Belső udvar - Kerengő

[[ Kevin ]]

[ Kevin ]

-Ugyan, semmiség. *legyint mosolyogva* Majd a lelátókról drukkolok, hogy bejuss. Egyébként én is úgy hallottam, hogy sok jelentkező lesz. *alsó ajkába harapva kezd mélázni, tekintetét most egy közeli fa ágán pihenteti* Azt hiszem hamarosan a Hollóhátnak is válogatást kell tartania.. Olyan szörnyű, hogy hirtelen ennyi ember kilépett a csapatokból. *morog elszontyolódva.
Ezután sorozatos biccentés következik. Bizony, négy testvér, Hírverős apa, seprűfejlesztő anya. Kicsit elpirul, mikor úgy érezi, hogy ezzel a család témával  ismét érzékeny pontra tapint Kevinnél, ezért örül is, hogy az iskolára terelődik a szó.*
- Hmm, hogy mit szeretek legjobban az iskolában? *mélázik el ismét, egy újabb cukorpennával szája sarkában* Igazából, én már kiskorom óta ide akartam bejutni.. Szóval, szinte mindent imádok itt. Azt, hogy repkedhetek a seprűmön, anélkül, hogy figyelnem kellene a mugli szomszédokra, hogy igazán önmagam lehetek, a mozgó lépcsőket, a hatalmas nagytermet, a házimanókat, a folyosón lévő páncélokat, az óriási udvart.. Itt minden jó, az órákat is szeretem. Na ja, tantárgyak.. Nos, azok közül, hmm.. Mindet szeretem azt hiszem, kivéve a jóslástant, amit csak Trelawney miatt nem tudok kedvelni. Talán a bűbájtan és bájitaltan a kedvencem.. Vagy a sötét varázslatok kivédése.. Valami olyasmi, amit gyakorlatban kell művelni.*No igen, Audrey mindig is gyakorlatias ember volt. Igaz, hogy órákig tudna felhőket bámulva mélázni, az elmélet pedig olyan könnyen vésődik be elméjébe, mint puha vajba a kés, de valahogy a cselekvés tölti fel energiával. Szeret ösztönösen cselekedni, olyan gyorsan, hogy esélye sincs végiggondolni, mit is tesz éppen, ennek ellenére, ritka az olyan alkalom, mikor valami orbitális eszetlenséget csinál. Cukorpennájának utolsó falatkáit eszegetve akaratlanul is fülébe szökik órájának heves kattogása. Egy röpke pillantással megállapítja, hogy igencsak rájuk esteledett, és közeledik a takarodó ideje, de ezt a találkát nem akaródzik neki félbeszakítani. Gyorsan végiggondolva a dolgot, már nyílik is a szája, hogy a következő találkozó időpontját javasolja*
- Figyelj Kev.. *Igen, becézi a fiút. Rossz szokása, hogy amit csak tud, azt lerövidíti, legalábbis, ha nevekről van szó. Eszébe sem jut, hogy a fiú esetleg utálja, ha becézik, vagy nem szokott hozzá*
- Mit szólnál hozzá, ha mára visszavonulnánk, és szombaton, persze csak akkor, ha ráérsz, lemennénk a pályára kviddicsezni egyet, na? *mereszt nagy szemeket a fiúra. Reméli beleegyezik a dologba, és nem veszi rossz néven, hogy Audrey javasolta a következő találka helyét és időpontját*

[[Audrey (:]]

[Audrey (:]

- Hát jah, én is nagyon sajnálom, hogy hirtelen ennyien léptek ki a csapatokból… -feleltem a lánynak- Lehet az egész játék, csak hirtelen fellángolás volt részükről, vagy nem tom. Ahogy érzik... –hallgattam el. Már régen be szerettem volna kerülni a csapatba, talán most végre megadatik ez a lehetőség. Bár, fogó már nem lehetek, mivel Harry nemrég visszatért, azért jelentkezem hajtónak, aztán majd lesz ami lesz..
Na de visszatérve, az igazság az volt, hogy nagyon nem tudott meghatni soha, kiről éppen mi az aktuális pletyka. Ezért nem tudtam, semmi érdemlegeset hozzáfűzni a kilépésekhez sem… Ezt kb annak írhatjuk  a számlájára, hogy az én sorsom sem izgatott soha senkit… Ezt viszont csakis a saját hülyeségem számlájára írhatom, szóval az egész gondolatmenet a szokásos helyen ér célba: az eddigi életemet teljesen elrontottam… hurrá...
Azonban, amikor láttam, hogy Audrey ismét szólásra nyitja a száját, visszakormányoztam a figyelmemet a jelenre. Fájdalmas volt a múlt, igyekeztem is lezárni, de ez nem ment olyan könnyen… Viszont, úgy nézett eddig ki, hogy a lány szemében talán érek valamit, szóval tartoztam neki annyival, hogy a teljes figyelmem neki szentelem… Már csak azért is, mert már ilyen rövid ismeretség után is, sokat jelentett nekem a lány. Ő volt az első személy, akivel huzamosabb ideig el tudtam beszélgetni anélkül, hogy kiutált volna az életből is… Ezért pedig, nagyon hálás voltam neki.
Na de tényleg ideje volt visszatérni a jelenbe… Mosolyogva hallgattam a lány szavait, ahogy mesélte mennyire szeret itt szinte mindent; mennyire élvezi az éltet.... Haloványan felfogtam, hogy valahol a lelkem mélyén ismét fel akar törni a keserűség, azonban az Audrey-ból áradó vidámság, könyörtelenül eltaposta… Kellemetlen, de így járt…
Éppen nyitottam volna válaszra a számat én is, de a lány folytatta:
„Figyelj Kev…” Kev… Kev?! visszhangzott a fülemben pár pillanatig… Nem, félreértés ne essék, nem zavart, vagy idegesített a dolog, hanem… hanem megdöbbentett. Így eddig csak otthon hívtak… Jól esett hallani ezt a nevet, végre más szájából is.. Hiába, én már csak ilyen vagyok: ilyen kis dolgoknak is tudok örülni…
Azonban Audrey szavai után, hiába csendült fel a lelkem mélyén ezer vészharang könyörtelen hangja, nem szabadott kimutatnam mennyire elszomorodtam egy pillanat alatt... Tudtam, hogy egyszer vége szakad ennek a gyönyörű estének, hogy a lány most elmegy, és ismét egyedül maradok… De nagyon nehéz volt elfogadni… pedig már az első perctől kezdve tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Bármennyire is fájt, ez van…
- Persze, oké… -feleltem elég idiótán, de hirtelen csak ennyire tellett tőlem. Amúgy be kellett ismernem, Audrey-nak igaza volt, sikerült már nekem is teljesen átfagynom… csak erre eddig nem figyeltem… A lány azonban, valamelyest mégis jobb kedvre tudott deríteni:
- Szombat? Tökéletes! -tört ki belőlem a válasz- Deeee ha esetleg úgy gondolod… -próbáltam meg én is felvetni egy ötletet- A „meccs” után akár lemehetünk Roxmortsba is mászkálni egyet, vagy beülni valahová…
Nem tudtam a lány mennyire fogja díjazni az ötletet, de meg kellett próbálnom… innentől kezdve, lesz ami lesz…

