Kaylee Nelson
Eltávozott karakter
Negyedéves tanonc.
Hozzászólások: 12
Jutalmak: 0
Előtörténet: Megnézem!
Kincsesláda: Megnézem!
Kapcsolatban:: Hugrabug
Nem elérhető
|
|
« Válasz #30 Dátum: 2009. 07. 06. - 10:08:56 » |
0
|
Blaine
Hiába nézi az érméket, és az alattuk helyet foglaló kiadási dátumokat, illetve az ismeretlen, boldog neveket, akik megkaphatták azt, amelyre Kaylee egyáltalán nem vágyik, - mint ahogyan életében egyszer sem vágyott megkülönböztető díjakra - nem érez magában feldobottságot, vagy földöntúli boldogságot. ~ Úgy látszik, amire magam sem vágyom, azt nézve nem is történik semmi ~ Gondolatai között végigszánkázik néha egy - egy büszke foszlány, de valójában, hiába sétál a csillogó trófeák termében, csak a csönd az, ami megdobogtatja szívét. Senki nem zavarja meg nyugalmát, ami talán annak köszönhető, hogy a rossz időszak ellenére kellemesen meleg, kint, a szabadban eltölthető napot kaptak mára a Roxfortos diákok. Ruhája alsó szegélyét kétoldalról megfogva sétál be egy hatalmas üvegszekrényekkel tarkított részlegbe, és élvezve a némaságot, egyedüli zajként csak topánkája koppanását a padlón, érdeklődő tekintettel fordul az egyik szekrényhez, és lép közelebb hozzá. Ahogy bepillant a kissé maszatos üvegen, a szekrény közepén egy aranycikeszt lát, csillogón, szárnyait kiengedve, melynek egyike, mintha sérült lenne. Kaylee - t nem érdekli túlságosan a kviddics, de a játék eredményei igen, főleg, ha kicsit idősebb már a mostani trófeáknál. Két név villan fel a cikesz két oldalán, egy - egy dicsérő szöveggel. Az egyik mintha Anderson lenne, viszont a másik olyan koszos, vagy inkább kopott, hogy Nelson aligha képes kiolvasni. ~ Dy.. Dylan? ~ Aztán a néma csendnek vége szakad, egyszerűen megtörik, mint mikor a kádba engedett víz egyenletes szintjébe beleérintjük nagylábujjunkat, és a víz felszíne körökbe rendeződve szétválik. Az a kellemes dallam, ami körbeveszi a Hugrabugos leányzót, mikor csend van a valóságban, felemelő érzés, most viszont... ~ ó, csak egy srác, jól el lesz magával ~ Gondolatai nem kalandoznak el, nem érdekli különösebben az egyenlőre udvariatlannak tűnő, csak bámészkodni tudó, mégis, ha jobban megfigyeljük, kedves arcú ötödéves. Kaylee próbál nem tudomást venni arról a tényről, hogy lábát nem takarja más, csak egy kis harisnya, és a ruha, amit magára öltött inkább hasonlít estélyire, mint amit egy egyszerű napra szokás felvenni. Az alig észrevehető biccentésre a már - már megszokottnak mondható, finom mosolyával válaszol, hangját még nem hallatja, zavarni nem szeret, és ha ez a fiú nem szeret beszélni, ő nem erőszakolja rá. ~ talán csak én vagyok a gond, azért nem szól semmit ~ végigköveti barnán csillogó tekintetével az érkező mozdulatait, tartva ugyan egy kicsit attól, hogy megvádolja valótlan kitalációkkal, de ha ő megmerte nézni a lány lábát, akkor fordítva miért ne nézhetné viszont végig őt? Ez csöppet gyermeteg hozzáállás, de vörös foltocskáit el kell valahová rejtenie, és hova máshova, mint saját gondolataiba. Arcára ettől függetlenül kiülhetett némi pír, amit bizonyára az érkező észre fog venni, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot, és ismét ránéz a negyedéves tanoncra. Végül leveszi tekintetét Blaineről, és tovább kószál az üveges szekrények között. Érdekesnek találja, hogy a Roxfortba ennyi tehetséges, ügyes és szorgalmas tanuló járt, és minden bizonnyal jár is. Ott van például Hermione, akit ugyan soknak vél szorgalmilag Kaylee, örül, hogy az iskolai tanárokat valaki megtartja az agyvérzéstől és a különböző szívritmuszavaroktól. A kviddics kitüntetések és trófeák mellett elhaladva régesrégi pennákat figyelhet meg, topánkájára nagyon ügyelve, nehogy bármiféle neszt kiadjanak, nem szeretné, ha társasága pontosan tudná merre járkál, még a végén ráijesztene, és megtudná mennyire fél a maga módján. ~ Csak ne gyere erre, mindjárt végzek, maradj, kérlek, maradj ahol vagy ~ rimánkodik a pennák fölé hajolva, neveket betűzve és a teremben körbenézve. Tetszik neki, hogy Blaine visszaadta neki azt a csöndet, amit az előzőekben elvett, de, mint látható volt, csak egy - két pillanatra fosztotta meg szeretett némaságától a lányt. Pedig, ha tudná, hogy mennyit tud ez a kis szende beszélni.. Továbbhaladva, a Trófeaterem ajtaját gondolatban egyre közelebb látva magához, kezeit egy szabadon hagyott serleghez engedi, hosszú, most hűvös ujjait hozzáérinti, és csodálkozva simogatja kellemesen hideg anyagát. Ez valami csodás, rettentő mód tetszik neki, noha semmi áhítatot nem érez, vagy vágyat, hogy szerezzen magának egyet, meggyönyörködteti a látványa. Eltűnik Blaine, és a gondolat, hogy kimenjen az ajtón, vagy az, hogy talán a fiú bántani akarja őt lelkiekben, szertefoszlanak még saját gondolatai is. Végighúzza ujjait a serlegen. Többször. És érdeklődő tekintete figyelmessé fokozódik, egyszerre mindent tudni akar arról, amit valaki egyszer, nagyon régen kiérdemelt, amiért megküzdött, amit megkaphatott, vagy akár nehezen, vért izzadva megszerzett az iskolának.
|