Trófeaterem

.:: Hercegnő ::.



A válasza az én szavaimat cáfolják meg. De tényleg megcáfolják? Valójában nem tudom. Nehéz ez az ügy, elvégre nagy tapasztalattal rendelkezem a női szíveket illetően. Illene mindent, vagy majdnem mindent tudnom. S ez így is van. De akadnak kivételek. Vannak, akik meg tudnak lepni. Talán, mert minden ember más. Talán mert tényleg különlegesek a maguk nemében? nem tudom. Lehet, az én figyelmetlenségem ez az erényük, amely valójában nincs is, mindössze én képzelem be magamnak, áltatva ezzel önmagam, éltetve ezzel őket s a nem létező egyéniségüket. Magamat szidjam? Minek?
Rájuk nem vetek követ, sose tettem. Talán csak a húgom az egyetlen lány, akit valaha becsméreltem. De ő a testvérem, akit nevelni kell. Noha azt anyám minden téren megteszi.

Vikitria mégis varázslatos. Mert leginkább a szeszélyessége fog meg. A DS megbeszélésen mellém ült, előtte a kviddicspályán felém küldte a szélsebesen szárnyaló gurkóit. A Potter féle összejöveteleken hol ilyen volt hol olyan? és most? most olyan? más, mint eddig.
S mintha a szemeiben a megértés szikráit vélném látni. Megértés... de minek a megértése?
Fogalmam sincs. Mert én nem vagyok se bánatos, se szomorú. Miért lennék? Egyszerűen csak tudom, hogy mi vezette ide, pont ide. És ennyi. Nincs más, semmi más, talán némi kedvtelenség emiatt. De ésszerű ha belegondolunk.
Lehet, túl sokat akartam kihozni a helyzetből. S bár ennek sem volt értelme, mégis megpróbáltam. Hogy az Ő hibája az egész eredménytelensége vagy az enyém, teljesen mindegy. Már teljesen mindegy? nemdebár??

Csak el akart intézni valamit? ezt mondja. Én meg jobb ötlet híján csak hümmögök egyet. Ez amolyan értem én mire gondol ő most válaszszerűség, ami persze teljesen alaptalan, mert fogalmam sincs miért jött ide. Na persze a kviddicses kupák és fényképek, köztük az apjával. De mit akar itt? Kilopni a képet? Hülyeség?
Nem kell viszont találgatnom. A finom kicsiny kéz eltűnik a lány ruhájának zsebében, hogy egy pillanat múlva a pálcára fonódva kerüljön a napvilágra.
Egy laza mozdulat, s máris egy bűbájjal több a földön. A név pedig megváltozik. Nincs már Henderson. Mirol létezik. Eltűnődök ezen.
Csak nézem a képet, a mosolygós férfit, aki egyáltalán nem a Mirolok klánjába illő figura. Hiába az, mert az, bizonyított tény. Ő akkor is inkább Henderson.
Viki mégis megtette, amit jónak látott. Vajon az apja is így gondolja? S Viki?? Valószínű?
Ő nem akar már Henderson lenni. Ő a Mirolokhoz tartozik. Meglehet amiatt a nyámnyila selyemfiú Malfoy miatt? vagy? Ki tudja a nagybátyja mivel tömte tele a fejét?
Szegény lány? szegény kicsi Tria?
- Nem is tudom? lényegében semmi sem. ?
Nesze semmi fog meg jól típusú válasz. Mert ez tényleg olyan. De mit mondhatnék? Nem volt tényleg okom. Csak a véletlenek. Na igen.
- Ha azt mondanám, hogy miattad, azt nem hinnéd el. Igazam van, ugye? ?
Egy halovány mosoly. Na persze ez nem olyan, mint a kérdés. Az egyik őszinte a másik már nem. Te döntsd el melyik melyikre igaz, ha tudod. Én csak maradok az eredeti verziónál. Nézem a Mirol lányt, a Mirol lányt, aki érzem, kicsit elveszett. Talán vigyázni kellene rá valakinek? talán? talán? pont nekem? 

Lényegében semmi sem. Érdekes válasz, magamban jót mosolygok rajta. Ez a tipikus, csak mentem ahová a lábam vitt és a legtöbbször mennyire igaz. Hányszor futottam bele én is olyanokba ilyenkor akikre még csak nem is számítottam, mikor az embernek van célja biztos hogy elkerül mindenkit, vagy ha bóklászik a folyosón és azon elmélkedik hátha megláthatna valakit, akkor csak azzal egy személlyel nem fog találkozni, de mikor eszünkbe sem jut, akkor hoppálá.
Hányszor történt már velem is ilyen, igaz én mindig azokba tudok belefutni akiket a hátam közepére sem kívánnék és akkor általában balhék alakultak ki. Hú, hányszor voltam büntető munkám mert ártást küldtem egy szemtelen ellenségemre, főleg Parkinsonra, de azok a büntetések megérték. Sose voltam egy minta diák, igaz idén már kevesebb szabályszegést követtem el, de történt kellő más, ahhoz, hogy megint csak ne lehessen rám ragasztani a jó kislány jelzőt.
- Értem - válaszoltam rá, teljesen semlegesen.
Bevallom élveztem ezt az egész játékot. Briant-nek tetszem ez már nem volt kérdés számomra és valóban nagyon jóképű, de ne számítson arra, hogy engem csak úgy megkap mint a többi libát. Vikitria Mirolt nehéz fából faragták. Meg ott van az az apróság is, hogy nem vagyok egyedülálló, még akkor sem ha a viszonyomról senki nem tud. *Kicsi naiv leányzónak fogalma sincs hogy pletykálkodnak már az iskolában*
Mi? Miattam? Ez a fiú tényleg tudja, hogyan kell a lányokkal bánni, kár hogy nálam ezzel mellé lőtt. De ezt ő is tudja, ahogy kivettem a szavaiból, viszont ha már legalább ennyire ismer, az egy jó pont. Ha egem is besorolt volna a könnyűvérű buta tyúkok közé akkor elvágta volna magát nálam, végleg. És az igazság az, hogy hiába voltam titkon együtt Dracoval és hiába voltam szerelmes, azért ha Briant feltűnt a képen félszemmel mindig őt néztem, és emiatt is tudtam róla jó pár dolgot.
Elnevettem magam.
- Persze, hogy nem hinném el - mondtam nevetve - De azért édes, ahogy próbálkozol. Viszont én most megyek, amiért jöttem azt elintéztem.
És elindultam. Már már majdnem az ajtónál jártam, mikor megálltam és visszanéztem szegény Briant-re akit elég csúnyán ott hagytam. Valami azt súgta bennem, hogy nem kellene ezt az egészet ennyiben hagyni.
- A parkba megyek, ha van kedved jöhetsz.
Merlinre! Mi volt ez? Randira hívtam? Nem! Ez nem randi, ez csak egy olyan, nincs kedvem egyedül kint ülni a szabadban meghívás, de akkor ha nincs kedvem egyedül lenni akkor miért nem maradtam itt vele? Mi ütött belém?

.:: Hercegnő ::.



Idegesen várom a választ. Idegesen. És ez egyszerűen hihetetlen, felfoghatatlan, lehetetlen? Hogy én ideges legyek? Hogy összeszoruljon a gyomrom valami miatt? Hogy aggódjak valami miatt vagy valakiért? Annyira nem jellemző rám, annyira nem én vagyok hogy az elképesztő. De most mégis itt van ez a helyzet, készen, minden előzetes megnyilvánulás nélkül és bizony nem tudom ezt az érzést hova tenni, és nem tudom mit is kellene csinálnom. Teljesen meg vagyok bolondulva, mintha nem is én lennék, hanem valaki teljesen más. És ezt bizony Vikitria okozza. Ő maga, a szemei, a selymes haja, az alakja, a hangja, maga az egész lénye. És legszívesebben nem is akarok itt lenni, mert tudom amit tudok, azaz hogy ő elérhetetlen, megfoghatatlan. Leginkább ahhoz hasonlít, hogy a kviddicsben a fogó sosem éri el a cikeszt. És hiába vagyok más poszton, ez most tökéletesen rám illik legnagyobb sajnálatomra.