//Lucas//

~Na hát, ilyen is van még az életben?~ -nézett Mandy csodálkozva az órarendjére. A meglepődésének oka az volt, hogy az 5. óra melletti kis négyzet ki volt húzva. Azaz, érthetőbb nyelven lyukasórája volt a mi Mandynknek. Ilyen nem túl gyakran fordul elő vele, általában minden napja be van táblázva, és ha ez még nem lenne bőven elég akkor a délutánokat is végig kell tanulnia. Ez pedig nem csoda, hogy eléggé lefárasztja, és szórakozásra már ideje sincs. Apropó szórakozás...Ostara bál...természetesen Mandy is jelentkezett rá, de az öröme mégsem akkora, mint amekkora lehetne. Sajnos még mindig nem talált párt, pedig hirdette is magát...persze nem úgy ( hopsz ez félreérthető lett ), de választ senkitől sem kapott. Áááá, de miért is szomorkodjon ilyen apróságok miatt, elmegy, jól érzi magát, és hát csak felkéri valaki táncolni...azért annyira nem csúnya. Mandy miután szemrevételezte a mai napirendjét( azaz órarendjét), úgy döntött lemegy kicsit az udvarra, hátha találkozik valakivel akinek szintén lyukas órája van, és beszélgethet egy jót...őszintén szólva már nagyon vágyott egy kis pletykálásra, egy jó társaságra. Felkapott egy laza felsőt...úgy látta elég szép idő van kint...egy farmert, cipőt, majd kezébe fogott egy könyvet, amit még anyjától kapott...természetesen mugli könyv volt, és tök izgi. (Agatha Cristie egyik krimije) Melléfogta a bájitaltan tankönyvét is, mivel következő órája ez lesz, bár azt nem tudta, hogy lesz neki ideje olvasni és tanulni egyszerre, meg esetleg beszélgetni is, de hát jobb mindenre felkészülni. Nem mintha Mandynek túl sokat kellett volna böngésznie ahhoz a tankönyvet, hogy a fejébe menjen az anyag, főleg ha bájitalokról volt szó. Imádta ezt a tantárgyat...nem csoda, hisz nővére profi volt a bájitalok terén. Hát volt kitől örökölnie. Ígyhát Mandy lebaktatott a lépcsőn, végigment két folyosón, majd végül kiért a belső udvarra. Szerette ezt a helyet, hisz talált benne nyugalmat is, azonban a nyüzsgés is gyakori volt. Most épp teljesen kihalt volt, egy lelket sem látott sehol, nem is nagyon értette...~Nocsak, mindenki órán lenne?~ kicsit meglepődött, majd ezen átesve, keresett egy napos padot, leült, kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdte. Már egy jó ideje ült így néma csöndben, amikor felpillantva egy közeledő alakra lett figyelmes. Lassan kirajzolódtak a srác körvonalai...és ekkor Mandyt elfogta a remegés...ugyanis a felé tartó srác Lucas volt, az a bizonyos személy.

/Mandy/

Kissé összenőtt szemmel kóvályogott a folyosón Lucas, hiába az előző órák, mindazok ellenére kb egy zombi éberségével rendelkezett, ahogy visszatért a mardekáros hálóba, lepakolni a dolgait és átadnia magát az előtte álló majd egy órányi édes szabadidőnek. Ahogy a csarnokból látta gatyarohasztó időjárás uralkodik odakint, legalábbis az elmúlt pár hónap átlagos három-négy fokához képest. Ennek megfelelően kibontotta ma kifejezetten ízlésesre megkötött nyakkendőjét, kigombolt pár gombot a nyakánál a fulladásos halál elkerülése végett és a zöld ezüst kiegészítőt a nyaka köré tette, hogy lelógjon a vállairól. Ingujjait feltűrte, így végül sikerült valami kellőképp laza szerelést kölcsönöznie az egyenruhájának, majd felkapta kedvenc bonyolultabbnál bonyolultabb bájitalait tartalmazó könyvét, amit ha másnak nem párnának majd használhat, de elsősorban olvasni vitte a vaskos könyvet.
Könyvével a hóna alatt kicsivel élénkebb hangulatban haladt a belső udvar irányába, ahol ilyenkor többnyire egy lélek sem tartózkodott. Lépcsőn fel, majd balra, folyosón előre, lépcsőn le kicsit tovább majd ki az életető napsütésre végre.
Az árnyékos folyosók után hunyorognia kellett a hirtelen nyakába zúduló sok-sok luxnyi fény miatt, így elsőre csak egy nagy fénygömböt érzékelt a terület helyén és ahogy beljebb haladt és szoktatta a szemét a világossághoz lassan körvonalazódott egy évfolyamtársa alakja egy távolabb eső padon. Megörülve az ismerős arcnak, arra is vette az irányt, pláne hogy felismerte az alakot, akivel még akár el is lehetne beszélgetni, a bájitaltanról. Micsoda véletlen nem-de? Két jó bájitaltanos találkozik. Elég ritkaságszám...
Ahogy közel ért a padhoz, meg is szólította a lányt.
- Szia Mandy - udvarias mosollyal az arcán - Leülhetek? - kérdezte a könyvet tartó kezével a lány mellett lévő terület felé integetve.

//Lucas //

Mandy mikor észrevette a közeledő srác alakját, úgy döntött inkább a könyvébe merül, mintha fel se tűnt volna neki, hogy felé tart valaki...de mégha csak valaki lenne...csakhogy ez Lucas...az a srác, akibe kis híján belezúgott...vagyis nagyon bejött neki. Azt maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de ha meglátta elfogta a remegés, és a szíve 5-ször olyan gyorsan vert. Jah és hát az a bizonyos rossz szokás...a dadogás. Igaz még sosem állt vele szemtől szembe, néha köszöntek egymásnak, de ilyen helyzetbe még nem kerültek. Mandy már most attól tartott, hogy ha tényleg odamegy hozzá...akkor aztán annyi...meg se fog tudni szólalni. Egyébként se volt túlzottan bátor csaj, bár ha megismert valakit, és szimpatikusak voltak egymásnak hamar feloldódott. Na de ez most teljesen más eset, mégiscsak arról a fiúról van szó...és mellesleg mardekáros. Ennek ellenére Mandy valahogy másmilyennek gondolta Lucast, az arca megnyerő volt, nem tűnt bunkónak, mint a legtöbb mardekáros, egyszóval egy kicsit kilógott a sorból. Vagy csak Mandy akarta ilyennek látni.
Szóval Mandy csak ült ott lehajtott fejjel, de igazából egy szót sem értett meg az olvasott szövegből, mereven nézte a könyv lapját, de csak Lucas lépéseire koncentrált...ami valljuk meg egyre közelebbről hallatszott.
~Nem fogok betojni...bátor leszek...hisz ez csak egy közönséges srác...jajj de mégsem az...nem...nem veszíthetem el a fejem...magamat fogom adni, de nem a dadogós magamat~ -bíztatta magát Mandy, de még mindig nem volt biztos benne, hogy meg tudja tenni. Azonban nem volt már túl sok ideje töprengeni, hisz Lucas már nagyon közel járt...és mostmár teljesen biztos lehetett a lány abban, hogy felé tart. Azért a fejét még mindig nem emelte fel, húzta az időt, majd ráér ha megszólítja a srác. Ez a pillanat azonban egyből eljött, mert a fiú kedvesen köszöntötte, majd megkérdezte leülhet-e.
~Na most adj bele mindent Mandy, és légy természetes...mennie kell~ -győzködte magát a lány, majd összeszedte minden erejét.

