Prefektusi Fürdő

" Tudod, mit? - folytatta Cedric. - Használd a prefektusi fürdőt. A negyedik ajtó Balgatag Boriszszobrától balra, az ötödik emeleten. A jelszó: pacsuli. Na szia... mennem kell elköszönni..."

Halk, csendes léptek, melyek átszelik a folyosót. Tiltott zónában járok, legalábbis ha azt vesszük, hogy már rég az ágyban kellene, feküdjek, s nem szabadna éjnek évadján az iskola folyosóin bandukolnom de… Mikor is érdekelt engem utoljára a szabályok betartása? Pont azért vannak, hogy megszegjem őket. No persze nem kényszeres szabálysértő vagyok, nem kell erre gondolni csak… úgy gondoltam, mint végzős, megtehetem azt, hogy most fittyet hányva indulok el a Prefektusi fürdő felé.

Nem tudtam aludni, ennek meg volt az egyszerű oka egy emlék, egy apró kis történet, mely nem is volt olyan távoli, még is beleégette magát az elmémbe, s pergett le szemeim előtt állandó jelleggel. Nem, nem, képtelen voltam feledni azt amit kellett volna. Elsuttogva a jelszót, léptem be az ajtón, s először csak vak sötétség fogadott, majd a falakon lévő fáklyák lángjai fellobbantak. Még legelőször, amikor beléptem ide, minden lenyűgözött, és percekig csak álltam, s vártam, mikor törik meg a varázs, de most… a hatalmas medence mellett, mely a kádat szolgálta, mintha ott sem lenne, sétáltam el. Levéve a talárt, mert még mindig az iskolai egyenruhában voltam - fehér ingben, és szoknyában - majd akasztottam az egyik falra rögzített fogasra, s léptem a mosdókagyló elé, majd támaszkodtam meg a széleiben, s pillantottam a tükörbe. Nem, nem tetszett az, ami visszanézett rám. A furcsán csillogó szemek, a kissé kipirult arc, melyet az idáig való gyors léptek is okozhattak volna de… ez csak puszta áltatás volt, mellyel önmagam csaptam be.

Elhúzva a szám, fordultam meg, s támaszkodtam a mosdókagylónak, majd fontam össze lazán a kezeim, s néztem körbe. Miért is jöttem ide pontosan? Már ezt sem tudom.

A szinezett vízben lebeg, lehunyt íriszekkel, a tágas medence bejárattal szemközti peremére támasztva tarkóját, míly a világ dolgaitól ide menekülve hagyja, hogy ellazuljanak szinte állandóan formálódó tagjai, melyeket olykor acélos akarattal formál ismét emberivé, avagy fellobbanó indulattal tesz olyanná, mi tükrözi pillanatnyi hevességét.

Bár benn időzik már egy ideje, a fáklyák kialudva pihennek a falon, tapintattal arra, hogy lazítani vágyik. Elvégre így, egyre inkább éjközéphez közeledve nem vággya az ember fia a vakító fényeket. S így, gondolatait mellőzi, csak a lassan hullámzó víz, annak hol hűs, hol perzselő érintése, s a lebegés marad, mit élvezhet.

De nem sok nyugalom adatik neki, hisz alig fertályórája pihenhet, mikor az ajtó nyílik, mi nem is zavarja, ám a magasba csapó fáklyafény, mely átüt lezárt szemhéjain, megzavarva, hogy tarkója lecsússzon a peremről, s így elmerüljön az eddig oly híven fenntartó közegben, s két briliánshoz hasonlatos, szinte kortynyi lég szakad ki ajkai közül, s tör a felszín felé, hol a lassan egyenletes réteggé szelidült habot megtörje, ám épp  megfelelő ütemben, hogy a falról visszaverődő enyhe hullám elmossan jelenlétüket.

Elrúgva magát a fenéktől, siklik vissza kezdeti helyére, hogy áttörve a víztükröt, támaszkodjon jobb könyökével a kőkávára, míg baljával letörli a habfoszlányokat s a vízcseppeket arcáról. S csak eztán fordul meg, hogy lássa, ki is az, aki megzavarta magányát, s csak ajkai vonaglanak meg a felismeréstől. De nem csól, inkább csak visszaereszkedik, hogy lebegő státuszát felvéve, várja a másik reakcióit, mintha fel sem tűnne neki a drágalátos sárvérű lányzó. S lezárva szemhájait, hagyatkozik hallására.

Ahogy ott állok, egyik bokám áttéve a másikon, rezzenek össze a hangra, arra a csobogósra, mintha valaki lenne a vízben. Felkapva a fejem, nézek egyenesen a rám néző szempárba, majd szinte egyszerre jelenik meg az arcomon a fintor, ahogy az övén is. Megfordul, majd újra megtámasztva a fejét, lebeg tovább a vízen, mintha itt sem lennék. Meglepne, hogy áttetsző üvegnek tekint? Nem. Bosszant? Határozott igen. Legalább némi dühöt vélnék felfedezni rajta a legutóbbiak után, amióta nem sokszor futottunk össze. Ellökve magam a kagylótól, lassú léptekkel indultam meg a hatalmas medence felé. S a cipő minden egyes lépésekor a koppanások halk rezgései vízhangoztak a helységben. Ez nem különösebben tetszett, így könnyedén kibújva a cipőből, mezítláb, halkan lépkedve folytattam tovább az utam, szinte nesztelenül.

- Lám, lám, lám. – Szólaltam meg először, mivel úgy tűnt, neki esze ágában sincs bármiféle kommunikációra, s talán hirtelen és túl közelről hathatott a hangom, ahogy megállva nem sokkal mellette, ott ahol a fejét támasztotta, s pislogtam le rá. – Hogy lehet az, hogy mindig egymásba futunk? Ez már komolyan… bosszantó. – Tetetett bájcsevely, mely csöpögött a gúnytól, s talán direkt is játszottam túl. Negédes mosoly, majd guggoltam le, s ültem le a szélére, belelógatva lábaim, kezeimmel szoknyám anyagát jobban felhúzva.

