Belső udvar - Kerengő

A belső udvar egy zárt kis udvar. A diákok kedvelt helye, lévén közel van a könyvtárhoz is. Körbe egy nyitott folyosó vezet(keringő), melynek mentén tantermek találhatóak.


Itt evett csigát Ron.

[[Audrey (: ]]

[Audrey (: ]

Nem bírtam mosoly nélkül megállni, a lány biciklis megjegyzését. Felderengett előttem, hányszor sikerült már nekem is közel kerülni a tűzhöz, azaz majdnem otthagyni a fogamat. Az egyik legemlékezetesebb esetemet, végül el is meséltem:
- Hát én, esküre többet estem bringával, mint seprűvel. Egyik kedvencem az volt, amikor sikerült lekaszálni egy téglakerítés tetejét fejjel…  Utána meg a bent lévő kutyák akartak nekem esni… -hát igen... Visszagondolva már csak derülni tudok az ilyen eseteken, de azért tényleg volt egy-két veszélyes húzásom is… Ugyebár, „nem volt mit veszítenem”. Majd kiderül innentől kezdve, hogyan lesz tovább.
- Fúúú kedvenc kviddics csapat? –követtem a hirtelen témaváltást én is- Nem nagyon van, az az igazság… Szeretem a sportot, mind játszani, mind nézni, de olyan első számú favoritom soha nem volt -*talán mert kiskoromban nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen játék…* fejeztem be magamban a mondatot. Valószínűleg akkoriban dőlt volna el, kinek szurkolnék teli torokból minden meccsén, de hát így jártam, ezt van, ezt kell szeretni.
*A.. Audrey eljön megnézni a válogatást?* jöttem hirtelen zavarba a lány következő szavainak hallatán.
- Jaja, hajtónaknak jelentkezem -próbáltam meg elrejteni a rám törő lámpalázat több-kevesebb sikerrel- Aztán majd meglátjuk hogyan alakulnak a dolgok. Sok jelentkező lesz a csapatba, azt hallottam… Amúgy, igazán köszi, hogy eljössz… Sokat jelent nekem… -eeez az utolsó kis félmondat akaratom ellenére csúszott ki a számon... *Miket gondolok magamban már megint? Majd érdekelni fogja a lányt, hogy én mit gondolok? Hihető…* vette át a hatalmat ismét a pesszimista életszemléletem. Az elmúlt idők tapasztalatai szerint, már tudnom kellett volna, mikor ne jártassam a szám feleslegesen… De ez a mai nap, a hirtelen rám törő jókedv, rózsaszínben látatta velem a világot. Na jó, ez erős túlzás, de végre nem voltam magamba fordulva. Ez pedig haladás!
- Négy testvér? Az nem rossz –szúrtam be halkan Audrey beszámolójába- Én egyke vagyok… Néha nem tudom eldönteni, örüljek-e neki, vagy ne… -hallgattam el, ahogy a lány folytatta. Már ezt a kis beleszólást is bunkónak találtam, éreztem, hogy a zavarom kezd kiülni az arcomra is... Remek. Bár ezt talán lehet írni még a kviddics válogatás számlájára is, de a lényegen nem változtat.
Mindazonáltal, miközben a lány beszélt, kicsit elkalandoztam fejben. Ismét csak ledöbbentett, mekkora energiával tör ki belőle a vidámság és a jó kedv. Egy magamfajta céltalan srácnak, ezt nagyon… nagyon jó volt látni. A remény egy apró szikráját ültette el bennem: van még miért élni…
- Apud a Hírverőnél szerkesztő? -kérdeztem vissza- Aaaz nem rossz –tettem hozzá mosolyogva. Hát igen, legalább egy rejtélyre fény derült: miért tartják sokan furcsának Audrey-t. Az igazság az, hogy a mai napig, én is érdekesnek találtam a lányt… Nem, nem ítéltem el, mert ismeretség nélkül soha nem írok le senkit; sőt, utálom is az olyan embereket… csak szimplán furcsának tűnt na… De a lényeg, kellemeset csalódtam, életem során először!
- Anyud pedig seprűfejlesztő? Huhh… Hát az aztán nem semmi hallod! –reagáltam a lány következő mondatára. Tényleg, még soha nem gondolkoztam el rajta, vajon hogyan készül egy seprű? Na de ennek nem most volt itt az ideje, az is biztos- Nagyon jó családod lehet –ennél értelmesebb választ sajnos nem hirtelen tudtam kinyögni, de elmondott mindent, amit legbelül éreztem. Kezem-lábam, a varázserőm, mindenem odaadtam volna érte, ha apám újra köztünk lehetne… hogyha nem futott volna vakvágányra minden… De ez egy jó nap, nem fogom elrontani a saját kedvemet, már csak azért sem!
- Hm… -gondolkoztam el, amikor az „én köröm” következett- Milyen tantárgyakat szeretek? Hát, a kedvencem az Átváltozatástan, de hogy miért azt nem tudnám megmondani… Tetszik, hogy szinte bármit meg tudok tenni… De különben mindent szeretek valamilyen szinten, kivéve a jóslástant és a mágiatörténetet… Azokon aludni tudnék… Jóslástant le is adtam, de a  mágiatörténet… hagyjuk inkább –hagytam nyitva a témát egy széles vigyor kíséretében. Nem akartam élből azzal kezdeni, hogyan sikerül néha félálomban bámulni ki az ablakon, amíg a koboldfelkelésekről regél a tanár úr.
- Nah te jössz! Te mit szeretsz a legjobban a suliban?  –kérdeztem vissza még mindig mosolyogva. Igazából, ez egy kétértelmű kérdés lett, de jól is volt így. Legalább el tudunk térni kicsit a tanulás témától talán. Amúgy voltak még fontosabb kérdések is amiket fel akartam tenni, de most ez illett ide. Különben is, hosszú még ez a nap, és elvileg máskor is fogunk találkozni. Innentől kezdve, csak nyugodtan, időm mint a tenger…

[Máskor, egy más időpontban, este teljesen egyedül]

Ryan

Kiléptem az udvarra, s ahogy bezárult mögöttem az ajtó, haladtam tovább, majd toprantam meg egy pillanatra, s néztem körbe. Szörnyen festettem, de tényleg. Minden túlzás nélkül. Az általában mindig színesen virító ruhákat leredukáltam feketére. Fekete tornacipő, fekete farmernadrág, s hosszú ujjú fekete pulcsi, amin most felirat sem díszelgett, hirdetve az aznapi aranyköpésem. A felső kapucniját a fejemre húzva pislogtam ki a pereme mögül. Nem láttam senkit. Kissé behajlítottam a térdeim, s azokon megtámaszkodva hajoltam előre,. Ennek következtében, az anyag mögé tuszkolt ezüst tincsek könnyedén törtek maguknak utat, s hulltak előre, sápadt arcomba, melyen a mindig ott virító mosolynak híre sem volt. Vettem egy mély levegőt, majd felegyenesedtem, s újra elindultam… valamerre. Amúgy sem ismertem jól a birtokot, de most a legkevésbé sem érdekelt. A kezemben ott forgattam azt a bizonyos dolgot, amit megfogattam, hogy soha többet nem fogok. Ryan miatt, mert ő utálta, ezt már a legutóbb is leszűrtem. Ám most Ő nincs itt, és amiről nem tud, az nem fáj. Nincs itt… igen, mert ma berágtam rá délelőtt, hogy inkább a kis barátnője mellett ült Átváltoztatástanon. Pedig én úgy szerettem volna mellette lenni, vele ülni, de nem. S ő hajthatatlan volt, magam sem tudom miért. Azóta is kerültem, egész délelőtt, majd az ebédnél, és délután is meg a vacsoránál. Hát mellettem ülni, maga a főnyeremény, nem?!

