Trófeaterem

A Trófeák Terme a Roxforban megszerezhető trófeákat, címeket és a kitüntetett diákok és tanárok neveit rejti magában.
Ide minden diák bejöhet.

Elég gyakran előfordul, hogy egy-egy diák pucolja fényesre az itt őrzött serlegeket büntetőmunka címszó alatt... Nos... ez egészen fárasztó munka, szóval nem véletlen, hogy utálják is rendesen... mint általában a büntetőmunkát...

[ Audrey levele ]

Izabelnek talán fogalma sincs arról, hogy annak előtte bátyja mennyit járta ezeket a folyosókat, hogy valamilyen úton-módon mindig ebben a teremben kötött ki vándorlásai során. Ám ha tudná, akkor se nagyon izgatná a dolog, nem a hagyományok fenntartása miatt keveredett ide. Nagyon is megfontolt a szándék, kétértelmű a választás. Azt be kell látnia, hogy világ életében vonzották a fényes tárgyak, akár egy szarkát; szinte megbabonázta a csillogás. De a tervéhez nem jöhetne szóba ennél kiválóbb helyszín – ez tükrözi csak igazán a diadalát annak a csavaros szúrásnak, melyet a kéktaláros terelőn fog ejteni hamarosan.

Csak érne már ide az a lány. Világosan megüzente egy segítőkész hugrabugos tökmaggal, hogy Audrey Turnernek jelenése van a Trófeateremben. Valami életbevágóan fontos dologról van szó. Persze az ügy jelentősen vesztett a hiteléből, miután hozzátette, hogy az Ostara fesztivállal kapcsolatos, de Audrey talán ennek ellenére is felfogja a helyzet súlyát.
Szegény, nem sejtheti, hogy egy csúnya átverés áldozata lesz, hogy minden, ami a következő percekben fog elhangzani, csak csel. Milyen rég várt rá Iza, hogy megbosszulja a rajta ért sérelmeket, melyek voltaképpen meg sem történtek, de a lány előszeretettel beszélte be magának az ellenkezőjét. Annyira fújt Audreyra mindig, csak szította, szította a kettejük közti feszültséget (s Audrey partner volt ebben), míg végül maga sem látta a kezdeteket, az örökös civakodás valódi okát. Bár ezt már rég nem tartotta fontosnak. Elég az, ha van az iskolában egy olyan ember, akivel nap mint nap megvívhatja a csatáit, összemérheti az erejét. Jogos az osztálytársai kérdése, miszerint ha ilyen komoly ellenfélnek tekinti a lányt, akkor miért nem csatlakozik a Griffendél kviddics csapatához, és mérkőzik meg vele tisztes eszközökkel. Hát igen, megtehetné ezt is…
De már minden posztot betöltöttek háztársai.
Cserejátékos még mindig lehet.
Még mit nem, hogy ott gubbasszon a kispadon, mint egy leértékelt pótlék?
Igen! Így legalább van egy fikarcnyi esélye annak, hogy korrekt módon csapjon össze Turnerrel, nem pedig aljas taktikázással.
… Hát… megfontolandó. Talán. Talán van a dologban némi ráció, s ha hű akar maradni a talárján díszlő hímzett oroszlánhoz, így cselekszik. Legközelebb. De a tervét elkészítette, és amint a hollósért küldött, be is indította az akciót. Már nem léphet vissza, és egyébként is. Nem ölni készül, Audnak a világon semmi baja sem lesz; csak egy kis ármánykodás célpontját alakítja majd, túléli.

Izzy még utoljára kitekeri a felgöngyölt pergament, s végigfutja a kusza sorokat.

Drága Hölgyem, mélyen megtisztelne vele, ha partnerem lenne az Ostara ősi ünnepének estjére. Amennyiben válasza kedvező, várni fogom a csarnok bejáratánál. Öltsön virágkoszorút, hogy öltözékben egymáshoz igazodhassunk!

Hódolattal; a Koszorús Ifjú

Milyen gátlástalan gúny pont a fesztivált felhasználni a lány ellen, de a kísértés sokkal nagyobb, mint a lelkiismeretének szava. Mekkorákat fog nevetni ezen később. Nyilván hatásosabb lenne, ha valaki mással adatná át a titkos eredetű meghívót, vagy bagollyal küldené egyenesen Audrey kezébe, de nem hagyhatja ki a pillanatot, azt az arckifejezést, amivel remélhetőleg reagál majd rá. Muszáj látnia, különben az egész terve fikarcnyit sem ér. A hálóban, a tükör előtt kellőképp hihető módon adta elő magát, ha megállja, hogy ne törjön rá a nevetés, akkor teljes a siker. Remek színésznő válna belőle, ezt el kell ismerni.

[[ Izzy, a Koszorús Ifjú ]]

[ Izzy, a Koszorús Ifjú ]