- Szia Lucas - ~ez az, nem dadogok~ -örült Mandy, majd bátrabban folytatta. Persze, foglaj helyet nyugodtan. -ezzel arrébbpakolta a bájitaltan tankönyvét, és a szabad helyre mutatott.

Csak ekkor nézte meg kicsit jobban a srácot, és a megjelenése is teljesen letaglózta. Istenien állt rajta az az ing, és még ki is volt gombolva. Mandy nem nagyon tudta róla levenni a szemét, de nemsokára észbekapott, és inkább elindította, vagyis folytatta a beszélgetést.

- Látom te is tanulni készültél...én úgy tudom te is szereted a bájitalokat, ugye? Tudod én megőrülök értük, a nővérem egyszerűen profi ebben, olyan bájitalokat tud készíteni, hogy a szavad is elállna, de komolyan. -mosolygott rá a lány, tényleg kezdett feloldódni, talán rájött, hogy Lucas nem fogja leharapni a fejét.

- És egyébként mi újság, történt veled valami izgalmas mostanában? Mindjárt itt a bál, már nagyon várom...csak hát az örömöm nem teljes.

~Na ennyi egyszerre elég lesz, nem kell túlzásba vinni a célozgatást~

[[ Roxanne ]]

[ Roxanne ]

A lány egy padon üldögélt, és a kezében leledző könyvet olvasta. Végre vége a hétnek, és nem kell semmi mással foglalkoznia, mint azzal, amivel csak akar. Arcán egyetlen arcizom sem rezdül, hófehér maszkja, semmiféle érzelmet nem közvetít a kötete oldalait forgatva. Na nem mintha ez csodaszámba menne nála. Az egyetlen, aki néha-néha halvány mosolyt tudott varázsolni az arcára, már nem tartozik a Roxfortosok közé, sőt, az Élők közé sem.
Nem tehetett róla, újabban egyre többször gondolt a fiúra, és egy bizonyos másikra is, aki mindezt újra felszakította benne.
Vegyes érzelmekkel sóhajtott fel, és révedt el a semmibe. Haragudott Rá, és mégsem. Nem tudta, mit akart vele elérni, és talán soha nem is fogja, hiszen, otthagyta a könyvtárban.
Megváltozott azóta, bár kívülről semmi nem látszott de a belsőt már kikezdte valami megfoghatatlan, ami a közjáték előtt soha nem volt. Nem táplált érzelmeket, nem hiényzott neki senki, és nem érdekelte, mi történik körülötte. Most azonban, gyakran pillantott fel, hátha meglátja a fiú alakját valahol. Nem, ez többet meg sem fordulhat a fejében. Szerencsére az elmúlt pár napban nem találkoztak össze, nem is baj. Sőőt. Talán jobb is így…

Álmatag tekintettel pillantott fel, fejét kissé félrebiccentve vesztek el lélektükrei. Maga előtt képek sokasága pergett le a könyvtárból, órákról, a múltjából. Megkeményítette vonásait, és dacosan meredt a csuklójára. A nap fénye árnyékot vetett a hegre, mely az alabástrom bőrt éktelenítette. Hátratűrte a szemébe lógó tincseket, és apró fintorral ajkain visszahúzta rá a pulóver felcsúszott ujját. Tudta, hogy semmi értelme rejtegetni, de mégis gyűlölte a szánakozó, vagy más egyéb pillantásokat, melyeket kapott érte. Nem sokan tudták, tulajdonképp mi, és hogyan történt, a pletykák, melyek annakidején keringtek, még a valóságot sem közelítették meg. Julia soha nem törődött azzal, hogy ki mit mond a háta mögött, egyetlen esetben tette szóvá, akkor sajnálatos módon az illető húzta a rövidebbet. Azóta mondhatni teljes lelki nyugalommal sétált el mindenki, és minden mellett. Ha jó kedvében volt, és te el találtál zakózni előtte, nagyobb volt a valószínűsége, hogy talán előbb segít fel, és utána szól be, nem fordítva.

Az, hogy furcsán néznek rá, mentalitása miatt, rég nem zavarta. Nem volt társasági lény, ebből következően, nem is tették szóvá előtte. Vagy ha mégis, apró fintora, vagy jeges pillantása elég meggyőzően hatott, hogy ne folytassák tovább a fejtegetést. Mindenki tudta, hogy bár sárga címert visel, fölénye, tartása, és mozdulatai egy ízig-vérig mardekárosé voltak.
Egyik lábát keresztbe tette a másikon, pilláit gyors mozdulattal nyitotta ki, és szegezte újra a könyvre. Lépteket hallott...
Mély sóhaj, de nem mozdult, nem is szólalt meg, csak hallgatott, figyelt, és várt. Szíve legmélye egyetlen embert akart, de az esze tudta, hogy Vele itt bizony nem fog összefutni. Valaki más tartott vélhetően határozatlanul felé.
Hátradőlt, és bár arcán nem látszott semmi, de kíváncsian szöktette oldalra lélektükreit, hogy lássa, ki közeledik felé. Ám amaz pontosan a háta mögött érkezett, így egyenlőre barátkozott a fogalommal, hogy rövidesen társasága lesz…

// Julia //

Mindennek megvan az oka, ebben egész biztos volt Roxanne, azt azonban még sem tudta megérteni, hogy miért kell az embereknek átélni szörnyűségeket és olyan dolgokat, amit egyáltalán nem akartak. Miért vannak rossz dolgok, miért nem lehet elkerülni az ostobaságokat és kikerülni a végzetes hibákat. Próbatétel lenne, esetleg tanító célzattal alakulnak így a körülmények? Egy biztos, a lány élete sokaknak lehet tanmese és okító példa arra, hogy hogyan ne éljük az életünket…

Ezen rágódva sétálgatott a belső udvaron, újonnan beszerzett talárjában, ismerkedve a környezettel, amibe alig néhány napja csöppent bele. A sötét talár könnyedén suhant utána, barna színű sportcipőjében könnyedén lépkedett a folyosó padlózatán. Tekintetét körbevezette a belső udvaron, nézegetve, hogy melyik ajtó, melyik tanterembe nyílik.

