Prefektusi Fürdő

[+16]

+16

A reggel mindig egy újnap reményével kecsegtet. Minden más lesz, mint tegnap, vagy azelőtt. Talán a nap felbukkanásával minden meg nem történté válik? Az éjszaka órái feledésbe merülnek, s csak a csillagok tudhatják, miről is szól valójában a dal..? Akarom én ezt? Hogy minden érintésem csak múló emlék legyen csupán? Hogy a még el nem csattant csókok feledésbe merüljenek? Összezavarodtam, s egy pillanatra azt hinném, nem is tudom, mit akarok valójában, de elég Ethan szemeibe nézzek, s a kételyek felszívódnak, akár a száraz, kiszikkadt földre öntött pohár víz. A hatalmas repedések elnyelik a felmerült gondolatokat, s mélyre szipolyozzák azokat. Akarom mindazt, amit a lélektükreiben látok, akármennyire is csalóka képet fest elém az egész. Nem feltételezem azt, hogy hazugság lenne a kimondatlan szó, s nem gondolok arra, hogy valaha is fájni fog ez az egész neki vagy nekem, vagy mindkettőnknek. Lábujjhegyre állva, emelkedek meg kissé, hogy a másik által keltett nagyobbacska hullám ne csattanjon, s végződjön egyenesen az arcomban, majd kuncogom el magam.  A halk dallam a másik rekedtes basszusával ölelkezve száll fel, akár a forró víz párája.
A szemeiről lejjebb röppen a tekintetem, egyenesen az ajkaira, s az azok közül kibukkanó pirosló nyelvhegyre. Újabb forróság cikázik végig bennem, ahogyan a két pont között kapkodom a tekintetem, majd nyújtom karjaim felé, ölelésre, s érintésre csábítva, megerősítve azt a bizonyos zöld utat, amit már percekkel ezelőtt megadtam neki. Életre kelt, akár egy hegedűművész az ócska, s kopottas hangszert. Feljebb húzom kissé a lábam, ahogy a combom érinti, s csípőm lassú, ringó táncba kezd. Kezem az övére helyezem, de nem állítom meg, csak a folytatásra biztatom. Tapintsa ki azt, amit esetlegesen elrejtettem előle, amit a hab nem enged láttatni. Akarom, hogy megtegye. Végigszaladnak a finom ujjak az alkaron, majd a felkaron is egyaránt, hogy megérintsék a vállakat, s egy szeretetteljes mozdulat által kisimítsanak pár vizes tincset a fiú arcából.
- Még.. – Szakad fel belőlem egy apró sóhaj, ahogy kezem a tarkójára csúszik, s úgy húzom közelebb, hogy ajkaink egymáshoz érjenek. Ám hiába adott a helyzet, még sem csapok le éhesen az ajkaira, hanem húzva az első csók töretlen varázsát, veszem fogaim közé az alsóajkát, majd mosolyodok el. Szabadon s zavartalanul tudom megfigyelni arcának minden apró vonását, végighúzni mutatóujjam a szemöldökökön, az orr ívén, s az ajkakon. – Csókolj meg. -
Kérlelem őt, lágy hangon. Azt akarom, hogy irányítson, hogy Ő legyen a domináns kettőnk közül, s Ő diktáljon, én pedig behódolhassak neki. Ő csókoljon meg, Ő mutassa meg azt, mennyire akar.
Kezeim a karjai alatt átbújtatva ölelem magamhoz őt, s simítok végig a hátán, kitapintva a gerinc egyenes vonalát, a lapockákat, a megannyi izmot, mely minden lélegzetvételnél táncra perdülnek.

[yolanda .]

yolanda .

i am perversion.
secret desire.
i am your future.
swallowed up in fire.

Egész óvatosan ér hozzá, mintha összetörhetne. Nem is, mintha a következő másodpercben csak úgy köddé válna, kicsúszna a keze közül, mint egy sellő. Összekuszálódnak a képek. Szar hasonlat. Inkább madár. Kitárja a szárnyát, és elrepül, és kikacagja, és itt hagyja. Félig tudatosul csak benne ez a félelem, de a gondolatok azonnal felolvadnak, eltűnnek a semmiben, ahogy felfogná őket. A fejében keringő füst kiűzi az összes nyugtalanságot. Csak a gondtalan boldogság van, a tudat, hogy Yo vele csinálja ezt, Yo azt akarja, hogy ő érjen így hozzá, mindenhol, ott is, és nem az a.. az a.. Nem.
Kicsi, komoly, féloldalas mosoly ül az arcán. A finom, szeretetteljes mozdulatok rajzolják oda. Egész testében megremeg, amikor összeér a szájuk, valószínűtlenül, érthetetlenül, mint egy elsőbálozós, tapasztalatlan kis szaros. Sóváran görbülnek az ajkai a másikéi után. De nem. Fegyelmezetten várakozik, mint egy komoly, szigorúan nevelt kisgyerek. Kivárja a simogatást. Az engedélyt. Kérést. Követelést.
- Ahogy kívánod, ma bonne maitresse - suttogja a másik ajkaiba azon a nagyon rekedt, vontatott, szelíddé feszített hangon. A beszéde, a mozdulatai is ilyenek, lassúak, óvatosak, gyengédek, mint egy vonóshangszer elnyújtott, szomorú dala, de a hátterében egy másik egyre türelmetlenebb és vadabb ritmust játszik, olyat, mint a fülében doboló vér. Köré fonja a karját, hogy az ő karjába harapjon a márvány éle, ahogy nekisimulva a medence szélének dönti, és ne a másik hátába. Szorosan öleli, nagyon szorosan. Mintha erős lenne. Mintha nem csak egy gyenge, sarat köpködő vesztes lenne, egy magányos senki, egy alig gyógyult drogos, hanem valaki szaros szőke herceg. Levágja a kibaszott sárkány összes fejét, a puszta öklével szétzúzza a tornyot, aztán felülteti maga mögé a fehér lovára, és ellovagol vele a naplementében. És boldogan élnek, amíg meg nem. Így lesz. Most így lesz. Most nem cseszi el. Nem kell többet szívnia. Nem kell addig süllyednie, hogy tönkrelyukasztgassa megint a könyékhajlatát. Majd.. galambot tetováltat oda. Vagy tündért. Ilyen fitos orra lesz. Bánja is, mit. Úgyis minden gyönyörű lesz ezután. Másodjára nem cseszi el. Nem cseszheti el. Nem fogja. Minden kurvára tökéletes lesz.
Lágyan szorítja a száját a másikénak. Annyira puha ennek a pici, nagyszájú, törékeny lánynak a szája. Tompán ismerős érzés. Egy tömör, izzó déja vu. Mintha csinálta volna már azelőtt. Álmában. Vagy nagyon részegen. Nagyon régen. Talán ilyen lenne, ha újra a tűhöz nyúlna. Lehet. Nem. Mélység. Valami tartalom. Illenek egymáshoz. Elhiszi. Hogy méltó rá. Amnesztiát lop az ajkairól. Fényt. Olyan tapinthatót. Tisztának érzi magát, olyan tisztának, mint csak egyvalaki mellett, aki elég mocskos volt hozzá. De ez most más. Az érzés végigperzseli az agyát. Minden súlyos gondolat csak egy hibás kapcsolás, semmi se számít. Valaki meghalhatott a bűneiért. Ebben a pillanatban. Amíg ő ennek a lánynak a piros ajkai közt keresi az üdvözülést. Forrón imádnak a moccanó ajkai. Minden rezdülése egy elcseszett ima. Nem hiszi el, hogy nem csókolta még azelőtt. Hogy ennyit várt rá. Nem heteket. Életeket. Közben többször is meg kellett halljon. De hányszor szenvedett ki a Yolanda testét formázó kereszten, hányszor temették el, hányszor rothadt el..? Távolinak tűnik minden, a gyermekkori hittanórák éppúgy, mint a Roxfort. Mintha valaki más életére próbálna visszaemlékezni. Az övé csak ez a három másodpercnyi emberöltő.
Ha képes lenne eltörni a csontjait, talán megtenné most, akaratlanul, oda sem figyelve, mert már úgy szorítja, mintha eggyé akarna válni vele. A saját karjába vágó kő sem érdekli, a fájdalom lényegtelen, a medence falának dönti, ahogy öleli, és csak csókolja vadul. Minden eddig elfojtott vágya, reménytelensége, csüggedése, indulata, féltékenysége, bizonytalansága, magánya, fájdalma, szomorúsága, dühe ott lüktet ebben az erőszakos, birtokló, imádattal teli, féktelen, áhítatos csókban. A nyelvükön a füst keserű, testvéries aromája üzekedik a bőrük ízével. Hajszálra egyforma lázas, fénytelen kábulat a szemükben. Egy tőről való boldogság. Mintha úgy osztották volna ketté. Mint a mindennapi kenyeret. Otthonra talál az ajkai közt. És a tekintetében. Ha nem szívott volna, nem lehetne ennyire csodálatos. Mert csodálatos. Kitty csókjainak emlékét beszennyezi az árulás, de Yo soha nem fogja elárulni őt. Mintha jobban ismerné, mint saját magát. Mintha teljesen hűen átérezné a magához vont test rezdüléseit. Mintha értené, hogy mire gondol. Mintha.. csupa minthából áll ez az egész.
De minden valódi. Olyan kibaszottul valódi, hogy az nem igaz.