*Távoli léptek hangja hallatszik. Nem afféle szolid, légies járás, mint amit diáktársai a terelőlánytól nagy általánosságban megszokhattak.. Nem. Ahogy ezek a léptek közelednek az egész trófeatermet vészjósló csattogás tölti meg. Olyan ez a járás, mint valami bikaviadal előtti fenevad utolsó toporzékolása. És Audrey arcvonásai sem árulkodnak nyugodt állapotról. Kitágult orrlyukain keresztül fújtat, és a szája sarkában trónoló huncut hajlat, mintha odafagyott volna, és inkább sugall közelgő végítéletet, mint elsumákolt csínyeket.
Normális esetben derűsen közeledne a terembe, hisz a kis hugrabugugos küldöncöt még egészen kedveli is, de most az alsóbbéves tökmag örülhet, hogy épp fejjel megúszta, és Audrey is úgy fest mintha a következő pillanatban épp egy, a közelben ólálkodó, szabálytalan bírót akarna egy újabb gurkóval becélozni.
No igen, ez egy olyan nap. Néha van ilyen. Persze csak idéntől kezdve.. És ezeken a napokon a lányon nyoma sincs az egyébként általános jókedvnek, sőt sokkal messzebb sodródik a borús hangulatok tengerén, és mély depresszióval vegyes rosszindulattal tekint a világba. Na igen.. ez egy ilyen nap.
Audrey levelet kapott bátyjaitól, ez a szörnyű hangulatingadozások okozója. És hogy mi állt a levélben? Fenyegetések, csúnya gúnyok, rosszalló vélemény? Ugyan.. Ezerszer rosszabb. A szokásos Kedves Audrey hugica, velünk minden csodálatos, majd találkozunk.-on kívül semmi más. De Audrey-nak ez olyan, mint a szívébe szúrt és ezerszer megforgatott tőr. Velük minden csodálatos….. Na persze. Hát vele nem.. Futnak át fején ismét a borús gondolatok, amit a külvilágnak csak egy sárkányhoz illő dühös fújtatás jelez. Kedves.. Még hogy kedves.. pont ő. Na persze. Minden szó fáj, amit bátyjai írnak, állhatna abban a levélben akármi, akár egy ötven oldalas beszámolót is küldhettek volna a leprikón arany sajátosságairól, Audreynak így is testvérei nélkülőzését juttatná eszébe. Hisz ez az első év, hogy már egyik sem jár az iskolába.. Na nem arról van szó, hogy Audrey annyira kötődik testvéreihez, hogy oltalomra lenne szüksége, vagy ilyesmi. El van ő egyedül is, megállja itt a helyét, nincs szüksége senki másra, ez mindig így volt, legalábbis magában mindig nagy büszkén így állította. Csak éppen nem szereti, ha ezek a levelek felhívják a figyelmét arra, hogy már nincsenek itt. Egyébként fel sem tűnne neki.. na persze.
De most erre nincs idő. Valaki kérte, hogy jöjjön ide, ő pedig eljött. Bátyjai levelét vadul összegyűrve csúsztatja talárjának zsebébe, és éles szemeivel tovább kutat a teremben a személy után, aki ide rendelhette. Ekkor pillantja meg Izát.. Nos, ez nem igazán segít neki elhessegetni a borús gondolatokat. Idegesen csettint egyet nyelvével és egy újabb szem Drubli Legjobb Fúvógumiját dob a szájába, hogy inkább azzal vonja el figyelmét, mint Iza jelenlétével. De mit keres ő egyáltalán itt? Miért pont akkor, amikor ő is itt van? No várjunk csak.. Az a hugrabugos srác.. Azt nem mondta ki hívja.. Csak hogy jöjjön ide. Lehetséges lenne?
Ismét megindul a teremben, ha lehetséges, lábait még erősebben csapja oda a padlóhoz, ezzel még hangosabb robajt okozva, mint belépőjekor. Kopott, még annak idején Nathantól örökölt, fekete edzőcipője ütemes sikkantást hallat minden egyes földreéréskor, de ez csak zene Audrey füleinek. Ez a lábbelikínzó „zene” tökéletesen illik mostani borús lélekállapotához. Rövid menetelés után megállapodik a griffendéles lány előtt és rászabadítja kérdő tekintetét*
- Te kerestél? *teszi még hozzá rövid végigmérés után, bár még most is elég valószínűtlennek tartja, hogy Izabel keresné. Miért hívatta volna ide a lány? Majd pont valami életbevágóan fontos dolog miatt keresi.. Akkor miért csak ő van itt? Életbevágóan fontos.. Kinek az életébe vág? Ha az övébe, az jelen pillanatban annyira nem izgatja.. Ha máséba vág.. Jelen pillanatban ez sem hozza annyira lázba. Természetesen ez nem igaz, csak a depresszív gondolatok kezdik átvenni a hatalmat Audrey elméje felett.*

[[ Audrey, a Záldozat ]]

[ Audrey, a Záldozat ]

Már nem visszakozhat, végig kell csinálnia az egész színjátékot. Érdekes, az éjszaka aludni alig tudott, olyan izgatott volt az elméje mélyén lángra kapott ötletfoszlánytól, s amíg ki nem dolgozta a részletes tervet, tökéletesnek is tűnt minden. Egészen mostanáig. Ahogy peregnek a percek, a várakozás kínzóan üres percei, úgy mutatkoznak meg a híres terv buktatói. Miért is gondolta, hogy nem lesz egy cseppet sem feltűnő, ha az évek óta komoly vetélytársat képező személye adja majd át Audreynak a titokzatos meghívót? Utólag visszanézve már elég bugyuta ötletnek tűnik az egész. Egyedüli vigaszt az hozna, ha a hollóhátas tényleg ráharapna a csalira, ha felkeltené az érdeklődését az ismeretlen hódolója, ellenben elaludna a gyanúja az egyéb kérdéses körülményt illetően.

De már egyébként sincs mit tennie, hiszen nem is olyan messze tőle már hallatszik a fájdalmasan felvonító cipő hangja, akár az ostorcsapásokat elszenvedő élőlényé. Nem valószínű, hogy jó kedvében találta Audreyt a kis küldönc, de talán pont ez kedvez majd a cselnek. Ha Aud vérnyomása egyébként is az egekben táncol – a vészjósló trappolásából következtetve legalábbis –, s az agya különböző problémákon kattog, nem fog majd leállni, hogy elemezze a kéziratot. Jön, átvesz, káromkodik egy-kettőt, aztán megy tovább. Csak tartsa magát Iza elképzeléseihez.
- Én. Azaz csak közvetve. Ezt egy háztársam küldi, nesze – Iza előrenyújtja a csinos tekercsbe csavart levelet, mindezt egy légvétellel, mert még azt a rágógumi illatú levegőt sem akarja beszippantani, ami Audrey száját hagyja el a barátságtalan kérdésével együtt. Pedig milyen finom is lehet az a drublis rágó.
- És ne is kérdezd, hogy ki küldte, ha tudnám a nevét, akkor se mondanám meg neked – próbál valami hihetően undok körítést nyújtani a furcsa kézbesítéshez. Ami az előadásmódját illeti, nagyon is büszke lehet magára; még a szokottnál is utálatosabb hangon sikerül megszólalnia, kellően flegmán, egy elkedvetlenítő fintorral megdobva.
Sokan mondják Izabelről, milyen elbűvölő kislány, édes-kedves, jól nevelt és rendkívül figyelmes teremtés. Hát igen, sokat dolgozott mindig a tanárok előtt, hogy meglegyen az általános jó híre. Hogy aztán később e mögé bújhasson, ha a szükség úgy hozza. Tulajdonképpen ez egy remek taktika, de mint mindennek, ennek is vannak hátulütői. Például Izának komoly nehézséget okoz, ha túl sokáig kell a tündérmaszatka szerepében tetszelegnie, s hamar ráfagy a bájvigyor arra a bűbájos pofikájára. Elmét erőszakoló, ha nem adhatja ki magából a felgyülemlett feszültséget, s igen, olykor ki kell engednie a gőzt. Ez is egy arca, az is egy arca, hát Audrey-nak éppen a kiállhatatlan jutott.

Végtelen lazaságot színlelve a falnak támasztja a hátát, és könnyeden összefűzi a mellkasa előtt sötét talár fedte karjait. Szenvtelenül fürkészi a lány vonásait, annak reményében, hogy amaz nem tudja majd elég hitelesen hozni a pókerarcot. Olyan szívesen belekukkantana abba a tüsihajas fejébe… vajon mit gondolhat, amikor átfutja a levelet? Vagy egyáltalán most fogja kihajtani a tekercset, az ő szeme láttára? Ha van esze, akkor nem. De ha tényleg olyan kíváncsi, mint amilyennek megismerte, akkor nem bírja ki még egy percig sem a helyzetet, hogy egy felgöngyölt titkot tart a kezében. Bár most nézné meg, mit kapott!