A szavaim persze mint várható is volt teljesen üresen csengnek a másik számára, de nem is tudom mit vártam. Ez annyira egyértelmű volt, és Viki okos lány, átlát rajtam. Úgy érzem, esélyem sincs jól szerepelni. Mint egy lámpalázas kisgyerek, akit kiraknak a színpad közepére és elvakítja a reflektor. Bizony, a lány tekintete úgy söpör végig rajtam, hogy abba beleremegek. A fenébe is! Nem vagyok egy ötéves kis szarházi, akinek legnagyobb öröme abban rejlett, ha a lányok megfogták a kezét vagy adtak az arcára egy ártatlan puszit.
Az a korszakom rég letűnt már, mint a hatodévesek legtöbbjének, kivéve azt a pár lúzert aki esélytelen a boldogságra és a kapcsolatteremtésre.
És mégis, Vikitriával elfog valami gyermeteg vágy, amely szokatlanul félelmetes. Vele minden kicsit másabb lesz. Még a hozzáállásom is a dolgokhoz, a szavaim is amiből az értelmetlen és idióta válaszok születnek. De mit tehetnék?

És miután én jól beégtem a lány előtt, egy nevetéssel elintézi az én szenvedésem. Szívbe markol a hangja, ahogyan könnyelműen jelenti ki, ő elvégezte a betervezett dolgát és másfelé veszi az irányt. Na igen, engem nem szorított be a két óra közti szünetbe. De nagy kár.
Csak bólintok, végtére is nem tudom mit is mondja vagy mondjak-e egyáltalán ezek után valamit. Érzem pedig hogy kellene, ha más nem egy szia féleséget, elvégre most látom ha nem is utoljára, de így kettesben igen, mégse megy.
Mikor ellép mellettem a levegő láthatatlanul fodrozódva sodorja felém az illatát. Egyszerűen csak megrészegít, s lehunyom a szemem egy percre. Már nem hallhatja, de kimondom mégis az eszembe ötlő szavakat: ?Legyen szép napod.? Legyen neki, ha már nekem nem lesz.
És várom, hogy minden elcsendesedjen körülöttem. A cipősarkak kopogása is egyre távolibb, de nem elhalkulva szűnik meg, hanem teljesen váratlanul. Ebből következtetek rá, hogy tulajdonosuk megállt, bár nem tudom miért. Csak a felhívás elhangzása után nyer értelmet a hirtelen megtorpanás.
Bennem pedig elkezdődik a vacilálás. Mert mi van ha csak illemből hív? Mondjuk egy Mirol sose erről az oldaláról volt híres, de Viki mindeddig nem az volt. Csak most kezdte meg ezt az új életét.
- Nem akarlak zavarni? ha feltartalak, elmegyek? csak egy szavadba kerül? -
Fordulok meg lassan és pillantok rá. Tényleg komolyan beszélek, s semmi érzelem nem ül ki az arcomra. Még az a picinyke csábmosoly se, amit a lányok úgy szeretnek. Még az sem tűnik fel, nem, mert Vikitria Mirol ettől többet érdemel, mint egy átlátszó és hazug, mindent ígérő kis csalfa mosoly?

Sose voltam az a fajta lány, aki játszadozott volna a fiúkkal, vagy aki hetente válogatta a szerelmeit, de az sem aki bármikor is randira hívott volna egyet. Nem! Meg volt bennem a kellő tartás és a büszkeség, hogy hagyjam ők csábítsanak el engem. Draco természetesen más lapra tartozik, de azt inkább hagyjuk.
Az utóbbi időben tény, hogy rengeteget változtam, de ez nem a nevem változása miatt történt, hisz azért mert csak egy féléve tudtam meg, hogy valójában Mirol vagyok mit sem változtat azon a tényen, hogy annak születtem és mindig is megvoltak a családra jellemző tulajdonságaim. Egyszerűen csak talán kezdtem felnőni, kezdtem elveszíteni gyermeki naivitásom, mikor még azt hittem minden fekete és fehér ( de legalább nem rózsaszínnek láttam ) rá kellett döbbennem, hogy nem létezik jó és rossz, a világ annál sokkal bonyolultabb és nem mindig a tetteink határozzák meg életünket. Barátokat veszítettem el és cserébe nem kaptam semmit, akik még mellettem álltak azokról is kérdéses volt, meddig tartanak ki, hisz egyre inkább érezhető volt, hogy a volt Vikitria Henderson, a Griffendél csapatkapitánya, aki sosem állt a legkedveltebb diákok listáján, még inkább kezdi elveszíteni a tisztjét.
Most talán annak köszönhetően hívtam magammal Briant-t, ahogy viselkedett velem, hogy azt éreztette velem, hogy nem mindenkit zavar a nevem. Igen, jól esett a barátságos közeledése, jól esett, hogy bókolt nekem, hisz olyan rég nem kaptam senkitől egyetlen jó szót sem.
Meglepett a válasza és elbizonytalanított. Talán félre értettem volna mindent, és nem is akar tőlem semmit, csak szimplán udvariaskodott? Hol marad a magabiztos Don Juan? Vagy úgy véli, hogy nálam ez a nyerő? Mert akkor téved! Ha én kiejtek valamit a számon azt nem véletlenül teszem, nem szokásom udvariaskodni, csak hogy ne bántsak meg senkit, ha nem gondoltam volna komolyan, akkor szimplán ott hagyom megtörten és nem érdekeltek volna az érzelmei, hisz ki nekem ő, hogy foglalkozzam vele.
- Nem szokásom könyörögni, ha nem akarsz nem jössz. - válaszoltam neki.
Tudom, hogy nem volt éppenséggel egyértelmű közlés, és hát túl barátságos sem, de... De akkor sem fogok könyörögni, elhívtam, ha akar jön, ha akar nem. Örüljön, hogy legalább nem csak egy szimpla köszönéssel hagyom itt.
Elindultam a park felé, de közben reménykedtem, hogy azért érezte a mondatomból, hogy őrölnek ha velem tartana, csak hát a büszkeségem nem engedi hogy még egyszer feltegyem neki a kérdést.

.:: Hercegnő ::.



Persze hogy mennék vele. Mennék és soha nem hagynám magára egy fél pillanatra se. Ami, valljuk be hosszú távon idegesítő de? de Viki megérdemli teljes mértékben ezt a figyelmet. És ez az ami meglep. Soha senkit nem tüntettem még ki ennyire, soha senki nem férkőzött közel hozzám. S ez a hirtelen jött változást nem tudom hova tenni. Ebből adódik a hülye viselkedés, az ostoba szavak általi megnyilvánulás, meg a kérdés mit tegyek hogy ne rontsak el mindent?.

Ám csak egy percig van időm rágódni mindezen, mert a Mirol lány szavai az ajtóból egyenesen felém repülnek. Nem épp kedves stílus, és nem is a legszebb szavak a gondolatai meg a szokásai kifejezésére, de éppen ezért Vikitria Mirol ő. Különben hogy boldogulna Malfoyjal meg a többiekkel?
Nem szokása könyörögni?
Hát igen, elvégre mindent ?és mindenkit- megkap. Hogy esetlegesen némi segítséggel vagy a nélkül, az teljesen mindegy. Az én esetemben magára számíthat? s nem is tűnik úgy, mint aki nem magabiztos. Inkább olyannak hat, aki félvállról veszi az egészet.

Figyelem, ahogyan az alakja eltűnik a folyosón, és végül csak a hűlt helye marad. Utána kellene mennem. Tényleg? de?
Tekintetem a képre vetül, a mosolygó férfira, aki már nem Henderson hanem Mirolként integet vissza. Ugyanaz az arc, ugyanaz a mosoly, de már mégsem teljesen azonos a két személy. Mert a név sokat jelent. Nagyon sokat.
Mély sóhajjal rázom meg a fejem és indulok kifelé. Mire észbe kapok már rohanok Viki után. Na remek? hagy lássa csak hogy futok utána, még magabiztosabb lesz? ami végtére nem nagy baj, csak könnyen ráfázhat erre.

