. Addig ellenben, míg Seya leszarja az ilyesmit,  a varázsvilágban kerülik a hasonszőrű mugli tárgyak használatát, a banya szobra kénytelen lesz beérni a seholsincs sakktáblával, melyen láthatatlan bábuk flangálnak, s a fiatal tanoncoknak is el kell viselniük cseppet sem kellemes társaságát.

Az asszony szobra most mélyebbre hajol az üstje fölé, s olyan hirtelen dől előre, hogy ha nem volna a talapzat, egyszerűen belenyomulna a mogorva lányzó arcába. Seyala csöndesen állva figyeli a jelenetet, s most aztán borzasztóan örül, hogy nem ő volt az, aki tulajdonképp kibökte, tud sakkozni. Hangos, sípoló röhögés csattog végig a folyosó pucér kövein, aztán hason csúszva tesz egy kört, s a boszorkány markában hal el. A göcsörtös, hosszú, mocskosszürke karmokban végződő kis kezek keményen ökölbe szorulnak, s lassan, borzasztó lassan nyílnak szét Evelyn orra előtt nem sokkal.*
- Játszani, úgy bizony, arany bogaram.. Aztán ha tábla nincs, nem jó a sakk, igaz-e? Vagy zsebsakkja van valamelyik.. őő.. töknek?
* Húsos ajkai lassan, de biztosan rándulnak meg, de úgy néz ki, a gyerekek kedvéért most az egyszer visszatartja a kirobbanni készülő hahotát. Vagy egyszerűen csak rájött, hogy hanyatlóban a humorérzéke? Áh, biztos nem. Üres a tenyere, de amennyire tartja, akár még lehetne is benne valami. Seyala elfintorodik.. ezt már nem is érti, és őszintén szólva nem is akarja érteni.*
- Átkozd el.
* Jegyzi meg csöndesen, csak úgy mellesleg a másik fogolynak, közben hátat fordít a párosnak és elindul a folyosó vége felé. Elege van ebből a bolhacirkuszból. Hűvös, verejtéktől sikamlós ujjai közé megnyugtatóan simul a pálca.. megpörgeti, mintegy pótcselekvésként, aztán mikor ismét azt veszi észre, hogy az orra elé került a boszorkány szobra, megtorpan és visszafordul. Valahol itt sejti a folyosó tényleges végét.. Végigtapogatja a falakat, megrugdossa a köveket, két tenyérrel, a vállával, a homlokával feszül nekik, de semmi hatás. Hát akkor..:*
- Alohomora.
* Egy halk kis hang valahonnan a folyosó túlsó feléből, ha Evelyn még mindig a szobor előtt áll, most utat tör magának a bosszantó röhögéssel teli légben, s bekúszik a lány füleibe. Egyetlen aprócska probléma van csupán.. egy folyosón nincsenek zárak, lakatok. A fiú ellenben nem tér vissza. Egyenes a folyosó, a vége mégis sötétbe burkolózik, s onnan most távolodó léptek zaja hallatszik. A kis szemét.. talán kijutott, és még csak nem is szólt?!
A banya szobra érdeklődve fürkészi a távolt, aztán kuncogva visszafordul Evelyn felé.*
- A kis barátod csak az idejét pazarolja és abból én mondom neked, kislány, nekem rengeteg van.* Van egyfajta cinikus él a hangjában* De nektek.. Csak éveitek. Noh..! De amíg itt vagytok, szórakozzunk egy kicsit! Ha már sakkozni nem is tudunk. Naa.. adj egy pacsit! Selypítős paci!! Nyerítve röhögés.. BwahhahhahahahhahahaHAAAAArgh.. khö-kkhö..!
* Ismét csak a vihogás. A keze pedig olyan keménynek tűnik. A karmai élesnek. A szemei pedig amilyen élettelenek, olyan infantilis fénnyel ragyognak.*

[- De, elsőéves koromban már tévedtem el, azóta nem sűrűn.]