Mégis, gondolatai visszaugrottak az elmúlt évre, a szomorú pillanatokra, melyeket Bow elvesztése okozott. Roxanne-nek a mai napig bűntudata volt az miatt, amit tett, annak ellenére, hogy tudta, cselekedetével és saját maga feláldozásával a családján segített…Szeretettel gondolt vissza édesanyjára és öccsére, azonban dühöt is érzett, főként anyja hibái miatt…

A folyosón diákok zaja törte meg a csendet és ez rángatta Roxanne-t vissza a valóságba. A múlt képei eltűntek és most ismét a kerengő képsorai tárultak elé…

 ~ Mit is kerestem? Oh, persze, mágiatörténet…melyik is volt az? Kellemetlen, még csak azt sem tudom, hogy hívják a tanárt…~

Roxanne megállt a kerengő egy pontján és tanácstalanul pillantott körbe, hogy vajon kitől is kérhetne segítséget, amikor az egyik padon ücsörögve megpillantott egy ismerős arcot .Egy lány ült ott egy könyvet olvasván. Néhány pillanat múlva leesett Roxynak, hogy a lányt a hálótermeknél és a klubhelyiségben látta.

~ Áh, egy évfolyamtárs, talán ő tud nekem segíteni…~

A lány megindult a másik felé és a padhoz érve megszólította őt:
- Szia, elnézést, hogy zavarlak, tudnál nekem segíteni? –
Tette fel a kérdést és remélte, hogy nem zavarják el őt, hisz tisztában volt azzal, hogy a sárvérűeket nem kedvelik, ráadásul, még ha a múltjáról is tudnak, az egy újabb ok lehet arra, hogy ne szimpatizáljanak vele…Nos igen, ugyan Roxanne nem oly rég került a Roxfort-ba, alig néhány napja, máris érdekes pletykák kerültek róla a napvilágra, természetesen minden szó a valóság 10x-es nagyításában és elferdítésében jutott a lány fülébe….Már csak az a kérdés, hogy ki indította és egyáltalán honnan tudott róla, hisz ő senkinek sem mesélte el az életútját…

[[ Roxanne ]]

[ Roxanne ]

Látszólag teljesen el volt merülve az olvasásban, ám agya lázasan forgott az elmúlt időszakról. Általában nem akadt olyan személy, aki hosszútávon is elviselné, kivéve Abbey-t, bár sokszor Ő maga sem értette, miért tartja amaz jó társaságban főleg, ha éppen rossz kedvében találja, és rövid úton elhajtja. Igaz mostanában sokat változott, na de azért mégis megvan benne az a szunnyadó aljas énje, akivel a fél világot meg lehet őrjíteni, de egy- két embert biztosan.
A legrosszabb az egészben, hogy még élvezte is, ha kiélheti a szadista vágyait azokon, akik útjába akadnak, véletlenül, vagy szándékosan, nem számít.
Tulajdonképp így már érthető, miért lehet oly gyakran egyedül látni, morózus ábrázattal, összeszorított ajkakkal, és apró fintorral, mely letörölhetetlen volt a szája szegletéről.

Nem kedvelte a társaságot, túl sok olyat élt meg, melyet nem akart másokkal megosztani, nemcsak mert nem bízott senkiben, hanem mert magának is nehéz volt ezen emlékekkel együtt élni, és a gőg, a fölény, mely körbeölelte a törékeny lánytestet, nem engedte meg, hogy gyengének látszódjon. Így is éppen elég volt, hogy egyvalaki gyengének látta. Átkozta a pillanatot, amikor nem döntött úgy, hogy inkább elül, amikor hozzáért a fiúhoz, s az megláthatta a heget, s szavakkal illette Őt. Szavakkal, melyek az elmúlt napokra bélyegkényt nyomták rá hatásukat. Nem találta a helyét, zavarodott volt, érzései kuszák, a rideg maszk, mely mögött nyugalmat talált, pedig többször hagyta cserben, mint eleddig bármikor.
Lelkében a harag, a gyűlölet, és még valami megfoghatatlan kergetőzött. A valami pedig egyáltalán nem hozzá méltó gondolat volt. Nem öltött testet, Julia rémülten gondolt arra, hogy nem is szabad, mert akkor elveszett. Nem, erre nem is gondolhat… most legalábbis nem.

Léptek zaja billentette ki a mélázásból, talán épp időben, talán nem. Apró fintora újra a helyére kúszott, mintha világéletében ott lett volna, annyira elválaszthatatlan volt tőle. A halk surranás elhalt, ahogy a közeledő a fűre lépett, halk dobogás vette át a helyét. Nem nézett fel, bár minden zsigerével érezte, hogy felé közelednek, immár határozott célirányossággal.
Amikor a másik megszólalt, Julia sóhajtott egyet, a könyvet gyors mozdulattal csukta be, ahogy Abbey, talán az idegen lány is összerezzenhetett.
Felvont szemöldökkel emelte meg fejét, és villantak meg hidegen szemei a kora délutáni napsütésben. A fény egy pillanatra elvakította. Összehúzott szemekkel meredt a lányra, akit egyelőre csak a sárga címer alapján tudott beazonosítani, hogy háztárs, egyébként halovány lila gőze nem volt, hogy ki lehetett.
Jó szokásához hűen nem flegmázott, bár lélektükrei elárulták, mennyire nem kíváncsi annak gondja, bajára. A hidegkék íriszekből csak úgy sütött az érdektelenség.

Nehezen szólalt meg hűvös, mégis dallamos hangján. Nem tehette meg, hogy egyáltalán nem válaszol, de gondosan megválogatta szavait.
- A mágiatörténet termet abban az irányban találod. – nyújtotta ki karját, és mutatott egyenest a lány háta mögé. - Lépcsőn fel, egyenesen, majd balra elfordulsz. – Mire a mondat végére ért, már leszűrte, hogy a lány igencsak új itt, ha termet keres, és még csak nem is angol az arcberendezését elnézve. Ja hát persze… Az új lány Kanadából… Roxanne, vagy kicsoda…
Unottan nyitotta ki a könyvet ott, ahová az előbb belebiggyesztette a könyvjelzőt. Szemeit, továbbra is a másikéba fúrva, várt, hogy a lány marad, vagy indul, amerre mutatta.. Nem is tudta minek örült volna jobban. Hallott már ezt, azt Róla, bár nem szokott törődni az ilyen pletykákkal, tanulva a saját esetéből.
Hogy mégse hasson úgy, mintha valami idióta lenne, azért egy árnyalattal finomabb hangon még hozzátette:
- Esetleg, segíthetek még valamiben?- Adta meg a lehetőséget, hogy válthatnak még pár szót, de azt is, hogy Roxanne szabadon elmehet, ha akar...