[~ ethan]

~ ethan

Don't even talk about the consequence
Cuz right now you're the only thing that's making any sense to me

+16

Pillantásom még inkább elrévedővé válik, ahogyan a francia szavak értelmet nyernek, s kibontakozik belőle egy édes becézés. Annyira egyszerű, kissé nyers, s nem ismeretlenek a fülemnek a hasonló bókok, még is.. egészen másként hat most rám, az ő szájából hallva, az ő baritonján zendülve, egyszerre vontatott s szelíd hangon. Netán az idő is megállt volna körülöttünk? Vajon a toronyórába épített hatalmas óramutató csigalassúsággal mozdul, lelassítva a történéseket? Varázslatos ez az egész. Az apró mozdulatok, s érintések. A halkan elrebegett szavak, s a kettősünket körülölelő forró víz, s színesen csillogó habok tengere. Sok-sok illat, mint a kókusz, s a liliom vagy a citrom, de egyik sem fészkeli be magát a tudatomba olyan mélyen, mint Ethan illata. Hiszen hiszem azt, hogy a sok pacsulival átitatott párán keresztül az Ő illatát érzem, csak az Övét, hamisítatlanul, s ez teljesen elkábít, s olyan dimenziókba lök, melyekben kedvemre elmerülhetek, s lubickolhatok az élvezetek tengerében. Engedékenyen simulok az ölelő karok közé, hozzápasszírozva majdnem teljesen meztelen valóm hozzá, s mellkasaink szinte eggyé forrnak ezekben a pillanatokban, ahogy az ölelés szorosabbá válik. Átjár az az ismerős érzés, melyet nap mint nap kergetek szüntelen, akár a macska a színes gombolyagot, melyet odadobnak elé, de aztán azonnal vissza is húzzák. Nekem odadobták az orrom elé, aztán semmivé foszlott, pedig bele sem mélyeszthettem igazán a körmeim, hogy megszaggassam, megbontsam, megdagasszam. A biztonság az érzése, hogy törődnek velem, hogy engem akarnak, csak és kizárólag engem, most és talán a percek múltával is, amikor az egész illúzió, mely engem alkot, köddé válik. Reménytelenül hiszek abban, hogy bekövetkezik ez még egyszer, s még egyszer, újra és újra.
Megteszi azt, amit én nem, s amit kértem tőle. Semmiébe véve azt a pár millimétert, mely eddig elválasztott kettőnket a csóktól, tapasztja ajkait az enyémre, én pedig hosszú másodpercekig figyelem, egyre csak lecsukódó szemhéjaim alól, egészen addig, amíg a mázsás súlyok le nem húzzák, s csukódnak le a szemeim teljesen. Forró szusszanás szökik ki az orromon, miközben aprócska csókokat lehelek Ethan ajkaira. Talán kissé csetlő-botlónak hathat. Ártatlanul ismerkedőnek, s finomkodónak, de a karjaimmal most a nyakát kulcsolom körbe, s marok bele a széles vállak egyikébe. Mindeközben incselkedőn nyalok végig az alsó s felső ajkán, ezzel bebocsátást kérve, hogy méltó csókkal méltassam. Elvégre Ő a szőke herceg, aki megmentett a sárkánytól, nem de bár? S ezen tettéért méltó fogadtatás jár. Oly forró, s lüktető, oly eleven s heves, mellyel úgy érzem, most nem tudok betelni. Nem is akarok. Viszonozom a csókot, méltóan, vadul s szenvtelenül, majd gátlástalan módon húzom fel az egyik, majd a másik lábam is a víz alatt, hogy hosszú combjaimmal átkulcsolhassam a csípőjét, közre zárva Őt magát, mint egy rabul ejtve. S képtelen vagyok csak egy pillanatig is nyugodt maradni, s nem megérinteni őt. Egyik pillanatban a vizes tincsekbe túrok bele szenvtelenül, a másikban már az arcát érintem, s húzom végig ujjaim, kissé megkarmolva őt, egészen az összeforrt ajkainkig, kitapintva magát a csókot, vagy éppen a vállát, s a hátát simítom végig, ördögi játékot játszva az érzékeivel.
Szomjasan kapkodva a levegőt, billentem egészen oldalra a fejem, s elszakadva ajkaitól, hajolok oda a nyakához, pont úgy, mint amikor belépett ide, s üdvözöltem őt, csak most minden pironkodást s előjátékot mellőzve harapdálom végig a puha bőrt, majd harapok meg a fülcimpáját.
- Akarlak. – Búgom a fülébe, félreérthetetlenül, tisztán s érthetően, nem játszva holmi barkó-bákkal teletűzdelt mondatokkal. Kezeim most újra végigfutnak a finom háton, csak nem állnak meg a csípő vonalánál, hanem sokkal lejjebb is merészkednek, hogy a fenn maradt alsónadrág anyagát megragadják, s lejjebb piszkálják onnan. – Mondd.. mondd ki, hogy te is..! -
Remeg meg a hangom, s némi bizonytalanság éle hallatszik ki, s kidobott kisállatként pislogok rá, aki menedéket keres. Mondja ki újra, újra és újra, akár egy vallomást. Oly gyönge vagyok, esendő, s sérülékeny most, ahogyan hozzábújok, s oltalmat keresek nála. Védj hát meg.. kérlek

[yolanda .]

yolanda .

heaven's just a rumor she'll dispel
as she walks me through
the nicest parts of hell

16+

Imádja ezt az arckifejezést. Ezt a gyönyörűséggel és vágyódással teli, kábulatában elsimult arcot. A tökéletes szabadság mosolygó, fehér porcelánálarca ez. Egy viszonylagos, összehazudott szó szimbóluma. Nem létezik ilyen szabadság. Csak most. Most az egyszer. Amíg öleli. Addig nem számít semmi. Minden könnyű és gyönyörű. Mint az elnevetett kacajok. Léggömbök. Szappanos vízből fújt öröm. Mint a sűrű, illatos pára, ami megöl a bőrükön, a kövön, mindenen. Hülye varázspor az egész. De most csillog, és semmi más nem látszik tőle. És ha látszana is – érdekelné?
A másik teste úgy simul az övének, mintha ott lenne a helye, mintha késsel vágták volna le onnan évekkel ezelőtt. Beletakarózik a testébe, az egész valójába. Erősnek hazudja magát, értékesnek, tökéletesnek. És boldoggá teszi az érzés. Illúzió? Nincs illúzió. Minden valóság. Tapintható, síkos, testmeleg, vértől lüktet és szívverést öklendez, kettőt. És hogy volt-e? Volt illúzió valaha is? Azt nem tudja. És nem is érdekli. Akarja. Mindent. Az egészet; a ragyogó felszínt, a színes csomagolást, a megkívánt formát és a tartalmát, legyen az bármilyen, bárki hibásnak mondja, sérültnek, selejtnek, bóvlinak: nem érdekli.
Semmi se számít, neki ez kell. Ez a lány, aki most jobban bújik a bőréhez, mint a víz, pedig annak választása sincs, csak az útját keresi. Fehér, mint a márvány, forró, mint a vér. És gyönyörű. Megfizetne érte. Mindent. Ha a napot kérné, lenne Ikarusz. Ha a hátáról kívánná le a bőrt, önkezével nyúzná le neki, puszta körömmel, aztán a lába köré gyűlt vérbe maszatolna a nevét, hülye mosollyal a száján. Lehet, hogy bárkinek megtenné. Ha valaki más lenne itt, mást ölelne, más ígérné, hogy embernek érzi majd magát mellett.. Számít ez? Ő van itt. Őmellette érzi ezt. Neki akarja megtenni.
Édes. Ártatlan. Lágy. Megőrjíti. Imádja. A félig lehunyt szempillák szende, göndör, félárbocra eresztett vitorláját. Vékony, égő kis karmolásokat a vállán. A fájdalmat is imádja. Az érintése után nyögnek az izmai. Mélyen csókolják a cseresznyeszínű ajkak, most ő engedi be, ő kéri, használja, használja ki. Mintha száz év óta először csókolna ez az álomba kényszerített hercegnő. Nem kell visszafognia magát, viselkednie, nem kell szégyellnie semmit, azt játszania, ami valójában nem ő. Ne fojtson el egy félig elgondolt vágyat sem. Minden természetes, ami köztük történik.
A hosszú combok ölelik, beléjük markol. Beljebb vonja a tenyerét, a belső oldalra, aztán kívülre, végigszánkázik az izmok finom, feszes ívén, fél karjával öleli, féllel a fenekénél támasztja meg. Az ujjai alatt nevetséges kis holminak tűnik az elázott csipke. Yolanda minden porcikája mind több, több, sokkal több figyelmet kíván meg magának. A hajába markoló-tépő ujjak, a körmök, amelyek vörös vonalat szakítanak az arcába, aztán a vállán érinti, a hátát sajítja ki, ide meg oda harap, finoman, hogy bele kell őrülni. Kapkodja a levegőt. Csókol. Mordul. Nyög. Sóhajt. Zihál. Minden hangja ordít, így fojtva is, szavak nélkül. Még. Többet. Többet. Sokkal többet. TÖBBET. Mindenből. Nem csak ő akar birtokolni, odadobja magát is, vegye el, amit ad. Mindent, az utolsó cseppig.
Nem ragaszkodik az alsójához, az, a megbokrosodott dög, rakoncátlanul gyűrődik össze Yo suta, türelmetlen kézmozdulata alatt. Készséggel lehántaná magáról – de marad úgy, félig lerántva. Megérzi a hangulatváltozást, talán nem csak hiszi, hanem valóban megérti most a közös kábulatban, talán csak tanul figyelni, mással is törődni a saját világfájdalmán, saját kéjén, saját igényein túl. A szédülés tobzódik a tekintetében. Szorosabban fogja. Mintha a testével védené. Ezt ígérik a köré fonódó karok. A nyakához simul a borzas-vizes, szőke fej. Csókot nyom a hajába.
- Akarlak – mondja gondolkodás nélkül, kongóan őszintén. Hallgat kicsit, szorítja, öleli, védi valami megnevezhetetlentől. – Akarlak – ismétli meg, és eltartja magától kissé, hogy megcsókolja a vízpárás gyöngyökkel ölelt homlokát. Aztán a két szeme között. – Akarlak. – Puha csókkal illeti a szemhéját. Nem látja a nagyra nyílt szemekben a kidobott kedvencet. Elvesztett kincset lát. Simítja a szájával a járomcsontját is, az állát. – Akarlak. – Megcsókolja. Picit. Gyengéden. Vigyáz rá. Most csak ő köti le a figyelmét, semmi más, még saját maga sem számít. Néhány másodpercre megcsomózza a kötőféket. Nem mond bókokat, nem hízeleg, nem akarja levenni a lábáról a hatalmas szövegével. – Akarlak. – Csók az álla helyére. – Akarlak. – Ezt az egyetlen szót ismétli, mint mantrát. Csók az állkapcsa alá. Imát. Csók a füléhez. – Akarlak. – Hitvallást. Csókok végig a nyakán. – Akarlak.
Nem kapkod. Lassú. Lágy. Mintha a víz simogatná. Ringatná. Szelíden ostromolja a magas partot. Nem gyenge, tiltakozik a szája. – Akarlak. – Csókok a kulcscsontja mentén. – Akarlak. – Erős. Erős és gyönyörű. Csók abba az édes, csontos gödröcskébe. – Akarlak. – Feljebb emeli a derekánál fogva, a combjánál támasztja meg, biztos kézzel, erősen, hogy kiemelje a vízből. Lassan halad tovább, és úgy engedi vissza, ahogy leljebb jut. Minden egyes ujjnyi helyet illet, lecsókolja róla a vizet. Ajkaival, mint a gipszforma, öleli körül minden idomát, mintha egy nap pontosan vissza akarná adni, amit végigcsókolt. Csók minden bordájára. Mindkét oldalon, külön-külön. Az állát elnyeli a víz. Csók a köldökéhez. Végig a csípeje mentén. Aztán egyet a kezére.
- Akarlak, Yolanda. – Felmosolyog rá. Van tovább is, ígéri az a mocsokba merített, napfényen súrolt, elcseszett mosoly. Levegőt vesz. Lebukik.