- Mond… ugye minden rendben van veled? Nem venném a szívemre, ha a legutóbbi után esetleg csak… keresztapa lehetnél. – Újabb gonosz mosoly, majd haraptam bele az ajkamba, szégyenlős kislány módjára, ahogy a melegbarna szemeket futattam végig rajta, leplezetlenül.
- Hiszen mi lenne fontosabb, mint a dicső nevet tovább örökíteni, nem igaz? –

Nem érti és lényegében sosem értette ezeket a griffendéleseket. Elvégre most direkt nem kötött bele, hogy már megint a köreit zavarja, avagy miféle alulmúlhatatlan göncökben járkál már megint. S erre nem balzsamos nyugalmat, hanem további, gúnyos szavakat kap, mégpedig a feje fölül, ami nem is lene igazán aggasztó, ha lenne nála pálca. De így...

- Ha oly nagyon zavarna az összefutásunk időről időre, akkor már rég távoztál volna. Elvégre még egy sárvérű, griffendéles szuka sem lehet annyira alsóbbrendű, hogy ne legyen képes felismerni, hogy mi képes ártani neki. - Csak szavak, s bár csöppnyi gúny leledzik bennük, most nincs hangulata a túlzott vitához. Pihenni jött, nem véletlenül, s ha már úgy alakult, hogy magányát megtörték, hát hagyják nyugton. De nem, csak újabb becsmérlő szamak, melyekre felnyílnak íriszei, s szinte unottan méri végig a mellé telepedőt, szinte vállvonásra sem méltatva a feljebb kerülő szoknyaszegélyt, elvégre mit érdekelné őt egy korcs? Nah igen, ez az a bizonyos kérdés, amit mostanában túl sokszor tesz fel magának. Talán kezdi túlzottan megszokni a másik jelenlétét. Ami igen káros is lehet.

- Ahogy láthatod, teljes egészségnek örvendek, s egyetlen bajom a lealacsonyodás, amivel erőszakot kell vennem magamon, mikor zavarod köreimet. - Méltatlankodik, persze alig jogosan, mégis, egy íly neves család sarjaként, épp úgy lehetnek indokolatlan kirohanásai, mint ahogy szavait is töltheti a helyzethez nem illő tartalommal.

- De látom megint csak a szád jár, és szinte félted magad a víztől. De mit is vártam... - Hagyja nyitva a mondatot, s egyszerűen hagyja lesüllyedni lábait, melyek talpait tapasztja a medence falához, míg lábait maga alá húzza. Mjad egy könnyed mozdulat ezen végtagokkal, s elválik az eddig kellemes támasz adó peremtől. Pár luska karmozdulat, ahogy a felszín alatt elválnak egymástól, s széles körívet írva le, hajtják előre, majd tapadnak ismét egymáshoz. S legközelebb a padlózatba süllyesztett fürdőalkalmatosság közepe táján töri meg a vízfelszínt, hogy minden kihívás nélkül, egyszerű lenézéssel, sőt, megvetéssel pillantson a másik felé.

- Nem fogok neked azzal örömet okozni, hogy távozok a helyszínről. – Feleltem, miközben gúnyos mosoly kúszott ajkaimra, melyek a következő szavak hatására, hamar eltűntek. Szemeim, melyekben eddig a magabiztosság csillogott, érezve, hogy én vagyok most nyeregben, harag villant. A mosoly egy összepréselt ajkakban végződött, s ahogy méregettem a másikat, úgy születtek meg a jobbnál jobb gondolatok elmém mélyében, hogyan is kínoznám meg őt, addig amíg az életéért nem könyörög. Allergiás voltam rá, ha lesárvérűztek, bár tőle ezt már rég megszokhattam volna, hiszen inkább nevezett így, mint hogy a keresztnevemen.

- Szuka? – Sziszegtem dühösen, miközben ujjaim elfehéredtek, ahogy a medence szélébe kapaszkodtam meg. Éreztem, hogy a vérnyomásom az egekbe szökik, arcom pirossá válik, melyet mások kislányos pirulásnak tituláltak volna, de nálam ennek egészen más jelentősége volt. S ezt talán ő is tudta. Amikor elvesztem a fejem, s nem vagyok ura a tetteimnek. Talán jobb is volt, hogy nincs nálam a pálcám, hiszen meggondolatlanul használva, mit sem törődve azzal, hogy nem tud védekezni, a legrosszabb átkok egyikével szórnám le őt, hogy rövid úton a Gyengélkedőn kössön ki.

De csak folytatta, mit sem törődve felháborodásommal, hiszen ez lehetett a célja, hogy minél hamarabb kihozzon a sodromból, ám a többi mondatot könnyedén engedtem el a fülem mellett. Véve egy mély levegőt, hogy a lila köd ne fedje el a fejem, néztem továbbra is őt.
- Vártál te egyáltalán valamit is? – Kérdeztem, felvonva a szemöldököm, majd felpillantva a falon lévő színes mozaiküveg darabokból összerakott ablakra, mely egy sellőt vázolt, hunytam el egy pillanatra a szemeim. Mit is keresek én még itt? Megmozdulva, kihúzva az egyik lábam a vízből, ezzel távozásom jelét mutatva állt meg a mozdulat egy pillanatra. Ahogyan találkozott a tekintetünk, mikor a felszínre tört újra, s véltem felfedezni benne a lenézést, és a megvetést…