- Viki? Viki? várj! ?
Kiáltom, de teljesen feleslegesen, mert pár percre rá utolérem.
Aztán lassítva fékezek le, hogy felvegyem az ő általa diktált tempót, s ne futólépésbe vágtassak ki a parkba vagy oda, ahova épp megyünk. Arcomból kiseprem a barna tincseket, miközben a lányra mosolygok. Most is mondanom kellene valamit, csakhogy semmi sem jut az eszembe. Így keresgélni kezdem a szavakat. Hátha?hátha? valami?
- Hmmm? régóta tervezted ezt a kis akciót a trófeaterembe? ?
Őszinte kíváncsisággal pillantok rá, mert tényleg érdekel mennyi elhatározást és bátorságot követelt meg tőle a cselekedete. Vajon megtette volna akkor is, ha én nem vagyok ott? Valószínű igen, de ez csak az én véleményem. Hogy Viki bevallja-e az meg rajta múlik?

~Folytatás a Parkban~

[//White//]

//White//


- Pontban 15:00-ra legyen a trófeateremben! Egy másodpercet se késsen, különben... tudja mire számíthat! Csillogjon-villogjon ám minden! -ezen szigorú, kemény szavakkal eresztett el órájáról McGalagony professzorasszony. Szemében kivehető volt az öröm, hogy megint megalázhat, bár mindig próbálta ezt palástolni, de én már tökéletesen ismertem. Állandóan kereste a helyzeteket, amelyek miatt büntetőmunkára ítélhetett és mivel ő volt a tanár, azokat könnyen meg is találta. Nem mintha én bármikor is visszafogtam volna magam vagy esetleg háziírás terén erőlködtem volna. Ez bizony cseppet sem volt jellemző rám, de akkor is... Úgy éreztem a kedves tanerők már-már kipécéztek maguknak, lassan már ott tartottunk, hogy nem is számított mit és hogy csinálok, a büntetés garantált volt. Persze engem sem kell félteni, nehogy azt higgyétek, hogy nem játszom rá a dolgokra. Mivel az amolyan tény, hogy én vagyok a tanarak réme, erre csak úgy heccből még rá is teszek egy lapáttal. Bosszantani őket, felhúzni azt a lefáradt agyukat...élvezet. Úgy is mondhatnánk, hogy ez volt a hobbim. Másnak a kviddics, még másnak a varázslósakk, nekem a tanáridegelés... a legtutibb dolog az életben. Egyetlen egy szépséghibája volt csak az ilyesfajta megnyilvánulásnak, már akinek ez problémát okoz: a pontlevonással egybekötött büntetőmunka. Azaz ez inkább kettő. Na mármost aki kicsit is ismer, az tudja, hogy baromira nem érdekel a házam érdeke. Egyszóval a pontlevonás cseppet sem izgat. A büntetőmunka az egy fokkal komolyabb dolog, de aki már megszokta... Én pont így voltam vele, szinte mindennapos cselekvésnek minősült ez nálam, amolyan napirendi pontnak számított. Persze ennek is voltak különböző enyhébb és durvább fajtái...na amit a trófeateremben kellett végezni az az utóbbihoz tartozott. Nem elég, hogy nehéz és fárasztó munka volt, de emellett unalmas is. Hogy mit kellett csinálni? Takarítósdit játszani, régi serlegeket, kupákat, kitüntetéseket törölgetni...aljamunka...utáltam. Mert ebben is volt tapasztalatom, mint minden más munkában. Pedig most csak az egyik varázslatom sült el rosszul.
~ Jah vazze, majd stopperórával megyek, hogy egy másodpercet se késsek. Anyád!~ -ilyen gondolatok közepette hagytam el a termet, "Galagonyára" egy pillantást se vetve.

//Trófeaterem//

A tölgyfaajtó recsegve-ropogva adta meg magát, csak nagy nehezen tárult ki előttem, mint aki nem is akarja, hogy a benti kincsek megtisztuljanak. ~Bárcsak be se engedett volna!~ Egy poros ronggyal a kezemben indultam meg a "műtárgyak" irányába, minden egyes lépésnél szitkok sora tört ki belőlem...átkoztam azt, aki egyáltalán kitalálta ezt a trófeatermet. Olyat nem lehet említeni, ami itt ne lett volna: kviddicskupák, képek rengetege, kitüntett diákok, tanárok, érmek, emléklapok és még sorolhatnám. Közelebb cammogtam a kviddicsfalhoz és még jobban szemügyre vettem a dolgokat. Minden csupa por volt, rég nem takaríthatott itt senki. Persze rám maradt a piszkos munka. Ennek fényében direkt egy ócska pólóban és egy itt-ott szakadt farmerben jelentem meg a tett helyszínén, torzonborz hajjal, úgy néztem ki mint aki épp most kászálódott ki az ágyból. De ez a legkevésbé sem zavart, sokkal inkább az, hogy neki kellett látnom ennek a felemelő munkának.
~ Na jó, lássuk csak...~ -léptem oda egy elég újnak tűnő kviddicskupához, ami ráadásul a mardekárosoké volt, majd a törlőronggyal kissé átcsuszpitoltam, fújtam rá kettőt...persze nem értem el a kívánt hatást. ~A franc belé...mit számít, hogy koszos-e vagy tiszta? Kupa, dicsőség és cső.~ megnyugtatván magam továbbindultam, de pár lépést sem tettem és meg kellett állnom. A dicsőségfalon egy ismerős alak képe vigyorgott rám, kacagott egyet, majd a mosoly megmaradt a szája szegletében. Bill volt az, a "szeretett" bátyám. Elég régen készült a fotó, mikor még csapatának a királya volt, legalábbis ő így mesélte. Persze Bill nem az a szavahihető ember, sőt...hajlamos kicsit eltúlozni a dolgokat. Szúrós szemmel közelítettem meg a képhalomban elvésző apró fotót és megpróbáltam visszafogni magam. Legszívesebben egy laza mozdulattal leszaggattam volna eredeti helyéről vagy jól összekarcoltam volna, hogy még véletlenül se ismerje fel senki...de nem lett volna célravezető tett. Egyet viszont elértem volna vele, egy újabb büntetőmunkát.

[Voldemort]

~ Reynolds ~

A kezdődő derengés szép lassan egy álmatag, szürkés árnyalattá változik az égen. Kóbor felhőréteg vonul végig az iskola fölött.. már csak az hiányzik, hogy a kezdődő enyhülést valami hóesés szerű szenny mocskolja be. A folyosók ebben az időben eléggé zsúfoltak. Hogy ennek mi az oka? Talán azt is lehet mondani, hogy a diákok nagy része, nem igazán részesíti előnyben a tanulást a haverokkal szemben. És hiába ?Galagonya? és a fantasztikus Piton tanár úr intő szava.. Majd mindenki tanul a saját kárán. Még jó, hogy a mi kis Darrenünk nem éppen  a lógásairól és a rossz magaviseletéről híres. Na igen.. igaz ami igaz megcsinálta már a saját maga hülyeségeit, számtalanszor volt büntetőmunkán.. még egyszer Lupinnál is kihúzta a gyufát.. de majd pont egy muglikat és sárvérűeket szerető embernél maradna csendben. Bár tény és való, hogy lehet nem kellett volna ódákat zengenie Voldemort-ról pont az ő óráján.. és lehet hogy azt sem kellett volna mondania, hogy Potternek kijárna a halál.. Hát igen.. Ilyen az, mikor az ember véleményt nyilvánít. Vannak akiknek tetszik, vannak, akiknek nem.

?Galagonya? például pont az a boszorkány, akinek megadja a tiszteletet. Na nem mintha annyira tisztelné.. csak hát.. neki a mániája ez a büntetősdi. Suvickolás, fényesítés.. mintha az, az idióta kvibli nem lenne képes rendet tartani mindenfelé. Természetesen a diákok a hibásak mindenben. Az nem lényeg, hogy a bolhás macskája mindent összejárkál, köpködi a szőrgolyókat, rühes.. ez semmiség. Ha egyszer végre eljut odáig, biztos hogy ez a macska lesz az első a kviblivel együtt akiket átküld a pufók arcú angyalkák közé.

Darren tehát lassú léptekkel közlekedik a folyosón. Szőke haja, mint mindig, most is az égnek mered. Öltözéke elegáns, hiszen normális külső nélkül ki sem lép a szobájából. Fekete szövetnadrágot, világoskék inget, hófehér nyakkendőt, és fekete mellényt visel, természetesen a lábáról lemaradhatatlan méregdrága lábbelivel, mely most is annyira tiszta, hogy a fénycsíkok visszapattannak róla. A kék szemek most nyugodtan fürkészik a diákokat, akik a folyosókon járnak kelnek. Sok hugrás, még több griff.. hol vannak a mardekárosok?! Ja igen! Mardekár! Az más! Milyen szerencse, hogy az ő házába járó diákokat legalább egy kicsit megválogatták. Aranyvér, emelt fővel járás, a korcsokkal való NEM vegyülés. Ez megnyugtató.