[~ ethan]

~ ethan

Don't even talk about the consequence
Cuz right now you're the only thing that's making any sense to me

+16

Felemelő érzés újra megtapasztalni azt az érzést, hogy nőből vagyok, minden porcikám, a lelkem s a testem, s egészvalóm. Valakinek most újra én lehetek az oldalbordája hosszú perceken keresztül, s ezt senki sem veheti el tőlem ezekben a pillanatokban. Legalább most nem. Minden mordulás, sóhaj s nyögés csak olaj a tűzre, s tovább fokozza a már meglévő vágyam.
- Hallani akarlak. – Mordulok én is követelőzően, megmondva azt, mit is akarok éppen most. Eressze csak ki a hangját, hogy tudjam, mennyire tetszik neki az, amit csinálok, mennyire élvezi, mennyire akarja a folytatást? Bátrabban viszonyulok hozzá, mint bárki máshoz valaha. S talán többször nyílik szólásra a szám, mint kellene, s túlkövetelőzőnek s akaratosnak hathatok, akár még önzőnek is, pedig nem csak arra törekszem, hogy az igazán nagy élvezetek nekem jussanak ki. S ha fájdalmat is okozok a fekete karmokkal, melyekkel újra s újra belekapok a bőrébe, a teste legkülönbözőbb pontjain, akaratlanul teszem azt.
Végigfut a borzongás a gerincem mentén, ahogy az az egyszerű szócska egész mélyre befúrja magát az elködösült tudatomba, s mintha ócska játékot játszana velem a saját elmém, úgy villannak be egyre-másra azok a képek, melyeket most ki kellene zárjak. Nem, nem gondolhatok most Rá! Nem akarom hallani újra s újra azokat a szavakat, a mély, eltéveszthetetlen rekedtes baritont. Összemosódnak a képek, s a Prefektusi fürdő helyett egy egészen másik fürdőszoba képe tárul szemeim elé annak ellenére, hogy hallom az egyszavas édes mantrát, akár a sámándobok ősi ritmusát dübörögni a fülemben s érzem az apró, kívánkozó csókokat. Pislogok egyet, majd kettőt, végül lehunyom a szemem, s némán rimánkodom egy felsőbb hatalomnak azért, hogy a kínzóan fájdalmas, s éles képeket eltüntesse a fejemből, a szemeim elől. S újra csak kinevet, kinevetem önmagam, de mielőtt a markáns arc, a ragyogóan kék, hűvös szemek a lelkembe marnának, kényszerítem magam arra, hogy Ethanra pillantsak, elesetten, s kábultan, s kapaszkodjak bele erősen a valóságba. A fejem hátrabillen, akár egy babáé, s levegőt is elfelejtek venni, ahogyan csókjaival körbejárja az érzékeny területet, combjaimmal pedig kissé erősebben láncolom magamhoz. Feljebb emel, én pedig karjaimmal elengedve őt, nyúlok végig a medence márvánnyal burkolt élén, kapaszkodót s támasztékot nyerve.
- Ethan.. – Nyöszörgöm, ahogyan szaporodnak a csókok s a vallomások száma, s mint valami isteni nevet, úgy ejtem ki a nevét, s rimánkodom hozzá a megváltásért. Ujjaim elfehérednek, bár ez nem látványos a hóka bőr miatt, még is úgy kapaszkodom most, mintha az életem lenne a cél. Izmaim egyre másra összerándulnak, őrült játékot játszva. Határozottan érzem, hogy az az apró csipke csoda kezd egyre kényelmetlenebbé s feleslegesebbé válni, még sem mozdulok, hogy lerángassam türelmetlenül magamról. Jelen pillanatban képtelen lennék ilyesfajta mozdulatra, hisz oly kába vagyok, mint akit kupán csaptak. A lelkem csordultig van, a szívem pedig majd szétrobban a mellkasomban. Ennyi figyelmesség, ennyi törődés, s ennyi igaznak ható ígéret talán túl sok nekem. Egy csalóka érzés fészkeli be magát a lelkembe újra, mintha biztosan tudnám, hogy nem kell sok ahhoz, hogy itt és most azonnal szerelembe essek, holott ez lehetetlen, még is.. Miért van az, hogy most minden ennyire tökéletes? Minden ennyire érzéki s csábító? Elkapom a mosolyt, azt az imádnivaló mosolyát, a sötét szemek csillogását, de egy sóhajból átdeformált nyöszörgésnél többet nem tudok magamból kipasszírozni, nem vagyok már olyan állapotban, hogy pajkos mosollyal viszonozzam a gesztusát. Egész elment az eszem, bizsereg mindenem, a vér csak úgy száguld bennem! Nem bírok magammal! Úgy felpörögtem, hogy félő, nincs megállás, vagy ha még is.. az tragikus kimenetellel járna.

[Gaby]

Gaby

"A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász."

Hosszú és fárasztó napok vannak mögöttem, melyek egyáltalán nem tesznek jót a külsőmnek. Most is karikás szemekkel, kissé beesett arccal és kék zöld foltokkal tarkítva sétálok a kihalt folyosókon, igaz nem céltalanul. Igen, ez már a sokadik napja annak, hogy rá vadászom, hogy elkapjam.. és hogy végre teljesítsem a feladatot, melyet a nagyúr rám bízott. Persze biztos nem lesz gond abból, ha kicsit szórakozom is előtte.. hiszen már ő is tudja.. mennyire imádom a vadat.. mennyire szeretek vele foglalkozni. Hiszen ki kell fárasztani, kell, hogy elfogyjon minden ereje.. mert akkor már olyan könnyedén adják meg magukat.. de tényleg. Nekem pedig ez kell. Vagyis nem a tehetetlensége.. hanem a harc, melyet vele folytathatok, csak azért, hogy a később az enyém legyen. Nincs is jobb annál, mikor megdolgozol valamiért. És micsoda élvezetet rejt egy-egy ilyen játék..

Lépteim lassan elhalnak, majd én megtorpanok a folyosó közepén. Néhány kép lóg a falon, de hála az égnek nem alakokat ábrázol, csak valami gyümölcstálakat, melyeket annyira utálok. Komolyan.. ki az az elborult, nem normális, aki csendképet fest.. és ráadásul egy gyümölcsről?! Mi jó van egy gyümölcsben? Mit lehet azon nézegetni órákon keresztül?
Kíváncsiságom nem hagy nyugodni, úgyhogy míg az áldozatomra várok, tekintetemet az egyik óriási banánt és narancsot ábrázoló képre vetem. Egy hatalmas ablak, egy szürke asztal.. és egy citromsárga banán egy narancssárga naranccsal kiegészítve. Igazán szép.. lehetne.. ha bejönne ez a stílus. Kissé maszatolt festés.. sötét színek.. kivéve a középpontba helyezett tálat, amely kirikít.. és hát igen.. Mit is mondhatnék?
Undorító!

Egy fintorral az arcomon hirtelen fordulok meg, majd pillantok az órámra. Éjjel 11 óra. Már pont annyi az idő, hogy visszajöjjön állandó kóborlásából. Igen, tudom, hogy animágus.. a pletykák az én fülembe is eljutottak.. meg hát kinek lenne akkora kémhálózata.. ha nem nekem?! Lassan meg fog érkezni, nekem pedig most azonnal találnom kell egy remekbe szabott búvóhelyet, ahol bevárhatom.
Maga a helyszín már jó ideje előbukkant agyam mélyéről. Nem is teketóriázok hát sokat. Egy hirtelen mozdulattal nyitom ki a prefektusi fürdő ajtaját, majd mászok be oda. Hogy ne legyen semmi feltűnő a dologban, gyorsan lekapom magamról a pólót, kicsit kioldom a nadrágomon lévő övet, majd enyhén bevizezett hajjal megállok az ajtóban. Halk léptek moraja töri meg a folyosó csendjét, én pedig máris tudom, hogy megérkezett. Egy határozott mozdulattal kinyitom az ajtót majd kimasírozom, lehetőleg úgy, hogy pont összeakadjak vele.