- Megöllek Malfoy. – Mondtam dühösen, ahogy egyszerűen belecsusszantam a vízbe, mit sem törődve az iskolai egyenruhával, mely még mindig rajtam volt, kinyújtva a karjaim, elrúgva lábaimmal magamat, hogy lendületet kapva, pár karmozdulattal ott teremjek előtte. S megállva előtte, jobb kezemet kiemelve a vízből egy hatalmas pofont lecsapva, már ha… nem volt gyorsabb, reflexeinek hála, s csuklómat megragadva akadályozta meg azt, amit már oly régóta meg akartam tenni. Megtorolni a sérelmeket. De ha így történt, a bal kezemmel a torkához kaptam.
- Azt hittem, hogy a gyűlöletemet irántad már nem is tudod fokozni. – Suttogtam halkan, a dühtől megremegő hangon. Bár az egész helyzet a maga módján vicces volt, ahogy a fehér póló csuromvizesen, minden megmutatott, s már nem csak átsejlett a fehér csipke, hanem rátapadt. S bár a víz televolt különféle illatú tusfürdőkkel, még sem mosta le, vagy nyomta el azt a jellegzetes Jázmin illatot, mely mindig körüllengett.

Gúnyos szavak a másik részéről, melyek szinte már megsem lepik. A maró gúnynak tekintett egyszerű szarkazmus nem épp az, ami egy Malfoyt arra késztethet, hogy összébb húzza magát, hisz családon belül is épp eleget marják egymást, nem volna ildomos íly egyszerű szavak nyomán összeroskadni. Így magában csak jót mulat, kitörve a felszín alól, s a másikra szegezve íriszeit.

Nem, korántsem a hasznosnak hitt szavakon derül magában, hanem azon, miképp fakad ki a másik. Hisz le sem tagadhatná, s ahogy szavakba is önti, mi az elhatározása, gúnyos kacaj száll magasra ajkairól, s csak érdeklődve figyeli, miképp ereszkedik a másik a létet jelentő matériába, majd suhan felé. S csak vár, mintha nem tartana semmitől, ám mindössze arról van szó, hogy felkészíti magát arra, hogy esetleg durvulhat a vitájuk. Így tüdejét kissé megnagyobbítja, egy lehelletnyivel, hogy tovább bírja a víz alatt szusszal, ha netán a felszín alá kerülne. Sörte haja nem nő, nem rövidül, így, vizesen megmarkolni akkoris képtelenség volna, ha tán fél centivel hosszabb lenne.

S a másik eléri, testére tapadó iskolai egyenruhában, mely igencsak kellemes látványt nyújt, bár nincs elég ideje beleélnie magát, hisz a lendületes pofon, mely felé lendül, nem épp az a fajta, melyet oly fél vállról vehetne. De ne legyenek zavaraink, csupán azért nem engedheti meg, mert miképp festene egy Malfoy arcát egy láthatóan női kéztől származó vörös lenyomat? A csládra hozna vele szégyent. Nem, nem azért, mert azt feltételeznék mások, hogy egy nőszemély elbánt hősünkkkel, mindössze annyi, hogy tán maga Lucius is felróná neki, ha úgy keveredne kínos helyzetbe mindenféle nőcskékkel, hogy ne tudja azt orvosolni, s az ehhez hasonló kitöréseket könnyed manipulásióval elkerülni.

Épp ezért emelkedik a jobb kéz elő bal karja, hogy az alkarok egymásnak feszüljenek, majd sajátját a másikén elcsúsztatva, tapassza ujjat a felkassa, ujjhegyeivel a szálas izomrostok közé furakodva, s ott szorítva a lágyabb, s ekként érzékenyebb szövetekre, míg megérzi a torkán a szorítást, sőt, még szavakat is kap melléje. Melyek nem lepik meg különösebben, de egyszerű vállrándítással, melyet magában követ el, leszereli őket. Hisz egy sárvérű had rühellje, legalább könnyedebben szaggathatja vagy szégyenítheti meg. S nem kell arra a nyomvadt, kaparászó érzésre gondolnia, mely olykor élni sem engedné.

A gúnyos kacaj ismét karistolni kezdi torkát, ám a gégéjére tapadó ujjak meggátolják a nevetés kitörését. Pedig oly jóízűen mulatna az elsuttogott szavak értelmét. Hogy egy Malfoy ne tudna valamit felsőbb szintre emelni? Egyszerűen sértő a családra nézve. De nem rója fel a tudatlan sárvérűjének. Inkább szavakba önti a benne megfogalmazódó igencsak szemtelen gondolatokat.

- Látszik, hogy nem ismersz... Violet... - Igen nagy küzdelem árán ejti ki a nevet, hisz mosz, hogy íly közel került a másik, tanulván a nem túl régi történésekből, jobb, ha nem élvezkedik a másik származásán vagy épp szociális helyzetén. S talán épp ez lesz az, amivel meglepheti a másikat, mi ha megtörténik, csak fokozódhat a jobb mozdulatán, mellyel végig fut a másik derekán, s egy könnyebb rántással, részben a víznek hála, szinte magához szorítja a törékenynek tetsző testet.

Óh igen, sejtettem, hogy a pofon nem talál helyet, s szorítja meg erősen a felkarom, ezért a mozdulat abba marad, de hogy esetleg fájna? Ha igen, akkor sem mutatom semmi jelét. Nem kezdek el jajgatni, vagy felszisszenni, s mindenféle grimaszokat vágni, neeem. Csak még inkább összeszűkültek a szemeim, s próbáltam nem kapkodni a levegőt, de már úgy is lerítt rólam, mennyire sikerült kihoznia a sodromból.
- Ne… ne merj kinevetni, mert eltöröm azt a csinos kis gigád. – Sziszegtem, s feszültek meg még erősebben a finom kis ujjak, melyekből senki sem nézte volna ki, hogy bármennyi erős is lenne bennük, s ölni tudnának vele. De ahogy mondani szokták, nem minden az, aminek látszik. De nem is mertem remélni, hogy esetleg holmi fenyegetőzés meghatná. Talán ha újra azt a módszert alkalmaznám, mint a legutóbb, hiszen a körülmények megvannak hozzá, ráadásul őt nem fedi semmi, így csak még erősebb lenne a ráhatás. Lehet, hogy ez az ő fejében is megfordult, amikor nagy nehezen kipréselte magából a keresztnevem?

