Belső udvar - Kerengő

Eaton eltöprengően oldalra pillantott, majd térdére támasztott könyöklésbe kezdett, miközben nagyon komolyan az állát dörzsölgette. Ezt a szórakoztató pillanatképet akár egy öregapó meséjéből is ki lehetett volna ragadni, ahogyan az öreg elgondolkodva mereng a régi idők csínyjein és szórakoztató gyermekkalandjain.
~ Tehát még ő maga sem tudja, hogy mi a problémája. Mily nevetséges. Odamegyek a fagylaltoshoz, miközben kígyózik a sor, majd azt mondom neki, hogy nem tudom milyen fagylaltot kérek, de addig nem állok ki a sorból, amíg nem adja azt, amit én kívánok. Jós vagyok, vagy mi? Ennyire nem vagyok tehetséges, hogy csak úgy akárkinek megtaláljam a megoldást a bajára. Mi van, ha az időzítésével van a baj, vagy nem vágja eléggé apróra a hozzávalókat, esetleg tudom is én, nem keveri eléggé gyorsan, vagy csak simán nem pontosak a mérései. ~
 - Tehát nem tudod pontosan megmondani, hogy mit is rontasz el a bájital készítése közben. Viszont így én nem tudok segíteni, nem szoktam figyelni, hogy mások miként ügyködnek. Azt, hogy órán kívül kotyvasszunk, vélhetőleg nem engedik, engedélyt kell szereznünk rá. Ám ha nincs más ötletünk, akkor az lesz.
~ Hm, miért nem mondom azt, hogy akkor jöjjön vissza, ha már tudja, hogy mit akar? ~
 - Ezt a korrepetálást Te most komolyan gondoltad? Értem én, ha nem tudod mi a problémád, hogy keresnél rá megoldást?
~ Ez kicsit nyers lett. De jól esett. És végül is jogos. ~
A fiú tétlenül igazgatta a táskáját, egyszerűen nem tudott mit kezdeni magával. Kezdett igen sokszor pislogni, és érezte a belső nyomást, így még mielőtt problémája lett volna, behunyta szemét, és egy ködös napra gondolt, amint kint áll az egyik sziklán a tengerparton, és hallgatja a hullámok nyaldosását, partfalnak való csapódását. A legmegnyugtatóbb hangot, mely létezik a földön. Érezni rajta az erőt, hatalmat és elpusztíthatatlanságot, stabilitást. Eaton szinte érezte a sós víz illatát, azt a mámort, mely elringat, amikor... Visszacsöppent a valóságba, a padra, és szembe kellett néznie Hayes kisasszonnyal, aki mint nő, nem tudta mit is akar.

 - Na jó, nem fogok idétlenkedni, van egy ajánlatom ? magyarázta a lánynak pont olyan kellemes és lágy hangon, mintha épp édesgetné a lányt, udvarolna vagy egyszerűen bókolna. Könnyedten, férfiasan és elegánsan. Kezével a pad szélén megtámaszkodva a lány és a közte levő távolságot rövidebbre faragta. ? Feladok Néked különböző feladatokat, melyekkel megpróbálom kiszűrni, hogy készítéskor mi lehet a probléma , esetleg ha írásban nem megy, hát reggelinél még gyakorolhatjuk is. ? Utolsó mondatát befejezve átfutott gondolatai között, hogy véleménye szerint, nem ez lenne a legjobb megoldás, elvégre ki akar közös asztalnál ülni egy Hollóhátassal? Még a végén kinevetik, vagy gúnyt űznek belőle, és ezekre az eseményekre nem igazán fűlik a foga, így ki kell küszöbölni ezeket, esélyt sem szabad adni arra, hogy kiszivárogjon bármi is.
 - Bár én az írásbeli dolgokat preferálom inkább, gyorsabbak, és könnyebb a javításuk, ráadásul nem igényel akkora odafigyelést és időt, mint bármi más. Úgy vélem, hogy erről nem is kell kikérnem a véleményedet, számomra egyértelmű, hogy Te sem a Nagyteremben akarsz bolondot csinálni magadból, és jószerrel piros táblára kiírni, hogy Te éppen a reggeli tejes-müzlin gyakorlod a bájitaltant, mivel nem sikerülnek a kotyvalékok. Vagy, rosszul vélem?
Utolsó mondatának hanglejtése egy vak számára is mindent elárulhatott. A fiú ajkai egy gúnyos félmosolyba húzódtak, arcvonásai még így is kék szemeire terelték az emberek figyelmét. Eaton Nadine reakcióját, és mozdulatait fürkészték, ruhájának libbenését a puha szellőben. Mintha csak egy vékony próbababára adták volna rá az egyenruhát, s mindennemű korrekció nélkül kiállították volna, mondván: Élj!
~ Túl hibátlan az arca, sőt, irreálisan az. Tán kissé zavaróan. Hm? Mindegy. Mókás.

    
Nadine legszívesebben a szemét forgatná és vágná a pofákat, meg úgy jól megmondaná a magáét Eatonnek. De ezek közül egyiket sem teszi meg. Azzal nem jutna semmire, csak arra, hogy a fiút magára haragítja és az végleg nem fog segíteni neki. Ami már csak azért se lenne túl praktikus, mert ha már így megalázza saját magát, hogy egy mardekároshoz rohan segítségért, még ha nem is ez volt a fő célja, akkor legalább legyen annak valami haszna. Szóval csak tűri és várja, hogy a fiú befejezze.
- Igen, nem tudom, hogy mit rontok el. Valamint, igen, komolyan gondoltam a korrepetálást. Én magamtól ugyanis nem tudtam rájönni a problémámra. Úgy pedig nehéz saját magamat kijavítani, hogy ha nem érzem, látom a hibámat. Gondoltál segíthetnél egyáltalán megtalálni a hibás részt. Külső szemlélő jobban átlátja a dolgokat ? magyarázza halál nyugodt hangon, bár belül igencsak ideges és bizonytalan. Egyre inkább kezd kétségbeesni, hogy a Bájitaltan lesz az a tantárgy, amit gyakorolhat majd éjjel-nappal, hogy ha nem akarja, hogy meghúzzák.
Persze mindez csak költői túlzás, Miss Hayes rémálmainak képei. A vizsgák gyakorlati része? Nos az általában jóval nagyobb lámpalázat vált ki a kis hollóhátas leányzóban, mint az írásbeli. Bár az írásbeli mondhatni semmilyen lámpalázat nem vált ki nála. Szóval az a kisebb izgulás a gyakorlati vizsga előtt így határozottan sokkolja mindig a lányt. Pedig ha tudná mások miket élnek át?