Természetesen le akarom szólítani, úgyhogy meg is teszem. Az indok a leges legegyszerűbb.
- Ha lehet kérni, ne bámulj jó?! Nem láttál még félmeztelen férfit? – mordulok rá, majd szegezem rá villogó, már-már jeges árnyalatú kék lélektükreimet. Talán ez az első pillanat, hogy a mogorva arc álarca mögött alaposan végigtanulmányozom. Szőkésbarna haj.. zöld szemek.. egyenes orr, hívogató ajkak.. gusztusos alak.. Igen, valamelyest piroskára emlékeztet. Vajon ő is van olyan vad, mint az elődje? Végül is mindegy.. még most! Mikor kell úgyis kiderül hogy mire képes.. kár hogy ő ezt még nem tudja…

XxXx Darren xXxX

"Egy férfi akkor kerül legközelebb önmagához, amikor eléri egy játékba belefeledkező gyermek komolyságát."

Este 10 óra van...minden olyan unalmas és csöndes. Bár nem is kérdés miért, hisz ilyenkor minden normális ember aludna...csak én vagyok ilyen, hogy nem vagyok képes az alvásra. Igaz még hallottam, hogy a szomszéd szobában még megy a suttogás s még ha akartam volna sem lettem volna képes az alvásra. Sötét volt már a szobámban is még a lámpa felkapcsolására vagy egy Lumos elmormolására is lusta voltam, bár a feketeség sem okozott egyedül hatalmas problémát.
A szobatársak fene tudja hol bár az egyik hangosan horkolt mellettem de nem voltam képes felrázni mert ha én nem alszom ő legalább tudjon...vagy valami ilyesmi.Egy újabb horkolás mire én láthatatlanul megforgattam a szemet.
Unottan pattantam fel az ágyból, valahogy már tényleg nyomasztó volt egy helyben feküdni s a sötétségben feketére festett plafont nézni. Majd remélve, hogy nem futok össze senkivel (ami az igazat megvallva kész csoda lett volna ebben az iskolában) indultam el a hideg, vízhangzó folyosón. Nem is öltöztem túl bár nem szokásom. A kihagyhatatlan farmer sima fehér pólóval, na meg ehhez illő tornacipő.
 Kis "emberi" lét után halk mancsok tapadtak a földhöz majd surrantak át a folyosókon. Ilyenkor éreztem úgy, hogy nem állhat senki és semmi az utamba. Legalábbis naivan ezt hittem. Reméltem nem is tudja senki, hogy mi vagyok bár roppant mód hidegen hagyott volna ez a része is.
Pár tanár elől nem is igazán menekültem bár ennek is megvolt a maga hátránya....semmi izgalom nem volt benne. Én viszont azt szerettem ha az adrenalin csak nő de ha a tanár álmosan bambul szinte keresztül a vörös bundán...hát akkor "mindennek" vége.

'Prefektusi fürdő'. Hirdette hatalmas betűkkel az ajtón egy tábla. Most csak azért tévedtem erre mert ilyenkor este senki nincs itt és valahogy egyedül sokkal kényelmesebb volt a fürdés mint másokkal. Igaz ennek is megvolt a saját maga kockázata, hogy egy prefektus is ugyanezen az állásponton van és ha már ez a neve, hogy Prefektusi...
Kissé félre döntöttem a fejemet majd a róka alakot átvedlettem s már léptem is volna be az ajtón mikor egy félmeztelen fiúba voltam kénytelen ütközni.
- Ha lehet kérni, ne bámulj jó?! Nem láttál még félmeztelen férfit? – Mint ahogy az ajtót néztem fejem még mindig kissé félrebillentve kutatták a hideg szemeket. Hirtelen nem is érettem miért mondta aztán leesett, hogy felső testét nem takarja semmi.
-Remélem képes leszel megbocsájtani...- mondtam arcomon a teljes megbánással majd alsó ajkamba haraptam s talán túlságosan kihívóan is néztem rajta végig...persze szándékomon kívül. Mikor zöld íriszem ismét a kékekbe tévedt próbáltam abból kiolvasni valamit de annyira képtelenség volt hogy inkább leemeltem a szemem róla s kikerültem, miközben a kilincsre raktam a kezemet.
-De mielőtt félreértés esne, hogy a csodás felsőtestedet bámulom úgy hiszem én hagylak is...- szám sarkában halvány mosoly jelent meg majd hátat fordítottam neki s lágyan lenyomtam a hideg kilincs.

[-Talán megbocsátom.. és tudod mit?! Semmi baj..]

”A Halál nem szed túszokat, csak rabszolgákat. Számíts rá. Mert a Halál gyűlöli az Életet.”

Természetesen nem hiába várakozom itt már percek óta. Talán az órámra sem kellene ránéznem, hiszen annyira pontosan érkezik, hogy akár hozzá is lehetne állítani az egész kibaszott időt a világon. Ezt szeretem! Mikor a naiv kislányok halál pontosan - egyáltalán nem felkészülve a sors gonosz tréfájára - pont úgy sétálnak bele a csapdába ahogy kell. Pont mint Ő!

Ajkamra már-már egy gonosz mosoly ül ki, mikor kacér pillantással végigbámul rajtam. Mennyire édes, mennyire szánandó. És még mindig nem sejt semmit! A buta kis Griffendéles agyában fel sem merül az a kérdés, hogy egy férfi mit keres a folyosón ebben az esti órában. Mondjuk nem csodálom.. Ruha hiányában és nedves hajjal valószínűleg nekem sem jutna az eszembe.. ha átlagos ember lennék. De mivel nem vagyok átlagos.. és mivel a Nagyurat szolgálom, már megtanultam, hogy mindig a dolgok mögé lássak. Hiszen egy kellemes mosoly, egy igazán hívogató ajak még nem mindig azt jelenti, amit látsz. Mert ugye lehet, hogy az a száj, mely után annyira sóvárogsz és melytől buja kéjeket remélsz, a következő pillanatban megátkoz és te egy pillanat alatt a másvilágon találod magad.

-Remélem képes leszel megbocsátani...
Talán képes leszek rá, talán egyszer majd megbocsátom.. hiszen Ő egyáltalán nem tudhatja, hogy ez a felsőtest az, melyet annyian akarnak. Ez az a felsőtest, melyet mindig védeni kell, hogy a benne rejlő szívnek soha ne essen bántódása. Hiszen ha bármi baja lesz, ha a vörösen izzó vér egyszer is elhagyja, akkor már nem ér semmit a test, mely annyira hűen szolgálja Voldemortot. Az pedig egy olyan luxus lenne, melyet egyáltalán nem engedhetek meg magamnak. Na nem a hűség.. hanem az, hogy ne tegyem tovább.  Kár hogy az emberek nagy része olyan botor, hogy nem érti magát a hűség fogalmát. Vajon az előttem ácsorgó kislány érti, hogy ez a szó mit is jelent valójában? Hűséggel adózik e valakinek, tudja-e egyáltalán, hogy maga a szó milyen hatalmas erővel bír? Kétlem..

-Talán megbocsátom.. és tudod mit?! Semmi baj.. – felelem egy hiénaszerű mosollyal, majd ahogy a finom kezek a kilincshez érnek, én is úgy cselekszem. Ujjaim vadul a lányéra telepednek, immár együttes erővel nyomjuk le azt a vacakot. Még mielőtt bármit is mondhatna, egy óriási lökéssel taszítom beljebb a fürdőben, majd zárom be magam után az ajtót. Másik kezem eközben bilincsbe zárja a szőkeség csuklóját. Ez az a bilincs, melyből ha akarna sem tudna szabadulni.
Könnyű kis testét magamhoz rántom.. éppen csak annyi időre, hogy ajkam vadul felsértse hívogató ajkait, és hogy az a vörös vércsepp, mely az övé és melyre már egy ideje vágyakozom, végre kibuggyanjon. Kéjesen nyalom végig ajkamat, ahol sós nedve hozzámért, majd egy újabb groteszk vigyorral visszakézből egy hatalmas pofont keverek le neki. Lehetőleg akkorát, hogy megtántorodjon, és hogy a könnyek elinduljanak végeláthatatlanul a csillogó, zöld lélektükreiből.
Kezem még mindig csuklóját fogja, persze csak azért, hogy a nagy  extázis hatására el ne dőljön. Hogy mit tehetne a szabadulásért? Nos..  Pont annyira semmit, mint anno Tyana sem. Hiába harcias.. hiába próbálkozik.. az erő velem van és persze a magam kis 190 cm-e is.
Ő pedig csak egy apró kis törpilla hozzám képest, aki most nagyon-nagyon mélyen belesüppedt a mocsárba.. ahol hiába kapálózik, nincs kiút.. a süllyedés pedig garantált.