Már előre eltervezte, hol áll majd, melyik oszlop vagy felcicomázott lovagi páncél mögé rejtőzve fogja bevárni a felültetett lányt a bálon. A gyerekes kegyetlenkedés pumpálja a vérét, és vigyáznia kell, nehogy itt, a teremben elmosolyodjon a képzeletbeli Audrey csalódott arcán. Rá kell szorítania majd a kezét a saját szájára, különben felbőszült vulkán módjára törik elő belőle a kacaj, ha megpillantja a levélben említett koszorút a lány fején. Szegény, ez annyira szemét dolog, lassan kezdi megsajnálni őt. Ám Izának egyelőre nagyobb a kárörömre való igénye, mint a felbuzduló empátiája. És mindebből az ég világon semmi sem látszik, az arca akár egy érzelemmentes kőszoboré. A szobrász nagyon korlátolt lehetett, csupán egy kis unalmat formált a műve vonásaira.

[[ Izzy-bizzy ]]

[ Izzy-bizzy ]

- Egy háztársad? *ismétli Izzy mondatát jó papagáj módjára. Teljesen megütközik, mikor megpillantja a kis levelet. Úgy éri a hír, mintha hasba vágták volna. Mikor meglátta Izabelt, szinte biztos volt benne, hogy a lány valami otromba tréfán töri a fejét, amit egyébként Aud maga is iszonyatosan viccesnek tartana, ha Izz nem őt próbálná meg tőrbe csalni, ráadásul pont ilyen érzékeny napon. Apropó érzékeny nap.. A harag, ahogy jött, el is tűnt. A levél híre abszolút elfeledtette Auddal azt, hogy aznap bosszankodott, hogy ez a nap egy rémes nap, legalábbis annak kell lennie. Estére is morgást tervezett, utána falrugdalást, még vacsoránál is haragosan földhöz vágott volna valamit.. De most? Úszott az egész esti menetrend. Gonosz-gonosz Izabel, gonosz-gonosz csinos levél.

Már épp szólásra nyitná száját, hogy a feladó kilétét illetően kérdezősködjön, de Izzy megelőzi. A hollós lány árnyalatnyit elmosolyodik. Na ez már egy normális szituáció, a szurkálódó Izzy. Ez kicsit helyrebillenti hirtelen túl pozitívnak érzett auráját, majd ismét a levélre pillant, amit még mindig nem vett el a griffendéles lánytól. Alaposan felméri újra és újra, egy kicsit megböki majd felszisszenve húzódik el tőle, mintha a kolera egyik mutálódott változata lappangana a papírdarabkán. Izabelre néz, esélyt sem akar adni arra, hogy valamit megjegyezzen a lány. A lehető legdacosabb arckifejezést ölti fel, ami az ő csinos pofikájára csak kifér, és egy gyors mozdulattal kikapja a levelet Izabel kezéből. De mi állhat benne, te uramég! Lehet, hogy kihívás párbajra? Neeem, Audrey nem lehet olyan szerencsés, pedig az kedvére való lenne. Lehet, hogy csak egy sima levél, amit talán Anette küldött neki.. Igen Anette, reméli Anette volt. Vagy egy másik ismerőse. De nem, akkor a vékony papírdarabka nem égetné úgy a kezét, mintha egy maréknyi parazsat szorongatna az öklében.

Biztos rengetegen tudják bizonyítani, hogy Audreynak ezernyi rossz tulajdonsága van, de azt még ő maga is tudja, hogy messze a kíváncsiság a legrosszabb ezek közül. Vékony ujjai máris kígyóként tekerednek a kis levél köré, és fürge mozdulatokkal simítja ki a tekercset. Igen-igen tudja, hogy ez nem egészen ésszerű.. Az emberek nem pont ezt várnák egy hollóhátastól, egy lánytól, aki mindig logikusan cselekszik.. Neem, azt sem akarná, hogy megpillantsa Izzy arcán az elégedettséget, de a lány úgysem tudhatja mi áll a levélben.. Na meg az az átkozott kíváncsiság. És ím, már szeme elé tárulnak a várva várt betűk, kiéheztetett kutyakölyökként falja azokat a szemérmetlenül papírra vetett szavakat*

~Drága Hölgyem.. Mih?~ *mintha fejbe kólintották volna. Fejét és felsőtestét kicsit oldalra dönti, mintha valami súlyos dolog találta volna el. Ő.. hölgy. Nem akármilyen, egy drága. Na, ha eddig káosz volt a fejében, akkor az elméje állapota most nagyjából valami katasztrófa sújtotta területtel versenyzik*
~ mélyen megtisztelne vele… partnerem lenne… Öltsön virágkoszorút.. ~ *ezt már nem bírja tovább és valami elektromos kisülésszerű hangot hallat. Ennél hangosabban nem mer hangot adni meglepettségének, nem akarja Izzy orrára kötni mit is kapott. De ez egyszerűen lehetetlen.. Gondolt ő bármire, de báli meghívó? Na arra nem.. És őt? Ő, mint hölgy.. meg koszorú. Meg hogy neki hódol egy Koszorús Ifjú. Ismét elektromos kisülés.

Ám miután leküzdötte a testében fellépett elektronikai problémákat, hirtelen elönti a részvét. Szegény Koszorús Ifjú a lányos, szinte olvashatatlan betűivel.. // // Hát szívtelen ő, hogy elidegenedjen egy ilyen diáktársától, mikor még nem is ismerkedett meg vele? És nyílván nem ismeri, ha ilyeneket ír neki. Audreyban fel sem merül a gondolat, hogy talán pont azért írt neki ilyeneket valaki, mert túl jól ismeri.. Nem, a lányt most túlságosan mélyenszántó gondolatok öntötték el. Arcáról végleg eltűnt az elektromos kisülés okozta tébolyodott vigyor, arcvonásai megkeményedtek a mélázástól. Helyrelöki a meglepetéstől félrebiccentett felsőtestét, majd a hátát még mindig a falnak támasztó Izabel felé fordul*
- Rendben. *velős és tömör, de Izzynek többet nem is kell tudnia. No meg mi egyebet mondhatna?*

[Logan kolléga]