// Julia //

Kérdésére első körben egy erőteljes könyvbecsukás volt a válasz, amire Roxanne kicsit meg is riadt, bár ez csak a szempillája rezzenésén látszódhatott. Figyelte háztársa arcvonásait, s úgy érezte, hogy most rossz emberhez fordult kérdéssel, valaki olyanhoz, aki inkább elzavarná, mint válaszolna. Már majdnem úgy döntött, hogy inkább válasz nélkül tovább áll és megkérdez valaki mást, amikor megkapta a szavakba öntött választ is.

~Na stopp…~ Akadt meg Roxy gondolata egy pillanatra. ~ Honnan tudta, hogy mit akarok kérdezni? Hm, de most komolyan, honnan? ~ A lány körbepillantott, hogy rájöjjön a trükkre, hátha saját maga adott valami segítséget , de nem. Akkor viszont honnan tudhatta , hogy a segítség kérése pontosan mire irányulna?...Roxy visszanézett, majd talán kicsit csodálkozva, de megszólalt.

-Öhm, köszi szépen…Nem, mást nem akartam, de …honnan tudtad, hogy a mágiatörténeti tantermet keresem? Mondtam volna? …-* Továbbra is ott állt, kíváncsian, tudni akarta, hogy milyen jelekből jöhetett rá erre a háztársa…*
-Oh, amúgy Roxanne Davies vagyok, de szólíts csak Roxy-nak, évfolyamtársak vagyunk…-*mutatkozott be és nyújtotta a kezét a másik hugrabugos lány felé. Nem ismerte őt, sőt , tulajdonképp még csak alig ismert néhány diákot az iskolából…

[[ Roxanne ]]

[ Roxanne ]

Apró fintor a szavak után. Micsoda meglepetés, hogy beletalált. Legalább a harmadik, aki az elmúlt tíz percben ezzel találta meg. Hidegen villogtak a kék íriszek, minek képzelik őt, valami két lábon járó térképnek, vagy mi?
Felháborító, hogy az ember elsétál a kerengő legtávolabbi, legelhagyatottabb padjához, hogy maga lehessen, és a következő óráig, ami mi más is lehetne, mint mágiatörténet, egy kicsit kiszellőztethesse a fejét. Erre fel, ma mintha a feje tetejére állt volna a világ. Ez túlzás. Jó pár napja a feje tetejére állt a világ körülötte. Vagy csak Ő volt sokkal ingerültebb, mint máskor?
Ezt a lányt is, hogy letámadta, pedig semmit nem vétett ellene, az égegyadta világon. Csupán, pont akkor akar kapcsolatot létesíteni vele, amikor épp nem kellene. De ezt persze a másik nem tudja. Honnan is tudná, hiszen csak pár napja van itt. Na és az sem egy utolsó momentum, hogy Julia sem az a letámadós ”hellósziamizujs” – típus, akivel aztán könnyen szóba lehet elegyedni.

Mély sóhajjal csukta vissza a könyvet, ujját otthagyva, ahol éppen tartott, mielőtt megzavarták volna. Lélektükreit újból a lányra emelte, újabb pillanatnyi villanás, ahogy a rideg maszk visszacsúszik a helyére, nehogy a lány, még azt hihesse, hogy Julia barátságos, esetleg kedves. Nem, még egyszer nem engedhet magához közel senkit. Nem élné túl, ha mégegy olyan trauma érné, mint elsőéves korában, amikor kis híján kioltották az életét…
A hűvös hang újra felcsendült, ezúttal talán egy leheletnyivel kisebb éllel:
- Ezek szerint talált süllyedt. – jellegzetes félmosoly a szája szegletében, melyről ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni teljes bizonyossággal, hogy gunyoros, vagy jóindulatúan szelíd. – Az elmúlt tíz percben legalább hárman kérdezték ugyanezt, a poén kedvéért, rajtad már leteszteltem, de úgy látom sikerült beletrafálnom.- fűzte tovább a gondolatmenetet a továbbra is szenvtelen görbüléssel ajkain. Kíváncsi volt, vajon a háztárs tekintete mit árul el erről a néha igencsak idegesítő szokásáról.

A sárga címeres azonban újra megszólalt, immáron témát váltva mutatkozott be. Julia biccentett a név hallatán, lassan állt fel, tanulván a múltkori esetekből, melyek szerencsére a hálóban történtek, majd fojtott el egy megjegyzést. Meglepte, hogy akad még olyan ember Abbey-n kívül, aki kezet nyújt neki, és két percnél tovább is elviseli a társaságát. A legtöbb diák, inkább kerülte morózus ábrázatát, hideg tekintetét, és rezzenéstelen arckifejezését. Röpke mélázás után csúsztatta kezét a másikéba, és fogadta a kézfogást. A pulóver, mely a heget takarta ismételten felcsúszott. Julia a háztársra nézett, immáron azt akarva, hogy pillantása jegesnek hasson. Nem akart válaszolni az esetleges kérdésre, remélte, hogy a másiknak eszébe nem jut majd, hogy rákérdezzen. Sajnálta, hogy előtte is fel kell vennie a szokott maszkot, tudta, hogy egy újabb embert fog elveszíteni vele, de már nem volt megállás. Íriszeit a másikéba fúrva húzta el jobbját. Egy pillanatra elmélyülten bámulta a könyvet
Összeszorította száját, mély lélegzetet vett, és egy árnyalatnyival melegebb hangon szólalt meg.
- Ööö.. Julia vagyok. Julia Woodrow. – fonta karjait össze maga előtt. Nem állt szándékában többet mondani, mint amennyi a valóság volt. Nem szokták becézni, mint Roxanne-t, azt pedig pontosan tudta, hogy évfolyamtársak. Felesleges beszéd, mellyel csak az idő fogy, és a lényeges dolgok maradnak megválaszolatlanul. A lány az órájára pillantott, még bőven volt idejük órakezdésig. Ám, mivel nem volt az a beszédes típus, így Roxanne-től várta, hogy, ha esetleg úgy dönt, beszélgethetnek, ám ha akar, szabadon távozhat…

// Julia //

Figyelte a másikat, akin látszott az érdektelenség és valami olyasmi, hogy nem szívesen kommunikálna a lánnyal. Roxanne ezen kicsit meglepődött, mert régebben, a másik iskolájában elég sok barátja volt, de itt idáig még egyet sem talált. Elgondolkodott azon, hogy vajon mi válthat ki ilyen ellenszenvet a másikból.