A számhoz emelve, előkaparva a gyújtott, gyújtottam meg, majd szívtam egy nagyot. Nincs még egy órája sem, hogy megkaptam a levelet. Egy újabb levelet, a Kórházból. Öt nappal ezelőtt küldték az előzőt. Miszerint a nagyi beteg, de az a szemét… Piton. Már csak a neve említésére is felmegy bennem a pumpa. Nem engedélyezte, hogy meglátogassam. Pedig csak egy egyszerű hoppanálás, de nem. Mert, hogy az iskola nem átjáró ház. S itt nem ugyan azok a szabályok érvényesek mint a Beauxbattonsban.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire oda keveredtem egy padhoz, s szívtam tovább a jointot. Egyébként azok után, amikor Ryan szépe leüvöltötte a fejem… kidobtam az összest. Mert tényleg megfogadtam, hogy bármennyire is jó buli, nem fogok olyanhoz nyúlni. Ám ahogy a levél… igen a levél, ami a vacsora végén érkezett, s én bolond, az asztalnál elolvastam. Lesokkolt… Szó nélkül pattantam fel, s hagytam el igen csak viharosan a termet. Az egész ládám átkutattam, mire megtaláltam a legaljában, egy kis dobozban az utolsó darabot, amit még a másik suliból meghagytam… Vésztartalék, vészhelyzetre. Hát ez az volt, Vészhelyzet. Hiszen a nagymamám meghalt.

Én, pedig még elbúcsúzni se tudtam tőle.

Csak fut az idő, és fut és fut, és a füvescigimből már nincs, csak egy utolsó szippantás, majd a végét szórakozottan elnyomva a padon, dobom félre, s nem is esik messze tőlem, ráadásul a kitaposott, s jól látható helyre. De ez nem érdekel. Úgy érzem, minha puha légpárnán lebegnék. Felemelve a karom, lebegtetem meg a szemem előtt, majd vigyorodok el idétlenül.
- Hhhmm…, de szomjas lettem. – Motyogom magam előtt, ahogy az övtáskámba kezdek el kutatni, s kapok elő a jó öreg flaskát, majd a fülem mellé tartva rázom meg. Újabb bárgyú, ám elégedett vigyor, s pattintom le a kupakját, majd húzok le párkortyot. Leküzdve a torkomon a Lángnyelv whiskyt, kezdek el köhögni. A szemeim is belekönnyeznek. Megdörzsölöm őket, majd fekszek el a padon, s bámulom a csillagos eget. Igazából nagyon hideg van, s már az ajkaim is kezdenek ellilulni, de ez a legkevésbé sem érdekel.
- Egy csillag, két csillag három csillag, 4 csillag 6 csillag ööö vagy 5 csillag? – Beszélek magamba majd csuklik a fejem oldalra, a hatalmas zöld területre.
-JÉÉÉÉ! – Kerekednek el a szemeim. – Birkák! – Pont mint a mesékben. Van egy fakerítés, és azon ugrándoznák. A hasamra fordulok, majd a balk kezem behajlítom, s arra támasztom meg a fejem, a másik lelőg a földre, az ujjak között megtartva a flaskát.
- Egy birka, két birka, juhhúú, de álmhoos vagyok. – Nevetséges, milyen jól elbeszélgetek magammal, amikor itt vannak a birkák. Egy hatalmasat ásítva, fordítom az arcom a pad felé, így kényelmesen megtámasztva a homlokom, s a hajam kellőképpen eltakarja az arcom. Csak a nagy ezüst hajzuhatagot lehet látni. Bár ennyiről is fel lehet ismerni tény, meg a tornacipőről…

Yo’

Nők, komolyan mondom! Az eszem megáll tőlük! Csak egyszer nem ülök le mellé és már akkor is kiveri a hisztit! Nem tudom, hogy mi baja van. Mert Maggie mellé ültem le? És? Élek óta mindig mellette ülök. Nem fogom csak azért ott hagyni mert őnagysága nem bír ki negyvenöt percet anélkül hogy nyilvánosan megalázzon. Amikor szólongatja a macskát, vagy ha elkezd szerinte „cuki” beceneveket adni nekem. Amitől még most is feláll a szőr a hátamon. S persze amikor meg már szerzek neki helyet magam mellett a griffendélnél.. Egyszerűen csak elkerül! Ezt sem értem, egyszer azt mondja, hogy mellettem akar ülni, de aztán amikor már mellettem ülhetne akkor meg nem akar. Nők!
Megrázva a fejem, beletúrva a barna tincsekbe, simítottam végig a szürke pólón. Bár tudom, hogy _természetesen_ nem csináltam semmi rosszat, azért tettem egy kitérőt a gyógynövénytan felé. Összeszedve az üvegházak mellől pár virágot, amiről tudtam, hogy Bimba Professzor csak a saját kedvére ültette, lógtak még mindig kicsi gyökér, s földdarabkák le a végéről. Anya azt mondta hogy egy virág az csodákat tud tenni. Nem tudom, azon kívül hogy jó szaguk van, persze nem mindegyiknek, nem sok értelmét látom a dolognak. Elrakják, egyesek olyan fanatikusak hogy le is szárítják, aztán nézegetik. Újabb olyan hóbort ami… Majd megőrjít. Mintha csak a drágalátos iskolatársaim az öt éves hugom szintjén lennének. Akitől újra csak megkaptam a heti levelemet. Ettől egy kicsit boldog mosoly kúszott az arcomra. Mármint… Megnyugtatott hogy jól van, s mindenki megvan odahaza. Már csak a szőkét kellett volna megtalálni. Biztos már megint eltévedt valahol az iskolában és nagy kerek szemekkel bámul hogy merre is kéne mennie. Mert már ezerszer megmondtam neki, hogy este ne csavarogjon, vagy legalább ne az udvaron, de nem, neeeem. Senki és semmi sem hallgat rám! Már lassan úgy érzem, hogy semmi értelme sincs annak hogy beszélek. Szerencsére az egyik hollóhátos csajt sikerült elkapnom, s ő valami olyasmiről hadovált nekem, hogy kirobogott a klubhelyiségből. Ehm… Komolyan mondom, hogy lassan egy csengős nyakörvet teszek rá. Így aztán fél éjszaka kereshetem!
Ekkor lépett a képbe Csini. Aki, ki tudja honnan keveredett elő. Biztos megint kaját kunyerált valahol. Vagy csak pásztoróráért ment ahhoz a mardekáros macskához? Igen, van egy mardekáros macska szerelme. Aki lány. Hálistennek. Az egyedüli probléma az, hogy ilyenkor a déli szárnyban szokott kódorogni hogy hízelegjen annak a kis feketének. Amivel szintén az őrületbe tud kergetni. De most, látszólag biztos tudással tekergőzött a lábaim körül, s dorombolt egyre csak hangosabban. Beleharapott a farmeromba, s elkezdett volna húzni, már ha tud, egy adott irány felé.