*A kissé ijesztő külsejű hölgyike fel-alá járkált az iskolában, indult valahova aznap reggel, de mire a kapuhoz ért, s lenyomta a kilincset szinte minden szándékát, tervét a sűrű homály emésztette fel. Nem esett meg vele gyakran ez a sajnálatos esemény, de ez egy volt a kevés közül, nem volt mit tenni. Azon töprengett mit is kezdhetne temérdek szabadidejével a délután. Barátja nem igazán volt, akit egy kissé közelebbről is ismert annak épp tanári kötelezettségeit kellett teljesítenie. Ez van, ezt kell szeretni, de ez esetben ezen inkább szomorkodni lehetett, mint vigyorogni.*

~ Talán ha csak így folytatom a rohangálást az épületben, mint egy mérgezett egér akkor villámcsapásként eszembe ötöllnek elveszett gondolataim. Ez az ideiglenes amnézia bizonyára a sors keze, megeshet, hogy szerencsés napom lesz… ~

*A különös nőszemély a folyosókon száguldozva a Trófeaterem felé vette az irányt, maga sem tudja mi célból, ez jutott hirtelen eszébe. Néha elég furcsa ötletei támadnak a hölgynek, de hát mit is várunk el egy jósnőtől. Számára ez a normális viselkedés, bár a kollégái és a diákok sem így vélekednek erről, szerintük szimplán hibbant és kész… nos lehet hogy van benne valami, de azért a tisztelet mégiscsak jár neki, elvileg…*

~ Nézzenek oda… mennyi díj és trófea… gyakrabban is járhatnék errefelé… ~

*Ekkor még szemlélődött egy csöppet a törékeny kis professzor, majd közelebb lépkedett, megtörölgette méretes okuláréját, s a kiírásokat olvasgatta. Meglepődéssel fogadta az új, még sosem hallott neveket az üvegszekrény mögött, tényleg eldöntötte, hogy gyakrabban fog errefelé tévedni.
A nagy elhatározások közepette azonban egy férfi alak tűnt fel a színen. Szintén tanár volt az illető, méghozzá nem is akárki, Logan Lennon professzor. Nem volt túl közeli ismeretség a két kolléga között. A hölgy úgy vélte helyesnek, ha megszólítja, nehogy megpróbálják levegőnek nézni őt.*

- Áh jó reggelt Logan! – bökte ki derült arccal, de enyhén dadogva Trelawney. Várt a válaszra, s arra, hogy mi sül ki ebből az egészből a végén…

[[Sybill kollegina]]

[Sybill kollegina]

 *Bizony-bizony, még mindig a felderítőkörútjait járja az iskolában. Már minden rendes helyet megnézett, ahol diákkorában valaha is megfordult, de az emlékeket, amiket maguk mögött hagytak még nem kutatta fel. Bizony, a trófeaterem, ahol annyi trófeán ékesedik a nevük, azokat még nem nézte meg.
Manapság már nincs annyi társasága. Talán azért, mert már nem olyan új az iskolában. A diákok lelkesedése is kezd lankadni, de hát ez van… Hamarosan ő is csak egy lesz a sok tanár közül, nem mintha ez nem lenne eléggé nagy érdem. És hát nem is akar a figyelem központja lenni, ez meg a másik….

Most sincsen talárban. Valahogy most sem volt kedve felvenni a kényelmetlen és nehéz ruhadarabot. Csak egy egyszerű fekete ingben, kék farmerban és fekete tornacipőben van. Úgy sem fog találkozni senkivel sem, és hát… ez így a kényelmes neki.
Végigszánt a kihalt folyosókon. A diákok talán még a klubhelységben vannak és vígan húzzák a lóbőrt, vagy halkan sutyorogva beszélgetnek egymással. Szombat van, holnap nincsen tanítás.
Aztán végül megérkezik a terembe, benyit, lemegy a lépcsőn, és végül ott van. De nem egyedül… Egy kollegina, Trelawney már nézegeti a serlegeket…

Hát, nem ő kell most Logan-nek, de hát ez van. Már meg van a saját véleménye a nőről, de nem hangoztatta még senkinek sem, csak is Cielo-nak. A kissé esze ment jóslástan tanárt nem szeretik sokan. Sőt, a szemébe mondják, hogy dilis… Híre ment, hogy csak egy imposztor a tanárnő, és ezt Logan pártolja is. A lényeg annyi, hogy nincsen jó véleménnyel a nőről.*
- Üdv Sybill!
*Mosolyog a nőre. Az igazság az, hogy a nő már itt volt, amikor Logan itt tanult, de nem tanította, lévén ő számmisztika párti.

A fiatal férfi odalép az egyik kviddicstrófea elé, rápillant a kupára. Annak aranyozott címkéjén ott van a neve, még hat ember kíséretében. Övé a második, lévén őrző volt. Pár percig még nézi a serleget, de aztán már csak a fényesre pucolt vitrint tartja érdekesnek, csak is azért, hogy ne kelljen a tanárnővel elbeszélgetnie…*

[Logan kollégám] 

*A férfi és közte nem volt nagy ismeretség. De a híres Trelawney-ról már mindenki hallott. Általában rosszat. De ez most nem fontos, ebben a percben Logan professzor véleménye a mérvadó. Vele tartózkodik egy helyiségben, vele szív most egy levegőt, vele kénytelen társalogni egy csöppet. Ez a „művelet” pedig most vette kezdetét az első köszönés elhangoztával.*

- Sajnálatosan nincs nálam a jósgömböm, így kénytelen vagyok megkérdezni hogy tévedt ebbe a terembe? – érdeklődött Sybill.

*Ekkor azonban meglátta, hogy a férfi a serlegeket szemlélgeti. Odalépkedett hozzá, mely inkább tipegésnek mondható. Hosszú sálja a földig ért, s úgy húzta, vonszolta végig a padlón, míg a tanár mellé nem ért. Utána azt próbálta észrevenni, hogy mit is néz kollegája ennyire figyelmesen, volt egy trófea melyről le nem vette a szemét. De melyik? Ebben a pillanatban azonban választ kapott, hisz meglátta a professzor becses nevét az egyiken. Már minden világos volt, de úgy döntött úgy tesz, mintha előre tudta volna egészet, így egy lépéssel hátrált.*

- Biztos voltam benne, hogy ahhoz a szekrényhez megy oda… előre sejtettem, hisz amögött az üveg mögött rejlik egy féltett kincse ugyebár? Javítson ki ha tévedek… - természetesen nem hibázott, ő a hazugságban a legnagyobb mester, de hát mit volt mit tenni, ezt kell szeretni. 

*Próbálta játszani az okosat, de ez nem mindig sikerült. De ki is az aki szereti a kudarcot. Tudta, hogy nem oly tehetséggel van megáldva, mint elődei, de ő mindent megtesz. Ráadásul nincsenek is róla túl jó véleménnyel, a diákjai sem rajonganak érte, még a tantárgyért se. Valamilyen módon fel kéne virágoztatni az egész jóslástant, de az ő szerény képességeivel ez nem tűnt túl lehetségesnek…*

Nem neked ne is álmodj róla...