~ Megzavartam, igen…biztosan azért, vagy…talán azért, mert angol…Ők nem túl barátságosak, kivéve, ha az időjárásról kell beszélgetni…Igen, csak ez lehet….Azt nem hinném, hogy a sárvérűségem miatt, vagy mégis?? És ha a pletyka miatt? Nem, ezt nem akarom…Csak tudnám, hogy ki és miért terjeszti és egyáltalán honnan tudja….~

Gondolatok cikáztak a fejében, miközben szemből fintorokat és közönyösséget kapott, próbálta megfejteni a helyzet titkát, de annyi oka lehetett, hogy elveszett a válaszok rengetegében…Ekkor jött a válasz és egy apró mosoly, amiből Roxanne nem tudta, hogy barátságos, avagy inkább gúnyos, netán lenéző…Válaszként az ő arcizmai is megrándultak, s egy apró mosolyt viszonzott, ami olyannak tűnhetett, hogy „oké, vettem a lapot, már megyek is”..

-Érdekes, úgy tűnik, a mai napon senki sem tudja, merre van a tanterem…- Tette hozzá mosolyogva, hátha sikerül megtörnie ezt az erős közönyösséget a másik részéről.

~ Pedig háztárs és évfolyamtárs is egyben…jó lenne valakivel összebarátkozni, hogy elmondja, hogy mennek itt a dolgok…nem akarok senkivel rosszban lenni…de most komolyan, miért barátságtalan mindenki? A mai napon mindenütt csak ezt az arckifejezést kaptam…~

Roxanne bár próbálta titkolni, látszott rajta némi csalódottság, ami az egész napját az arcára festette. Nehéz egy új diáknak beilleszkednie egy új közösségbe, főleg olyankor, ha egyáltalán nem könnyítik meg a dolgát. A lány ezekre is csak az okokat kereste és a végén mindig csak oda lyukadt ki, hogy bizonyára a múltja miatt történik ez…szinte már beképzelte ezt a hülyeséget, aminek tény, hogy bizonyos körökben valóban volt alapja, de ez nem volt jellemző az egész közösségben…

Valami azonban mégis történt, a lány fogadta a kézfogást. Roxanne ennek örült, mert úgy tűnt, hogy talán mégsem olyan rossz a helyzet, mint ahogy gondolta. A kézfogást egy apró mosollyal díjazta, de a mosoly pillanatok alatt el is tűnt az arcáról, amikor megpillantotta a hegeket. Nem azért, mert megrettent volna, hisz a mugli világban számtalan szörnyűséget látott már…inkább csak azért, mert nem szokványos hegnek tűnt…Felpillantott Juliára, de nem hozta szóba, nem tett fel kérdéseket, hisz semmi köze sincs hozzá…Úgy érezte, hogy most lenne a legjobb pillanat távozni, bár ezzel nem akarta megsérteni a másikat, de már kezdetek óta , a másik gesztusaiból és mimikáiból megítélve tudta, hogy a fél nem szívesen kommunikálna vele…

-Örülök, hogy megismertelek, még biztosan találkozunk és köszönöm a segítségedet…- Búcsúzott el, utoljára megengedve egy apró, barátságos mosolyt a  másik felé, majd hátat fordított és lassan elindult a tanácsolt irányba. Alig tett a padtól néhány lépést, talán 1-2 méternyire került onnan,  amikor szemből három mardekáros fiúba botlott.

-Öhm, bocsi…-*mondta a szokásos, barátságos , kellemes hangján, egy apró mosolyt megeresztvén és próbálta őket kikerülni, de a fiúk körbeállták.*

-Nocsak Roxanna, ugye szólíthatunk így? Hová sietsz ennyire? - *szólalt meg az egyik langaléta alak.*

-Biztosan van egy kis időd, hogy mutass nekünk valamit…- *mondta a másik, alacsonyabb, hátrazselézett hajú fazon, aki talárját lazán, kigomboltan viselte.*

Roxanne csak nézett és pillanatok alatt tudta, hogy miről van szó. Egy pillanatra előjöttek az emlékei, a kivilágított színpad, a sok kaján vigyorú, ittas, nyálcsorgató férfi, akik alig várták, hogy elkezdődjön a show…Rox dühös volt, mindig is utálta a pletykálkodásokat…Arcára hirtelen kiült a komolyság és némi düh…

-Sajnálom, nem tudom, miről beszéltek, elengednétek?..- *kérdezte és próbált valahogy kiutat találni, de a három fiú körbeállta és bárhová is nézett, nem volt menedék…*

-Még nem, előbb hadd lássunk egy kis műsort…- *szólalt meg a harmadik, egy pufók és elég magas gyerek…Roxanne nem tudta, hogy mit tegyen, teljesen tanácstalan volt, s ismét körbepillantott, hogy merre is mehetne, vagy kitől kérhetne segítséget, de rajtuk kívül csak Julia ücsörgött a padon…A lány háztársára pillantott, de ekkor a langaléta megfogta a kezét és ráncigálni kezdte…

-Na, nem hallod? Mutass valamit…Van pénz, ha ez kell…- *Kaján vigyor húzódott a magas srác arcára, miközben a zsebéből kihúzva pénzt kezdett lobogtatni, aminek a varázsvilágban nincs sok értelme, de a srácok tisztában voltak azzal, hogy a lány sárvérű és azzal is , hogy a családja a muglik között él…*

[[ Roxanne ]]

[ Roxanne ]

A lány láthatóan zavarban volt évfolyamtársának hűvös tekintete, és szerfelett rossz szokása miatt. Julia meglepve tapasztalta, hogy állta jégkék íriszeinek villogását, mely nem sok jóra engedett következtetni. Roxanne kedves szavaira az álca egy pillanatra felengedett, és egy félmosoly volt a válasz. Nem akarta megbántani a másikat, Ő ilyen volt. Ugyan a lány ezt még nem tudta, de pár hónap múlva már hozzá fog szokni az ilyen apró fintorokhoz, a hűvös hanghoz, és a kiismerhetetlen mozdulatokhoz. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ideje lenne, visszatalálni magába, és elölről kezdeni mindent, ám az évek alatt maszkká lett arc, erre még nem volt képes. Már az is csodaszámba ment, hogy nem hajtotta el pár keresetlen szóval. Új volt még, és nem ahhoz szokott, hogy könnyedén vegye az olyan személyeket, mint amilyen Julia volt. Mentalitásával ékesen tűnt el a hugrások megszokott kedvességétől, ám azt senki, vagy csak egy-két ember tudhatta, mi lakozik a kék lélektükrök mögött.
Julia elszakította pillantását a máikétól, nem akart gyengének, vagy barátiasnak tűnni. Nem akart újra összetörni…

A csalódottság kiült a háztárs arcára, agya lázasan foroghatott, hogy vajon miért ilyenek vele. Kissé ridegen mutatkozott be a kézfogás után, szemei villogtak a heg feltűnése miatt, hogy a másiknak eszébe ne jusson kérdezősködni. Ahogy várta, felpillantott, ám a Jéghercegnő, ahogy a hugrások szólítani szokták nem árult el semmit. Arca rezzenéstelen, tekintete üres maradt. Morózusan biccentett, amikor a lány elköszönt. A másodperc töredékéig még megfordult benne, hogy enged, és barátias lesz, aztán Roxanne hátat fordított, Julia pedig visszaült, és kinyitotta a könyvet. Mély sóhajjal próbálta újra felvenni a fonalat ott, ahol abbahagyta. Rá gondolt… Rá, akire nem lett volna szabad, mégis elfoglalta a tudatát. Megrázta a fejét, újra felsóhajtott, és a nap felé fordult. Ma már nem fog tudni olvasni az egyszer biztos.