- Remélem nem kaja kell…- morogtam felé, s indultam meg utána. Általában ilyenkor volt valami célja is, szóval nem kételkedtem abban, hogy a helyes irányba vezetne. Erre mondta McGalagony hogy ez egy különleges macska. Valami varázslény meg normális macska keveréke s ezért okos. Én erre csak a vállamat vonogattam, hogy voltaképp ez a hugom macskája, s csak azért van itt mert itt még több kaját tud elcsórni. Nos, annyi értelme azért volt hogy kihúzott a bajból. Más meg…

Nem kellett túl sokat haladnunk ahhoz, hogy végre meglássam őt. A tornacipő az már biztos jel lett volna, meg egyébként is sejthettem, hogy csak ő lehet ilyen… mindegy, szóval aki este a padon heverészik. Tehát, hiszen biztos valamit a csillagokkal kezdett vagy csak unatkozott, egy fejcsóválás kíséretében trappoltam oda hozzá miközben tovább szorongattam a gazokat a kezemben. Nos… Megint az az átható szag. Ami azonnal fordított egyet a gyomromon, s az agyamon, így lassan feledtem is a virágok gondolatát. Elejtve azokat, nem dobva, hajoltam hozzá, s fordítottam a hátára. Sajnos nem tévedtem. Ami a csikkből is látszik meg… Az arca. Leginkább nem amiatt voltam dühös hogy az én szava ellenére csinálta, hanem… A változás. Engem mindig félelemmel töltött el ennek a szernek a hatása.

- Yo, a ku…életbe! – káromkodtam el magam, s megemelve, becsúsztatva a kezeimet a lábai alá, huppantam fel a padra, s szorítottam magamhoz miközben a maradék piát tartalmazó kis flakon jó messzire szállt. Egyelőre nem ordítottam, mert nem értette volna s sok értelme sincsen, csak próbáltam úrrá lenni a saját kesze kusza érzelmeimen melyek most elöntötték az agyamat, s vörössé tették az arcomat.

- Miért kellett ez…? – néztem rá, de választ nem vártam. A fejéhez hajoltam, ajkaimmal érintettem a szőke tincseket, s úgy szorítottam össze a szemeimet. Csak ne tomboljon, ne tomboljon…           

Ryan

Nem is tudom, hány birkánál tartottam, akiket már nem is láttam, mert lehunytam a szemem, s egy nagy szusszanás kíséretében éreztem, hogy az álmok olyan gyorsan ereszkedik petyhüdt agyamra, mint a gyorsvonat. Az álmomban pedig… amelynek minden pontját szinte átéltem, szőke kislányként jelentem meg. Olyan 9 éves forma lehettem, s a Lévesque kastély birtokén, a hátsó kertben, mely nekünk volt fenntartva a bátyáimmal, megint bújócskát, fogócskát, háborúsat játszottunk. Pont mint annak idején. Verőfényes időnk volt, s amikor a terasz felé pillantottam, apró kis kezecském a szemem fölé kellett emelnem, hogy lássam az ott ülőket. Anya a tolószékből figyelt minket, miközben rendületlenül kötött… talán egy új pulcsit valamelyikünknek? Mellette ott ült a nagyi, kinyújtva a kezeim, hevesen, ugrándozva integettem nekik. Minden annyira szép volt….

S ahogy Matt elkezdett kergetni, gyorsan szedve kis lábaim futottam keresztül az udvaron, fodros szoknyám szélét megragadva. Boldogan sikongattam, majd nem észlelve a gödröt, léptem bele, s vágódtam el. Hatalmasat csattanva, néztem fel, majd láttam meg, hogy a szép, új ruhám füves lett. Az ajkak megremegtek, a kék szemek könnyesen csillantak meg, de még mielőtt elkezdtem volna keservesen zokogni, egy meleg kéz megfogta a kezeim, s felállított, s felvett az ölébe. A nagyi volt az, a drágalátos nagyim.

Elégedetlen morgás, ahogy valaki a hátamra fordít. Automatikusan emelkedik a kezem, hogy megfogva a fekete kapucnim, még jobban az arcomba húzzam, hogy a szemem is eltakarja. Halványan hallva, hogy valaki kimondja a nevem, fintorgok egyet, de még a szemem nem nyitottam ki. A flaska kikerül a kezemből, már nem érzem a hűvös fémet, ahogy az ujjaim hozzáértek. Pár francia szót elmotyogva, igen csak álomittasan aludnék tovább, ha nem nyúlna a lábaim alá. Újabb morgás, de a szemeim még mindig nem nyitom ki. De legalább életjelet adok minden egyes elégedetlenségemkor.

- Mi, mi mi? Én nem csináltam semmi rosszat! – Kapom fel a fejem, ahogy észlelem a másik test közelségét, a másik test melegét, s mielőtt újra elaludnék, egy kérdést szegeznem nekem, ami sokkal tisztábban cseng, és a hang is igen csak ismerős bizsergést vátl ki belőlem. Ekkor nézek Ryanra, majd vonom fel a szemöldököm, s pislogok laposakat. Látszik még, hogy nem vagyok észnél, sőőőt.
- Ryaaann, úgy hiányoztál. – Török ki hirtelen, majd fonom át reszketeg karjaimmal a nyakát, s magamhoz ölelve, nyomok egy puszit az arcára.

Lassan simítva végig a szőke buksin, mintha csak én lennék az apja, vagy legalábbis a nevelője, hallgattam. Ami számomra is terhesebb volt minden sértésnél vagy számonkérő szónál. Talán megvolt annak az oka, hogy ezt tette. Újra. Talán nem. Nem az én tisztem volt mindezt eldönteni. Csak valahogy fel kellett volna ébresztenem hogy végre elmúljon az a kótyakosság, s meglássa a maga körül lévő valós világot. Mert újra csak nem gondolt bele, hogy mi lett volna ha… Mi van ha nem jövök utána, s nem egy tanár vagy Frics találja meg? Ha egy másik férfi kerülgeti, s kihasználva ezt az állapotát hozzáér?! Sok kimondatlan oktatás, s számonkérő mondat tolult a fejemben, s mégis hallgattam. Tőlem meglepő mód. Csak az váltott ki belőlem elégedetlen cöccintést ahogy átkarolta a nyakam, s jó részegek módjára kezdett el magyarázni.