Don Juan

Trófeaterem? mennyi emlék köt ide, leginkább a bűntető munkáim miatt, de van még egy nagyon fontos dolog ebben a teremben, egy foto. Apámról? Kviddicsezet, mikor az iskola tagja volt, a Griffendél őrzője, és néha mikor egyedül érzem magam, akkor mindig idetévedek, ahol mosolyogva integet felém, csak mostanában már nem tudok úgy ránézni mint régen. Akkor még a fedhetetlen Henderson volt, de most? Most ki? Egy hazug! Egy Mirol, ki a saját lánya elől akarta letitkolni kilétét, apa az ilyen? Még akkor is ha csak védeni próbált, akkor sem volna joga, hisz az én dolgom eldönteni mit is akarok. De valahogy mégis mikor ránézek erre a képre, jó érzéssel telek el, hisz ő mégis csak az apám.
Állok a vitrin előtt és csak nézek, nézem egyenesen az örömmámorban úszó régi csapatot, akik a kezükben tartják a kviddics kupát, 1972-ben is a Griffendél nyert. Apám utolsó éve? Vajon mi idén győzelmet aratunk? A Hollóhátat sikeresen levertük, de akkor még Jean volt a kapitány és más volt a csapat felállás is, azóta én vettem át a staféta botot és szinte az egész csapatot újra szerveztem. Nem félek attól, hogy nem állják meg a mostaniak a helyüket, de a Hugrabug is nagyon hajt az idén, a Mardekár pedig? Draco nem igazán foglalkozik a kviddiccsel, nem hinném, hogy velük gondjaink lennének, de? elbízni azért nem kéne magunkat.
Szerda este volt, vacsora után de semmi kedvem nem volt visszamenni a klubhelységbe, azért inkább elindultam amerre a lábam vitt és itt kötöttem ki. Iskolai egyenruhám volt rajtam, egyedül a talár kerül le a vállamról, ami jelenleg egy közeli széken hevert a táskámmal együtt, az ingem pedig a szoknyámon kívül lógott, a nyakkendőm pedig már csak úgy a nyakamba volt dobva. Ilyenkor már nem kellett annyira figyelnünk az öltözködési szabályokra, de sajnos nekem nem volt időm valami kényelmesebbet magamra kapnom, mert pont vacsora előtt lett vége a dupla bájitaltannak. Hát most így jártam.
A fények lágyan égtek a teremben, de ahhoz pont elég volt a fény, hogy az üveg búrák mögé lehessen látni. Szerettem ezt a sötétséget, olyan hangulatos volt, már szinte romantikus, pedig sose voltam egy romantikázós fajta, de néha azért még én is élvezkedhettem. Meg mostanában rám fért volna egy kis kényeztetés és kedvesség, szerettem Dracot, de tőle ilyet nem várhattam. Ő nem tudta pótolni a barátaimat. Greget?  ohh Greg, mennyire hiányoznak az átbeszélgetett esték, de sajnos a történteken nem változtathatok, nem forgathatom vissza az időt és ami a legrosszabb hogy képtelen lennék neki igent mondani, mert soha nem tudnám úgy szeretni, ahogy azt ő megérdemelné. Így hát most egy egyedül ácsorogtam ebben a hatalmas teremben.

.:: Hercegnő ::.


Nem is tudom más merre megyek. Nem mintha számítana. Sose érdekelt. Még most van idő.
Délután dupla bájitaltan, ami…valljuk be… csöppet sem szívderítő tény. Nem csoda, ha mindenki kihasználja azt a piciny szabadidejét, ami megadatott neki. Ezt senki szemére nem lehet vetni. Sőt. Jogos is. Nagyon.
A legtöbb diák kint lődörög. Sokaknak mára véget is ért a tanítás, csak a házit kell magolni, vagy a dolgozatokat megírni, amit a tanárok kemény szigor mellett ellenőriznek. A hatodévesek meg még pár szerencsétlen évfolyam viszont délután is mehet okulni.
Vagy, támasztani a padot, ahogy én szoktam ilyentájt. Mert sajnos az agyam valahogy a dél elteltével nem úgy fog már, mint kellene. S ilyenkor lényegében inkább vegetálok, míg az idő lassacskán eltelik.
Aztán az este… jön a házifeladat áradata, amin át kell vergődünk. Mindannyiunknak.
Fényes kilátások, főleg ha belegondolok, ez vár rám a mai nap folyamán.
És igen, ez elveszi a kedvem mindentől. Mindentől.
Legszívesebben csak… csak feküdnék és…
Mit is csinálnék?
Fogalmam sincs… de az biztos, hogy semmi értelmeset.
Na igen, ez vagyok én.

A lépteim halkan visszhangoznak. Vállamat a táska húzza, a könyvekkel. Igaz, gyorsan átöltöztem, de a cuccomat nem hagytam ott. Nem lehetett. Mert… mert kell egy üres sarkot keresnem, hogy megírjam a válaszlevelet anyámnak.
A levél.
Oly borzasztó. Az a hidegség. Azok a kemény szavak! Legszívesebben elégetném, vagy nem is tudom… megetetném az egyik elsős nagyszájú Mardekárossal.
Mert ennyire kiborít az egész. De nem kellene. Nem kellene. Mégis… mégis itt vagyok, és forr bennem a düh.
Eldöntöttem, hányszor de hányszor, hogy nem figyelek az ostoba fecsegésre. S mégis anyám suttogása az, amit egyszerűen nem lehet nem meghallani.
Ideges vagyok. Nagyon. Hol magamra, hol rá. Melyik pillanatba melyik érzelem önt el…teljesen mindegy.
Pedig apámmal a levelezésünk alatt már minden tisztán látszott a szemem előtt. A nyár nem szól majd másról csak Franciaországról, meg Párizsról. Erre most… most anyám küld egy levelet… egyetlen egyet… amely lényegében romba dönt mindent. Mindent.
Most nagyon szívesen vágnám telibe az egyik gurkót. Kár, hogy Abbey nem tett be mára edzést. Biztos neki is órája van délután, ahogy a csapat összes tagjának és ezért…
Nem számít. A kviddics ilyen esetben csak feszültséglevezető lenne… És az nem jó.
Még a végén rászoknék, hogy a gurkót csak azért üssem, hogy oda is képzeljek valakit, vagy hogy kiadjam mindazt, ami bennem van.
Pedig épp, hogy a játék szeretete a fontos. És a határozottság. A helyezetek átlátása. És… mint terelőnek, a másik játékos sebessége, iránya…hogy megzavarjam a dolgában.
Na igen.