Aztán Eaton jön ezzel az ?adok neked írásbelit, aztán csináld meg őket? ötlettel mire Nadine nem tudja már tovább visszafojtani a szemforgatását. De azért igyekszik gyorsan csinálni és lehetőleg úgy, hogy a mardekáros srác ne vegye észre. Bár valószínűleg észrevette?
- Ha azok kiszűrik a hibáimat felőlem? Bár? az írásbelikkel nem szokott gondom lenni ?azért egy kis önfényezés még belefér. Az ember legyen büszke a teljesítményére ugyebár, növelje az önbizalmát. És ezt az egy mondatot most megengedhetőnek érezte a mi kis drágánk. Sőt! Még egy magabiztos fél mosolyt is megengedett mellé. Csak nem törik meg a porcelán baba külseje és repülnek ki belőle az érzelmek?
- Én viszont a gyakorlatot preferálom ?mond ellent rögtön Eatonnek, amint a fiú kiejti a száján, hogy ő az írásos feladatokat szereti jobban és ennek indokait már szinte meg se hallja. Az egyik fülén be a másikon ki? Nem is kérdéses számára, hogy melyiket választaná a tudása elmélyítésének érdekében. Az írásbeli tesztek számára nem sokat érnek, olyan mintha a könyvből másolná ki a megoldásokat. Mert hát, tulajdonképpen ezt is teszi, csak a könyv a fejében van. Lehet irigyelni, lehet utálni érte. De erről senki nem tehet, csak anyuci meg apuci, akik úgy hozták össze a dolgot, hogy a lányuknak ilyen memóriája lett.
- Nem tudnánk mégis engedélyt szerezni az órák utáni kevergetéshez? Foleyt megkérjük szépen, kedvesen, aranyosan aztán hátha megengedi. Ha nem sikerül? Esetleg megkérdezhetnéd drága házvezető tanárodat, hogy segítene-e rávenni az engedély megadására. Téged biztos szeret, mert téged szeretnek a tanárok, mivel szorgalmas, ügyes és tisztelettudó vagy ?áhá! Jön a: ha másként nem megy bókold halálra magadat. Elvégre mindenki szereti, ha dicsérik, és nagyon ritka az olyan ember, aki ilyesmire nem érzékenyülne el legalább egy kicsit. Ezért olyan jó, hogy az emberek általánosságban igencsak egocentrikus világnézetet vallanak. Ha az ember kellően szerencsés és ügyes, akkor ezt jól ki tudja használni és a saját malmára hajtja a vizet. Igaz Nadine általában nem elég ügyes ehhez, de azért szeret próbálkozni. Rendszerint ott követi el a hibát, hogy túlzásba esik és annyi dicséretet összehord, hogy bármennyire is öntelt az illető, már nem hiszi el, hogy Hayes komolyan mondja, amit mond.

A lényeg a lényeg, hogy minden követ igyekszik megmozgatni annak érdekében, hogy Eaton ne mondjon le róla. Ha már így egyszer sikerült rákényszerítenie magát a fiúra (mert annyira azért nem naiv, hogy ne tudja a srácnak lett volna jobb dolga is, mint őt boldogítani?), akkor nem akarja elszalasztani az alkalmat, hogy esetleg valami ismeretséget, haverságot alakítson ki vele. Mert Nadine szeret sok ember ismerni, legalább annyira, hogy ha összefutnak egy idegenekkel zsúfolt helyen, akkor gondolkodás nélkül odamenjenek a másikhoz, mint egyetlen biztos pont.
Aztán hirtelen a lánykánk feláll ültéből és a kezébe veszi a könyvtárból magával hozott felszereléseit és indulásra készen áll.
- Nem sétálunk? Valamivel izgalmasabb, mint egy helyben beszélgetni?

((Júlia))

A jégherceg kezd olvadni, és mindez egy lánynak köszönhető, egy lánynak, aki naivan azt hiszi, van benne jóság, pont benne. Pedig Júlia téved, benne aztán ilyesfajta érzelmek nem lakoznak, de mégis ha megbántja Vikit, akkor valami furcsa érzés kezd keringeni benne, talán a bűntudat. De nem a Malfoyok legifjabb tagja senki iránt nem érez bűntudatot, főleg nem egy makrancos Griffendélessel kapcsolatban.
Júlia csak egy a sok közül, akit meg kaphat akármikor, próbálná meggyőzni magát, de tudja, hogy sokkal több annál. Akárcsak Tyara. De Tyarával minden könnyebb, vele nem kell olyan háborúkat vívnia, mint Júliával, ő a felesége lesz, de Vikitria? tudja, hogy sohasem lehetnek együtt, de mégis vele maradt.
Nem érti a nőket. Pontosabban ezt a két nőt nem. Eddig sohasem voltak problémái a másik nemmel. Egy szavába került és omladozva borultak sorba egymás után az ágyába a lányok, de mióta Tyara és Júlia beléptek az életébe semmi sem olyan, mint régen. Már nem érdeklik azok a könnyen kapható cafkák, az a két nő minden erejét felemészti, és minden gondolatát leköti, és a maga módján gondoskodni is szeretne róluk.
Itt áll Júliával szemben, az arcába vágott egy hazugságot, utána pedig egy idézettel próbált bocsánatot kérni. Miért tette? Meg akarta mutatni a lánynak kiirányít, hogy hódoljon csak be neki, mert a nagy Draco Malfoyt nem érdeklik a hozzá hasonló nők bajai. Bántani akarta a lányt, csak mert az a hiúságában taposott, és amint megtette, ellepte az a furcsa érzés, amit gyűlöl.
Látja, hogy a szavak megint csak megtették a hatásukat, Júlia ellágyul, de végül nem úgy reagál, ahogy várja. Azt hitte, hogy majd most végre a karjaiba veti magát, hogy minden megy tovább és elfelejthetik ezt az egészet, és már ma este újra együtt lehet vele. De nem. Júlia újra csak elküldi, újra csak azt kiabálja, hogy tűnjön el, de ugyanakkor nem ereszti.
Csak figyeli a megtört lányt, és a bűntudat egy pillanat alatt elszáll és átveszi a helyét a győzelem íze. Győzött. Júlia képtelen elengedni, még akkor is, ha szavai mást mondanak.
Nem szól, nem mond semmit, csak közelebb lép a lányhoz és megcsókolja.
Tudnia kellett, hogy a lány mellette marad e, tudnia kellett, hogy mennyire akarja őt, és ez most kiderült. Napokon belül végre kell hajtani egy parancsot, amiben Júlia is nagy szerepet kap, de előtte meg kellett bizonyosodnia, hogy milyen érzelmek is tombolnak az árulása után Vikiben és nem csalódott.