[ Seya ]

Éledező dühvel pislog hol a fiúra, hogy a szoborra. Mi van, ma mindenki megőrült?!
- De, elsőéves koromban már tévedtem el, azóta nem sűrűn. – szólal meg vékonyka hangján cseppnyi mosollyal megtoldva, akárha kikacagná a háztársat. Hiába, Ő már csak ilyen, ezért szokták mások a hajukat tépni Tőle, pedig, ez még a finomabbik énje. Ha tudnák, mi lakozik a gunyoros lepel alatt, mindjárt másképp állnának a dolgokhoz. Persze, esze ágában sincs azt megmutatni, elég, ha egyszer-kétszer megvillantja, hogy nem olyan bűbájos, mint aminek kinéz, aztán mehet mindenki a maga dolgára, és lehet nyugton hagyni.
Ennek azonban még bőven nem volt itt az ideje. Továbbra is félrebiccentett fejjel nézett a zöldszegélyesre, apró fintorral a szája szegletében.
- Felkészülni?! – nevet fel hirtelen. – Mióta lehet felkészülni egy olyan helyzetre, aminek a bekövetkeztét nem is sejtheted? – a halk kuncogást kíváncsi nyílt tekintet öleli körül. Seyala hátrarázza a hófehér tincseket, aztán lassan felé néz, mintha arra célozna, hogy egy idióta, amiért megmondta, hogy tud sakkozni. A lány összeszorítja a száját, persze, az, hogy nem szeret, már eleve elfelejtette közölni, de mivel nincs sehol semmi, amin játszani tudnának, elég nagy sansza van rá, hogy ne kelljen órákat itt lebzselnie. Már igencsak ég a lába, hogy mihamarabb eltűnjön a nyomasztó folyosóról.

A banyával már aligha foglalkozik, arról lepereg minden, és undorító poénokká alakítja a legkomolyabb felszólását is. Legszívesebben apró darabokra átkozná, de mi van akkor, ha a szobor a nyitja a szabadulásnak? Vagy itt reked, vagy nem? Végülis ötven százalék esélye megvan rá. Újabb fintor, ezúttal sokkalta láthatóbb, mint eddig valaha.
- Nem, nincs nálam zsebsakk. Nem térhetnénk arra, hogy is jutunk ki innen?- kezdi, amikor már látja, hogy nem fog megúszni, egy újabb fület szaggató hahotát. A banya azonban meglepő módon elnyomja, csupán húsos ajkai remegnek. Eve csendesen elmormol egy imát, hogy maradjon is így, amikor a háztárs megszólítja.
Elátkozni, persze, aztán ragadjon itt beláthatatlan időkre?
- Átkozd el Te! – veti a fiú után, aki hátat fordítva indul el a folyosó vége felé, majd jelenik meg újra az öregasszony előtt. A lány már nem mosolyog, kezd neki is elege lenni a helyzetből.

Érdeklődve nézi, ahogy Seya végigkocogtatja a falakat, rugdosni kezdi a köveket, és hol tenyérrel, hol homlokkal nekifeszül annak áthatolhatatlan mivoltának. A sikertelensége kedvét szegi. Egy pillanatra elmélázik, hogy talán neki is meg kellene próbálnia, tesz egy tétova lépést, amikor megáll, és lemerevedik. Hogy is ne. Ő aztán nem fogja bepiszkolni a ruháját, sem a hófehér kezecskéit…
Fejét átbillenti a másik oldalra, amikor a másik fogoly pálcát húz, és varázsol. Halk kattanás szeli át a nevetést, és a lány lefagyva pillant arra a pontra, ahonnan még hallani véli a lépteket. Kijutott vagy mi?
Értetlenül néz a banyára, az azonnal választ is ad neki, persze nem kedvezőt. Fejcsóválva nézi a szobrot, talán tényleg apró darabokra kellene átkoznia? A pálca megpördül a kezében, de csak pótcselekvés, semmi más. 

- Hogy lehet innen kikerülni? – teszi fel a kérdést újra. Most már tényleg elege van. Nem akar szórakozni, sem beszélgetni, az ágyát akarja, meg valakit, aki kivezeti. Vet egy tétova pillantást a sötétbe burkolózó folyosóra, aztán gyors léptekkel indul a fiú után. Vagy kijutnak, vagy nem. De egyedül, tétlenül nem fog itt ácsingózni, amíg szép lassan hülyét nem kap a boszorkától, és annak cseppet sem stílszerű humorától…
Beérve, kis futással fékezik le mögötte pálcáját a háta mögé tartva, biztos, ami biztos alapon...