Beletelik pár percbe, mire rájövök, nem vagyok egyedül.
Az idegen háttal állva mereng az egyik vitrin előtt. Ismerős, na de ki nem az? Ez mégsem zavar meg. Ugyanannyi joga van neki is itt lenni, mint nekem. A Trófeaterem a viszonylag kevésbé közkedvelt helyek egyikének számít. Így nem is bánom, hogy erre tévedtem. Hogy erre hoztak a lábaim.
Hmm nem közkedvelt? Dehogynem!
Fricsnek nagyon is meg azoknak a szerencsétleneknek, akik itt „szenvednek” az öreg büntetőmunkája alatt. Tényleg szemétség, hogy mindezt a sok kacatot, amit itt összehalmoztak, kézzel kelljen átpucolni.
De aki vétet a jó öreg gondok ellen… az vállalja is a következményeket.
Megfordul a fejemben, hogy a lány is valószínű emiatt lehet itt… habár nem tűnik úgy, hogy nagyon igyekezne ellátnia a feladatát. Meg is értem az okát. Némely tárgy elégé undorító. Nem csoda, hogy a gyerekek végzik a piszkos munkát.
A szőke hajzuhatag viszont csak áll és néz. Nem fordul meg, nem pillant semerre sem. Mintha megbabonázta volna valami.
Szemöldököm felsiklik a homlokom közepére, miközben lassan megközelítem az idegent.
Oké, lenne jobb dolgom is… de…önszántamból segítek. Nem bírom nézni, ha a másik az orrom előtt szenved. Akármennyire bűnös is.
Ígyhát, zsebre dugott kézzel lépek a másik mellé. A táskám halk puffanással ér a padlóra, mellém. A vállam hálás köszönettel veszi tudomásul, hogy az eddigi súlyt végre levették róla.
A fekete ingem kicsit meg is gyűrődött a szíj alatt, de ez… vele jár.
Inkább az idegen lányra figyelek, akit, így profilból, már nagyon is jól tudok, hogy kicsoda. De mi a fenét keres itt? Furcsa.
- Egyszer te is mosolyogva fogsz ott integetni… mint a gurkók réme…-
Na igen, a fotók. A kviddics legjobbjainak emlékére állított vitrin. Valahogy ez… Vikitriás. Ha valaki azt mondaná itt találnám, rábólintanék. Valahogy…sejtheti az ember.
Nem, nem könnyű kiismerni a lányt. Nem is emiatt.
Hanem mert… ő is szereti a sportot.
És…
Nem. Ő nem nagyravágyó. Vagy ha igen, akkor is jól titkolja. S bár szavaim így hathattak az előbb, mégsem ennek szántam. Pusztán…bíztatás. És jobb mint az átlagos, Ó Viki, hát te vagy az felkiáltások és köszöntések egyike. Nem szebb, egyszerűen csak… jobb.
Sötét tekintetem egy gyors pillantást vet a vitrinen túli csecsebecsékre, majd megint a lány szép arcára villan. S ennyi elég ahhoz, hogy ne vegyem észre a nevet, ami nyilvánvaló a fotó alján. S ami ismerős lehet. Ismerős, mindenkinek.

Hirtelen kaptam fel a fejem a hangra, ami kizökkentett a gondolataimból. Nem volt rám jellemző, hogy csak úgy megijedek, de most valahogy váratlanul ért.
Briant?
Érdekes. Hisz, túl sokat nem beszéltünk eddig, ismertük egymást, főleg mert hat éve jártunk egy évfolyamba és ráadásul ő is kviddicsezett, akárcsak én. Mondjuk, hozzá kell tennem, hogy valahogy mostanában többször vettem észre a Hugrabug terelőjét. Nem tudnám megmondani miért. Sose voltam az a fajta lány aki az iskola szépfiúira bukott volna, Briant pedig az volt. Hallhatott róla már mindenki, egyedül az tette szebbé a pletykákat, hogy állítólag mindig szerelmes volt. Persze, ezek csak pletykák, de az tény volt, hogy rengeteg lány odáig volt érte. De, hogy én miért figyeltem mostanában jobban oda rá? Nem tudom, biztos csak feltűnőbb lett. De annyira azért nem is érdekel.
- Szia. – köszöntem rá.
A megjegyzését meg szinte eleresztettem a fülem mellett. Nem szándékosan, inkább csak elterelte a figyelmem, hogy egy olyan személy állt mellettem, akire a legkevésbé sem számítottam.
- Hát te? – kérdeztem ledöbbenten.
Tényleg meglepett, hogy Briant Joubert a diáklányok kedvence megszólított. Mert oké, hogy kviddicseztünk mind ketten, meg a DS találkozón mellette foglaltam helyet, de… Nem tudtam róla semmit. Az égvilágon semmit, még csak annyit sem hogy a róla terjengő pletykák valósak e. Persze, ez fordítva is így lehetett, mert pletykák rólam is terjengtek rendesen, és a nagyrészük nem volt igaz. Nem mondom, hogy nem voltak köztük valósak, de a legtöbb csak valami idióta agyszülemény volt.
Hirtelen kapcsoltam, hogy nem én szólaltam meg először és Briant nem csak egy köszönéssel szólított meg, hanem egy bókot is csempészet a mondanivalójába. Mert nekem bóknak hangozz, az hogy majd egyszer én is ott fogok mosolyogva integetni a Trófeaterem egy vitrinjének a képén, mint a gurkók réme. A csapat társaim is használték rám ezt a megnevezést, mert hát tényleg eléggé vadul bántam azokkal az aljas kis labdákkal.
Most pedig érdekes volt számomra, ahogy ráeszméltem, mit is mondott, már bántam az előbbi kérdésem, az olyan enyhén bunkónak tűnt, pedig csak egy őszinte megnyilvánulás volt, ami tőlem aztán igazán ritka. Általában mindig mindent tudatosan ejtek ki a számom, és itt nem a kajára gondolok. Na, egész jó, kezdek vicces kedvemben lenni. Mit vált ki az emberből egy apró gesztus?
- Egyébként, köszönöm. – próbáltam kiküszöbölni a hibám - De szerintem te se panaszkodhatsz, hallottam már híred. – és itt egy csalfa mosoly jelent meg az arcomon – Azt mondják félnem, kéne tőle.
Remek… elég kétértelműre sikeredett mondat lett, főleg ezzel a mosollyal… De mit is vár tőlem az ember?

.:: Hercegnő ::.