- Igen, igen… - simítottam végig a hátán, s sóhajtottam egyet. Ez egy hosszú éjszaka lesz. Jó apám, már amikor egyszer hazatértem alkoholos állapotban, egy jól irányzott pofonnal s egy kád hideg vízzel térített magamhoz. A pofont most kihagynám, de a víz ötlete valahogy felderített. Mármint, ha ezzel visszahozom valamilyen szinten. Lefejtve magamról a kezeit, lerakva a padra, lehetőleg úgy, hogy ne szédüljön le, álltam egy lépéssel hátrébb, melyből tán hihette hogy ott hagyom, s szegeztem felé a pálcámat.

- Sajnálom Kicsim. – egy kis vigyor azért megült az ajkaim szegletében, de tényleg nem akartam bántani. S ezzel megelőzhettük azt is, hogy olyan dolgot tegyen amit később megbán, s esetleg engem utál meg a végére miatta. Szóval, elmormogva a bűbájt, melynek hatására jó adag víz került szegényke képébe, ezzel majdnem megtörve a sosem mosolygok álarcot nálam, ébreszthette fel. Elrakva a pálcát, megszemlélve a művem, egyelőre megtartottam az egy lépés távolságot, mert nem voltam benne biztos, hogy nem akar egy jól irányzott rúgással megköszönni a „segítségemet”.   

- Mműűűűű, most hova méééssszz? – Kérdeztem, szinte már rossz macska módjára nyávogva, ahogy lefejte a karjaim a nyakáról, majd mint valami rongybabát, ültetett a padra, én pedig megkapaszkodva a szélébe, dőltem előre kissé, majd néztem rá összevont szemöldökkel. Még is mire készülhet? Kótyagosan vakartam meg a fejem, majd kezdtem el leesni a fűben a kis flaskám, amiből jó lett volna pár kortyot nyerni.
- Mit? – Kérdeztem vissza reflexből, amikor azt mondta, sajnálja, s pillantottam rá, s kerekedtek el a szemeim a pálca láttán, ám tiltakozni sem volt időm, mert egy hatalmas adag vízsugár talált szembe, én pedig reflexszerűen a karjaim az arcom elé kaptam, s sikoltottam egy nagyot, mint egy tiltakozásképp. Amikor végre nem fröcskölte rám a vizet, engedtem le a karjaim, majd álltam fel a padról, s néztem végig magamon. Lehúzva a fekete pulcsi cipzárját, bújtam ki belőle, ami alatt csak egy fekete trikó volt, semmi más. Eltartva magamtól a darabot, csavartam ki az ujjából a vizet, majd vágtam be egy újabb fintort, s néztem Ryanre, s egy hirtelen mozdulattal vágtam hozzá a felsőm.

- Szárítsd meg de azonnal! – Dobbantottam egyet dühösen a lábaimmal, majd fogtam meg a hajam, egy csomóba, s abból is kicsavartam egy kevéske vizet, már amennyit tudtam, s fontam össze dacosan a karjaim magam mögött, vacogva, elvégre nem lehetett 5 foknál több, s egy szál trikóban még inkább fáztam, mint egyébként. Ütemesen kezdem el topogni a lábammal, majd jutott az eszembe, hogy annak a flaskának itt kell lennie. Elindultam megkeresni vagyis… már az első lépésnél meginogtam. Hiába, ha még egy kicsivel tisztább is volt a tudatom, attól még a sok káros szer ott munkálkodott bennem. Na de, egy megingás nem fog megakadályozni abban, hogy megtaláljam a Lángnyelv whiskym.
- Semmire nem mentél ezzel, most csupa vizes vagyok és… és megfogok fázni miattad! – Tomboltam tovább, bár a közelébe nem mentem, hogy jól megpüföljem, hiszen felesleges lett volna, így is alig álltam meg a lábamon.

Egy, lépés, kettő, majd térde ereszkedve, négykézláb kezdtem el a füvet átkutatni, mint valami rossz alkoholista, közben a kedvenc mesém, a pindúr pandúrok főcímdalát dúdolva.
- Hova dugtad? Biztos te voltál, amikor aludtam. – Pillantottam rá, a földről, majd vontam össze mérgesen a szemöldököm.

- Oh, csak nem fázunk? – kérdeztem elégedetten vigyorogva mikor láttam, a tervem beállt. Persze nem is történhetett volna másképp. Nem igaz? Úgy látszik apámtól nem csak a verés tanító jellegét tanultam meg. Lehet, hogy mostantól nem is szólok hogyha elkezd piálni csak leöltöm egy kis vízzel. Egy idő után biztos megunja a dolgot. Ahogy felém vágta a pulcsit, rögtön el is kaptam, s magamtól kicsit távol tartva nézegettem. Talán túl sok vizet használtam volna? Oh…jaj. Annyira nem is bántam a dolgot. Legalább megérti hogy mit csinált. Egy elegáns mozdulattal leejtve a földre, felvont szemöldökkel figyelve hogy voltaképp mit is csinál, raktam el a pálcámat a farzsebembe.

Csini, nem meglepő módon, még mindig ott volt. Megkerülve a padot, lehetőleg úgy, hogy Ryan ne lássa, battyogott lassan a négykézlábra ereszkedett Yohoz, s simult végig kárörvendően az oldalán, egy apró kis nyaffantást is engedve magának mikor az arcához ért. A fejét az állához simítva, egyre hangosabban dorombolva, persze nem mutatva meg a flaska helyét, sétálta a feje alatt, hogy lehetőleg a hosszú farka mindig a szájába lógjon. Ez lett volna a bosszú az altatásért, vagy csak ennyire szórakoztatta az eset?

- Macska, elég lesz! – csóváltam meg a fejem, s léptem oda Yohoz. Megragadva a derekánál fogva, megemelve, mert elég kiábrándító volt ott a fűben látni, állítottam talpra, s öleltem szorosan magamhoz. Még csak esélyt sem adva arra hogy esetleg szabaduljon. Belemarkoltam a könnyű trikóba, végigsimítottam a háton, s karjaimmal szinte közrezártam. Így már biztosan nem fázhatott. Persze mindez nem azt jelentette, hogy feledtem a dolgot. Csak rá nem tudtam haragudni túl sokáig. Ezt az ostobaságot is nem rossz szándékúság vezette hanem valami más, s így… Nehéz lett volna megtartani a dühöt. Ápolgatni s védelmezni. Sőt, a végére már egész jól ki is jött a helyzet. Csak ne lett volna ott mindenében az az átkozott szag. Szinte megrontotta a varázsát a dolognak. Szerencsére azért a víz enyhített valamennyit. S szórakoztató volt látni ahogy remegve pillant fel rám a vizes tincsek árnyékából. Közelebb hajolva, lágyan érintve az ajkait ajkaimmal, már ha hagyta, s nem tolta el a fejét, húztam közelebb magamhoz.