[YVETTE]

YVETTE

Meglepő, hogy Yv nem reagálja túl a dolgot? Igen. És nem. Épp olyan kimért, ahogy azt kedves közönsége megszokhatta tőle. Nem mondom, elbírna egy csipetnyi sót még az a drága természete, de hát akkor már túl tökéletes lenne. Gondolom, így is van elég gondja a rajongóival. Na mindegy, ez nem az én problémám.
Mindenesetre nem szívesen lennék a pszichológusa. Szegény ördög, félelmetes lehet, amikor Yvette eszét vesztve toporzékol, hogy kiadja minden dühét, amit a hétköznapokon egyszerűen legyűr a torkán, és iszik rá egy pohár vérfagyasztóan hideg forrásvizet. Az ám a tisztítókúra. Bár tudnám, mitől fordult ki magából, abból kedves és karitatív kislányból, aki szinte beragyogta jelenlétével az iskolát. Amitől ilyen bizalmatlan és rideg fiatal nő lett. De ha tényleg olyan szörnyű dolgok állnak a háttérben.. talán jobb is, hogy nem tudok róluk. Egyébként sem vagyok olyan helyzetben, hogy egész éjszakán átívelő pizsamás lelkizésre számítsak tőle. Nos igen.. elég sok időbe telt, mire ezt beláttam, és bármennyire is önsajnáltatóan hangzik, tényleg szenvedtem miatta. Mint ahogy az itt tanuló hímneműek közel teljes létszáma. Egyébként is, kinek az elborult ötlete volt, hogy vegyen fel a Roxfort véla lányokat? Ráadásul ikreket. Mintha nem lenne elég nehéz feladat pusztán túlélni negyvenöt eseménytelen percet egy szürke tanterembe zárva. Oh, lehet, hogy a két Delacour lenne a fény a sötétségben?

- Kösz szépen a mérhetetlen bizalmat – villantok rá egy vigyort, jó keserűt, amiből mostanra minden előzékenység kiveszett. Hát ennyire tart engem? Talán azt hiszi, hogy idáig terjed az értelmem, és a kérését is már csak nehézkesen tudom dekódolni magamban? Na szép.
- Bízhatsz benne, hogy szellemi csekélységem mellett azért képes vagyok megtartani egy ígéretet. Azt viszont el kell nézned nekem, hogy nem fér a fejembe, miért reagálsz olyan hisztérikusan az egyetlen dologra, amihez úgy-ahogy értek – immár a gúnyos mosoly is lepergett az arcomról, és egy lelombozott mozdulattal én is menetirányba fordulok. Kezeimet a nadrágom zsebeibe süllyesztem, könyökhajlatommal az oldalamhoz szorítva a friss és ropogós rajzmappát. Rongyos táskámon a megmaradt bőrfoltok minden lépésnél elkínzottan sóhajtoznak, ritmust dúdolva, amit csak az én füleim hallanak meg.
Talán ez a suttogás indít el bennem egy kicsiny gondolatgörgeteget, ami gyorsan lavinává változik, ha nem kontrollálom magam. Veszélyes lenne megint összeveszni Yvvel, persze nem is ez a célom. De a jószándékú közeledés a szemében egyet jelent a zsákmányszerző hódítással, a végső pusztulást hozó támadással, valamivel, ami romlott és fájdalmas.

- Hogy tudnál bárkiben is megbízni, ha téged senki sem ismerhet meg? Bezárkózol, és azt hiszed, hogy ez a jó neked. Hát akkor sajnálattal közlöm veled, tévedsz.. – a hangom az utóbbi percben monoton búgássá redukálódott, ezzel is féken tartva a bennem mozgolódó indulatokat. Ha arra gondolok, hogy micsoda butaságot művel magával ez a lány, elkomorodok, és egyre csak sötétül a hangulatom. Yvette olyan okos, hát hogy fér ez össze ezzel a feneketlen esztelenséggel, amellyel a környezetét igyekszik kizárni?

Lépteim csendesen hallatszanak addig a két pillanat erejéig, míg elindulok. Addig, míg Ben tesz egy lépést, hogy utolérjen és a nyakamba zúdítson? mindent. S előtte persze biztosítson róla, tényleg nem fogja a jövőben az én szempontjaival ütköztetve életre hívni a tehetségét. Viszont ez csak egy aprócska elégedettség-morzsa, szinte semmi sem a számomra. Mint egy szösz a kabáton, ami zavar és leveszem, mert nem illik oda. Ilyen vagyok, nem tehetek róla. Na de hogy a szösz még meg is mondja a véleményét?
Ez sosem fordult még elő. Soha. Bishop is inkább fejét lesunyva osont el régebben történt esetleges szóváltásunk után, vagy, ami még jobb volt akkoriban megpróbálta a lehetetlent; kerülni engem. Aztán persze ez se sikerült, csak miután eltűntem. És most? most azt hiszi csak azért, mert egyszer Yolanda színészi képességeinek köszönhetően elfogadtam a létezését ?ugyanis rájöttem már, hogy a húgom semmit sem akar igazából tőle, bár azt nem értem miért- most visszaél mindennel. Mindennel. Az előre megadott bizalommal, a nagyon gyötrő kedvességgel, amelyet sikerült kipréselnem magamból és arról nem beszélve, hogy egy fél pillanattal ezelőtt azt hitte s még mindig azt hiheti, meg tudja menteni a világot. A világot? és engem. De? ez súlyos tévedés. Mert nincs nekem semmi bajom, jó minden úgy, ahogyan van, mellesleg pedig a békejobb nem jelenti azt, hogy Ben Bishop a Delacour csajok pszihomókusa és lelki társa. Nem szorulok senki segítségére sem. Senkiére. Mi ezen annyira felfoghatatlan? És? soha nem kértem, hogy Benjamin valaha is felügyelőt játsszon a számomra. Nem. Én nem vagyok a világ közepe, soha nem is voltam, s noha lehet Ben így érezte korábban annak ellenére, hogy elég sokszor rávilágítottam ama szánalmas tényre, hogy ezt csak ő képzelte be, az álláspontom még a Mungóbeli kirándulásom után sem változott.