- Kérlek, ismételd meg, mert nem hiszek a fülemnek vagy… többre nem futja az erődből? Biztos nagyon… megerőltető valakit a nevén szólítani, főleg ha rólam van szó. –
Újra csak elhúztam a szám, s meglepetten rántottam el a kezem a torkáról, amikor keze végigfutott az oldalamon, majd magához rántott.
- Mi a fészkes fenét művelsz már megint Malfoy? – Kérdeztem, ahogy a tenyereim, újra csak a mellkasára helyezve, próbáltam a kettőnk közötti távolságot megnövelni azzal, hogy megfeszítem őket. Nem volt semmi különleges abban, ahogy megszólított, még is libabőrös lettem tőle, hiszen ez… ismeretségünk óta először esett meg. De nem, ilyen kis húzások nem hathattak meg. A legutóbbi élmény, mely szinte egyenlő volt a semmivel, élénken élt a képzeletemben. Pont azért jöttem ide, hogy megszabaduljak ezektől a… kényszerképzetektől. Mert már nem tudtam másnak nevezni.
- Nem tudom mire vélni ezt a viselkedést velem szemben… talán elment az eszed? – Vontam fel a szemöldököm, majd próbáltam érdeklődő arcot vágni, a gúnyos kifejezés helyett, de nem igazán sikerült.

Fenyegető szavak, melyek újfent a maró gúnnyal telt nevetés előérzetét hozzák el, ám a még mindig torkára feszülő ujjak meggátolják a kitörését, majd a kéz lehanyatlik, s magában csak elégedetten mosolyodik el, hisz míly kellemes tapasztalni, mennyit ér a meggyőzés. Mégis, egyenlőre csak figyeli a másikat, ahogy mellkasára fekteti tenyereit, s szinte kétségbeesetten próbálja növelni a távolságot kettejük közt, míg kissé gúnyos grimaszt vágva teszi fel az értetlenkedő kérdést.

- Hogy elment-e az eszem? - Kissé elmélázóak szavai, míg balja lesiklik a másik felkarjáról, hogy annak ívét követve forduljon a csípő vonalára, ám ahelyett, hogy azt járná végig, társulva a jobb kar mellé, inkább a formás lábakra tapadó, átázott szoknya anyagának redőit s gyűrődéseit követve araszol keze mind lejebb a comb mentén.

- Az ok, egyesek szerint, egyfajta őrület... - Nos igen, sejtet, de nem mond ki olyat, ami akárcsak kompromittáló helyzetbe hozhatná, még ha ki is hallgatnák őket. S ahogy az újabb szavakat ejti, fordul balja vissza a térde magasságából, hogy meggyűrve a lomhán végighullámzó anyagot, tapassza balját Violet formás hátsójára, s könnyedén markolva bele az anyagon át, mélyedjen el a másik íriszeiben.

Most oly sok mindent tehetne. Magához szoríthatná, esetleg könnyedén lerohanhatná, netán nagyokat ígérhetne, de az mind-mind Draco reszortja, s ahogy hallja nem is egy nőszeméllyel szemben alkalmazza igen sikeresen. De mit is várt Lucius fiától. Bár... Igen messze került a kígyó a fészektől. Hisz egy Malfoy csak magához lehet hű, s ezáltal a családhoz. Mert a többi szövetség mind törékeny s olykor több gyengvel jár, mint erősséggel. Talán el kellene gondolkodnia annak a zsíros hajú kölyöknek is a család értékein. De ha nem, hát adjon okot a megtorlásra. De most nincs itt az ideje a családi viszálynak. Most játszania kell, úgy, hogy elnyomhassa azt, ami tán felütni készül fejét benne, s ha kifacsarja, mielőtt megerősödne, tán jobban igába kényszerítheti önmagát, mint eddig.

Úgy ismétli meg a kérdést, mintha annak semmi jelentősége nem lenne sőt. Talán még el is gondolkozik rajta, hogy mit válaszoljon rá? Ahelyett, hogy válogatott sértéseket vágjon a fejemhez, maró gúnnyal, s lenézéssel, kis undorral keveredve, hiszen valami ilyesmit várok, ehhez képest… a keze, mellyel oly erősen szorított, most lassan csúszik le, a nedves bőrön a víz alá, ott folytatva útját. Véve egy mély levegőt, álltam továbbra is a tekintetét, kérdően kutatva sötét íriszeiben, de választ… nem kaptam, s a szavak, melyek csak sejtettek, még jobban felbosszantottak. Hiszen a sejtések, amelyek bennem felötlöttek, inkább tűntek őrültségnek, mint sem logikus válasznak.

- Áááhh, szóval őrület. – Bólogattam, s hangomban nem kevés kételkedés érződött ki, ahogy próbáltam eltolni magam tőle, de… talán jó magam is képtelen voltam rá. Hiszen szinte megdermedtem, ahogy éreztem, hogy most sokkal tovább megy, mint eddig bármikor. – Én ezt nem igazán tudom tolerálni, tehát sürgősen vedd le rólam a kezed. – Susogtam halkan, könnyedén formálva a szavakat, melyek igen csak nehezemre estek. Apró remegések járták át minden porcikám érintései nyomán, melyeket ő is tisztán érezhetett. A testem nem tiltakozott, hogyan is tehette volna, hiszen kezdtem úgy érezni, én sem vagyok ura a tetteimnek. Egész testemben megfeszültem ezekben a pillanatokban, bár még így sem mutatott teljes ellenállást. Ennyire még én sem tudtam a tetteim manipulálni.