Hogy a dolog tényleg jól sikerüljön hirtelen ismét magamhoz rántom. Kezét egy határozott mozdulattal csavarom hátra és addig feszítem, míg fel nem jajdul. Nem tudom miért, de szeretem az embereket kínozni. Komolyan, jól esik a lelkemnek, ha hallhatom azokat a fájdalmas nyöszörgéseket, a könyörgést.. és mindent ami ezzel jár. Talán az ölés is pont ezért nem okozott problémát. Annyira frenetikus élmény volt hallgatni, ahogy az a kvibli az életéért könyörög.. egy pillanatra úgy éreztem, érezhettem, hogy Isteni magasságokban lebegek, ahol én döntöm el ki méltó az életre és ki nem! Ez pedig jó!
Ahogy a keze hátra hajlik, én másik kézzel előbányászom a pálcámat, majd rászegezem. Nincs lehetősége a menekülésre, ezt a feladatot most meg fogja kapni, és meg is csinálja.. nem számít mit akar..! Sőt.. ha belegondolok, egy apró kis szórakozás nem árt előtte. Úgyhogy akár már most fel is készülhet arra, hogy a rémálmai valóra válnak pillanatokon belül. Lehet akár róka, szabadulhat úgy is.. előlem úgysem fog megszökni. Túlságosan elkésett ezzel az egésszel.. Túlságosan közel került a halálhoz.. a Pokolhoz.. és Hozzám…

[-Remélem jól szórakozol...-]

"Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély."

A kilincset tétován nyomom le, valahogy nem éreztem biztonságosnak az egészet. S mennyire jól gondoltam.. de ekkor már ujjai kezemre fonódnak s én ezzel egyidejűleg próbálom is kitépni csuklómat azokból, de ereje ezerszer nagyobb volt az enyémnél, s egy könnyed mozdulattal taszított be a fürdőhelyiségbe. Agyam vadul kattogott s biztosított róla amit már én is tudtam, nem jó helyre jöttem. De már oly mindegy volt. Hideg, hosszú ujjai börtönbe zárták csuklómat, és én kapálózhattam vagy próbálhattam kirántani a szorításból, egyszerűen képtelenség lett volna. Éreztem, hogy erős szorítása mely akármennyire hideg volt az én bőrömet égette.
Ahogy törékeny testem az övének vágódott szomorúan, és szánalommal teli szemekkel néztem fel rá, de végiggondolni sem volt időm a dolgot már csak a mardosó fájdalom, s a piros vér mutatta minden jelét, hogy fogai felsértették ajkamat. Nyelvem egyenesen a sebhez csúszott melyen éreztem a fémes, meleg ízt.

A pofonra arcomat bizsergő érzés terítette be de már valamely szinten ismerős volt, csak nem tőle. Ha nem fogta volna erősen a kezemet valószínűleg a nedves kőre estem volna de így képes voltam visszarántani magamat hozzá. Még mindig kissé félrefordított fejjel néztem üveges szemmel a hatalmas fürdőkádat amely majdnem az egész helyiséget beterítette.
Szabad kezem szinte reflexből csattant az arcán, ezzel zöld szemeim ismét övébe vágódtak. Tisztában voltam vele, hogy ez közel sem volt olyan erős mint amilyet tőle kaptam, de tőlem csak jelen pillanatban ennyi telt de jobb napjaimban sem lett volna nagyobb az a pofon. Sosem volt ebben gyakorlatom mert apám mellett is inkább meghúztam magam, minthogy visszavágtam volna. De itt sem azon múlt az egész, hogy én mit teszek, vagy mit érezek. Bár nem egyszer volt arra is alkalom, hogy visszapofáztam neki s ilyenkor rá kellett jönnöm, hogy amíg ő az erősebb én csöndben maradok. Ugyanaz történhetett volna velem és az előttem álló személlyel is de képtelen lettem volna arra, hogy feladjam ennyi idő alatt neki magam. Már csak azért sem kapja meg amit szeretne vagy kitudja...

A Végzetem itt állt előttem s szemei még mindig ugyanolyan hidegek s semmitmondóak voltak mint az előbb, bár így belegondolva nem is akartam semmit kiolvasni belőlük annyira egyértelmű volt...s az is, hogy ki vagy mi ő. Nem volt mindeddig semmi bajom a fajtájával, csak ne úgy nézett volna ki mint egy angyal aki ezekkel a jéghideg szemekkel megbabonáz mindenkit aki szembe jön vele, s ezzel teljesen tisztában volt, hogy csak az ahogy kinéz maga a kéj, a vágy...s ezt ki is használta. Szánalmas. A macska egér játék elkezdődött s féltem én leszek a kisegér aki majd a macska szájában végzi.
Ahogy kezeim hátra csavarodtak hangosan felszisszentem majd a fájdalomba egész testem beleremegett. Ahogy a pálca rám szegeződött már nem is igazán próbáltam ellenkezni. Tegye meg ha szeretné...minek hadakoztam volna az ellen, hisz ő osztja a lapokat én csak egy gyenge játékos vagyok.

-Remélem jól szórakozol...- szűrtem ki még mindig kissé véres ajkaim között a szavakat. Ahogy szám megmozdult éreznem is kellet annak ízét.
DE akkor sem adhattam ilyen könnyen a Végzetem kezébe magamat. Nem ilyen vagyok s ha neki ez okoz örömöt, hogy kínozhat, hogy neki az jó ha nekem fáj hát legyen...de én sem szeretnék kimaradni a jóból.
Könyököm gondolkodás nélkül lendült gyomra felé, remélve, hogy ezzel elereszt, inkább saját magával törődik majd s nem velem addig is a pálcámat elő tudom szedni. Fájdalom? Csak annyira mint ahogy az én kezemet égette a szorítása, ahogy az én szám fájt fogai okozta sebtől. Legalább pálca lesz nálam, ha nem is leszek erősebb mint ő.
-Gyűlölöm az olyanokat mint te...s no lám...a helyes kis arc mögött egy olyan bújik meg akit el se tudnánk képzelni...- fintorodva néztem rajta végig. A rohadt életbe már, hogy pont most kellett ennek itt lennie...miért pont én, miért nem volt neki tökéletes egy elsős mondjuk aki el se kezdte még szinte az életét, melynek agyában meg se maradna a rémálom...

[- Szeretem, ha egy nő harcias.. viszont mindennek megvan a határa. A szavaidnak és tetteidnek most jött el. Imádom a gyűlölködő szavakat, melyeket te is fröcsögsz! Gyűlölöd a fajtám.! Mégis milyen az én fajtám édesem? Mi az amit ennyire gyűlölsz? Talán már volt valaki előttem, aki csúnya dolgokat tett veled?]

”A Halál nem szed túszokat, csak rabszolgákat. Számíts rá. Mert a Halál gyűlöli az Életet.”

A pofon hatására kissé megtántorodik én pedig egy apró erőkifejtés nélkül tartom magam előtt. Igen, tartom, mert ha nem tartanám, nagy a valószínűsége, hogy összeesne. Hát igen.. az élet már csak ilyen kegyetlen meglepetéseket tartogat mindig mindenki számára. Nem ő az első, és nem is ő az utolsó, akivel ilyen "szörnyű" dolog történik, vagy éppen történt. Mindenki hordoz sötét titkokat a lelke mélyén, és az ő sötét titkai most még egy plusz dologgal is gyarapodnak. Vajon elmondta neki valaki is valaha, hogy az élet egy könnyű és könnyed játék? Hogy nem csak a színes cukormáz van, melyet sokaknak láttatni enged? Nem! Az élet egyáltalán nem ilyen. Ő pedig, jelen pillanatban nincs abban a helyzetben, hogy bármi olyat is tegyen, mely nem egyezik az én szemléletemmel, a látásmódommal. Muszáj megdolgoznom, muszáj látnom a megtört lelkének bizonyítékát, azokat a maró, sós könnyeket, melyekért annyira imádok élni! Igen, imádok élni értük! Nem is tudja elképzelni, hogy mennyire óriási érzés az, mikor látok valakit szenvedni, mikor látom, hogy igenis vannak még olyanok, akiknek számít a szánalmas, semmitmondó kis életük. Ő pont ez a tipus. Mert ugye van egy tök jó kis álarc, a hihetetlenül elszánt, Griffendéles álarca. Ő ugyanúgy viseli, mint az összes utolsó kis féreg a pirosak között. Azt az "életemet is feláldozom a nemes célért" maszkot. Cöhh... Undorító! Legalább valami olyanért küzdenének, aminek tényleg van értelme. Ami egy nemes cél.. mint például a kormány, vagy éppen a világ jobbá tétele. Hiszen a muglik kiírtása és a kviblik, sárvérűek elpusztítása után.. egy igazán kiegyensúlyozott, hihetetlenül meseszerű álomban élhetnénk. Vajon ezen mit nem értenek? Ő mit nem ért ezen? Vajon ha tartanék egy kiselőadást arról, hogy milyen is lenne a megfelelő utópia, akkor máshogy gondolkodna? Kétlem! Akkor is csak egy szánalmas senki maradna, mint most!

Miután karja kellően hátratört, miután kellő erőt fejtettem ki ahhoz, hogy lássam a vonásain a fájdalmat, nem figyeltem eléggé. Sajnos megállás nélkül képes vagyok arra, hogy bizonyos dolgokat rosszul csináljak. Nem figyelek eléggé.. micsoda botorság. Kár, hogy ilyenkor a kéj már teljesen elönti az agyam, és valahogy az érzékek nem úgy hatnak ahogy kellenének. Ő pedig pont ezt teszi velem. Egyszerűen megbabonáz a szép szőkésbarna hajkoronája, a zöld szeme, és a mellei.. ó igen, azok az apró halmok, melyek annyira illenének a kezeimbe, persze csak akkor ha hagyná. Bár igazából én tudom, hogy akarja! Tudom, hogy akar engem. Ha nem akarna, akkor nem nézett volna rám olyan kéjsóváran. Nem vagyok hülye, tisztában vagyok a külső adottságaimmal. Tudom, hogy a kék szempár, mellyel rendelkezem, és a szőke tincseim inkább tesznek egy angyallá, mint az Ördög egy harcosává. Nekem pedig pont erre van szükségem! Hiszen ki az, aki megmondaná rólam, hogy én egy vagyok a Nagyúr hívei közül? Senki! Senki a világon! Ez pedig az egyik legnagyobb aduász a kezemben. Befolyás.. és kellemes külső! Mindenesetre nem az vagyok, aki bármi botorságot is eltűr! Talán pont ezért nem tűröm el az előbbi mozdulatát sem. Erő nem nagyon volt benne, hiszen mégis csak egy kislány áll előttem.. viszont a gyomromat így is kellően telibe kapja. Ahogy egy pillanatra meggörnyedek, már magamhoz is rántom. Testem a hátára nehezedik.. teljes súllyal, csak azért, hogy a menekülés esélytelen legyen a számára. Fél kézzel belemarkolok a hajába, majd rántom hátra egy pillanat alatt a fejét. Kedvesen kitépek néhány tincset - jó lesz majd a gyűjteménybe - majd ismét a loboncba kapaszkodok. Eközben pálcás kezem már a nyakánál ténykedik. A hideg fadarab szinte már finoman simul porcelán szerű bőréhez, készen arra, hogy egy rossz mozdulat elegendő ahhoz, hogy bájos és íves gyönyörű nyakát egy apró átokkal eltörjem, testét pedig az enyészetté tegyem.