[Ev]

*A boszorkány ajkai sejtelmes mosolyra húzódnak, miközben lassan, borzasztó gunyorosan megcsóválja a fejét.*
- Ne is álmodj róla, édes kis kincsem, hogy kijutsz innen még a mai nap folyamán. Ismerem a fajtátokat.. és a hozzátok hasonló zöldfülűek jönnek rá legnehezebben a titokra. Egész egyszerűen képtelenek vagytok ráérezni a titokra.
*Elneveti magát, recsegős hangja kegyetlenül pattog végig a csupasz falak között, s az sem zavarja, hogy faképnél hagyják. Ördögi kör.. ha kiérnek a folyosóról, épphogy visszatérnek az elejére.. Ez a kígyó bizony a saját farkába harapott, habár görbületnek nyoma sincs, s a kövek maguk is olyan egyenesre csiszolva sorakoznak egymás mellett, hogy a puszta feltevés is ostobaságnak tűnhet, miszerint akármerre is elkanyarodnának a falak. A boszorkány szobra mélyen előrehajol, s a Mardekáros lány lépteinek elhalására fülel. Kuncog. Borzasztó viccesek ezek a kis beképzelt majmok.. Ő pedig közelsem olyan ostoba, hogy megmondja a kijutás módját azoknak, akik enyhíteni képesek magányát.*

*Seyala is hallja, amint léptek közelednek feléje, s lassan hátrafordul, hogy a lány szemeibe nézhessen.. kétli, hogy a szobor pattogott  volna el eddig, így aztán nem lepődik meg túlzottan, mikor a cipők tompa koppanásai valahol a háta mögött csendesednek el. Illetve immár az orra előtt.*
- Háth.. így nem jutunk ki. Nincs ajtó, nincs lakat, csak ez a rohadt folyosó!
*Hangos káromkodással toldja meg az iménti mondatot, aztán mintegy tompítandó a szavak súlyát, lehorgasztja a fejét és megvonja a vállait.*
- Amúgy ha már ilyen szépen ittragadtunk.. a nevem Seya. Tudd, ki mellett találják meg a rohadó hullád.
* Tekintetét visszaemeli a lány szemeire, aztán valahova a háta mögé fókuszál. Pupillái feneketlen kúttá tágulnak, ahogy lassan fogyni kezd a fény, s a fiú szemei szó szerint magukba isszák az utolsó sugarakat is. Badamm.. badamm.. Dobban a kicsi szív. Badamm. Elalszik egy fáklya. Majd még egy.. s a sötétség tétován, akár az újszülött gyermek, közelít a kölyökhöz és az előtte álló lányhoz. Olyan gyöngéden nyúl ki a zöldszegélyes válla felé, mintha le akarná róla simítani a talár sötét anyagát.*
- Asszem gáz van..

*Idegbeteg, borzasztó mókás kacagás töri meg a lassanként beálló csöndet, majd egy fémes lap gyötrődő sikolya, amint végigkaristolja a padlót. Csavarok nyögnek, megkergülve forognak a helyükön, s akár a száraz, mindent szétmorzsoló szikla, roppan egy súlyos test a távolban. Újabb fáklya alszik ki, s egyre csak sötétebb lesz. A fiú nem gondolkozik sokáig, maga elé szegezi a pálcáját és kiejti a bűvös kis szót.*
- Lumos!

* A csend.. a végtelen, puha, mindent magába nyelő csend.. és a terpeszkedő sötét. A Mardekáros lány vállát hűvös, istentelenül hideg ujjak érintik meg, ám ha megfordul.. kápráznának az érzékei? Olyan hosszú ez a folyosó.. ki tudja, hol a vége, s ők most hol állnak pontosan? A szobor vajon közelebb van, mint amilyen távol?..*

[[ Seya ]]

[ Seya ]

Esze ágában nincs tovább ácsorogni a banya előtt hallgatva annak válogatott, meglehetősen furcsa kis poénjait, ha már egyszer lehetősége van kimenekülni, a második lehetőséget választja. Gyors léptekkel indul meg a fiú után, beérve lelassít, és felveszi annak tempóját.
Apró fintorral válaszol a zöldszegélyes káromkodására, majd meglepetten pillantja meg annak lélektükreit, s hall egy nevet, ahogy szólíthatja majd. Ha lesz rá alkalma. Jelen esetben örül is, meg nem is. Semmi kedve itt ragadni holtának napjáig.
- Evelyn. – mondja rekedtes hangján. – De általában csak Ev. - toldja meg a suta mondatot. Nem mintha nem örülne, hogy egy nevet már legalább tud, egyszerűen csak ilyen szótlan. Kivétel, ha olyan helyzet adódik. Mint most.