A fiú szépen tovább lépked, útját most nem tudja, végtagjaira bízza magát. Valahol majd csak kilyukad. Nem is csalódik az előbbi kijelentésében. Hiszen lába a trófeaterem előtt fékez le. A kék szemek óriásira nyílnak.. 7 éve jár már ide, de ebben a teremben még sosem volt. Mennyire abszurd. Pedig már mióta meg kellett volna néznie Tom Denem trófeáját.. melyet még anno kapott.. Persze csak ha még megvan, és az idióta Dumbledor ki nem dobatta. Bár lehet nem kell a diri kérése sem. Az a kvibli bármire képes az aranyhal agyával.
Az ajtó egy hatalmas nyikordulással tárul ki. Bejutni nem éppen egyszerű, a terem nem nagyon díjazza ezek szerint a látogatókat. A szőke fiú belép az ajtón, majd egy felvont szemöldökkel nézi, ahogy a szakadt ruhába öltözött fiú éppen takarít. Haja az égnek mered.. slampos.. Ja, hát persze.. Reynolds. Nem is meglepő, ki más lehetne?! Az viszont biztos, hogy a bátyjától tanulhatna.. ha mást nem is, kérhetne öltözködési tanácsokat. A gonoszkás vigyor hamar végigszáguld Darren arcán, majd egy félmosoly kíséretében megszólal.
- Mi van Reynolds? Csak nem te is csigát köpsz, mint a ?vöröske?? Ne csinálj magadnak dupla munkát.. ! De amúgy.. sosem fogom megérteni, hogy miért nem tudják egyesek magukat visszafogni.. Tudod elég érdekes, mikor cselédnek nézik az embert! Hiszen a házimanók azért vannak hogy takarítsanak.. te pedig az ő munkájukat végzed.

[- Szeva' neked is White úrfi! Hol hagytad a híresen kiváló modorod?]

//White//

Kezeim nem akartak mégcsak moccanni sem. Álltam ott a kép előtt markomban a törlőruhával, már-már megközelítettem az utálatos fotót, de nem tudtam elérni. Valami visszatartott. Talán a mérhetetlen gyűlölet volt az? Esetleg az irigység? Lehet, hogy mindkettő. Szemeim tüzesen csillogtak, szabadon lévő ujjaim a pálcám után kotorásztak, majd a kéz hirtelen ökölbe rándult. Egyetlen egy dolognak sikerült megállítania. Az agyamnak. Egyszersmind rádöbbentem arra a cseppet sem mellékes tényre, hogy én nem akármilyen családból származom. Az aranyvér kötelez. Néha ellent kell állni a kísértésnek és tudtam, hogy képes vagyok erre. Utálhatom a családom, szuverén jogom, de megtanítottak valamire még egészen kis koromban. ~Josh fiam, nem csinálhatod mindig azt, amit akarsz! Most tanuld meg...a név kötelez!~ Apám mondatai csengtek a fülemben, miközben ujjaim lazulni kezdtek és nagy kínszenvedések árán ugyan, de elértem bátyám képét. Egy gyors mozdulat volt az egész, de mégis elég sokat jelentett. Sikerült legyőznőm saját magam, a szívem, jobban mondva a benne érzett túlzott büszkeséget. Elvégre valamiért a Mardekárba kerültem és tudtam, hogy nem csak a keménységért, bátorságért. Példát kell mutatnom, el kell érnem, hogy felnézzenek rám és néha alkalmazkodni kell és nemcsak most, ez a jövő feladata. Sok idő után először gondoltam bele abba, hogy talán jobb helyzetben lennék most, ha nem utasítottam volna el hasból mindenki közeledését. Talán nem kellett volna ennyire a saját utamat járni, talán túl gyakran mondtam ki ezt a mondatot: ~Hagyjatok, egyedül is boldogulok!~ Azaz ezt egy fokkal durvábban. Apropó durvaság. Ez sem túlzottan aranyvérű szokás, aki egy kicsit is ad a vérére, az megválogatja a szavait. Nálam viszont volt egy kitörési vágy. Bizonyítani akartam, elegem lett abból, hogy a bátyám körül forog a világ, meg akartam mutatni, hogy egy holmi Josh Reynolds is képes nagyot alkotni. Egyszerűen elszállt a fejem az utóbbi időben, nem voltam képes szabályozni magam és a stílusom. Éreztem, hogy itt a váltás ideje, emelt fővel kell járnom, gondolnom kell az aranyvérre és az sem árt, ha nem én leszek a büntetőmunka rekordere. Az ész néha többet jelent, mint a szív. Sőt gyakran okosabb is.

Megráztam a fejem. Valami feszítette belülről, de olyan volt, mintha most azonnal szét akarna robbanni. Hirtelen ledobtam a rongyot és mindkét kezemet a fejemre szorítottam. Szédültem. Mostanában jópárszor előfordult ez velem, de nem tudtam hova tenni a különös helyzetet és persze a büszkeségem megakadályozott abban, hogy erről bárkinek is beszéljek, esetleg segítséget kérjek. Segítség. Nem ismertem ezt a szót, sajnos nem ismertem. Úgy éreztem ez egy olyan szó, amit sosem fogok ismerni, használni meg végképp nem. Élt bennem egy megrendíthetetlen kép a mardekárosokról. Az erő, küzdés, bátorság háza. Ezt tiszteletben tartottam.
A lüktetés lassan enyhülni kezdett, majd teljesen megszűnt létezni. Körülnéztem, de még mindig abban a számomra ellenszenves szobában álltam, méghozzá ugyanazon az egy ponton, a bátyám fotójával szemben. Nem éreztem magam túlságosan jól, de azért lehajoltam az imént leejtett rongyért és folytattam a rám kiszabott munkát. Elvégre mindent le kell küzdeni és hittem, hogy le is lehet. A tetteinkért vállalni kell a felelősséget. És én most ezt tettem. Talán utoljára.
Elindultam kissé hátrébb megcélozva a serlegeket. Tettem két lépést előre, de azért még utoljára vetettem egy pillantást Bill képére. Küzdöttem az érzés ellen, de ez nem volt ennyire egyszerű. Te elviselnéd, hogy a bátyádat többnek tartják mint téged? Hogy neki mindent lehet, de te kussol? Hogy rá mindenki büszke, mert a Sötét Nagyúrat szolgálja, de te egy senki vagy? Ha akár egyre is nemmel válaszoltál akkor megértesz. De eljön még az én időm.

Hirtelen hangokat hallottam, valaki nagy erővel tárta szélesre az ajtót. A valaki azonban még nem fedte fel kilétét. Megtorpantam, visszafordultam és füleltem. Vajon ki jöhet ilyenkor ide és mégis miért? Talán kíváncsi valami régi ereklyére az ismeretlen. Hogy őszinte legyek nem számítottam látogatókra, ez is egy ok volt a sok közül arra, hogy miért öltöztem ennyire szakadtan. Persze a másik, legfőbb oka az volt ennek, hogy semmi kedvem nem volt kidobni egy kis takarítás miatt a legjobb ingeimet.
Ekkor megpillantottam a váratlan srácot, Darren volt az, szintén mardis, azonban hetedéves. Mikor meglátott mosolyra húzódott a szája, de ügyet sem vetettem rá, mindaddig míg meg nem szólalt. Ki nem állhattam a kirakati majmokat és ő pontosan ebbe a kategóriába tartozott. Kis pénzes, sznob műmájer. Úri gyerek, a vak is láthatta. Végigmértem tetőtől talpig és jóleső vigyorra húzódott a szám. Fura figura volt, maradjunk annyiban.
- Szeva' neked is White úrfi! Hol hagytad a híresen kiváló modorod? -léptem közelebb felszegett fejjel, arcomon gúnyos mosollyal.
Nem ijesztett meg. Ő valahogy nem tudott.
- Lassan a testtel "haver"! Vagy lehet, hogy a végén te fogsz csigát köpni! Vagy akár rosszabbul is elsülhet a dolog! -méregettem közelebbről, miközben ujjaim átsiklottak a zsebemben pihenő pálcámon. -Cöhh...hidd el én is jópár dolgot nem vagyok képes felfogni...mondjuk, hogy miért csinálnak magukból hülyét az emberek? -pillantottam Darren hajára célzásul. - Nem értem miért akarnak néhányan buzisan festeni. De te talán tudod a választ White! -fúrtam szemeim az övéibe.