Összevont szemöldökkel állok hát meg s fordulok felé, de eleinte csak a lábamat figyelem, s megpróbálom a kevésbé sértő és lélekbe tiporó hangszínemet előszedni, mert mégsem akarom a gyökeres ellenségeskedést kiépíteni épp akkor, mikor a kezdetleges barátság szintjét próbáltam kiépíteni és rájöttem, hogy már talán nem is lehet ezt igazán vagy annyira könnyen, mint eleinte gondoltam. S majdnemhogy megbékéltem a helyzettel, mikor Ben elkezd a jótündér keresztanya szerepében tetszelegni, s segíteni ott, ahol nem tud és ahol talán nem is kellene. Ezért kevésbé kedves, sőt már-már félelmet keltő ábrázattal pillantok fel rá, s tulajdonképp meg sem próbálom rendezni az arcvonásaimat. Ebből a beszélgetésből, ami most jön talán megint nem fog semmi jó kisülni. De? magának köszönhet mindent Bishop. Én megtettem, ami tőlem tellett, az okoskodása az ő hibája. S bár a barátság az őszinteségre alapszik mégsem kérdeztem ki a véleményét. A kritikát pedig? nehezen bírom, főleg ha az a személyiségemet illeti. Hiszen senki sem kötelezi semmire. Én meg még inkább nem.
- Megbízni? Megbízni? Tudod mit jelent ez a szó? Felelősséget, Bishop. F e l e l ő s s é g e t ! Szóval nekem nem kell magyaráznod, de te? te talán némi ismeret híján vagy. ? elszánt tekintetem élő eleven fegyverként szegeződnek a másik arcába. S mindez annyira természetes, mintha minden reggel ilyen dühvel kelnék fel. ? Tudod, miért zárkózom be? Tudod, miért nem állok szóba szinte senkivel se, mikor pedig megtehetném, mint Yolanda? Hát elárulom a nagy titkot. Örülhetsz. Az emberek gyarlóak, önzőek és hazugok. Hátba támadják a ?barátaikat? és bárkit, akit ismernek és aki megbízik bennük. -
Szavaim nyersen, élesen hasítanak bele a köztünk beálló csöndbe, s röppennek tova, mint egy madár, aki kiszabadul a kalitkájából, de ugyanakkor ott is maradnak felettünk némán, mint valami rossz ómen. Mint valami nagyon rossz ómen.

S tekintetem egyszer csak hirtelen elszakítom Benétől, s lassan lehajtott fejjel fordulok el tőle. Nem szólok egy darabig, mert tudom, most ismét ő mondja el a magáét. Hogy nem vagyok normális, és hogy? de bármi legyen is az, amit mond, nem számít túl sokat. Luc is megígérte, hogy velem marad? s bár nem rajta múlott, mégsincs itt ma velem. Hogy bízhatnék bárkiben? És hogy várja el ezt Ben pont tőlem?
- Ne kérj tőlem olyan Benjamin, ami lehetetlen. Olyat ne kérj? mert fájni fog, hogy csalódnod kell. ?
A szavak, amelyek talán túl csendesen kerülnek a napvilágra valami olyasmi mélyről jövő őszinteséget hordoznak magukban, hogy én magam is meglepődöm. Igazából nem akarok Bishopnak bajt, gondot okozni. És nem akarom, hogy rosszul essen neki a visszautasításom, ami alapvetően nevetségem rám nézve. Soha nem érdekelt mások érzése. S most, Luc halála óta, és az újabban itt eltöltött hetek óta megváltozott valami. Valami, amit nem tudom kinek köszönhetek, s ami nem tudom, jó-e vagy rossz. Még annyit se tudok, hogy mennyire változtat meg engem? Talán azért nem érdekelt senki lelke, mert egy névtelen-arctalan idegen volt. De Yolanda nem az, Luc nem az volt. És Ben? már ő sem az egy jó ideje. De vajon mióta?

[YVETTE]

YVETTE

Ahogy összecsukódnak az ajkaim, a kezdeti bizonytalanság érzete után elönt valamiféle elégedettség. Mégis jó, hogy kimondtam mindezt, és lám, Yvette reakciója milyen simulékony, hihetném talán azt is, hogy a szavaim elérték a hatásukat. A lány bűnbánóan lehajtja a fejét, és csak a cipőjét fixírozza, nem is mer a szemembe nézni. Na nem akartam ám ilyen lelki mizériát okozni neki, de azért az már komoly haladás, hogy magába néz. Itt és most. Kicsit gyors is, hogy mit ne mondjak..
Aztán felpillant rám. Én csak értetlenül pislogok arra a gyilkos tekintetre, amit rám vet, és meg mernék rá esküdni, hogy ő is hallotta, mekkorát nyeltem az előbb. Lehetséges, hogy félreértelmeztem az előbbi szemérmeskedő jelenetet. Nagyon is lehetséges, a fenébe is.
Viszont ahelyett, hogy most meghúzódnék, sőt, megszégyenülten elsunnyognék, inkább öntudatosan kihúzom magam, és gúnnyal átitatottan fel is horkantok a szavaira.
- Á, értem már, szóval szerinted én soha senkiben nem bíztam meg. Soha nem adtam ki magamat másoknak, soha nem hallgattam meg mások sirámát, nem őrzöm más titkait, és a sajátjaimat is mélyen magamba temetem. Fogalmam sincs arról, mi az a ?felelősség? ? legszívesebben estig hajtogatnám ugyanezt, de érzem, ha méltatlankodnék még egy kört, már az elején elcsuklana a hangom a méregtől. Annyira, de annyira.. nincs is olyan ember, aki Yvnél jobban fel tudna húzni.
- Hát akkor jobb, ha elmesélem. Képzeld, én is bíztam másokban, aztán alaposan rá is fáztam. Egyszer, kétszer, állandóan. Mert másoknak mindig fontosabb a saját lelkük, hiába beszélek nekik, nem hallanak meg. Sosem figyelnek! Ez, kérlek szépen, a csalódás. Részemről, nyilván. Nem tudom, te ismered ezt a dolgot? Mert szívesen bemutatlak neki, mi már haverok vagyunk, biztos kedvelnéd őt. Hát még a kuzinját, az önsajnáltatást!