- Nincs rá szükséged. – mormoltam halkan, hisz tényleg így volt. Itt voltam neki.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces, Ryan Blake. – s már csak azért is hátat fordítottam neki, nem is foglalkozva, mit csinál a felsőmmel. Mert egyébként tényleg nagyon fáztam. S a pálcám nem volt erőm előkotorni, sőt… szerintem egy normális varázslatot sem tudtam volna végrehajtani, még a pálcának az egyenesen tartásával is igen csak gondok lettek volna. – Kár, hogy nem vagyok humoromnál. – S ezt megtoldva pár igen csak szaftos francia káromkodással, melyekből érezhető volt milyen jelentést is tartalmazhatnak… A hanglejtésből, és ahogy sziszegve, dühösen ejtettem ki a máskor, vágyat hozó szavakat.

Egyik kezemmel megtámasztva magam, másikkal, pedig beletúrva a fűszálak közé, másztam, s kapkodtam a fejem. Tény, hogy a látásom kissé furcsa volt.
- Jéé… hullámzik a fű. – Motyogtam az orrom alatt, majd meglepetten vettem észre, sőt, éreztem meg, hogy Csini hozzám dörgölőzik. – Csini, én nagyon kedvellek de… - Kezdtem bele, majd felegyenesedve ültem a lábaimra. -… a szőrős farkad ne dugd már a számba. –
Miután ezt közöltem vele, egyszerű mód kikerülve őt, haladtam tovább a keresésben, még ha próbált is akadályozni, amikor Ryan odalépett, s megragadott a derekamnál fogva.
- Héééé, neee, még nem találtam meeeg. – Nyávogtam megint, talán még Csinit is megszégyenítve, de nem volt ellenvetés. Már is a két, nem éppen stabil lábamon álltam, s fonta, össze dacosan a karjaim, majd szegtem fel a fejem. Felhúzva a pisze orrom, húztam el a szám. – Különben is, mit ajnározol itt engem, mint valami gyereket. Miért nem a kis barátnőddel gubbasztasz a könyvtárban? Azzal a hogy is hívjákkal… Meg, vagy Mag, Mug izé… Maggie. –
Nem pörgött a nyelvem rendesen, tény, s ezért is már önmagában is nevetséges lenne, ahogy a nevet próbálom kitalálni, ám a tekintetemben felfedezhető sértődöttség, és mérhetetlen nagy féltékenység, már kevésbé volt vicces. Féltékeny voltam, óóó de még mennyire! Amúgy is féltékeny típus voltam, még ha okos sem lett volna rá, bennem akkor is ott volt a birtoklás. Hogy csak az enyém és senki másé. S mi az hogy inkább mellette ült, mint velem? Ráadásul még nem is volt szép… Akkor meg miért? Biztos… lassú víz, partot mos. Vagy mint a szappanoperákban, visszatér pár hét után, és megszépül. Hhm… azt hiszem, kissé elragadtattam magam… de akkor is! A fenébe is vele…túlságosan kötődtem hozzá.

A dühös, kitalációk még akkor sem halványultak el teljesen a fejemben, amikor szorosan magához ölelt, én pedig egy röpke pillanatra szabadulni akartam, sértettségből. Tudjátok… ez a csak azért is dolog. De ez tényleg csak annyi volt, mint egy kósza gondolat, hiszen megadóan simultam hozzá, homlokom a mellkasának támasztva vettem mély levegőt, s kezeimmel ragadtam meg a felsőjét. Felpislogva rá, simítottam ki egy tincse az arcomból, mely még mindig vizesen tapadt az arcomra. Egyre erőteljesebben lilult el a szám, s azon kaptam magam, hogy a fogaim összekoccannak. Ahogy közelebb hajolt hozzám, fordítottam el a fejem, s ért ajka az arcomhoz.
- Szerintem ezt se sem gondolod komolyan. Bűzlök a fűtől, és a whiskytől. – Jegyeztem meg merő iróniával, s nem kevés szégyenérzettel. Visszataszító, és kiábrándító voltam, a szó szoros értelmében.

- De, szükségem van rá. – Nem néztem rá, hanem oldalra, s haraptam az alsó ajkamba, hogy még véletlen se kapjam azon magam, hogy sírok. – Talán így enyhíteni tudom a tátongó üresség által okozott fájdalmat, amit a lelkemben okozott a nagymamám halála. – Igen, kimondtam. Végre, hogy miért is tettem ezt, hogy mi nyomott napok óta, amit pár viccel, és egy vigyorral elrejtettem, hiszen sejtettem, hogy a vég elfog jönni, de… de ilyen gyorsan és hirtelen? Még szerettem volna vele egy kis időt eltölteni… csak egy kicsit.

- Ja, érzem én is. – simultak ujjaim a tarkójára, s vontam közelebb magamhoz egy jóval szenvedélyesebb csókra. Nem mintha nem zavart volna a dolog, de így… Ennyi kis ruhában, s csurom vizesen. Újra csak felélesztette a vad férfi ösztönt mely nem zavarodik meg némi kellemetlen szagon. Sok volt ez az egy nap, hogy távol töltötte tőlem majd minden percét. S ez hirtelen újult erővel éledt fel bennem. Elhagytam a nagy elveket, porba tiportam a nevelést, s csak erősebben ragadtam meg, mintha attól féltem volna hogy egyszer véget ér a pillanat s minden szertefoszlik. És… Hát igen. Levegő. Az azért kellett, így mikor elváltak ajkaink hagytam hagy csacsogjon tovább. Nem hitte volna hogy elmondja nekem a félten óvott titkát.

Halkan, csendben enyhült a szorítás, de nem azért mert ereszteni akartam volna. Mindössze már nem az a vad szerelmesek módjára való görcsös összefonódás jellemezte a kis kettősünket hanem óvó félelem. Mert tudtam milyen a halál. Éreztem, ott volt a levegőben az utcánkban, s rám is az várt. Már ha a halálfalókat tekintettük. De a rettegés jóval jobb volt mint a szeretett személy fölött érzett fájdalom. Mert nem tudtad magadhoz szorítani, dédelgetni, beszélni hozzá…

- Részvétem. – sose voltam az a túl érzelgős típus, ezt tudhatta jól, így mást nem tudtam mondani. Esetleg elemeztem volna azt, mily fájdalmas is az elmúlás, de azért mégis maradjon talpon? Nem. Egyébként sem tudtam volna úgy megfogalmazni hogy ne legyek bunkó, s sértsem meg, főleg amikor ennyire elesett. A hidegtől vacogva, belém kapaszkodva várva a szőke herceget. Pedig én legfeljebb a paraszt voltam az ekén. Inkább illett az ilyen címdarab a nyeszletbélűnek. Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy elengedtem volna. Csak nem tudtam így viselkedni. Tettekbe, ki nem mondott szavakban mutattam meg azt mit is érzek. Mert talán így engem sem érhetett csalódás.