Ajkaim most apró mosolyba húzódtak, mely nem sokat árult el. Közelebb hajolva hozzá, fejem kissé félredöntve, érintettem meg nyakának ajkaimmal, s csókoltam le az alsó vízcseppeket.
- Az egyfajta őrület abból áll, hogy utolsó sárvérű korcsokat használnak ki az aranyvérűek, hogy testi vágyaikat kielégítsék? – Suttogtam a fülébe, simítottam végig ajkaimmal arcélét, de csak épp, érintőlegesen, szinte alig érezhetően, majd az ajkaihoz érve, pillantottam újra a szemeibe, s vártam, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy mire.

Kételkedő szavak, melyek korántsem meglepőek, főleg, hogy a szavak lejtése valamivel másabb volt, mint ahogy azt megszokhatta bárki is a a metamorf prefektustól. S épp ez volt a lényeg. Felépíteni az új arcot, mely kétségek közé taszítja a nőszemélyt, honnan felkarolva egyszerű, mégis kellemes játékszerré emelhető. S valóban, a szavak felett szinte elsiklik, s inkább a tettekre koncentrál. Hisz ajkak érintik nyakát, hogy annak vonalát követve fussanak végig arcélén, s végül a saját magát meglepően jól bekategorizáló fehérszemély megállapodik vele szemben, s tán várakozik. Nem, ezt korántsem volna oly egyszerű megállapítani, még neki sem, pedig oly sok és oly hosszú órákat töltött azzal, hogy a nagybátyja házában olykor-olykor megforduló alakokat méregesse.

- Ahhoz való képest, hogy nem tolerálod az érintésem, igen készségesnek mutatkozol. - Egyszerű kijelentés, minden említésre méltóbb él nélkül, elvégre a megtorláshoz hosszú s igen kacskaringós út vezet. S ahogy a muglik tartják, a pokol felé az út jószándékkal van kikövezve. S legalább egy kockakő legyen, melyre figyelmet fordít. Amúgyis mindig voltak elképzelései arról, kivel és miképp akar majd csevegni az örökké tartó kárhozat alatt. Legalább tesz azért, mit elhatározott.

- De legyen, ahogy akarod... - Negédes, szinte simogatóan lágy hang, ahogy lassú léptekkel indul meg, lazítva karjai ölelésén, ám azokat nem vonva el a másik alakjától, kerül Violet mögé, megtartva az eddigi, talán szükségesnek ítélt, távolságot csuladjon csípője és karjai közt, simul hát jobbja a múlhatatlan meleget árasztó vízzel átitatott felső anyagára, épp, hogy ujjhegyeivel érintve azt, mégis, ügyelve, hogy finom nyomást váltsanak ki ujjhegyei a bőr felszinén, míg szinte játszi könnyedséggel cirógatja végig a bal comb oldalát, hogy egészen a csípőig jusson, szinte feledve a lágyan hullámzó vízben szétterülő, majd' minden egyes mozdulatra más és más formába rendeződő, mégis lebegni tetsző szoknya anyagát, s inkább a csupas bőrön kalandozva tovább, míg az újabb, lényegesen lágyabb tapintású anyagot nem érinti ujjbegyeivel.

- Ha egyszerűen csak ki akarnálak használni, elég volna egy Imperio vagy egy Mobilicorpus... - Suttogó szavak, ahogy a másik füléhez hajol, ajkaival rá-ráfogva egy-egy zavaró tincsre, mely kissé összetapadva mozdul, hogy a a fül íve mogé rendeződjön, s kiemelje a hallószerv íves peremét. S persze szavai közpedte nem maradt el a finom simítás, melyet ajkaival az érzékeny bőrön, jobbjának ujjhegyeivel az áttetszővé vált ing anyaga alá csusszanva, s érintve a köldök felső ívét, valamint baljának apró, szinte csak jelzésszerű mozdulatával helyez kilátásba, apró fodrot keltve a víztömegben, mely a combtövek mentén követi a másik alakjának vonalát.

- Készségesnek? Ugyan kérlek… egyszerűen csak a testem reagál az érintésekre, melyeket a te tapasztalt kezed csikar ki belőlem. Ettől ne érzed magad nyeregben. – Édes kis mosoly, szurkálódó szavak, melyek mögött talán több húzódik, kimondatlanul, amit lehet ő meg sem ért. Ha képes lennék irányítani az érzékeim, már rég kiszabadultam volna a karmai közül, melyek egyre csak szorosabban, s szorosabban tartottak engem fogva. Nem akartam megfutamodni, nem akartam a gyengeség újabb jeleit mutatni, s egy olyan játékba szálltam bele, melyből mindenképp én kerülök ki vesztesként, akár hogy is végződik a történet. Hiszen a felkorbácsolt vágyak, hogy egyre csak többet, s többet akartam, rossz útra tereltek. Ha még időben a jó irányt választom, azért fogok sokáig szenvedni, hogy nem folytattam utam a bizonytalanba, ezzel megfosztva magam a felhőtlen gyönyörtől, amit csak pár pillanatig tudhattam volna magaménak, s utána…a rideg csalódás, elutasítás. Lelki szemeim előtt látva a képet, melyben úgy fog tenni, mintha soha, semmi nem történt volna ezen az estén.