Ethan

Hogy én mennyire nem kedvelem Piton Professzort. Pff, annyira lehet rajta érezni, hogy kik azok a "kivételes" tanulók, akiket kedvel, akiket nem részesít büntetőmunkában. Nos, én nem ezen diákok közé tartozom, hanem a másik csoportba, konkrétan abba , amelyiket talán ki nem állhatja, s akikre úgy vicsorog, mintha el akarná átkozni.
Én nem tehetek róla, ha neki szociális problémái vannak és nem képes elviselni, ha valaki mosolyog, netán fecseg az óráján. Olyan nagy bűn az, hogy levelet váltottam néhány iskolatársammal? Ez miatt ilyen ítéletet kell kiszabni rám? Fényesítsem ki az összes trófeát? Cöhh, galádság. Jobb dolgom is lenne, inkább adott volna plusz házi feladatot, vagy valami érdekes olvasmányt, amiből tanulhatok is. Sokra megyek azzal, ha itt fényesítem órákig ezeket az értékes dolgokat...

Legalább egy valami boldogít, az, hogy nem csak engem hurcoltak a képzeletbeli bitófára. Néhány háztársam is kapott büntetést, ki ezért, ki azért. Ha jól emlékszem, azon az órán összesen hatan kaptunk büntit. Kettesével osztott be minket, mindenkinek másfajta feladatot osztott ki. Én még mindig jól jártam, szerencsére megúsztam a mosdók takarítását. Valljuk be, az azért nem olyan kellemes munka, a fényesítés mégis csak felemelőbb, főleg akkor, ha ilyen régi tárgyakról van szó.

A feladat miatt gyorsan átöltöztem a szobámban, levettem a taláromat, helyette magamra húztam egy farmert és felkaptam egy szürke, vékony anyagú pulcsit, amelynek szárai nagyjából a vállaimtól indulnak, magyarul, azokat nem takarja semmi. Hogy a fényesítést ne zavarja semmi, hajzuhatagomat egy hajcsattal fogtam össze...

Mindennek már tíz perce, s éppen most értem a terem elé. Körbepillantok, hátha közeledik a professzor, de sehol sem látom őt. Mégis, biztos vagyok abban, hogy le fogja ellenőrizni a munkát. Kezemben egy vödörrel, másik kezemben egy rongyot tartva lépdelek be a terembe, majd körbepillantok. Hjajj, ez a sok trófea, estére sem fogok végezni. Vetek egy gyors pillantást a tornacipőmre, hófehér. Helyes, ezt nem felejtettem lecserélni. Ugyanis, még délelőtt a másikat kicsit összekoszoltam a szép zöld gyeppel, amikor egy kis gazfickót kergettem meg az udvaron, amiért  a szoknyám alá akart nézni....

És mint mindig, most is elkanyarodtam jelenlegi helyzetemtől. Lássuk csak, hol is kezdjem. Olyan nagy ez a terem, jobb vagy a bal oldalt válasszam? Várjunk csak, hol van Ethan? Ha jól emlékszem, őt jelölte ki még erre a tisztes feladatra. Hadd meséljek róla egy csöppet, ha már eszembe jutott. Nos, Ethan az a srác, akiről nem tudok semmit. Háztársam, ugyanarra az évfolyamra járunk, egész helyes, van egy édes kutyája, mindig köszön és humoros. Nagyjából ennyit tudok róla, s nem azért, mert nem vagyok rá kíváncsi, egész egyszerűen még nem beszélgettünk. Hogy miért? Hmm, jó kérdés, neki is megvan a maga kis társasága, nekem is és mivel egész pörgős személyiségnek tartom magam, szinte állandóan rohanok.

Tehát, remélhetőleg ő is segíteni fog nekem ma. Legalábbis nagyon remélem, mert semmi kedvem ilyen csöndben fémet súrolgatni. Odalépek az egyik trófeához, leteszem a vödröt a földre, s rázok egyet a rongyon. Tekintetem a szoborra vetül, nem túl fényes, igazából azt sem tudom, hol kezdjem a fényesítését. És még mindig zavar ez a nagy csend. Hm, múltkor voltam egy buliban, ott a srácok pálcával bűvölték meg az egyik köcsögöt ( mint konyhai eszközt), s pillanatokkal később már egy jó kis mugli zene töltötte be a termet. Itt meg elég sok serleg van, valamelyik csak tud hasonló muzsikát produkálni. A rongyot egy pillanatra a vödör szélére fektetem, előhúzom a bal alkaromra erősített pálcámat, majd a serlegre mutatok, s kimondva a megfelelő igét várom a megfelelő hatást.
Néhány pillanattal később zene tör elő belőle, nem túl hangos, de ritmusos. Ez az, ez tetszik. Hú, a többiek mit szólnának, ha tudnák, hogy ilyet hallgatok. Biztosan elfintorodnának, engem azonban nem érdekel. Mosoly kúszik az arcomra, most már nincs csend, sőt, megvan a megfelelő motiváció arra, hogy fényesíteni kezdjem a vackokat. Elteszem a pálcámat, felveszem a rongyot, majd elkezdem fényesíteni a szobrot, közben apró tánclépéseket teszek a ritmusos zenére, nem tehetek róla, nem bírom megállni...

music: Kanye West - Gold Digger

[scarlette ,,]

scarlette ,,

Most az egyszer tényleg ártatlan vagyok. Az utóbbi időben már egész komoly igyekezetet tettem arra, hogy ne vegyenek észre, és ezáltal megússzam, hogy minden másodperc szabadidőm arra menjen el, hogy különböző tanárok felügyelete alatt száraz kukoricán térdepeljek vagy sírt ássak magamnak a Tiltott Rengetegben, a sokadikat, és határozottan jól ment. Eddig. Most ráadásul, a fenébe, most az egyszer tényleg ártatlan vagyok! A sötét varázslatok kivédése órákon persze már alig lehet fogokozni a lapulást, már csak egy-két milliméterrel bírtam beljebb passzírozni magam a padba, és ritmikus légzéssel már elindultam lefelé alfába, hogy az asztrális barlangban töltsem le azt az irtózatos tanórát, és.. és.. hát tehetek én róla, hogy egyesek levelezgetnek, és annak az átkozott, egzotikus női parfümtől illatozó, halványzöld papírmadárnak pont elém kellett leszállnia, amikor az egészhez közöm se volt? Hát kértem én bárkit is, hogy létesítsen velem távkapcsolatot Batman óráján? Hát biztos, hogy nem.
Neki meg, aki mostmár, hála a hatodik évnek, nemcsak a bájitalkeverésben nyújtott tehetségemet, de kimagasló SVK-ismereteimet is ismeri, az előismeretei meg a hamisítatlanul ártatlan arckifejezésem elég is volt ahhoz, hogy bűnösnek találjon. Rohadt szemét, hogy fulladna bele a samponmentes fürdővizébe! Most meg ráadásul, hacsak nem növesztek még pár kart, mint egy hímnemű, újgenerációs Síva, és nem tudom valamilyen isteni csoda folytán rekordidő alatt kitakarítani ezt a kócerájt, a Raimbourg-féle szeánszról is el fogok késni. Mostmár igazán ráunhatna a képemre ő is. És egyébként is csesszék meg!
Utálom a helyet. Már kétszer volt szerencsém hozzá, hogy itt nevelődjek, és egyszer se sikerült éjfél előtt szabadulni. Persze, most, ha jól emlékszem, ketten vagyunk, éss.. mi van, nincs tanári felügyelet, se Frics, se semmi? Legalábbis még senki nem ragadta meg a fülem, hogy késtem öt percet, és hogy ennyivel még hozzá kell járulnom a gyengélkedő ágytálainak fertőtlenítéséhez. Mi több.. mi ez a hang? Dzsízösz, hol a régmúlt idők emlékére hegesztet kriptacsönd, amiben olyan elveszettül nyikoroghatna a félig szétesett, kínai tornacipőm, mégis mi ez a pofás kis ritmus? Ráhúzok egy kicsit az eddig, valljuk be, cseppet sem lelkes és még annyira sem sietős lépteimre. Nem kicsit esik le az állam (mármint nem az Egyesült Királyság, az stabilan áll tovább, most az állkapcsom kívül is látható részéről van szó).
Persze, hogyha figyeltem volna arra, hogy mit mondott Batman professzor, és nem puffogok helyette, akkor lehet, hogy eljut a tudatomig, hogy Scarlette-tel fogok együtt nevelődni. Akiről, mivel háztársam, sokmindent tudok, kábé annyit, hogy már az első óra előtt fél órával ki van festve (oké, oké, egyszer sikerült felkelnem ebben az időpontban, ez a következtetés innen eredeztethető), szépen mosolyog, tudja kezelni az utánafütyörészést, és határozottan remek a karosszériája. Most egyébként meg nem mellesleg kinn van a válla (állítólag mások válláról írni meleg dolog, lehet, hogy én vagyok az első hetero, aki érdeklődik mások válla iránt, egyszer majd, egy kevésbé elfoglalt korszakában az életemnek, ebből a vállkérdésből disszertációt írok), remekül a felsőtestére tapad a vékony pulóvere, és még finom kis csípőmozdulatokat is tesz, ahogy szorgosan suvickolja azt a tereptárgyat. Jujj. Világ férfijai, mikor cseréltétek a háziasszonyka modelljét nagyvárosi egyszerűlányokra? Még pillogok egy ideig, és csak aztán bírok mondani valamit, hogy verbálisan is tudtára adjam, én vagyok a kolléga, és megérkeztem.
- Húú, szevasz – nyögöm ki végül, bár a vigyor szériatartozékom, ugye. – Biztos, hogy jó helyen járok? Ez most a trófeatisztítós büntetőmeló, vagy csak a Brit Királyi Balett tart főpróbát? Ha ezzel Bat.. Pitont akartad meggyőzni az ártatlanságodról, nem jött be, mert se közel, se távol nem láttam. Jahm, amúgy ott érdemes kezdeni, mert azok a legmunkásabb darabok – mutatok a jelzett irányba a fejemmel, és leteszem az általam hozott vödröt meg a rongyot. Hát, mit ne mondjak, trófeatisztítás dolgában veterán vagyok már. Pedig sose sikerült összehoznom egyetlen igazi balhét se. Mégis mindig engem állítanak sarokba. Hát igazságos ez?
Bár őszintén szólva, ahogy Scarlette munkaruháját nézem.. hogy is mondjam, lehet, hogy mégiscsak szükségem van a rehabilitációra. De még mennyire.