A hátát becézgetve, nem tévedve rossz utakra, hagytam hadd sírjon ha akar. A könnyek már rég nem borzasztottak el. Ugyanis Emilytől rengeteget kaptam mikor újra útra keltem a roxfortba vagy a nagyszülőkhöz. Persze azok nem igazi fájdalommal átitatott mély érzések voltak. Vaon tényleg képes lettem volna megvigasztalni? Nem kellett volna egy barátnőjét hívni vagy…vagy bárki mást? Én mégis mit tehettem volna? Azon kívül hogy eldobom a francba a piáját, s leszoktatom a fűről? Általában mindig van valami más ami… Amitől elkezdenek függeni. S nem akartam hogy bármi is újra rabjává tegye. Még ha én is lettem volna az. Szabad emberként akartam hogy kötődjön, ne pedig egy pótlólagos dologként tekintve rám. De ez… Olyan valószínűtlen volt, hogy maga a gondolat is zavart keltett bennem. Milye hülyeségeket nem képzeltem. Mintha csak körülöttem forgott volna a világ. Pedig most jobb lett volna ha rendesen koncentrálok.

- Ha akarod lehet nálad Csini. – neveztem nevén a macskát, még ha fájdalmasan nehezen is, miközben lepillantottam a szürke nagy dögre mely együttérzően pislogott a kettősünk felé. Miután, szerintem, mindegyik ház klubhelyiségét pontosan jól ismerte nem volt kétségem affelől, hogy otthonosan mozogna Yo hálókörletében is. Egy kis plussz jutalomfalat pedig nyilván egy kis hízelgést is kicsikarhatott volna belőle.   

[semmi]

No, mondom én, hogy nem éppen vagyok vonzó formámban. Nem leng körül az a finom parfüm illat, mint mindig, s nem vonzom a tekinteteket kirobbanó formámmal, pozitív életszemléletemmel, a hatalmas mosollyal, a megcsillanó kék szemekkel… Ezen még a vélaság sem tud segíteni. Mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amim van, azt remekül tudom használni. Na de ha azt, amim van, teljesen elrontom… akkor abba a szánalmas állapotba kerülök, amibe most vagyok. S még is… ennek ellenére, simulnak az ujja a tarkómra, s húz magához. Ám most nem ellenkezem egy pillanatig sem, elvégre… Én figyelmeztettem, s ez mégsem tántorította el. Kezeim lecsúsznak a mellkasán, egészen le a csípőig, és ott állapodnak meg, magamhoz húzva. Mivel mondhatni, igen csak illuminált állapotban vagyok, még jobban felizzik bennem a vágy, lábujjhegyre állva simulok hozzá, mert érezni akarom, teljes egészében. S ahogy elválnak ajkaink, szinte dorombolva bújok hozzá, átnyúlva a karjai alatt ölelem át libabőrős karjaimmal.

- Merci beaucoup. – Suttogtam elhalló hangon, köszönetet mondva s… nem is vártam többet. Csak ennyit, és hogy szorosan öleljen. Nem voltam kíváncsi a sok álszent dumára, az egy kaptafára készült megszokott szövegre, mely arról szól, hogy el kell engednünk a szeretteinket, hogy a lelkük itt marad, s csak a testük kerül a föld alá. Nem. Ezért is nem mondtam azt sem senkinek, hogy haldoklik, a halálhírét pedig végképp nem fogom a homlokomra kiírni. Neki is azért vallottam be, mert tudtam, hogy megértő lesz, s nem elkoptatott szavakkal akar majd megvigasztalni, és mert már nem bírtam tovább. Talán pont ezért is szeretem annyira, mert ő… ő olyan más volt. Szeretem? Most ezt komolyan végigfutott az agyamon? Megborzongtam, majd lehunytam a szemeim, s vettem ismét egy újabb mély levegőt. Idő, idő, idő. Mindenhez idő kell, ehhez is, neki is nekem is, izé…

Sírni? Oh nem. Engem nem olyan fából faragtak, mint azt a sok libát a suliban. Én nem csikartam ki magamnak semmit sem a megjátszott vagy éppen valós könnyekkel. S bár az ajkaim olykor megremegtek, vagy hunytam le a szemeim, mert azok elfátyolosodtak, soha… soha nem sírtam senki előtt sem. Nem, még ha csak saját magam voltam, akkor sem. Inkább törtem, zúztam, de sírni… soha.

- Tényleg? – Pillantottam rá, s jelent meg halvány mosoly az arcomon, majd a macskára pislogtam. – Szerintem nem lesz hajlandó velem jönni. –
Főleg a legutóbbi húzásom után, amit valószínű azóta sem felejtett el, illetve ott volt a másik dolog is. Sokkal inkább őt magát cipeltem volna fel a Hálókörletbe, de… ezzel millió szabályt megszegtem volna. Elsőként, Hollóhátas körletbe Griffendélest vinni, az, hogy egy fiú a lány hálókörletbe tartózkodjon, sőt, egy ágyba egy lánnyal, még ha nem is történne semmi. Mekkora botrány lenne belőle… de várjunk csak…
- Add nekem a felsőd. – Váltottam hirtelen témát, s pislogtam rá. – Léééégysziiii. –
Lehet az gondolja majd, nem vagyok normális, még is mire kéne a felsője? Hát abban akarok aludni, ma, és holnap és holnap után, amíg érződik rajta az illata, aztán majd visszakapja, s megint elkunyizok egy másikat.

- Ha azt mondom elmegy akkor elmegy. – vitát nem tűrően szólaltam meg. Rá sem kellett néznem ahhoz a macskára hogy tudjam, most sértetten szegi fel az állát. Ahhoz azonban már túlzottan ismertem hogy tudjam, a kaja az kaja. Akármennyire is sértett erre azért hajlik. S volt benne némi…együttérzés? Igazság szerint nem tudom hogy minek nevezhetném a dolgot. De nem kételkedtem abban, hogy ezt az estét együtt töltik. Egyedül az vert éket a fejembe, hogy odaadom. Mármint, eddig Maggie-n kívül más nem vigyázhatott rá. S neki sem azért adtam oda mert azt akartam hogy jobb kedve legyen. Mindössze a szörnyű kényszer hajtott mely ott lebegett akkor az orrom előtt.