A kékellő íriszek összeszűkülnek, ahogy Seyala a válla felett tekint el az ellenkező irányba. Homlokráncolás, egy sóhaj, majd felvonja a szemöldökét, és maga is irányba fordul. A sötétség, mintha lassúdad léptekkel közeledne feléjük. A fáklyák egymás után alszanak ki, mígnem az egész folyosón már alig látni valamit… Szívverése felgyorsul, levegőért kapkod. Kis híján felsikít, amikor egy kart érez a vállán. Ijedten realizálja, hogy Seya érintette meg. Mély sóhaj, annak szavaira, biccentés, majd három szó hagyja el az ajkait.
- Nagyon úgy fest…- mormolja alig hallhatóan. A sötétség tovább nő, a helyzet kezdi kikezdeni a mardekáros lány elméjét, nem, nem fog sikítani… Egy mardekárosnak nem szabad.

A kacagás hallatán látványosan rezzen össze. Azért mégiscsak egy lány, akárhonnan nézzük is. És a lányok, nos nem igazán arról híresek, hogy hidegvérűek legyenek, akár a fiúk… Persze vannak kivételek, de Evelyn nem tartozott közéjük. A fény tovább fogyott, és a rémisztő hangok megtették a hatásukat, úgy remegett, akár a nyárfalevél, amikor az őszi szellő belekap, és le akarja sodorni a fáról.
Sűrűn, és nagyokat pislog, de a szeme csak nem szokja az egyre sötétedő folyosót. Egy pillanatra hátratekint, amikor Seyala fényt varázsol a pálcájára. Most már látja is a fiút, de ez sem segít rajta…

Félelme csak fokozódik, amikor hűvös ujjakat érez ismét. Egy másodpercre lefagy, mintha a folyosó magába szippantotta volna törékeny testét. Nem mer megfordulni. Nem tudja mit fog látni, de fél… Legalább annyira, mint amikor megkapta a levelet, amely megváltoztatta az életét örökre. Már nem számított. Csak az, hogy hol van most, és miképp zubog az adrenalin a testében egy dologért kiáltva… Félszegen néz el a folyosó végére, amiből már újfent nem látszik semmi. Talán jobb lett volna a banyával maradni, elhallgatni a hülyeségeit, és épségben kijutni egyszer? Vagy ez csak egy próba lenne, amin átkelve kikeveredhetnek a végtelen folyosóról? Mi folyik itt? Soha nem hallott még ennyire hátborzongató helyről a Roxfortban, és most mégis úgy érzi magát, mintha egy lidércnyomásba csöppent volna… Úgy érzi? Nem, ez maga a lidércnyomás… Egyetlen gondolat dübörög benne, egyetlen, amely talán talpon tartja…
- Nem tudom, Te hogy vagy vele, de én ki akarok jutni innen… Méghozzá minél hamarabb…- suttogja a csendben

[Ev^^]

- Szintén..
*Mormogja maga elé nem épp a legboldogabban. Neki sem tetszik ez a sötétség, habár őt ezerszer jobban irritálja Evelyn állandó reszketése és a remegő test közelsége, mint a feléjük nyújtózó, végül őket körülölelő árnysereg. Nem sokkal ugyan, de távolabb húzódik tőle, hogy ne hallja a reszketegen vett lélegzetek susogását, majd a kifelé szökő levegő forró hullámainak halk löketeit. A pálcát maga elé szegezi, de az aprócska fény nem bizonyul valami nagy segítségnek. A másik Mardekáros haját egyre tökéletesebben látja, külön a felszínre simuló és mélyebben megbúvó szálakat, az árnyakat és a hosszú, fa erezetnek tűnő vonalakat.. egyszóval mindent, ami kurvára nem érdekli. Azt ellenben már nem tudná megmondani, hogy mi adja ki azt a kerregő, egyre közeledő hangot az orruk előtt.. valami.. közeledik.
Badamm.. az utolsó fáklya is kialszik, csöndesen illan tova a füstje, de kecses kígyózását a diákok már csak sejthetik, semmint láthatják. A sötétség holmi süppedős, királyi szőnyegként terül el a lábuk előtt, mintegy ösvényt festve a riadt kis páros elé. Seya pálcája végén mintha kicsit tompábban fénylene a varázslatos lángocska.. megremeg a fénye, mintha a fiú zaklatott szuszogása ingatná meg újra és újra. Megbillen, egyensúlyozik, aztán mégis sikerül megtapadnia a fényes fapálcán.

Badamm.. badam-badam-badam-bamm-bamm-babamm..

Megőrül. Megőrült? Elég volt.. kib*szottul elege van. Csak.. had.. jusson.. ki..!