Ethan

- Lalalalala....lalalala - Ennyit rólam és a szövegismeretemről. Annyira szeretem a zenét, minden fajtáját, legyen az egyszerű dobszóló, igazi népzene, vagy mai, modern muglizene, én mindet tudom élvezni. Leszámítva azokat a furcsa muglimuzsikákat, amit teknőnek neveznek, vagy valami ehhez hasonló. Olyan, mintha a fémkerítésen húzogatnák a kapa élét. Ááá, kerítés, még belegondolni is rossz. Hat vagy hét éves lehettem, kint játszottunk az udvaron, a fák tövében, a kerítés mellett. Én és még két szomszéd kissrác. Mivel igen megéheztünk, az ikrek anyukája hozott nekünk almát. Mondanom sem kell, a játék úgy kifárasztott minket, hogy azonnal rákaptunk a finom gyümölcsre. Mivel elég alacsony voltam, feltornáztam magam a kerítésre, egyik lábamat átdugtam a résen, bal kezemmel megkapaszkodtam a felső végében, jobb kezemmel az almát tömtem magamba. Eltelt negyed óra, mire jóllakottan dobtuk el a csutkákat, hogy nekiessünk a játék második fordulójának. Ekkor azonban nem tudtam kihúzni a lábamat. Egész egyszerűen a két fa közé szorult. Elsőre jót mosolyogtam, két kezemmel markoltam a kerítést és úgy próbáltam kihúzni a lábamat. Közben továbbra is csak csacsogtam a srácoknak, ők meg csak jót nevettek azon, hogy a combom a két fa közé szorult. Nos, öt perccel később már éreztem, hogy valami gond lehet, a bőröm kezdett vörösödni, én pedig se ki, se be nem tudtam mozgatni a lábamat. Ekkor kapott el a nagy félelem, hogy mi lesz most. Ott maradok, örökre a kerítés közé szorulva? Legörbült ajkakkal pillantottam a többiekre, kérlelvén őket, hogy hívjanak egy felnőttet, aki talán segíthet. Az egyikük csak felnevetett , s mondta, hogy hozza a fűrészt. Na, ekkor kezdtem el pityeregni. A másikuk, a helyesebb kölyök már komolyabban vette a dolgot, s hívta az anyukáját. Ekkor már zokogtam, püföltem a kerítést, hisztiztem, minden áron szabadulni akartam. Az anyukája kedves volt, mosolygós és mivel felnőtt, tudta jól, hogy mit tegyen. Hozott egy kis növényi főzetet, valamilyen kenőcs volt, bekente a lábamat, amely ezután könnyedén csusszant ki a fokok közül. Ekkor úgy igazán elkapott a sírás, megkönnyebbültem, végre, szabadultam az óriás fogazatú, zord kerítéstől. Azóta, ha csak tehetem, elkerülöm ezen "rémségeket", s nem megyek a közelükbe. Ha egyszer lesz saját házam, maximum gumifallal veszem körül, de kerítést soha többé nem akarok látni...

És mint mindig, most is elkalandoztam a gondolataimban. A zenénél tartottunk, ennél a remek muzsikánál, amely az egyik serlegből tört elő, s a terem kiváló akusztikájának köszönhetően rendkívül jól hangzik. Lehet, hogy nem is lesz rossz ez a kis bűntetőmunka. Bár, jó lenne, ha társaságban tölthetném ezt az időt. Ethan vajon merre lehet? Csak nem elkerüli a munkát? Ha Piton ezt megtudja, biztosan őrjöngeni fog. De miért is tudná meg, ha ide sem tolja a képét? Akár még le is léphetnék, úgysem figyel rám senki.

Törölgetem, sőt erősen dörzsölöm a trófeát, két törlés közé egy kis tánclépést is odafűzök, kössük össze a kellemeset a hasznossal. Ekkor léptekre leszek figyelmes, s egy köszönésre. Mosolyogva pillantok fel, micsoda véletlen, Ethan az.

- Húúú, hello. Csak nem meg akartál ijeszteni? Ahhoz valami komolyabbat kellene kitalálnod. - mondom mosolyogva, csilingelő hangon. Miért is ne lennék boldog? Egy kis munka nem fogja a kedvemet szegni.
- Ha a balettra érkeztél, akkor jó helyen jársz. - Széles mosoly ül ki az arcomra, látom, hogy ő sem olyan fapofa, mint az iskola nyolcvan százaléka, amitől meg lehet kattanni. Néha megfordul a fejemben az a gondolat, hogy ez most vajon egy iskola, vagy egy szanatórium? Mert ha az utóbbi, akkor inkább a Minisztériumba mennék takarítani.
- Ethan, ha őszinte akarok lenni, akkor bűnös vagyok, s kiérdemeltem a méltó büntetést. - Lengetem meg a kezemben lévő takarító eszközt.
- Leveleztem az óráján...de te? Hallottam, hogy neked is kiosztotta ezt a melót, de azt már nem tudom, hogy mit követtél el. - Próbálok érdeklődni, miközben abbahagyom a suvickolást, felemelem a vödröm és közelebb lépkedem hozzá.
- Ott? Ó, jaj, az még olyan távol van a bejárattól. -Jegyzem meg, ahogy tekintetemmel felmérem a mutatott pont és az ajtó közötti távolságot.
- Hogy legyen? Két külön oldalról kezdjük a munkálatokat, vagy összpontosítsunk egy pontra és azt közösen dörzsölgessük? - Kérdem, miközben elmosolyodom, s akaratlanul is csavargatni kezdem a hajamat...