Egy elhatalmasodó vigyorral hallgatom szitkait, szavait, mellyek a számomra felérnek egy szerelmi vallomással. Most intézte el a drága, hogy több időt fordítsak rá. Kissé hátrébb lépek, hiszen nincs kedvem ahhoz, hogy esetleg a lába eltévedjen.. hiszen megtanultam a leckét Tyananál. Ezután egy erőteljesebb rántással hátrébb húzom a nyakát.. annyira, hogy az immár a vállamon pihenjen.
- Szeretem, ha egy nő harcias.. viszont mindennek megvan a határa. A szavaidnak és tetteidnek most jött el. Imádom a gyűlölködő szavakat, melyeket te is fröcsögsz! Gyűlölöd a fajtám.! Mégis milyen az én fajtám édesem? Mi az amit ennyire gyűlölsz? Talán már volt valaki előttem, aki csúnya dolgokat tett veled? - kérdezem szinte már mézes-mázos hangon egy kellemes mosollyal. Olyannal, mely a szavaim hallatán kihallatszódnak. Majd míg megfogalmazza a válaszát nem törődök annak jelentőségével. A nyaka túlságosan hívogat.. túlságosan édesnek néz ki, nekem pedig muszáj megkóstolnom.
Finoman harapok bele selymes bőrébe, annyira csak, hogy az ne fájdalmat, hanem kéjt és élvezetet okozzon. Ajkam lágyan bebarangolja tejfehér bőrét, nyelvem pedig finoman cirógatja  pulzáló erét és fülét még jobban felhúzva a kislányt. Hiszen igazából akarom, nagyon is akarom, hogy elveszítse a fejét.

Miután már teljességgel beindultam egy laza mozdulattal ellököm magamtól! Kék szemeim zöld íriszeit pásztázzák, majd sötétvörössé vált ajkaim közül lágy szavak csendülnek fel.
- Vetkőzz! Most! Siess! - sürgetem kissé, majd pálcámat rászegezve várom hogy megszabaduljon a ruháitól. Ez lesz életének legjobb éjszakája! Élvezni fogja.. ez már biztos.. és a végén meg is köszöni..ebben biztos vagyok!

[- Mi vesztenivalód van?- A méltóságom. Nem szeretem ráerőltetni magam másokra.- Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislányvagy, akinek csordultig telve a e felebaráti szeretettel? Figyeld az állatokat, nézz több természetfilmet, és figyeld meg, hogy harcolnak a területükért. Mindannyian örömmel fogadtuk azt a pofont.]

- Mi vesztenivalód van?
- A méltóságom. Nem szeretem ráerőltetni magam másokra.
- Mi a méltóság? Hogy az egész világ azt gondolja rólad, hogy illedelmes, jó kislány
vagy, akinek csordultig telve a  e felebaráti szeretettel? Figyeld az állatokat, nézz több természetfilmet, és figyeld meg, hogy harcolnak a területükért. Mindannyian örömmel fogadtuk azt a pofont.


Akarni? Így is van. Túlságosan vonzó volt, s ezt ki is használta. Minden egyes lépésével közelebb került ahhoz, hogy jobban kívánjam, mint eddig, de sajnos pár megnyilvánulása ellent mondok a vágynak, mint ahogy az is, hogy egész teste rám nehezedett, s nyakam hátra feszült. Nehézkesen vettem a levegőt, s bírtam. Ahogy a pálcája gyengéden a nyakamhoz simult, behunytam a szememet, de nem mozdultam annyira még én sem vagyok őrült, hogy egy átkot magamra szabadítsak. De nekem nem is kell mozdulnom ismét hatalmas rántás, s fejem immár merev vállán, pihent.

Kérdése annyira költőinek hatott, annyira semmitmondónak mintha ő is tudná a választ nemhogy nekem, kellene még reagálnom is rá. Nem akartam s nem is bírtam, hisz így hátra döntött fejjel igazán nehéz volt a beszélés. S sajnos túlságosan könnyű volt mellette elvesztenem a fejemet, és ezt tudta. Ahogy ajkai nyakamhoz értek kirázott a hideg, gerincemen lágy hullámzás futott végig. S már inkább próbáltam élvezni az egész helyzetet mintsem, hogy úgy emlékezzek rá vissza, mint egy rémálomra. Egyre ziláltabban szedtem a levegőt, s kezdtem úgy érezni, hogy nekem akkor is kell, ha elérhetetlen.

Miután ellökött magától kissé sóvárogva nyitottam ki a szememet, de ahogy a pálcája rám szegeződött, feszengve éreztem magamat. Félre billentettem a fejemet s lenézően néztem rá. Utáltam az ilyen helyzeteket, olyan kiszolgáltatottnak kellett éreznem magam bár mindig tettem is ellene. Amit ismét megszólalt halkan felnevettem.
-Tisztázzuk…ha kell valami, drágám tegyél is érte…és ez a pálca úgy vélem felesleges lesz…-Léptem hozzá közelebb jobb  kezemmel miközben az ő pálcás kezét maga mellé szorítottam, még bal kezemmel vállánál fogva a falnak löktem, de csuklóját még mindig fogtam, válláról nyakára csúsztattam hideg ujjaimat. Tisztában voltam vele és valószínűleg ő is, hogy könnyen ki tudná tépni a számára erőtlennek bizonyuló fogásból kezét de, akkor mi lenne a lényeg? Akkor mi lenne a játék, az élvezet, a szenvedély?
Fejem még mindig kissé oldalra billentve fürkészte a jéghideg szempárt.
Vékony, hosszú ujjaim kis ideig elidőztek nyakán majd tarkóján, haja kezdeténél megálltam.
-Nem úgy mennem mindig a dolgok, ahogy te szeretnéd…és nem is csettintésre ugrok majd…ha adsz valamit, talán kapsz is…- Ujjaim csak épp úgy értek tarkójához, hogy a fiú libabőrős legyen, s így cirógattam miközben zöld szemeim, nem eresztették az ő íriszeit. Játszottam a tűzzel, s égetett is eléggé de tényleg nem úgy akartam felfogni az egész dolgot, hogy ez nekem szörnyű volt. Ha már, muszáj és nem tudok szabadulni, akkor legyen jó. Sokat már úgy sem tudok veszíteni, mert amit lehetett már régebben elvesztettem, sa azzal ami már nincs meg nem is játszhat.

Halkan szedtem a levegőt, kis tartás is volt bennem, féltem is tőle, de ezt semmiképp nem mutattam volna, hisz tisztában voltam vele visszaélne ezzel. Hisz halálfaló...ő ne élne vissza a félelemmel...igaz még nem rettegtem tőle annyira, hogy érezhető s látható jelei legyenek. A látszat teljesen más volt. Bátornak mutattam magamat, akit nem érdekelt már semmi, csak jöjjön aminek jönnie kell. Sodródtam de még csak most kezdődött s ezt a fogócskát kezdtem élvezni...kezdtem értékelni, hogy mi az amiben én is erős vagyok s mi az amivel le tudom venni a lábáról. S már az angyalarc sem csapott be...tudtam mi rejtőzik mögött mi felszín és mi van alatta...bitosan nem amit ő szeretne.

[- Oké, adhatok én is néhány dolgot, ha szeretnéd..!]

”AMI AZT ILLETI – VÁLASZOLT ÓZ -, SZERINTEM ROSSZUL TESZED, HOGY MINDENÁRON SZÍVET AKARSZ. A SZÍV A LEGTÖBB EMBERT BOLDOGTALANNÁ TESZI. ÉN AZT MONDOM NEKED: SZERENCSÉS FICKÓ VAGY, HOGY NINCSEN SZÍVED.. ! ”

Az, hogy élvezi teljességgel egyértelmű. Igazából nem vártam mást, nem,  tényleg! Tökéletes parti vagyok, legalább is ami a külsőt és a szexet illeti! Az már más kérdés, hogy valahogy nem igazán lelem a helyemet egy párkapcsolatban. Az én életem túlságosan bonyolult ahhoz, hogy lekössem magam bárki mellett, hogy egyszerűen ott maradjak egy aggódó lány mellett. Day mellett is csak azért nem maradtam, mert szántam. Mert egy semmirekellő kis szánalmas szerencsétlen volt, aki egy féreg lehetne csak a cipőm talpán. Túlságosan jelentéktelen, túlságosan gyenge! Olyan gyenge, hogy képtelenség az, hogy az életet kiélvezze a végletekig. Nekem nincs szükségem egy gyenge láncszemre az életemben.. vajon ez megérthető a külvilág számára? Ááá.. kétlem. Az én lelkemet sosem értené meg senki!