Valaki felelőtlenül tökig csavarta a vízcsapot, és a slag most elszabadult. Hogy ilyen primitív mugli példával éljek. Yv isteni tehetséggel vágja mindig a képembe a feketelistás mondatokat.
- Ó, nem mondod! Önzőek és hazugok az emberek! Nem is tudod, mire jöttél rá az előbb! Jó ég, a Merlin-díj aranyfokozatát ide, egy zsenivel állunk szemben.. Yvette, légy szíves. Ne csinálj úgy, mintha még mindig tizenhárom éves lennél ? csitítóan lehunyom egy pillanatra a szemeimet, és mély levegőt veszek. Veszélyesek ezek a közhelyek, de nem létezik, hogy egy ilyen okos lánynak ezek a félelmei, ezért zárkózik inkább magába. Ez nem csupán értelmetlen, de egyenesen nevetséges is. Nem hiszem el, hogy ez a valódi ok a viselkedésére. ? Rendben, nem kérek tőled semmi olyat, amit ne tudnál teljesíteni. Ne törődj vele, hogy csalódok-e vagy sem, csak nyisd ki végre a szemed.

Ez utóbbit már én is higgadtabb hangon mondom, talán válaszképp az ő halk őszinteségére. Yv, te nem törődsz másokkal, rendben van, de legalább magadat ne hanyagold. A magány nem megoldás. Hogy is tudnám ezt érthetően közlésre adni?
Még mindig ugyanúgy állok a lány előtt, széttárt karokkal, fegyvertelenül.
Aggódom.

[Abigail]

Abigail

- Végre, vége ennek a dögunalmas órának. Ti szeretitek a mágiatörit? - kérdezte Oliver haverjait, miközben a belső udvar felé baktattak, fekete talárjukban. Régen a srácnak egész jól ment a tantárgy, de ahogy öregszik, egyre kevésbé érdekli őt. Ma már csak a számmisztika és a kviddics az , amiért él és hal. Már azon is gondolkodott, hogy jelentkezik az iskolai laphoz, hogy ő szerkeszthesse a sportriportokat. Most azonban annak örült, hogy vége lett ennek az unalmas órának és van egy hosszabb szünet, plusz egy lyukasóra, így kipihenheti a fáradalmakat.
- Ilyen hülye kérdéseket ne tegyél fel Olie, naná, hogy nem szeretjük. - jegyezte meg az egyik haverja, miközben elérték az egyik kényelmes padot. Az udvaron elég sok diák lézengett, nem csoda, most talán három - négy óra is véget ért. Néhány srác a padra ült le, de páran csak akörül tudtak megállni, köztük Oliver is.
- Láttátok az ötödéves csajokat? Szerintem jobbak, mint akik a mi évfolyamunkra járnak. - kezdett bele az egyik griffendéles és így a srácok központi témája a lányok lettek. Sorban kezdték kibeszélni az ötödéveseket.
- Mit szóltok Rebbecahoz? Dögös nem? - tette fel a kérdést az egyik szőke, kék szemű, nyakigláb srác. Erre szinte mindannyian elvigyorodtak, még Oliver is.
- Na és a hugrabugos Abigail? - kérdezte vigyorogva az egyik szeplős képű, erre a társaság hangosan felnevetett.
- Az a bányarém??- kérdezett vissza a szőke, majd Olivert kezdte cukkolni.
- Na mi van? Te nem szólsz semmit? Bejön neked Abie? - kérdezte a srác gúnyosan, cukkolva őt. Oliver nem igazán ismerte Abigail Wolfot, s ugyan nem beszélt ki másokat, de nem szerette, ha a társai összehozzák őt hírben mindenkivel.
- Ugyan már Colin. Abigail Wolf?? Na ne csináld, abban a lányban nincsen semmi. Sőt, úgy viselkedik, mint egy pasi...áh, kizárt...amúgy is, csak rá kell nézni...- válaszolta Oliver lazán a srácoknak. Valódi gondolatai egész mások voltak, de, ha most elkezdte volna védeni a hugrabugost, akkor sosem mossa le magáról, így inkább választotta ezt a kiutat...

[OLIVER]

OLIVER

/Óra vége, óra után/

Hamarosan kicsöngetnek bájitaltanról.  Nem nagyon szeretem az órát (köszönhető talán ez a tanárnak is.), bár ettől függetlenül jól ment a tantárgy. Az órai anyaggal már végeztünk így a hátralévő néhány percben már unottan meredtem magam elé. A másodpercek szörnyen lassan teltek, és olyan érzésem volt, hogy soha nem lesz vége. Pont az utolsó pillanatban hangzott el a megváltó csengőszó. Felkaptam cuccaim, majd átléptem a tanterem küszöbét.

/Folyosó/

Nem csak az én órámnak volt most vége. Már jó néhány ember választotta az udvart, a szünet eltöltésére. Így tettem én is. Kisebb nagyobb csoportokban álltak vagy pedig üldögéltek a padokon. Ha már itt járok, akkor teszek egy nagyobb kört az udvaron és kiszellőztetem az agyam. Az utam egy hatodikos fiúkból álló csoport mellett vezetett. Épp lányokról beszélgettek, mikor elhaladtam mellettük és elcsíptem beszélgetésük foszlányait:
?? na és a hugrabugos Abigail?...Az a bányarém??...