Úgy látszik a mondataim elérték a kellő hatást. Reynolds feje szép lassan vörösre vált, szinte felfújja magát. Szépen evidenssé válik a számomra amit már eddig is sejtettem, nem igazán szívleli a kedves testvérét. Vajon miért? Mert ő csak a második? Anyuci és apuci sehogy sincs vele megelégedve?
Ajkaimra a gunyoros mosoly pillanatok alatt kiül, természetesen a megnyilvánulásától nem akadok ki. Maximum amiatt, ahogy fogalmaz. Aranyvérű ilyen szöveggel? Igazán szánalmas. Legalább erre megtaníthatták volna a szülei.
Kezemmel lassan végigsimítok szőke tincseimen, majd egy ellenállhatatlan mosollyal beszélgetőpartneremre nézek.
- Hát a jó modoromat nem mindenki érdemli meg. Hülyét csinálni? Hát azt esetleg te csinálod magadból. Igazán szánalomra méltó, hogy trófeákat súrolsz. Kár hogy a neveltetésed nem sikerült valami jól. Ami pedig a hajamat illeti nekem megfelel így. Neked nem.. nos egyéni szociális probléma. Pedig úgy szeretnék tetszeni neked..! Minden vágyam hogy észrevegyél..
Mondom ki a szavakat, majd hangosan röhögni kezdek. Nem fogom magam felidegesíteni ezen az idiótán, aki kb. ugyanazon a szinten mozog a szememben, mint a sárvérűeket imádók. Szégyen, igazán hatalmas szégyen. És ami a legborzasztóbb, hogy a Mardekárba került. Mégis, hogy került ide? Hogy lobbizta ezt ki?

Mikor a röhögést végre abba tudom hagyni elindulok a teremben. Hogy a keze a pálcáján van, hogy esetleg rám küldhet egy jó kis átkot, egyáltalán nem érdekel. Hiszen a szópárbaj az merőben más téma mint egy igazi vérre menő. Szép lassan sétálok, hiszen ezeket a tárgyakat még sosem néztem meg. Kíváncsiságomat tehát ideje kielégíteni. Elég sok olyan tárgy akad itt, mely figyelemfelkeltő. Kezdhetjük is rögtön a kis Josh testvéréről készült képpel. Szemöldököm az egekbe szalad, majd kérdőn nézek a takarítóra. Most már kezdem megérteni, hogy miért is ilyen zabos. A testvérkéje egy kopott fotón, a trófeák között. Nem csoda, hogy ideges amiatt, hogy őt nem akarják elfogadni, hogy nem ő a család szeme-fénye. Hiszen neki nincs egy képe sem kirakva, nincs trófeája. Bár, ha ő is a Nagyúr mellett állna, valószínűleg sokat nőne a szülei szemében is, valamint biztos Voldemort is értékelné, hogy az ő csapatát erősíti a testvérével egyetemben.
Lassan hátra fordulok, szemeimmel az ellenséges tekintetét keresem. Megejtek egy apró együtt érző szemvillanást.
- Ez a kép miért van itt? Mit csinált a bátyád? Persze nem akarok túlságosan indiszkrét lenni..  Láthatod van modorom, még a számodra is – egy minimális – szóval nem muszáj válaszolni, ha nem akarsz.

Feszülten várom a válaszát, hiszen ez tényleg érdekel. Nem mindennapi dolog egy halálfaló múltjáról hallani. Meg persze az is fontos dolog, hogy legalább egy picivel több információt szerezni nem rossz dolog. A halálfalók igaz hogy egy csapat, viszont a könyörület nem tartozik a tulajdonságaik közé. Szóval, sosem lehet tudni, mikor ki fordul ellened. Ilyenkor pedig jól jön, ha az ember tisztában van a másik gyenge pontjával. Pont úgy, ahogy én is tisztában vagyok azzal, hogy Josh-nak a legjobban a bátyja a gyenge pontja. Vajon a kedves testvért is ilyen mélyen érinti az öcsikéje? Vagy annak jövője, hogyléte egyáltalán nem érdekes? Monológja végeztével tovább sétálok, és megtalálom azt, ami miatt ide jöttem. A trófea Tom Denem nevére. Önzetlenül az iskoláért díj. Igazán fantasztikus. A név pillanatok alatt elvarázsol. Jobban mint bármilyen nő.. Nem véletlenül nem vagyok az érzéseim rabja. Vannak a használható egyedek, akikkel elszórakozik az ember.. elhallgatja a csacsogásukat, majd ejti őket.. belebonyolódni bármibe is.. ? Én, White? Biztos hogy nem.
A nagyúr.. ő egy más kategória. Rajongás egy olyan ember felé, akire felnézek. Pont úgy mint rajtam kívül még oly sokan. Megtiszteltetés hozzá tartozni.

[scarlette ,,]

scarlette ,,

És mééég ééénekel is, hát nem bűbájos? A szöveget tekintve mondjuk hiányosnak tűnnek az ismeretei, de hát ki tökéletes ezen a barátságos kék bolygón (már rajtam kívül ugye), és amúgy is éppen elég az audiovizionális élmény önmagában. Oké, őszinte vagyok, tényleg cuki a hangja, de a látvány önmagában is éppen elég kellemes, frankón viháncolnak a fotoreceptoraim. Ééés még egy jól sikerült mosolyt is kapok jutalmul, hogy létezem, és idejöttem takarítani. Vagy nem. Egyébként meg kit érdekel, miért, határozottan jól áll neki a saját mosolya, a törlőrongy, meg ilyenek. Hol vannak a hasonlóan igéző takarítónők a való világból? Majd ha megint lesz pénzem, és nem kell lejmolnom a túlélésemhez szükséges alapvető cikkeket, úgy mint cigi, meg főleg nem kell attól tartanom, hogy a hiteleimet a szerveim újrahasznosításával próbálja behajtani végre a helyi maffia, be kéne szerezni egy frissebb csomagolású háztartási segéderőt.
Nem mintha panaszkodnék, elvégre a sztenderd varázslócsaládoknál házimanók vannak alkalmazásban, de azért tiszta ügy, hogy az erősen pigmentált, az angolt szláv akcentussal vartyogó, fejlett pajesszal és bajuszkával rendelkező, beérett korú bejárónőnk sem egy szemkápráztató látvány. Persze az engem eltartó létformák elsődleges célja nem is a vizuális libidóm kielégítése, hanem a koszos zoknijaim likvidálása. Mert hát szép vagyok és okos, de a takarítás nem az erősségem. És erre az egész, jól felépített érvrendszer megdől, mert gondolnád, hogy a bejáró néni csúf ugyan, de legalább a zoknijaimmal nem kell foglalkoznom, amit akkor se tennék meg, ha nem lenne bejáró néni, mert nem, és erre mégis sikálnom kell a trófeatermet, pedig nem is ott alszom, ami azért határozottan pozitív, de ettől még nem leszek vidámabb.
Szociális törekvéseim ellenben vannak.
- Akkor most választhatok a Frankenstein-szakkör és a balett között? – pillogok a kollegina felé. – Igazából eredetileg balettra jöttem.. itt átvehetem a tüllrucimat? Vagy ne bízzak meg egy ilyen bájos mosolyú, fiatalkorú fegyencben? – Pedig én megbízok ám. Próbálom meggyőzni magam, hogy nem kell elképzelnem, mivel járulhatnék hozzá azzal a takarítóeszközzel, hogy Scarlette jóóól megbűnhődjön, és aztán jóóól megjavuljon, és közben jóóól érezzük egymást, azaz nem, izé, magunkat. Javíthatatlan pofa vagyok. – Lennnyűgöző a megbánásod, már majdnem hiteles. Izé, hát hogy én, hát nekem általában csak az a bűnöm, hogy élek – közlöm nagyvonalúan, és ez igaz, mert hát nem tehetek én róla, hogy tizenkét év fölött egyre kevesebben értékelik a humoromat, míg húsz felett ez már a nulla felé tendál. – De most komolyan – erősítem meg –, egyszerűen csak kushadtam, mint a döglött vérfarkas szőnyegkorában, és Batman prof egyszer csak rám nézett azokkal a rettenetes jégcsapszemeivel, és kirótta a penitenciát. Miért van egy olyan érzésem, hogy nem kedvel engem?
Hajcsavargatás. Micsoda nő. Micsoda vállak. Micsoda.. Eöhm, a jóízlés nevében kezdjek ráunni a gondolatmenetemre? Esetleg kezdjem el dörzsölgetni azt a pontot? … Öh, ezt most jól hallottam? Pislogok rá két nagy békává varázsolt királyfisat, aztán elvigyorodom, kicsit késve, kicsit meglepetten. Jéh, hát a hangok is a pontok dörzsölgetéséről beszélnek már egy ideje, de ha Scarlette-tel is ennyire pontosan egyezik az elképzelésünk, pontról pontra, hát akkor a célpont.. izé, a célegyenes már csak pontok kérdése. Jujj. Szeretem a geometriát. Meg a pontokat főleg, ugye.
- Húúh, hát akár, khm.. dörzsölgethetjük azt a pontot, ha ilyen lelkesen.. öö.. szóval, felőlem semmi akadálya! Nagyon szívesen dörzsölgetnék veled együtt, ha pontosítasz az elgondoláson – szalad fülig az a szemtelen szám. Micsoda szinesztézia lenne, ha a számnak lenne szeme. Vagy ez csak simán paradoxon? – Szóval mit szólnál, ha csalnánk egy picike pontnyit, bevetnénk némi bűbájt, és mire bárki is beponttan, vagyis toppan, már árkon-ponton túllennénk, és aztán meghitt körülmények között dörzsölgethetnénk mondjuk inkább pajzsok helyett lovaG-ponto.. izé, mármint, lovagi páncélokat. Bár biztos nem a takarításszenvedély az egyetlen közös pontunk.