Megkönnyebbülten felsóhajthattam volna, miközben újra csak egy nagyot dobbant a szívem, hangjának bársonyos színére, ahogy kiejtette a szavakat, s távolodott el kissé, de még így sem véve le rólam a kezét. Figyelve, hogyan indul meg, s kerül lassan mögém, hunytam le újra a szemeim, majd próbáltam a még megmaradt darabkáim, az elveim, a határozottságom összekaparni, amelyeket újabb s újabb érintéseivel tört lassan teljesen porrá. Ennyire gyenge lennék?
- Óh, milyen naiv lélek is vagyok én. De tudod… ahhoz szükséged lenne a varázspálcádra, nem igaz? S egyébként is… abban mi lenne a szórakozás, ha csak egy testet kapnál meg, melynek mozdulatai, tettei oly kiszámíthatóak, hiszen te irányítod. –
Beszélek, halk, dallamosnak tűnő hangon, mintha csak hangosan gondolkoznék. Ismét az alsó ajkamba harapok, belemélyesztve fogaim, hogy még véletlen se hagyja el valamiféle sóhaj az ajkaim, ahogyan érintései a nedves, csupasz bőrön szinte perzseltek.

Véve egy mély levegőt, pördültem meg a tengelyem körül, s kerültem ismét vele szembe, majd arcát tenyereim közé véve, vizsgálgattam a vonásait, melyek sosem mutattak igazat, csak azt, amit láttatni akart.
- Ej ej… miért hiszed azt, hogy nem látom át ezt az egészet? – Kérdeztem, s éreztem, hogy talán újra kezd visszatérni a józan eszem, amely percekre elhagyott. Bár még mindig ott munkálkodott bennem az, hogy hagyjam magam sodródni az árral, élvezve a helyzetet, kihasználva az alkalmat, s kölcsönösen örömünket lelni egymásban… milyen jól is hangzik, csak hogy ehhez nem vagyok elég erős. – Sosem szerettem, ha csak egyszerű tárgynak tekintettek, ahogy ez most is megvan. Hhm… milyen kár. Pedig milyen jól szórakozhattunk volna. – Kissé még félre is billentem a fejem, majd megjátszott sajnálkozó arcot vágva ingatom meg a fejem

Szavak, miket tán csak a jóakarat sodort füleibe, hisz oly halkak, szinte a víz fojtott morajlása elleplezi élüket s a beléjük plántált értelmet. Mert ha túlzott mondandóval nem is, de elejtett, apró morzsákkal teli volt valamennyi fellángolásnak tetsző felszólalás. S az, hogy megpróbálja rá terelni a figyelmet saját maga helyett, oly gyengeségeket vet fel, melyek megléte oly kínos lehet a másik számára. Elnyom egy színrelépni készülő mosolyt, ahogy érzi, miképp feszül meg a másik teste a mély lélegzet alatt, s csak érdeklődőn pillant a másik íriszeibe. Korántsem oly érdeklődéssel, mellyel mások egy nőt méregetnének, sokkal inkább úgy, mintha valami eddig leíratlan szerkezet lenne előtte, s annak működési elveim töprengene.

- Szóval csak a tested? - Bár hitetlenkedést feltételeznének a szavak, azok lejtése inkább bizonyosságot sejtet. Ám jó manipulátorhoz méltóan, s így méltónak mutatkozva tulajdon nevéhez, értelmezhető a bizonyosság akár arra, hogy valóban csak a másik teste reagál, akár arra, hogy a nőszemély hazudik, s ez érezhető, avagy arra, hogy épp megfelelő a táptalaj annak a könnyed játéknak, amibe bele kíván kezdeni, netán megfelelő lapok pihennek az asztalon egy újabb adu felütéséhez.

- A kiszámíthatóság olykor előny. Mégis, ha csak annyit parancsolnék, hogy ölelj, nem szabnám meg, hogy miképp tégy kedvemre. Bár meglehet jobb volna irányítani, elvégre nem tűnsz kellő fatáziával bírónak... - Oly hang, mint mikor valaki egy imádattal gondozott állathoz vagy holmi butácska gyermekhez szól, kissé kioktatóan, kissé becsmérlőn, s meglehet a másik számára maró felhangokkal tarkítva szavait. Hisz tudja, minél inkább belelovalja magát a másik a témába, annál könnyebb lesz egy-egy elejtett szóval s érintéssel elérni akár azt, hogy valójában ő kezdeményezzen, s valóban a saját, sőt, a lehető legjobb ötletének tartsa amit tesz.

Való igaz, hogy kellene a pálcája az említett esethez, de mit tőrödik most azzal, s inkább siklik át a csupán részletkérdésnek titulált mozzanaton, s holmi megdönthetetlen gondolat véghezviteléhez léthehozott gólemnek tetszhet, mely nem kíván változtatni sem a véleményein, sem lehetőségein. S meglehet, épp ez az, mi oly nyugtalanító képet adhat. A bizodalom és az önelégültség mintaképe. Talán ez kerül majd sírkövére is, már ha lesz, ám jobb ezt mellőzni, mielőtt oly komikus részletek ötlenek fel benne, mint a gyászolók arckifejezései avagy épp a necrológok. Igen szerencsétlen volna, ha épp most bukna ki belőle egy-egy nevetésfoszlány. S ezzel tisztába kerülve fojtja el a gondolatok csíráját, kimért könnyedséggel helyezi jobbját a nőszemély csípőjére,míg balja a szoknya kellően lebegő anyaga alól elő kerülve lel rá a csípőre, melyre felkapaszkodik, majd a bordákat lassan, szinte kínzó lassúsággal követve végig, fordul a megázott anyagon át igen hívogatónak tetsző keblek alsó ívére, mindössze a szegcsontig követve azt, hogy a lágy völgyön fellépegetve, érintse ujjhegyeivel a nyak kellően hosszú ívét, s a tán kissé hevesen lüktető nyaki ütőér mentén csusszanva tovább, lehelletnyire érintve csupán a sima felszínt, állapodik meg az áll alatt, megemelve így a fejez, s kissé közelebb hajolva pillantva az íriszekbe.