Pillantásomat a lányra emelem. Egyszerűen tündéri, ahogy kinéz, ahogy viselkedik. Némán tűri, hogy azt tegyek vele amit akarok.. és sajnos nem tudom azt mondani, hogy nem édes! Mert az.. és igen.. nem csak átvitt értelemben. Megkóstolom nyakát, fülcimpáját.. lágyan harapdálom a sima porcelánt, ezzel is vágyakat ébresztve áldozatomban.  Mikor egy sóhaj felszakadt az elnyílt ajkak közül lágyan löktem el magamtól néhány sürgető szóval kísérve eme tettet. Végül is nem úgy reagálta le ahogy akartam! Egyáltalán nem!
Úgy is fogalmazhatunk, hogy kiröhögött magában. Hiszen én csak egy botor, esendő férfi vagyok, akire pont úgy hat néhány nő bája, ahogy azt csak el lehet képzelni. Ő is hasonlót tesz velem. Kár hogy igazság szerint egyáltalán nem hat meg. Egyáltalán nem érdekel.. és egyébként is.. gyűlölöm, szánom az olyan embereket mint ő.

Ahogy a falnak nyom hagyom magam.
- Oké, adhatok én is néhány dolgot, ha szeretnéd..!  – suttogom bele a fülébe, majd immár teljesen kiegyenesedem. Magasságommal még a fal mentén is szinte fölé tornyosulok. Élvezem érintését, minden egyes mozdulatát. Igaz, nem tetszik, hogy arra kér tegyem el a pálcámat. Soha nem tennék ilyet. Túlságosan elővigyázatos vagyok ahhoz, hogy elkerüljön innen a fegyverem. Viszont tudok azzal is eléggé elővigyázatos lenni. Becsúsztatom lassan  rejtekébe, ahonnan más rajtam kívül nem tudja előhúzni – el sem hiszem, hogy a Borgin & Burkes – ben sikerült egy ilyen jó kis csuklóra csatolható bőrszíjat szereznem – viszont ha gond van az én kezembe rögtön beleugrik a pálcám.  Határozottan a zöld szemekbe bámulok, majd egy kaján, kéjes vigyorral kivillantom csillogó hófehér fogaimat. Ujjaim megszorítják kezét, melyekkel még mindig tenyeremet fogja, majd egy hirtelen, ám határozott mozdulattal helyet cserélek vele. Immár ő áll a fal mellett közvetlenül, én pedig nyugodtan állok szembe vele. Egyre lecsukódó pillákkal araszolok közelebb felé, majd mikor a közöttünk lévő távolság  már igencsak elhanyagolható.. elengedem a kezét. Ujjaim végigszántanak nyakán, elsimítják az útban lévő tincseket, majd miután az út már megadatott nyelvem és ajkaim veszik birtokba a hófehér bőrt.  Lágyan csókolom végig minden porcikáját, majd kúszok fel a fülcimpájáig. Fogaim közé veszem az oly hívogató testrészt, majd kéjesen megharapdálom. Talán ez az a pillanat, mikor úgy érzem, ideje hogy komolyabb vizekre evezzek.

Megcsókolom! Megteszem, bár előtte egy fél percig biztos meredek az arcába és nézem a várakozó pillantását.. hogy megtegyem e.. vagy ne. Akarja! Tudom, hogy akarja.. már alig várta, hogy idáig eljussunk. Nyelvem felfedező útra indul ajkának rejtekében, majd apró mozdulatokkal fedez fel magának minden egyes kis zugot, melyet még nem ismer. Eközben ujjaim lefelé vándorolnak. A ruha szakad, én pedig egy perccel később már a finoman csipkézett melltartót simogatom és az alatta lévő melleket, a rózsaszín bimbókat, melyek annyira hívogatnak és melyek reményeim szerint annyira érzékenyek, hogy a kicsi Gaby-ból kiváltják a várva várt sóhajokat.  
Ujjaimat lassan a szám követi – már ha egyáltalán el tudok szakadni a szájától – és finom csókok özönével borítom be halmait, melyek annyira tetszenek...

Kellemes illata van a bőrének! Olyan illata, melyet mindig is szerettem. Nos igen, vannak nők, akik különösen az ínyemre valók. Ő is az lehetne.. az ínyemre való.. kár hogy valami meggátol ebben.. egy fal.. egy másik világ..

["Amikor valakit bírálsz, nem őt minősíted, hanem önmagadat."]

"Amikor valakit bírálsz, nem őt minősíted, hanem önmagadat."
Zene

S mennyire igaz a mondta mely pár emberből csak úgy felszakad. oly jelentéktelenek vagyunk néhány embernek, viszont senki nem több vagy kevesebb mint a másik. Sőt...ezzel csak magát értékeli az ember. S akárhogy is...Darren is csak azért Valaki mert a Nagyúr szolgálatában van, azért az ami mert ő megadta neki ezt a lehetőséget s őrült lett volna nem élni vele. És ez semmiképp nem jogosíthatja fel arra, hogy szánalommal tekintsen azokra, kik többet adtak neki mint ő valaha is az egész világnak.

A pálca visszakerült oda ahonnan gazdája előbb vette elő. Máris biztonságosabban éreztem magamat.
S ahogy gondoltam...gyenge szorításomból ki is csúsztatta kezét s egy határozott mozdulattal nyomott a hideg falhoz ahol előbb még ő állt. Mondhatni kellemetlen így, hogy nem én diktálom a dolgokat, hanem számára vagyok kiszolgáltatva. Lélegzetem s szívverésem egyre gyorsult, ahogy közelebb jött hozzám. Érintésétől kirázott a hideg, s szemeim egy pillanatra lecsukódtak, ahogy ajkai és nyelve vették birtokba az előbb szabaddá tett utat fejem kissé hátracsuklott. Fájt, hogy nem tudtam rá haragudni, nem volt rá okom, hogy utáljam, hisz jelen pillanatban annyira gyengéd s szenvedélyes volt, hogy képtelenség lett volna nem élvezni a helyzetet.
Egy röpke másodpercig kék íriszei ismét enyémbe fúródnak.
-Miért...?- kérdezem tőle halkan kissé elcsukló hangon -...de tudod mit...nem is érdekel...- mondom már erősebb hangon, s mikor hideg ajkai enyémhez értek hirtelen átvillan az agyamon, hogy mekkora őrültséget is csinálok...hamarabb is gondolhattam volna erre, de már itt voltam s nem érdekelt semmi.
Éreztem minden egyes kis rezdülését, átéltem minden pillanatot. Tudtam, ez a találka nem lesz hosszú, de annál inkább emlékezetes. Karjaimat átfontam rajta, meztelen hátán fogást találtam. Erősen megszorítottam, majd kicsit finomabban, de úgy, hogy kellően felizgassam, körmeimmel felszántottam a nyakától a derekáig húzódó területet. S milyen jó kisfiú volt...adott és íme az eredmény...kapott is.

Élveztem, hogy végre méltó társra találtam benne, csak sajnos én szerettem irányítani és szerettem diktálni a tempót, ezért volt számomra furcsa a helyzet.  Ahogy ajkai elszakadtak enyémtől s lejjebb vándorolt számat halk sóhaj hagyta el. Miközben ő melleimmel volt elfoglalva -én próbáltam nem azzal törődni, hogy pólómat az előbb tépték le rólam...- igyekeztem összeszedni magam, ismét felsóhajtottam, próbáltam mérsékelni a lélegzetvételeim számát. Karomat kinyújtva a hasánál találtam kezem, amit cirógatni kezdtem. Kis idő után már a körmeimet is használtam, természetesen csak óvatosan. Elindultam azon a lejtőn, ahonnan nincs visszaút... A nadrágja mentén vittem végig a gyöngéd érintést, amitől várhatólag libabőrös lett teste. Lassan kigomboltam farmerét, és már alsónadrágja táján kalandozott kezem.

Most szavaim helyett a tetteim beszéltek. Nem vagyok egy tipikus nőnemű, akinek be nem áll a szája, vagy ha beáll is csak akkor, ha betömik. Nem szerettem üres szavakkal fenyegetőzni vagy ígérgetni...s ezeknek nem is most volt az ideje. Nagyon jól tudtam, mikor nincs szükségem a szavaimra, tettekkel is ki tudtam fejezni érzéseimet. Mikor mire volt és van szükség. Talán neveltetésemnek köszönhető, talán a múltamnak, de egy biztos, ezt mindig is szerettem, érezni, mikor beszélnek a tettek a hangszalagok helyett...

[- Miért? Mert igazán.. hmm.. igazán vonzó és kívánatos nő vagy..!]

” AZ ÉLET TITKA, HOGY TÚLÉL MINDEN SÉRÜLÉST ÉS  MINDEN SEB BEHEGED. ÁM A VALÓSÁGBAN EGYETLEN SZÍV SEM MARADHAT ÉRINTETLEN. A VALÓSÁG KÖNYÖRTELENEBB, MINTSEM HOGY ÍGY LEGYEN. MÁRPEDIG A SZERETET, AKÁR A BARÁTSÁG, AKÁR A SZERELEM ESETÉBEN, CSAKIS A VALÓSÁGBAN LÉTEZIK! ”

Music

Semmi ellenkezés semmi ellenvetés, minden pont úgy történik, ahogy én szeretném. Természetesen ez is csak annak köszönhető, hogy igenis vagyok valaki! VALAKI, aki nem azért valaki, mert a Nagyúr szolgálatában áll. A hírem, és a nevem már az iskolába kerülés után nem sokkal megelőzött. Sokat kellett letennem az asztalra, igen rengeteget! Be kellett törnöm néhány orrot, meg kellett kínoznom néhány sárvérűt.. és igen, ki kellett harcolnom magamnak a figyelmet, és azt, hogy tiszteljenek. Hiszen én már gyerekként is tudtam, itt senki nem lesz az, aki bármikor is a nyomomba érhet.. aki az én tökéletességem nyomába eredhet. Hogy Harry Potter? Ugyan! Egy mázlista! Viszont a sikerszériája nem fog sokáig tartani, én teszek róla. De talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy ilyen dolgokon agyaljak. Most a pillanat számít, és a nő a kezeim között. Az édes szája és az, hogy annyira odaadó irányomba.