A szavaim eleinte nem találnak meghallgatásra. Úgy hiszem, hisz… hát igen… megijesztettem a lányt. Bár tényleg nem ez volt a célom. De csak sikerült kizökkentettem a gondolataiból s emiatt bűnösnek kellene éreznem magam. Mégse teszem. Mert örülök, hogy rám figyel. Habár… eddig sosem izgatott, hogy Viki merre jár, kel vagy mit tesz.
Mostanában mégis érdekel. Nem is tudom megmondani miért.
Sokat gondolkodtam ezen. Ott volt a DS, a kviddics… na meg az órák… sok, egybefüggő szál… elvarratlanok, lehetőségek, amelyeket sosem fedeztem fel eddig. Pedig végig ott voltak az orrom előtt. Most hibáztatnom kellene magam, de nem teszem. Csak idő és energia pocsékolása. S hiába is rágódnék a dolgon. Vikinek korábban s még talán most is ott van Malfoy… furcsa, hogy épp egy Mardekáros srác kell neki, de Ő tudja…
S emiatt nem sok, vagy nem túl jó esélyeim lettek volna. Na nem mintha most lenne, de… hol van Malfoy? Nincs itt. Nincs a lánnyal. Aki egyedül ácsorog itt… szomorúan… magányosan…
Ennyit a tapló Malazár házról.

A szavak egyszerűek, természetesek, őszinték. Bár nem gondolná, hogy Vikitria Mirol őszinte, most mégis annak tűnik. Őszintén lepődik meg a jelenlétemen, a szavaimon, meg azon is talán, hogy észrevettem. Bár ebben nincs semmi különös. Ahogy egy Draco féle fazon észreveszi, úgy más is. És én sem vagyok kivétel. De ugyanezt elmondhatja magáról Izabel is. Na de ő más eset. S most nem fontos. Most Vikitria a fontos.
- Hát én ide keveredtem… - mosolyodom el.
Most itt vagyok. Kihasználhatjuk az alkalmat… még van időnk. Na de persze el is mehetek, ha a másik úgy akarja…
Végtére is… mindegy, hol tengetem el az időt… bár a társaságon erőteljesen dobna, ha Szőke Szépséggel lehetek. Hogy ezt Ő tudja-e… nem hiszem…
Annyira csak nem egoista és beképzelt… de persze csalódni bárkiben lehet…

Lassacskán a szavaim is célt érnek. A lány végre megérti a rejtett mondanivalót a szavakban. S noha nem a hálálkodás volt a célom, Ő mégis ebbe kezd bele…
Egy mosoly tűnik fel a babaarcon, ami még varázslatosabbá teszi. Hát… kedvem telne elnézni… de a haragját másra zúdíthatja…
Igaz, a nők akkor a legszebbek ha mérgesek, de ha te kapod a fekete levest, akkor a pillanatnyi gyönyör nem éri meg…
Túl nagy áldozatot meg csak az vállal, aki szadista… vagy valami olyasmi…
- Félni? – nevetek fel. Hát ez tényleg jó.
- Nem, biztos mással kevertek össze. Én a közeledbe sem érek… bár… bevallom, igyekszem. –
Biccentek a mondat közbe. Ez arra jó, hogy a lány most biztos összezavarodik… mert… ki tudja, hogy igazat mondok-e? Nehéz… főleg kiigazodni rajtam. Na de persze én ugyanígy vagyok Vikivel.
- A rejtett tehetséget meg nem lehet egyszerűen utolérni… bármennyire igyekszik is az ember…-
Suttogom, miközben közelebb hajolok. Így közvetlen közelről nézhetek a lány szemébe.
Egyszerűen csak annyit állapíthatok meg, hogy szépek. Mert azok. Lehet, ezt szereti Malfoy?
Vajon mivel fogta meg magának? Mert a pletykák közül igaz, hogy ők valamilyen szinten együtt vannak. Láttam egyszer őket. Az arcukra volt írva.
Nem mintha bánnám… nem… csöppet sem…
                                                  …csak zavar egy kicsit…
                                                                                … de csak egy kicsit…

Néztem enyhén felfelé, a néhány centiméterrel magasabb fiú szemeimbe és próbáltam kiolvasni belőle valamit. De nem ment. Egyszerűen nem, pedig ha a lélektükörbeli dolgokról volt szó, akkor nem igazán lehetett átverni, de Briant… Nehéz eset volt, ráadásul mindezek felett össze is zavart néhány gesztusával. Nem tudtam eldönteni vajon mire akar kilyukadni, mit akar egyáltalán tőlem.
Briant Joubert , a Hugrabug terelője, tini lányok álma (mondja ő, aki szintén abban korban van, de ő sose álmodozik sztár srácokról ) velem beszélget, érdekes… Na, mindegy. Azért persze azt nem mondhatnám, hogy nem jó képű, mert akkor hazudnék, de nem igazán szeretem a bájgúnárokat.
De miután rólam volt szó, akkor nem hagytam ki a lehetőséget egy kis játékra.
Nem voltam, az a fajta, aki játszadozik az ellenkező nem képviselőivel, de Briant a nőcsábász kategóriába tartozott a pletykák szerint, így miatta nem volt bűntudatom. Persze ha útközben kiderül, hogy jó fiú akkor minden más lesz, de addig is… Jelenleg szükségem van valakire, akit, hát igen, nem ez a legszebb szó rá, de kihasználhatok. Dracoval a dolgok kezdetek sokszor túl terhessé válni és ha lenne mellette valaki, aki megtenne mindent értem, akkor talán szegény Rómeóval sem lennék annyira zsémbes és jobban tűrném a hülyeségeit. Briant meg eddigi tudomásom szerinte, a romantika eszközeivel hódított, levette a lányokat a lábukról, hát velem nehezebb dolga lesz, az biztos.
- Rejtett tehetség… – mondom mosolyogva és kicsit elgondolkozva –  Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek vegyem.
Persze, hogy tudtam, minek szánta, főleg, hogy közelebb is hajolt, de szándékosan játszottam a hülyét, méghozzá úgy, hogy ezt ő is érzékelhesse.
- Tudod – folytattam egy rövid hatásszünet után – Attól még nem kapsz kevesebb gurkókat a jó képű kis pofidba, ha szépeket mondasz nekem.
És egy tökéletes mosoly.
Végig ugyanabban a hangnemben beszéltem. Érezni lehetett rajta a flört szagát,  de a szavaim szándékosan nem erről árulkodtak. Ha én sem tudok rajta kiagozodni, hát akkor ő se tudjon rajtam. Meg amúgy is, hol maradna a játék élvezete, ha egyből a karjaiba vetném magam?

.:: Hercegnő ::.