A fiú egy lépést hátrál, s ezzel együtt Ev is a gyengén pislákoló láng fénykörének perifériájára csúszik. A sötétség alig karnyújtásnyira, puha kabátként kínálja fel magát, hogy felpróbálhassa. Biztos meleg és puha.. olyan lágy és nyugtató. Bár.. a kerrh-kerrh.. kerrehh.. hangok nem épp bizalomgerjesztőek. Nyirkos, nyúlósan undorító érzést keltenek, mint mikor a slejm nem szakad fel az ember torkából, s ő hiába köszörüli azt véresre, csak fuldokolva, hörögve képes nyelni a levegőt. Nyálkás cuppanás.. a nyirkos falakat érintette volna valami? Seya egy újabb lépést tesz hátra, ám ha Ev tovább hátrál, egy idő után csontos, kemény kis testnek ütközik. Az alacsony fiú egész a folyosó falához simulva várja a közeledő akármit. Nehezen szedi a levegőt, mint aki mindjárt bepánikol, ehhez képest viszont az arca.. nah igen, az a szoborszépségű mestermű.. épp oly rezzenetlen, mintha magasról leszarná ezt az egészet és a valami képébe akarna röhögni.

Jeges, iszamós ujjak borzolják végig a lány alkarjának idegvégződéseit, s a következő pillanatban mintha fagyos vizet loccsantanának a nyakára. Nem, nem lett nedves.. mégis olyan.. végigcsurog a gerince mentén, ráfog a derekára.. Seyala aprót nyög mellette, s még távolabb igyekszik kotorni, ezzel viszont a fényt is vinné.

Eszelős kacagás a háttérből, s továbbra is sikoltanak a vasak, gyötrődnek a kövek, nyögnek a sarokvasak! Aztán mennydörgő morajlással egy súlyos, végtelenül lomha test zuhan a padlóra.*
- Nem harap a néni, kedveskéim! Csak az orrom vas, agyaraim nincsenek! A szobrász lefelejtette, a galád.. Hehehe! Nem harap, mert nincs foga!! BwáháháháHHÁÁ!!

[.-= Holdsápka =-.]

• Egészen máskor
• Magánkaland, mesélő : Dementor
• Résztvevők : Dotty Moon , Sean Blaine

.-= Holdsápka =-.


.-Alkímia tanterem-.

Az alkímia terem.
Cedrah magyaráz.
Csodálom, hogy nem magát nézegeti egy szaros tükörben, simogatva a képet. Nade, igen, ez az óra, amin minden esetben figyelni szoktam, és nem csak azért, mert a Nagybátyám tartja, hanem azért is, mert van realitása az anyagnak, életszagú. Amikor az iskola véget ér, rengetegen, sőt mondhatni mindenki egy üres fejű varázslónak kikiáltott majom lesz, egyesek meg műboszorkányok. Divatból járnak ide, semmi másért…a fejükben az agy helyén meg valami nagy adag moslék úszkál, amelytől képessé vállnak arra, hogy ne a szoba közepére ürítsenek, és az ajkaik ujjal való birizgálása mellett teszem azt, ki tudják szedni egymás hajából a tetveket. Ténylegesen, mint az igazi majmok.
Tompa koppanás.
A lapockám.
Hátrapillantottam a vállam felett, természetesen a jól megszokott jellegtelen és üres tekintettel, vajon mi is történt. Még elkaptam a hangot, egy papírgalacsin hullott alá. Ahogyan letekintettem, látni véltem, de már csak azt, ahogyan köddé válik. Természetesen érdekelt, ki is tette a dolgot, így újfent megemeltem a tekintetem…noha leplezni próbálta gyermekded játékát, láttam, a szemeiből…a Főkolompos volt az.
Utolsó csepp.
Újabb hulla.
Az eleddig semmitmondó arc egyszeriben eltorzult, a szemeim összeszűkültek, és ki lehetett olvasni belőlük a választ a galád támadásra. Azt, hogy a srácnak már csak percei vannak hátra, annyi, amennyit még az óra elvesz az édes bosszúból.

Cedrah jelez.
Vége az okításnak.
A Főkolompos menekül.
Megérezte a dolgot.
Halál.
Nyugalmasan pakolásztam össze a holmimat, és süllyesztettem bele a tértágító bűbájjal ellátott mappámba. Nem szerettem táskát hordani, az olyan röhejes, és legfőképpen, roppantmód gyerekes. „Kicsi hátizsákkal sétálgatok az iskolában” emberkékből van elég, talán túl sok is…és én utálok egy lenni a sok közül. Miután végeztem, kótyagosan ballagtam ki a teremből, természetesen bólintva egyet a rokonom felé, ennyit megérdemelt, merthogy ő legalább még ember volt valamilyen szinten. Amint kiértem a folyosóra, azonnal őt kutattam, és meg is láttam.
Követtem.
Biztosan tudta.
Érezte.