Ezt a pár mondatot nehéz volt nem félreérteni. Ekkor még megpróbáltam, úgy tenni, mint aki semmit nem hallott. Ám ekkor a mondat végét is hallottam, ami mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Nem dühítettem volna fel magam ezen az egészen, hiszen a mondat második részében volt egy kicsi igazság. Hirtelen fordulatot tettem, és elindultam feléjük. Kiszúrtam a társaságból azt a srácot, aki ezt merte mondani. Mikor odaértem, hangosan rájuk köszöntem:
- Sziasztok srácok. ?és vártam a reakciójukat.-
Ezek után Oliverhez léptem és meglódítottam a kezem. Kissé váratlanul érhette hát, meg ami utána következett. A térdem felemeltem, és megpróbáltam semlegesíteni. Úgy gondoltam ennyi elég volt, innen hagyom kibontakozni, ha van ereje, vagy ha a társai mernek neki segíteni, akkor hadd bosszulja meg. De azért még eleresztettem egy kérdést.
- Miért is?

[Abigail]

Abigail

A srácok nevetni kezdtek Oliver megjegyzésén, de hirtelen a szőke piszmogni kezdett, majd mindenki elhallgatott és összesúgtak. Huxley még mindig nevetett és csak a csöndre figyelt fel.
- Mi van? - Nézett értetlenül a többiekre, amikor felcsendült a háta mögül egy lány hangja. Ahogy megfordult, a hugrabugos Abigailt pillantotta meg, s meglepettségében nyelt egy nagyot, amely még nem túl látványos ádámcsutkáját is mozgásra késztette. ~ Bakker, mit keres itt? Hogy az a ...~ Na igen, ilyenkor mondják, hogy előbb kellene gondolkodni. Oliver sejtette, hogy a lány meghallotta a beszélgetést, hisz a srácok szinte túlharsogták a belső udvart és érezte, hogy most talán valamilyen átkozódásra számíthat.
- Szia - köszönte a többi srác, szinte kórusban és síri csöndben figyelték tovább az eseményeket, meghúzódva Oliver mögött.
- Hello - jött egy bátortalan köszönés Huxley szájából is, de ami ezután következett, arra nem számított. A lány ökle olyan gyorsan száguldott az arca felé, hogy még csak esélye sem lett volna pislogni,nem hogy elkapni a fejét. Így az ütés betalált Oliver bal arcfelére, közvetlenül a szeme alatt, majd egyből ezután következett a második csapás, amire végképp nem számított. Egy erős passz középre, s ettől képzeletbeli csillagok jelentek meg a srác szemei előtt, miközben térdre esve a földre görnyedt.
- Ááúúú - Jött a fájdalmas válasz a csapásokra, s a néhány pillanat alatt, amíg ő a földön szenvedett a haverok hatalmasat röhögtek, s nevetésük betöltötte az egész udvart.
- Ne röhögjetek már..- Mordult rájuk, majd dühösen pillantott a lányra, aki még mindig ott állt fölötte. Felpillantva szólalt meg.
- Nos, kérdésedre válaszolva, a pofon után még azt mondtam volna, hogy bocsánat, de ezután az az érzésem, hogy gondolkodnod kellene, mielőtt kérdezel. Úgy viselkedsz és úgy reagálsz , mint egy fickó. Ennyi elég ?  - tette fel a kérdését, miközben próbált felkászálódni a földről. A srácok persze röhögtek, s közben felálltak a padról.
- Na jó, köszi a műsort Abie, de mi megyünk, te csak szórakozz a cimbinkkel. - mondták vigyorogva, majd eloldalaztak a helyszínről. Oliver feléjük pillantott, elég dühösnek tűnt. ~ Szép kis cimborák vagytok...~ Jegyezte meg magában, majd visszafordult a lány felé, s farkasszemet nézett vele.
- Van még kérdésed, esetleg ütnél még párat, vagy tán bebizonyítanád nekem azt, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek gondollak? - Indulatosnak tűnt, dühös is volt és persze nem igazán akarta beismerni, hogy most jogosan kapta az ütéseket. Hibázott, nem a barátai előtt kellett volna villognia, inkább nem szólt volna semmit sem, így megakadályozta volna ezt a kialakult helyzetet, de most már nem tudott mit tenni...

[OLIVER]

OLIVER

A fiú reakciója után kissé elgondolkoztam, hogy talán nem kellett volna ennyire hirtelen cselekednem, talán várhattam volna a kitörésemmel. De hát kissé hirtelen haragú vagyok, na. Tényleg túlzásba estem, pedig ennyire nem szoktam bántani a körülöttem élőket.
Miután végiggondoltam az egészet összeszedtem minden bátorságom, majd megszólaltam:
-Bocs, csak elborult az agyam. Nem kellett volna túlzásba esnem. ? sajnálkoztam-
Remélem, nem lesz nagy harag köztünk. És tényleg bocsánat, hogy beégettelek a haverjaid előtt.
Megpróbálom jóvátenni ezt az egészet, de lehet, hogy ezt már elcsesztem. Kissé magamba kell majd, hogy szálljak ezek után. Ez most kicsit sok volt. Túl sok. A pofon még oké, de aztán nem kellett volna? persze később ezt már könnyű mondani.
- Figyelj, nem foglak többet megütni, meg semmi egyéb. Én is hülye voltam, te is az voltál, megtörtént ennyi. De legalább rájöttünk, hogy egyikünk sem tud gondolkozni.
Szóval a másik énemet is szeretné megismerni. Hát ezzel most kissé gondba vagyok, ugyanis általában fiús énem bújik elő, ritkán lehet kihozni belőlem a nőiesebb oldalamat.
- Most tudom, hogy egy idióta agresszív elmebeteg csajnak gondolsz, habár kitudja, van némi igazságtartalma. Mivel tudnám bebizonyítani, azt hogy tudok normális is lenni? Mondj valamit, amivel ezt az egészet úgy-ahogy jóvá tudnám tenni. Persze csak akkor, ha ez az egész lehetséges.
Most pedig eljött a remény pillanata. Lehet, hogy nem fog megbocsátani, de egy próbát megér talán?