- Míly bájos... - Szinte az ajkakra leheli a szavakat, ahogy mind közelebb kerülnek a telt száj körvonalai sajá, élveteg ajkaihoz. - Ha átlátnál rajtam, rég nem tárgynak tekintenéd magad... - Szándékosan lehankított hang, mely elvárja, hogy minden figyelem rá szegeződjön, s valóban, a cél nem más, mint minden egyes idegszál rábírása arra a bizonyos koncentrációra. S szinte elégedetten a lebilincseléssel, jelenik meg halovány árnyék ajkainak szegletében, hogy aztán tova tűnjön egy lágy csók keretei közt, mely alatt puhán ízleli meg a másik ívelt ajkait, alig, szinte sóhajnál lágyabban forrva eggyé azokkal, majd látszólag távozást mímelve, mind fokozva a szenvedélyt, szinte követelőzővé fokozódó habzsolássá formálódva vesse ismét sajátjait a másik ajkaira, míg jobbja megszorul a csípőn, mintegy rabigába zárva a másikat, s balja szórakozottan siklik tova a nyak ívén, egészen a tartóig, hogy a megázott tincsek közé hatolva támasztja meg a másikat.

- Honnan is tudhatnád, milyen s mennyi fantázia lakozik bennem, amikor fogalmad sincs milyen is vagyok valójában? – Kérdeztem szinte már jókedvűen csengő hanggal, ami nem volt több csupán színjátéknál. Talán így könnyebb volt a zavarom leplezni, a bizonytalanságot elrejteni, bár… lehet, hogy ő még így is átlátott rajtam? Tekintetéből, melyek igen csak vizslatóan tapadtak rám, ezt szűrhettem le. Vagy ez is csak megtévesztés, semmi több? A megszokott macska-egér játék, mely az utóbbi időben túl nagy méreteket öltött,  s léptük át azt a határt, amit soha nem kellett volna. Mint ahogy most is, szinte a karjaiba omolva simulok hozzá. – Amikor minden gátlás tovaszáll, ahogy az erős férfikarok szinte fájóan átölelnek, s olyan szavakat suttognak, melyektől még a vérem is felforr. –

Ahogy a szavakat elhagyták ajkam, úgy csusszantak le a kezem az arcáról, lassan, végig a nyakán, karcolgatva a bőrt, majd elindulva a vállakon, mindent kitapintva ujjaimmal.
- De hát honnan is sejthetnéd milyen az, amikor egy igazi férfi próbálja meghódítani a kiszemelt nőt. – Erős kritika, mellyel illettem őt, bár valószínűleg tartottam, hogy egy ilyen megjegyzés ugyan úgy lepereg róla mint a többi de talán… elbizonytalaníthattam volna kissé, vagy… féltékennyé tehettem? Áh, nem, ez teljességgel kizárt. Érdekelte is őt, nekem miféle alakokkal van, vagy volt dolgom.

A kezek, melyek szinte minden érintésükkel újabb és újabb áramütésként csaptak le rám, tovább járták a járatlan, felfedező útjukat, s valamiért én sem bírtam megállt parancsolni, ahogy lassan végigsiklott újra a kezem karjain, majd a csípőjére helyezve simultam hozzá még jobban felsőtestemmel. Érezve a vizes anyagon keresztül a másik szívverését, melyhez képest az enyém egy megkergült szerkezetéhez volt hasonlatos. Kulcscsontjához hajolva simítottam végig a vizes bőrt ajkaimmal, mely talán azt jelenthette, megadtam magam, s most már kényére-kedvére „használhat” fel engem. Óh nem. Ez igen csak naív gondolat lenne, egyszerűen csak kiélvezem a helyzetet, amíg lehet. S bár tudom, sokkal jobban fog fájni az utána következő órák, napok, s hetek. Melyeket az emlék hatására kell majd elszenvedjek.
Ujjait az állam alá csúsztatva, enyhén kényszerítve rá, hogy nézzek a szemeibe, pillantottam fel, s mosolyodtam el halványan a bájos jelzőre.

Nem, nem hittem a szavaknak, mely oly halkak voltak, még is szinte belevésődtek a tudatomba, s vízhangozva ismételték el újra azokat a bizonyos szavakat. Talán még az is jobb lett volna, ha rám kiabál, s úgy jelenti ki ezt, mert így hamarabb elengedtem volna fülem mellett, de így… Ravasz volt, tudatában volt annak, hogyan, s miként ejtse ki a szavakat. Reakcióra, pedig nem is maradt időm, hiszen ajkai az enyémhez értek, aprócska, alig érezhető, jelzésszerű csókkal. S ereszkedtek szemhéjaimra mázsás súlyokhoz hasonló érzés, s hunytam le őket, majd a víz alól kiemelve a kezeim, fontam körbe könnyedén a nyakát. Esetleg megfordult volna a másik fejében a távozás? Miszerint elváljanak az ajkak, amikor éppen csak, hogy egymásra találtak? Talán a számomra az lett volna a legkedvezőbb… ha nem éppen vesztettem volna el az eszem, s szorítottam volna jobban magamhoz, követelve a folytatást, többet, többet és még többet, telhetetlenül, lángoló szenvedéllyel, mely soha sem elcsitulni ezek után. Belemélyesztve a körmöket a tarkójába, feljebb csusszanva a tenyér, hol a világos haj rövid szálai ingerelték tenyerem. Ám ahogy a percek teltek, s láncolt magához karjával, úgy ködösült el körülöttem minden, majd egy éles villanás, egy figyelmezető jel, mely az utolsó pillanatban nyílalt belém arra késztetett, hogy most azonnal riadót fújjak. Elrántva a fejem, próbáltam magamtól ellökni.