.-Végtelen folyosó-.

Egy darabig csendesen bandukoltam utána, de zavart a tudat, hogy nem igazán szeretne elfutni. Tény, nem léptem mögé, mert olyan folyosószakaszt kellett találnom, ahol nyugalom van. Talán nem ölöm meg, de olyan élményben lesz része, amelyben születése óta nem volt. Véresebb lesz, mint akkor, és most nem köldökzsinór fog a nyaka körött tekeregni, hanem a karom…vagy a saját karjai, ezt majd még meglátjuk. Túlzottan nyugalmasan sétál, valószínűsíthetően többekkel kell számolnom, de ez csak jó…ha egy elmenekül, akkor adunk egy kis vérfrissítést a rólam szóló mendemondáknak.

Befordultam a sarkon.
Eltűnt.
Titkos ajtó?
Abban a pillanatban megtorpantam, ahogyan befordultam, valami nagyon nem stimmelt, hiszen egy olyan hosszú szakaszon, ami előttem állt, nem szaladhatott végig. Oldalra pillantottam, hogy végigmérjem a falat, látni lehet-e valami furcsát rajta. Mivel semmit sem láttam, a túloldalt is megvizsgáltam, de az eredmény ugyanaz lett, nagy büdös semmi.
Megfordultam.
Közönyös tekintettel vettem tudomásul, hogy amerről érkeztem, a forduló, annak is nyoma veszett. Nem igazán voltam vele tisztában, mi is történik, de egy dologban nagyon is biztos voltam…Joe halott, és nincs visszaút.
Elindultam.
Percek.
Sehol semmi, csak sétálgattam az átokverte szaros folyosón, és egy rühes szakaszt sem találtam, ami kivezetne belőle. Az egész szakasz mindkét oldalát fáklyák díszítették, és bizonyos időközönként látható volt valami fura szoborcsoport, olykor meg valami büdös banyára hajazó szar. Egy idő után kezdett gyanússá válni, hogy folyton ezek mellett porolok el. Komolyan mondom, ez a rohadt iskola nincs olyan hosszú, mint amekkora sétát levágtam.
Megálltam.
A banya mellett.
Rápillantottam.

Nem fordultam felé teljes lényemben, csak a fejemet mozdítottam az irányába, hogy végigmérhessem. Azon gondolkodtam, hogy megjelölöm a helyet, egy jó kis „bombarda” varázsige meg is teszi. Egy rohadt nagy rakás kőhalmot azért még én is észreveszek, nem beszélve arról, hogy a rusnyaság mögött talán nem olyan vastag a fal, és egy másik folyosóra torkollik majd.
Bal zseb.
A pálca.
Már a kezemben volt, mégis, vártam vele, hogy előhúzzam…hangokat hallottam a folyosó vége felől, már ha ennek a szaros szakasznak volt vége…

[~Sean]