[Abigail]

Abigail

Tekintetét nem vette le Abigailről, továbbra is figyelte őt, s a hozzá címzett mondata után várta a további csapásokat, megvolt arról győződve, hogy túlzott őszintesége talán további ökölcsapásokat és rúgásokat csalogat elő a lányból. Most már készült ezen eshetőségekre is, ha esetleg bekövetkezne, akkor el tudjon hajolni, azonban abban is biztos volt, hogy ő nem fog visszaütni. Számos olyan fiú diák volt az épületben, akik simán visszaütöttek volna, de Oliver nem véletlenül tartozott a griffendélesek közé. Lovagiassága és józan esze megakadályozta abban, hogy valaha is kezet emeljen a gyengébbik nem tagjaira. ~ Na, mi lesz már? Mikor jön a következő pofon?~ Csak nézett a lányra, aki végül megszólalt, s Huxley meglepetésére bocsánatot kért. A fiú szemöldöke először a magasba szökött, hallva a sajnálkozást, de ennek ellenére sem tartotta túl szimpatikusnak a lányt ezek után. Ugyanis egy dolog az, hogy ki mit mond, de a fizikai bántalmazás az sokkal durvább és agresszívebb cselekedet, amit jelen esetben a srác nem igazán tudott elnézni.
- Még, ha csak a haverjaim előtt égettél volna be, de ahogy látod, az udvar tele van..- Nézett Huxley körbe, figyelte az őket figyelő diáksereget, majd visszapillantott. Közben még mindig fájlalta a két fájdalmas pontot, ahová az ütéseket bezsebelte. Kezével a szeme alatti részt kezdte el tapogatni, ami a nyomásra kicsit megfájdult. ~ Van ereje, hogy ez milyen gázos lesz holnap...~
- Na jó, nincs gond, én is bocsánatot kérek, hogy ezt mondtam. Nem lett volna szabad így nyilatkoznom, hisz nem ismerlek...- Kért ő is bocsánatot az eset után, de még mindig kínosan érezte magát, főleg azért, mert hagyta, hogy megverje egy lány. Másnap nem arról fog majd zengeni az iskola, hogy Oliver, a lovagias fiú, aki nem ütött vissza, hanem a pojáca, akit még egy lány is megver.
- Szerintem ne erőltessük a dolgot, bocsánatot kértünk egymástól, ennyi. Ezek után nehéz lenne bizonyítanod, hogy másmilyen vagy. - Mondta el őszintén a véleményét, de valahogy úgy érezte, hogy talán mégis kellene egy esélyt adnia, ha már ő kezdte a bunkóságával.
- Várj...öhm, fogalmam sincs. Talán, ha próbálnál megváltozni, valahogyan...-tette hozzá, egyelőre semmi normális dolog nem jutott az eszébe...

Nem is tudom mit várok Benjamintól. Hiszem? megszokhattam volna, mindig is ilyen volt. Akárcsak? akárcsak a többi felfuvalkodott hólyag. Azt hiszi, ért mindent. Azt hiszi, tud mindent, pedig nem. Abszolúte nem. És minek akkor leállni vitázni? Úgyis csak a saját szavait hajtja, azt az elképzelést, amely számára tökéletesen helytálló és magát a nagybetűs Igazságot fejezi ki, de aminek lényegében semmi vagy jó esetben csak csupán részben van köze a valósághoz. És bevallom, mindehhez se kedvem, se időm nincs. Én úgy érzem, s talán tényleg jogosan, a lelkiismeretem tehát megnyugodhat, megtettem azt, amit kellett. Léptem, cselekedtem, s talán ezzel rendeztem azt a tartozást, amely régóta vagy mindig is köztünk volt. Mert Ben többet akart már régóta. S én végre felajánlottam valamit. A barátságot. De nem gondoltam, hogy mindez ezzel jár. A kioktatással, a fennhéjázással, az agymosással és hasonlókkal. Ezt megkapom nap mint nap Yolandától. Sőt, néha még egy két levélben is a családomtól. Pont elég ez. Ben pedig csak hab a tortán amit már nem is bírok és nem is akarok lenyelni. Épp ezért talán sokkal mérgesebben rántom meg a Yo-tól kölcsönkapott táska szíját, s a halk megadó hangra nem is figyelek oda mivel épp farkasszemet nézek Bejaminnal.

- Azt hiszem, Bishop, hogy ez lerágott csont. Hogy te étes valamihez, nem kétlem, de ne akarj mindenhol és mindenkivel tündérkeresztanyáskodni. Nem áll olyan jól, mint képzeled. -
S a hűvös hang most a megbántottság miatt kerül a felszínre. Elvégre épp az előbb öntöttem ki a lelkem s mondtam el azt, amit szinte még néha önmagamnak is félek bevallani. Hogy igenis utálom, ha hátba támadnak és ha hazudnak. Épp az arcomba. S bár Ben csak bíztatni próbál mégis támadásnak érzem, amely nyíltam az én személyem ellen irányul. Tudom, eleve butaság ez, hisz Bishop a légynek se tudna ártani, de én sosem voltam az a fajta aki nem ösztönösen nyílt volna meg vagy tette volna amit kell, legalábbis ilyen dolgokat tekintve. Mert mindek erőltetni mindezt??
- Honnan tudhatod mi a jó nekem, ha te magad sem ismersz? ?
A hangom suttogássá válik, s bár nem várok választ, mégis elhallgatok s hagyok időt. Bele se merek gondolni, mit kapok. Még abba se, hogy mit nem mond el nekem Benjamin. Mert valahogy érzem, most mégsem fog annyira nagy hévvel érvelni, s lehet ennek kiváltó oka az én gyászos hangvételem. Pedig, mindez csak egy őszinte kérdés volt. Hisz ő maga mondta, hogy engem senki sem ismer, mert nem nyílok meg. Ő is épp annyit ?kapott? belőlem, mint mindenki más.