Szemeit körbejártatta a keringőn, amikor meglátta távozó háztársát három zöldszegélyes gyűrűjében. Apró fintor ült ki a szája sarkába, ujjai akaratlanul is ökölbe szorultak. Leomló haja tökéletesen takarta a mozdulatot, ahogy a talárja ujján kigombolta a kapcsot mely a pálcáját rejtő varrt, hosszúkás, kívülről láthatatlan zsebet takarta.
A pálca engedelmesen csúszott a kezébe, ahogy lassú mozdulatokkal feláll. Haját meglebbentette a szél. Dühös volt. Bár kifelé rideg, és gunyoros volt, olyan, aki senkinek, és semminek nem hajlandó fejet hajtani, most úgy érezte fel kell állnia, és tennie kell valamit. Háztársat cserbenhagyni a világ legutolsóbb dolga volt a szemében. Ha Roxanne félreérti, az az Ő baja.
Amikor ez egyik srác, meglobogtatott egy mugli bankót, Julia ugyanabban a pillanatban invitozta ki a kezéből. Mire amaz felfoghatta volna, honnan jött a támadás, már összegörnyedve térdelt Roxanne lábai előtt.

Julia elégedetten mosolyogva, kivont pálcával sétált a fiú felé. Odaérve, megragadta annak arcát, és maga felé fordította.
- Ezt ne merd még egyszer. – szólalt meg jeges hangon, villámló tekintettel. A pénzt, mely a kezében volt, belegyűrte annak ingjébe. Azon egy apró szakadás látszódott. Julia arcán elvetemült mosoly szélesedett ki. – És vehetnél magadnak egy új inget is. – Félrebiccentette a fejét, miközben a fiú felállt. – A műsornak vége van. –intett a baljával, miközben pálcás kezével megragadta Roxanne-t és elhúzta onnan.
Pár lépés után elengedte, visszaérve a padhoz, hátat fordított neki, elrámolta a pálcát, és a könyvet, majd odébb tette a táskáját, és visszafordult a lányhoz. Az talán szólni akart volna, de Julia beléfojtotta a szót.
- Na akkor kezdjük elölről. Szóval Julia Woodrow vagyok, ház, és évfolyamtársad. – nyújtott kezet alig látható félmosollyal ajkain. A lány bizonyára megdöbbent a hirtelen váltástól, ám ez Őt a legkevésbé sem zavarta. Nem hagyta, hogy szóhoz juthasson a másik, komoran, de immáron sokkal barátiasabban folytatta.
- Már ha meg nem sértelek, mi volt ez az egész?...

~ Julia ~

Szinte már kétségbeesetten állt a fiúk által alkotott lánc közepén, nem tudta, hogy mitévő legyen. Pálca ugyan volt nála, de ebben a pillanatban eszébe sem jutott volna, hogy használja. Még , ha felmerült volna ennek a gondolata, akkor sem biztos , hogy cselekedett volna, hisz még nem volt tisztában a szabályokkal…

Arcán kiült a félelem és vele együtt a gyűlölet, legszívesebben nekiugrott volna a gúnyolódó srácoknak, de tudta, hogy ezzel csak az ő igazukat erősítené és talán még boldogítaná is őket hisztis kirohanásával. Amúgy sem volt dühöngő fajta, aki képes lenne vulkánszerű kitörésekre…Kezei ökölbe szorultak, gyomra görcsbe rándult az idegességtől, s amikor rángatni kezdte az a srác, akkor ismét előjött egy újabb emlék a múltból, egy számára igen kellemetlen pillanat, amikor nevelőapja molesztálni akarta őt..

-Nee, engedj el!...-*szólalt fel erőteljesebben , de hangjában érezhető volt a remegés, amit az idegesség és a félelem egyvelege váltott ki belőle…Ekkor, s talán a legjobb pillanatban lépett közbe a háztársnő, aki egy igen hatásos belépővel elővette a pálcáját és a lány karját rángató srácot találta el varázslatával. Roxanne megszabadult a langaléta ujjai által font bilincstől, s kissé riadtan pillantott a zöldekre, majd Julia-ra, aki határozott fellépésével elérte, hogy a srácok arrébb lépjenek …Roxanne igazából kissé leblokkolt és fogalma sem volt, hogy mi fog történni a következő pillanatokban…Szerencsére az évfolyamtárs ezt is megoldotta, szépen kiosztotta a társaságot, a maga gúnyos stílusában, s Roxanne már csak annyit vett észre, hogy most egy másik kéz fűz gyűrűt a karjára, majd már húzzák is el őt, távol a mardekárosoktól…A srácok, úgy tűnik kissé megszeppentek a harcias hugristól, s talpon fordulva tovább indultak útjukra, hangos morgásokat hallatva , s ezzel sérelmeiket és szitkozódásaikat kinyilvánítva…

A padhoz érve elengedte őt, s Roxanne fellélegezhetett. Vetett még egy utolsó pillantást a távozó mardisok után, s közben összefonta maga előtt karjait, mintha valami védelmi pajzsot vonna maga köré…Visszapillantott megmentőjére és ajkai már éppen bocsánatkérésre nyíltak volna, amikor a szavakat teljesen belé fojtották…A lány meglepődött a másikon, úgy érezte, hogy dejavu-je van, ezért fejében gyorsan lepörgette az eddigi eseményeket és rájött, hogy ez már megtörtént…ettől függetlenül kezet fogott a lánnyal és ismét megakarta próbálni a köszönetnyilvánítást, azonban Julia-nak másodszor is sikerült beléfojtania a szavakat, ráadásul most számára kellemetlen kérdéseket intéztek Roxanne felé…

-Öhm, semmi…vagyis…- *Ekkor ledobta magát a padra, de még mindig összefont karokkal ült, s így pillantott fel háztársnőjére.*
-Ez egy hosszú történet….és …elég kellemetlen a számomra…- *mondta ki őszintén, s szomorkásan a szavakat. Néhány pillanatig azon gondolkodott, hogy vajon most mondjon valamit? Adjon erre az egészre magyarázatot, vagy  inkább ne mondjon semmit? …Ekkor azonban az jutott az eszébe, hogy az rosszabb lenne, ha a lány különböző pletykákat hallana Roxy-ról…*

  - Tudod, most érkeztem Kanadából, egész pontosan Californiából…hallottál már rólam valamit?...-*Kérdéssel felelt a kérdésre, előbb tudni szerette volna, hogy Julia vajon mennyit is tudhat Roxanne-ről…*

[[ Roxanne ]]

[ Roxanne ]

Muszáj volt valamit tennie, nem hagyhatta cserben a háztársat, még akkor sem, ha ez tökéletesen ellenkezett a maga által felállított szabályoknak. A pálca a kezébe csúszott, és onnantól már nem volt megállás.
Amikor visszaértek a padhoz, kis rántással engedte el a lány karját. Dühös volt, magára is amiért hosszú ideje nem csinált ilyesmit, a lányra is, amiért nem tudja megvédeni magát, és a három idiótára is, akiknek éppen megint nem volt jobb dolguk.