~Sean


Alkímia óráról baktat kifelé. Ma valahogy még a megszokottnál is elcsigázottabb. Nem kötötte le se tanóra, se Lupen professzor piszkavasa, ahogy meg-megcsillant a terembe betörő pár napsugár igencsak vérszegény fényében. Ma nem. Padjára könyökölve mélyen beletúrt seszínű tincseibe. Gondolatai egészen máshol jártak.. Egész órán hátrafelé pillantgatott, ő ma sem jelent meg.. Bármennyire is gyűlölte, valahol mélyen mintha lelkiismeretének halk motyogása törte volna meg benső békéjét. Óra végén bágyadtan pakolja el tankönyveit, veszi vállára viseletes oldaltáskáját, majd néma léptekkel távozik a teremből. Nem kellene ilyenekkel törődnie, hisz az egész incidens nem az ő hibája. De vigyázhatott volna jobban. Ráadásul.. meg is érdemelte. Ilyet nem érdemel senki..
Ez nem átok, az istenért!
Megelégeli a belső marakodást önmagával, ráadásul a halk hangocska előző kirohanását erősen megcáfolja. De nem, ő nem fogja egy ilyen alak miatt emészteni magát! Hiába, bármennyire is próbálja elterelni gondolatait, az ember nem heveri ki olyan gyorsan az efféle baleseteket. Öt percnyi belső vívódás után hangosat morogva csap rá a falra. Egészen előrehajol, hosszú tincsei kiszabadulva háta mögül pihennek vállain és mellkasán. Most nem gondolhat erre az egészre.. Kizár mindent a fejéből, nem koncentrál semmire. Nem is lát mást csak ezt a… gyertyatartót? Meghökkenve veszi szemügyre az ismeretlen darabot. Nagy szemeket mereszt a két faunra, nefelejcskék íriszeivel újra és újra végigméri kis alakjukat. Két röpke gondolat fúrja be magát a fejébe: Az első, hogy az illető már annyira az agyára ment, hogy még a faunokban is őt látja.. Ám ezt hamar elhessegeti, talán azért mert túlontúl nevetségesnek találja a puszta feltételezést is, vagy azért, mert a második gondolat, ami nem más, minthogy eszméletlenül fogalma sincs arról merre van, sokkal zavaróbb. És reálisabb is, valószínűleg. Ugyanis, most, ahogy körülnéz, teljesen idegen helyen találja magát. Száját oldalra húzva figyeli a félhomályban úszó folyosót, a kopár falakat, és lassan biztos lesz benne, hogy még sosem koptatta ezelőtt ezt a padlót. Észre sem vette, hogy belső vívódásai közepette, lábai maguktól mozogtak, és nem következő órájának helyszínére, a Nyugati szárnyba cipelték gazdájukat, hanem valami egészen más helyre. Legalábbis.. nagy valószínűséggel, ez nem a Nyugati szárny.
Pár percig csak fülel, hátha meghall még valakit, ám csak saját, halk lihegése töri meg a csendet. Ekkor veszi észre, hogy még mindig kezét a falnak támasztva dől előre.
Lassan kiegyenesedik, visszacsúsztatja vállára oldaltáskájának lecsúszott pántját, majd megigazítja kigombolt talárját, és röpke mozdulattal végigsimítja szoknyájából kitűrt, csak úgy szabadon lengedező fehér ingjét. Mintha bárki láthatná.. Nagyokat pislog a folyosó két irányába, már arra sem emlékszik, merről jött. Vállát hanyagul rángatva kiszúrja magának az egyik véget, és lomha léptekkel indul el felé. Végül is, kijárat csak lesz.. Hisz, ha ide bejutott, akkor ki is fog jutni egyszer. Vagy ha nem, legalább egyedül szorult ide. Ilyenkor aztán pont a társaság hiányzik…
Kellett neki effélékre gondolnia. A közelből halk neszek hangzanak fel. Motoszkálás, lábak kopogása a kőpadlón. Tehát nincs egyedül. Pár pillanatig még nagyokat pislog a hangok irányába, majd csak fejét mozdítva, hátrapillant. Ismét látóterébe kerül a faunos gyertyatartó, és kirázza a hideg. Semmi kedve visszafordulni.. Csak nem lehet olyan rossz dolog a hangok okozója.. Lehet, hogy csak egy patkány.. vagy talán tanár. Bárcsak tanár lenne, milyen szívesen kitúrná most a fejéből az ócska gondolatokat, azzal, hogy jól elcseveg az utolsó anyaggal kapcsolatban felmerült kérdésekről. Ó igen, igazi hollóhátas lélek.
Egészen fellelkesül. Szinte látja lelki szemei előtt, hogy egy talárjában magabiztosan feszítő, komoly tanerő várja pár méterrel odább. Ismét megindul, és nem kell sokat várnia, már meg is érkezik a hangok keletkezésének helyszínére. Tágra nyitja harsánykék szemeit, hogy jobban szemügyre vegye az eléje táruló képet. Egy óriási banya szoborral találja szemben magát. Azzal a tipikus, mugli mesékben feltűnő, bibircsókos típussal. Eszébe sem jut, hogy nem ez a folyosó egyetlen látványossága, amíg meg nem pillantja a szobor előtt tébláboló alakot. Egy diák. Tökéletes.. Arcára a csalódottság letagadhatatlan kifejezése költözik. Csak egy diák.. Lemondó sóhajjal dönti oldalát a falnak, hagyja, hogy tincsei ismét előretörjenek, majd egyik szemöldökét elmondhatatlanul felhúzva, kérdő tekintettel pillant a fiúra. Egy mardekáros.. Már csak ez hiányzott. Nem igazán ismerős neki, talán párszor látta már, bár ezen nem csodálkozik. Nem sok diákra figyel fel.. És most mi legyen? Szólítsa meg? Fel sem merül benne a gondolat. Teljesen leköti az - egyelőre neki félig háttal álló - diák alapos szemrevételezése.