- Miért? Mert igazán.. hmm.. igazán vonzó és kívánatos nő vagy..! – suttogom neki, és csábítom pont úgy, mint a kígyó Évát az Édenkertben. Igaz én most nem egy almába való harapásra akarom rávenni, hanem arra, hogy engedje el magát.. engedje át magát.. nekem és a szenvedélynek, mely a mai napon még rá vár.
Hála az égnek egyáltalán nem tiltakozik. Látom ahogy ajka, teste megremeg az érintéseimtől, majd én sem teszek másként mikor megérzem fürge kis ujjait a meztelen hátamon. Igen.. lágyan cirógat, körmét finoman belém mélyeszti, úgy húzza végig ujjait egészen le a derekamig. Egy halk sóhaj szakad fel az ajkaimból, hiszen a hátam az egyik erogén zónám. Imádom az oda mért érintéseket, csókokat..

Azonban ezzel nincs vége! Tényleg komolyan gondolta, hogy ha én adok, akkor ő azt viszonozza. Nos, ez remek! Ujjaim, szám, nyelvem lassan elválik melleitől, majd a keménnyé vált bimbókat már csak vissza-visszatérve simogatom. Míg ujjai a hasamnál matatnak és elmerülnek abban a finom szőrcsíkban, mely eldugott tájak felé mutat én sietős mozdulatokkal szabadítom meg a nadrágjától. Már tudom mi következik.. vagyis hogy mi következne! Azt azonban nem hagyom. Kutató, kíváncsi kezének útját megállítom, majd az ölembe kapom. Ahogy ott elhelyezkedik, érezheti félre nem érthető vágyamat és azt, hogy milyen szenvedéllyel egyesítem ajkainkat. Futólag megcsókolom, futólag beleharapok alsó ajkába, majd leteszem a fürdő márvány lépcsőjére finoman, nehogy bántódása essen.. hiszen nem akarom bántani..

Ahogy finoman a lépcsőre rakom könnyű kis testét nem húzom az időt tovább. Vad csókokkal borítom be kecses nyakát, a porcelán bőrét. Kezem felfedező útra indul testén és lágyan szánt végig vékony karjain, melleinek domborulatán, kiálló csípőcsontján.. le egészen az apró fehérneműig, melyet visel. Hogy ott van, most őszintén, egyáltalán nem zavar. Lágy csókokkal borítom be hasát, köldökét, ingerlő harapásokkal kóstolom csípőcsontjait és araszolok egyre lejjebb, az apró csipke rejteke felé, hogy megízleljem kelyhének mézét, édesét, melyet már olyan régóta birtokba akarok venni. Nyelvem végigkúszik a köldöke körül ismét, majd egyenes irányba kitérő nélkül indul célja felé. Két ujjal lazán elhúzom a keveset takaró csipke csodát, majd végre elmerülök az előttem fekvő lányban.

Kezem eközben sem tétlenkedik. Lassú mozdulatokkal simítok végig mellein ismét.. ezzel is arra késztetve, hogy hangosan kifejezze érzéseit, az élvezetet, melyet okozok. Hiszen tudom, hogy teste immár percek óta csak arra vár, hogy kényeztessem! Annyira édes, annyira aranyos.. és annyira naiv. Pedig ha tudná.. ha tudná.. hogy mennyivel tapasztaltabb vagyok nála, hogy most már nincs megállás.. hogy most már mindenképpen az enyém lesz, hogy hiába is gondolná meg magát.. már nem lesz olyan pillanat, mikor azt mondhatná, hogy kiszállok! Mindenesetre egy újabb plusz pont az egómnak! Egy kislány, akinek nem kellett rimánkodnom.. egy újabb kaland, mely nem von maga után következményeket! A számomra legalább is..  

["Bizonyított tény az, hogy annyit kapsz, mint amennyit adsz. Aszerint ítélnek meg, ahogyan éltél, és magad után is olyan nyomot hagysz."]

"Bizonyított tény az, hogy annyit kapsz, mint amennyit adsz. Aszerint ítélnek meg, ahogyan éltél, és magad után is olyan nyomot hagysz."
Zene

Mondatai hamisan, s hazugul hangzottak. Ugyan...pont ő mondaná ezeket a szavakat akinek szinte semmi szüksége erre, hisz szavak nélkül is levesz mindenkit a lábáról. S megkapott, nem is tudja mekkora szerencséje van. Szerettem, hogy rossz, hogy mellette feltétel nélkül bajban és félelemben éreztem magamat, mellette veszélyes és nem kellett azon aggódnom, hogy most olyat csinálok amiért megsimogatnák a fejemet.
Szavai még mindig tisztán csengettek a fülemben. Játszott velem és én feltétel nélkül mentem ebbe a fajta játékba bele. Sőt mi több én is viszonzás ként azt adtam ami járt neki, amit kiérdemelt...nem szerettem én több érzelmet adni, csak kevesebbet vagy csak annyit amennyit nekem adnak. De túlságosan utáltam azért mert őt most képes volt ha csak pár percre is "szeretni", képes voltam engedni neki, és már alig bírtam a gondolattal, hogy újra hozzám érjen.

Körmeim lágyan olvadtak bele a puha bőrbe mire halk sóhaj tört ki ajkai közül. Szám alsó felébe haraptam s önelégülten mosolyodtam el. Hogy ő más lett volna? Csak ugyanaz mint a többiek...ugyanazt szereti, ugyanolyan megközelíthetetlen, egy színjáték, egy maszk...
Igazán nem is vártam mást. Maximum önértékelésében tért el a hímneműektől, többre tartja magát, mint amire oka lenne. Bár lehet, épp ez vonzott benne. A veszély, az, hogy tudom, ez után nem is látjuk egymást, és ez így volt jó.  Eddig legalábbis. Nem számoltam azzal a ténnyel, hogy ő többet akarna ennél, hogy ő ezek után akármikor is látni akarna, vagy hallani felőlem, hisz az nem is ő lenne. Így innentől csak élveztem a pillanatot, amit nyújtottunk egymásnak...

Kezem szüntelenül egyre lejjebb haladt hasán de alig volt időm élvezni a helyzetet. Nadrágom is szépen lekerült rólam, és kezem útját övé könnyedén állította meg. Kérdően néztem rá, de ahogy felkapott szinte minden világossá vált. Lábamat gyengéden kulcsoltam össze rajta míg egyik kezemmel nyakába kapaszkodtam, másikkal meg a szőke tincseibe túrtam bele. Elmosolyodtam s ismét éreztem a finom ajkakat enyémen. Ahogy fogai ismét számhoz értek halkan felszisszentem hisz még fájt a korábban feltépett seb.
Egészen meglepődtem azon, hogy milyen gyöngéden rakott le a hideg lépcsőre.

Testem bele-bele remegett a finom érintésekbe, a puha ajkakba. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb haladt kissé ziláltabban kezdtem szedni a levegőt. A hasam volt az a pont melytől kirázott a hideg, remegés futott végig a gerincemen. Szemem akaratomtól függetlenül lecsukódott ahogy egyre lentebb haladtak a csókok s átadtam magamat a teljes élvezetnek főleg mikor szája elért a legérzékenyebb pontomhoz. Testem ívbe feszült, mély levegőt vettem, kifújáskor hangom megremegett.
Olyan mámor lett rajtam Urrá, hogy már nem voltam felelős tetteimért, nem voltam tisztában cselekedeteimmel.
Már amennyire képes voltam mozdulni, kezem ismét nyakára tévedt s lágyan cirógatni kezdtem. De a teljes élvezet nemsokára hatalmába kerített s ahogy végleg a csúcsra értem fejem hátra csuklott, és a fiú nyakán lévő kezem leesett a vállára s kissé erősen szorítottam azt meg. Hangos sóhajok közepette kapkodtam a levegőt. Minden porcikám megfeszült majd végül elernyedt kezem is engedett a szorításból, azzal görcsösen megfeszülő nyakamat ellazítottam.
Milyen rég is volt...szinte már nem is emlékeztem rá...de ez valahogy teljesen más volt...talán jobb? Vagy csak a hit, hogy ez izgalmasabb...

Próbáltam helyre szedni a levegővételeimet. De valahogy még mindig nem éreztem, hogy ennek vége kéne lennie...Egy pillanatig a fiúra néztem s kezem ami még mindig vállán pihent nyakára csúszott vissza, és könnyed mozdulattal húztam magamat közelebb hozzá. Egy másodpercig zöld szemeim elvesztek a hideg kék tekintetekben, s ajkam a kulcscsontjára helyeztem ahonnan egyre fentebb csúsztam egészen a füléig. Fogaimat is használtam a kényeztetésére. Ahogy az ütőeréhez értem éreztem minden egyes kis szívdobbanását ahogy már ő is nehezen bír magával...kissé erősen szorítottam meg a rajta megfeszülő bőrt majd egy lágy csókot leheltem arra a pontra.
Közben kezem hasán egyre lejjebb haladt. Az övvel és gombbal már nem volt nagyobb bajom végül a cipzárja is lejjebb csúszott és a derékrészénél fogva lefelé toltam a farmerét. Közben nyakán még mindig elidőztem, majd vákumot képeztem a sima bőrén, melyet remélhetőleg nemsokára vöröslő folt fog felváltani.