Gyors mozdulatokkal pakolta el a dolgait a táskájába azzal az elhatározással, hogy itt hagyja a lányt. Miután minden a helyére került, megállt Roxanne-al szemben, és összehúzta szemeit. Mielőtt amaz köszönetet, vagy bármi mást mondhatott volna, megkísérelte, hogy ezúttal normális hangnemben, és kevésbé hűvösen viselkedjen vele. Tudta, hogy hülyén nézhet ki, hogy újra bemutatkozik, és kezet nyújt, de ez nála azt jelentette, hogy induljunk tiszta lappal, mintha mi sem történt volna. Remélte, hogy a háztárs ezt nem fogja szóvátenni, meg sem adva neki a lehetőséget, a kézfogás után rákérdezett arra, ami jelen pillanatban a legjobban foglalkoztatta. Miért kezdték ki a mardekárosok?

Félrebiccentett fejjel várta a választ, án az késni látszott. Hideg szemei jegesen villantak meg, nem szerette, ha megvárakoztatják. Az, hogy a másiknak talán kellemetlen dolgokról kell nyilatkoznia, a legkevésbé sem zavarta. Ha már egyszer vette a fáradtságot, hogy kimenekítsen egy biztos mugli őstől esetleg kettőtől származó hugrist, tudni akarta, legalább megérte-e?
Amaz talán vette a lapot, mert nagy nehezen megszólalt, gondosan megválogatva a szavait.
Julia felvont szemöldökkel nézte, ahogy ledobja magát a padra, és karjait védekező tartásban még mindig maga előtt tartja. Apró fintor az újabb szavakra, mit kell ezt túlspilázni?
Bár változatlanul nem mutatott semmit kifelé, hisz a közjáték hatása elmúlt, a hófehér arcra visszacsúszott az oltalmat jelentő hűvös maszk, mégis meglepte a lány szomorkás hangvétele. Eleddig azt hitte, sötét titkai csak neki lehetnek, vagy talán még pár embernek, de róla ezt nem tudta elképzelni. Ékes példa, mennyire nem lehet, és szabad megbízni az emberekben, hiszen soha nem lehet tudni, mit rejt egy-egy arc, vagy egy ártatlan mosoly, melynek helyében inkább a hátadba döfnék a tőrt.

A lány elhallgatott, Julia pedig fékezve magát, türelmesen várt, hogy folytassa. Látszott rajta, a bizonytalanság, mondja vagy ne? Nem tágított, felülkerekedve, az ép ésszel szabott határain, hajtotta a kíváncsiság, vajon mi lehet ekkora titok? Mi az ami annyira megbénította, hogy még a pálcáját is elfelejtette használni a tehetetlenség helyett. A gondolatra összeszorította a száját, eszébe ötlött, hogy mardekárosok voltak, akiktől a lányt megszabadította. Ha ez visszajut az Ő fülébe… vállrándítás, szemmel láthatatlan, ugyan kit érdekel az már?
Roxanne végre megszólal, kivételes alkalommal pont időben mielőtt újra elkezdene agonizálni a múlton.
- Nem, nem hallottam semmit.- mondja szenvtelenül. Azért, hogy barátságosabbnak hangozzon, még hozzáteszi; - Kellett volna? – Nem, nem felételez azonnal rosszat, bár, ha valaki így kezdi a mondandóját, annak vaj van a füle mögött. Párat pislog, eltűri a szemébe toluló hajtincseit, és kíváncsi arccal várja a folytatást…

[|| Loriel ||]

|| Loriel ||

Ahogy Lorielt méregetem csodálva nyugtázok egy gondolatot magamban... Nem is tűnik gonosznak... Bár oké, jó, én sem gondolom minden mardekárosról, hogy a vérében van a gonoszság... Csak... Több sötét énű emberke fordul meg ott, mint a többi házban... De ugyanúgy ahogy a hollóhátban is vannak olyanok, akiket kimondottan rühellek, a mardekárban is lehet olyan valaki, aki kedves vagy/és jófej.

Ahogy ezen gondolkozok a fel fel támadó szél belekap a hajamba, és úgy játszadozik vele mint macska az egérrel... Én speciel annyira nem élvezem ezt a dolgot. Folyamatosan próbálom immár kócos tincseimet kiseperni a hajamból, melyet mindig visszafúj egy-egy fuvallat. Óóóó, hogy lenne rövidebb a hajam!

- Cccccöhhh - nézek sötéten mikor a büntető feladat plusz körülményeit meséli Loriel.
Persze, mert megint ezek az előítéletek. Ahogy a mardekárosokat az állítólagos rosszindulatuk miatt kapják a megvetést, úgy a hollóhátasoktól meg elvárják, hogy mindig mindent tudjanak, és mindig odafigyeljenek. Na jó, ezek általában igazak is, de ugyan mááááár! Nem kellene ennyire előítéletesnek lenni...
Nekem például szokásom órákon elaludni.... Nem tehetek róla,ha nagy az alvás igényem,nnna!:D
- Hát megértelek... Én sem tartozok a kedvencei közé. Csak azért mert nem esek ki folyton a padból, ha valamit kérdez... Na mindegy...Ez van.
 Ezzel a végszóval felállok, és át ülök Loriel mellé a padra.
- ha nem baj... -szólok.

Furcsa gondolatok futottak át a fejemen, és olyan tettre szántam rá magam, amit évente kábé egyszer szoktam csinálni.
- na, adj ide valamit. Szívesen segítek a gyógynövénytanban, vagy ha valami másikkal szeretnél kész lenni, akkor add ide, megcsinálom. Csak majd óra előtt olvasd át, hogy tudd, hogy mit írtál- kacsintok rá.

Elvégre csak hollóhátas voltam... Nem voltam én buta,csak iszonyú lusta. Úgy, hogy maximum 10 perceket tanultam dogák előtt is majdnem mindenből ötösre álltam, talán ezért kerültem a hollóhátba. Mert hogy másért nem, az is valószínű...