Ostoba színjáték az egész. Az egész. Mert Viki játszik. Lehet nincs az arcára írva, de biztosan ezt teszi. Hisz ő egy Malfoyjon is átlát. Megvan a táptalaja a gyakorlásnak, s játszi könnyedséggel veszi az akadályokat. Mert van tapasztalata. Ám vagy tényleg tévedek, vagy mesteri rájátszással adja az ártatlant. Nagy tekintetek, ártatlan naiv lélek, mint egy kislány, aki most csodálkozik rá a világra, s aki most fedezi fel, a fű zöld, az ég kék. De ez nem lehet Vikitria Mirol. Ez nem ő. És nem kell nagy ész, hogy erre bárki rájöjjön.
S a szavai, pont ezek azok melyek bizonyítanak. Telve vannak a hamis ártatlansággal, a bájos kétkedéssel, s a döntésképtelenség… ajjj ugyan már.
Hogy lehet egy ilyen kijelentés sértés? Nincs az az ember, aki rossz néven venné ezt. S ez a lány lenne az utolsó. Ám ő játszik a tűzzel. Mert egyszerűen nincs jobb dolga, vagy csak hogy engem őrjítsen meg. Ebből már tudhatnám, nem lesz könnyű dolgom. No de mikor volt? És mikor foglalkoztam én vele? Sosem. Mert sosem zavart.

- Gurkó…? Ugyan, azzal még elbánok… - legyintek, miközben elmosolyodok, de továbbra sem távolodom el. Valahogy így minden jobban értelmet nyer, s a lány ajkát elhagyó goromba vagy kevésbé annak szánt, de azzá alakult válaszok sem annyira élesek. Mindössze csak túl jónak ítélem a helyzetet. De mindössze elfogult vagyok. Ennyi az egész.
Most elveszve a szempárban várom az újabb megnyilvánulást. Nem akarok köntörfalazást, sem az ártatlan gyermetegséget, noha ettől a másik ugyanúgy folytathatja megkezdett játékát. Elvégre a játékszabályokat mi írjuk. Ő és én.
A mozgó képek a vitrinen belül hol lassabban hol gyorsabban cserélnek alakot, attól függően, hogy a lakók milyen kedvükben érzik magukat.
Végül csak elszakítom a tekintetem Vikitriáétól, hogy szemügyre vehessem, amit talán minden legelején kellett volna.
Egy név.
Hendelson.
Nem is kell több. Már tudom az okot, hogy miért találtam itt, s azt is, fölösleges teher vagyok a számára. Ez csöppet elkedvtelenít, mert hát igazán megmondhatták volna nyíltan a szemembe. S akkor nem így kellett volna rájönnöm. De már mindegy, ezzel elkéstünk.
Egy másodperc erejéig még tekintetem a vitrin üvegfalán át befókuszálja a mosolygós férfit, aztán a lányt. A képen vigyorgó és integető alak lányát.
Haloványan, sőt inkább szomorkásan elmosolyodom. Nem magamat sajnálom, sokkal inkább a helyzetet. Mert többet reméltem. Főleg azok után, hogy Viki a DS edzéseken is és a kviddics miatt is egyre közelebb kerül hozzám. Nem utolsósorban azért, mert a legtöbb lépést ő tette. Most hogy én próbálkozom, le kell fújnom mindent. Egy ostoba régi emlék miatt. De hát Mr.Hendelson igenis fontos. Neki. És ez így természetes.
- Ugye megzavartalak…-
Nem is kell semmit sem mondani. Úgyis tudom; Igen. 

Játszok, mint macska az egérrel, de élvezem, sőt egyre inkább élvezem, hogy látom Briant szemeiben, hogy akar engem, hogy meg akarja kapni a Griffendél szőke keményszívű hercegnőjét. Egy újabb trófea, de abból nem eszik, mert Viki Mirol túlságosan is nehéz eset, hogy átlátszó trükkökkel levegyél a lábáról.
Nem mozdult. Még nem. Még mindig rám van hajolva, kihasználva a magasságát és szinte az az érzésem, hogy arra vár, megcsókoljam. Pedig tudom, hogy nem. Briant is csak tökéletesen tisztában van a fortélyokkal, és játszik.
Nem vagyok egy zseni szerelem terén, nem igazán tudom, hogyan kéne bánnom a másik nemmel csábítás terén, de szórakozni tudok. Tudom, hogy kell felcsigázni őket, aztán a mélybe dönteni. Nem egyszer küldtem már el így férfit, aki azt hitte csak úgy megkaphat. Viszont, hiába tudok játszadozni, magához a kapcsolathoz nem értek. Dracoval más. Vele semmi nem olyan, mint az a könyvekben le van írva, de vele ezt élvezem. De ott volt, John, Greg, mindketten belém szerettek és nem tudom miért, nem akartam, de megtörtént és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, végül elvesztettem őket. Braint egy szépfiú, nála nincs gond, ha megbántanám, mert mindketten ugyanúgy állunk a másikhoz. Játékszer.
*Miért is tudná Viki, hogy talán neked többet jelent? A pletyka nagyúr, és rólad hallott már eleget. Eszébe sem jut, hogy talán egy trófeánál többet jelenthet a számodra, hisz milyen nagy kapás lenne, ha egy Mirol lányt is a listádra tűzhetnél. Egy igazi kincset.*
Aztán hirtelen Briant elhajol. A vitrint nézi.
Mi történt?
Megzavart?
Leesett. De valahogy meglepett az szomorú ábrázat, ami a fiú arcán tükröződött. Csalódottság? De miért? Mintha, máshogy tervezte volna a dolgokat és csak most döbbent volna rá, hogy nem véletlenül tartózkodtam volna itt. De akkor vajon miért? Lehet azt hitte bűntető munkán vagyok? Igaz, nálam az nem lenne meglepő, de… Áh, nem értem.
- Nem zavarsz – válaszoltam.
Tényleg nem zavart. Már nem is emlékszem pontosan miért is jöttem ide, mert két oka is volt. Az egyiket tudom, de a másik?
A válaszommal együtt csúszott a kezem a zsebembe ahol a pálcám lapult és húztam elő, majd egy könnyed mozdulattal és a kellő varázslatot kimondva céloztam a vitrinben helyet foglaló kép felé. Jonathan L. Henderson cikornyás betűi abban a pillanatban kezdtek megváltozni és Hendersonból Mirollá alakult. A félhosszú, barna hajú örző szája pedig széles mosolyra húzódott. Apa…
Ez volt az egyik ok amiért ide jöttem. Vissza akartam állítani apám nevét a jogos, megérdemelt Mirol névre. Mindenki tudta már az iskolában, hogy ki is vagyok, akkor épp itt volt az ideje, hogy ezek az apróságok is helyükre kerüljenek.
- Csak el akartam intézni valamit – fejeztem be az előbbi mondatomat – És egyébként te hogy hogy erre jártál?
Igen érdekes kérdés azért, hisz nem sűrűn látni diákokat a Trófeateremben, akkor a mi kis Don Juanunk vajon mit keres itt? Erre sodorta volna a lába?