- Mit?! – vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben kicsit hátrább hajlott a hátam. Tényleg ennyire fázott volna? Újra csak gondolkozás nélkül, egyszerű mozdulatokkal toltam őt félre, s vettem le könnyedén a pólót. Ráhúzva, hisz ha nem is emelte fel a karjait akkor is könnyeden ráfért, tettem egyik kezemet a állára miközben visszahúztam magamhoz. Egyedül Csini panaszos nyávogása törte meg a varázst, de a változatosság kedvéért ez egyáltalán nem érdekelt. A bűz ellenére is megcsókoltam, erősen szorítva, mikor újra visszatért belém az élet, főleg az érintések hatására. Vad csók, erős karok, s szinte éreztem hogy hamarosan a körmei a bőrömbe vájnak. Nem zavart volna. Sőt… Megemelve, hisz alacsonysága végett mindig nekem kellett lehajolni hozzá, markoltam a fenekébe.

- Akkor most… Ideje aludni. – tettem le, eresztve őt, hiszen nem akartam kihasználni a zavart kis buksit, fogtam meg a pici kacsót, miközben lehajoltam Csiniért s a karom alá csaptam. Hideg volt, ez már igen jól éreztem, s holnap egyébként is büntetőmunkára kellett volna mennem.
Téve egy öles léptet, magam után húzva, a megszokott ellenállást nem tűrő módon, néztem körbe. Friccset kerestem vagy a ronda dögjét, esetleg egy unatkozó prefektust. Kinéztem volna Wafflingból hogy keresi az alkalmat amikor újabb munkára küldhet Piton sötét laborjába.

- A fenébe… - elengedve őt, visszalépve a lehullajtott virághoz, szedtem fel a kusza csokrot, s nyomtam a kezébe. Mintegy mellékes dologként, jelenleg semmit sem fűzve hozzá. Ha már elloptam Bimba kertjéből akkor legyen is meg a haszna. 

Ilyenkor egy röpke pillanatra megsajnáltam a macskát. Ennyire ráparancsolni szegény állatra? Viszont… értem, miattam tette. Hogy ne legyen olyan egyedül este, s amennyire féltette eleinte tőlem, most úgy ajánlotta fel, hogy lehet nálam. S sejtettem, hogy ez bizony igen csak nagy kegy tőle. S mind ezt azért, hogy jobb kedvem legyen? Vagy legalább a hangulatom, esetleg az is benne van, nehogy megint olyanhoz nyúljak, amit ő ennyire gyűlöl.

- A pólód. – Fogtam meg az anyagot, az ujjaim közé, hogy egyértelműsítsem, mire is gondolok. Ennyire meglepte volna a kérésem? Nos… tény, hogy vannak érdekes húzásaim de… még egy lány se kérte el a felsőjét, vagy csórta el, hogy abban aludjon? Naaa neee. Ezt nem hiszem el. Elvégre az ő illata olyan… mmm férfias *-*
- Hé, nem azt mondtam, hogy most azonnal! – Lepődtem meg, amikor már rám is húzta, mint valami zsákot, s pislogva párat néztem rá. – Megfogsz fázni! – Szerintem, nem értette, miért is kell nekem a felsője. Hhmm… lehet talán jobb is, de most a szívem is belesajdult, ahogy ott állt egy szál fehér trikóban. Kidugva a karjaim, megkeresve a felső ujjait, kissé szemlesütve bár, s kialakuló enyhe pírrel az arcomon nézegettem őt. Nyeltem egy nagyot, majd néztem inkább Csinire, mielőtt rám fogja, hogy bámulom. Mondjuk tény, hogy bámultam. Hát azért ilyen felsőtest sem rohangál mindennap velem szembe az utcán, sem az iskola folyosóin. Mondjuk feltűnt már a dolog de… így, kissé kótyagos állapotomban mintha minden erőteljesebben hatott volna rám. De nem is volt sok időm agyalni, hiszen szinte azonnal visszarántott magához. Hogy a macska nyávogott volna? Igazából… fel sem tűnt, úgy zubogott a vér bennem, s vert a szívem. Szinte semmit nem hallottam, a másik szívdobbanásán, és légzésén kívül.

Újra csak megemelt, amit én annyira imádtam, s fontam körül a derekát lábaimmal, hogy meglegyen a kellő támaszom, majd karoltam át a nyakát. Már csak a háttérben pukkanó tűzijátékok hiányoztak volna, de mit sem számított, hol vagyunk, s én milyen állapotban is. Az sem, hogy órákkal ezelőtt mindent olyan sötéten és borúsan láttam. Ostoba voltam, nagyon, nagyon, nagyon ostoba. Félredobva a gyerekes hisztim, őt kellett volna megkeressem, hogy elpanaszoljam neki, mi bánt. De… ez a mérhetetlen makacsság, és önállóság. Hogy majd én megoldom a problémáim… Jellemző.
Talán levegőt is elfelejtettem venni, ahogy őt csókoltam, s karcoltam végig a tarkóját, öntudatlanul játszva újra a macskát, belemélyesztve a körmöm a puha bőrbe, de nem túl mélyen, nehogy az édes fájdalom, bántóan hasson rá.

- De ugye ez nem a jó éjt puszi volt? – Követelőztem kisgyerek módjára, ahogy lerakott a földre, s pislogtam fel rá, s hagytam, hogy megfogja a kezem, és elkezdjen húzni magával, majd kaptam észbe.
- A pullcsiiim! – Mivel a sötétben a sötét pulcsit elég nehéz lenne megtalálni, csatoltam le az övtáskám, majd a szemem elé emelve kezdtem benne kutatni, s már könyékig voltam benne, amikor végre megtaláltam a pálcám, s rántottam ki, persze vele együtt valami más is kiesett, még hozzá egy összehajtott valami. Ha jobban megnézte az ember, óh igen, egy térkép! Na de milyen térkép? A legelső oldala nagy betűkkel hirdette, „Aberdeen és környéke”. Bizony, bizony. Másnap egyből beszereztem egy ilyen térképet, s unalmas óráimban azt böngésztem. Jha, hogy a másik valószínű elfelejtette, az anno tett ígéretem? Biztos vagyok benne. Mert mindig mindenki azt hiszi, hogy csak blöffölök. Na de most annyira elvagyok foglalva a pálcámmal, hogy észre sem veszem, miket szórok el. Egy begyűjtő bűbájjal magamhoz csalogatva, ragadom meg, majd tapogatom meg az ujját.
- Nem szárítottad meg, te kis komisz. – Mormogtam az orrom alatt, de az aprócska mosolyból, és a becéző szóból lehetett tudni, hogy nem gondolom én komolyan.