Blaine

Mindenki vágya lehet az, hogy bizonyos kitüntetéseket megszerezzen. Lehet az egy sakkjátszmáért járó óriási sakkfigura, és a mellé járó oklevél, lehet az egy " Ki tud meginni több alkoholt? " verseny győztesének járó üveg pálinka, vagy whiskey, esetleg egy diákok közti kitüntetés, vagy az év végi eredményekben megjelenő kiváló, kitűnő is. Nos, Kaylee nem vágyik kitüntetésekre, őt nem érdekli semmilyen kiválóság, társai közti megkülönböztetés, mert számára mindez csak azt jelenti, hogy kilóg a sorból, illetve még egy pontot, ami rajta foltot hagyhat. Támadhatják. Még egy felület, ami sebezhető, ami egyesekből unszimpátiát vált ki, és utálni kezdi a leányzót, csak azért, mert jó, jobb valamiből másoknál.
Balerinacipőiben halkan surran a folyosókon, ma már járt a szabadban, most úgy gondolja, jobb, ha a Kastélyt újra felfedezve, ellátogat a trófeaterembe, és magában gratulál mindazoknak, akik bátor módon elértek valamit az életben, és megkapták az érte járó jutalmukat. Kaylee a kastély északi szárnyát veszi célul, és ahogy halad a folyosón, nem rest körbenézni festménytéren. Sok ismerős alkotásnak köszön, némelyikkel még beszélgetni is leállna, ha nem tudná, hogy ha leáll, soha sem fog szabadulni a pletykás műtől, így inkább finom mosollyal elutasítva őket, tovább szalad a terem irányába. Egy lenge ruhát visel, bár a kastélyban nincs elviselhetetlenül meleg, most egy kissé nőiesebb ruhához volt kedve. Ritkán visel ruhát, nem tetszik annyira önmagának, hogy mutogassa magát, de most, hogy a trófeák közé merészkedik, nincs oka félni ismeretlen, vagy, mégrosszabb esetben ismerős szempárak hadától. Lábaira azért, szolid lányhoz illően szép harisnyát húzott, feketét, finom szabású mintákkal, majd belépett a terembe vezető ajtón.

[.-= Nelson =-.]

.-= Nelson =-.


Sóhaj.
Halovány.
Mondanom sem kell, örültem neki, hogy végre hétvége van, mert noha előszeretettel járok egyes tanórákra, azért nem árt egy kis pihenő is. Nem könnyű elviselni a sok barom nyavalygását, azt hallgatni napról napra, hogy a szánalmas pici életükben micsoda hatalmas problémák várnak megoldásra. A körmök letörésétől kezdve a hogyan udvaroljak a csajnak-on keresztül a mit is vegyek fel mára. Persze ezek a legrosszabb esetek közül kerülnek ki, az igazi pszichológiai esetek, akiket egyetlen hajszál választ el attól, hogy csökött idiótaként kezeljem őket. Jelenlegi formájukban megragadtak az állatok színvonalán, bár, megvallom őszintén, egyetlen fajt sem emelnék ki, mert azzal a bizonyos faj egyedeit sérteném meg, ha hozzájuk hasonlítanám az egyes diáktársaimat. A másik paranoid barom csoportosulás az a bizonyos állandóan az iskoláról, a tananyagról, a tanárokról, könyvekről beszélgetős faj. Bármelyikükről is beszélünk, a legszívesebben elvágnám a torkukat, aztán fejjel lefelé kikötném őket a Nagyteremben. Az lenne csak az elvarázsolt mennyezet, de attól tartok, sokan kissé absztraktnak tartanák a művészetemet
Megrázom.
A fejem.

Kora délelőtt van, a diákok többsége a faluba ment szülői engedéllyel, tanári kísérettel, hogy ott tölthessék a szabadidejüket. Úgy gondoltam, ezt a hétvégét kihagyom, és magamban elmélkedve teszek pár kört az iskola folyosóin. Egyre kevesebbszer volt időm az utóbbiakban erre, holott az első három, négy évem alatt rendszeresen tettem. Mindig kikapcsolt, és mindig találtam valami újat is, amivel bővülhetett a Roxfort térképének tudástára, amelyet a fejemben tartottam. Másrészről megvizsgálva, a velem egy intézményben tanulók nagy része ilyenkor szerencsére él a lehetőséggel, és elmenekül az ezredéves falak árnyékából. Akik maradnak, azok pedig inkább a parkokban leleddzenek, sem, mint idebent, a naptól védett folyosókat rónák. Ez pedig igencsak hízelgő, főleg annak tudatában, hogy ilyenkor csend van, nyugalom… igazán mámorító tud lenni, már a tudat megrészegít, hogy nem kell a sok szarházi bamba és rettenetesen bárgyú arcát bámulnom. Tekintettel, hogy nincs tanítás, így jobbára egy fekete farmernadrág van rajtam, valamint egy zöld póló. Kényelmes éjszín sportcipő, a mugli világban márkásnak mondanák, ahogyan a többi göncömet is. Nagybátyó soha nem szerette, ha nem a legdrágább holmikban virítok, bevallom nem kellett sokat unszolnia, elvégre szeretem a pompát, nem különben az ápolt küllemet.

Hangok.
Az ajtó.
Éppen keresztülvágtam a Nagytermen, amikor annak az egyik sarkában lévő nyitott ajtaja mögül neszek szűrődtek ki. Megtorpantam egy pillanatra, elvégre kíváncsi voltam arra, vajon ki és mit keres idebent, ezen a „csodálatos” napon, amikor az összes diák odakint lebzsel. Lassú léptekkel indultam meg a zajok irányába, haloványan elmosolyodva, hogy mégiscsak talál az ember magának szórakozást, hétvége ide, vagy oda. Belépve a Trófeaterembe egy fiatal hugrabugos lányt pillantottam meg, amint a szaros serlegeket, és egyéb, a hányadék stréberek által összekuporgatott díjakat méregeti. Csillogott a szeme, biztos voltam benne, hogy amióta itt van, már többször is elképzelte, hogy valamelyik rohadáson az ő neve díszeleg. Elég szánalmas módja a szórakozásnak, de ha ettől lesz boldog, tegye csak bátran. Feltűnően, nem zavartatva magam, hogy esetleg észreveszi, vagy zavarba jön miatta, végigvizslattam, tetőtől talpig. Én legalább nem titokban teszem, mint a többi srác… jobban mondva marha, aki magát fiúnak, vagy férfinek nevezi.
Biccentés.
Apró.

Nem akartam túlzásba vinni a köszöntést, nehogy azt higgye, csak miatta tértem be ebbe a koszfészekbe… nem mintha ismertem volna, szerencsémre. Talán lesz akkora mázlim, hogy az állítólagos hírnevem megelőz, és hanyatt-homlok menekül ki innen. Viszont, ha már itt jártam, úgy döntöttem ránézek az egyik serlegre, állítólag az öreg is szerzett. Sokat mesélt róla, és mindannyiszor megkapta, hogy mekkora stréber lehetett az iskolás évei alatt.