[Magánkaland]

Magánkaland
Helyszín és időpont: Végtelen folyosó; délelőtt 11:03
Résztvevők: Dorothy Moon, Sean Blaine

Tiltott ösvényre léptetek, ám ezt talán még magatok sem tudjátok biztosan.. csupán érzitek. A köröttetek hallgató kövekből áradó kesernyés, nyirkos pinceszag nem igen hagy kétséget affelől, hogy ahogy arra már a bozontos hajú hollóhátas lány is gondolt, ez bizony nem a Nyugati szárny!
A tökéletes csendet csupán önnön szuszogásotok, zaklatott lihegésetek, és a tilosban járó, bizonytalan gyermekekre jellemző, esetlenül tapogatózó lépteitek halk toppanásainak zaja töri meg. Máskülönben minden békés, nyugodt; elhagyatott, akár egy kripta. Milyen morbid, hogy egy efféle szakasz kezdetét jelző póznaként az életet, a nőket és a szórakozást hiredtő kis faunok vihognak minden alkalommal az arcotokba, ahogy elhaladtok a lábaik közé ékelődött, törött üvegű óra tompán fénylő alakja előtt!
Hosszú távon őrjítőleg hathat az emberre az effajta nyugalom, s nem számít, hogy hosszú mérföldeket gyalogolhattok, kedvetek szerint szaladgálhattok a nyomasztóan sötét falak között anélkül, hogy elérnétek az út végét; az elülső és hátulsó fal hiánya és a komisz átok bizony gonosz pókként figyeli, miként vergődtök álnokul kifesztett hálójában. Innen tényleg nincs visszaút? Mégsem láttok holttesteket, sem kiszáradt kulacsukat szorongató, veterán harcosok összeroskadt csontvázait.

Sean: A szemed sarkából végigméred az ocsmány szobrot, ami első ránézésre teljesen átlagos, ostoba dísztárgynál nem tűnik többnek. A szája tátva, mintha anyaggal teletömött torkából harsányan gurgulázó kacaj nyomakodna felfelé, hogy aztán rideg kővé dermedve ülepedjen meg a foghíjas, trehányul nyelv nélkül hagyott szájüregben. Ami a haját illeti, egész életszerűre faragták a gondos kezek, s most csigákba göndörödő, fényesre kopott tincsei szabadon meredeznek a négy égtáj felé - persze itt is fellelhetőek a mester szórakozottságának eredményei, mint például egy kopasz folt, mely közvetlen a süveg vonala alatt éktelenkedik, a félre fordított fejű nő füle tövénél. Merészen az üstje fölé hajol, göcsörtös ujjai keményen a valóságos ónedény peremébe marnak - ez utóbbi tömve van a legkülönfélébb szemétfélékkel. Almacsutka, rothadó, egy darab bot, porladó, pergamen, melynek égett széle koromfekete a lángok haragjától.. régi gumilabda, lyukas.. és még sorolhatnánk. Ezt a gusztustalan mocskot kavargatják a pillanatba dermedt kőalak izmai, s ezekre mered olyan aljas, előre is kárörvendő, ám roppant intelligensen fénylő, faragott szemekkel. Túl.. értelmesnek tűnik.
Már fordítanád el a tekinteted, mikor olyan érzésed támad, hogy visszanéz rád.
- Mit keresel a zsebedben, fiacskám? Csak nem azt a komisz pálcát, amivel úgysem mész itt semmire? - sziszegi feléd rezenetlen vonásokkal, s ha rád is pillantott valaha, egy biztos - most ismét az üstjébe réved.
- Semmire, semmire, semmirekellő kis pimasz! Nem mehetsz semmire, mert innen semmiféle út nem vezet kifelé, csak be! Be-be-beh! Bibííí, nekem nincs szükségem élelemre az életben maradáshoz, nektek viszoont.. - egyre halkul a hangja, míg végül egész el is hallgat. Ismerős bizsergés csiklandozza a tarkódat - valaki figyel.

Dotty: Az alkímiáról ismerős lehet a srác, már ha kegyeskedik feléd fordulni; most azonban ha figyel is bármire, te nem hallod ezeket a hangokat.. talán elment az esze. Sokan nehezen bírják a bezártságot, pláne, ha napok óta kóvályognak étlen-szomjan egy kijátszhatatlan csapdában. Semmi különöset nem észlelsz egyelőre a folyosón, leszámítva persze, hogy annak nem igen akar vége szakadni. És különben is.. mióta ácsorog ott az a fiú? Talán az előbb is elhaladtál mellette, csak szórakozottságodban észre sem vetted - esetleg az ő lépteit hallottad koppanni? Hol jutott be? Akadhat valami titkos ajtó, vagy ugyanazt az utat jártátok be?