- Eressz el Malfoy. – Csengett határozott éllel a hangom, miközben villogó szemekkel néztem rá, a levegő után kapkodva.

Míly könnyű az uralom azok felett, kik vonásaikon hordják mindazt, mit leginkább elrejtenének. Csupán értő szem kell, s máris megnyílik az a bizonyos zár, mely a tudatot védené. S valóban, míly sokat köszönhet ismételten Luciusnak. Egyetlen alapos lecke, s máris oly töméntelen kapu nyílt meg előtte, miről korábban álmodni sem mert volna.

Szavak, melyeken akár meg is ütközhetne, hisz egy Malfoyt nem igazi férfinek tartani, sőt, ezt még szavakba is önteni... Nem épp életbiztosítás, főleg egy sárvérűnek, akit akármikor és akárhogy félre állíthat, ha épp kedve tartja, s még csak azt sem lehet majd mondani, hogy értékes darabot vett el a társadalomból.Hisz mit számít egy egyszerű kis báb, aki legfeljebb ágymelegítőnek való? Inkább kacagnia kellene a másikon, mint azon elmélkednie, vajon mennyire sértette meg önérzetét.

De elragadja az önmaga eszközölte csók, melybe a másik látható hévvel veti magát, karjait mind szorosabbra fogva nyaka körül, s méginkább hozzá simulva, mit csak megerősít karjainak ölelésével, hogy ne adódhasson oly kellemetlen alkalom, mint legutóbb, mikor szitkozódni kényszerült ezen szerzet miatt. Ám az ajkak, tudja jól, épp úgy tudnak hazudni, mint ahogy ki is adhatják tulajdonosukat. Mert ő egyszerre hazudott s vallott, mert ebbe a gesztusba belesűrített oly sok mindent, főleg kétségeket, melyeket nem hogy szóba, de gondolatba sem formálna meg soha. Mert mind értelmetlen volt, hisz gyengíti csak a tudat, hogy kételkednie kell.

Heves, szinte fékevesztett ölelés, melyben ajkaik eggyé kívánnak olvadni, s csak egy röpke gondolat, mi végig siklik elméjén, majd tovaszáll, míg a másik karjai nem eresztik, s próbálják meg ellökni, míg dühösen villannak a szemek, ahogy szemhéjait felnyitja ajkaik elválása után. S valóban, mintha maró éle volna a szavaknak, melyeket felé vág a némber. S igen, most jött el az ideje, hogy bevesse egyik leghalálosabb fegyverét...

Ajkai gúnyos fintos helyett lágy, megértő, szinte szerelmes mosolyba hajlanak, íriszei kitágulnak s megfakulnak, hogy méginkább kiemeljék ábrázatának vonásait, melyek közül a vonzóak s markánsak kissé nagyobb hangsúlyt kapnak, főleg a lassan ibolyakékké fakuló szemek miatt, melyek szinte távoli bástyái a kettejük körül örvénylő víznek. Karja, mely eddig a tarkót támasztotta meg, siklik le a csigolyák mentén, hogy a kellemes, enyhén nedves bőrt alig-alig érintve, bonyolultnak tetsző, kacskaringós mintákat rójon olykor-olykor megállapodva, s ajkai mélázón, alig lehelletnyire nyilnak meg, mint a mesteré, ki a kész műben gyönyörködik.

- Menj, ha menned kell...- Suttogja a szavakat ellágyulva, kissé át-áthajló felhangokkal, melyek dallamossá teszik beszédét, s olyfajta hangszerhez teszik hasonlatossá, mihez nem kell kíséret. Azzal karjainak ölelése enged, hogy maga mellé hullajtva őket, zavarja meg a lassan nyugalmat lelő tükörképet. S csak áll, utat engedve, ha a másik menni kívánna, lassan emelkedő-süllyedő, kimunkált izmú mellkassal, mellyel együtt a széles vállak is mozdulnak, s a csillogó, épp, hogy vízzel hintett felszín a fények játéka gyanánt valószínűtlen hullámzani tetszik, bár ki tudja, az is lehet, hogy született tehetségével segített rá eme fogásra.

- Ám remélem, lesz alkalmam gyönyörködni fantáziád gyümölcsében... - Vágyódó hang, s megvillanó íriszek, melyekben mérhetetlennek tetsző vágy, törődés s tán odaadás ígérete lebeg, majd tűnik tova egy szívdobbanás alatt, hogy helyét hosszúra nyúló ereszkedés vegye át, miként szemhéjai lezárulnak, elfedve a megfakult íriszeket, s térdei is hajlanak, hogy tompa döndülés kíséretében érkezzenek a medence aljzatára, s karjai mérhetetlen lassúsággal emlekedjenek meg, áttörve a víztükröt, felfelé fordított tenyérrel, lágyan meghajló könyékkel s csuklóval, mint ki a kelő napot vagy az isteni fényt dícséri, áhitattal hintve teli vonásait, míg belsőjében sötét gondolatok szaggatják egymást, hogy melykük is kelljék előbb életre.

Lélektükrei lomhán nyilnak a világra, csupán félig fedve fel tükrüket, ezáltal mindössze alsó ívüket tárva a nőszemély elé, melyek immár aranyszín ragyosággal, magasztos várakozással telve izzanak fel, miként a térdre hullástól aranyszi magasra felcsapó permet visszahullva tulajdon fejére, nyernek méginkább hangsúlyt a vonásai mentén végig gördülő cseppek.