Újabb káromkodás, vajon megint mi történhetett? Érdeklődve figyeltem, miért hajol le, majd amikor a kezembe nyomott egy kis csokor virágot, pislogtam meglepetten, s a csokorról rá emeltem a tekintetem.
- Azért a virágátadási módszereiden van még mit csiszolni. – Vigyorodtam el, majd megragadva mellkasán a fehér trikó anyagát, rántottam magamhoz, s leheltem csókot az ajkaira. – Ha ez bocsánatkérés lenne a Maggies dologért akkor… megbocsátva. –

- Nem kell aludnod. – feleltem a jóéjt puszira való elköpésre, melyben érezhető volt, hogy most aztán vissza lesz toloncolva a hollóhátba. Velem nem aludhatott, én nem aludhattam vele. Egyértelmű az ábra, nem?! Meg egyébként is, bár nem mutattam, de azért egy kisebb csutakolás után vinném be az ágyamba. Hiszen a fű szaga… Mindig felidegesít. S több órán keresztül nem tudtam volna elviselni a közvetlen környezetemben. Még ha pont ő viseli is. Hiszen az emlékek, az ébredés, s ami aztán következett. Mindig ott voltak, s ott is lesznek bennem. Mint valami billog vagy más… Ebben teljesen igaza volt apámnak, mocskos dolog. Biztos hogy én is jól elverem majd a gyerekemet ha ilyenhez ér. Az ő ajkai sem ezt érdemelték volna. De már megint csak hülyeségeken gondolkoztam. Ő pedig kibontakozott a karjaim közül s nekilátott megkeresni a pulcsiját.

- Azt hittem, ho… - akkor mi a fenéért kellett a póló?! Nők! Sosem fogom őket megérteni. A mondatot mindössze csak azért nem fejeztem be mert félrebiccentett fejjel figyeltem a kirepülő kis papírdarabot. Amire Aberdeen volt felvésve. Lehajolva, felvéve, ujjaim közt megforgatva, konstatálva hogy voltaképp ez egy térkép, ejtettem le magam mellé a kezemet. Szóval tényleg megkereste merre is van. Nem mintha egy térkép megmutathatta volna azt, hogy mi mindent rejt a táj. A csendes kis lankák, az eldugott helyek a parton, a háborgó víz mikor este kicsónakáztam a tengerre. Ezek olyan képek melyeket magam sem tudtam volna leírni, de minden évben visszacsábítottak oda. Az már csak egy részletkérdés volt, hogy halászni is kellett. Végülis nem volt fáradtságos meló, s közben még Maggie-vel is találkozhattam. Csak amiatt olyan szoros már első óta a barátságunk mert a családja, bár aranyvérűek, Aberdeen-ben élnek. S mily meglepő, nem hordják fent olyannyira az orrukat. Lassan meg a két család össze is barátkozott. Én meg… Elfogadtam mint egy újabb hugocska. Élveztem ahogy Emilyt néha rászedte, s aztán mégis beadta a derekát a babákkal való játékra. Olyanok voltunk mint valami összeforrasztott nagy család. Olyan…megnyugtató volt. Ám egy kis hiba mégis ott volt a nagy számításban. Maggie, miután rajongott a mugli dolgokért, melyeknek a működését gyakorta én magyaráztam el neki, rákapott a fényképezőgépre. S valahogy, valahol, nem tudom voltaképp miért, de csinált rólam meg Yo-ról egy képet. Ami számára azért csodálatos mert nem mozog. Viszont… Ezt elküldte a hugomnak. S most a levelekben mostmár a fejeim körül csupa szívek vannak, s fogom egy szőke nagy fejű baba kezét. Remélem, hogy anyám már nem tervezgeti az esküvőt.
Megvakarva a tarkómat, a zavar, s kis düh miatt, pislogtam rá amikor visszafelé tartott, s nyújtottam neki a papírdarabot. Persze írással lefele mintha nem is láttam volna. A megszárításra persze csak megvontam a vállam. A pólóm már rajta volt, akkor meg nem kell sivalkodni. S egyébként is. Közelebb vonva, nehogy elszökjön, éreztettem, nem kell az a pulcsi.

- Hö? – virágátadási módszer? Miért? Odanyújtom, elveszi, örül, és béke. Ennyi. Nem tudok más módszerről. De úgy látszik hogy igazán nem is kellett mert magához húzva, egy csókot lehelve ajkaimra már meg is bocsátott. Már majdnem megszólaltam, hogy nem azért, hiszen Maggie miatt nem szégyenkezem, de úgy döntöttem, hogy erre a napra egy kicsit jegelem a témát. Úgyis fáradt voltam már, s másnap reggelre volt programom. Myrtle felügyelete alatt takaríthattam a mardekárosok folyosóit. Felemelő. 

- Mit hittél? – Pislogtam rá, és egyre inkább vált erősebbé bennem az a gondolat, hogy halvány lilája sincs, mire kell nekem a felsője. Hhm… lehet talán jobb is. Csak adja Isten, hogy mire beérek, ne vegye át azt a bűzt, ami engem terjeng köre és körbe. Miután beszereztem a pulcsim, tetem el a pálcám, majd néztema felém nyújtott térképre, ami biztos kiesett, amikor annyira turkáltam.
- Kösz. – Apró mosoly, majd tettem vissza azt is a helyére. Nem kezdtem bele abba, hogy látta e vagy nem, vagy hogy „Na látod, betartom az ígéreteim.” Minek? Nem azért tettem, hogy neki bizonyítsak, hanem magam miatt, mert érdekelt, ennyi. Látta, látta, ha nem, nem. Nekem édes mindegy. Újra csak a derekamra csatolva, söpörtem hátra a még mindig vizes tincseket. Ebből már biztos, hogy egy alapos megfázás lesz. Főleg, hogy hajlamos voltam elkapni mindenféle bacit, aztán meg jól belázasodni. Ami annyiból jó, hogy lehet hiányozni a suliból. Viszont ismerve Madam Pompfreyt, nem hagyta volna, hogy akár egy igen csak fontos tanóráról lemaradjak.

Szélesen elvigyorodtam a reakción.
- Úgy értettem… - Kezdtem bele, majd gondolkoztam el látványosan, miközben átkaroltam a derekát, s kezdtem el húzni a suli épülete felé. – Hogy általában hozzá szokták fűzni, hogy „Tessék, ez neked hoztam” vagy valami hasonló, nem csak úgy nesze itt van. Na de a „Virágot a virágnak” duma… attól még én is a fára mászok. –
Csacsogtam vidáman, s persze valószínűsíthető volt, hogy saját tapasztalatból beszélek, legalábbis a szavaimból ez jöhetett le. Annyira ez azért nem igaz. Annyi bunkóval összehozott a sors, hogy még a névnapom is elfelejtette, sőt a szülinapom is. Eh… a sok marha akikre pazaroltam az időm, teljesen feleslegesen. Vagy nem? Nyertem vele. Sok tapasztalatot. S bár Ryan stílusa hagyott némi kívánnivalót magam után, nekem pont ez tetszett annyira benne, és ennek ellenére még is volt benne némi figyelmesség!

Ezen gondolatok hatására pislogtam fel rá, ahogy próbáltam tartani a lépések iramát, s mosolyodtam ismét szélesen.
- Mondtam már, mennyire imádlak? –

Fin