- S mégis? mire megy ki ez az egész? Nem akarok megváltozni Ben. Én ilyen vagyok. Jobb, ha minél hamarabb megszokod ezt a gondolatot és elfogadod? -
Talán ez volt az utolsó és kegyetlen döfés a másiknak. Talán én tévedek és nem így lesz. Minden esetre csak kiseprek a szavak után egy kósza hajtincset az arcomból s míg Benjamin meleg tekintetébe nézek, tudom, valami változni fog, talán kicsit talán nagyon. De nem foglalkozom a kérdéssel, most nem. A mappát megkapta, vele együtt lényegében egy kis helyet is a szívemben és ha tényleg megérdemli, nem kell csalódom. Miért érzem hát úgy, hogy máris sarokba vagyok szorítva?
Inkább csak újra elindulok és  nem nézek hátra. Egy két méter és ott az ajtó, hívogatóan és taszítóan, de talán csak azért látom így, mert bennem is pontosan kétségbe ejtő érzelmi viharok dúlnak. Ennek ellenére azért a kezem kinyúl, s az ajtót kinyitom a halk nyikordulás kíséretében, hogy beléphessek végre az ódon kastélyba. Hogy Bishop jön vagy marad, az már rajta múlik.

Abigail

Mint mindig a belső udvar tele van diákokkal, s mindenkinek megvan a maga kis teendője: vannak lányok akik nevetgélve beszélgetnek s olykor velük egy idős fiúkra sandítanak, s vannak a fiúk akik egy-egy bíztató mosollyal nyugtázzák a lányok figyelmét, ami belőlük újabb kacagást vált ki, vannak akik itt-ott üldögélve olvasgatnak, tanulgatnak, s vannak akik csak szimplán élvezik a szabad levegőt.
Aztán egy pillanat múlva a kerengőben feltűnik egy gondterhelt arcú fiú, akit láthatóan nem az zavar, hogy rossz az idő vagy, hogy a lányok épp őt figyelik. Amint kiér a kis udvarra, annak közepén megáll, s tűnődő arccal elkezd körbe nézelődni, mindig egy-egy ajtót vesz jól szemügyre, majd megrázza fejét, s inkább egy következőre futnak szemei. Egy kissé magába roskad, majd leül, s tovább töri a fejét. Nem egy feltűnő jelenség, bár sokan látták már erre felé hiszen a háztársaival a szabadidejüket általában itt töltik.
Egyszer csak, hirtelen felpattan, s most az arcokat kezdi el vizslatni ugyan úgy mint az imént az ajtókat, ám most kevesebbet időz el az arcokon, hiszen nem akarja, hogy bárki közeledésnek vélje a szemlélődést, s ezzel ellenszenvet váltson ki az adott egyénből, vagy éppen ellenkezőleg biztató jeleket küldjön felé. Aki egy kicsit jobban megfigyeli őt, láthatja, hogy tekintete hol felcsillan, hol pedig azon nyomban tovatűnik arcáról ez a csillogás. Láthatóan keres valamit vagy valakit, ám most ismét visszahuppan előző ülőhelyére, hiszen most sem járt sikerrel. Az arcokat még figyeli, de már nem olyan intenzitással, mint korábban. Csalódottság ül ki arcára, s a mindig csillogó acélszürke szemek, most nem oly vidámak, mint majd mindig.

[- Szia, Abby vagyok. Csatlakozhatok hozzád?]

Colin

Belső udvar. Jó hely bár nem kimondottan a kedvenceim, közé tartozik, de szeretem itt eltölteni a szüneteim nagy részét, és a délutánokat is jól el lehet itt tölteni, ha jó a társaság. Az arcok a szokásosak és a társaságok a szokott helyeiken üldögélnek. Ezen a szép napos délutánon is ez történt. A padok mind tele voltak és az árnyékot adó fákat is körülvették a diákok. Tőlem pár lépésre a negyedéves hollóhátas lányok röhögcséltek, nem messze tőlük pár srác a kvidics csapatokat elemezte. De voltak olyanok is, akik a házijukat próbálták elkészíteni kisebb nagyobb sikerrel. Csak egy fiú volt, aki nem tartozott egyik csoporthoz sem, vagy legalábbis nem úgy tűnt. Arcán látszott egy kis idegesség, a szemei pedig hol felfelé tekintettek, hol a földet tanulmányozták. Nem tűnt ismerősnek, akármennyire is erőltettem a szürkeállományom. Mivel én is egyedül mászkálok lehet, hogy csatlakozok hozzá. Végül is én rosszul nem járhatok, ha nem kér a társaságomból, akkor így járt. Ő fog unatkozni nem én. Pár másodperccel később, mikor már mellette álltam. Leültem mellé és megszólaltam:
- Szia, Abby vagyok. Csatlakozhatok hozzád?

[Látom még a sebeid tanulmányozod. Amúgy nagy az esély arra, hogy holnapra már semmi nem fog látszódni belőle. De rá is segíthetsz, egy kis jeges borogatás csodákat tehet. Attól meg ne félj, hogy mit szólnak a többiek, úgyis elfelejtik holnapra, vagy ha nem akkor is minden csoda csak három napig tart.]

Oliver

A bocsánatkérések megtörténtek, de még mindig csak ott álltunk az udvar közepén, némán. Jó néhány perc eltelhetett már amióta valamelyikünk utoljára megszólalt. Láttam, hogy a fiú még mindig a sebeit tapogatja. Ott ahol az öklöm lesújtott szép nagy piros folt volt. Elég fájdalmas lehetett. A másik sérüléséről már nem is beszélve. Tényleg hülye voltam, de hát ez van, könnyen elpattannak a húrok nálam. Ezt a kínos csendet már nem bírtam elviselni, úgyhogy inkább megszólaltam.
- Látom még a sebeid tanulmányozod. Amúgy nagy az esély arra, hogy holnapra már semmi nem fog látszódni belőle. De rá is segíthetsz, egy kis jeges borogatás csodákat tehet. Attól meg ne félj, hogy mit szólnak a többiek, úgyis elfelejtik holnapra, vagy ha nem akkor is minden csoda csak három napig tart. ? próbáltam nyugtatni szegényt.
A légkör közöttünk ettől függetlenül sem lett nyugodtabb. A támadás óta már lenyugodtam, de Oliver nem tűnt valami boldognak még most sem. Enyhe tanácstalanság ült az arcán, gondolom semmi normális nem jutott eszébe. Őszintén megvallva nekem se sok minden futott át az agyamon az óta. Még mindig nyomasztó volt számomra a légkör, kissé kínosan éreztem magam, sőt nem is kicsit, nagyon.
- Semmi használható nem jut az eszembe, gondolom neked sem. ? mondtam ki véleményemet, majd vártam a fiú reakcióját.